Angola

Háború, éhezés, halálos járványok pusztítása, vadállatként viselkedő emberek miatti szenvedés és halál. A Biblia mindezt megjövendölte napjainkra az Apokalipszis jelképes lovasairól szóló beszámolójában (Jel 6:3–8). Az egész világ érzi ennek hatásait, és Angola sem kivétel.

Angola egész területén érezhető e félelmetes lovasok féktelen vágtájának hatása. Milyen sorsuk volt Jehova Tanúinak ilyen körülmények között?

Sok Tanú ádáz üldözés céltáblája volt. Ártatlan szemlélőként néhány testvér életét vesztette a kegyetlen és szűnni nem akaró polgárháborúban. Sok testvér érezte a politikai és gazdasági zűrzavar okozta éhínségek könyörtelen hatásait. Ennek ellenére semmi sem törte meg Jehova Istenbe vetett hitüket, és Szava iránti bizalmukat. Eltökélt céljuk, hogy hűségesek maradjanak Istenhez, és mélyrehatóan tanúskodjanak másoknak az ő szándékairól. Ezenkívül, az egymás iránt érzett szeretetük ékes bizonyítéka annak, hogy valóban Jézus Krisztus tanítványai (Ján 13:35).

Vizsgáljunk meg két példát, amelyek testvéreink hitének minőségét mutatják be. Több mint 40 évvel ezelőtt egy rendőrfelügyelő ellentmondást nem tűrő hangon ezt mondta Jehova Tanúi egyikének: „Angola részéről . . . a Watch Tower szervezetnek vége, vége, vége!” Röviddel ezután egy másik angolai születésű Tanúhoz fordult, és a következő szavakkal megfenyegette:

 — Tudja, mi fog történni magával?

A testvér nyugodt hangon így felelt:

— Tudom, mit tehetnek velem. A legrosszabb, ami történhet, az, hogy megölnek. De tudnak ennél többet tenni? Semmi esetre sem tagadom meg a hitemet.

Ez a Tanú, João Mancoca, hű maradt ehhez az elhatározásához annak ellenére, hogy több évig tartó kegyetlen bántalmazást szenvedett börtönökben és büntetőtáborokban.

Nem is olyan régen egy vén a következőket írta Huambo tartományából: „Helyzetünk válságos. Hatalmas éhínség miatt szenvednek a gyülekezetek, és nincs gyógyszerünk. Nem tudjuk szavakkal leírni testvéreink jelenlegi helyzetét és fizikai állapotát.” Mindemellett hozzátette: „Bár fizikai állapotunk kritikus, szellemileg egészségesek vagyunk. Pontosan az történik, ami a Máté 24. fejezetében, és a 2Timóteus 3:1–5-ben le van írva.”

Mi az oka ennek a jó hozzáállásnak ilyen komoly megpróbáltatások ellenére? A hit és bátorság, ami akkor tapasztalható, ha testvéreink nem magukban, és nem is más emberekben bíznak, hanem Isten Királyságában, amely Jézus Krisztus kezében van. Tudják, hogy nincs jelentősége annak, ki kezében van most a látszólagos hatalom, Isten szándéka mindenképpen megvalósul. Teljesen biztosak benne, hogy Isten Fia, aki az égből uralkodik, győzni fog, és uralma alatt a föld paradicsommá változik (Dán 7:13, 14; Jel 6:1, 2; 19:11–16). Az angolai Jehova Tanúi tapasztalatból tudják, hogy Isten most is képes a szokásosnál  nagyobb erőt adni halandó embereknek, hogy ki tudjanak tartani (2Kor 4:7–9).

Mielőtt azonban tovább vizsgálnánk Jehova népének angolai történelmét, vessünk egy pillantást az országukra.

Egy csiszolatlan gyémánt

Angola Afrika délnyugati részén található, északról a Kongói Demokratikus Köztársaság határolja, délről Namíbia, keletről Zambia, nyugatról pedig az Atlanti-óceán. 1 246 700 négyzetkilométeres területen fekszik, ami hozzávetőleg Franciaország, Olaszország és Németország területe együttvéve. Csaknem tizennégyszer nagyobb Portugáliánál, amely a XVI. században kezdte el Angolát gyarmatosítani. A portugál gyarmatosítás eredményeként a lakosságnak körülbelül a fele vallja magáénak a katolikus hitet.

Még mindig a portugál a hivatalos nyelv, de Angolában sok nyelvet beszélnek. A több mint 40 nyelv közül az umbundu, a kimbundu és a kongo nyelveket beszélik legtöbben.

Az évek múlásával Angola erőforrásait más országok élték fel. A gyarmatosítás alatt rabszolgák millióit küldték Brazíliába, amely szintén portugál gyarmat volt akkoriban. Angola termékeny talaja egykor rengeteg banánt, mangót, ananászt, cukornádat és kávét termett. Azonban a gyarmatosítás megszűnése után a gazdasági fejlődést akadályozta a bénító polgári feszültség. Ettől függetlenül Angolának még mindig gazdag kőolajkészletei vannak, és óriási gyémánt- és vasérclelőhelyekkel büszkélkedhet. Mindemellett legértékesebb kincse az egyszerű és elszánt lakosság között található, amelyből több ezren mutattak őszinte értékelést Isten Szava iránt, és az abban található ígéret iránt, mely szerint nagyszerű jövő vár ránk Isten Királysága alatt.

„Vesd a te kenyeredet a víz színére”

Jehova Tanúi munkájáról az első jelentést Gray Smith és felesége, Olga adta le Angolában; ők a mai Dél-afrikai  Köztársaságban található Fokvárosból jöttek. 1938 júliusában érkeztek meg Johannesburgból egy olyan autóval, amelyet bibliai előadásokról készült felvételek lejátszására lehetett használni. Az autó tele volt Őrtorony-kiadványokkal. A Smith házaspár három hónapos útja alatt megrendeléseket gyűjtött Az Őrtorony folyóiratra, és együttvéve 8158 Bibliát, könyvet és füzetet terjesztett el. Bőkezűen terjesztették a Biblián alapuló kiadványokat sok helyen, például Benguelában, Luandában, Sá da Bandeirában (ma Lubango), és más nyugat-angolai városokban is. Sajnos az azt követő évben kitört a második világháború, így nehéz volt az érdeklődő személyekkel kapcsolatot tartani.

Egy ideig látszólag szinte alig volt eredménye a prédikálókampányuknak. De a Prédikátor 11:1-ben található alapelv igaznak bizonyult: „Vesd a te kenyeredet a víz színére, mert sok nap mulva megtalálod azt.”

Amint egy Huíla tartományból érkezett beszámoló mutatja, néha az igazság magvai évek múltával kelnek ki. Sok évvel a Smith házaspár prédikálókampánya után egy bizonyos Andrade nevű úr visszaemlékezett, hogy 41 éves korában, amikor Sá da Bandeirában lakott, kapott néhány példányt az Őrtorony-kiadványokból valakitől, aki átutazóban volt ott autóval Dél-Afrikából. Abban az időben kapott egy Gazdagság könyvet is, és megrendelte Az Őrtoronyt. Levelet írt a brazíliai fiókhivatalnak, amely úgy intézte a dolgokat, hogy levelezés útján lehetővé vált számára a bibliatanulmányozás. Később azonban véget ért a bibliatanulmányozás, amikor Andrade úr rájött, hogy leveleit cenzúrázzák. Sok évig egyáltalán nem volt kapcsolata a Tanúkkal.

Zuleika Fareleiro, egy újonnan megkeresztelkedett testvérnő 1967-ben Sá da Bandeirába költözött. Viszonylag kevés ismerete volt az igazságról, és abban az időben Jehova Tanúi munkája betiltás alatt volt Angolában. Ennek ellenére égett a vágytól,  hogy megossza másokkal az ismeretét. Bibliatanulmányozást kezdett egy hölggyel, aki elmondta neki, hogy ismer egy cipészt, aki szerinte ugyanehhez a valláshoz tartozik. Fareleiro testvérnő elvitt néhány cipőt javíttatni, és amikor elővette Az igazság, mely örök élethez vezet című könyvet, a cipész szeme felcsillant. A testvérnő bibliatanulmányozást kezdett vele. A férfi nem volt más, mint Andrade úr, aki akkor már tolószékben ült, és átélte azt a megrázkódtatást, hogy szemtanúja volt felesége meggyilkolásának. Így hát vonzó volt számára a Királyság-reménység, és nagyon ragaszkodott hozzá. 1971-ben megkeresztelkedett, és Jehova Tanúja lett. Hűségesen szolgálta Jehovát egészen a haláláig,  mely 1981-ben következett be, 80 éves korában. Nagyon buzdító volt másoknak, hogy mozgáskorlátozottsága, valamint előrehaladt kora ellenére rendszeresen részt vett és közreműködött minden gyülekezeti összejövetelen.

Az angolai emberek oktatására és építésére tett erőfeszítések

Simão Toco egy baptista misszió tagja volt Angola északi részén, úgy 60 évvel ezelőtt. Amikor az angolai M’banza Congóból a belga kongói Léopoldville-be (a mai Kongói Demokratikus Köztársaságban lévő Kinshasába) költözött, útközben megállt egy barátja otthonában. Ott meglátta a Luz e Verdade (ma Despertai!) folyóiratot, amely tartalmazta A Királyság — A világ reménysége füzet portugál fordítását. Tocót érdekelte a füzet, de a barátját nem, ezért azt mondta Tocónak, hogy nyugodtan elviheti. Így ő is hozzájutott Jehova Tanúinak egyik bibliai kiadványához.

Toco, miután megérkezett Léopoldville-be 1943-ban, megalapított egy kórust, melynek később több száz tagja lett. Égett a vágytól, hogy oktassa és építse száműzött angolai honfitársait, ezért lefordította A Királyság — A világ reménysége füzetet kongo nyelvre. Fokozatosan, egyre többször komponálta saját szerzeményű dicsérő dalaiba a Királyság-reménységet és más bibliai igazságokat, amelyeket megismert. Ezenkívül többször beszélt erről a témáról a kórus néhány tagjával folytatott bibliai megbeszéléseken is. João Mancoca, aki szintén Angolából érkezett és Léopoldville-ben dolgozott, elkezdte látogatni Toco bibliatanulmányozó csoportját 1946-ban. A találkozóikat szombat és vasárnap este tartották, és Mancoca rendszeresen ott volt a körülbelül 50 résztvevő között.

A csoport tagjai érezték, hogy szükséges másokkal is megosztani, amit tanultak, így 1949-ben sokan közülük elkezdtek prédikálni Léopoldville-ben. Ez haragra indította a baptista lelkészeket és a belga hatóságokat. Hamarosan Toco csoportjának  több tagját letartóztatták, többek között João Mancocát is. Több hónapot töltöttek börtönben. Később azokat, akik nem voltak hajlandók felhagyni Toco csoportjának tevékenységével, vagy továbbra is olvasták a Watch Tower Society kiadványait, visszatoloncolták hazájukba, Angolába. Hozzávetőleg 1000-en voltak.

Angolában a portugál hatóságok nem tudták, mit tegyenek ezekkel az emberekkel. Végül az ország különböző pontjain telepítették le őket.

Akkortájt, 1950 körül, a Biblia igazságának terjesztése elkezdődött Angola második legnagyobb városában, Huambóban, akkori nevén Új-Lisszabonban. Idő kellett a fejlődéshez, de João da Silva Wima, Leonardo Sonjamba, Agostinho Chimbili, Maria Etosi és Francisco Portugal Eliseu azok között voltak, akik Jehova hűséges szolgáivá váltak ezen a környéken. Családtagjaikkal is megismertették Jehovát és az ő igazságos irányadó mértékeit.

Tocót néhány társával együtt északra küldték, hogy egy kávéültetvényen dolgozzanak. Addigra azonban Toco szemléletmódja sajnos kezdett megváltozni. Még mialatt Toco és csoportja Léopoldville-ben volt, Simão Kimbangu és követői, akik a spiritizmus gyakorlói voltak, kezdték látogatni a Toco vezette megbeszéléseket. Az egyik ilyen megbeszélésen tanúi voltak egy eseménynek, amelyről néhányan azt gondolták, hogy a szellem kitöltetése. Azonban nem ’tettek próbát, hogy lássák, vajon ez a szellem Istentől származik-e’ (1Ján 4:1). João Mancoca nem örült neki, hogy elterelődött a figyelem a bibliatanulmányozásról, és a „szellemben” bíztak.

 João Mancoca miután visszatért Angolába, Luandában telepedett le. Mancoca, Sala Filemonnal és Carlos Agostinho Cadival, arra buzdított másokat a csoportjukban, hogy a Bibliához ragaszkodjanak, és utasítsanak vissza minden olyan gyakorlatot, amely nincs összhangban vele. Később, amikor Tocót áthelyezték délre, átutazott Luandán. Szemmel láthatóan még erőteljesebben megfertőzte őt Kimbangunak és követőinek meggyőződése.

João Mancocát, Carlos Agostinho Cadit és Sala Filemont 1952-ben a csoportjuk egyik tagjának árulása miatt letartóztatták, és Baía dos Tigresbe száműzték egy halászállomáson lévő büntetőtáborba. Az áruló egy ijesztő férfi volt, akinek két felesége volt. Arra törekedett, hogy ő legyen a csoport vezetője Luandában, és emiatt néhányan majdnem abbahagyták a  Biblia tanulmányozását. Azonban tisztességtelen módszerei miatt összetűzésbe került a hatósággal, és őt is a büntetőtáborba száműzték.

Látogató három feladattal

Számos levél érkezett a Baía dos Tigres-i csoporttól a dél-afrikai fiókhivatalba 1954-ben. Nagyon szerettek volna bibliai irodalmat kapni. Ennek eredményeképpen a Watch Tower Society 1955-ben John Cooke-ot Franciaországból Angolába küldte misszionáriusként. Megbízatása három feladatból állt: vizsgálja meg, hogy igazak-e a jelentések, melyek szerint Angolában 1000 Tanú van; próbáljon segíteni nekik, ha lehet; és nézzen utána, hogyan lehetne Jehova Tanúi munkáját törvényessé tenni Angolában. Öt hónapos kutatómunkája során, miután számos csoporttal találkozott, kiderült, hogy 1000-nél sokkal kevesebb Tanú van Angolában. Angola 1955-ös szántóföldi jelentéséből kiderült, hogy a jó hírnek csupán 30 hírnöke volt az egész országban.

Több hetet vett igénybe, hogy a portugál hatóságok megadják John Cooke-nak az engedélyt, hogy meglátogassa João Mancocát és kicsiny csoportját Baía dos Tigresben, Angola déli részén. Cooke testvér öt napot tölthetett el itt, és bibliai magyarázatai megerősítették Mancocát és a többieket arról, hogy ő képviseli azt a szervezetet, amely valóban Jehova Istent szolgálja. Cooke testvér a látogatásának utolsó napján tartott egy nyilvános előadást, melynek a címe ez volt: „A Királyságnak ez a jó híre”. Előadását körülbelül 80-an hallgatták meg, és a büntetőtábor igazgatója is jelen volt.

Cooke testvérnek az Angolában töltött hónapok alatt lehetősége volt kapcsolatba kerülni Tocóval, és olyan emberekkel az ország különböző területein, akik vezetőjüknek tekintették őt. Sokan közülük csak vakbuzgón követték Tocót, és nem érdekelte őket Jehova Tanúi tevékenysége. António Bizi, egy luandai fiatalember azonban kivétel volt, és égett a vágytól, hogy  többet tudjon meg Jehova szándékairól. Ez idő alatt Tocónak egy Sá da Bandeira melletti faluban kellett tartózkodnia, és meg volt tiltva neki a levelezés.

Cooke testvér látogatása nagymértékben buzdította a Baía dos Tigres-i kis csoport hűséges tagjait. Mancoca testvér visszaemlékszik, hogy a látogatás megerősítette bennük, hogy „nem járnak rossz úton”. Azt is felszínre hozta, hogy bár kevesebb Tanú van az országban, mint jelentették, de óriási növekedésre van kilátás. Cooke testvér a jelentésében azt írta, hogy néhányan, akikkel találkozott, „nagyon szerettek volna tanulni”, és hogy „úgy tűnik, kitűnő szántóföld van itt”.

További buzdítás érkezik

Egy évvel Cooke testvér látogatása után a Társulat egy másik jó képességű testvért küldött Luandába, Mervyn Passlow-t és feleségét, Aurorát, akik Gileád Iskolát végeztek. Kaptak egy listát, amit John Cooke állított össze, és 65 megrendelő, valamint más érdeklődők is szerepeltek rajta. A Passlow házaspárnak eleinte gondot okozott felvenni a kapcsolatot a megrendelőkkel, mert a folyóiratok postafiókokba érkeztek, nem otthoni címekre. Ám ekkor történt, hogy egy Berta Teixeira nevű hölgy visszajött Luandába Portugáliából, ahol találkozott Jehova Tanúival, és figyelemre méltó érdeklődést mutatott a Biblia igazsága iránt. A lisszaboni hivatal értesítette a Passlow házaspárt Berta érkezéséről, és azonnal elkezdték vele tanulmányozni a Bibliát. Berta egyik rokona a postán dolgozott, és segített megtalálni az előfizetők címét, akik közül sokan buzgó bibliatanulmányozókká váltak. Ezek az emberek hamarosan beszéltek barátaikkal, szomszédaikkal, így hat hónapon belül a Passlow házaspár több mint 50 emberrel tanulmányozott.

Megérkezése után pár hónappal a Passlow házaspár kezdett rendszeres bibliatanulmányozást tartani a szobájában Az Őrtorony segítségével. Az első hónap végére a szoba kicsi lett. Berta Teixeira egy nyelviskolát működtetett, és felajánlotta, hogy  tartsák az összejöveteleket az egyik osztályteremben. Nyolc hónappal később Jehova Tanúi megtartották az első keresztelkedést Angolában, a luandai öbölben.

Az Angolában uralkodó helyzet miatt a Passlow házaspár csak ritkán találkozott az afrikai testvérekkel. Néhány afrikai testvér azonban meglátogatta őket. António Bizi egyike volt azoknak, akik rendszeresen jöttek tanulmányozni, és akit John Cooke is buzgó tanulmányozónak talált. João Mancoca is küldött nekik buzdító leveleket, de még mindig le volt tartóztatva.

Röviddel az első keresztelkedés után a kormány azonban nem újította meg a Passlow házaspár vízumát, így el kellett hagyniuk az országot. Kitűnő munkát végeztek a „magok” ültetésében és a mások által vetett magok öntözésében (1Kor 3:6). Ezenkívül a vonzalom szoros köteléke fűzte őket az angolai testvérekhez. Mivel a rendőrség ellenezte Passlow-ék munkáját, arra figyelmeztették a helyi testvéreket, elsősorban az afrikaiakat, hogy ne menjenek ki elköszönni tőlük. De a szeretet köteléke nagyon erős volt, és sokan voltak ott, hogy kifejezzék szeretetüket és ragaszkodásukat, amint Passlow-ék a híd felé haladtak, hogy a hajóra szálljanak.

