Argentína

Dél-Amerika délkeleti részén mintegy 4000 kilométer hosszan terül el Argentína, a rendkívüli változatosság földje. Határain belül húzódnak az Andok csipkézett hegyláncai, magasba szökő, több mint 6000 méter magas hegycsúcsokkal. Északon jaguárok és tapírok barangolnak a trópusi erdőkben. Délen, ahol a Tűzföld távoli, jeges vizeiben pingvinek és cetek ficánkolnak, a hullámok 30 méteres magasságba tornyosulnak. A síkságokon gauchók (argentin marhapásztorok) őrzik lóhátról a kiterjedt szarvasmarhafarmokat.

Bármerre menjünk is ezen a földön, mindenhol fogunk találkozni Jehova Tanúival. Országszerte minden nagyobb és kisebb városban megtalálhatók. Százhúszezernél is több tagot számlálnak, és a hegyekben, őserdőkben, síkságokon, valamint a tengerpart teljes hosszában prédikálnak. A főváros felhőkarcolói között éppúgy fellelhetők, mint a legeldugottabb vidéki falvakban. A jó hír prédikálásának nem vet gátat az ország földrajzi változatossága — mint ahogyan a kulturális és nyelvi korlátok, vagy a gazdasági nehézségek sem. A jó hírt prédikálják, éppen úgy, ahogyan azt Jézus megmondta (Márk 13:10).

Ez nem mehet végbe pusztán a véletlen folytán. Önátadott férfiak és nők, telve lelkesedéssel és hittel, bármilyen körülmények között legyenek is, kinyilvánítják, hogy eltökélt  szándékuk a Biblia üzenetének hirdetése. Megszívlelték Pál apostol Timóteusnak adott tanácsát: „prédikáld a szót, a sürgősség érzetével légy ezen a kedvező időszakban is, a bajokkal terhes időszakban is” (2Tim 4:2). De nem tulajdonítják a maguk érdemének azt, ami megvalósult. Felismerik, hogy ez egyedül Jehova szelleme által történhetett meg (Zak 4:6).

 Az alapok lefektetése

Az itt végzett munka alapjainak lerakása sok évvel ezelőttre nyúlik vissza. Az arról szóló beszámoló, hogy az igazság hogyan jutott el az ország legtávolabbi részeibe, igazán hiterősítő. George Young, egy kanadai férfi 1923-ban ment Dél-Amerikába. Miután sok helyütt tanúskodott Brazíliában, Argentína felé fordította a figyelmét. Néhány hónapon belül 1480 könyv, más biblián alapuló kiadványból pedig 300 000 példány lett szétosztva Argentína 25 legjelentősebb kis- és nagyvárosában. Mielőtt Dél-Amerika más országaiban folytatta volna misszionáriusi körútját, megjegyezte: „Isten helyeslő mosolya leplezetlenül megmutatkozott a Királyság üzenetének terjesztésére tett erőfeszítéseken.”

1924-ben J. F. Rutherford, a Watch Tower Society akkori elnöke, a spanyol származású Juan Muñizt megbízta, hogy szolgáljon Argentínában. Két évvel később Muñiz testvér megalapította a Watch Tower Society Buenos Aires-i fiókhivatalát, hogy felügyelje a Királyság-prédikáló munkát Argentínában, Chilében, Paraguayban és Uruguayban.

Muñiz testvér felismerte, hogy Argentínában nagyszámú németül beszélő lakosság van, így segítséget kért, hogy ők is hallhassanak a jó hírről. Rutherford testvér válaszul elküldte Carlos Ottot, egy német teljes idejű szolgát, hogy segítse ezt a nyelvi csoportot.

Sok görög személy is volt az országban. 1930-ban a görög származású Nikolaosz Argirosz hallott a Biblia üzenetéről, és Buenos Aires térségében görögül beszélő emberek százainak kezdett prédikálni. Később, ahogy spanyol nyelvtudása tökéletesedett, Argentína 22 tartományából 14-ben hintette Isten Szavának magvát, erőfeszítéseit az ország északi felére összpontosítva.

Körülbelül ugyanebben az időben egy lengyel férfi, Juan Rebacz, Jehova Tanúja lett, és egy másik lengyel Tanúval együtt  belépett a teljes idejű szolgálatba. Két másik teljes idejű szolgával bemunkálták Argentína déli részének területét.

Az 1930-as beszámoló azt mutatja, hogy a kiadványokból több százezer példányt terjesztettek nemcsak görög, német és spanyol nyelven, hanem angol, arab, francia, horvát, jiddis, lengyel, lett, litván, magyar, olasz, orosz, örmény, portugál és ukrán nyelven is.

Tehát mindössze hét év alatt a Királyság-prédikáló és tanítványképző munka gyökeret eresztett a spanyolul beszélő lakosság és más nyelvi csoportok között. Ez az időszak valóban kedvezőnek bizonyult a folyamatos növekedéshez.

A hatalmas terület nem akadály

Óriási volt a bemunkálásra váró terület, nagyjából akkora, mint az Amerikai Egyesült Államok területének egyharmada.  Ez a hatalmas terület mégsem akadályozta a Tanúkat abban, hogy a Királyság üzenetét terjesszék. Volt, aki gyalog ment, mások kerékpáron, vonaton vagy lovas kocsin utaztak.

Az 1930-as évek elején Armando Menazzi, aki a központi fekvésű Córdoba tartományból való volt, meggyőződött arról, hogy megtalálta az igazságot. Eladta autójavító műhelyét, hogy teljes idejű szolga lehessen. Később vett egy öreg autóbuszt, melyet lakóbusszá alakított át, és ezzel lehetővé tette, hogy tíz vagy annál is több hírnök együtt utazzon és terjessze a jó hírt. Utazásaik során Argentína északi részén legalább tíz tartományba eljutottak.

Az 1930-as évekre Argentínának volt a legkiterjedtebb vasúthálózata Latin-Amerikában, ami majdnem 40 000 kilométer hosszú volt. Ez rendkívüli előnynek bizonyult a prédikálómunka kiterjesztése során. Néhány úttörőt a vasútvonal egy-egy szakasza mentén elhelyezkedő településekre küldtek prédikálni. Például José Reindl területe volt az egész nyugati vasútvonal; ez a sáv az Atlanti-óceán partján levő Buenos Aires tartománytól a Chile határánál elhelyezkedő Mendoza tartományig terjedt, vagyis több mint 1000 kilométert ölelt fel!

Jehova Tanúi közül azok, akik a vasút alkalmazottai voltak, kihasználták a kedvező alkalmat, és elvitték a Biblia üzenetét Argentína messzi vidékeire. Epifanio Aguiart, aki az északkeleti tartományban, Santa Fében hallott az igazságról, a vasúttársaság még északabbra, Chaco tartományba helyezte át. Ott azon nyomban prédikálni kezdett. Amikor a munkája megkívánta, hogy utazzon 2000 kilométerrel délebbre Chubut tartományba, és később vissza északra Santiago del Esteróba, ezekben a tartományokban is terjesztette a Királyság-üzenetet.

Egy buzgó úttörő, Rina de Midolini testvérnő Bahía Blancától mintegy 50 kilométerre, Médanosban tanúskodott. Vonaton szállította a kerékpárját, és ennek jó hasznát vette, amikor megérkezett a célállomására. Az emberek kerékpáron  utazó bibliás hölgynek hívták őt. Olyannyira jól ismerték, hogy egy napon, amikor a mozdonyvezető észrevette, hogy a testvérnő nem érkezett meg a visszaútra, későbbre halasztotta miatta a vonat indulását!

Gileád-oktatásban részesült misszionáriusok érkeznek

A korai Tanúk nagy távolságokra utaztak, és sok irodalmat szétosztottak, Isten Királyságának reménységére irányítva ezzel az emberek figyelmét. Idővel azonban nyilvánvalóvá vált, hogy módszeres bibliai oktatásra és jobb szervezésre van szükség. 1945-ben Nathan H. Knorr, a Watch Tower Society akkori elnöke ellátogatott Argentínába, és arra utasította a gyülekezeteket, hogy spanyol nyelven kezdjék el a teokratikus szolgálat tanfolyamát (teokratikus szolgálati iskolát). Arra is buzdította az argentin testvéreket, hogy vállaljanak úttörőszolgálatot, és hogy tűzzék ki célul maguknak, hogy részt vesznek az Őrtorony Gileád Bibliaiskolán.

Nemsokára egy argentin testvér és egy testvérnő részt is vett a Gileád Iskolán, és 1946-ban tértek vissza Argentínába. Őket 1948-ban más országokból ide küldött misszionáriusok követték. Köztük volt a Gileád első osztályából Charles és Lorene Eisenhower, Viola Eisenhower, Helen Nichols és Helen Wilson, valamint Roberta Miller a negyedik osztályból. Később jött Sophie Soviak, Edith Morgan, Ethel Tischhauser, Mary Helmbrecht és sokan mások. Az évek során 78 misszionáriust küldtek Argentínába. Evangelizáló szellemük mindmáig arra buzdítja a helyi Tanúkat, hogy kövessék a példájukat. Míg 1940-ben 20 úttörő volt az egész országban, 1960-ra ez a szám 382-re nőtt. Napjainkban több mint 15 000 úttörő van Argentínában.

Megbirkózva a bajokkal terhes időszakokkal

Sok éven át kedvező volt az időszak Argentínában a prédikálás szempontjából. Viszont ahogy Jézus előre megmondta:  nem mindenki nézte jó szemmel követőinek a tevékenységét (Ján 15:20). Így amikor Knorr testvér 1949-ben Argentínába látogatott, a rendőrség hirtelen érvénytelenítette az arra vonatkozó engedélyét, hogy összejöhessenek egy igazán csodálatos Buenos Aires-i csarnokban. A kongresszust ehelyett egy Királyság-teremben tartották meg, de itt sem zavartalanul. Vasárnap délután 4 óra 40 perckor a rendőrség félbeszakította Knorr testvér előadását, és letartóztatta őt azokkal együtt, akik jelen voltak. A rendőrség nem adott magyarázatot a letartóztatásokra. A hatóságok arra kényszerítették a testvéreket, hogy a következő nap kora reggeléig, órákon át egy nagy udvaron álljanak. Ezután szabadon engedték őket.

Nyilvánvaló volt, hogy az ellenállás szele kezd feltámadni Jehova imádói ellen Argentínában. Ugyanebben az évben a római katolikus egyház befolyására elfogadtak egy törvényjavaslatot, mely megkövetelte, hogy minden vallási csoport jegyeztesse be magát a külügyminisztérium vallásügyi főosztályán. A következő évben a Juan Domingo Perón elnöksége alatt levő kormány hivatalosan betiltotta Jehova Tanúi munkáját Argentínában. A rendelet megtiltotta, hogy Jehova Tanúi nyilvánosan összejöjjenek, és hogy prédikáljanak. A Watch Tower Society fiókhivatalát azonban nem zárták be.

Általánosságban azt lehet mondani, hogy a hatóságok nem gördítettek különösebb akadályt a Tanúk tevékenysége elé. Mindamellett a kormányhivatalnokok gyakran érvénybe léptették a betiltást azáltal, hogy töröltek egy kongresszust vagy bezártak egy Királyság-termet. A Tanúk időnként letartóztatásokkal és zaklatásokkal is szembenéztek, amikor magánotthonokban tartottak összejöveteleket, vagy részt vettek a nyilvános szolgálatban.

Ennélfogva a Tanúk igyekeztek ’óvatosak lenni, mint a kígyók’ (Máté 10:16). Csak a Bibliát használták, amikor másoknak tanúskodtak. A gyülekezeteket kicsi, 8-12 hírnökből álló  csoportokká szervezték. A betiltás első néhány évében rendszeresen váltogatták az összejöveteli helyeket. A testvérek olyan helyeket találtak, ahol feltűnés nélkül összejöhettek: istállóban, egy zsúpfödeles építményben, valamelyik gazdaság konyhájában, vagy akár egy fa alatt. A fontos az volt, hogy összejöjjenek (Héb 10:24, 25).

Azért, hogy bátorítsák a testvéreket, 1953-ban Knorr testvér Milton Henschellel együtt újra ellátogatott Argentínába. A betiltás miatt nem tudtak nagy kongresszust tartani, hiszen ezzel felkeltették volna a nyilvánosság figyelmét. Ennek ellenére azért országszerte gondoskodtak kongresszusokról. Knorr testvér Chiléből repült Mendozába, Henschel testvér pedig Paraguayból utazott be az országba. Külön-külön utazva mondtak beszédeket helyi „kongresszusokon”, melyeket 56 helyszínen tartottak meg, ezek közül néhányat a helybéli Tanúk gazdaságaiban,  a szabadban. Buenos Airesben mindkét testvér meglátogatta az összegyűlt Tanúkat, és minden csoportnál kétórás összejövetelt vezettek le. Egyetlen napon kilenc ilyen összejövetelt tartottak. Összesen 2505-en vettek részt ezen a nem mindennapi kongresszuson.

Mérséklődik a betiltás alatti helyzet

Amikor a Juan Perón vezette katonai kormány 1955-ben megdőlt, a testvérek nagyobb csoportokat alakítottak. Ahol a gyülekezeteknek volt Királyság-termük, a testvéreket arra buzdították, hogy ott találkozzanak, bár az épületen nem volt tábla, mely Királyság-teremként azonosította volna azt. Jehova áldásának köszönhetően a gyülekezetek száma és mérete a hatóságok alkalmankénti zaklatása ellenére folyamatosan növekedett.

1956-ban a fiókhivatal úgy döntött, hogy az ország különböző helyein kisebb kongresszusokat tartanak. Az első Buenos Airestől mintegy 60 kilométerre, La Plata városában volt. A 300 fős hallgatóság csak nehezen tudta elénekelni a „Vigadjatok nemzetek immár az Úrnak népével!” kezdetű bevezető éneket, mivel a meghatottságtól összeszorult a torkuk. Hat év óta ez volt az első alkalom, hogy ennyi sok hívőtársukkal találkozhattak és együtt énekelhettek.

A betiltás azonban még mindig érvényben volt. Amikor 1957 decemberében megpróbáltak egy országos kongresszust tartani a Buenos Aires-i Les Ambassadeurs csarnokban, a küldöttek megérkezésekor a rendőrség bezáratta a csarnokot. Négy testvért őrizetbe vett a rendőrség, és azzal vádolták őket, hogy a rendőrség engedélye nélkül tartottak összejövetelt.

Mivel Argentína alkotmánya vallásszabadságot és szabad gyülekezési jogot biztosít, a testvérek bíróság elé vitték az ügyet. 1958. március 14-én a Tanúk javára döntöttek! Ez volt Jehova Tanúinak az első jogi győzelme Argentínában.

 A kormányzásban 1958-ban sor került egy másik változásra. Most úgy tűnt, hogy talán meg lehet szerezni Jehova Tanúi munkájának a törvényes elismerését Argentínában. Egy különleges levelet küldtek a parlament minden tagjának, minden szerkesztőnek, képviselőnek és bírónak, melyben elmagyarázták Jehova Tanúi tevékenységét és helyzetét Argentínában. Bár ez nagyszerű tanúskodást eredményezett, nem adták meg a törvényes elismerést.

A Tanúk nem adták fel. A következő évben készítettek egy vallásszabadság megadását indítványozó kérelmet, és elküldték a kormánynak. Ez a kérelem 322 636 aláírást tartalmazott. Charles Eisenhower a fiókhivatal megbízottjaként meglátogatta a kormányhatóságokat. Több mint 7000 levél érkezett a tengerentúlról, melyben a törvényes elismerést sürgették. A jogi státust még ennek ellenére sem adták meg. A kormány magatartása viszont a Tanúk iránt jelentősen megenyhült. Ennélfogva a testvérek kihasználták az egyre kedvezőbbé váló időszakot, és szellemileg erősítették a gyülekezeteket.

1961-ben megszervezték a Királyság-szolgálati iskolát, hogy utazófelvigyázókat és gyülekezeti felvigyázókat képezzenek. Az egy hónapig tartó tanfolyamot eleinte a Buenos Aires központjában levő Királyság-termek egyikében tartották. Később az iskolát áthelyezték a fiókhivatalba. Mivel egyre több képesített felvigyázó volt, aki gondját viselte Isten nyájának, a hírnökök és úttörők száma az 1960-as években minden évben növekedett, és 1970-re a hírnökök száma elérte a 18 763-as csúcsot, az úttörők száma pedig az 1299-et.

Fiókhivatal-bővítések

A Királyság-hirdetők számának növekedése Argentínában szükségessé tette a fiókhivatal bővítését. A Watch Tower Society fiókhivatala 1940 óta Buenos Airesben, a Honduras utca 5646 szám alatt működött. Ezt az épületet lebontották, 1962 októberére  pedig készen állt a beköltözésre egy új és nagyobb épület, melyet ugyanazon az ingatlanon húztak fel.