Még mikor Luandában voltak, 1958-ban Harry Arnott zónafelvigyázó meglátogatta a Passlow házaspárt. Amikor 1959 februárjában újra megpróbálta meglátogatni Angolát zónafelvigyázóként, egy kis csoport várta őt a reptéren, ahol ott volt Mancoca testvér és Teixeira testvérnő is. A rendőrség szinte azonnal lecsapott rájuk. Arnott testvért különválasztották a csoporttól, és átkutatták a birtokában lévő dolgokat.

Véletlenül azonban Arnott testvért ugyanabba a fogdába tették, ahol Mancoca testvér volt. Amikor meglátták egymást, jót nevettek a helyzet iróniáján. De a rendőrfelügyelő nem fogta fel ilyen humorosan a helyzetet. Dühös hangon ezt kérdezte Mancocától:

 — Tudja, mi fog történni magával?

Mancoca testvér, aki addigra már hat évet töltött börtönben, és többször megverték, nyugodt hangon így felelt:

— Nem tudok sírni. Tudom, mit tehetnek velem. A legrosszabb, ami történhet az, hogy megölnek. De tudnak ennél többet tenni?

Majd így fejezte be határozott mondanivalóját:

— Semmi esetre sem tagadom meg a hitemet.

Ezután ránézett Arnott testvérre, és bátorítóan mosolygott. Arnott testvér így emlékszik vissza: „Úgy tűnt, egyáltalán nem törődött szorult helyzetével, csak azzal foglalkozott, hogy semmi esetre se veszítsem el a bátorságomat. Nagyon felemelő pillanat volt látni, amint ez az afrikai testvér többévi börtön után ilyen határozott és bátor kijelentést tesz.”

Arnott testvért ugyanazzal a géppel küldték ki az országból, mint amelyikkel érkezett, azonban csak azután, miután tanúja volt ennek a rövid, de építő találkozónak Mancoca testvérrel. Hétórás kihallgatás után Mancoca testvért is szabadon engedték.

Egy héttel az előbb említett eset után Mancoca testvér végül megkeresztelkedett barátaival, Carlos Cadival és Sala Filemonnal. Akkortájt Luanda külvárosában, Sambizangában a testvérek egy szobát béreltek, és ott tartotta összejöveteleit Jehova Tanúi első hivatalos gyülekezete Angolában. Lehetőségük volt arra is, hogy énekkel kezdjék és fejezzék be az összejöveteleket.  Az ének hangja felkeltette a körülöttük lévő emberek figyelmét. Sokakra nagy benyomást tett, hogy a jelenlévőknek lehetőségük volt az Őrtorony-tanulmányozáson közreműködni, és az összejövetel végén kérdéseket feltenni. Ez a kölcsönös gondolatcsere, amire nem volt lehetőség a kereszténység egyházaiban, nagy lendületet adott az ottani munkának.

„Óvatosak, mint a kígyók”

A jó hír prédikálásának angolai felügyeletét 1960-ban Dél-Afrika átadta a portugál fiókhivatalnak. A két országban élő Jehova Tanúi között erősödtek a kapcsolatok, ami éles ellentétben állt az Angola és Portugália közötti megromlott politikai kapcsolattal. Angola sokáig portugál gyarmat volt.

A szomszédos Belga Kongó függetlensége, valamint az ott dúló polgárháború nagy hatással volt az angolai politikai helyzetre. A gyarmati kormány fokozta éberségét, de nem tudta megakadályozni, hogy kirobbanjon egy függetlenségért vívott gerillaháború. 1961 januárjában Angola középső részein kezdődtek el az erőszakos megmozdulások. Ez ahhoz vezetett, hogy februárban egy puccskísérletet hajtottak végre Luandában. Majd márciusban egy munkabérekről szóló vita után az angolaiak több száz portugál gyarmatost öltek meg a nincstelen északi, Kongóhoz közeli területeken. Ez súlyos megtorláshoz vezetett.

Az 1960-as években három fő felszabadítási mozgalom jelent meg: a kommunista Angolai Népi Felszabadítási Mozgalom (Movimento Popular de Libertac̩ão de Angola; MPLA), az Angolai Nemzeti Felszabadítási Front (Frente Nacional de Libertac̩ão de Angola; FNLA) és a Nemzeti Unió Angola Teljes Függetlenségéért (União Nacional para a Independência Total de Angola; UNITA).

Ez a polgárháború azonnal gondot jelentett Jehova Tanúi kicsiny csoportjának. A sajtó „keresztényellenes és a társadalomra  ártalmas szektának” nevezte őket. Az újságírók tévesen idéztek az Ébredjetek! folyóiratból, és azt állították, hogy a Tanúk célja az volt, hogy „helyeseljék a tartomány északi részén nemrég tapasztalt vérengzéseket, de az is lehet, hogy ők voltak a felbujtók”. Egy Ébredjetek!-ről készült fénykép alatt ez a felirat volt olvasható: „A vallási propaganda megfertőzi a bennszülöttek gondolatait”.

Ez alatt az idő alatt Jehova Tanúit végig rendőri felügyelet alatt tartották. Minden érkező levelet gondosan ellenőriztek, így a portugál fiókhivatallal nehezen lehetett a kapcsolatot fenntartani, és nagyon nehéz volt hozzájutni az Őrtorony-kiadványokhoz. Azok, akik kaptak valamilyen kiadványt postán, rendőri kihallgatás célpontjai voltak.

A gyarmati kormány gyanúsnak tartotta, ha kettőnél több olyan ember találkozott, akik nem voltak rokonok. A testvérek elővigyázatosak voltak, és kis csoportokban gyülekeztek, valamint változtatták az összejövetelek helyszínét. Ennek ellenére Krisztus halálának emlékünnepén 130-an vettek részt 1961-ben. Az Emlékünnep után Mancoca és Filemon testvér minden jelenlévőt meglátogatott, hogy meggyőződjenek arról, hogy mindenki biztonságosan hazaért. Ez a szerető törődés megerősítette a keresztény testvérek hitét.

Kemény üldözések időszaka

Silvestre Simão tapasztalatából képet kaphatunk arról, milyen helyzetben voltak az új bibliatanulmányozók annak idején. Még az iskolás évei alatt, 1959-ben kapott egy traktátust az osztálytársától, amely a „Hell-Fire—Bible Truth or Pagan Scare?” (Tüzes pokol — Bibliai tanítás vagy pogány hiedelem?) címet viselte. Később így nyilatkozott: „Fordulópont volt az életemben a traktátus elolvasása. Úgy neveltek, hogy féljek a pokoltól, de miután megtudtam róla az igazságot, azonnal felhagytam a templomba járással, és elkezdtem a Társulat kiadványait olvasni.”

 Abban az ádáz időben a Tanúk nem hívtak meg az összejöveteleikre bárkit azonnal, aki érdeklődést mutatott. Két év elteltével azonban úgy gondolták, hogy Silvestrét biztonságos meghívni. Az első összejövetel után kérdéseket tett fel a sabbattal kapcsolatban. Amit válaszul kapott, meggyőzte őt arról, hogy megtalálta az igazságot. De mennyire értékelte azt? A következő héten, 1961. június 25-én, amikor másodszor volt jelen az összejövetelen, próbára tették a tanultak iránti értékelését. Egy katonai őrjárat szakította félbe az összejövetelt. Azt parancsolták, hogy minden férfi menjen ki, és horganyzott vascsövekkel megverték őket. Az egyik testvér így emlékszik vissza: „Úgy vertek bennünket, mint az oktalan állatokat levágáskor, igen, hasonlóan ahhoz, amikor az ember egy bunkósbottal fejbe vágja a disznót, hogy megdögöljön, mielőtt kiviszik a piacra eladni.” Silvestre Simão és társai még mindig magukon viselik a verés nyomait. Ezután libasorban egy futballstadionba vezették őket, ahol egy nagy csoport dühös európai várakozott, akik éppen azelőtt vesztették el családtagjaikat az észak-angolai háborúban. A katonák és a tömeg, amelyben az európaiak közül is voltak néhányan, újra kegyetlenül megverte a testvéreket.

Ezután Silvestrét és a többi testvért teherautókra tették, és a São Paulo börtönbe vitték, amely a hírhedt titkosrendőrség kezében volt. Újra brutális verést kaptak, majd belökték őket egy cellába, egymás hegyére-hátára. Komoly sérülésekkel és vérző testtel magukra hagyták őket, hogy meghaljanak.

A hatóságok azt gondolták, hogy João Mancoca a csoport  vezetője, mert ő vezette az Őrtorony-tanulmányozást. A kegyetlen verés után elvitték, hogy kivégezzék azzal a váddal, hogy támadást forral a fehér emberek ellen. A vádat Az Őrtorony egyik félreértelmezett bekezdésére alapozták. Mancoca testvér megkérdezte, mit gondolnának, ha ugyanazt a folyóiratot megtalálnák európaiak kezében, vagy egy brazil vagy portugál családnál? Elmagyarázta, hogy ez a folyóirat nemzetközi, és minden nemzetiséghez tartozó ember tanulmányozza. Hogy ezt bebizonyítsa, a hatóság elvitte őt egy portugál Tanú-család otthonába. Amikor ugyanazt a folyóiratot látták, és megtudták, hogy ez a család is ugyanazt az anyagot tanulmányozza, eltörölték a halálbüntetést. Mancoca testvért visszavitték a többi testvérhez a São Paulo börtönbe.

Azonban nem voltak mindnyájan elégedettek. Amikor visszaértek a São Paulo börtönbe, a börtönvezető és egy vékonydongájú portugál férfi „kezelésbe vette” Mancoca testvért. A „kezelés” azzal kezdődött, hogy az egész délutánt a tűző napon kellett töltenie étel nélkül. Aztán öt óra körül a börtönvezető elővett egy ostort, és elkezdte Mancoca testvért verni, aki így emlékszik vissza: „Még soha nem láttam senkit, aki úgy ostorozott volna, mint ő. Azt mondta, hogy addig nem hagyja abba, amíg holtan nem esek össze.” Egy órán át ütötte Mancoca testvért kegyetlenül, aki már nem érzett semmi fájdalmat. Az ütlegelés közepette Mancoca testvért hirtelen álmosság fogta el, és elaludt. A kimerült börtönvezető biztos volt benne, hogy Mancoca haldoklik, így az egyik katona odébb húzta a testét, és egy doboz alá tette. Amikor éjszaka a nemzetőrség ellenőrizni akarta, hogy tényleg halott-e, a katona rámutatott a dobozra, ami alatt Mancoca volt, és azt mondta, hogy már meghalt. Mindenki meglepetésére azonban felépült, és három hónappal később az ebédlőben ugyanaz a katona rémülten látta, hogy él. Minden részletet elmondott Mancoca testvérnek, ami azon az éjszakán történt. A hirtelen álmosság megmentette a testvért a biztos haláltól.

 Mancoca testvér újra csatlakozhatott a többi testvérhez a börtönben, és tartottak összejöveteleket. Az öt hónapos internálás alatt a São Paulo börtönben háromszor tartottak nyilvános előadást, amelyen mintegy 300-an vettek részt. A testvérek tanúbizonysága a börtönben megerősítette a kinti gyülekezeteket, mert sok rab, aki érdeklődött a börtönben, szabadulása után eljutott a megkeresztelkedésig.

A börtönben töltött hónapok alatt Silvestre Simão csatlakozhatott a benti csoporthoz, és módszeresen tanulmányozta a Bibliát, ami megadta neki a szükséges szellemi erőt. A csoport tagjait másik börtönökbe vagy munkatáborokba helyezték át, ahol még hevesebb bántalmazásnak voltak kitéve, és kényszermunkát kellett végezniük. Négy év különböző helyeken letöltött börtönbüntetés után 1965 novemberében Silvestre kiszabadult. Visszatért Luandába, és csatlakozott a Tanúk csoportjához, akik a Rangel környékén tartották összejöveteleiket. 1967-ben keresztelkedett meg, kipróbált hittel. Más rabokat, Mancoca testvért is beleértve, csak 1970-ben engedtek szabadon, de hamarosan újra bebörtönözték őket.

’Hadakozást többé nem tanulnak’

Angola teljesen belemerült a háborúba. A Biblia azonban azt mondja, hogy amikor az emberek Jehova útján járnak, akkor ’csinálnak fegyvereikből kapákat, és dárdáikból metszőkéseket, és hadakozást többé nem tanulnak’ (Ézs 2:3, 4). Vajon mit tesznek az angolai fiatalemberek?

A kormány kegyetlen üldözést indított 1969-ben azok ellen, akik nem voltak hajlandók megalkudni keresztény semlegességükben. António Gouveia és João Pereira azok között voltak, akiket elsőként tartóztattak le Luandában. Gouveia testvért a munkahelyéről vitték el, és egy mocskos cellába zárták. Csak 45 nap börtön után kapott az édesanyja engedélyt arra, hogy meglátogassa.

 Fernando Gouveia, António Alberto és António Matías azok között voltak, akiket Huambóban tartóztattak le. Naponta háromszor kegyetlenül megverték őket. Fernandót annyira megverték, hogy még az édesanyja sem ismerte fel őt a verések után. Végül, amikor a testvérek egy levélben tájékoztatták a fegyveres erők parancsnokát a durva bánásmódról, valamelyest enyhült a kegyetlenség.

António Gouveia felidéz néhány dolgot, ami segített nekik kitartani. Az édesanyja időről időre elrejtett egy oldalt Az Őrtoronyból az ételben, amit vitt neki. „Ez segített az elménket és a szellemiségünket éberen tartani.” Majd hozzáteszi: „A falaknak prédikáltunk, bármelyik bibliai témáról, ami eszünkbe jutott.” Hogy lelket öntsenek egymásba, néha viccelődtek is. Mintha valami fontos bejelentést szerettek volna tenni, nagy hangon bejelentették, hogy milyen sok legyet fogtak meg a cellájukban.

Az Angolában bebörtönzöttek között volt hat portugál fiatalember is, akik lelkiismereti okokból megtagadták a katonai szolgálatot. Egyikük, David Mota így emlékszik vissza: „Gyakran éreztük Jehova védelmét. A tisztviselők különböző módszerekkel próbálták megtörni feddhetetlenségünket, és különösen azokét, akik még nem voltak megkeresztelkedve. Egyik rendszeresen alkalmazott módszerük az volt, hogy felébresztettek bennünket az éjszaka közepén, kiválasztottak öt embert a csoportból, majd egyet előállítottak, és egy állítólag megtöltött pisztolyt a fejéhez nyomtak, és meghúzták a ravaszt. Ezután visszaparancsoltak a priccsünkre, és egy fél óra  múlva az egész kezdődött elölről. Mindannyian nagyon hálásak vagyunk Jehovának, hogy életben maradtunk. Végül elnyertük a hatóságok tiszteletét, és engedélyt kaptunk arra, hogy összejöveteleket tartsunk a börtönben. Milyen boldogok voltunk, amint láttuk, hogy hat rabtársunk megkeresztelkedett a börtönben!”

Bár azt mondták a testvéreknek, hogy 45 éves korukig börtönben lesznek, nem kellett olyan sokáig várniuk. Ettől függetlenül nagyon nehéz időn mentek keresztül, de a próbáik javították hitük minőségét. Közülük a legtöbben ma vénként szolgálnak.

Hirtelen véget ér a gyarmati kormányzás

Portugáliában a diktatúrának 1974. április 25-én egy államcsíny miatt vége szakadt. A 13 évig tartó gyarmati háború véget ért Angolában, és a portugál csapatok kezdtek kivonulni. 1975. január 31-én felállítottak egy átmeneti kormányt, amelynek tíz hónapig kellett volna fennállnia, de csak hat hónapig működött.

Kezdetben Jehova Tanúinak előnyös volt ez a hirtelen fordulat. Jehova Tanúi közül 25 személyt börtönöztek be semlegessége miatt a Cabo Ledo börtönbe, de májusban amnesztiát kaptak. Köztük volt az a hat portugál testvér, aki nem foglalt állást semmilyen háborúban, beleértve az afrikai gyarmatok ellen vívott háborúkat is. Hogyan használták fel ezek az európai testvérek a hirtelen jött szabadságukat? David Mota megjegyzi: „A Jehovával ápolt szoros kapcsolatunk a börtönben megerősített bennünket, így mind a hatan elhatároztuk, hogy Angolában maradunk, és azonnal elkezdjük az úttörőszolgálatot.”

Az Angolában lévő 1500 Tanú számára új élmény volt a vallási tolerancia légköre. A titkosrendőrség nem létezett többé, a letartóztatások megszűntek, és a Tanúk szabadon találkozhattak. Olyan előadótermeket, szórakoztatóközpontokat vagy  egyéb helyeket igyekeztek találni Luandában, amelyek elég nagyok voltak ahhoz, hogy befogadják Jehova Tanúi egyre népesedő csoportját. Addig az országban lévő 18 gyülekezet magánotthonokban tartotta összejöveteleit.

Előkészületeket tettek egy különleges szolgálati összejövetel megtartására a Pavilhão do Ferrovián. José Augusto — aki most a portugáliai Bétel-család tagja — a között a 400 testvér között volt, akiket különböző gyülekezetekből hívtak meg. Így emlékszik vissza: „Először láttam ilyen sok testvért és testvérnőt együtt szabad körülmények között! Alig tudtuk elhinni, hogy ez megtörténik. Lázas nyüzsgéssel volt tele a levegő, amint mindenki szabadon elvegyült a tömegben, és élvezte a más gyülekezetekből érkezett testvérek társaságát.”

 Szellemi örömök viharos időben

Hatalmi harc folyt a három rivális nemzeti mozgalom között, az MPLA, az FNLA és az UNITA között. A vetélkedő pártok fegyveres csoportjai özönlötték el Luandát, és központokat állítottak fel. „Kezdetben csak orvlövészek lövöldöztek — emlékszik vissza egy szemtanú, Luis Sabino. — Majd ahogy a gyűlölet egyre nagyobb tért hódított, komolyabb fegyvereket is bevetettek. Tankok jelentek meg az utcákon, és rakétákat lőttek ki. Több száz ház rongálódott meg, többek között testvéreink otthonai is.”

Az ésszerűség azt diktálta, hogy a gyülekezeti összejöveteleket továbbra is a könyvtanulmányozási csoportok helyszínén tartsuk meg. „Gyakran előfordult, hogy közeli géppuskaropogás zaja szakította félbe az összejöveteleket — idézi fel Manuel Cunha. — Ilyenkor mindenki gyorsan hasra feküdt, majd amikor véget ért a lövöldözés, folytattuk a programot. Időnként lekapcsoltuk a villanyt, hogy ne vonjuk magunkra a figyelmet. Az összejövetel végén a testvérek óvatosan, körültekintően hagyták el a helyszínt.”

A testvérek eltökéltek voltak abban, hogy kiterjesszék szolgálatukat a veszélyek ellenére. Delucírio Oliveira így számol be erről: „A gyarmati kormány betiltotta a munkánkat, így hát a legtöbb testvérnek új élmény volt szabadon menni házról házra. Az úttörők magukhoz ragadták a kezdeményezést, és buzdítottak másokat, hogy csatlakozzanak hozzájuk. Sokan voltak jelen a szántóföldi összejöveteleken.” Ámde érződött a háború szele. Így folytatja: „Természetes dolog volt lövöldözést hallani a prédikálás alatt. Előfordult, hogy le kellett mennünk a járdáról, hogy kikerüljük az utunkban lévő friss vértócsákat. Máskor hullákon kellett átlépnünk.”

Két testvérnő — az egyikük úttörő — éppen szántóföldi szolgálatot végzett, amikor bombák robbantak a közelben. Az egyik testvérnő olyan közel guggolt a falhoz, amennyire  csak tudott, és azt javasolta, hogy menjenek haza. Az úttörő biztatta, hogy folytassák még egy kicsit, és biztosította, hogy ha nem fejezik be a bombázást, akkor abbahagyják a szolgálatot. Nem sokkal ezután, még aznap délelőtt bibliatanulmányozást vezettek be egy házaspárnál, amely kérte, hogy hetente háromszor tanulmányozzanak.

A bizonytalan helyzet nem gátolta meg a testvéreket abban, hogy megtartsák első körzetkongresszusukat egy nyilvános előadóteremben 1975 márciusában. Luanda legnagyobb fedett csarnokát, a Cidadela Desportivát bérelték ki erre az alkalomra. Elővigyázatosságból csak azokat hívták meg, akik rendszeresen látogatták az összejöveteleket. Ennek ellenére a jelenlévők csúcslétszáma 2888 volt.

Mivel minden simán ment, a második kongresszusra a testvérek meghívták az érdeklődőket és azokat is, akiknél bibliatanulmányozást vezettek. Aníbal Magalhães ezt meséli el: „Amikor beléptünk a csarnokba, lenyűgözött bennünket a színpad fölötti nagy betűs felirat: »Milyen embereknek is kell lennetek (2Pét 3:11)«. A program kezdetére teljesen megtelt a csarnok. Örömünk túlcsordult, amikor bejelentették, hogy a jelenlévők létszáma 7713. Sokan nem tudták visszatartani örömkönnyeiket. Amit láttunk, az világosan előremutatott az előttünk álló nagy begyűjtőmunkára, és megköszöntük Jehovának, hogy sértetlenül megérhettük ezt a napot.”

A záró ima után, mialatt a testvérek az épületet takarították, újra feldördült a fegyverek zaja, de most az épület körül mindenütt hallható volt a puskaropogás. Ez újra emlékeztette  a testvéreket, hogy „békességnek gyűlölőivel” laknak együtt (Zsolt 120:6).

Egy háború által felosztott és tönkretett ország

Angola egységét a három versengő politikai csoport osztotta meg, és a fő harcterület Luanda volt. Katonai csoportokat alakítottak, és erőszakkal besorozták a férfiakat, nőket, sőt még a gyermekeket is. Egyenruhás 12 év körüli fiúcskák tűntek fel az utcákon sorozatlövő kézifegyverekkel, és vaktában lövöldöztek. Sokaknak álmatlan éjszakát okozott a gépfegyverek zaja, a gránátok robbanása, a rakéták és lövedékek becsapódása. Angola  szűnni nem akaró háború helyszínévé vált. Ennek eredményeként van egy fiatal angolai generáció, mely erőszakos környezetben fogant, született és nőtt fel, ahol a háttérzajt puskaropogás és bombák robbanása adta.

A hűséges szellemi pásztorok amikor a munkába mentek vagy hazafelé jöttek, rendszeresen rövid látogatásokat tettek a testvérek otthonaiban, hogy erősítsék őket. Ellenőrizték, hogy mindenki jól van-e, és gyakran elolvastak egy-két írásszöveget a családdal együtt.

Az összejövetelek látogatása és a szolgálat bátorságot követelt, és bizalmat Jehovában. Azonban sokszor az jelentette a legnagyobb védelmet, ha Jehova Tanújaként azonosították magukat. Faustino da Rocha Pinto éppen a Társulat hivatalába tartott, amikor egy katona hirtelen fegyvert szegezett rá, és ingerülten ezt kiáltotta: „Hová mész? Miben sántikálsz? Add csak ide a táskádat!” Amikor kinyitotta, a katona csak egy Bibliát és néhány Őrtorony-kiadványt talált benne. Azonnal megenyhült a modora. „Szóval maga Jehova Tanúja! Sajnálom, bocsásson meg. Nyugodtan menjen tovább.”

Egy másik alkalommal egy katona megállított egy fiatal testvérnőt, és ezt kérdezte tőle:

— Melyik mozgalmat támogatod?

— Nem támogatom egyiket sem. Jehova Tanúja vagyok — válaszolta a testvérnő.

 Ekkor a katona ezt mondta társainak:

— Nézzétek meg! Nézzétek meg jól! Nézzétek, milyen szoknyája van, milyen szolidan van felöltözve! Ő nem olyan, mint a többi lány. Ő Jehova Tanúja.

A testvérnőt továbbengedték, és kedvesen figyelmeztették, hogy vigyázzon magára.

A harcok növekedésével egyre nehezebbé vált kapcsolatot tartani a gyülekezetekkel, különösen vidéken. A csapatok behatoltak a városokba, kifosztották a házakat, és amit nem vittek el, azt felgyújtották. Emiatt ezrek menekültek az erdőkbe, sok Tanút is beleértve. Bangában 100 hírnök volt, és 300-an látogatták az összejöveteleket. Egyszer mindannyiukat arra kényszerítették, hogy hagyják el otthonaikat több napra, és az erdőben húzzák meg magukat. A Jambában és Celában lévő gyülekezeteknek is el kellett menekülniük. Amit magukkal vittek, az csak ’lelkük zsákmánya’ volt (Jer 39:18). A legtöbben az európai Tanúk közül, akik még mindig Lubangóban voltak, a szomszédos Namíbiában levő Windhoekba menekültek.

Csaknem lehetetlenné vált az erdőben lévő testvéreket irodalommal ellátni. Néhány gyülekezet, mint például a Malanjéban, Lobitóban, Benguelában, Gabelában, Huambóban és Lubangóban lévő, hónapokra elszigetelődött.

Szomorú időszak

Miután levették Angoláról a gyarmati igát, portugálok ezrei hagyták el az országot. Amint egyre nagyobb fejetlenség lett, sürgetővé vált a menekülés. A legtöbb ember csak nagyon kevés használati tárgyat tudott magával vinni. Az európaiakat gyűlölték. Jól mutatja ezt az egyik politikai párt kijelentése, miszerint még a félvéreket is meg kell ölni, mert az elődeiknek kapcsolatuk volt a fehér emberekkel.

Természetesen az angolai és a portugál testvérek nem gyűlölték egymást. A testvéri szeretet szoros köteléke fűzte őket  egymáshoz. A portugálok költözése sok közeli barát távozását jelentette. 1975 júniusára minden portugál testvérnek el kellett mennie, aki a munka irányításával volt megbízva. A prédikálás felvigyázása, valamint az Isten nyája feletti pásztorkodás helyi hűséges testvérekre lett bízva. A legtöbben közülük családos emberek voltak, akiknek egész napos munkájuk volt. Bár szomorúak voltak, hogy a portugál testvéreknek el kellett menniük, elhatározták, hogy Jehova segítségével folytatják a munkát.

Milyen helyzetekkel kellett szembenézniük? A portugál fiókhivatal nem sokkal ezután ezt a nyugtalanító üzenetet kapta a luandai irodától: „A várost bombázzák. Az utakat lezárták. Nem tudunk kapcsolatba lépni más városokkal. A luandai kikötőt lezárták. Az üzletek élelmiszerkészlete kifogyóban van. Elkezdődött a fosztogatás és rablás. Este 9 óra után kijárási tilalom van. Ha valakit az utcán találnak 9 után, lelőhetik.”

Jehova szolgái előrehaladnak

A politikai zűrzavar idején példátlan szellemi növekedés indult el. A hírnökök csúcslétszáma elérte a 3055-öt, ami 68 százalékos növekedés az azt megelőző évhez képest. Az Emlékünnepen 11 490-en vettek részt!

Régóta várt hírt jelentettek be 1975. szeptember 5-én. Az átmeneti kormány igazságügyi minisztere bejelentette, hogy Jehova Tanúi törvényesen elismertek mint „vallási felekezet”. João Mancoca így emlékszik vissza: „A testvérek kitörő örömet és boldogságot éreztek. Eddig nem volt módjuk megtudni, milyen érzés teljesen szabadon gyakorolni az imádatot. Olyan volt, mintha szélesre tárultak volna a börtönök ajtói. Először tartottuk az összejöveteleket és a körzetkongresszusokat úgy, hogy mindenki tudhatott róluk. Az 1976 tavaszára tervezett körzetkongresszusok nagy lendületet adtak a munkánknak, és megerősítették elhatározásunkat. Erre nagy szükség volt az elkövetkező években.”

 Öt körzetkongresszust terveztek, de elővigyázatosságból csak három vagy négy gyülekezet gyűlt össze egyszerre. Továbbá kijelöltek három testvért, hogy a hétvégéken körzetfelvigyázóként látogassa meg a gyülekezeteket.

Az évek során a körülmények addig még nem tették lehetővé, hogy az Angolában élő felvigyázók részt vegyenek valamelyik különleges társulati iskolán. Így hát 1976. május 19—24-ig betervezték az első Királyság-szolgálati iskolát. Két angolai testvér részt vett ezen az iskolán Portugáliában, és képzést kapott. Amikor hazatértek, ők vezették le az iskolát Luandában Mário P. Oliveira segítségével, aki a portugál fiókhivatalból érkezett.

A 23 vén nagyra értékelte a Biblián alapuló oktatást, ami segít nekik, hogy ’terelgessék az Isten nyáját’ (1Pét 5:2). Carlos Cadi, aki később körzetfelvigyázóként szolgált, így emlékszik vissza az iskola hatására: „A vének új oldalról ismerték meg Jehova szervezetét, és új távlatok nyíltak meg előttük. Az iskola által betekintést kaphattak Jehova szervezetének oktatási módszereibe. Megtanulták, miként segíthetnek a testvéreknek a gyülekezetben nehézségeiket a bibliai alapelvek alkalmazása által megoldani. Az iskola abban is segített a véneknek, hogy meglássák, hogyan tudnák jobban szervezni a gyülekezet tevékenységét, és hogyan tudnák jobban felhasználni a kisegítőszolgák képességeit, akik velük együtt szolgálnak.”

A jogi elismerés azt is jelentette, hogy szabadon be lehetett hozni az országba Bibliákat és bibliai irodalmat. Öt hónapon belül néhány gyülekezet megkapta az első folyóiratait. Micsoda áldás volt végül kézbe venni Az Őrtorony és az Ébredjetek! folyóiratok 32 oldalas, teljes számait. A testvérek gyorsan átmentek a ’nagy ajtón, ami tevékenységre nyílt meg’ előttük (1Kor 16:9). Az országban uralkodó bizonytalan helyzet azonban további súlyos gondokat szült.

A tervekhez hűen 1975. november 11-én Angola hivatalosan  függetlenné vált Portugáliától, ám hamarosan a főbb politikai pártok közötti harc igazi polgárháborúvá fajult. Független köztársaságokat hoztak létre, és a marxista MPLA fővárosa Luanda lett. Huambo az UNITA és az FNLA koalíciójának lett a központja.

A politikai propaganda, ami az egyik ellenséges csoport részéről a másik ellen irányult, példa nélküli faji és törzsi gyűlölethez vezetett. A fővárosban mindennapossá vált a hidegvérű öldöklés, sőt még az is, hogy embereket égettek az utcán. Gyakran csupán annyi volt az áldozatok elleni vád, hogy olyan nyelvet beszéltek, amely Luandán kívüli környékről származóként azonosította őket. Ez az idegengyűlölet feszültséget teremtett, amely nagy népvándorláshoz vezetett, és sok ember költözött az ország északi és déli részeiről vissza abba a tartományba, ahol született. Ettől függetlenül néhány testvér bátran ott maradt olyan tartományokban, amely nem a szülőföldje volt, hogy törődhessen szellemi testvérei szükségleteivel.

„Éljen Jehova!”

Jehova Tanúinak újra kegyetlen üldözéssel kellett szembenézniük. A luandai Tanúkat területi bizottságok elé állították, és arra próbálták kényszeríteni őket, hogy váltsanak politikai pártigazolványt. Ebben a túlfeszült légkörben az MPLA Központi Bizottságának Politikai Hivatala azzal vádolta a Tanúkat, hogy arra buzdítják az embereket, hogy ne engedelmeskedjenek az államnak, ne tiszteljék a zászlót, és utasítsák vissza a katonai szolgálatot. Jehova Tanúi megmagyarázták az álláspontjukat, de ez süket fülekre talált.

1976 márciusában egy bibliai témájú irodalomból álló szállítmányt küldtek Portugáliából Angolába. 3000 Biblia volt benne, Az igazság, mely örök élethez vezet című könyvből 17 000 darab, Az elveszett Paradicsomtól a visszanyert Paradicsomig című könyvből 3000, és még sok folyóirat. A hatóság az egész szállítmányt elkobozta és elégette.

 A kormány rádióállomása 1976. május 27-én arra utasított minden területi bizottságot és állami szervezetet, hogy szorosan kövessék nyomon Jehova Tanúi tevékenységét. A katolikus egyház naponta bejelentette a rádióállomásán keresztül, hogy Jehova Tanúi veszélyt jelentenek az államra.

A Tanúkat elzavarták az élelmiszerért várakozók sorából. Csőcselék gyűlt össze a Tanúk összejöveteli helyei előtt. A gyermekeket zaklatták az iskolában. José dos Santos Cardoso és felesége, Brígida gyermekeit nagy nyomásnak tették ki, hogy politikai, éljenző jelszavakat mondjanak, és elénekeljék a himnuszt, valamint azt kiáltsák, hogy „Le Jehovával!” Amikor ezt visszautasították, durván becsmérelték őket. A kilencéves ifjú José egyszer csak felemelte a hangját, és így szólt: „Rendben. Én mondani fogom, hogy éljen!” Izgatott várakozás lett úrrá mindenkin. Végül a kisfiú felkiáltott: „Éljen Jehova!” Mielőtt az ellenségeskedők felfogták volna, mit mondott a fiú, ők is mind felkiáltottak: „Éljen!”

A „kemencében”

A hatalmon lévő párt elhatározta, hogy kényszeríteni fogja a Tanúkat arra, hogy csatlakozzanak a hadsereghez. Ez további heves üldözéshez vezetett.

Artur Wanakambi, egy Huíla tartományban élő hűséges testvér 1977. február 17-én megpróbálta elmagyarázni semlegességről alkotott nézetét. Nem járt sikerrel. Börtönbe vitték három másik testvérrel együtt, és az úton közszemlére tették őket. Felajánlották a nézelődőknek, még az utcaseprőknek is, hogy  megverhetik őket. Másnap a három nős testvért meglátogatták feleségeik a börtönben, hogy megnézzék, hol vannak férjeik. Hosszú várakoztatás után könyörtelenül megostorozták őket, és kékre-zöldre vert vérző testtel magukra hagyták őket. Aznap délután a testvérnők ugyanabba a börtönbe kerültek, mint férjeik.

Teles testvér most elmeséli, mi történt egy másik bebörtönzött testvérekből álló csoporttal tíz nappal később: „Rajtam kívül még 34 testvért tettek a »kemencébe«. Ez egy három méter magas szoba volt, amelynek az alapterülete hét méterszer három méter. A vasbeton mennyezeten volt két kis szellőzőnyílás, de olyan kicsik voltak, hogy az ember keze sem fért ki rajtuk. A legmelegebb évszakban kerültünk oda, és a cella valóban egy kemence volt. Mivel el akartak tenni bennünket láb alól, ezt a két lyukat betömték.

A negyedik nap Jehovához esedeztünk, hogy segítsen elviselni az irgalmatlan hőséget. Visszaemlékeztünk arra a három hűséges fiatalemberre, akiket a tüzes kemencébe vetettek Dániel napjaiban. Másnap, hajnali három körül nagyot koppant az ajtó, majd kinyílt. Micsoda megkönnyebbülés volt friss levegőt beszívni! A börtönőr volt az. Félálomban kinyitotta az ajtót, majd összeesett. Körülbelül tíz perc múlva felkelt, és szó nélkül bezárta az ajtót. Megköszöntük Jehovának ezt a néhány értékes pillanatot, amikor friss levegőt vehettünk.

Pár nap múlva további hét testvért löktek be hozzánk. Már nem volt elég hely leülni. Gyakran megvertek bennünket. A hőség egyre nagyobb lett, és a verés okozta hólyagok és sebek nagyon büdösek voltak.

Március 23-án megtartottuk az Emlékünnepet, ami csak egy előadásból állt, emlékjegyek nélkül. Összesen 45-en voltunk együtt akkorra. Néhányunk 52 napot töltött a »kemencében«, és túlélte.”

 Miután kiengedték a testvéreket a „kemencéből”, a sakassangei munkatáborba küldték őket, ami 1300 kilométerre van a keleten lévő Moxico tartományban.

„Törvényessé tett” üldözés

Az MPLA Központi Bizottságának Politikai Hivatala 1978. március 8-án „a »Jehova Tanúi« egyházat” törvénytelennek nyilvánította, és betiltotta tevékenységét. Annak érdekében, hogy ezt széles körben megtudják az emberek, Luanda rádiójában naponta háromszor bejelentették a hírt. A határozat eredeti nyelve portugál volt, de hogy mindenkihez eljusson a hír, egy héten keresztül a bejelentést csokve, kimbundu, kongo és umbundu nyelveken is elmondták. Végül a párt újságjában (Jornal de Angola) 1978. március 14-én megjelent a határozat. A gyakorlatban a betiltás „törvényessé tette” a brutalitást, ami már egyébként is elterjedt.

Egyre több feljelentést tett a népvédelmi szervezet (ODP). Jehova Tanúi közül sokakat elfogtak, és tárgyalás nélkül bebörtönöztek. Luanda egész területén razziákat tartottak a gyárakban. A Malas Onil táskagyárban 14 Tanút tartóztattak le. Lubango városában további 13 testvért tartóztattak le. Pár nappal később a beszámolók megerősítették, hogy Ndalatando városában 50 Tanút állítottak elő. Mindössze egy héttel a betiltás után legalább 150 testvért és testvérnőt börtönöztek be.

A letartóztatások után a Tanúkat önkényesen elbocsátották a munkahelyükről. Nem érdekelte a munkáltatókat az évek során tapasztalt példaértékű magaviselet, szaktudás és teljesítőképesség. Valójában olyanokat is elbocsátottak, akik felelősségteljes beosztásban voltak, és az ország gazdasági fejlődésében is szerepet játszottak.