Az 1960-as évek végére a fiókhivatal ismét túl szűknek bizonyult ahhoz, hogy lépést tudjon tartani a növekedéssel. A fiókhivatal mögött megvásároltak egy földterületet, és a helyi Tanúk felépítettek egy új lakó- és irodaépületet. Azonkívül a Fitz Roy utcában vásároltak egy épületet, mely a régi fiókhivatallal és az új ingatlannal szomszédos területen volt. A régi fiókhivatali épületet 1970 októberében kezdték el lebontani. A munkaerő nagy részét az építkezésben jártas helyi Tanúk tették ki. A fiókhivatali munkások a szokásos munkaidejük után kapcsolódtak be a munkába. Hétvégéken közeli gyülekezetekből való Tanúk csatlakoztak hozzájuk.

Végül a három épületet összekapcsolták, egyetlen komplexumot hozva létre ezzel. Az átadási beszédet F. W. Franz, a Watch Tower Society akkori alelnöke tartotta 1974 októberében. Argentínában a testvérek úgy gondolták, hogy az elkészült fiókhivatali komplexum bizonyára egészen Armageddonig ki fogja elégíteni a szántóföldi szükségleteket. Nem is sejtették, hogy ez csupán a kezdet.

Ugyanabban az évben, amikor átadták a fiókhivatalt, Jehova Tanúi Vezető Testülete úgy döntött, hogy Az Őrtorony és Ébredjetek! folyóiratokat helyileg kellene nyomtatni. Akkoriban Jehova Tanúit mint vallást Argentínában nem ismerték el törvényesen, ezért hogy jogi képviseletről gondoskodjanak, 1974 decemberében megalakult az Asociación Cultural Rioplatense (Río de la Plata Kulturális Egyesület), amely be tudta hozni az országba a nyomtatáshoz szükséges gépeket. Egy nyomdagépet Franciaországból hoztak, egy papírvágót Németországból, egy fűzőgépet pedig az Egyesült Államokból — mindet ajándékként.

A nyomdai gépteremben dolgozók hamarosan megtanulták, hogy más dolog a gépek birtokában lenni, és megint más működtetni azokat. Bár nagyon sok nehézséget kellett  leküzdeniük, micsoda öröm volt számukra, amikor Az Őrtorony 1975. április 15-ei számát kinyomtatták az első olyan ofszet-rotációsgépen, melyet a Watch Tower Society valaha is használt a földön! Ez mérföldkő volt Jehova Tanúi nyomtatási tevékenységének történelmében.

„Isteni győzelem” nemzetközi kongresszusok

1974 elején Jehova Tanúit Argentínában élvezettel töltötték el a Río Ceballosban és Buenos Airesben megtartott nemzetközi kongresszusok, melyek az „Isteni győzelem” témát hangsúlyozták. Mintegy 15 000 küldött volt jelen.

Már hónapokkal előtte előkészületeket tettek, hogy elegendő szállás legyen ilyen sok látogató számára. Sok nem Tanú adott szállást az odalátogató küldötteknek, és ezek a küldöttek nagyszerű tanúbizonyságát adták a szeretetnek nemcsak „szóval”, hanem „tettel” is (1Ján 3:18). A hatóságok jóváhagyták egy óriási területnek a használatát, mely helyet biztosított egy sátrakból álló városnak, gondosan elrendezett sátrak és lakókocsik alkotta sorokkal, ahol az utcáknak Szentírásból vett neveik voltak. Mindez jó hatással volt a kívülállókra.

Sötét felhők a látóhatáron

Bár a testvéreket örömmel töltötte el az imádat egyre növekvő szabadsága, bajokkal terhes idők álltak előttük. 1973 júniusában Juan Perón visszatért a több mint 17 évig tartó száműzetéséből, és mint elnök hivatalba lépett. Perónista és Perón-ellenes csoportok közötti gerillaharcok osztották meg az országot. Fokozódott a politikai erőszak, és 1976. március 24-én a hadsereg átvette a kormányzást.

A katonai kormány feloszlatta a parlamentet és hadjáratba kezdett, hogy eltörölje a baloldali párt tagjait. „Az eljárás során — magyarázza a The World Book Encyclopedia — sok ember polgári jogait megsértették. Ezreket börtönöztek be bírósági tárgyalás nélkül, majd megkínozták és megölték őket. Ezen áldozatok  közül sokakat soha nem találtak meg. Őket hívják los desaparecidónak, vagyis eltűnteknek.” Fokozódott a polgári tevékenységek feletti rendőri felügyelet. Bár Jehova Tanúi megőrizték semleges álláspontjukat a politikai káosz közepette, 1976 júliusában a Gente című folyóirat közölt egy cikket fényképekkel, melyek állítólag Jehova Tanúja gyermekekről készültek, amint hátat fordítanak a zászlónak. Ez az igazság teljes eltorzítása volt! A térségben lakó négy Tanú-gyermek nem is ment aznap iskolába, amikor állítólag a kép készült. Azonkívül Jehova Tanúi nem mutatnak ilyen tiszteletlenséget a nemzeti jelképek iránt. Ennek ellenére az ilyen propaganda eredményeként sokan kezdtek gyűlölettel tekinteni a Tanúkra.

A társadalmi feszültség miatt a kormány a viszály bármiféle látható jelére szemmel láthatóan izgatottan reagált. Ebben az időben Carlos Ferencia, aki utazófelvigyázó volt, nagyon veszélyes területen látogatott meg egy gyülekezetet. Éppen csak megkapta a fiókhivatal levelét, melyben Jehova Tanúi Argentínában végzett munkájának küszöbönálló betiltásáról  értesítették. Amint Carlos sétált, és a levélen gondolkozott, egy autó haladt el mellette, megfordult és közvetlenül felé tartott. Három férfi szállt ki belőle, és rászegezte a fegyverét. Egyikük nyersen a személyi igazolványát követelte. Carlos elmagyarázta, hogy ő Jehova Tanúja. Ennek ellenére bevitték a rendőrkapitányságra. Jehovához imádkozott, nehogy a levél a kezükbe kerüljön.

A rendőrök bevitték Carlost egy gyengén megvilágított helyiségbe, és erős fénnyel az arcába világítottak. Egyikük így ordított:

— Mi van ebben a táskában?

Könyvestáskájának a tartalmát kiürítették az asztalra: egy Bibliát, néhány folyóiratot — és a levelet!

Az egyik rendőr felkiáltott:

— Őrtorony! Őrtorony! Felforgató tanok, felforgató tanok!

 A felelős tiszt így korholta:

— Maradj már csendben! Soha nem láttad még Az Őrtorony folyóiratot, te ostoba?

Carlos eközben igyekezett nyugodt maradni és tiszteletteljesen viselkedni. Miután a rendőrség megvizsgálta a kiadványokat, arra utasították, hogy mindent rakjon el. Az egyik tiszt viszont közbeszólt, és ezt kérdezte:

— Mi van ebben a borítékban?

Carlos átnyújtotta a Társulat levelét tartalmazó borítékot a tisztnek, várt néhány másodpercet, és aztán megkérdezte:

— Elnézést, mondhatnék valamit?

— Persze — válaszolt a tiszt, felnézve a levélből.

Carlos folytatta:

— Megértem, hogy önök vigyáznak a társadalom biztonságára.

Ez megragadta a tiszt figyelmét. Carlos megmutatta neki a Bibliából, hogy az éppen akkor uralkodó erőszakos állapotok bibliai próféciákat teljesítenek be.

Amikor befejezte, a tiszt ezt mondta:

— Egyetértek magával, barátom — ezzel visszaadta a levelet, anélkül hogy elolvasta volna.

Betiltás alatt a már betiltott munka

Honnan tudta a fiókhivatal, hogy küszöbön áll a betiltás? 1976 augusztusának végén a szövetségi rendőrség megrohanta a Társulat fiókhivatalát. A főfelügyelő azt mondta, hogy bejelentés érkezett, hogy a fiókhivatalban lőfegyvereket raktároznak. Humberto Cairo, aki akkor a fiókbizottság tagja volt, elkísérte őket arra a területre, ahol az irodalmat tárolták. Természetesen semmiféle fegyver nem volt ott, hacsak nem azok, melyeket a rendőrség Humbertóra szegezett. A rendőrök felvezették a második emeletre, Eisenhower testvérnek, a fiókbizottság  koordinátorának irodájába. Itt a felügyelő írt egy jelentést a nyomozás eredményéről, és aláíratta a testvérekkel. Aztán elmondta nekik, hogy készülőben van a kormány részéről egy Jehova Tanúival kapcsolatos rendelet. A fiókbizottság azonnal megfogalmazott egy levelet, melyben azt az utasítást adták az utazófelvigyázóknak, hogy készüljenek fel a kormánytól jövő betiltásra.

De Jehova Tanúi munkája Argentínában már 1950 óta betiltás alatt volt. Vajon lehetséges betiltani a már betiltott munkát? Hamar megjött a válasz. Tomás Kardos, a fiókbizottság tagja így emlékszik vissza, hogy mi történt 1976. szeptember 7-én, azon a napon, amikor hatályba lépett az új betiltás: „Hajnali 5 órakor az utcáról beszűrődő zaj ébresztett fel bennünket. Az ablakredőnyön keresztül erős vörös fény hatolt be. A feleségem gyorsan felkelt, kinézett az ablakon, majd felém fordult, és egyszerűen ennyit mondott: »Megérkeztek.«”

Négy nehézfegyverzetű rendőr ugrott ki egy rabszállító autóból. Az irodákhoz és az üzemhez azonnal őröket állítottak. Kardos testvér így folytatja: „Azon tűnődtünk, vajon megvizsgálhatjuk-e szokásunkhoz híven a napiszöveget, és elfogyaszthatjuk-e a reggelit. A tisztek nem ellenezték. Így hát ezen a reggelen úgy beszéltük meg a bibliaverset, hogy egy felfegyverzett rendőr az ajtónál őrködött, egy másik pedig tisztelettudóan az asztalnál ült. Mindannyian kíváncsiak voltunk arra, vajon mi következik.”

Az 1976. augusztus 31-én kelt rendelet Jehova Tanúi munkáját az egész országban betiltotta — tulajdonképpen azt a tevékenységet, mely már 1950 óta betiltás alatt volt. A rendőrség bezárta a fiókhivatalt és a nyomdát. Röviddel ezután minden Királyság-termet bezártak az országban.

A kialakult helyzet ellenére a testvéreknek eltökélt szándékuk volt, hogy Jézus apostolainak a példáját követik abban, hogy ’Istennek engedelmeskednek inkább, semmint embereknek’  (Csel 5:29). Az argentin Tanúk a „bajokkal terhes időszakban” is tovább prédikálták a Biblia üzenetét (2Tim 4:2).

A nehézségek leküzdése

Mivel a fiókhivatalt hivatalosan bezárták, a fiókbizottság úgy döntött, hogy áthelyezi az irodákat és a nyomdát. Humberto Cairónak gyakran, volt amikor havonta meg kellett változtatnia irodájának a helyét. Dolgozott hívőtársai lakásában, üzletében, otthonában vagy irodájában. Charles Eisenhower egyszer egy testvér tulajdonában levő italboltban dolgozott. A fiókbizottság az összejöveteleit Buenos Aires belvárosában, garázsokban tartotta.

A Bétel-család lakóépületeit nem zárták le, így a fiókhivatali munkások a Bétel-otthonban étkeztek és aludtak, és mint család, együtt beszélték meg a napiszöveget. Azután mindenki elutazott a saját munkahelyére. Azok, akiknek az irodái a közelben voltak, visszamentek a Bételbe, és megebédeltek azokkal a családtagokkal, akik a ház körüli munkákat látták el.

A rendőrség gyanakvóan tekintett a Bételben lakók tevékenységére. Több ízben az egész, körülbelül tíz főből álló Bétel-családot bevitték a rendőrség főhadiszállására, hogy kikérdezzék őket. A rendőrség mindent tudni akart Jehova Tanúi munkájáról Argentínában. Kik azok, akik a helyi gyülekezetekre felügyelnek, és hol laknak? Eisenhower testvér tisztán emlékszik ezekre a tárgyalásokra: „Igazat kellett mondanunk, de anélkül, hogy a munkát vagy a testvéreket veszélyeztettük volna. Ez meglehetősen nehéz volt, mivel a hatóságok nagyon kitartóan kérdezősködtek.”

„Halasszátok el a teát”

Éppen mielőtt 1976-ban érvénybe lépett a betiltás, a Társulat a Királyság-hírek egy különleges számának a világméretű terjesztéséről intézkedett. Mit kell tenni, ha a kormány további korlátozásokat ró ki Jehova Tanúi munkájára? Pablo Giusti,  aki akkor utazófelvigyázó volt, így emlékszik vissza: „Mivel nem tudtuk a választ, tanácskoznunk kellett a fiókhivatallal. Ha a fiókhivatal úgy gondolja, hogy bölcs lenne a kampányt elnapolni, a vének kapnak egy táviratot a következő üzenettel: »Halasszátok el a teát«. Fogalmunk sem volt arról, hogy milyen félreértés származhat ebből az utasításból!”

Röviddel azután, hogy a kormány rendelete hatályba lépett, Giusti testvér és Giusti testvérnő első alkalommal látogatta meg a Malargüe Gyülekezetet. Ez Mendoza déli részén, a határrendészet főhadiszállásainál volt. Giustiéknak csak egy vén címe volt meg, aki a város peremén, egy útkarbantartó vállalat épületében lakott és dolgozott. A vén nem volt ott, de egy munkás megemlítette, hogy talán a közeli erdőben lesz, ahova gyakran jár edzeni. Amint lefelé haladtak az ösvényen, Giusti testvér megfigyelte, hogy mennyire elszigetelt és elhagyatott ez a rész. Felötlött benne, hogy milyen ideális hely lenne arra, hogy bármiféle gyanakváskeltés nélkül összejöjjenek. Mivel vasárnap volt, azon tűnődött, hogy talán éppen összejövetel tartása közben találja a gyülekezetet. A testvér azonban egyedül volt, és edzett. Mennyire meglepődött a Giusti házaspár!

Miután bemutatkoztak, Pablo a gyülekezet felől érdeklődött. A testvér ezt mondta:

— Ó, mi itt Malargüében mindent elhalasztottunk.

— Mit értesz azalatt, hogy mindent? — kérdezte erre Pablo.

A válasz közvetlen és egyszerű volt:

— Kaptunk egy táviratot, melyben az állt, hogy „halasszátok el a teát”, így hát elhalasztottuk az összejöveteleket, a prédikálást . . . mindent.

Szerencsére ez volt az egyetlen gyülekezet, amelyik így tett.

Villámlátogatások

Amikor a fiókhivatalt lezárták, a fiókbizottság tagjai találkoztak a körzetfelvigyázókkal, hogy utasításokkal lássák el őket  arról, hogyan folytassák a munkájukat. Azt mondták nekik, hogy keressenek részidejű világi munkát, és legyen egy állandó lakcímük, hogy a lehető legkisebbre csökkentsék a munkájukat övező gyanakvást. Legtöbbjük délelőttönként különféle termékeket árult, délután pedig a gyülekezeteket szolgálta ki.

A körzetfelvigyázók a fiókhivatal utasításaival villámlátogatásokat tettek a körzetükben. Mindössze egy hét leforgása alatt meglátogatták a véneket az egyes körzetekben, melyek megközelítőleg 20 gyülekezetből álltak. A körzetfelvigyázók utasításokat adtak arra vonatkozóan, hogyan vezessék le az összejöveteleket, és hogy a megváltozott körülmények miatt hogyan tanúskodjanak. A véneknek megmondták, hogy a körzetfelvigyázó látogatása nem feltétlenül fog egy egész hétig tartani, hanem attól függ majd, hogy hány könyvtanulmányozási csoport van a gyülekezetben. Az összejövetelek magánotthonokban lesznek megtartva, és minden csoport egynapos látogatásban részesül majd.

A betiltás alatt a körzetfelvigyázóknak kulcsfontosságú szerepük volt abban, hogy a helyi hírnökök kapcsolatban maradjanak a fiókbizottsággal. Mario Menna, aki a betiltás alatt körzetfelvigyázóként szolgált, így emlékszik vissza: „Igazi kiváltság volt azokban az években kiszolgálni a gyülekezeteket, és bátorságot önteni a testvérekbe. Azáltal igyekeztünk buzdítani a testvéreket, hogy kongresszusi programokról készült felvételeket, szomszédos országokból szerzett új kiadványokat vagy építő tapasztalatokat osztottunk meg velük.”

Mit fognak tenni a misszionáriusok?

A társadalmi feszültség fokozódott. Mivel a külföldieket nem nézték jó szemmel, a misszionáriusoknak lehetőséget adtak arra, hogy másik megbízatást kapjanak. Néhányan elfogadták a meghívást és hűségesen szolgáltak az új megbízatásukban.