A nőkkel sem tettek kivételt. Egy katonai vezető találkozott Emília Pereirával a háza előtt, és megkérdezte tőle, hogy miért nem tagja a nemzetőrségnek. Amikor Emília elmondta, hogy nem szeret semmit, ami kapcsolatban van az öléssel és a vérontással,  a katona rájött, hogy Tanú. Miután a testvérnő ezt elismerte, a katona arra utasította, hogy szálljon be egy várakozó teherautóba. Két húga odajött, hogy megnézze, mi történik, és őket is arra kényszerítették, hogy szálljanak be a teherautóba. Ezalatt hazajött az édesapjuk. A tisztviselő őt is a teherautóba szállíttatta. Amikor indulni készültek, egy közelben lakó testvér is odajött, hogy megkérdezze, mi történik. Őt is elfogták, és a teherautóba ültették.

Fogolytáborba szállították őket, ahol a testvérnők a női részlegbe kerültek. A tisztviselők minden este meg akarták erőszakolni ezeket a fiatal testvérnőket, de ők egymásba kapaszkodtak, kiabáltak, és hangosan imádkoztak. Az ellenállásuk meghiúsította a férfiak gonosz szándékát, és nem érte őket bántódás.

A Malanje tartományban lévő testvéreknek is kemény próbákkal kellett szembenézniük. A 74 éves José António Bartolomeu durva bántalmazása a halálához vezetett. Domingas António annyira legyengült a letartóztatása és a sorozatos verések miatt, hogy meghalt, amikor megtámadta a malária. Manuel Ribeirót megmérgezték és meghalt, amiért levelet írt a családjának a börtönből.

A betiltás utáni héten a luandai vének összejövetelt tartottak. Írás szerinti buzdítást és irányítást kaptak a jövőbeli tevékenységükhöz, amit továbbadtak a gyülekezeteknek. Elszántságuk csak nőtt, amikor az 1978-as éviszövegre gondoltak: „Nem győznek meg téged, mert én [Jehova] veled vagyok . . . , hogy megszabadítsalak téged” (Jer 1:19).

Fellebbezés a kormányhatóságokhoz

Három testvér, akik az Angolai Jehova Tanúi Társaságának igazgatóiként szolgáltak, 1978. március 21-én fellebbezést küldtek az MPLA politikai hivatalának, amelyben arra kérték a hivatalt, hogy a törvénysértéseket vizsgálják ki a bíróságok, és engedjék ki a törvénytelenül bebörtönzött Tanúkat. Ebből a  levélből másolatot küldtek a köztársasági elnöknek, a miniszterelnöknek, valamint a nemzetvédelmi, az igazságügyi, az oktatásügyi és a művelődési minisztereknek. Nem érkezett válasz.

Pál apostol példáját követve egy további fellebbezést intéztek az ország legfőbb tekintélyéhez (Csel 25:11). Ezt a levelet a portugáliai fiókhivatal küldte, és tisztelettel arra kérte az Angolai Népi Köztársaság elnökét, hogy vizsgálja felül Jehova Tanúi hírnevét, és hallgassa meg őket. Azért kérték ezt, hogy a bíróságok minden fogva tartott Tanúval kapcsolatban mérlegeljék a tényeket. A portugáliai fiókhivatal erre a levélre kapott egy választ, amelyben azt írták, hogy kivizsgálják az ügyet.

Meghatódott a testvérek szilárd eltökéltségétől

A polgárháború tovább tombolt Angolában, így kevés látogató érkezett külföldről. Mindemellett az angolai országos bizottságban szolgáló testvérek 1979-ben értesítést kaptak arról, hogy augusztusban egy felvigyázó, Albert Olih fogja meglátogatni őket a nigériai fiókhivatalból. Mennyire boldogok voltak a testvérek!

Olih testvér ezt mondta: „Úgy éreztem magam, mintha egy teljes hétig laktanyában lettem volna. Bármerre néztem, felfegyverzett katonákat láttam.” Az utcai lövöldözéstől képtelen volt éjszaka aludni.

Az Angolában élő Tanúk gyors változásokat tapasztaltak az 1979-es évet megelőző időben. 1973-tól kezdődően, amikor az ország még gyarmati uralom alatt volt, 1976-ig 266 százalékkal növekedett a hírnökök létszáma. Amikor 1977-ben erősödött az üldözés, és 1978-ban betiltották a munkát, a növekedés teljesen leállt. Az országban élő Tanúk közül sokan nem túl régen keresztelkedtek meg — csak az 1975-ös év folyamán 1000-en váltak Tanúkká. Bár 31 gyülekezet volt, sok  gyülekezetben nem voltak vének. A szellemi pásztorok szerető törődésének hiányában sok komoly problémát és erkölcsi tisztátalansággal kapcsolatos ügyet nem oldottak meg. Egész gyülekezeteket zártak börtönbe, például a malanjeit, a Waku Kungó-it és a ndalatandóit.

Olih testvér egy terjedelmes napirendet kapott a megérkezésekor, amelyen megbeszélésre váró pontok sorakoztak. Hangsúlyt kaptak azok a módszerek, amelyekkel a helyi Tanúk az Istentől kapott szolgálatukat tudják végezni a fennálló körülmények között. Útmutatást kaptak arra is, hogyan lehet irodalomról gondoskodni korlátozott papírellátás mellett. Szó esett arról is, hogy több kiadványra lenne szükség a helyi nyelveken, de természetesen időt venne igénybe alkalmas fordítókat találni, és kiképezni őket.

Figyelmet fordítottak a gyülekezetekben felmerülő gondokra is. Olih testvér hangsúlyozta, hogy mindenkinek a Biblia irányadó mértékei szerint kell élnie, a véneket is beleértve. Senki ne érezze, hogy nincs szüksége tanácsra. Választ adott arra a kérdésre is, hogy mikor alkalmas egy személy a megkeresztelkedésre, valamint beszélt a házasság bejegyeztetéséről és a körzetfelvigyázók gyülekezeti látogatásairól. Az angolai testvérek nagyra értékelték, hogy a Társulat gondoskodott arról, hogy Írás szerinti útmutatást kapjanak egy ilyen tapasztalt testvér által.

Olih testvér látogatása alatt egy összejövetelt tartottak a luandai véneknek és azoknak a véneknek is, akik más területekről el tudtak jönni. Annak érdekében, hogy ne hívják fel a figyelmet az összejövetel helyszínére, délelőtt tíz órától kezdtek érkezni a vének egyesével. Azonban kétszer változtatták meg a helyszínt, mielőtt este hét órakor elkezdték a programot, mert úgy érezték, hogy a rendőrök figyelik az épületet. Amikor Olih testvér megérkezett a harmadik helyre, 47 vén várt rá az udvarban ülve. Amikor átadta a nigériai Bétel-család üdvözletét,  a testvérek úgy fejezték ki értékelésüket, hogy csendben integettek. Egyórás előadása bibliai megbeszélés volt a vének elrendezésével kapcsolatban, amelyben kiemelte feladataikat, és hangsúlyozta, hogy több vénre van szükség a keresztény gyülekezetben. Az előadás után a testvérek további két órán keresztül tettek fel kérdéseket, egészen addig, amikor már távozniuk kellett, hogy biztonságosan hazaérjenek a kijárási tilalom előtt.

Hogyan érzett Olih testvér az angolai testvérekkel töltött egy héttel kapcsolatban? „Azt kell hogy mondjam, rengeteg hasznot merítettem belőle. Nagyon buzdító volt látni a testvérek szilárd eltökéltségét, hogy nehéz körülményeik között is szolgálják Jehovát. Könnyező szemmel hagytam el  Angolát, és szívemben imádkoztam ezekért a testvérekért, akiknek most sok rosszat kell elviselniük, de mégis derűsek a csodálatos reménységük miatt.”

Újabb látogatás

Az Olih testvér látogatása utáni évben a Vezető Testület Albert Olugbebit küldte Angolába, szintén a nigériai fiókhivatalból, hogy a testvéreket szolgálja. Javasolta, hogy az ötven általános úttörőnek tartsák meg az úttörőszolgálati iskola egyes részeit. Arra is buzdította a helyi testvéreket, hogy törekedjenek félévenként körzetkongresszusokat szervezni, azonban korlátozott létszámmal.

Olugbebi testvér látogatása alatt három összejövetelt tartottak vénekből álló csoportoknak, és azoknak a testvéreknek, akiknek különböző felelősségeik voltak olyan gyülekezetekben, ahol nem voltak vének. A jelenlévők létszáma 102 volt. Írás szerinti tanácsot kaptak a vének, hogy ragaszkodjanak a bibliai alapelvekhez, példaképei legyenek a nyájnak, és ne hatalmaskodjanak (1Pét 5:3). Választ kaptak arra a kérdésre, hogy milyen eljárást kell követni akkor, amikor egy testvért vénnek ajánlanak olyan gyülekezetben, ahol még nincsenek vének.

A jelenlévők között volt Silvestre Simão is, akinek már próbára tették a hitét, mivel négy évet töltött börtönben és munkatáborokban. Több évig vénként szolgált, majd  körzetfelvigyázóként nagyobb felelősséget kapott, amikor az 1970-es évek közepén az európai testvéreket arra kényszerítették, hogy hagyják el Angolát. Most, amikor az elrendezés szerint körzetkongresszusokat kellett tartani félévenként, szükség volt egy kerületfelvigyázóra. Simão testvér elvállalta ezt az új megbízatást, noha hat gyermeke volt, és egyéb kötelezettségei mellett a családjáról is gondoskodnia kellett. Példás módon ellátta feladatát az elmúlt húsz évben, és a fiókbizottságnak is tagja.

Olugbebi testvér a látogatása végén bátorító fejleményt jelentett be: bár a Tanúknak még mindig körültekintően kellett összejönniük és prédikálniuk, úgy tűnt, a heves üldözés csökkent azokkal szemben, akik hadkötelezetté váltak. Még mindig 150 és 200 között volt a börtönben vagy munkatáborban lévő testvérek száma, de 1982 márciusára ez a szám harmincra csökkent.

A szellemi eledel kiosztása nehéz feladat

A betiltás évei alatt végig nagyon fontos volt gondoskodni a rendszeres szellemi eledelről. Ez a feladat gyakran nagy kockázattal járt.

Először is nagyon nehéz volt papírt szerezni Az Őrtorony stenciles sokszorosításához, mert a kormány engedélyére volt szükség a papír beszerzéséhez. Jóllehet több mint 3000 hírnök volt, a korlátozott mennyiségű papír miatt egy tanulmányozási cikkből csak 800, legfeljebb 1000 darabot tudtak előállítani. Ennek ellenére kis nyomdagépekkel a testvérek kisméretű puha borítós könyveket is tudtak nyomtatni, például Az igazság, mely örök élethez vezet című könyvet.

 Fernando Figueiredo és Francisco João Manuel elfogadta azt a kockázatos megbízatást, hogy sokszorosítsa az irodalmat. Ezek a tetterős testvérek új helyszíneket találtak, ahol nagyobb mennyiségben sokszorosíthattak. Időről időre biztonsági okokból meg kellett változtatni ezeket a helyeket. Egyes helyeken a stencilgépet hangszigetelt szobában helyezték el, amelynek nem volt ablaka és szellőzése, így nagyon nehéz volt ott dolgozni. Egy szomszédos szobában más önkéntesek sorba rakták a lapokat, és összetűzték a folyóiratokat. Időben be kellett fejezniük a sorba rendezést, a tűzést és a csomagolást, hogy még azon az éjjelen szét tudják osztani az anyagot. A munkának minden jelét el kellett tüntetni, hogy semmi se vonja magára a figyelmet. A termelés növekedésével két stencilgép üzemelt egyszerre a „konyhában”, azon a helyen, ahol a szellemi eledelt tartalmazó irodalmat készítették. Egy csapat mindennap azon dolgozott, hogy legépelje a stencileket, összeolvassa, sokszorosítsa, sorba rakja, összetűzze, és kiszállítsa a folyóiratokat a gyülekezeteknek.

A Luandán kívüli szétszórt gyülekezeteknek futárok vitték ki az irodalmat. Ez veszélyes megbízatás volt. Egy testvér, aki futárként szolgált, így emlékszik vissza: „Néhány hónappal azután, hogy törvényesen bejelentették a betiltást, Benguela tartományába utaztam munkahelyi üggyel kapcsolatban. A Társulat helyi hivatala adott néhány kiadványt, hogy vigyem el a Lobitóban és a Benguelában lévő gyülekezeteknek. Egyetlen testvért sem ismertem ezekben a városokban. Egy benguelai vén telefonszáma volt minden, ami segíthetett felvenni a testvérekkel a kapcsolatot. Biztonsági okokból csak egy fedőnevet ismertem: »Ézsaiás családja.«

Úgy tűnt, minden elég simán megy, amikor Benguelába érkeztem. A munkám természetéből adódóan a repülőtéren nem vizsgáltak át úgy, ahogy a többi embert szokták. A csomag, amit vittem, sértetlenül megérkezett. Amikor beértem  a városba, azonnal felhívtam a testvéreket, hogy jöhetnek és átvehetik a csomagot. A testvér, akivel beszéltem, azt mondta, hogy nem érzi jól magát, de megígérte, hogy küld valakit a hotelbe, hogy átvegye a csomagot. Valamilyen tisztázatlan ok miatt a négynapos ott-tartózkodásom alatt senki sem kereste a csomagot, bár mindennap felhívtam a testvért.

Az elutazásom napján nem tudtam mást tenni, mint visszavinni magammal a csomagot Luandába. Megérkeztünk a repülőtérre, és a küldöttségünk vezetője ragaszkodott hozzá, hogy a csoportjába tartozó minden embert, és minden csomagot vizsgáljanak át, hogy példát mutasson a többi utasnak. Két választásom volt: vagy kidobom a csomagot a szemetesbe, vagy magammal viszem és letartóztatnak.

Jehovához imádkoztam, és a Példabeszédek 29:25 jutott az eszembe: »Az emberektől való félelem tőrt vet; de a ki bízik az Úrban, kiemeltetik.« Elhatároztam, hogy nem hátrálok meg, mert óriási veszteség lenne ilyen nagy mennyiségű szellemi eledelt eldobni.

A sor végére álltam, hogy ne keltsen túl nagy zavart a tömegben, amikor a rendőrség megtalálja az irodalmat és a folyóiratokat. Már csak ketten álltak előttem a sorban motozásra várva, amikor valaki ezt monda: »Itt van egy férfi, aki a luandai küldöttség egyik tagjával szeretne beszélni egy csomaggal kapcsolatban.« Amikor ezeket a szavakat hallottam, ezt mondtam magamban: »Jehova meghallgatta az imámat; látom az Ézsaiás 59:1 beteljesedését: ,nem oly rövid az Úr keze, hogy meg ne szabadíthatna’«, és gyorsan kimentem. Amikor a testvérhez értem, csak arra volt időm, hogy elmondjam a fedőnevet: Ézsaiás családja. A testvér megismételte, és átvette a csomagot. Gyorsan vissza kellett mennem, mert a gép indult, így még arra sem volt időm, hogy beszéljek a testvérrel. Igen, Jehova a »szabadítónk a szorongatásnak idején«! (Ézs 33:2).”

 Veszélyek ellenére is gondoskodnak a nyájról

Az angolai emberek életében az Apokalipszis tűzszínű lovának lovasa, a háború, továbbra is pusztítást okozott (Jel 6:4). A városokat, gyárakat lebombázták, az utakat aláaknázták, a hidakat felrobbantották, és szándékosan megrongálták a vízvezetékeket, valamint megtámadták a falvakat. A polgárok lemészárlása mindennapossá vált. A terményt tönkretették, a falusi gazdálkodók a városokba menekültek. Háborús menekültek özönlöttek Luandába. Mivel az élelmiszert jegyre adták, és virágzott a feketepiac, nagy kihívás volt napról napra életben maradni. Jehova Tanúi azonban szerető módon együttműködtek, így sokan megmenekültek a reménytelen körülmények közül.

Ebben a veszedelmes időszakban Rui Gonçalves, Hélder Silva és mások is kockáztatták az életüket, hogy meglátogassák az országban szétszórtan lévő gyülekezeteket. Az ilyen látogatások szervezésével kapcsolatban Gonçalves testvér a következőket írta: „1982 májusában látogatta meg először Tombua városát körzetfelvigyázó. A 35 testvér jól megtervezett időszakonként érkezett az összejövetel helyére, délelőtt tíz órától. Csendben várakoztak. Az ODP [népvédelmi szervezet] minden mozgást ellenőrzött a városban. Az éj leple alatt érkeztem meg tizenegy órával később, este kilenc órakor. Fél órával később elkezdődött az összejövetel, és hajnali 4.40-ig tartott.”

Azok közül, akik részt vettek a körzetmunkában, legtöbben nős emberek voltak, és voltak gyermekeik. Azonban minden tőlük telhetőt megtettek, hogy törődjenek a gyülekezetek szellemi érdekeivel. Az egyik testvér, aki most a fiókbizottság tagja, elmondja, mit foglalt magában egy átlagos látogatás a körzetben: „A gyülekezeteknél tett látogatásokat egy hétre terveztük. Legtöbbször azonban kedd helyett hétfőn kezdődtek a látogatások. Erre azért volt szükség, mert nem volt lehetőség arra, hogy az egész gyülekezet egyszerre találkozzon.  A gyülekezeti könyvtanulmányozásokat látogattuk meg. Nagy gyülekezetek esetében több csoportot is meglátogattunk egy este. Az összejövetelek időpontjai részben fedték egymást, hogy a körzetfelvigyázó egyik csoport után át tudjon menni a másikba. Minden csoportnál megismételte a programját, hogy hasznot tudjanak meríteni belőle. Ezért egy hét alatt a körzetfelvigyázó hétszer, vagy akár huszonegyszer is megismételte minden előadását. A szolgálati hét tele volt tevékenységgel, és sok erőt követelt, de a testvérek kitartóan segítették és buzdították a gyülekezeteket.”

Rui Gonçalves élénken visszaemlékszik egy szomorú utazásra. 1983 januárjában Cubal városába utaztak, és majdnem végzetes volt az útjuk. Ezt mondta: „Csak úgy tudtuk meglátogatni ezt a gyülekezetet, hogy egy katonai konvojjal utaztunk a biztonság kedvéért. Miután a katonaság alaposan megvizsgálta a helyzetet, engedélyt adott rá, hogy a 35 jármű útnak induljon. Godinho testvér autójával utaztunk, és a mienk volt a harmadik autó egy hat járműből álló karavánban. Még csak két órája utaztunk, amikor a gerillák rakétát lőttek ki, ami megsemmisítette az első katonai teherautót. Hamarosan újabb rakéta csapódott be, és a második jármű is megsemmisült. Két bomba a mi autónkat is eltalálta, de nem robbant fel. Még mozgásban volt az autó, amikor Godinho testvér azt kiáltotta, hogy mindenki ugorjon. Amint menedéket kerestem a bozótban, egy golyó majdnem teljesen levitte a bal fülemet, én pedig elájultam.”

 Ájulása előtt Gonçalves testvér látta, amint három gerillaharcos üldözőbe vette a többi testvért, de azok a dzsungelba menekültek. Így folytatja Gonçalves testvér: „Amikor magamhoz tértem, vér borította a fejemet. Több órával később visszamásztam az útra. Egy katonai egység megtalált, elsősegélyt nyújtott, és elvitt a benguelai kórházba.” Később megtudta, hogy a konvoj minden autója kiégett, vagy más módon semmisült meg. Tizenketten meghaltak ezekben az autókban, és további tizenegy személy sebesült meg súlyosan a lövöldözés miatt. Egyedül a Gonçalves testvérrel utazó testvéreket nem sebesítették meg a lövedékek. Bár Gonçalves testvér a fülének nagy részét elveszítette, és néhány személyes tárgyát, így fejezte be beszámolóját: „Szívből jövő köszönetet mondtunk Jehovának.”

Az életadó víz megosztása

Mialatt a legtöbb ember a túlélésért vívott harccal volt elfoglalva Angolában, Jehova Tanúi buzgón ’hirdették a szabadulást’ nagy területük minden részén (Ézs 52:7). Hogyan végezték szolgálatukat?

Egy luandai úttörő elmondja, hogy feleségével és kislányával együtt mentek a szolgálatba. Miután üdvözölték a házigazdát, kértek egy pohár vizet a kislányuknak. Ha kaptak vizet, elmondták, hogy ismernek egy olyanfajta vizet, amely sokkal hasznosabb annál a pohár hideg víznél, amelyet kedvesen a kislánynak adtak. A kíváncsibb emberek megkérdezték, milyen vízről beszélnek. Ekkor a család elmagyarázta Isten Királyságának áldásait, és az örök élet reménységét (Ján 4:7–15).

Nem vittek magukkal táskát, Bibliát vagy kiadványokat a szolgálatba. Viszont ha a házigazdának volt Bibliája, és szeretett volna ezekről a dolgokról olvasni, akkor a házigazda Bibliájából folytatták a beszélgetést. Mindenkit újralátogattak, aki érdeklődést mutatott. Ehhez hasonló körültekintő  megközelítéssel a Tanúk megtalálták az érdeklődőket, és a gyülekezetek folyamatos növekedésnek örvendtek.

Isten embere

A testvérek a távoli területeket is elérték a jó hírrel. Tchande Cuituna erőfeszítéseinek köszönhetően a jó hír a namíbiai határhoz közeli Gambos vidéket is elérte. Cuituna testvér először az egykori Rhodesiában hallott a Királyság-üzenetről. Egy ideig Dél-Afrikában dolgozott bányában, majd hazatért, és szarvasmarha-tenyésztéssel foglalkozott. Rendszeres időközönként visszatért Dél-Afrikába, hogy hozzájusson az Őrtorony-kiadványokhoz, és az egyik ilyen alkalommal 1961-ben megkeresztelkedett. Ezután buzgón terjesztette a jó hírt honfitársainak.

Telepakolta furgonját vízzel, élelemmel és bibliai irodalommal, majd quimbóról quimbóra (faluról falura) prédikált alkalmanként két-három hónapig. Amikor elromlott a furgon, a bikája hátán folytatta útját. Más hírnökökkel még 70 éves korában is nemegyszer több mint 200 kilométeres távolságot tett meg gyalogosan.

Tchande Cuitunának rengeteg szarvasmarhája lett, és csordái a sík legelőkön vándoroltak. A patriarkális társadalomban vezetőként ismerték el. A közösség mindennapos tevékenysége harangszóval kezdődött, amikor mindenki összegyűlt, hogy meghallgassa, amint megvizsgál egy bibliai részt a helyi nyelven. Az összejöveteli napokon ugyanez a jól ismert harangszó jelezte a 100 embernek, hogy gyűljön egybe szellemi oktatásra.

Az egész Gambos vidéken úgy ismerték Tchande Cuitunát, mint Isten emberét. Mivel alkalmazta, amit a személyes bibliatanulmányozásából, valamint „a hű és értelmes rabszolga” értékes kiadványaiból megtanult, Cuituna testvér kitűnő, követésre méltó példát mutatott a többieknek. Azért, hogy a lehető legtöbb embert elérje, lefordította ,A Királyságnak ez a jó híre’ című füzetet nyaneka és kvanyama nyelvre.

 A luandai hivatal tudomást szerzett Cuituna testvér tevékenységéről, aki a szántóföldi jelentését időről időre a namíbiai Windhoekban élő testvérek közvetítésével leadta. A luandai hivatal 1979-ben elküldött egy körzetfelvigyázót, Hélder Silvát, hogy találkozzon Cuituna testvérrel, és segítsen neki közelebbi kapcsolatba kerülni más testvérekkel. Hélder Silva tisztán emlékszik az utazásra.

Ezt írja: „Chiange városáig 160 kilométert utaztunk autóval, majd a fennmaradó 70 kilométert gyalog tettük meg. Elkapott bennünket egy hatalmas felhőszakadás, amely hat órán át tartott, és csaknem lehetetlen volt továbbhaladni. Előfordult, hogy térdig érő vízben kellett mennünk, de nem állhattunk meg, mert a környék sok veszélyes vadállatnak adott otthont. A sár miatt jobbnak láttuk mezítláb folytatni utunkat, a csomagjainkat pedig egy vállunkra tett botra akasztottuk. Végül elértük Liokafela környékét, és célállomásunkat, Cuituna quimbót (falut). Éhesek és fáradtak voltunk, így a nők adtak nekünk savanyú tejet, és bulunga (kissangua) nevű, gabonából készült helyi italt, kakaót, valamint ihita (pirão de massango) nevű puliszkaszerű ételt. Egy kicsit pihentünk és átmelegedtünk a tűz mellett, majd hozzáláttunk a betervezett feladataink elvégzéséhez.” Ez a látogatás fontos lépés volt a jó hír Gambos környékén végzett prédikálásának megszervezésében.

Egyik jelenlévő sem fogja elfelejteni azt az eseményt, amikor 18 új testvér és testvérnő keresztelkedett meg a Caculuvar folyóban 1986 augusztusában. Negyven év telt el azóta, hogy  először hirdették a Királyság-üzenetet Gambos környékén, és ez volt az első keresztelkedés. Sugárzott az öröm azoknak az úttörőknek az arcáról, akik erre a környékre jöttek, hogy segítsenek a Királyság hírének terjesztésében. Cuituna testvér leírhatatlan örömet érzett, amikor látta a keresztelkedést. Túláradó örömmel ezt írta: „Úgy érzem magam, mint Dávid király, amikor Jehova ládáját kísérte” (2Sám 6:11–15). Cuituna testvér azóta is általános úttörőként szolgál.

Szolgálat Angola déli részein

Egy úttörő, José Tiakatandela erőfeszítéseinek köszönhetően 1975-ben Tymoly, egy 18 éves magas fiatal lány megismerte az igazságot Angola déli részén, Huíla környékén. Tymoly nagyra értékelte a Biblia üzenetét, de a szülei erősen ellenezték. Előfordult, hogy több napig nem kapott enni, megverték, és végül kövekkel dobálták. Mivel veszélybe került az élete, 60 kilométert gyalogolt, hogy elérje Lubangót, ahol lehetősége volt eljárni az összejövetelekre. A gyülekezet által működtetett írni és olvasni tanuló osztályban odáig fejlődött, hogy beiratkozhatott a teokratikus szolgálati iskolába. 1981-ben megkeresztelkedett. Tymoly megtanult varrni is, hogy fenn tudja tartani magát, és saját magának készíti el ízléses ruhatárát. 1980-ban három férfi és négy nő keresztelkedett meg Tymoly népcsoportjából, akik 1978-ban hallottak a Királyság-üzenetről.

A lubangói José Maria Muvindi 1983-ban kisegítőúttörő-szolgálatot vállalt három hónapra. Délre ment, hogy a Jau és a Gambos városokhoz közeli vidéki területeken prédikáljon. Egészen Namibe tartományig leutazott, és hirdette a jó hírt a mukubais törzsnek, ami a legjelentősebb. Látta, hogy nagy szükség van ezeken a területeken prédikálókra, így jelentkezett az általánosúttörő-szolgálatra. Több úttörő is erre a területre költözött.

 Amikor Muvindi testvér prédikált ezen a területen, az itt élő emberek közül sokak szívét elérte a Biblia igazsága. Kezdték megtenni a szükséges változtatásokat az életükben. Hogy elfogadható módon imádják Jehovát, fel kellett hagyniuk olyan Írás-ellenes szokásokkal, mint a többnejűség, erkölcstelenség, részegeskedés és a babonásság. Kezdtek olyan ruhákat viselni, amely többet takar el a testükből a hagyományos tchinkuaninál, vagyis a csípőjüket körülvevő egyetlen ruhadarabnál. A párok kezdtek folyamatosan özönleni Lubangóba, hogy törvényes házasságot kössenek. Néhányan közülük először hagyták el szülőfalujukat. A chiangei anyakönyvi hivatal tíz év után először nyitott ki, hogy ki tudja elégíteni a Gambos környékéről érkező emberáradat váratlan igényeit, akiknek születési anyakönyvi kivonatra és személyi igazolványra volt szükségük ahhoz, hogy bejegyeztessék házasságukat.

Sajnos 1986-ban Muvindi testvér hepatitisben meghalt, de buzgó szolgálata jó gyümölcsöket termett. A más testvérekkel együtt tett erőfeszítéseinek köszönhetően sokan hallottak a jó hírről. Azon a környéken ma kilenc gyülekezet működik és tíz csoport, amely még nincs gyülekezetként megszervezve, de mindegyikük az igaz imádat előmozdítására törekszik.

Szigorúbb ellenőrzés

A testvéreket újabb nyomás érte 1984-ben, amikor megalakult a Népvédelmi Gárda (BPV). A BPV feladata az volt, hogy szoros megfigyelés alatt tartsa azokat, akik nem azonosulnak a forradalommal. Hogyan hajtotta végre feladatát a BPV? Domingos Mateus, aki akkoriban körzetfelvigyázóként szolgált, pontosan visszaemlékszik: „Luanda minden utcasarkán állt a Népvédelmi Gárdának egy tagja, akit a karján lévő kék szalagról lehetett felismerni, melyen a BPV kezdőbetűk szerepeltek. Joga volt minden gyalogost megmotozni, így nagyon nehéz volt a testvéreknek kiadványokat vinni az összejövetelekre.  1985 decemberére a gárdának összesen 800 osztaga működött Luandában, így még összejöveteleket tartani is lehetetlenné vált.

Luandában a volt Largo Serpa Pinto téren egy 40 gárdatagból álló csoport vizsgálta át az egész környéket. Velük voltak a Népi Fegyveres Erők Angola Felszabadításáért csoport géppuskákkal felfegyverzett emberei is. Gyakran lehetett hallani, hogy tüzet nyitnak, általában amikor üldöztek valakit, vagy amikor meg akartak állítani valakit, hogy kihallgassák.

Az egyik gyülekezet nagy összejövetelt tervezett egy testvér otthonába. Nem sokkal a program megkezdése előtt észrevettük, hogy a BPV egyik embere figyeli, amint a testvérek bejönnek az épületbe, és felírja a nevüket egy füzetbe. A veszély ellenére a testvér, aki ott lakott, nem esett kétségbe. Eszébe ötlött valami. Csendben a férfi háta mögé lopódzott, és amikor elég közel ért hozzá, elkezdett kiabálni: »Szomszédok, nézzétek! Tolvaj! Kapjátok el a tolvajt!«

A gárda embere ekkor meglepődött, mindent eldobott a kezéből, és futásnak eredt. Amikor a szomszédok lejöttek lakásaikból, illetve kihajoltak az ablakokon, hogy megnézzék, mi történik, a testvér visszament lakásába, és azt mondta a vénnek: »Testvér, most már elkezdheted az összejövetelt, minden el van intézve.« A látogatás hetére tervezett további összejöveteleket semmi sem zavarta meg abban az otthonban.”

„A titok feltárult”

Jehova Tanúinak egyre nehezebbé vált az országon kívüli keresztény testvéreikkel kapcsolatot tartani. Viszont António Alberto egy külföldi tulajdonban lévő olajjal foglalkozó cégnél dolgozott, és ő segített az angolai testvérek és a portugál fiókhivatal közötti fontos levelek szállításában.

Egy nap azonban 1987-ben a repülőtéri rendőrség elfogott egy csomagot, amelyben olyan levelek voltak, amikben körzetlátogatásról  és egyéb bizalmas dolgokról volt szó. Alberto testvér nagyon megijedt. Délben hazament, hogy találkozzon a családjával, mert biztos volt benne, hogy hamarosan letartóztatják. Felhívta a testvért, aki az ilyen ügyek felvigyázásával volt megbízva, és röviden ezt mondta: „Nagyapám, a titok feltárult.”

Ezután Alberto testvér bátran felkereste otthonában a repülőtéri rendfenntartással megbízott embert. A testvér elmondta, hogy még a gyarmati uralom alatt börtönben volt néhány portugál fiatalemberrel, akikkel még mindig levelezik, és a repülőtéren elkoboztak tőle egy csomagot, amelyben ezek a levelek vannak. A biztonsági emberek főnöke adott neki egy kártyát, és arra kérte, hogy mutassa meg azoknak, akik elkobozták tőle a csomagot. A kártyán az állt, hogy vigyék a csomagot az irodájába. Amikor a testvér megmutatta az üzenetet a repülőtéri tisztviselőnek, a férfi nagyon zavarba jött. Vajon miért? Azért, mert nem tudta a csomagot a biztonságiak főnökének az irodájába vinni, ugyanis elégette azt. Alberto testvér nagy megkönnyebbülésére nem történt semmi baj.

Elhatározásuk, hogy Jehova útján járnak

A folytatódó háború miatt újra nagy nyomás nehezedett Jehova Tanúira, hogy megtörje keresztény semlegességüket. 1984 februárjában tizenhárom fiatalembert tartóztattak le azért, mert nem fogott fegyvert. Közülük csak hárman voltak megkeresztelt Tanúk, a többiek kereszteletlen hírnökök vagy bibliatanulmányozók voltak. A fenyegetések és testi bántalmazások ellenére állhatatosan kitartottak elhatározásuk mellett, hogy Jehova útján járnak (Ézs 2:3, 4). Sajnos, amikor Luandába szállították őket, a repülőgép felszálláskor lezuhant, és minden utas meghalt.

Egy megkeresztelt Tanúkból, kereszteletlen hírnökökből és érdeklődőkből álló kilencfős csoport 1985 áprilisában  visszautasította semlegességének megsértését (Ján 17:16). Vonattal, majd helikopterrel veszélyes harci övezetbe szállították őket. A katonák arra próbálták kényszeríteni őket, hogy csatlakozzanak a harchoz, de Manual Morais de Lima nem volt hajlandó ezt megtenni, ezért lelőtték. Egy másik testvért eltalált egy lövedék, amely súlyosan összezúzta a lábát, így kórházba szállították a harci területről. Másik két testvérnek a következőt mondták: „A helikopterek, amelyek idehoztak benneteket, nem tartoznak Jehovához.” Így hát csak gyalogosan tudták elhagyni a területet, 200 kilométert gyalogolva olyan helyeken, ahol gerillacsapatok és vadállatok tartózkodtak. Luandába érkezésük után újra bebörtönözték őket! Mindemellett még mindig meggyőződésük volt, hogy a legjobb életút az, ha a Jehova Isten és az embertársaik iránti szeretet irányítja őket (Luk 10:25–28).

Egy másik alkalommal négy Tanút távoli katonai táborba küldtek Angola legdélibb részére. A katonák biztosak voltak benne, hogy a háború heve arra ösztönzi a Tanúkat, hogy fegyvert fogjanak, és megvédjék magukat. Miguel Quiambata visszaemlékszik, hogy ennek ellenére néhány tisztre nagy benyomást tett ezeknek az embereknek az állhatatossága, és rájöttek, hogy a testvérek nem ártanak senkinek, így a táboron belül szabad mozgást engedélyeztek nekik. Arra használták ezt a szabadságot, hogy megismertessék másokkal azt, hogy Jehova a Fia,  Jézus Krisztus révén örök életről gondoskodik. Krisztus halálának emlékünnepén 1987-ben 47-en vettek részt, és hamarosan az összejöveteleken jelen lévők létszáma elérte az 58-at.

Keresztény semlegességük miatt Jehova Tanúi közül még 1990-ben is mintegy 300-an voltak börtönben. Néhányukat többszörösen elítélték, egyenként több mint öt évre. Másokat négy évig tartottak fogva minden bírósági eljárás nélkül. Előfordult, hogy amikor amnesztiát hirdettek, a börtön vezetősége eltitkolta a testvérek elől a hírt, és továbbra is börtönben tartotta őket. Mások halogatták szabadon engedni a Tanúkat, mert ők voltak a legjobb munkások, és a börtön területén kívüli munkákat is rájuk lehetett bízni, mert nem próbáltak meg elszökni. Azonban az amnesztia ellenére további két Tanút tartóztattak le és végeztek ki 1994-ben.

Később, egy úttörő testvérnő a 35. számú Királyság-hírek terjesztésekor találkozott egy volt katonával, aki azt állította, hogy jelen volt három Tanú kivégzésekor, akik nem fogtak fegyvert. Amikor a testvérnő megkérdezte, hogy jobb lenne-e a világ, ha csak Jehova Tanúi élnének a földön, a katona elismerte, hogy ha képesek meghalni azért, mert visszautasítják embertársaik meggyilkolását, akkor minden bizonnyal béke lenne, ha csak Jehova Tanúi élnének a földön. Elfogadta a Mit kíván meg tőlünk Isten? című füzetet, és elkezdődött vele a bibliatanulmányozás, majd kezdett eljárni a gyülekezeti összejövetelekre.

Az igazság vize tovább árad

Ezékiel prófétának Jehova látomást adott egy folyóról, amelyben az élet vize Isten nagy szellemi templomából fakadt. A víz akadályokon és pusztaságon folyt keresztül, és az élettelen helyeket élővé tette (Ez 47:1–9). Ma, az akadályok ellenére az igazság életadó vize több mint 230 országba eljutott, Angolát is beleértve.

 Időnként az akadályok félelmetesnek tűntek, de az élet vize, mely Istentől jön, megtalálta a módját, hogy kikerülje az akadályokat. Az 1980-as években olyan szigorú volt az ellenőrzés, hogy a luandai hivatalba csak ritkán érkezett egy-két külföldi üzenet futár segítségével. Ettől függetlenül a bibliai irodalomban található üdítő igazság megtalálta a módját annak, hogy átjusson az Angola és Namíbia közötti határon, amelyen viszonylag könnyen át lehetett menni. Így a testvérek portugál és helyi nyelvű kiadványokhoz jutottak. Ez az elrendezés több évig működött azon a környéken.

Több forrásból is érkezett segítség. Sok szakképzett ember segített a Tanúknak, hogy Bibliához jussanak. Még néhányan a katonák közül is, akiknek Tanú-rokonaik voltak, nagy kockázatot vállaltak, hogy segítsenek az angolai testvéreknek. Több irodai felszerelést tartalmazó szállítmány érkezett befolyásos egyének nevére, egyszer egy értékes sokszorosítógép is. Egy ilyen férfi később úgy döntött, hogy csatlakozik Jehova népéhez, hogy az Isten ’béke fejedelmének’ irányítása alatt szolgáljon (Ézs 9:6).