Mások Argentínában maradtak. Mary Helmbrecht, aki a Gileád Iskola 13-ik osztályában végzett, Rosarióban (Santa Fé) szolgált. Azon a reggelen, amikor a betiltás hatályba lépett,  éppen odament egy házhoz, és becsöngetett. Meleg nyári reggel volt, és az ajtót nyitva hagyták. Bömbölt a rádió. Mary egyszerre csak hallotta, amint egy hivatalos közleményben bejelentették, hogy Jehova Tanúinak a munkáját egész Argentínában betiltották! „Amikor az asszony odajött az ajtóhoz — mondja Mary —, megnyugtattam magam, és a szokásos módon prédikáltam neki. Egész délelőtt folytattuk a prédikálást, ahogyan elterveztük. Úgy éreztük, hogy ott, ahol vagyunk, nincsenek jelentősebb problémák, úgyhogy elhatároztuk, hogy maradunk. Hálásak voltunk azért, hogy ezt tettük. A gyülekezetben azok, akik túlságosan féltek prédikálni, látták, hogy semmi nem történt velünk, így nemsokára csatlakoztak hozzánk” (1Tessz 5:11).

Rejtett kincsek

Az argentin Tanúk bátrak és találékonyak voltak ezen bajokkal terhes időszakban. Robert Nieto így meséli el: „Egy rokonszenvező helyi bíró figyelmeztetett bennünket, hogy szándékukban van a Királyság-termeket bezárni és az irodalmat lefoglalni. Két autóval rögtön elmentünk a Királyság-termünkhöz azért a nagy mennyiségű irodalomért, amink volt. Amikor távoztunk, láttuk, amint mögöttünk megérkezik a rendőrség és a hadsereg, hogy teljesítsék a parancsot, lezárják a Királyság-termet, valamint elkobozzák az irodalmat. Megbízatásuknak azonban csak az első felét tudták teljesíteni, mivel egyedül a könyvtárban levő könyvek maradtak a teremben.”

Egy másik helyen a gyülekezeti vének éjjel óvatosan bementek a Királyság-termükbe, és csendben elszállították az irodalmukat. Később kicsi részekre csomagolták szét, és kiosztották a testvéreknek.

Tucumán tartományban egy testvérnő, Nérida de Luna az otthonában rejtett el irodalmat. Így meséli el: „Hatalmas virágcserepekben és vázákban rejtettünk el könyveket, melyeknek a tetejére művirágot tettünk, az irodalommal teli dobozokat  pedig eldugtuk a mosókonyhában. Egy reggelen két katona az egész házat átkutatta, a mosoda területét is beleértve, miközben mi álltunk és buzgón imádkoztunk. Semmit nem találtak.”

A szellemi táplálék utánpótlása

Természetesen az az irodalom, amit a helyi testvérek meg tudtak menteni és el tudtak rejteni, hamarosan elfogyott. Jehova azonban továbbra is gondoskodott számukra szellemi eledelről. Bár a nyomda a Fitz Roy utcában zárva volt, a nyomdai tevékenység más helyeken Buenos Airesben folytatódott. A folyóiratokat Santa Fé és Córdoba tartományban is nyomtatták. A nyomtatott oldalakat más helyekre küldték összeállításra. A gyülekezetek eleinte tanulmányozási csoportokként csak egy folyóiratot kaptak, később azonban ezt növelték, és hírnökönként kaptak egy darabot. Ezen nyomdák egyike egy ház padlásszobájában működött, mindössze két háztömbnyire a kormány elnöki irodáitól.

Rubén Carlucci, aki a betiltás alatt részt vett az irodalom nyomtatásában és szállításában, emlékszik egy alkalomra, amikor a háznak a tulajdonosa, ahol a nyomtatást végezték, odajött hozzájuk, hogy figyelmeztesse őket: a katonai rendőrség házról házra kutat. A testvérek azonnal abbahagyták a nyomtatást, mindent gyorsan felrakodtak egy teherautóra, kivéve a nyomdagépet. Rubén így emlékszik vissza: „Olyan átfogó volt ez a kutatás, hogy mivel be voltunk kerítve, nem tudtuk elhagyni a területet. Észrevettünk egy közeli éttermet, bementünk, és vártuk, hogy a kutatás véget érjen. Órákig kellett várnunk, de nagyon megérte, hiszen a testvéreink megkapták az értékes irodalmukat.”

„Pepita, a sorozatlövő”

Egy ideig Az Őrtoronyt és az Ébredjetek!-et a fővárosban, egy építés alatt álló épületben állították össze titokban. Az épület eredetileg Királyság-teremnek készült. A Bétel-család  egy régi tagja, Luisa Fernández részt vett ebben a tevékenységben. Egy reggelen, amikor Luisa és a munkatársai épp csak nekikezdtek, valaki kopogtatott az ajtón. Egy rendőrfelügyelő volt az! Tájékoztatta őket, hogy a szomszédok panaszt tettek a munkagép zajossága miatt. „Nagyon is érthető volt, hiszen a fűzőgép olyan nagyon hangos volt, hogy a Pepita la Pistolera (Pepita, a sorozatlövő) becenevet adtuk neki” — mondja Luisa.

Épp akkor megérkezett a fiókbizottság egyik tagja, és elmagyarázta, hogy mit csinálunk. A felügyelő ezt mondta: „Ha senki nem lesz itt, mire délután visszajövök, akkor mintha nem is láttam volna semmit.” A testvérek rögtön elkezdtek mindent teherautókra felrakodni. Két órán belül nyoma sem maradt a folyóirat-összeállító tevékenységnek.

Hova tették a gépet? Bár a fiókhivatalban a nyomda le volt zárva, be lehetett jutni az épületbe a hátsó ajtón keresztül. Luisa és a többiek mindent bevittek a Bétel régi nyomdájába, és ott folytatták a folyóiratok összeállítását, anélkül hogy felfedezték volna őket!

Jobb, mint a kekszgyár

Ahhoz, hogy egész Argentína számára előállítsák és eljuttassák a folyóiratokat, nélkülözhetetlen volt, hogy az ország más részein is létrehozzanak a folyóiratok összeállítására alkalmas üzemeket. Leonilda Martineli, aki 1957 óta különleges úttörőként szolgált, Rosarióban részt vett ilyen tevékenységben. Amikor megérkezett a nyomtatott anyag, hogy összeállítsák, a kijelölt testvérek és testvérnők felállítottak egy hosszú asztalt, amelyen az oldalakat szám szerinti sorrendben elhelyezték. Aztán az asztal egyik végétől kezdve minden egyes munkás elkezdte összerakni az oldalakat, míg az asztal másik végére nem ért. Amikor a befejezett folyóiratokat halomba rakták, ki kellett préselni belőlük a levegőt, hogy több folyóirat beleférjen a dobozba. Mivel nem állt rendelkezésre hidraulikus sajtó, egy terebélyes testvérnő elvállalta a munkát. Mikor egy jókora halom  elkészült, a testvérnő addig ült rajta, míg az szép lapos nem lett. Ekkor egy másik személy gondosan dobozokba csomagolta a folyóiratokat. Ez a rendszer olyan jól működött, hogy a munkások kérték a testvérnőt, hogy nehogy fogyókúrázni kezdjen!

Santa Fé városában a Gaitán család folyóiratok összeállítására ajánlotta fel az otthonát. Az elővigyázatosság ellenére a szomszédok felfigyeltek a dobozokra, melyeket ki-be hordtak a házba. Arra gondoltak, hogy a család kekszet gyárt. Később, 1979-ben a fiókhivatal máshova helyezte át a tevékenységet. A szomszédok tanácstalanok voltak, és később megkérdezték, hogy bezárták-e a kekszgyárat. Gaitán testvérnő így emlékszik vissza erre: „A »keksz«, melyet készítettünk, pompás volt, és sokkal táplálóbb annál, mint azt a szomszédok gondolták.”

Az irodalom szállítása

Egy másik kihívás volt a folyóiratok és más irodalom szállítása a testvérekhez. Nagy-Buenos Aires területén megszerveztek egy útvonalat, hogy folyóiratokkal lássanak el stratégiailag fontos helyeken levő irodalomraktárakat. Az egyik alkalommal Rubén Carlucci szállította a folyóiratokat, és már csak egy helyen kellett volna megállnia, amikor egy rendőr jelzett neki, hogy húzódjon le a rabszállító autó mögé. Rubén nyugtalanul engedelmeskedett, egész idő alatt Jehovához imádkozva segítségért. Amikor félrehúzódott és megállt, a rendőr odament a teherautóhoz és ezt mondta: „Volna szíves megtolni? Nem indul az autóm.” Rubén megkönnyebbülten fellélegzett, és nagyon is kész volt szívességet tenni. Aztán boldogan ment tovább, hogy befejezze a folyóiratok szállítását.

Dante Doboletta körzetfelvigyázó volt Rosario (Santa Fé) területén. Ő vette fel a folyóiratokat abból az üzemből, ahol összeállították őket, és elszállította a körzetében levő összes gyülekezetnek. Ez mintegy 200 kilométeres körút megtételét jelentette legalább kétszer egy hónapban. Hogy nehogy meglássák, a körutakat késő éjszaka tette meg. Akkor ment el, amikor  befejezte a tevékenységét egy gyülekezetnél, és volt, hogy napkeltére ért vissza. Egy alkalommal hosszú kocsisort pillantott meg, mely egy ellenőrzési pontnál állt. Több mint 30 állig felfegyverzett katona volt ott, akik minden egyes személy iratait és csomagjait gondosan ellenőrizték.

— Mi van az autójában? — kérdezte az egyik katona Dantét.

— A személyes dolgaim — válaszolta Dante.

— Gyerünk, gyerünk, nyissa ki a csomagtartót! — mondta a katona.

Erre Dante így válaszolt:

— Mi Jehova Tanúi vagyunk. Milyen elképzelhető holmit tudnánk mi szállítani?

Egy másik katona meghallotta a beszélgetést, és ezt mondta:

— Hagyd őket elmenni. Jehova Tanúi soha nem szállítanak fegyvereket vagy csempészárut.

Dante két éven keresztül tudta szállítani az irodalmat, anélkül hogy átkutatták volna.

Nem hagyva fel az összejövetelekkel

Attól a héttől kezdve, amikor életbe léptették a betiltást, Jehova Tanúi Argentínában ’nem hagytak fel egybegyűlésükkel’ (Héb 10:25). Kis csoportokban találkozva sűrűn változtatták az összejövetelek helyét és időpontját. Ez további munkát jelentett a véneknek, akiknek gyakran kellett levezetniük különféle időpontokban, más-más otthonban ugyanazt az összejövetelt.

Totoras kicsi városában az egyetlen ház, amely az összejövetelek számára rendelkezésre állt, a város közepén helyezkedett el. Így a helyi Tanúk további óvintézkedéseket tettek. A ház tulajdonosa, Reverberi testvér készített egy szokványos kinézetű asztalt egy limlomos fiókkal. A tetejét azonban fel lehetett emelni, és volt benne hely arra, hogy könyveket és folyóiratokat  rejtsenek bele. Amikor valaki kopogtatott az ajtón, minden irodalmat gyorsan besüllyesztettek az asztalba.

A testvérek hétköznapi módon öltöztek az összejövetelekre. A testvérnők hajában néha hajcsavarók voltak, lezser nadrágot viseltek, és bevásárlószatyrot hordtak magukkal. Az összejöveteleket kedvesen mateadáknak nevezték. A maté egy tea, melyet sokszor keksszel vagy süteménnyel fogyasztanak. Argentínában elterjedt szokás, hogy az emberek összejönnek matét inni, így ez a keret megfelelő álcának bizonyult a szellemi egybegyűlésekhez.

Voltak azonban feszült pillanatok is. Teresa Spadini hűséges, vendégszerető testvérnő volt, akinek kitűnő hírneve volt a szomszédok körében. A körzetfelvigyázó látogatása alatt 35 személyből álló csoport gyűlt össze a házában az összejövetelre. Hirtelen egy rendőrautó állt meg szemközt, és egy rendőrtiszt kopogtatott az ajtón. A testvér, aki a beszédet tartotta, a csoport többi tagjával rögtön leült. Amikor Teresa ajtót nyitott, a tiszt ezt mondta: „Teresa, használhatnám a telefonját?”

Amikor ránézett az egybegyűlt csoportra, Teresa megmagyarázta a helyzetet: „Családi összejövetelt tartunk.” Amint a tiszt felhívta a rendőrkapitányságot, a csoport tagjai visszafojtották a lélegzetüket azt gondolva, hogy kérni fog egy rabszállító autót, hogy mindannyiukat elvigye. Megkönnyebbülésükre azonban más dolog miatt kellett telefonálnia. Miután befejezte, Teresához fordult, és köszönetet mondott neki. Aztán a csoportra nézett, és ezt mondta: „Elnézést a zavarásért. Jó összejövetelt.”

Szembenézve a rendőrségi razziákkal

Amikor egy csoport keresztelkedés céljából találkozott, az egyik szomszéd jelentette az összejövetelt a rendőrségnek. Mivel a testvérek már eleve úgy tervezték, hogy rendeznek egy asadót, vagyis hússütést a szabadban, amely palástolja az összejövetel valós célját, a tervüknek megfelelően folytatták. A roston sült  hús kedvelt étel Argentínában, úgyhogy ezen kellemes álca ellen senkinek nem volt kifogása. Mikor a hívatlan „vendégek” egy katonai teherautóval megérkeztek, a testvérek és a testvérnők vendégszerető módon meghívták a katonákat, hogy csatlakozzanak a baráti összejövetelhez. A katonák ezt visszautasították, és elmentek anélkül, hogy rájöttek volna, mi a „desszert”!

Időnként védelemnek bizonyultak azok a szavak, melyeket Jehova Tanúi egymás között használnak. Az egyik alkalommal, amikor a szomszédok felhívták a hatóságokat, hogy tájékoztatást adjanak egy magánotthonban megtartott összejövetelről, a tisztek megérkezésekor a vének kivételével már mindenki elment. A rendőrség kopogtatott az ajtón, a testvérnő pedig, aki ott lakott, így válaszolt:

— Mindenki elment, kivéve a szolgákat.

— Hát nekünk a szolgák nem kellenek. Nekünk a felelős személyek kellenek! — mondták a tisztek. Dolgavégezetlenül távoztak.

Prédikálás a betiltás alatt

A prédikálótevékenység a korlátozások ellenére folytatódott. Természetesen ilyen nehéz körülmények között a testvérek elővigyázatosak voltak. Egy területen rendszerint nem munkálkodott két Tanúnál több ugyanabban az időben. Sara Schellenberg a következőképpen emlékszik vissza, hogyan látogatta meg az embereket Buenos Airesben. Ezt mondja: „Olyan miniatűr térképeket készítettünk a területről, melyek elfértek a tenyerünkben. A hátuljukon volt egy darab legyezőbe hajtogatott papír a házszámok teljes listájával. A háztömbök minden oldalán csak egy háznál tettünk látogatást, és aztán kipipáltuk a listán, hogy a következő hírnök, aki ezen a területen munkálkodik, másik házhoz menjen. Aztán elmentünk egy következő háztömbhöz, és egy másik otthont látogattunk meg.”

Röviddel azután, hogy bevezették ezt a módszert, Cecilia Mastronardi egyedül prédikált. Amint bekopogtatott az egyik  ajtón, egyszerre csak felbukkant egy rendőrtiszt motorkerékpáron. „Megkérdezte, hogy mit csinálok ott — mondja Cecilia. — Egyedül csak arra tudtam gondolni, hogy tanúskodom neki és felajánlom az Evolúció vagy teremtés útján jött létre az ember? című könyvet. Elfogadta a könyvet, adott érte hozzájárulást, és barátságosan elköszönt. Akkor jöttem rá, hogy nem azért állt meg, hogy letartóztasson, hanem mert abban a házban lakott, ahol látogatást tettem!”

A testvérek nagyon sokféle módszert alkalmaztak, hogy álcázzák a prédikálótevékenységet. Egy testvérnő kifejezetten azért kezdett egy kozmetikai cégnél dolgozni, hogy így házról házra tudjon járni, és beszélni tudjon a vásárlóival. María Bruno, aki 29 éve általános úttörő, és most 86 éves, egy olyan retikült hordott magával, amelyből növények kandikáltak ki, és ezzel felkeltette azoknak a háziasszonyoknak a figyelmét, akik szívesen beszélgettek a kertészkedésről. Így szóba tudott elegyedni velük, és ez az igazság magvainak elültetéséhez vezetett.

Juan Víctor Buccheri, aki üzlettulajdonos, közvetlenül azután keresztelkedett meg, hogy a betiltás hatályba lépett. Ő is el akarta mondani másoknak a jó hírt, amelyet megismert. Üzletének a falán vallási témájú képek és híres sportolókról, valamint a szórakoztatóipar kiemelkedő személyiségeiről készült plakátok voltak. Így hát olyan tájképekre cserélte ki őket, melyek alján bibliaversek voltak. Mennyire meglepődtek a vevők! Buccheri testvér pedig tanúskodott azoknak, akik a képek vagy az írásszövegek felől érdeklődtek, és ezáltal több mint tíz bibliatanulmányozást kezdett el. Néhányan közülük az igazsághoz jöttek, és máig hűséges testvérek.

A zöld bibliás emberek

A hírnököket Argentínában a betiltás alatti nehézségek jobb szolgákká képezték. Mivel a legelső látogatások alkalmával csak a Bibliát használták, gyakorlottá váltak abban, hogy  megtalálják azokat a bibliaverseket, melyek megfelelőek az ellenvetések leküzdésére, és hogy vigaszt adjanak az embereknek.

Hogy nehogy gyanút ébresszenek, időnként nem az Új világ fordítású * Bibliát használták, hanem más fordítású Bibliát. Amikor egy testvér a Torres Amat-féle, régies spanyol nyelven íródott katolikus Bibliát használta, váratlan reagálással találkozott. Miután a háziasszony meghallgatta a felolvasott írásszövegeket, és nem értette azokat, azt javasolta, hogy kihoz a testvérnek egy Bibliát, amit sokkal könnyebb megérteni. A testvér legnagyobb meglepetésére az Új világ fordítású Bibliával a kezében jött vissza!

Ezen évek alatt az Új világ fordítású Bibliának zöld borítója volt. Következésképpen figyelmeztették az embereket, hogy ne hallgassák meg azokat, akiknél zöld Biblia van. Mivel azonban kevesen értettek egyet a kormány megszorításaival, az effajta tilalom csak arra szolgált, hogy felkeltse az emberek kíváncsiságát. Az egyik háziasszony megkérdezett egy testvérnőt, hogy milyen színű a Bibliája. Amikor a testvérnő őszintén válaszolt, hogy zöld, az asszony ezt mondta: „Remek, én hallani akarom, amit a zöld bibliás emberek mondanak.” Behívta a testvérnőt, és élénk beszélgetést folytattak.

Kiéi legyenek a könyvek?

Az argentin Tanúk egy darabig azt az irodalmat használták a prédikálásnál, amit elrejtettek. Idővel azonban az effajta készlet kimerült, és lehetetlen volt új irodalmat behozni. Viszont a fiókhivatal raktáraiban 225 000 könyv el volt zárva, melyet lefoglaltak.

A szövetségi rendőrség úgy döntött, hogy elkobozza a lefoglalt könyveket, és eladja egy papír-újrafeldolgozó vállalatnak. Megegyeztek egy fuvarozószolgálattal, hogy odamennek a Bételhez, felveszik a könyveket és elviszik az újrafeldolgozó  üzemhez. A dolog úgy esett, hogy a sofőr korábban az egyik szomszéddal tanulmányozta a Bibliát, aki Jehova Tanúja. Amikor a férfi látta, hogy mit szállít, megkérdezte ezt a szomszédját, hogy nem akarják-e Jehova Tanúi megvásárolni tőle a könyveket. Megtették a szükséges intézkedéseket, és a rendőrség engedélyével a fiókhivatal által kijelölt helyre szállították a könyveket. Így a betiltás ellenére 225 000 könyv vált hozzáférhetővé az újrafeldolgozásra, de teljesen más módon, mint ahogy arra a hatóságok számítottak!

Jehova bátor testvérek által is gondoskodott a népéről, akik önként ajánlkoztak, hogy a Társulat által kiadott könyveket más országokból hozzák át. Egy általános úttörő, Norberto González, így meséli el: „Az egyik alkalommal az uruguayi fiókbizottság egyik tagja ránk bízott 100 példányt a Királyság-szolgálati iskola tankönyvéből, hogy adjuk át a felelős testvéreknek Argentínában. Sikerült bevinni ezt a létfontosságú felvilágosítást az országba. Mindannyian ugráltunk örömünkben, amikor minden baj nélkül átjutottunk a vámon.” Egyedül talán csak az a testvér nem tudott olyan magasra ugrálni, aki a falábába rejtette el az anyagot!

Az argentin Tanúk olyannyira megtanulták értékelni a Watch Tower Society által kiadott irodalmat, mint még soha azelőtt. A betiltás kezdetekor minden tanulmányozási csoport csak egy példányt kapott Az Őrtorony folyóiratból. Ezt az egyetlen folyóiratot körbeadták a hírnökök között, akik, hogy közre tudjanak működni a tanulmányozáson, lemásolták a kérdéseket és a válaszokat (Fil 4:12). Az Őrtorony borítója üres volt, hogy ne fedje fel a tartalmát, a benne levő szellemi eledel viszont páratlan szépségű. A testvéreket ez a különleges gondoskodás egyesítette és éltette.

Hogyan lehet álcázni a kongresszusokat?

Az argentin testvéreket a kis csoportokban megtartott összejövetelek táplálták szellemileg, ahol azt az irodalmat használták  fel, ami elérhető volt. De hogyan tudták hasznukra fordítani az évenkénti három kongresszust, melyeknek Jehova Tanúi a föld más részein örvendtek? A betiltás hatálybalépése utáni első kongresszusokat próbakongresszusoknak nevezték. Csak a vének és a családjaik voltak jelen. A vének később elismételték a programot a saját gyülekezetükben. Héctor Chap, aki sok éve fáradhatatlanul szolgál mint utazófelvigyázó, ezt mondja: „A kongresszust némelykor a mezőn tudtuk megtartani. Kint vidéken háziállatokkal voltunk körülvéve. Alig vettük észre őket, annyira odaadóan figyeltünk az elhangzottakra. Sok testvér hangfelvételt készített a programról azoknak, akik nem tudtak jelen lenni. Később biztosan jót nevettek azon, hogy az előadásokba tehénbőgés, kakaskukorékolás és szamárbőgés vegyül.”

 A testvérek a kongresszusokat kedvesen „piknik”-nek nevezték, mert gyakran kint vidéken tartották meg őket. Kedvenc helyük volt a Santa Fé határához közeli Strago Murd, a Buenos Aires tartományban levő falusi terület. Ideális helyszín volt, mivel fák vették körül, melyek jól elrejtették őket. Egy nap azonban a „piknik”-ezni vágyók döbbenten fedezték fel, hogy kivágták a gyönyörű fákat! Bár rejtekhelyük nem volt, megtartották a „piknik”-et; egy fatönköt szónoki emelvénynek, a többit pedig a résztvevők padjaként használtak.

Egy másik hely, melyet a testvérek a kongresszusok megtartására használtak, a Jehova Tanúi egyikének tulajdonában levő gyár volt. A gyár tulajdonosának volt egy nagy zárt teherautója, és arra használta, hogy felvegye vele azokat, akik részt akartak venni a kongresszuson. A sofőr egyik helyről a másikra ment, egyszerre 10-15 testvért gyűjtött össze, majd visszatért a gyárhoz, és zárt garázsajtó mögött kirakodta őket. Ezzel a módszerrel mintegy 100 ember tudott összejönni, anélkül hogy a szomszédok és a rendőrség észrevette volna őket. Ezen évek alatt más argentin Tanúk Brazíliába és Uruguayba utaztak, hogy hasznot merítsenek a kongresszusokon kapott szellemi gondoskodásból.

Összejövetelek a börtönben

Már az 1976-os betiltás előtt sok fiatal testvérünk a lojalitás próbájával nézett szembe a keresztény semlegessége miatt. Mivel az Ézsaiás 2:4-ben található bibliai alapelvet követték, hogy ’ne tanuljanak hadakozást’, sokakat háromtól hat évig terjedő börtönbüntetésre ítéltek.

De még a börtönben is módot találtak arra, hogy tanulmányozzák a Bibliát és megtartsák az összejöveteleket. Buzgón megosztották a Királyság üzenetét a büntetőintézetekben. A szomszédos gyülekezetekből a vének készségesen meglátogatták ezeket a hűséges fiatal férfiakat, hogy buzdítsák őket és létfontosságú szellemi eledelről gondoskodjanak számukra.

 Omar Tschieder, aki 1982-től szolgál a Bételben, 1978-tól 1981-ig volt fogva tartva a Buenos Aires tartományban levő Magdalena katonai börtönben. Azért volt ott, mert visszautasította, hogy katonai egyenruhát viseljen. Ez a börtön különböző pavilonokból állt, bennük 20, ugyanarra a folyosóra néző cellával, melyek mindegyike kétszer háromméteres volt. A bebörtönzött Tanúk a folyosó végén levő három cellában tartották az összejöveteleket. Mindössze tízen vagy tizenketten tudtak egyszerre találkozni, ezért gyakran 8-14 összejövetelt is tartottak hetente.

A testvérek úgy rendezték, hogy egyikőjük a kémlelőnyílásnál őrködjön, és riadót fújjon a csoportnak, ha bárki közeledne. Különféle jeleket eszeltek ki a csoport figyelmeztetésére. Volt, hogy az őrt álló egyszerűen kopogtatott a falon. Máskor fonalat kötöttek az őrt állóra és a hallgatóság közül egyvalakire. Az őrt álló a veszély jelére meghúzta a fonalat, a másik végén levő személy pedig riasztotta a csoportot. Egy másik módszer az volt, hogy egy kijelentés hangzott el, melybe beleszőtték a jelszót. Például az őrt álló ezt kiálthatta: „Van valakinek egy borítékja?” Amikor a testvérek meghallották a „boríték” jelszót, elrejtőztek. Mindenkinek megvolt a kijelölt helye, ahova elbújhatott — az ágy alá, az ajtó mögé —, bárhová, ahol a börtönőr nem láthatta meg, amikor benézett a kémlelőnyíláson. Ez az egész, hirtelen megmozdulás másodpercek alatt, csendben történt. Jól szervezettnek kellett lenniük!

Egyszer az egyik összejövetel alatt a testvérek gyorsan elrejtőztek, miután figyelmeztették őket, hogy egy idegen lépett be a pavilonba. A rab, aki nem volt Jehova Tanúja, kinyitotta az ajtót, és lerakott valamit az asztalra. Amint ment kifelé, körbefordult, és megkérdezte: „Miért bújt el mindenki?” Ugyanebben a pillanatban egy börtönőr belefújt a sípjába, önkénteseket keresve valamilyen takarítási munkához. Így a testvérek azt válaszolták, hogy előle bújtak el. A látogató azonnal rokonszenvet  érzett irántuk és gyorsan elment. A testvérek minden további megszakítás nélkül befejezték az összejövetelt.

A titkos börtönkönyvtár

A Tanúk jó magatartása azt eredményezte, hogy külön felelősségekkel bízták meg őket. A testvérek működtették a börtön nyomdagépeit és ők voltak felelősek a moziért, a betegszobáért és a fodrászhelyiségért. A Királyság-érdekek előmozdítása érdekében teljes mértékben kihasználták a kiérdemelt kiváltságokat. Például a Magdalena börtön tervrajza megmutatta, hogy bár a falak a sarkokban le vannak kerekítve, a mozi valójában téglalap alakú. Így hát a falak mögött volt egy 2,4 méter magas, 1,8 méter széles és 1,2 méter mély rész. Ez tökéletesen megfelelt egy Bibliákkal és a Watch Tower Society kiadványaival felszerelt könyvtárnak!

Héctor Varela, aki három évet töltött ebben a börtönben, elmagyarázza, hogy a testvérek úgy tudtak bejutni erre a területre, hogy a vetítőhelyiségben elmozdítottak egy falpanelt, és aztán átmásztak egy munkapadon. Az ebédlőkben levő szekrényekben is rejtettek el könyveket.

A testvéreknek néhanapján engedélyt adtak arra, hogy elhagyják az épületet és rövid látogatást tegyenek a családjuknál. Ezek a testvérek kihasználták az ilyen alkalmakat, és visszafelé magukkal hozták Az Őrtorony és Ébredjetek! legfrissebb számait. Rodolfo Domínguez, aki most utazófelvigyázó, elmeséli, hogy mi történt az egyik ilyen alkalommal. Ezt mondja: „Az Őrtoronyt és az Ébredjetek!-et betettük a ruhánk alá. Amikor megérkeztünk a börtönbe, hosszú sor állt, mert a börtönőrök alapos kutatást végeztek. Apránként haladtunk előre az ellenőrzési pontig. Aztán, amikor épp mi következtünk volna, lecserélték az őrt, és lefújták az átvizsgálást!”

„Az összes gyülekezeti összejövetelt megtartottuk a börtönben — folytatja Domínguez testvér. — Igazából ott tartottam meg az első nyilvános előadásomat.” A bebörtönzött Tanúk  még kosztümös bibliai drámákat is bemutattak. Ez úgy vált lehetővé, hogy a családok a látogatásokkor bevittek nekik személyes holmikat. A börtönőrök nem sejtették, hogy a szandálokat, tógákat és efféléket mire fogják használni.

Tanítványképzés a rácsok mögött

A prédikáló- és tanítványképző munka még a rácsok mögött is virult. Norberto Hein egyike volt azoknak, akiknek hasznuk származott a börtönben levő testvérek buzgalmából és nagyszerű magatartásából. A fegyveres erőknél szolgált Argentínában, amikor kábítószer-használat vádjával börtönbe vitték. A különböző börtönökben találkozott fiatal Tanúkkal, akiket lelkiismereti okból történő szolgálatmegtagadás miatt tartottak fogva. Nagy hatással volt rá a magatartásuk, és mialatt a Puerto Belgrano börtönben tartották fogva, bibliatanulmányozást kért. Egy hónap alatt befejezte Az igazság, mely örök élethez vezet című könyv tanulmányozását. Ezek után áthelyezték a Magdalena börtönbe, ahol 1979-ben megkeresztelkedett.

„A keresztelési beszédet egy vasárnapi napon tartották, este 9 óra körül — meséli az emlékeit Norberto. — Megközelítőleg tízen voltunk jelen, bár más testvérek is voltak a cellán kívül, hogy őrködjenek. Az előadás után két testvérrel elmentem az ebédlőbe, ahol volt egy hatalmas dézsa, ebben mosogatták el az edényeket és a lábasokat.” A „keresztelődézsa” színültig volt hideg vízzel, amire Norberto — mivel tél volt — élénken emlékszik.

Bár üldözték amiatt, hogy Jehova Tanúihoz társult, továbbra is tántoríthatatlanul szolgálta Jehovát (Héb 11:27). Norberto a feleségével, María Estherrel már több mint 15 éve hűségesen szolgál a Bételben.

Ne kérje Istent, hogy engem is megbüntessen

Bár sok börtönőr elnéző volt a Tanúkkal szemben, néhányan nem voltak azok. Egy katonai börtönben az őrök egyik vezetője  valahányszor csak szolgálatban volt, megvonta a testvérektől az élelmet és a takarókat. Ez a börtönőr elvetemült volt. Hugo Coronel így mondja el: „Ez az őr egyik reggel, még pirkadat előtt berúgta a cellám ajtaját, kivonszolt onnan, és öt felfegyverzett katonára mutatva azt mondta, hogy eljött az utolsó órám. Megpróbált rávenni arra, hogy aláírjak egy olyan papírt, amellyel megtagadom a hitemet. Amikor ezt visszautasítottam, azt mondta, hogy írjak egy levelet édesanyámnak, mert meg fogok halni. Aztán feldühödve odavitt egy téglafal elé, azt mondta a fegyveres osztagnak, hogy emelje fel a puskáját, majd kiadta a parancsot: »Tűz!« Csak annyit hallottam, hogy kattan a gyújtószeg. A fegyverek nem voltak megtöltve. Egyszerűen csak trükk volt, azzal a szándékkal, hogy megtörjék a feddhetetlenségemet. Ez a börtönőr, biztos lévén abban, hogy sírok a félelemtől, odajött hozzám. Látva, hogy nyugodt vagyok, elveszítette az önuralmát, és ordítani kezdett. Visszavittek a cellámba, és bár egy kicsit zaklatott voltam, de ugyanakkor boldog is, hogy Jehova meghallgatta az állhatatosságért mondott imáimat.”

Néhány nappal azelőtt, hogy Hugót áthelyezték egy másik börtönbe, az őrök vezetője az egész barakknak bejelentette, hogy a következő napon kényszeríteni fogja Hugót, hogy felvegye az egyenruhát. Még Jehova sem tudná megakadályozni, mondta az őr. Hogy mi történt? „A következő reggelen — mondja Hugo — megtudtuk, hogy az őr meghalt egy borzalmas autóbalesetben. Az ütközés leszakította a fejét. Ez szörnyű megrázkódtatásként érte a börtön összes lakóját. A legtöbben úgy érezték, hogy Isten büntette meg a katonát a hencegése és fenyegetőzése miatt. Az őr, aki aznap este bekísért a cellámba, könyörgött nekem, hogy ne kérjem arra Istent, hogy őt is megbüntesse!” Hugo jelenleg vénként szolgál Villa Urquizában (Misiones).

Egy dolog biztos: ezek a fiatal férfiak, akik visszautasították a katonai szolgálatot, nagyon nehéz körülmények között  őrizték meg a semlegességüket. A börtönhatóságok azzal fenyegettek némelyeket, hogy lelövik őket. Másokat megvertek, megvonták tőlük az ételt, vagy magánzárkába tették őket. Bár ezek a testvérek ilyen bánásmódban részesültek, hitük és feddhetetlenségük erőteljesen tanúskodott a katonáknak és a hozzájuk hasonlóan fogva tartott raboknak.

A rendszeres családi tanulmányozás haszna

A gyermekek is fel lettek szólítva arra, hogy ’álljanak készen a védelmezésre mindenki előtt, aki a bennük levő reménység okát követeli tőlük’ (1Pét 3:15). Amikor Juan Carlos Barros fiai — akik akkoriban hét- és nyolcévesek voltak — általános iskolába jártak, az igazgatónő azt követelte az idősebbik fiútól, hogy az egész osztály szeme láttára tisztelegjen a zászló előtt. Amikor a fiú ezt visszautasította, az igazgatónő kiabált vele, megütötte őt és odalökte a zászló elé. De még így is visszautasította, hogy tisztelegjen. Ekkor az igazgatónő mindkét fiút bevitte az irodájába, és egy órán keresztül próbálta kényszeríteni őket arra, hogy hazafias dalokat énekeljenek. Amikor az erőfeszítései kudarcba fulladtak, úgy döntött, hogy kizárja őket az iskolából.