Thierry Duthoit és felesége, Manuela 1984-ben Zaire-ból (ma Kongói Demokratikus Köztársaság) Angolába költözött. Nagyon megszerették őket a helyi testvérek. Duthoit testvér magas volt, és gyakran orosznak nézték. Az akkori kormányzás teljes mozgásszabadságot adott az Angolában élő számos orosznak.

Duthoit testvér jól használta fel félreértelmezett személyazonosságát. Segített olyan irodalmat szállítani ebbe a háború tépázta országba, amely arról szólt, hogy Jehova Isten hogyan fog az emberiségnek igazi békét hozni messiási Királysága által, és hogyan fogja a föld végső határáig kiterjeszteni azt (Zsolt 72:7, 8). Duthoit testvér több üzleti kapcsolatot épített ki pilótákkal, akik hajlandóak voltak bibliai irodalmat tartalmazó dobozokat szállítani az országba. Duthoit testvér a repülőtéren  felvette ezeket a csomagokat, és elvitte őket a testvéreknek. Olyan gyógyszereket is beszerzett, amelyre nagyon nagy szüksége volt a testvéreknek.

Duthoit testvér segítségével a felelős testvérek kapcsolatba kerültek Ilídio Silva úrral, egy üzletemberrel, és ő két sokszorosítógépet adományozott a testvéreknek. Nagyon nehéz volt ilyen gépekhez hozzájutni, mivel az állam minden irodai gépről leltárt készített, amely az országban volt. Silva úrnak is nagy áldásban volt része, mivel Jehova megkeresztelt szolgájává vált.

Elektronikus másológéppel lehetővé vált 20 oldalas Őrtorony folyóiratokat előállítani. Ezek a folyóiratok olyan fontos mellékcikkeket tartalmaztak, amelyeket az angolai testvérek hosszú ideig nélkülöztek. Rövid idő alatt átlagosan 10 000 példányt készítettek minden számból. A Vizsgáljuk az Írásokat! füzetből is készítettek stenciles másolatokat, melyeket nagyra értékeltek a testvérek. „A teljes Írás Istentől ihletett és hasznos” című könyvből kiválasztott anyagokat küldtek Portugáliából, amelyeket szintén lehetett stencilezni. Később ehhez az anyaghoz hozzá lehetett jutni füzet formájában is, ami gazdagabbá tette a teokratikus szolgálati iskola programját. De frissítő is volt megkapni ezeket a kiadványokat!

Az országban egyre többen dicsőítették Jehovát, ami kézzel fogható bizonyítéka volt annak, hogy Jehova megáldja a munkát. Az 1987-es szolgálati év végére a Jehovát tevékenyen szolgáló Tanúk száma elérte a 8388-at, ami 150 százalékos növekedés az 1978-as betiltástól számítva. A gyülekezetek száma is megtöbbszöröződött, 33-ról 89-re nőtt. Az új érdeklődők meghívásakor nagyon óvatosnak kellett lenni, de ettől függetlenül az összejöveteleken másfélszer annyian voltak jelen, mint a hírnökök száma. A hírnökök átlagosan 18 órát töltöttek a szántóföldön havonta, és a házi bibliatanulmányozások száma elérte a 23 665-ös csúcsot. Igaz, gazdasági nehézségek  voltak, és nem volt elegendő élelmiszer. Azonban a testvéreknek a Jehova ígéreteibe vetett bizalmuk segített, hogy erősek maradjanak. Elhatározták, hogy továbbra is ’bátorsággal szólják az Isten szavát’ (Csel 4:31).

Különleges képzés a körzetfelvigyázóknak

Az utazófelvigyázóknak, akik állandóan a gyülekezetek érdekeivel törődtek, szintén szükségük volt buzdításra. Nagyon fellelkesültek, amikor tudomást szereztek róla, hogy egy utazófelvigyázóknak szóló különleges szemináriumon vehetnek részt 1988 novemberében Lisszabonban, Portugáliában.

Képzeljétek el, milyen örömet éreztek akkor, amikor naponta találkoztak a portugál Bétel-családdal! Luis Cardoso, aki részt vett a szemináriumon, így összegzi érzéseiket: „Különösen megragadó alkalom volt. A portugál Bétel-család nagyon szívélyesen fogadott bennünket. Úgy tűnt, a testvérek valóban kitettek magukért. A 34 nap örömteli, szorgos tevékenységgel telt el, és sokat tanultunk.”

Az ottlétük első két hetében elkísérték a körzetfelvigyázókat a portugál körzetekbe, hogy megfigyelőként tanuljanak. A következő két héten a szemináriumon vettek részt, amely elsősorban a teokratikus tevékenység őket érintő részleteivel foglalkozott, valamint felkészítette őket a Királyság-szolgálati iskolára, amelyen ők lesznek az oktatók. Az ötödik héten részt vettek a Királyság-szolgálati iskola néhány ülésszakán, amelyet a portugál véneknek és kisegítőszolgáknak tartottak. Ez lehetővé tette az angolai testvérek számára, hogy megnézzék, a portugál utazófelvigyázók hogyan adták át a szemináriumon tanultakat a helyi véneknek.

„A szemináriumon megtanultam, mit jelent jó tanulónak lenni — mondta Cardoso testvér. — Megtanultam úgy tanulni és kutatni, mint soha azelőtt. A testvérek a példájukkal megtanították nekünk, hogyan tudunk figyelmességet mutatni feleségeink  iránt, hogy együtt egységben tudjunk dolgozni. Ez a felejthetetlen alkalom akkor érte el tetőpontját, amikor a testvérek bemutatták nekünk A teremtés története képekben című mozgóképes előadást. Oly sokat hallottam róla, és nagyon megragadó volt végre látni is.”

Az oktatást követően 1990 októberében egy portugál körzetfelvigyázó, Mário Nobre azt a kinevezést kapta, hogy az angolai körzetfelvigyázókkal együtt szolgálja ki a gyülekezeteket Angolában. Két hónapot töltött a testvérek képzésével, akik nagyra értékelték kedves és türelmes modorát.

Nobre testvér nagy örömmel emlékszik vissza arra az esetre, ami Angolába érkezése után pár nappal történt: „Megkértek, hogy tartsak nyilvános előadást egy gyülekezetben, ahol 198 hírnök volt. Elcsodálkoztam, amikor 487-en voltak jelen az előadáson. Nagy meglepetésemre az elnöklőfelvigyázó megkért, hogy még egyszer mondjam el az előadást, mert csak a gyülekezet fele volt jelen. Természetesen teljesítettem kérését, és további 461 személy vett részt a második előadáson, együttvéve 948-an voltak jelen!”

Nobre testvér Angolában töltött ideje alatt sok mindent megtudott az ottani testvérek mindennapjaival kapcsolatban. Megtudta, hogy Luanda utcái veszélyesek a tűzharcok miatt, de gyorsan alkalmazkodott a helyzethez, és arra fordította figyelmét, hogy kielégítse az emberek rendkívüli érdeklődését a Királyság-üzenet iránt. A szálláshelyeivel kapcsolatban ezt mondta: „A testvérek mindenből a legjobbat adták nekem. Csak a lehető legszükségesebb dolgok álltak rendelkezésünkre, de elégedettek voltunk.”

Nagy szárazság

Az 1990-es évek elején az Apokalipszis fekete lovának — az éhínségnek — a lovasa csapást mért Angola déli részére, ahol nagy árat követelt a három hónapig tartó kemény szárazság  (Jel 6:5, 6). A termény megsemmisült, és a szárazság sok szenvedést okozott. A lisszaboni Diário de Notícias újság szerint a szárazság legalább 10 000 ember halálát okozta.

Amikor a hír elérte a portugál fiókhivatalt, a testvérek azonnal megtöltöttek és útnak indítottak két hatalmas szállítókonténert. Testvérek és olyan üzletemberek segítettek a szállításban, akik érdeklődtek a Biblia igazsága iránt. Az egyik konténer Benguelába, a másik Luandába érkezett.

A dél-afrikai fiókhivatal 25 tonna segélyszállítmányt küldött Namíbián keresztül teherautóval. Amikor a testvérek Windhoekba értek, engedélyt kértek az angolai konzulátustól, hogy bejuthassanak az országba, és átadják keresztény testvéreiknek a szállítmányt. Bár a hivatalnok tudta, hogy a Tanúk nincsenek bejegyezve az országban, szívesen átadta a szükséges iratokat, hogy a segítség elérje azokat, akik nélkülöznek. Még katonai kíséretről is gondoskodott, hogy a szállítmány biztonságosan megérkezzen.

Amikor a teherautó elérte a Cunene folyón átvezető ideiglenes hidat, a testvéreknek mindent át kellett pakolniuk egy kisebb teherautóra, majd amikor biztonságosan átértek a folyón, újra mindent vissza kellett rakni a nagy autóra. Mielőtt Lubangóba értek, több mint 30 katonai ellenőrző ponton mentek keresztül. Ez a sikeres küldetés kitaposta az útját a következő három segélyszállítmánynak, amely többtonnányi további értékes segélyt vitt Angolába.

Flávio Teixeira Quental egyike volt azoknak, akik jelen voltak akkor, amikor az első teherautó végre megérkezett Lubangóba. Így emlékszik vissza: „Nagy örömöt és megnyugvást éreztünk, amikor a teherautó délután három körül végre megérkezett, de egyben izgatottak és idegesek is voltunk. Vajon hová tegyünk 25 tonna irodalmat, ruhát és élelmet? A Királyság-termünknek nincs se ablaka, se ajtaja, és a mi házunk túl kicsi ahhoz, hogy minden dobozt oda tegyünk. Gyorsan megszerveztük,  hogy a testvérek éjjel-nappal őrizzék a Királyság-termet, és mindent oda pakoltunk le.”

A segélyszállítmányt azonnal szétosztották. Quental testvér így folytatja: „A háború közepén voltunk . . . Akkoriban előfordult, hogy egy gyülekezetnek csak egy folyóirat jutott. Mennyire hálásak voltunk Jehovának, a szervezetének és azoknak a kedves testvéreknek, akik az életüket kockáztatták olyan testvérekért, akiket nem is ismertek! Erről az a fajta szeretet jutott eszünkbe, amelyet Jézus mutatott az emberek iránt, amikor emberi életét feláldozta másokért” (Ján 3:16).

A benguelai vénektől érkezett köszönőlevélben ez állt: „Nagyon elfoglaltak voltunk a múlt hétvégén, amint a 32  önkéntes szétosztotta a segélyszállítmányt. Szeretnénk köszönetet mondani azoknak, akiket arra indított szívük, hogy elküldjék nekünk ezeket az adományokat.” A szárazság ellenére egyetlen testvér sem halt éhen.

Az emberi jogok tiszteletben tartására tett ígéret

A versengő csoportok tűzszüneti megállapodást írtak alá Angolában 1991. május 31-én, és ezt követően viszonylag békés időszak következett. Új alkotmányt hoztak létre, amely emberi és politikai jogokat ígért. A 16 évig tartó polgárháború nagy pusztítást hagyott maga után. Csaknem 300 000 ember vesztette életét. A várható élettartam férfiak esetében 43 év volt, a nők esetében 46 év. Egyre nőtt a munkanélküliség és az infláció. Az oktatási rendszer teljesen összeomlott. Nagy helyreállításra volt szükség. Vajon ehhez hozzátartozik az is, hogy feloldják a Jehova Tanúi ellen szóló betiltást, amely 1978 óta tartott?

1991. október 22-én az igazságügyi miniszter kapott egy kérelmet Jehova Tanúi angolai vallásszervezetének bejegyzése érdekében. Egy sajtóközlemény is megjelent ezzel kapcsolatban, amely közhírré tette ezt a kérelmet.

Másnap a Jornal de Angola közzétett egy cikket, amely többek között ezt tartalmazta: „Az angolai Tanúk szóvivője elmondta, hogy jó esély van a szervezet bejegyzésére, és az igazságügyi minisztérium előzetes tájékoztatása is biztató.” A cikk Jehova Tanúi angolai történelmét is vázolta, valamint  beszámolt olyan országokban folytatott tevékenységükről, mint Portugália és Mozambik, ahol feloldották a betiltás alól Jehova Tanúi tevékenységét.

Angolában először lehetett kedvező híreket hallani Jehova Tanúiról! Néhány nappal később a hírlap igazgatója elmondta, hogy sok telefonhívást kapott, még befolyásos emberektől is, akik gratuláltak neki a cikk megjelentetéséért.

„Egy olyan élmény, amelyet sohasem felejtek el”

Jehova Tanúi kezdtek egyre szabadabban gyülekezni. A 100 hírnökből álló gyülekezetek azt jelentették, hogy 300-an, esetenként 500-an vettek részt az összejöveteleken! Hogyan tudták a Tanúk — akik addig kénytelenek voltak kis csoportokban, magánlakásokban gyülekezni — ezt a nagy embertömeget elhelyezni? Néhány testvér, akinek volt udvara, lemezből tetőt készített, és felajánlotta a helyet a gyülekezetnek. Sok gyülekezet egyszerűen a szabad ég alatt találkozott. A hírnököket arra kérték, hogy csak azokat a bibliatanulmányozókat hívják meg az összejövetelekre és kongresszusokra, akik már előrehaladtak, mert nem volt hely mindenkinek. Égető szükség volt összejöveteli helyekre.

A Társulat Douglas Guestet és Mário P. Oliveirát Portugáliából Angolába küldte, hogy segítsen a testvéreknek felbecsülni az elvégzendő munkát és azt, hogy a jövőben milyen munkára lesz szükség. Ottlétük alatt több különleges összejövetelt tartottak a Luandában lévő 127 gyülekezetből érkező vénekkel és úttörőkkel. Lehetőség volt találkozni azokkal a vénekkel is, akik a fővároson kívüli további 30 gyülekezetből érkeztek. Az ország minden egyes része képviseltette magát. Micsoda építő alkalom volt ez!

Guest testvér számára is nagyon megindító volt ez a tapasztalat. Már több mint 30 éve dolgozott együtt ezekkel a testvérekkel levelezés útján. A látogatásra visszaemlékezve ezt mondta: „Figyelemre méltó volt, hogy egyszer sem panaszkodtak  a sorsuk miatt. Mosolygó arcuk belső békéről tanúskodott, arról, hogy szellemileg jó állapotban vannak. Csak arról beszéltek, hogy milyen lehetőségek vannak a prédikálószolgálat kiterjesztésére országukban. Ez egy olyan élmény volt, amelyet sohasem felejtek el.”

Újra jogi elismerést kapnak

A kormány hivatalos lapja, a Diário da República 1992. április 10-én kijelentette, hogy Jehova Tanúi Társulata jogilag elismert.  Jehova Tanúi égtek a vágytól, hogy a lehető legteljesebb mértékben kihasználják a szabadság adta lehetőségeket. A hírnökök létszáma gyorsan elérte a 18 911-es csúcsot, ami az előző év átlagához képest 30 százalékos növekedés. Az 56 075 házi bibliatanulmányozás — ami hírnökönként hármat jelent — arról árulkodott, hogy bőséges aratás várható.

A dél-afrikai fiókhivatal azt az utasítást kapta, hogy elkezdheti Angolába szállítani Az Őrtorony és az Ébredjetek! folyóiratokat, valamint más kiadványokat is. Vásároltak két teherautót, hogy a gyülekezeteknek el tudják szállítani az irodalmat. Mennyire felvillanyozta a testvéreket, amikor Az Őrtorony 1992. május 1-jei számából 24 000 darabot kaptak, és az Ébredjetek! 1992. május 8-ai számából pedig 12 000 példányt! Hamarosan elegendő könyv érkezett a házi bibliatanulmányozások vezetéséhez. Azt megelőzően néhány hírnök a bibliatanulmányozás levezetéséhez minden kérdést és választ megtanult a tanulmányozást segítő kiadványból.

Újra nehéz időszak következik!

Az erőszak még korántsem ért véget. Az 1992. szeptemberi választások után az országot ismét megosztotta a polgárháború. Október 30-án újra heves harcok törtek ki öt városban: Lubangóban, Benguelában, Huambóban, Lobitóban és leginkább Luandában, ahonnan azt jelentették, hogy 1000-en haltak meg a harc első napjaiban.

A kórházak befogadóképességüknél sokkal több beteget láttak el. Hullák hevertek az utakon, és járványok ütötték fel a fejüket. Több hétig szünetelt az energiaellátás, nem volt élelem és víz. Mindennapossá vált a lopás és a fosztogatás. A polgári lakosság nagy részének sok megpróbáltatásban volt része.

Jehova Tanúi közül többen életüket vesztették Luandában, másokat eltűntnek nyilvánítottak. Amikor a portugál  fiókhivatal értesült a testvéreink szörnyű helyzetéről, azonnal útnak indított egy élelmet és egészségügyi felszerelést tartalmazó szállítmányt.

Jehova Tanúinak a politikai csoportok viaskodása alatt mutatott szilárd semlegességére felfigyeltek az emberek. Kedvező észrevételeket lehetett hallani arról a tényről, hogy ők az egyedüliek, akik nem politizálnak, és nem foglalnak állást a hatalmi harcban. Érdeklődő személyek állították meg a Tanúkat az utcán, hogy bibliatanulmányozást kérjenek.

Amikor a Tanúk a helyzetükre gondoltak, biztosak voltak benne, hogy amit tapasztalnak, az a Biblia próféciájának beteljesedése, és ez a tudat erősítette az Isten Királyságába vetett bizalmukat. Nagyra értékelték, hogy éppen a megfelelő időben tanulmányozzák A Jelenések nagyszerű csúcspontja közel! című könyvet, és különösen nagy értékeléssel tekintettek arra a részre, amely arról ír, hogy a vadállat hogyan tevékenykedik ezekben az utolsó napokban.

Üzenet a Vezető Testülettől

Röviddel azután, hogy újra kitört az erőszak, a Vezető Testület szívmelengető levelet küldött a portugál fiókhivatalnak, amelyben kifejezte, hogy érdeklődik az angolai testvérek iránt. A levél többek között az angolai testvérek azonnali szükségleteivel foglalkozott. Végezetül azt kérte a Vezető Testület, hogy adják át forró szeretetüket az angolai testvéreknek.

Miután a luandai testvérek megkapták az üzenetet, őszintén kifejezték hálájukat Jehovának ezért a szerető szervezetért, amely oly gyöngéden törődik tagjaival a nyomorúságos időkben is. Az erőszakos megmozdulásokban meghalt testvérek  családjainak különösen vigasztaló volt ez a szerető üzenet.

Korszakalkotó kerületkongresszus

1993 januárjára valamelyest enyhültek a körülmények Luandában, így az ország különböző részeiről sok hírnök részt tudott venni a „Fényhordozók” kerületkongresszusokon a fővárosban. Többen hosszú utat tettek meg gyalog. Egy testvérnő Huambo tartományból hét napot gyalogolt négy pici gyermekével, akik közül a legidősebb hatéves volt. Elfáradt, mire megérkezett, de boldogan várta a nagy szellemi lakomát, ami előttük állt.

Két egymást követő hétre kibérelték az Ipari Vásárcsarnokot. Portugáliából hozták az áramfejlesztőket és a hangosítóberendezést. Noha a testvérek csak azokat hívták meg, akik rendszeresen jártak az összejövetelre, mind a két kongresszuson zsúfolásig megtelt a pavilon. A jelenlévők létszáma összesen 24 491 volt. Ez volt az első alkalom, hogy a testvérek Angolában teljes, háromnapos kongresszuson vehettek részt, amelyen dráma is volt. 629 új szolga keresztelkedett meg a kongresszusokon, és a résztvevők kitörő örömmel fogadták a Mindörökké örvendj az életnek a földön! című füzetet kimbundu, kongo és umbundu nyelven, valamint a Valóban törődik velünk Isten? című füzetet portugál nyelven.

A kormánytisztviselők közelről megfigyelték a jelen lévő Tanúk jó magaviseletét. A luandai események és a kongresszus légköre között óriási volt a különbség. Az első kongresszus nyitó napján a visszatérő menekültek ellen újabb erőszakos megmozdulás tört ki Luanda számos kerületében. Sokan meghaltak, és több százan megsebesültek. Burjánzott a fosztogatás. Sok otthont tönkretettek, többek között néhány testvérünk otthonát is. A megújult erőszak sötét fellege és Jehova népének szellemi világossága közötti eltérés egyre erősebbé vált (Ézs 60:2).

 Gyülekezetek, amelyek elvesztették kapcsolatukat a hivatallal

A kiújult harcok miatt a vidéki tartományokban lévő legtöbb gyülekezet fokról fokra elvesztette kapcsolatát a luandai hivatallal. Az ellenálló hadsereg 1993 januárjában Huambóban állította fel központját, amit vad harcok követtek. A testvérek tömegesen menekültek az erdőkbe, miközben ez a gyönyörű város gyakorlatilag elpusztult. Négy hónapig semmilyen hírt sem hallottunk a Huambóban lévő 11 gyülekezetről. Végül áprilisban egy rövid üzenetet kaptunk: „Az Emlékünnepen 3505-en vettek részt a huambói 11 gyülekezetből. Eddig még senkit sem kell gyászolnunk.” Micsoda öröm volt hallani, hogy egyetlen testvér sem halt meg!

Az ezt követő hónapokban, években több értesítés érkezett, amely erős hitet és kitartást tükrözött. Az egyik gyülekezet ezt jelentette: „A legnehezebb időszak az a két hónap volt, amikor olyan erős harcok voltak, hogy senki sem merészkedett az utcára nappal. A testvérek egy emeletes ház pincéjében gyűltek össze. Éjszaka kimentek, hogy vizet keressenek, amit fel tudnak forralni, hogy inni tudjanak valamit másnap. Gyakran előfordult, hogy orvlövészek lelőtték azokat, akik megpróbáltak átmenni az utcán egyik épületből a másikba. Hogyan jutottak élelemhez a testvérek? Erőforrásaik egyesítésével rizst vásároltak a katonáktól égbekiáltóan magas áron. Minden személy egy bögre rizst kapott egy napra. Ha nem tudtak élelemhez jutni, forralt vízzel próbálták éhségüket csillapítani. Irodalmat sem kaptak, így szellemi erőnlétük fenntartása végett azokat a könyveket, folyóiratokat olvasták újra meg újra, amelyek megvoltak nekik. Ennek eredményeképpen most még közelebb érzik magukat Jehovához.”

Egy gyülekezet a Kwanza Norte tartományban két évre el volt zárva a luandai hivataltól. Bár elszigetelődtek, a helyi Tanúk hűségesen vezették a feljegyzést a szántóföldi jelentésükről  és a befolyt pénzadományokról. A helyzetük nagyon nehéz volt, de az adományokat nem használták személyes célokra, sőt még ők is adományoztak kisebb összegeket a világméretű munkára. Az adományokat akkor továbbították, amikor sikerült felvenniük a kapcsolatot a hivatallal. Milyen csodálatosan mutatja ez a példa azt, hogy mennyire értékelik Jehova földi szervezetét.

A Bétel bővítése

Jehova Tanúi Társulatának 1992 végére sikerült megvásárolnia azt a háromszintes épületet, amelyben az országos bizottság az irodáját bérelte. Még ugyanabban az évben egy raktárt is kibéreltek, amely kifogástalan hely volt az irodalom tárolására, és később egy kisebb nyomdát is működésbe állítottak itt. Két évvel később terveket készítettek arra, hogy felújítsák a háromszintes épületet, és egy új háromszintes épületszárnyat építsenek hozzá.

 Lehetetlen volt a helyszínen beszerezni az építőanyagokat a munkához, így a tervezett épület részeit Portugáliában gyártották le előre, és konténerekben szállították Angolába. Carlos Cunha, Jorge Pegado és Noé Nunes azért jöttek Portugáliából, hogy az építkezésen kamatoztassák építői jártasságukat. Mário P. Oliveira, a portugál építésfelvigyázó így emlékszik vissza: „Amikor a munka 1994 júliusában megkezdődött, és a konténerek egyesével megérkeztek, a Bétel építési területe egy hangyabolyhoz hasonlított. Gyakorlatilag a család minden tagja segített kipakolni a konténereket, amelyekben benne volt az összes szerszám, építési felszerelés, festék, burkolólap, ajtó és ablakkeret, valamint több más felszerelés is. A Bétel-család már olvasott az időtakarékos építési eljárásról, de alig tudtak hinni a szemüknek, hogy milyen gyorsan felépült a háromszintes épület.”

Az építkezés végén egy helyi testvér elküldte köszönőlevelét, amelyben ez állt: „Köszönetet mondok Jehovának azért a lehetőségért, hogy a Bétel-építkezésen dolgozhattam. Az elején még csak álomnak tűnt, de valósággá vált. Óriási kiváltság volt részt venni a napiszöveg megbeszélésén, és nagy buzdítást adott nekem. Ezenkívül a Bétel-család összes tagját megismertem név szerint; néhányukat már láttam, amint előadást tartottak a kongresszuson. Arra kérem Jehovát, hogy ha Bétel-építés vagy bármilyen építkezés sorra kerül a jövőben, adja meg nekem azt a nagy kiváltságot, hogy ott dolgozhassak.”

Azóta megvásároltak a testvérek egy 4,5 hektáros területet, Luandától körülbelül 10 kilométerre, a növekvő szükségletek kielégítése céljából. Reméljük, ez a terület ad majd otthont az új Bétel-otthonnak és az irodahelyiségeknek.

Különböző országokból olyan testvérek és testvérnők érkeztek Angolába, akik égtek a vágytól, hogy segíthessenek. 1994 májusában és júniusában nyolc misszionárius érkezett. A dél-afrikai testvérek többször utaztak Angolába, hogy egy új nyomdagépet beüzemeljenek, és betanítsák a helyi testvéreket  a használatára. Portugál testvérek is érkeztek, hogy segítséget nyújtsanak a hivatalnak a számítógépek, a könyvelés és más szervezeti dolgok területén. Kanadából és Brazíliából érkező, külföldön szolgáló Bétel-tagok is kamatoztatták szaktudásukat. Mennyire hálásak voltak a helyi testvérek azért, hogy a külföldi testvérek készségesen felajánlották segítségüket, és értékes szakismeretet osztottak meg velük!

A kongresszusok kedvezően tanúskodnak

Előkészületeket tettek, hogy 1994-ben több helyszínen tartsanak kerületkongresszusokat. Akkor tartottak először kongresszusokat vidéken. A benguelai kongresszuson 2043-an vettek részt, Namibében pedig 4088 volt a jelenlévők csúcslétszáma. Az országban megtartott kongresszusokon a jelenlévők teljes létszáma elérte a 67 278-at, és 962-en keresztelkedtek meg.

Az egyik létesítmény igazgatóját annyira lenyűgözte, amit látott, hogy két hétre térítésmentesen felajánlotta stadionját. Egy érdeklődő ezt mondta: „Nagyon megnyerő volt az a kedves modor, amit tapasztaltam! Nem azért jöttem, hogy kikémleljem önöket; az a vágyam, hogy önökkel együtt folytassam az életemet. Nagy szívességet szeretnék kérni önöktől: küldjenek hozzám egy oktatót, amilyen hamar csak lehet, hogy én is szorosan követhessem példájukat.”

Az 1995 augusztusában megtartott „Örvendező dicsérők” kerületkongresszusra a testvérek egy nagy stadiont foglaltak le Luanda szívében. A fa ülőhelyek nagy részét kicserélték, átfestették, és javítást végeztek a vízvezetékrendszeren. Vajon hogyan fognak reagálni az emberek a meghívásra? A válasz minden várakozást felülmúlt! Az első hétvégén a tömeg még a küzdőtéren is ült, és teljesen megtelt a lelátók alatti rész. A küldöttek nagyon fellelkesültek, amikor megtudták, hogy 40 035-en vettek részt a programon. A következő hétvégén további 33 119 jelenlévő volt. Összesen 1089-en keresztelkedtek meg.

 Az egész országban kevesebb mint 26 000 Jehova Tanúja élt, honnan jött hát ez a sok ember? Olyan angolaiak voltak, akik érdeklődést mutattak az iránt a bibliai üzenet iránt, amelyet Jehova Tanúi tanítanak. Egy luandai sajtóirodában dolgozó riporter a következő nyilatkozatot tette: „Valami olyasmi történik itt a Coqueiros Stadionban, amire még nem volt példa. Körülbelül 60 000-en vannak itt jelen Jehova Tanúi kongresszusán minden társadalmi csoportból. Valóban figyelemre méltó, hogy férfiak, nők, gyerekek, idősek mindannyian egybegyűltek . . . , és hallgatják a buzdítást, hogy dicsőítsék Istenüket, Jehovát.”

A küldöttek érkezésekor nagy benyomást tett a megfigyelőkre, hogy korlátozott anyagi eszközeik ellenére a jelenlévők tiszták, és szépen vannak felöltözve. Az ülésszakok alatt mindenki figyelt. Szinte csak azok a rendezők járkáltak, akik a jelenlévőket számolták. A kormány egyik miniszterhelyettese, aki végig jelen volt a vasárnap délelőtti ülésszakon, ezt a megjegyzést  tette: „Meghökkentő! Micsoda különbség van a stadionon kívül, illetve belül lévő emberek között. Nagy hatással volt rám a program gyakorlati értéke. Gratulálok!”

Az angolai Tanúk olvastak már Jehova népének a világ más részein megtartott nagy kongresszusairól. De most a saját országukban vehetnek részt ugyanilyen kongresszuson. Micsoda áldás ez azoknak, akik kitartottak a hosszú évekig tartó igen nehéz állapotok között! Csak megilletődve álltak, és csodálkoztak. Szívük telve volt hálával Jehova iránt, amiért megengedte, hogy különleges földi családjának tagjai lehetnek az emberi történelem ezen jelentőségteljes időszakában.

Angolában fiókhivatal lesz

A jó hír prédikálása gyorsan kiterjedt. Az 1994-től 1996-ig tartó időszakban évente átlagosan 14 százalékkal nőtt a hírnökök száma. A hírnökök csúcslétszáma elérte a 28 969-et, és a házi bibliatanulmányozások száma meghaladta a 61 000-et. Amikor 1992-ben bejegyezték Jehova Tanúi Társulatát, 213 gyülekezet volt, 1996-ra viszont ez a szám 405-re emelkedett. Abban az évben az Emlékünnepen 108 394-en vettek részt, ami további bőséges betakarításra mutatott előre.

Ha a luandai hivatal fiókhivatalként működne, könnyebben tudnának a helyi szükségletekkel törődni. Így 1996. szeptember 1-jétől elkezdte működését az angolai fiókhivatal. A Vezető Testület kinevezett három olyan testvért fiókbizottsági tagnak, aki már az országos bizottságban is hűségesen szolgált: João Mancoca, Domingos Mateus és Silvestre Simão. Továbbá két misszionáriust neveztek még ki, hogy velük együtt szolgáljon: José Casimirót és Steve Staryckit.

Douglas Guest a portugál fiókhivatalból Angolába látogatott 1996 júniusában, hogy segítsen előkészíteni az átállást. Előadást tartott az 56 tagú Bétel-családnak, és hangsúlyozta, hogy mindenben jó példát kell mutatniuk. Tartottak egy  különleges programot, ahová meghívtak 5260 vént és úttörőt a feleségeikkel együtt Luanda vonzáskörzetéből, és interjúkat készítettek a fiókbizottsági tagokkal és más idősebb testvérekkel, akik felidéztek néhány eseményt Jehova népének angolai történelméből. Guest testvér beszélt arról, hogy ha bízunk Jehovában, és erőt kérünk tőle, akkor ez bátorságot eredményez.

Az igazság elérhetővé válik saját nyelvükön

A Jelenések 7:9 beszél egy „nagy sokaságról”, amely „minden nemzetből, törzsből, népből és nyelvből” csatlakozik Jehova imádatához. Angola mindenképpen része ennek a próféciának. Angolában 42 nyelven, és még sokkal több nyelvjárásban beszélnek. Ezek közül az őshonos nyelvek közül az umbundu, a kimbundu és a kongo nyelveket beszélik legtöbben.

Éveken keresztül gyakran előfordult, hogy a gyülekezeti összejöveteleken portugálról fordították a tanulmányozási anyagot legalább egy helyi nyelvre. Ahhoz, hogy saját tanulmányozási anyaguk legyen, meg kellett tanulniuk portugálul, a lehetőségek a tanulásra azonban nagyon korlátozottak voltak. Umbundu nyelven az elsők között jelent meg ,A Királyságnak ez a jó híre’ című füzet. Amikor 1978-ban az egyik vén kapott egy példányt a füzetből, megjegyezte: „Az umbundu nyelvű füzet segítségével Moçâmedesben [ma Namibe] több mint 300 hírnök lesz. Ezen a környéken a legtöbb ember ezt a nyelvet beszéli és ezen a nyelven olvas. Ez valódi áldás!” Méghozzá olyan áldás, hogy Namibében ma 1362 hírnök tevékenykedik 21 gyülekezetben.

Azonban több mindenre volt szükség ahhoz, hogy a jó hír elérje az angolai emberek szívét a saját nyelveiken. Egy önálló fordítói osztály megalapozására volt szükség. Röviddel azután, hogy 1992-ben törvényesen bejegyezték Jehova Tanúit, három leendő fordítót küldtek a dél-afrikai hivatalba, hogy előzetes képzésben vegyenek részt. Beszereztek számítógépeket. Ezt követően Keith Wiggill és felesége, Evelyn Angolába jött  Dél-Afrikából, hogy segítsen az új osztály megszervezésében, valamint segítséget nyújtott a Társulat számítógépes fordítóprogramjának használatához.

Egyre több irodalmat tudtak előállítani a helyi nyelveken. Umbundu nyelven kiadták a Mindörökké örvendj az életnek a földön!, valamint a Valóban törődik velünk Isten? című füzetet. Később kimbundu és kongo nyelven is elérhetővé váltak számos traktátussal együtt. Majd 1996-ban mindhárom nyelven kiadták az Ismeret, amely örök élethez vezet című könyvet, a Mit kíván meg tőlünk Isten? füzettel együtt. Egy kerületfelvigyázó azt jelentette, hogy amikor az egyik vendéglátó gyülekezetnél szolgált, egy hét alatt 90 bibliatanulmányozást vezetett be a könyv egyszerű és közvetlen felkínálásával! Az ezt követő évben a gyülekezetek száma 478-ról 606-ra nőtt.

Micsoda áldás volt a testvérek számára a saját nyelvükön olvasni és hallani a Biblia igazságáról! Több mint 3600 résztvevővel 1998-ban, Huambóban megtartották az első kerületkongresszust, amelynek programja végig umbundu nyelvű volt. A küldöttek hálatelt szívvel ezt mondták: „Jehova nem feledkezett meg rólunk!” Erre a szerető törődésre további bizonyíték, hogy Az Őrtorony az 1999. január 1-jei számától kezdődően umbundu nyelven is kapható.

Sürgősen szükség van Királyság-termekre

A betiltás miatt Jehova Tanúinak hosszú évekig nem volt lehetőségük Királyság-termeket építeni Angolában. Egyedül Luandában 1992 óta 147-ről 514-re nőtt a gyülekezetek száma. Az egész országban 696 gyülekezet alakult meg, ami több mint 200 százalékos növekedés. Sok gyülekezetben az összejöveteleken részt vevők száma 200 és 400 fő között ingadozik. Azt jelentették, hogy az 1998-as körzet- és kerületkongresszusokon négyszer többen vettek részt, mint amennyi a hírnökök száma! Sürgősen szükség volt megfelelő összejöveteli helyekre.

 Lubangóban 1997-ben épült fel az első Királyság-terem, Lobitóban 1998 júliusában és Vianában (Luanda déli külvárosában) 1999 decemberében. A jelenleg működő nemzetközi Királyság-terem építési program keretén belül most is előrehaladnak a munkálatok.

Az angolai testvéreknek mozgatható, acélvázas, nyitott Királyság-termet terveztek. De miért kell mozgatható Királyság-terem? Bár a testvérek igyekeznek jogilag tiszta, tehermentes telket vásárolni, gyakran előfordul, még a terem felépítése után is, hogy valaki felbukkan, és állítja, hogy ő a telek jogos tulajdonosa. A Királyság-termet úgy tervezték, hogy szükség esetén elszállítható legyen. Másrészről, ebben a forró égövben kellemesebb, ha nyitott a terem. 2000 májusában érkeztek meg az anyagok az első, előre legyártott épülethez. Az országban csak 24, különböző méretű és típusú Királyság-terem van, a következő öt évben viszont további 355 teremre lesz szükség. A testvérek bíznak benne, hogy a jelenleg folyó munkálatok kielégítik a sürgős szükségleteket.

A Királyság-termek építésén kívül egy acélszerkezetű, nyitott, 12 000 férőhelyes kongresszusi terem építését is tervezi a Társulat.

A vér szentségének tiszteletben tartása

Egy másik szükséglet kielégítése végett 1996 októberében megkezdte működését a kórházi összekötő bizottság (köb), amely tíz törődő vénből állt, és a Luanda vonzáskörzetében lévő gyülekezetek százait szolgálta ki. A helyi Tanúk nagyon boldogok voltak, hogy számíthatnak jól képzett testvéreikre, akik segítenek olyan orvosi ellátást találni, amely figyelembe  veszi azon vágyukat, hogy ’tartózkodjanak a vértől’ (Csel 15:28, 29).

Az egészségügyi létesítményeken, amelyek átvészelték a háborút, nagyon csekély karbantartást végeztek a 70-es évek közepe óta. A gyógykezelésre kevés pénz jutott. Ilyen nehéz körülmények között vajon együttműködtek az orvosok Jehova Tanúival egy vér nélküli gyógyászati és sebészeti eljárás kialakításában? Eleinte az orvosok és a kórházi ügyvezetők kedvezőtlenül reagáltak, vagy elhalasztották a megbeszélések időpontját. Aztán egy sürgős orvosi beavatkozásra volt szükség.