Ez az ügy eljutott a közigazgatási bíróságra. A kihallgatás alatt a bíró félrehívta a gyerekeket, hogy kérdéseket tegyen fel nekik. Ügyes válaszaik miatt olyannyira zaklatottá vált, hogy reszketni kezdett, öklével ütlegelte az asztalt és elhagyta a termet. Tizenöt perccel később jött vissza, de még mindig láthatóan remegve. Mégis a Tanúk javára dőlt el az ügy! Miután kedvező döntés született, a bíró ezt mondta Barros testvérnek: „Micsoda rendes családja van magának! Ha minden családnak ilyen kimagasló alapelvei lennének, jobb helyzetben lenne az ország.” Barros testvér ezt mondja: „Ez a tapasztalat megerősítette bennem, hogy milyen hasznos a rendszeres családi tanulmányozás, amely felkészíti a gyermekeket arra, hogy szilárdan álljanak.” Végül Argentína Legfelsőbb Bírósága  1979-ben kimondta, hogy a gyerekeknek joguk van az oktatáshoz.

Ismét kedvező időszak

A fiókhivatal 1950-től kezdve minden új kormánynak benyújtotta a kérelmét, hogy Jehova Tanúit mint vallást törvényesen bejegyezzék. A törvényes elismerés megszerzése számos lépést foglalt magában. Először is megkívánta egy jogi személy létrehozását bizonyos számú taggal, valamint társadalmi és vallási célokkal, mint amilyen az emberek Bibliáról való oktatása. Aztán ezt a jogi személyt be kellett jegyeztetni. A kormányzat törvényesnek kellett hogy minősítse a célokat. Ha ezt a kormány jóváhagyta, adtak egy regisztrációs számot. Ezzel a számmal be lehetett nyújtani egy kérvényt a vallásszervezetként való törvényes bejegyzésért. Jehova Tanúit 1981-ig elutasították azzal az ürüggyel, hogy társadalmi és vallási céljaik törvénytelenek, mivel a munkájuk betiltás alatt van.

1976 novemberében, mindössze két hónappal azután, hogy a betiltás újult erővel hatályba lépett Jehova Tanúi munkájával kapcsolatban, a fiókhivatal kérelemmel fordult az argentin nemzeti bírósághoz, hogy oldja fel a tilalmat. Ezenkívül a fiókhivatal fellebbezett olyan esetekben, amikor a Tanú-gyermekeket kizárták az iskolából a hazafias ünnepeken való részvétel elutasítása miatt, amikor a testvéreket bebörtönözték lelkiismereti okból történő szolgálatmegtagadásért, és amikor elkobozták a Watch Tower Society kiadványait.

1978. október 10-én ezeket a fellebbezéseket az Amerikai Államok Közötti Emberi Jogok Bizottságához is benyújtották. A bizottság megállapította, hogy a kormány megsértette Jehova Tanúi emberi jogait, és azt javasolta, hogy szüntessék meg a betiltást.

1980. december 12-én a tényleges katonai rezsim elfogadta az Amerikai Államok Közötti Emberi Jogok Bizottságának  javaslatát, és feloldotta a tilalmat. Így megengedték, hogy Jehova népe Argentínában szabadon összejöhessen. Micsoda örömet jelentett ez a testvéreknek! Bár Jehova Tanúinak a tevékenységét többé nem akadályozták, vallásszervezetként még törvényesen be kellett jegyeztetni őket.

Végül 1984. március 9-én a kormány bejegyezte Jehova Tanúi Társaságát mint vallást. A törvényes bejegyzésért folytatott, sok éven át tartó küzdelem véget ért. A Királyság-termeket végre lehetett azonosítani címtáblákkal. Milyen örvendezés volt a testvérek között Argentínában! Mindannyian a zsoltáríró szavait visszhangozták: „Hatalmasan cselekedett velünk az Úr” (Zsolt 126:3).

A törvényes bejegyzés azonban sokkal többet jelentett egy Királyság-teremre kitett címtáblánál. Ciríaco Spina, aki keresztény vén Buenos Airesben, ezt mondta: „Amikor feloldották a betiltást, és újra tarthattunk nagy kongresszusokat, a rendelkezésre álló legjobb létesítményt akartuk használni azért, hogy ezzel  Istenünket, Jehovát dicsőítsük. Több ízben próbáltuk használni az új Mar del Plata-i Városi Stadiont, de mivel nem voltunk törvényesen bejegyezve, egyszer sem engedték meg. Aztán, hála Jehovának, 1984-ben a Tanúk megszerezték a törvényes bejegyzést. Most már használhatjuk a kongresszusainkra mind a Városi Stadiont, az utóbbi években pedig az új Sportcentrumot is.”

A testvérek évek óta nem élvezhették egy nagyméretű összejövetel buzdító légkörét, ezért a fiókhivatal úgy döntött, hogy teljes mértékben kihasználja a zónafelvigyázó, Fred Wilson közelgő látogatását. Két hétbe sem telt, és előkészületeket tettek, hogy a Nagy-Buenos Aires-i testvéreknek helyet biztosítsanak a Vélez Sarsfield Stadionban az első nagy összejövetel alkalmával, melyet a betiltás feloldása óta tartottak. Bár a határidő nagyon rövid volt, közel 30 000 fős tömeg volt jelen az 1984. február 15-én megtartott örömteli szellemi ünnepen (Zsolt 42:5).

A betiltás utóhatásai

A katonai rezsim idején több ezer ember eltűnt vagy kivégezték őket. Meglepő módon, a kormány Jehova Tanúival szemben tanúsított hajthatatlan álláspontja ellenére egyetlen Tanú sem volt az eltűntek között.

Nemcsak az életük lett megkímélve, hanem nagyobb nyilvánosságot is kaptak a betiltás miatt. A betiltás előtt azok, akik megkérdezték a Tanúkat, hogy melyik valláshoz tartoznak, a választ hallva, hogy „Jehova Tanúi”, csak tanácstalanul álltak. De nem így volt a betiltás után. Susana de Puchetti, aki 37 éve szolgál teljes idejű szolgaként, ezt mondta: „Amikor véget ért a betiltás, többé nem hívtak bennünket Jehova Fiainak vagy Jehováknak, és nem is kevertek össze bennünket az evangélikus csoportokkal. A betiltás alatt a rádióban és az újságokban sűrűn emlegették a pontos nevünket. Jó eredménye lett; az emberek végül megismerték a Jehova Tanúi nevet.”

 Törvényes felmentés a katonai szolgálat alól

Körülbelül ugyanebben az időben dr. María T. de Morini, az egyházi ügyekért felelős személy helyettese, aki intézkedéseket tett, hogy Jehova Tanúi Társaságát bejegyezzék mint vallást, kiemelkedő összejövetelt rendezett a Jehova Tanúi Társaságának megbízottjai, az egyházi ügyekért felelős személy és a védelmi miniszter részvételével. Az összejövetel célja az volt, hogy fontolóra vegyék Jehova Tanúi katonai szolgálat alól való törvényes felmentését. A fiókbizottság remélte, hogy az általános úttörőket felmentik a katonaság alól, de a hatóságok hajlandóak voltak ennél tovább is elmenni.

A hatóságok készek voltak alkalmazni a felmentést bárkinek az esetében, aki tanulónak tekinthető, és mindazokat, akik beiratkoztak a teokratikus szolgálati iskolába, teológiai hallgatóként lehetett kezelni. Amikor egy megkeresztelt testvér 18 éves lett, és megkívánták tőle, hogy katonai szolgálatra jelentkezzen, a gyülekezeti vének kitöltöttek és aláírtak egy nyomtatványt, mely tanúsította a testvér jó magaviseletét. Ezt a nyomtatványt elküldték a fiókhivatalnak aláírásra, ahonnan továbbították a vallási ügyeket intéző hivatalba. Ott pedig kiállítottak egy tanúsítványt, melyet a testvérnek be kellett mutatnia a katonai hatóságoknak azért, hogy a katonai szolgálat alól felmentést kapjon. Ezt a hatékony módszert egészen addig alkalmazták, amíg az 1990-es években meg nem szűnt a kötelező katonai szolgálat.

Mindenütt meglepő növekedés

1950 és 1980 között a kormány betiltotta Jehova Tanúi munkáját. A testvérek buzgón folytatták a szó prédikálását ezen bajokkal terhes időszakban is. Ennek eredményeként Jehova növekedéssel áldotta meg őket. 1950-ben 1416 hírnök volt Argentínában, 1980-ra pedig már 36 050-en voltak!

A törvényes bejegyzés további növekedéssel párosult az Ézsaiás 60:22-vel összhangban, mely kijelenti: „A legkisebb  ezerre nő, és a legkevesebb hatalmas néppé. Én az Úr, idején, hamar megteszem ezt.” Ha csak egy pillantást vetünk az ország minden részéről származó jelentésekre, bizonyítva látjuk ezeknek a szavaknak a hitelességét. Például a betiltás feloldása óta a Nagy-Buenos Aires-i Francisco Solano Gyülekezet hírnökszáma 70-ről mostanra 700-ra nőtt, és 7 gyülekezetbe járnak.

Alberto Pardo, aki vénként szolgál Cinco Saltosban (Río Negro), emlékszik arra, amikor még csak 15 hírnök volt a városban. Ma három gyülekezet van ott, összesen 272 hírnökkel, és 1 Tanúra 100 lakos jut. Marta Toloza, aki a Buenos Aires-i Carmen de Patagones Gyülekezethez tartozik, ezt mondja: „Bámulatos visszagondolni arra a kis csoportra, amelyik 1964-ben még egy apró szobában jött össze, és összehasonlítani ezzel a mostani 250 testvérrel és testvérnővel, akik három Királyság-terembe járnak.”

A Palmirában és a környező városokban történt gyors növekedés miatt szükségessé vált, hogy a nyilvános előadást és az Őrtorony-tanulmányozást minden hétvégén kétszer tartsák meg, így a testvérek és a testvérnők kényelmesebben elfértek a Királyság-teremben. Az Emlékünnepre egy nagyobb termet béreltek, mivel a jelenlevők száma folyamatosan több volt 250-nél. 1986-tól négy városban alakult meg gyülekezet, melyek eredetileg a Palmira Gyülekezethez tartoztak.

A Nagy-Buenos Aires-i José León Suárez Gyülekezet, ahol kezdetben 33 hírnök volt, öt gyülekezetre bővült. Juan Schellenberg, egy ottani vén ezt mondja: „Minden alkalommal, amikor új gyülekezetet alkottunk, kisebb lett a területünk. Most egy kis darab területünk van, a hossza mindössze 16 háztömb, a szélessége pedig 8 háztömb. A kijelölt területünket hetente egyszer vagy kétszer bemunkáljuk. Nagyon sok ember, akiknek prédikálunk, közönyös, de még mindig vannak jó tapasztalataink, és tudunk néhány bibliatanulmányozást kezdeni. A Királyság-terem központi elhelyezkedésű, így  a 100 hírnök közül a legtöbben gyalog el tudnak járni az összejövetelekre.”

Virágzik az úttörőszellem

A betiltás feloldásával kiterjedt szántóföldi tevékenységre nyílt lehetőség. Sok területen nagy szükség volt Királyság-hirdetőkre.

1983 decemberében kiküldtek tíz ideiglenes különleges úttörőként szolgáló házaspárt három hónapra, hogy nyissák meg a prédikálótevékenység kapuját olyan területeken, melyeket ritkán munkáltak be Jehova Tanúi. Olyan házaspárokat választottak ki, amelyek már általános vagy kisegítő úttörők voltak, és amelyeket a körzetfelvigyázók ajánlottak. A cél az volt, hogy kiterjedt tanúskodást végezzenek irodalmak elhelyezésével, és azzal, hogy bibliatanulmányozások bevezetésére törekednek. Azokkal, akik kimutatták az érdeklődésüket, vagy a közeli gyülekezetekből való hírnökök törődtek, vagy levelezés által gondoskodtak róluk. Ennek a kampánynak kiváló eredményei voltak. Mostanra a tíz városból, ahol ezek az úttörők szolgáltak, kilencben működik gyülekezet.

Az ideiglenes különleges úttörők egyike Argentina de González volt. Argentinát és a férjét Esquinába jelölték ki. Négy gyermekükkel együtt érkeztek meg Esquinába. Az egyik hálószobájukat hetente háromszor összejöveteli hellyé alakították át. Amikor házról házra mentek prédikálni, szinte mindenki behívta őket. A házigazda először is tudni akarta, hogy honnan valók, hány gyermekük van, és hogy hol tartózkodnak. „Miután kielégítettük a kíváncsiságukat — mondja Argentina —, meglehetősen készségesen meghallgatták az üzenetünket. Hét bibliatanulmányozást tudtam elkezdeni, az egyiket egy asszonnyal és négy gyermekével. Nyomban elkezdték látogatni az összejöveteleket, és soha egyet sem mulasztottak el. Mindössze néhány hónap elteltével az édesanya megkeresztelkedett a lányával együtt, aki később úttörő lett. Boldogsággal  tölt el az a tudat, hogy még mindig mindannyian hűségesen szolgálják Jehovát.”

Bármilyen körülmények között megállják a helyüket

Az úttörő szellemű testvérek közül néhányan készek voltak alkalmazkodni a zord időjáráshoz, az elszigeteltséghez és a kezdetleges életkörülményekhez. Amikor José és Estela Fortét különleges úttörőként elküldték Santa Cruz tartományba, Río Turbióba, nem volt más Tanú vagy bibliatanulmányozó azon a területen. Növelte a kihívást, hogy Río Turbio Argentína legdélibb részén van, ahol a hőmérséklet gyakran esik jóval mínusz 20 Celsius-fok alá.

A Forte házaspár egy kicsi szobában lakott olyan házban, mely valamelyik Tanú rokonainak a tulajdonában volt. A legközelebbi gyülekezetbe, Río Gallegosba 300 kilométert kellett utazniuk. Az egyik alkalommal, amikor az összejövetelről tértek haza, az autó motorja túlmelegedett egy elhagyatott országúton, mivel a hűtőből szivárgott a víz. A hőmérséklet veszedelmesen alacsony volt, és kezdték érezni azt a halált okozó nyomasztó álmosságot, amelyet a helyiek el sueño blancónak neveznek. Imádkoztak Jehovához, hogy nehogy elaludjanak. Mennyire hálásak voltak, amikor aztán elértek egy közeli tanyához, ahol meg tudtak melegedni, és fel tudták tölteni a hűtőt!

A Forte házaspár a prédikálás szempontjából először a legsűrűbben lakott területre összpontosított, és hamarosan több mint 30 előrehaladó bibliatanulmányozása volt a házaspárnak. Rövid időn belül megalakult egy csoport a városban. Ezután erőfeszítéseket tettek, hogy a hegyekben és vidéki területeken élő emberekkel lépjenek kapcsolatba. José évente egyszer lóháton hat- vagy hétnapos prédikálóutat tett. Egy alkalommal José a társával együtt egy tanya felé közeledett, ahol egy nővel és vad házőrző kutyájával találkoztak. Amikor Jehova Tanúiként azonosították  magukat, a nő rájuk nézett és kitört belőle a nevetés. „Jaj, ne, még itt is!” — mondta. Miután megkérdezték, hogy miért reagál így, elmagyarázta, hogy Buenos Airesben csak egy kőhajításnyira lakott a Bételtől. Hozzáfűzte még: „Soha nem képzeltem volna, hogy Jehova Tanúi még egy ilyen isten háta mögötti helyre is eljutnak, és mindennek a tetejébe még gauchóknak öltöznek.” A nő behívta őket, hogy egyenek nála valamit, és aztán élénk bibliai beszélgetést folytattak. A Forte házaspár kitartó erőfeszítései gyümölcsöt teremtek; most már 31 hírnökből álló virágzó gyülekezet van Río Turbióban.

Úszó Királyság-terem

Néhányan, akik elhatározták, hogy kihasználják a kedvező időszakot a prédikálásra, vállalták a kihívást, hogy a Buenos Aireshez közeli Paraná-folyó torkolatvidékén élő szigetlakóknak tanúskodjanak. A torkolatvidéken való prédikálás nem kis vállalkozás a szigetek közötti távolság, a közlekedési lehetőségek és a kiszámíthatatlan időjárás miatt. A magánhajókkal megtett út költséges és veszélyes is lehet. A kitartásnak mégis lett eredménye. 1982-re a Tigre Gyülekezet részeként létrejött egy elszigetelt csoport.