Egy testvér a luandai Américo Boavida kórházba került Malanje tartományából, és gyomorműtétre volt szüksége daganat eltávolítása miatt. Egy köb-tag a testvér feleségével együtt meglátogatta a sebészt. Dr. Jaime de Abreu, a kórház sebészetének főorvosa, szívesen fogadta a két Tanút. A testvérek meglepetésére ismerte Jehova Tanúi álláspontját a vérkérdésről, és portugáliai nyaralása során hallott a vér nélküli kezelésről.

 Dr. de Abreu együttműködésével sikerült a műtét vér nélkül. Később a köb tagjai meglátogatták dr. de Abreut, valamint csapatát, és további tájékoztatást nyújtottak. Ma már öt orvos működik együtt a Tanúkkal, és tartja tiszteletben nézetüket a vérkérdésről.

Több aratóra van szükség

Miután sok szervezeti és irodalommal kapcsolatos kérdés megoldódott, több figyelmet fordítottak a szántóföldön mutatkozó óriási igények kielégítésére. Mennyire találóak Jézus szavai Angolára: „Igen, az aratnivaló sok, de a munkás kevés” (Máté 9:37). A jelentések azt mutatták, hogy elég sok városnak volt szüksége segítségre, hogy törődni tudjon azokkal, akik érdeklődnek az igazság iránt.

A szükségletek kielégítése végett a Társulat tizenegy további misszionáriust küldött, hogy segítsen az aratásban. Néhányan  a tengerparti Benguela és Namibe városába kapták kinevezésüket. De Jehova mégis a legtöbb aratót az angolai emberek közül emelte ki. Az elmúlt öt évben 21 839-en keresztelkedtek meg ebben az országban, és csatlakoztak Jehova önátadott dicsérőinek soraihoz.

Jehova szemmel tartja őket

Lehetetlen volt minden helyre tapasztalt testvéreket küldeni, ahol érdeklődtek Isten Szava iránt. Mi lett ennek az eredménye? Az, hogy még inkább nyilvánvalóvá vált, hogy a munkát nem emberek irányítják, hanem Isten szelleme (Zak 4:6). Jehova szemmel tartja minden szolgáját, és azokat is, akik őszintén keresik és szolgálni szeretnék az igaz Istent (Zsolt 65:3; Péld 15:3).

Egyszer néhány falubeli Kwanza Norte tartományból Luandába utazott, és az utcán tanúskodó testvérektől kapott néhány folyóiratot. Miután beleolvastak, és értesültek a jó hírről,  a falubeliek elhatározták, hogy követik a luandai Tanúk példáját, és megosztják a folyóiratokat másokkal. Felismerték azt is, hogy szükségük van összejövetelekre, így az egyik férfi a csoportból legjobb képességeivel levezette az összejöveteleket. Falujuk azonban egy félreeső helyen volt, ezért a helyi hatóságok még nem értesültek a hírről, hogy három évvel azelőtt Jehova Tanúit törvényesen bejegyezték, ezért megtiltották a falubelieknek, hogy nyilvánosan találkozzanak. Ezek a személyek nem vesztették el bátorságukat, és az erdőben találkoztak.

Egyszer csak olyan híreket kapott a luandai hivatal, hogy a Quilombo dos Dembosban élő emberek segítséget szeretnének kapni egy gyülekezet megszervezéséhez. 1997 októberében egy körzetfelvigyázó meglátogatta a falut, és ottléte alatt 140-en vettek részt az összejövetelen. A testvér mindig magánál tartotta Jehova Tanúi Társulata bejegyzésének másolatát, hogy be tudja bizonyítani a helyi hatóságoknak, hogy Jehova  Tanúi szervezete törvényesen működik. A csoport nagyon boldog, hogy szabadon találkozhat, és már úttörők is vannak közöttük, akik segítenek a sok érdeklődőnek.

Ana Maria Filomena 1996-ban egy Bié tartományban lévő kisvárosba utazott. Mindent megtett, hogy terjessze a jó hírt, és hamarosan egy érdeklődőkből álló csoport jött össze minden héten, hogy részt vegyen a könyvtanulmányozáson és az Őrtorony-tanulmányozáson. Mivel nem volt egyetlen megkeresztelt testvér sem, Ana Maria vezette az összejöveteleket. Egyik nap azonban tudomást szerzett róla, hogy egy magas rangú katonai parancsnok fog részt venni a vasárnapi összejövetelükön, hogy saját maga győződjön meg arról, hogy mit tanítanak ott. A parancsnok két katona kíséretében érkezett meg. Szemmel láthatóan tetszett neki, amit hallott, mert távozása előtt ezt mondta: „Nyugodtan folytassák tovább munkájukat ezen a területen, és ne féljenek.” Ez a kis csoport ma az Umbundu Kuito-Bié Sul Gyülekezet, amelyben 40 hírnök van, és 150-en vesznek részt a vasárnapi összejöveteleken.

Mivel az Uíge tartományban lévő gyülekezetek két éven keresztül teljesen elszigetelődtek, nem kapták meg a szükséges szellemi eledelt. Az egyik ott élő Tanú elmondta a problémát az egyik rokonának, aki közreműködött különböző árucikkek rendszeres légi szállításában. Ez a kedves rokon felajánlotta, hogy a következő repülés során ingyen elhozza a körzetfelvigyázót, egy különleges úttörőt és 400 kilogramm irodalmat. A testvérek az érkezésükkor olyan gyülekezetet találtak, amely öt elszigetelt csoportról gondoskodott. Minden ilyen csoport összejövetelén 50-60 érdeklődő vett részt.

Ugyanebben a tartományban egy körzetfelvigyázó 1996 elején meglátogatott egy gyülekezetet, amely több mint négy évig teljesen elszigetelődött a többi gyülekezettől. Vajon mit talált ott? Bár a gyülekezetben csak 75 hírnök volt, nyilvános előadásán 794-en vettek részt! Szemmel látható, hogy az  elszigeteltség nem csökkentette ezeknek a testvéreknek a buzgalmát, hogy megosszák másokkal a jó hírt.

Gabela környékéről, ami Luandától délre helyezkedik el, szintén hasonló jelentések érkeztek, és az igazság iránti óriási érdeklődésről számoltak be. Egy helyi úttörő öt gyülekezeti könyvtanulmányozást vezet — a hét minden estéjén másikat. Többek között ő is ’kéri az aratás urát, hogy küldjön ki több munkást’ (Máté 9:37, 38).

„Napjaink legtragikusabb küzdelme”

Jehova Tanúi tevékenysége Angolában még hihetetlenebbé válik, ha az országban uralkodó állapotok fényében vizsgáljuk. Az Egyesült Nemzetek Szervezetének beszámolója úgy írja le az angolai polgárháborút, mint „napjaink legtragikusabb küzdelmét”. Ez a leírás vitathatatlan, ha arra az emberi szenvedésre gondolunk, amit a háború okozott. Még a tűzszünet után is azt jelentették, hogy naponta 1000 embert ölnek meg. Egy újság 2000 márciusában ezt írta: „Az angolai háború miatt a 12 milliós népességből egymillió meghalt, és hárommillió embernek el kellett hagynia az otthonát” (The New York Times).

Még ha a fegyverek el is hallgatnak, a háború következményei elől nem lehet elbújni. Angola egyike azoknak az országoknak, amelyben a legtöbb taposóakna van a világon, és a becslések szerint 70 000 amputációt kellett elvégezni az aknák felrobbanása miatt, ami a legtöbb a világon. Hihetetlen, de az ellenséges pártok még mindig újabb területeket aknásítanak el. Emiatt a földművesek elhagyják a földjeiket, ami kétségbeejtő élelmiszerhiányhoz vezet.

Az erőszakoskodást Jehova Tanúi nem úszták meg sértetlenül. Kwanza Norte tartományában négy Tanú és egy érdeklődő vesztette életét a kormány csapatai és a szembeszálló hadsereg kereszttüzében. Néhányan balesetek áldozatai voltak,  aknára léptek, vagy a piactereken véletlenül felrobbant bombák áldozatai lettek. 1999-ben négy Tanú vesztette életét, amikor megkíséreltek élelmet és egyéb cikkeket szállítani Huambóban élő keresztény hittársaiknak. Szerencsére, ilyen esetek ritkán történtek.

A többi emberrel együtt Jehova Tanúi is sokat szenvedtek az élelmiszerhiány miatt, valamint azért, mert nem volt ruhájuk és menedékük. Amikor 1999-ben a polgárháború újra felerősödött, a becslések szerint 1 700 000 embernek kellett elhagynia otthonát. Jehova Tanúi sem voltak kivételek. A háború elől menekülő emberek gyakran rokonoknál húzták meg magukat, akik már eleve túlzsúfolt házakban laktak. A vének továbbra is törődtek a testvérek szellemi szükségleteivel, bár keményen kellett dolgozniuk családjuk ellátásáért. Szavakkal nem lehet kifejezni azt a mélyről fakadó értékelést, amit ezek a Tanúk éreztek dél-afrikai, olasz és portugál keresztény hittársaik iránt, akik értesültek nehéz helyzetükről, és válaszul sok konténer élelmet, ruhát és létfontosságú egészségügyi felszerelést küldtek.

A hit élő példái

A régi időkben úgy finomították az aranyat, hogy nagy hőnek tették ki. Ehhez hasonlóan a kiállt próbák által Isten szolgái kipróbált hitre tettek szert (Péld 17:3; 1Pét 1:6, 7). Angolában Jehova Tanúi ezreinek, fiataloknak és időseknek egyaránt ilyen kipróbált hite van.

Carlos Cadi már nagyon régen szolgálja Jehovát. Több mint fél évszázaddal ezelőtt kezdte tanulni a Biblia értékes igazságát még João Mancocával, Belga Kongóban. Cadi testvér megjegyzi: „Testvéreink bátor és határozott állásfoglalása — beleértve azokét, akik életüket adták az igazságért — hatalmas tanúbizonyságot tett, amihez nemcsak tetteik járultak hozzá, hanem határozott kijelentéseik is, amiket sok tekintélyes ember előtt tettek.”

 Az egyik testvért, aki ilyen tanúbizonyságot tett, Antunes Tiago Paulónak hívják. Kegyetlen bánásmódban volt része, amikor megpróbálták megtörni keresztény semlegességét. Ma az angolai Bétel-család tagja, Justino Césarral, Domingos Kambongolóval, António Mufumával, David Missivel és Miguel Netóval együtt, akiknek szintén hasonló bánásmódban volt részük. Alfredo Chimbaia több mint hat évet töltött börtönben; ma feleségével együtt a körzetmunkában tevékenykedik.

Egy testvérnő tanúja volt annak, hogy férjét a versengő törzs tagjai elszakították a családtól és megölték. Figyelmeztették, hogy ha életben akar maradni, akkor meneküljön a Kongói Demokratikus Köztársaságba. Az oda vezető utat gyalogosan kellett megtennie négy gyermekével együtt. Ez tíz hónapot vett igénybe. Útra kelésük előtt nem vette észre, hogy terhes, így mielőtt Kongóba értek, életet adott egy kisbabának. Sajnos a kisbaba később meghalt. A testvérnő kitartóan imádkozott. Azt mondta, hogy ha ilyen kilátástalan helyzetbe kerülsz, mindenképpen Jehovára kell vetned terhedet (Zsolt 55:23). Ha nem így teszel, belemerülsz az önsajnálatba, és ezt kérdezed: „Jehova, miért pont én?” A testvérnő annyira hálás volt azért, hogy élve eljutott Kinshasába, hogy az első ott töltött hónapban kisegítőúttörő-szolgálatot vállalt.

„Nem szégyelli őket az Isten”

Jól illik Jehova angolai szolgáira az, amit Pál apostol az ókorban élő hit embereiről írt. Más szavakkal így adhatnánk vissza ezeket a verseket: Mit mondjunk még? Kifogynánk az időből, ha megemlítenénk mindazoknak a példás hitét, akik megmenekültek a kard élétől, erőssé tétettek a gyengeségből, kínzást szenvedtek azért, mert nem voltak hajlandók megalkudni hitnézeteikben. Csúfolódások meg korbácsolások által kapták próbájukat, sőt mi több, bilincsek és börtönök által. Próbára tették őket, nélkülöztek, gyötrődtek az embertelen bánásmód miatt, és a világ nem volt méltó rájuk (Héb 11:32–38).  Bár üldözőik lenézték őket, és sokan nélkülöznek a háború és zűrzavar miatt, „nem szégyelli őket az Isten, hogy Istenükként hívják őt”, mert szemüket szorosan Isten ígéreteinek beteljesedésére szegezik (Héb 11:16).

Bár Jehova Tanúi Angolában még mindig érzik az Apokalipszis lovasai vad vágtájának kíméletlen hatásait, nagyon is tudatában vannak Isten áldásának. Tavaly az országban élő több mint 40 000 hírnök 10 000 000 óránál is többet töltött azzal, hogy beszéljen másoknak Isten Királyságának jó híréről. Szorgalmasan vezettek havonta átlagosan több mint 83 000 házi bibliatanulmányozást érdeklő személyekkel. Az angolai Királyság-hírnökök eltökélt vágya, hogy a lehető legtöbb embernek megadják a lehetőséget, hogy az igazi életet válassza, amelyet Isten Jézus Krisztus által tesz elérhetővé. És micsoda örömet éreztek akkor, amikor a bizonytalan körülmények ellenére több mint 181 000-en vettek részt az Úr Vacsorájának éves megemlékezésén! Egyértelműen látják, hogy a szántóföldek még mindig fehérek az aratásra (Ján 4:35).

Jehova Angolában élő Tanúi a világ bármely részén élő keresztény testvéreikkel együtt teljesen biztosak égi Királyuk és Vezetőjük, Jézus Krisztus végső győzelmében (Zsolt 45:2–5; Jel 6:2). Függetlenül attól, hogy milyen próbákkal néznek szembe, szilárdan elhatározták, hogy hűséges szolgái és kitartó Tanúi lesznek szerető Istenüknek, Jehovának (Zsolt 45:18).

[Oldalidézet a 68. oldalon]

„Bár fizikai állapotunk kritikus, szellemileg egészségesek vagyunk. Pontosan az történik, ami a [Bibliában] le van írva”

[Oldalidézet a 73. oldalon]

Tanulmányozták a Bibliát, és elkezdtek prédikálni. Hamarosan visszatoloncolták őket Angolába

[Oldalidézet a 78. oldalon]

„A legrosszabb, ami történhet az, hogy megölnek. De tudnak ennél többet tenni? Semmi esetre sem tagadom meg a hitemet”

[Oldalidézet a 82. oldalon]

Meggyőződött róla, hogy megtalálta az igazságot. De mennyire értékelte azt?

[Oldalidézet a 85. oldalon]

A börtönben a falaknak prédikáltak, bármelyik bibliai témáról, ami eszükbe jutott

[Oldalidézet a 89. oldalon]

A háború szele érződött, de eltökélten folytatták szolgálatukat

[Oldalidézet a 91. oldalon]

Munkába menet vagy jövet a keresztény pásztorok rendszeresen rövid látogatásokat tettek. Gyakran elolvastak egy-két írásszöveget a családdal együtt

[Oldalidézet a 96. oldalon]

„Rendben. Én mondani fogom, hogy éljen!” Mindenki várt. Végül a kisfiú felkiáltott: „Éljen Jehova!”

[Oldalidézet a 103. oldalon]

„Könnyező szemmel hagytam el Angolát, és szívemben imádkoztam ezekért a testvérekért, akiknek most sok rosszat kell elviselniük, de mégis derűsek a csodálatos reménységük miatt”

[Oldalidézet a 108. oldalon]

„Hétszer, vagy akár huszonegyszer is megismételte minden előadását. A szolgálati hét tele volt tevékenységgel”

[Oldalidézet a 111. oldalon]

A patriarkális társadalomban vezetőként ismerték el. Úgy ismerték, mint Isten emberét

[Oldalidézet a 116. oldalon]

A keresztény semlegességük megtörésére irányuló nyomás ellenére állhatatosan kitartottak elhatározásuk mellett, hogy Jehova útján járnak

[Oldalidézet a 124. oldalon]

„Mennyire hálásak voltunk Jehovának, a szervezetének és azoknak a kedves testvéreknek, akik az életüket kockáztatták olyan testvérekért, akiket nem is ismertek!”

[Oldalidézet a 128. oldalon]

Jehova Tanúi szilárd semlegességére felfigyeltek az emberek

[Oldalidézet a 138. oldalon]

696 gyülekezet van, de csak 24 Királyság-terem

 [Térkép/képek a 81. oldalon]

(A teljes beszerkesztett szöveget lásd a kiadványban.)

Atlanti-óceán

KONGÓI DEM. KÖZT.

ANGOLA

Luanda

Malanje

Lobito

Benguela

Huambo

Lubango

Namibe

Baía dos Tigres

NAMÍBIA

 [Egész oldalas kép a 66. oldalon]

[Képek a 71. oldalon]

Gray és Olga Smith

[Kép a 74. oldalon]

John Cooke (középen) João Mancocával (jobbra) és Sala Filemonnal (balra), akik az elsők között tartottak ki szilárdan az igaz imádat mellett Angolában

[Kép a 87. oldalon]

Lelkesítő kongresszus 1975-ben, olyan időszakban, amikor éppen szabadság volt

[Kép a 90. oldalon]

Egy ország, ahol háború pusztított

[Kép a 102. oldalon]

A „konyha”, ahol a szellemi eledelt készítették

[Kép a 104. oldalon]

Silvestre Simão

[Képek a 123. oldalon]

Dél-Afrikában bepakolják az angolai segélyszállítmányt

[Kép a 126. oldalon]

Fent: Különleges összejövetel Luandában a véneknek és az általános úttörőknek

[Kép a 126. oldalon]

Douglas Guest (balra) Angolában 1991-ben João és Maria Mancocával, valamint Mário Oliveirával

[Kép a 131. oldalon]

Jehova Tanúi első hivatala Luandában

[Kép a 134. oldalon]

73 154-en vettek részt a luandai „Örvendező dicsérők” kerületkongresszuson

[Kép a 139. oldalon]

Egy fémtetős építmény, amely az Angolában lévő 24 Királyság-terem egyike

[Kép a 140. oldalon]

A fiókbizottság (balról jobbra): João Mancoca, Steve Starycki, Silvestre Simão, Domingos Mateus, José Casimiro

[Kép a 140—1. oldalon]

Az angolai Bétel-család 1996-ban, amikor megalakult a fiókhivatal

[Képek a 142. oldalon]

Néhányan a Bétel-család azon számos tagja közül, akiknek kemény bántalmazással tették próbára a hitét: 1. Antunes Tiago Paulo 2. Domingos Kambongolo 3. Justino César

[Kép a 147. oldalon]

Carlos Cadi