A költségek csökkentésére Alejandro Gastaldini, egy testvér a Tigre Gyülekezetből, megépítette az El Carpinchót, egy 7 méter hosszú könnyű műanyag hajót, gázüzemű motorral. Körülbelül ugyanebben az időben Ramón Antúnez és a családja, akik Buenos Airesből valók, felajánlották a vitorlás hajójukat a Királyság-érdekek előmozdítására a torkolatvidéken. Ezek a buzgó testvérek lelkesen elöl jártak a munkában, és más gyülekezetekből hívtak meg hírnököket, hogy azok támogassák hétvégenként a szolgálatukat. Tanulmányozások kezdték bontogatni szirmaikat, és gyümölcsöt is teremtek, amikor egész családok fogadták el az igazságot.

Mivel ezeken a szigeteken kevés embernek volt hajója, és gyatra volt a tömegközlekedés, a legtöbb érdeklődő személy nehéznek  találta az összejövetelek látogatását. Ezért a testvérek segítettek egymásnak, hogy össze tudjanak jönni és erősítsék egymást szellemileg. Például, hogy mindenki számára lehetővé tegyék az Emlékünnepen való részvételt, egy hajó körbement, hogy felvegye a megkeresztelt Tanúkat és az érdeklődőket, akik így meg tudták tartani az Emlékünnepet a fedélzeten.

A későbbiekben Carlos Bustost, a feleségét, Anát és a lányukat, Marianát a torkolatvidékre jelölték ki úttörőnek. A fiókhivatal segített nekik azáltal, hogy vásárolt egy motoros hajót, a Precursor I-et, konyhával, fürdőszobával felszerelve, és alvási lehetőséggel három személy számára. Mariana ágyát, mely a hajó tatjában volt, el sarcófagónak nevezték el, mert annyira szűk volt, hogy egy koporsóra hasonlított!

Jelenleg 20 hírnök él a torkolatvidéken, és a Tigre Gyülekezet tagjaiként szolgálják Jehovát. A legtöbb testvérnek most már van saját hajója, és így jobban felszereltek arra, hogy ellássák  teokratikus felelősségeiket. De az az álmuk, hogy felépítsék a saját Királyság-termüket, elérhetetlennek tűnt. Vajon miért?

Az állandó áradások miatt a térségben nagyon drágák az építkezésre alkalmas területek. Egy korlátozott anyagi eszközökkel rendelkező kicsi csoportnak ez az akadály leküzdhetetlennek tűnt. Bár kevés föld volt, víz viszont annál több. Hát akkor miért ne építsünk egy úszó Királyság-termet? A fiókhivatal élen járt, és megszervezte egy ilyen Királyság-terem építését, mely 1999 júniusában el is készült. Most a Tigre Gyülekezet vénei felváltva látogatják ezt a Királyság-termet, hogy a csoportnak levezessék a heti összejöveteleket.

Elérik a koreai népességet

Argentínában Jehova Tanúi nemcsak a különféle földrajzi helyeken élő embereket próbálják elérni, hanem azért is erőfeszítéseket tesznek, hogy más nemzetiségű személyeknek prédikáljanak. Mielőtt a második betiltást érvényesítették, 1971-ben egy koreai testvér, Hvang Jongkeun és a családja bevándorolt Argentínába, és a spanyol nyelvű gyülekezetbe kezdtek járni.  Mivel a koreaiak között gyümölcsöző volt a tanítványképző munka, és Koreából több Tanú is bevándorolt, lehetővé vált egy koreai csoport létrehozása Morónban, Buenos Aires tartományban. Hamarosan hetente megtartották mind az öt összejövetelt, és ez odáig vezetett, hogy 1975-ben megalakult az első koreai gyülekezet Argentínában. Egy évvel később átadták Jehovának az első Királyság-termüket.

A betiltás alatt a koreai gyülekezetet kisebb csoportokra osztották. Mivel a koreai testvérek vágyódtak arra, hogy gyülekezetként összejöjjenek, előkészületeket tettek az érdekükben, hogy havonta egyszer a nyilvános előadáson és Őrtorony-tanulmányozáson találkozhassanak egy parkban. Mivel a rendőrség koreai nyelven egy szót sem értett, sejtelmük sem volt arról, hogy az összejövetelek vallási természetűek!

Miután feloldották a betiltást, a koreai szántóföld állandó növekedésnek lehetett tanúja. Mivel a koreaiak elszórtan laknak az országban, a prédikálás miatt gyakran több száz kilométert kell utazni, hogy megkeressék az arra méltókat. A koreai Tanúk évente két vagy három alkalommal távoli tartományokba utaztak, hogy koreai kereskedőket próbáljanak felderíteni. Jehova megáldotta a szorgalmukat. Napjainkban átlagosan 288 koreai hírnök prédikálja négy gyülekezetben buzgón a szót.

A koreai gyülekezeteket nem is olyan régen egy spanyolul beszélő körzetfelvigyázó látogatta, akinek az összejöveteleken, a szántóföldi szolgálatban és a pásztori látogatások során tolmácsra volt szüksége. 1997-ben azonban Steven és June Leet (Ji Szengho és Kim Junkjeong), a Gileád Iskola 102-ik osztályának végzőseit kijelölték, hogy szolgálják ki a koreai gyülekezeteket Argentínában, Brazíliában és Paraguayban. Mivel a Lee házaspár koreai származású, és folyékonyan beszélik a nyelvet, a testvérek nagy hasznot merítenek a látogatásaikból. Mindannyian nagyon hálásak ezért a szerető elrendezésért Istenünknek, Jehovának, aki nem részrehajló (Csel 10:34, 35).

 A Lee házaspárnak állandóan alkalmazkodnia kell a három ország éghajlatához, vizéhez és ételeihez. Hat hónapos időtartam alatt három hónapig Argentínában vannak, két hónapig Brazíliában, Paraguayban pedig egy hónapot töltenek. Ugyan koreai gyülekezetekben szolgálnak, a helyi nyelveket is beszélniük kell. Amellett, hogy Brazíliában portugálul beszélnek, a Lee házaspárnak két jellegzetes spanyol kiejtéssel is meg kell ismerkednie. Ők mégis élvezik ezt a valóban nemzetközi körzetet. Két év elteltével a körzetben levő úttörők száma 10-ről 60-ra növekedett!

Siketek dicsérik Jehovát

A hetvenes években egy másik különleges szükségletű csoport is megjelent, amikor néhány siket személy elkezdte látogatni a gyülekezeti összejöveteleket. Hogy hasznukra tudják fordítani az összejöveteleket, az ilyen személyeknek tolmácsokra volt szükségük, akik ismerték a jelnyelvet. 1979-re egy csoport járt össze Coco és Coca Yanzon, egy siket házaspár otthonában Villa Devotóban, Buenos Airesben. De ez még csak a kezdet volt.

Azoknak a siket személyeknek a száma, akik elfogadták az igazságot, a betiltás alatt is folyamatosan növekedett, és az 1980-as és 1990-es években úgyszintén. Az 1980-as években a siket testvéreket és testvérnőket a tolmácsaikkal együtt meghatározott gyülekezetekbe jelölték ki Nagy-Buenos Airesben. Az egész programot tolmácsolták a siketeknek, így módot adtak nekik arra, hogy hasznot merítsenek az összejövetelekből.

A siketek azonban vágyódtak arra, hogy még teljesebb mértékben közreműködhessenek a gyülekezetben. Így 1992-ben a fiókhivatal úgy döntött, hogy őket és a tolmácsokat egyetlen jelbeszédes gyülekezetbe gyűjtik össze. Ily módon a siket hírnökök a saját nyelvükön kezdtek tevékenyen részt venni a tanításban, a hozzászólásokban és a prédikálásban.

 „A jelbeszédes gyülekezet válasz volt az imáimra — mondja Silvia Mori, egy siket testvérnő, aki egyedül neveli a gyermekét. — Nagyon boldog vagyok, hogy szorosabb kapcsolatom van a siket testvérekkel és testvérnőkkel. Azelőtt különböző halló gyülekezetekbe voltunk szétosztva, és csak hetente egyszer láttuk egymást.”

Elba Basani, egy másik siket testvérnő ezt mondja: „Amikor még nem volt jelbeszédes gyülekezet, hajlamos voltam az elkedvetlenedésre, de most nagyon boldognak érzem magam, mert kisegítő úttörő tudok lenni, elfoglalva magam Jehova szolgálatában, és szorosabb kapcsolatban vagyok a szellemi testvéreimmel. Nagyon hálás vagyok Jehovának.”

Mivel a jelbeszéd a gondolatközlés vizuális eszköze, a Társulat videofilmjei különösen hatékony eszközök. A Jehova Tanúi — A szervezet, amely ezt a nevet viseli című videofilm már elérhető argentin jelnyelven. Emellett a Mit kíván meg tőlünk Isten? című füzet és más kiadványok videováltozatai jelenleg készülnek. Most négy jelnyelvű gyülekezet van Argentína-szerte, összesen 200 hírnökkel, 38 siket testvért is beleértve, akik vénként vagy kisegítőszolgaként szolgálnak.

Segítség az angolul beszélő embereknek

1993 vége felé külföldi vállalatok kezdték meg működésüket Argentínában. Néhány alkalmazott, akit Argentínába küldtek, megkeresztelt Tanú volt. Ők nem igazán tudtak spanyolul, viszont értettek angolul. A szellemi szükségleteik kielégítése végett, és hogy elérjék az egyre növekvő angol szántóföldön élőket, létrehozták az ország első angol nyelvű gyülekezetét Buenos Airesben. Néhány argentin testvér, aki tudott angolul, készségesen állt rendelkezésre, hogy támogassa az új gyülekezetet.

Amióta ez az új gyülekezet 1994 júniusában megalakult, tíz személy keresztelkedett meg. Sokan mások pedig, akik ideiglenesen tartózkodnak Argentínában, örvendhetnek az  összejöveteleknek, és hasznot meríthetnek belőlük, mivel olyan nyelven folynak, melyet ők is megértenek.

Egy fiatal mapucse nyitja meg a prédikálás kapuit

A „mindenfajta embernek” való segítségnyújtás, hogy ’az igazság pontos ismeretére jussanak’, magában foglalja, hogy elérik a rezervátumokban élő bennszülött indiánokat (1Tim 2:4). A Neuquén nevű délnyugati tartományban van egy mapucse indián rezervátum, ahova a közösség törzsfőnöke más vallási csoportok múltbeli viselkedése miatt nem engedte be a Tanúkat. Egy fiatal mapucse nő, Patricia Sabina Guayquimil kapott néhány kiadványt az édesanyjától, aki akkor jutott hozzájuk, amikor a rezervátumon kívül dolgozott. Patricia írt a fiókhivatalnak, és több információt kért. Mónica López volt az a testvérnő, akit kijelöltek, hogy válaszoljon. Elküldte Patriciának az Örökké élhetsz Paradicsomban a földön című könyvet, és elmagyarázta neki a bibliatanulmányozás elrendezését. Patricia elfogadta a tanulmányozást, és egy évig levelezés útján tanulmányoztak úgy, hogy egyszer sem találkoztak egymással.

Egyik nap valaki kopogtatott Mónica ajtaján. Mónica végtelenül boldog volt, hogy láthatja Patriciát, aki mentőautóval jött a városba, hogy elkísérje épp szülni készülő nővérét. Azon rövid idő alatt, amit együtt tudtak tölteni, Mónica megmutatta neki a Királyság-termet, elmagyarázta, hogyan vezetik le az összejöveteleket, és meghívta őt a körzetfelvigyázó közelgő látogatására.

Miután Patricia hazatért, kiváló előrehaladást tett. Egyik reggel, amikor a napiszöveg a prédikálás fontosságát hangsúlyozta, megnyergelte a kancáját, és reggel hét órától a kora esti órákig tanúskodott a szomszédainak. Tanúskodótevékenysége utat nyitott Jehova Tanúinak a rezervátumba, hogy ott prédikálhassanak. Patricia 1996-ban keresztelkedett meg, és továbbra is  folytatja az indián közösségben a „megmentés jó hírének” terjesztését (Zsolt 96:2, NW). A Tanúk rendszeresen látogatják a többi indián rezervátumot.

Királyság-termekre van szükség

Amint Jehova Tanúi Argentínában buzgón kiterjesztették a prédikálómunkát a betiltás utáni kedvező időszakban, megfelelő Királyság-termekre volt szükség. Néhány Királyság-terem szegényesen volt felépítve. Például a Santiago del Estero nevű északi tartományban az egyik terem falai műanyagból voltak. Luis Benitez, aki sok éven keresztül vett részt Királyság-terem építkezéseken, ezt meséli: „Amikor Formosába utaztunk, Eisenhower testvérrel olyan testvérekre bukkantunk, akik az összejövetelt 1,2 méter magas falú épületben tartották, melynek nem volt teteje, ajtaja és ablakai. Székek gyanánt téglákra fektetett deszkákat használtak. Amikor megkérdeztük őket, hogy mit csinálnak, amikor esik, azt mondták, hogy néhányan hoznak magukkal esernyőt, a többiek pedig eláznak.”

Miután a betiltást 1980-ban feloldották, a Chubut tartománybeli Trelew-ban működő gyülekezet vénei hamarosan felismerték, hogy nincs akkora helyük, ami befogadná azt a nagyszámú embert, aki azért jön, hogy szellemi oktatást kapjon. Az egyik testvérnő, aki olyan családnál dolgozott, amelynek a tulajdonában volt egy összejöveteli terem, engedélyt kért, hogy használhassák a termet az összejövetelekre. Engedélyezték, és a gyülekezet hét vagy nyolc hónapig ingyen jöhetett össze a teremben. Ezután egy darabig az egyik testvér lakástextilüzletét használták. De a gyülekezet nem tudta minden alkalommal ezt a helyet használni, ezért úgy kellett szervezni, hogy kisebb csoportokban találkozzanak a testvérek otthonaiban. Nyilvánvaló volt, hogy állandóbb helyre van szükségük, ahol összejöhetnek. A gyülekezet tagjai elhatározták, hogy felépítik az első Királyság-termüket. Öt évig tartó keresgélés után, hogy  összejöveteli helyet találjanak, Jehova Tanúinak Trelew-ban végre elkészült a Királyság-termük, hogy átadják Jehovának. Hamarosan azonban a hírnökök számának növekedésével ismét szükségessé vált, hogy építsenek egy másik Királyság-termet.

A gyülekezeteknek országszerte szükségük volt Királyság-termekre. Valamit tenni kellett, hogy megfelelő épületekről gondoskodjanak az igaz imádat számára.

A fiókhivatal a segítségükre siet

Erre a szükségletre reagálva a fiókhivatal kifejlesztett egy Királyság-terem építési programot. Ez kölcsönzési elrendezésről gondoskodott, hogy anyagilag fedezzék az építkezéseket, valamint szakszerűen megrajzolt tervekről kényelmes, praktikus és szerény termek számára. Ezenfelül javaslatokat adtak arra, hogyan szervezzék meg az építési munkát. Képesített testvéreket küldtek, hogy szakmai segítséget adjanak. Ezzel a programmal  két hónap alatt építettek fel Királyság-termeket, később pedig mindössze 30 nap alatt.

A Trelew-ban működő gyülekezetek, melyeknek szükségük volt egy másik Királyság-teremre, hasznot merítettek ebből az egyszerűsített építési programból. Csupán 60 nappal azután, hogy az építkezés elkezdődött, már az új termükben örvendhettek az összejövetelnek. Ezzel nagyszerűen tanúskodtak a városiaknak, akik látták, amint egy üres telek, ami gyakorlatilag szeméthalom volt, hirtelen díszbe öltözik, és gyönyörű Királyság-terem épül fel rajta. A környék építési vállalkozóira olyan nagy hatással volt ez, hogy fel akarták fogadni a testvéreket!

Kongresszusi termek a nagyobb összejövetelek számára

Az argentin testvérek időközben felismerték, hogy szükség van kongresszusi termekre, hogy helyet biztosítsanak a nagyobb összejövetelek számára. Oberában, a Misiones nevű északi tartományban az egyik család adományozott egy darab földet, ahova a helyi testvérek fedett, falak nélküli építményt készítettek. 1981-ben tartottak ott egy kongresszust, 300 jelenlevővel. Ugyanezen az ingatlanon most 2200 férőhelyes, maradandóbb épület van.

Miután Jehova Tanúi Társaságát 1984-ben bejegyezték, két kongresszusi termet adtak át Jehovának Buenos Aires térségében — egyet Morenóban 1986-ban, a másikat Lomas de Zamorában 1988-ban. Az, amelyik Lomas de Zamorában található, eredetileg egy elhagyatott gyár és raktár volt. 1985. július 9-én mintegy 1500 önkéntes jelent meg, hogy elkezdje a 18 napos, megszakítás nélküli kemény munkát. Kitakarították az épületet, és a gyár egy részét előadóteremmé alakították át, mely 1500 embernek tud kényelmesen férőhelyet biztosítani. Néhányan egész éjjel dolgoztak, hogy a terem elkészüljön az első, 1985. július 27-én megtartott kongresszusra. Jelenleg négy  kongresszusi terem van Argentínában, beleértve azt is, amelyet 1993-ban, Córdobában adtak át.

Hol lehet megtartani a kerületkongresszusokat?

A folytonos növekedés miatt egyre nehezebbé vált megfelelő létesítményeket bérelni a kerületkongresszusoknak. Az előadótermek bérlési díja magas volt, és a vezetőség gyakran nem vette figyelembe a megállapodás feltételeit. A hangosításhoz szükséges berendezés és más fontos felszerelések szállítása és összeszerelése bajos és eredménytelen volt. Ezenkívül a hallgatóság a nagy, nyitott stadionokban ki volt téve az időjárás viszontagságainak, és ez megnehezítette számukra, hogy a programot teljes mértékben a hasznukra fordítsák.

Hogy ezeket a problémákat megoldják, vásároltak egy földet, egy vidéki területet a fővárostól délnyugatra, Cañuelasban. Egy kongresszusi termet akartak építeni, amelyet körzet- valamint más kongresszusokra használnának. Ez kiegészítené az országban már működő négy kongresszusi termet.

A tágas, 9400 férőhelyes kongresszusi terem 1995 októberében — kevesebb mint hat hónappal azután, hogy az építkezés elkezdődött — készen állt az első kerületkongresszusra (Jóel 2:26, 27). A létesítményt 1997 márciusában adták át Jehovának. Carey Barber, a Vezető Testület egyik tagja tartotta a lelkesítő átadási beszédet, a következő napon pedig egy különleges összejövetelen is közreműködött, melyet a nagyméretű River Plate Stadionban tartottak meg. A stadion zsúfolásig megtelt az ország minden részéről ideérkezett 71 800 testvérrel, beleértve azt a csoportot is, amely 3000 kilométert utazott Patagóniából.

Új fiókhivatali létesítmények

1984 decemberére a Királyság-hirdetők száma új csúcsot ért el, 51 962-re növekedett. Ezen növekedés miatt több irodalomra volt szükség, amihez pedig nagyobb nyomda kellett. A szükséglet kielégítése végett Buenos Airesben, a Caldas utca  1551-es szám alatt megvásároltak és rendbe hoztak egy épületegyüttest, hogy megnöveljék a gyár- és az irodahelyiség területét. A fiókhivatal egy elhagyatott kerámiagyárat is megvásárolt Buenos Airesben az Elcano sugárút 3850-es szám alatt, amelyet lebontottak, majd felépítettek egy gyönyörű, új lakóépület-együttest.

Összesen 640 teljes idejű munkás vett részt az építkezésen, beleértve azt a 259 testvért, akik a nemzetközi építési program keretében jöttek ide. Azonfelül több százan eljöttek még, hogy a hétvégeken segítsenek. Érdekes helyzeteket idézett elő az, hogy az építési területen több mint 200 külföldi önkéntes dolgozott. Egy testvér kitöltött egy nyomtatványt, melyen 12 fehér palomót (hím galambot) igényelt. A beszerzési osztály felvigyázója csodálkozott, hogy miért igényelték a madarakat. Amint aztán kiderült, a testvérnek 12 pomo (tubus) fehér festékre volt szüksége!

Az építkezés ideje alatt Argentína hiperinfláción ment keresztül. Volt, hogy az építési anyagok ára egy napon belül háromszor is megemelkedett, ami kihívások elé állította azokat,  akik részt vettek a beszerzésben. Ezen időszak alatt a testvérek az építkezés területén soha nem feledkeztek meg a legfontosabb munkáról, vagyis a szó prédikálásáról. Az egyik szállító gyakran küldött képviselőket a munkaterületre, akik az anyagok megrendelésekor mindig alapos tanúskodásban is részesültek. Összesen 20 folyóiratot és 5 könyvet helyeztek el a cég alkalmazottainál, a tulajdonos irodájában pedig folyóiratpéldányokat állítottak ki.

Maga az építkezés is felért egy tanúskodással. A testvérek a helyszínen gyártott nagypaneles építési módszert alkalmazták, mely során vasbeton paneleket öntenek ki a helyszínen betonból, és később egy daru segítségével a helyükre emelik őket. Ez szokatlan építési módszer volt, és felkeltette a helyi építési vállalkozók figyelmét. Az építészeti főiskola diákjai szombat reggelenként eljöttek, hogy ezt az eljárást megfigyeljék, és körbevezették őket a területen.

Ezt a csodálatos komplexumot 1990 októberében adták át Jehovának. A Vezető Testület tagja, Theodore Jaracz tartotta meg a lelkesítő átadási beszédet, mely az Ézsaiás 2:2–4-en alapult. Sokan azok közül, akik részt vettek az igazság korai magvainak elültetésében Argentínában, más fiókhivatalokból származó vendégekkel együtt jelen voltak ezen az örömteli alkalmon.

További bővítés

Rögtön azután, hogy átadták az új fiókhivatali létesítményeket, további bővítésbe kezdtek, a Caldas utcában levő gyárkomplexumot is beleértve. Háromemeletes alagsoros épületet húztak fel a szomszédos telken, hogy biztosítsák az irodalom raktározását. 25 önkéntesből álló csoport nyolc hónap alatt fejezte be ezt a munkát.

Éppen amikor felmerült a nagyobb irodahelyiség iránti igény, a Bétel-otthontól egy háztömbnyire felajánlottak egy épületet eladásra. Mivel a város egyre szigorúbbá vált az építési  engedélyek kiadásában, ésszerű választás volt a megvásárolható ingatlan, rajta a befejezett épülettel. Bár az épület több mint 30 éves volt, kiváló minőségű anyagokból készült, a belső falai keményfából voltak, a külseje pedig márvánnyal volt borítva. Az épület, melyet megvásároltak és felújítottak, most a hivatali irodáknak, beszerzési osztálynak, szolgálati osztálynak, építési osztálynak és a könyvelési osztálynak ad otthont. Az átadására 1997-ben, a Cañuelasi Kongresszusi Terem átadásával egy időben került sor.

Segítségnyújtás egy szomszédos országnak

A betiltás ideje alatt a szomszédos országokban — mint például Brazíliában és Uruguayban — élő Jehova Tanúi segítették az argentin testvéreket, hogy hozzájussanak a szellemi eledelhez. Most az argentin fiókhivatal elégíti ki a szomszédos Chile szükségleteit. 1987 januárja óta küldik a folyóiratokat Chilébe, eleinte kereskedelmi cégen keresztül, majd 1992 óta a Társulat saját kamionjaival.

A Chilébe való utazásnál 3100 méteres magasságban kell átkelni az Andok hegyláncain. A sofőrnek nagy ügyességre van szüksége ahhoz, hogy a hóborította hegyeken keresztül, a kanyargós úton el tudja kormányozni a nyerges vontatót; az egyik szakaszon 31 alattomos hajtűkanyar van. De érdemes megtenni a hosszú utat, hiszen így a chilei testvérek időben megkapják a folyóirataikat.

A négyszínnyomás még vonzóbbá teszi a folyóiratokat

Mivel a világot egyre inkább a színes képeket tartalmazó kiadványok érdekelték, a Társulat fontolóra vette, hogy Az Őrtorony és Ébredjetek! folyóiratokat négyszínnyomással nyomtatja. Az volt a cél, hogy ésszerű anyagi kereteken belül a lehető legtetszetősebb formában állítsák elő a folyóiratainkat. A Watch Tower Society küldött az Egyesült Államokból egy megjavított,  négyszínnyomásos Harris ofszet-rotációsgépet az argentin fiókhivatalba. A nyomdagépet szét kellett szerelni, becsomagolni, és el kellett szállítani Wallkillból (New York). Amikor az értékes szállítmány 1989. október 10-én megérkezett Buenos Airesbe, azt össze kellett szerelni. A világközpontból tapasztalt testvérek utaztak Argentínába, hogy felügyeljék az összeszerelést, és hogy kiképezzék a gép kezelőit.

A négyszínnyomás nagymértékben fokozta a folyóiratok elhelyezésének hatékonyságát. Szemléltetésül: 1991-ben, vagyis az azt követő évben, hogy megkezdték a négyszínnyomást, a folyóirat-elhelyezések száma közel egymillióval — 6 284 504-ről 7 248 955-re — növekedett!

A nemzetközi kongresszusok kölcsönös bátorításról gondoskodnak

Az oly sokévi betiltás után az argentin Tanúk mohón vágytak az alkalomra, hogy házigazdái legyenek még egy nemzetközi kongresszusnak. Végül 1990 decemberében közel 6000 külföldről érkezett küldöttet tudtak köszönteni, akik több mint 20 országból érkeztek Buenos Airesbe a „Tiszta nyelv” nemzetközi kongresszusra. A Vezető Testületből John Barr és Lyman Swingle vett részt és tartott buzdító előadásokat a kongresszuson. A négynapos programot a River Plate Stadionban és a Vélez Sarsfield Stadionban tartották meg, együttvéve több mint 67 000 jelenlevővel.

Bár az imádatban egységesek voltak, a küldöttek kulturális sokfélesége szemmel láthatóan megmutatkozott. A spanyol testvérnőket meg lehetett figyelni a gyönyörű népviseletükben, a japán nőket hagyományos kimonóikban, a mexikói küldötteket pedig fekete öltözetükben és széles karimájú sombrerójukban.

Amikor a kongresszus befejeződött, senki nem akart elmenni. A különféle nemzeti csoportok önkéntelenül is Királyság-énekeket kezdtek énekelni a saját nyelvükön, miközben  a zsebkendőikkel integettek. Ez majdnem egy óráig így ment, míg a kongresszusi résztvevők végül hazamentek. A sajtó egyik fényképésze megjegyezte: „Soha azelőtt nem történt még ilyesmi Argentínában . . . Micsoda érzelmek és micsoda lelkesedés!”

Képzeld csak el az argentin testvérek izgalmát, amikor meghívást kaptak, hogy egy másik országban legyenek jelen nemzetközi kongresszuson! Erre 1993-ban került sor. Hogy mi volt az úti cél? Santiago (Chile). Több mint ezren utaztak el Argentínából, hogy részt vegyenek a kongresszuson. Tizennégy bérelt busz tette meg az 1400 kilométeres utat Buenos Airesből Santiagóba.  A küldöttek 26 órán át utaztak az Andok hegységen keresztül, de még az itt eléjük táruló bámulatos látvány sem ért fel azzal az örömmel, hogy együtt lehettek a 24 országból érkezett, mintegy 80 000 keresztény hittársukkal a négynapos „Isteni tanítás” kerületkongresszuson!

Később, 1998-ban az argentin fiókhivatalt felkérték, hogy küldjön küldötteket São Paulóba (Brazíliába) és San Diegóba (Kaliforniába) az „Isten szerinti életút” nemzetközi kongresszusokra. Sara Bujdud, aki már régóta különleges úttörőként szolgál, a több mint 400 másik argentin küldöttel együtt végig nagyon élvezte a San Diegóban megtartott kongresszust. Megjegyzi: „A Vezető Testületnek az az elrendezése, hogy testvérek otthonaiban szállásoljanak el bennünket, nagyon szeretetteljes elrendezésnek bizonyult. Ízelítőt kaptunk abból, hogy  milyen lesz az élet az új világban, ahol nem lesznek majd többé faji vagy nyelvi korlátok.”

„A tanítottak nyelve”

A testvérek buzgó prédikálásának, valamint a szellemi programoknak köszönhetően, melyekbe a nemzetközi kongresszusok is beletartoznak, sokan kedvezően reagáltak az igazságra, és csatlakoztak a hírnökök bővülő soraihoz. 1992-re elérték a 96 780-as csúcsot. A Tanúk száma az 1984-ben létrejött törvényes bejegyzés óta megduplázódott.

Érthető módon több pásztorra volt szükség, hogy Jehova juhainak növekvő nyájával törődjenek (Ézs 32:1, 2; Ján 21:16). Ezért, hogy gondoskodjanak a gyülekezetekről, Jehova a nőtlen vének és kisegítőszolgák számára biztosított egy képzést: a szolgálati kiképzőiskolát. Ezt az iskolát 1987-ben indították el az Egyesült Államokban, 1992 novemberében pedig bevezették a megfelelőjét Argentínában is. A régi Bétel-komplexum ideális helynek bizonyult az iskola megtartásához.

A 375 tanuló, beleértve a szomszédos országokból való 91 személyt, rendkívüli értékelést mutatott ezen kiváltság iránt. Kihívást jelentett két hónapra szabadságot kivenni a világi munkahelyükön a szolgálati kiképzőiskola miatt. A munkájukat néhányan elveszítették, vagy ők maguk felmondtak. Jehova mégis gondoskodott azokról, akik első helyre tették a Királyság-érdekeket az életükben. Sokan jobban fizető munkával és jobb körülményekkel lettek megáldva, mint azt megelőzően (Máté 6:33).

Hugo Careño egy banknak dolgozott, amikor meghívást kapott, hogy legyen jelen az első osztályban. Jó fizetése volt, az időbeosztása pedig olyan, hogy úttörő tudott lenni. Buzgón imádkozott Jehovához, és megkereste a főnökét, de az azt mondta, hogy nem kaphat szabadságot az iskolán való részvételre. Ekkor Hugo ezt mondta: „Tényleg mennem kell, de hálás lennék, ha fenn tudná tartani számomra a munkát, míg befejezem a tanfolyamot.”

 Miután az igazgatóság fontolóra vette az ügyet, elfogadta a szabadságra szóló kérelmét. A diplomaosztáson azonban Hugót kinevezték különleges úttörőnek, ami azt jelentette, hogy havonta 140 órát tölt a szolgálatban. Hugo buzgón imádkozott, mielőtt értesítette volna a főnökét arról, hogy elmegy. Hogyan reagált a főnöke? „Nagyon sajnáljuk, hogy itt hagy minket — mondta —, de minden jót kívánunk az új törekvéséhez.” Hugo, aki most utazófelvigyázóként szolgál, ezt mondja: „Újra meg újra láttam, hogy Jehova támogat bennünket, amikor úgy döntünk, hogy az ő szolgálatát tesszük első helyre az életünkben.”

Ezek a végzettek építik azokat a gyülekezeteket, ahova kinevezik őket, és bizonyítják Jézus szavainak igazságát: „a bölcsességet . . . igazságosnak bizonyítják a cselekedetei” (Máté 11:19). Az összejövetelek minősége javul, ennek eredményeként pedig nő a jelenlevők száma. Amint a testvérek bekapcsolódnak Isten nyájának pásztori munkájába, a kapott képzést felhasználva igyekeznek felismerni, ’hogyan válaszoljanak az elfáradtnak egy szóval’ (Ézs 50:4, NW). A végzettek közül néhányan most mint körzetfelvigyázók szolgálnak, sokan mások pedig körzetfelvigyázó-helyettesként.

Segítséget adnak ahhoz, hogy ’tartózkodjanak a vértől’

Ahogyan a hírnökök száma növekedett, úgy volt egyre több Tanúnak szüksége orvosi kezelésre. Mivel igyekeznek a Biblia parancsa szerint élni, hogy ’tartózkodjanak a vértől’, célszerűnek bizonyult létrehozni egy támogatást adó szolgáltatásokból álló hálózatot, hogy segítsék őket (Csel 15:29).

Az egészségügyi dolgozók vonakodtak attól, hogy tartózkodjanak a vértranszfúzió alkalmazásától, ha azt szükségesnek vélték. Ráadásul a legtöbb bíró készségesen engedélyezte, hogy a Tanú-betegekre ráerőltessék a vértranszfúziót. Az egyik esetben egy bíró vérátömlesztést rendelt el egy olyan  betegnek, akinek érvényes, törvényes okirata volt, melyben kijelentette, hogy bármilyen körülmények között visszautasítja azt, hogy vért adjanak neki.

1991 februárjában Buenos Airesben nemzetközi szemináriumot tartottak, mely elindította a kórházi összekötő bizottság (köb) munkáját. A brooklyni kórházi információs szolgálatból három testvér részesítette oktatásban azt a 230 testvért, akik Argentínából, Bolíviából, Chiléből, Paraguayból és Uruguayból valók voltak. Akik részt vettek a szemináriumon, megtanulták, hogyan ismerjék fel a Tanú-betegek szükségleteit, és hogyan támogassák az orvosokat a vér nélküli kezelésről szóló felvilágosítással.

Ma 17 köb működik 98 vénnel a jelentősebb városokban Argentína-szerte, és létfontosságú felvilágosítást adnak az egészségügyi dolgozóknak, Jehova Tanúit pedig szeretetteljesen támogatják. Az ő munkájukat egészíti ki a beteglátogató csoportokat alkotó több száz önfeláldozó vén, akik meglátogatják a Tanú-betegeket, hogy segítsék és bátorítsák őket. Argentínában jelenleg mintegy 3600 olyan orvos van, aki készségesen együttműködik a vér nélküli kezelésben Jehova Tanúival.

A szeretet késztet a segélyezési munkára

Természetesen Argentína sem mentes a természeti katasztrófáktól. Hogyan küzdenek meg Jehova Tanúi az effajta megpróbáltatásokkal? 1977. november 23-án a Richter-skála szerinti 7,4 erősségű földrengés súlyos károkat okozott Argentína egész közép-nyugati részén. Bár Jehova Tanúi munkája ebben az időben betiltás alatt volt, a testvérek azonnal megszervezték a segélyezési munkát. A szeretet arra indította a közelben élő Tanúkat, hogy részt vegyenek az akcióban, annak ellenére, hogy a nehézségek őket is érintették (1Tessz 4:9).

A katasztrófa napján a szomszédos tartományokban, Mendozában és San Luisban élő Tanúk mindenféle elképzelhető járművel igyekeztek az érintett területre. Az óriási hasadások miatt,  melyeket a földrengés okozott, a hatóságok szinte az összes utat lezárták, mely a letarolt Caucete városba vezetett. A Tanúk a szomszédos városokon keresztül vezető kerülőutakon vittek élelmiszer-, ruha- és elsősegély-utánpótlást. Ahogy megközelítették a várost, látták, hogy amit ők a felszálló füstnek gondoltak, az valójában a földrengésből származó por volt. Az emberek pillanatok alatt elveszítették az otthonukat és az anyagi javaikat, néhányan pedig az életüket. Az emberek nyöszörgésével volt terhes a levegő. Caucetében több mint ezer ház teljesen romba dőlt, az összes testvér otthonát is beleértve. A Tanúk gyorsan ideiglenes sátrakat állítottak fel. Mintegy száz Tanú vett részt a segélyezési munkában.

María de Heredia, aki általános úttörő a Caucete Gyülekezetben, ezt meséli: „A szomszédom lánya éppen szülni készült, és fájásai voltak. A testvérek egy nagy sátrat húztak fel a szomszédom birtokán, hogy menedékről gondoskodjanak a számukra. Ugyanazon az éjjelen nagy vihar volt. Értékelést mutató szomszédom felkiáltott: »Ki hitte volna, hogy az egyházunkból senki nem mutatkozik, hogy kiderítse, élünk-e még vagy meghaltunk? Jehova Tanúi jöttek a segítségünkre, amikor menedékre volt szükségünk!«”

1998 áprilisában a Tanúk ismét belefogtak egy segélyezési akcióba. A szakadó eső súlyos áradást okozott Argentína északi részén, különösen Corrientes, Formosa, Chaco és Santa Fé tartományban. Hetvenkét órás időtartamon belül 600 milliméternyi eső esett Goya városában (Corrientes). A térségben Jehova Tanúi 80 százalékának árasztotta el az otthonát a víz és tette tönkre a javait. Az árvíz elsodorta a terményeket és az állatokat, valamint a hidakat és az országutakat, megközelíthetetlenné téve a várost. Heriberto Dip testvér, az érintett terület körzetfelvigyázója a helyi vénekkel együtt munkálkodva részekre osztotta a területet, és az otthonaikban meglátogatta a testvéreket. Néhány személyt kenuval átköltöztettek a Királyság-terembe.  Mindenkit elláttak élelmiszerrel, ruhával és orvosi felszerelésekkel.

Amikor Jehova Tanúi a szomszédos Entre Ríos tartományban tudomást szereztek a Goyában élő hívőtársaik nehéz helyzetéről, gyorsan reagáltak. Mindössze két nap alatt a Paranában, Entre Ríos tartományban működő 12 gyülekezet közel négy tonna tartós élelmiszercikket, valamint ruhaneműt gyűjtött össze, és ezeket a szállítmányokat felrakodták egy teherautóra, melyet az országúti igazgatástól béreltek.

A segélyszállítmányok eljuttatása közel sem volt könnyű feladat. Két hidat elmosott a víz. Az első átkelésnél, ahol azelőtt volt egy híd, a testvérek megálltak, hogy segítsenek az útkarbantartó brigádnak több száz homokzsákot lefektetni. Aztán lerakodták a szállítmányukat, átvitték a folyón, és felrakodták a rájuk váró teherautókra.

Az út második felén olyan országúton kellett utazniuk, melyet erősen elárasztott a rohanó víz, és csak nehezen lehetett irányítani a teherautókat. Alkonyatkor érték el a második átkelőhelyet, ahol a katonákkal megegyeztek abban, hogy egy méretes hajó segítségével több fordulóval átviszik az árut a túlpartra.

Ott a segélyezési csoport végül találkozott a Goyából való testvérekkel, és együtt folytatták az útjukat. A goyai testvéreket igazán megindította hívőtársaik szeretete és eltökéltsége, míg a Paranából való testvéreket az árvíz áldozatainak szilárd kitartása buzdította.

Az elárasztott területen levő gyülekezetek szeretetük következetes megnyilvánulásai által is tanúskodtak. Az egyik alkalommal egy testvérnő nem hívő férje nagy aggodalmát és szomorúságát fejezte ki a nehéz gazdasági helyzet miatt, melyet az eső okozott. A testvérnő biztosította őt afelől, hogy a gyülekezet segíteni fog nekik. A következő napon a férj búskomorsága örömteli csodálkozásra fordult, amikor a vének megérkeztek  az otthonukhoz a bőséges élelmiszer-utánpótlással! Mire a kormányzati és polgári segélyszállítmányok végül elérték az embereket, a Tanúk már négy vagy öt alkalommal kaptak támogatást.

Nem lankad az úttörőszellem

Bár a testvérek, akiket az árvíz érintett, anyagi szempontból hátrányos helyzetben voltak, a szó prédikálásában eltökéltséget mutattak. Az elárasztott területen számos hírnök növelte a prédikálótevékenységét. Az egyik gyülekezetben sokan jelentkeztek kisegítő úttörőnek, noha a területük 80 százaléka víz alatt volt!

A gyülekezetek előkészületeket tettek, hogy belvárosi üzleti területeken, kórházakban, buszvégállomásokon és sokemeletes épületekben prédikáljanak. Habár az esőzések folytatódtak, az úttörők ezeken a területeken tudtak munkálkodni, és mindig viszonylag szárazak maradtak. A kisegítő úttörők is megtanultak egy csapatként együttműködni, támogatták a szántóföldi szolgálati elrendezéseket és derűlátó szellemet nyilvánítottak  ki. Mivel tapasztalták Jehova szerető törődését a nagyon nehéz körülmények között, sokan közülük most általános úttörőkként szolgálnak.

Változik e világ színtere

Az argentin fiókhivatal felismerve azt, hogy „változik e világ színtere”, arra buzdította a körzetfelvigyázókat, hogy igazítsák úgy a szolgálati ütemtervüket, hogy több emberrel tudjanak kapcsolatba kerülni (1Kor 7:31). Néhány helyen nehéz otthon találni az embereket napközben, mert egyre több ember dolgozik teljes időben. Ezért azt javasolták, hogy az utcai vagy üzleti tanúskodást a nap korai szakában végezzék, hogy az ajtóról ajtóra végzett prédikálómunka estére maradjon. A telefonos és kötetlen formájú tanúskodást szintén kiemelték. A hírnököket arra buzdítják, hogy éberen figyeljenek minden alkalmat, amikor az embereknek beszélhetnek.

Egy testvérnő, amikor házról házra prédikált, egy férfira lett figyelmes, aki az utca túloldalán a gyermekeivel játszott a parkban. Noha a testvérnő egy kissé habozott, a társával együtt odamentek hozzá. Miután beszélgetésbe kezdtek, meglepődtek a kedvező reagáláson. A férfi még a címét is odaadta nekik. A testvérnő a férjével felkereste őt, és úgy látták, hogy a férfi a feleségével együtt türelmetlenül várta a látogatásukat. Több beszélgetés után bibliatanulmányozás kezdődött. Jehova Tanúi azelőtt gyakran felkeresték őket az otthonukban, de a feleség soha nem mutatott érdeklődést. A család jelenleg nagyszerű előrehaladást tesz, látogatja az összejöveteleket és közreműködik azokon.

A Santa Cruz nevű déli tartományban Claudio Julian Bórquez kihasználja a foglalkozásából adódó lehetőséget, és mint idegenvezető, kötetlen formában tanúskodik a Los Glaciares Nemzeti Parkba látogató turistáknak. Ez a park 13 nagyobb gleccsernek az otthona, beleértve a közel 5 kilométer széles Perito Morenót, mely a világ minden részéről ide vonzza a turistákat.  Amikor a turisták elcsodálkoznak a gleccser szépségén, a testvér felhívja a figyelmet a Teremtőre, és különféle nyelveken szétoszt közöttük irodalmat. Igen, Jehova Tanúi Argentínában minden lehetőséget megragadnak arra, hogy a szót „mindenfajta embernek” prédikálják (1Tim 2:4).

Az utcai tanúskodás egy másik eszköze annak, hogy a Biblia üzenetével elérjék az embereket. Victor Buccheer, aki nagyon tevékeny az utcai tanúskodásban, meghívott egy rendszertelen hírnököt, hogy csatlakozzon hozzá. A hírnöknek reggel 8 óra 30 percre a munkahelyén kellett lennie, ezért elhatározták, hogy hajnali 5 óra 30 perckor kezdik el az utcai tanúskodást. Ez a kora reggeli munkálkodás segített a hírnöknek és kilenc családtagjának, hogy újra rendszeresek legyenek a szolgálatban. Bibliatanulmányozásokat tudtak kezdeni, és 176 folyóiratot is el tudtak helyezni egy hónap alatt. Ez másokat is arra ösztönzött, hogy kapcsolódjanak be a kora reggeli utcai tanúskodásba.

A régóta szolgáló misszionáriusok még mindig tevékeny szolgák

Az évek során sok misszionárius szolgált Argentínában, megtanultak egy új nyelvet, alkalmazkodtak különféle szokásokhoz, elviselték az egészségi problémákat és szembeszálltak a betiltások alatti megpróbáltatásokkal. Néhányuknak el kellett hagyniuk az országot megváltozott megbízatás, egészségi problémák, illetve családi felelősségek miatt. Gwaenydd Hughes testvér, aki a Gileád Iskola hatodik osztályában végzett, később megnősült és két fiút felnevelt; a haláláig folytatta a Jehovának végzett hűséges szolgálatát. Mások, mint Ofelia Estrada és Lorene Eisenhower a halálukig a megbízatásukban szolgáltak. A Gileád Iskola korai osztályait elvégzett odaadó misszionáriusok közül sokan még mindig tevékenyek a megbízatásukban.

Helen Nicholst és Helen Wilsont, akik a Gileád első osztályát végezték el, 1948-ban küldték Argentínába. 1961-ben a  Tucumán nevű északnyugati tartományba küldték őket. Abban az időben csak egy kis gyülekezet volt San Miguel de Tucumánban. Jelenleg 13 gyülekezet és hét Királyság-terem van ebben a városban, a környező területen pedig további öt gyülekezet. Micsoda öröm lehetett ezeknek a misszionáriusoknak, hogy részük volt ebben a növekedésben!

Charles Eisenhower, aki a Gileád Iskola első osztályában végzett, Kubában kezdte el a misszionáriusi tevékenységét, ahol 1943-tól 1948-ig szolgált, és látta, amint a hírnökök száma 500-ról 5000-re növekedett. Azután Argentínába nevezték ki, ahol misszionáriusként, majd körzetfelvigyázóként, később pedig kerületfelvigyázóként szolgált 1953 áprilisáig. Akkoriban bízták meg azzal, hogy fiókhivatal-felvigyázó legyen. Kiváltságában állt látni, hogy Argentínában a hírnökök száma 900-ról több mint 120 000-re növekedett. Eisenhower testvér, aki a fiókbizottság koordinátoraként szolgál, megjegyzi: „Semmi sincs, ami nagyobb örömet hozhat egy fiatal férfi vagy nő számára, mint az, ha teljes mértékben Jehova szolgálatának szenteli az életét.”

A Jehova szolgálatából fakadó öröm

Azok az argentin testvérek, akik életpályájukká tették a teljes idejű szolgálatot, szintén boldogok, hogy Jehova szolgálatának szentelik az életüket. Marcelo és María Oliva Popiel 1942-ben, illetve 1946-ban keresztelkedett meg. Mindketten különleges úttörők voltak 44 éven át. A Popiel házaspár számára az 1976-os betiltás nem számított új élménynek, mivel már rögtön az 1950-es betiltás után tapasztalták a munkájukkal kapcsolatos korlátozásokat. Segítettek az újabbaknak megbirkózni a korlátozásokkal, melyeket a megújult betiltás hozott magával, és buzdították őket, hogy folytassák hűségesen a szolgálatukat. Marcelo becsben tartja a Jehova szolgálatával töltött éveket. Ezt mondja: „Örömet jelent, hogy lojálisan szolgáltuk Jehovát. Nagyon hálásak vagyunk Jehovának, hogy megadta számunkra  azt a kiváltságot, hogy őt szolgálhattuk, és megengedte nekünk, hogy életünk legjobb éveit igazán hasznos munkával töltsük.”

Pietro Brandolini, aki 1957-ben keresztelkedett meg, és aki közel 40 évig különleges úttörőként szolgált, hasonlóan érez. Boldog, hogy arra használta fel az életét, hogy a teljes idejű szolgálatban legyen, hiszen sokkal több áldást kapott, mint amennyit valaha is remélt. Lelkesedéssel meséli, hogy Jehova mindig gondját viselte mind szellemi, mind fizikai téren.

Pietro több mint 70 éves, és időnként egészségi gondokkal küzd. Ennek ellenére még mindig tevékeny mint különleges úttörő. Nemrég találkozott egy férfival, aki egy katolikus iskolában tanít. Pietro felajánlotta neki a bibliatanulmányozást, amibe a tanár boldogan beleegyezett. A negyedik tanulmányozás után a férfi azt mondta Pietrónak, hogy hisz abban, hogy az igazságot tanulja. Pietro figyelmeztette őt, hogy ha az iskolában a papok felfedezik, hogy Jehova Tanúival tanulmányoz, elveszítheti az állását. A férfi azonban azt mondta, hogy nem aggódik, hiszen máshol is tud munkát találni. Mennyire boldog volt Pietro, amikor hallotta, hogy a tanár ennyire értékesnek tekinti Isten Szavának igazságát!

Kiváló cselekedetekért buzgók

Sokan mások is felismerték, hogy sürget az idő, és olyanoknak bizonyultak, akik ’kiváló cselekedetekért buzgók’ (Tit 2:14). Jelenleg több mint 120 000 hírnök van Argentínában és több mint 7000-en rendezték úgy az életüket, hogy általánosúttörő-szolgálatot vállalhassanak. Az egyikük Hernán Torres. Mivel közel 70 éves, vak és tolókocsihoz van kötve, külön erőfeszítésre van szüksége, hogy teljesítse az úttörőktől megkövetelt óraszámot. Vannak napok, amikor korán felkel, és az idősek otthonában, ahol él, elmegy egy olyan részre, ahol beszélhet másoknak a Bibliáról, újralátogatásokat végez és folyóiratokat ad a folyóiratkörútjához tartozó lakóknak. Amikor jó az idő, kiül az  otthonon kívülre, és a mellette elhaladóknak prédikál. Más napokon egy testvér vagy egy testvérnő elkíséri a házról házra végzett szolgálatban. Mivel nem lát, a társa közli vele, hogy kit szólított meg. Ha egy férfi jön ajtót nyitni, akkor a társa egyszer érinti meg a vállát. Ha egy nő, akkor kétszer. Ha pedig egy fiatal, akkor háromszor teszi.

Egy másik általános úttörő, Rolando Leiva, fodrász. A fodrászüzletében kiállította a Watch Tower Society kiadványait. Az Őrtorony és Ébredjetek! legfrissebb számai mindig láthatóak. A vendégek már megszokták, hogy az olvasáshoz csak a Watch Tower Society kiadványai állnak rendelkezésre. „Mivel alacsony árat kérek, a vendégeim készségesen elfogadják a körülményeket — mondja Rolando. Miközben egy vendégen dolgozik, figyeli a tükörben a várakozókat. — Ha azt látom, hogy valaki érdeklődéssel olvassa a folyóiratot, beszélgetést kezdek vele, miközben vágom a haját.” Ezzel a módszerrel Rolando egy szolgálati év alatt 163 megrendelést szerzett! Sok bibliatanulmányozást is kezdett a vendégeivel. A jelenleg vezetett bibliatanulmányozásai közül nyolcra a fodrászüzletében, kötetlen formájú tanúskodás során tett szert.

A fiatalok ugyancsak kimutatják buzgóságukat a szó prédikálásában. Elber Heguía, egy 13 éves testvér két évig úttörő volt a Jujuy tartománybeli San Pedróban, a Centro Gyülekezetben. Amikor egy testvérnő odaadta neki egy férfi címét, akivel utcai tanúskodás közben találkozott, Elber meglátogatta őt és meglepődött, hogy egy olyan férfira bukkant, aki harci művészeteket tanít. Odament az oktatóhoz, elmagyarázta neki ottlétének az okát, ami után a férfi elfogadta az Ismeret, amely örök élethez vezet című könyvet. A férfinak tetszett a könyv, és további példányokat kért a tanítványai számára. Ennek köszönhetően Elber 50 könyvet, 40 füzetet és számos folyóiratot elhelyezett. Bibliatanulmányozást kezdett az oktatóval és annak 25 tanítványával. Néhányan közülük jó előrehaladást tesznek.

 Tanúk mennek a Föld legtávolabbi részeire és jönnek onnan

Argentínába eredetileg más országokból hozták be buzgó hírnökök a jó hírt, és az argentin testvérek utánozzák az önfeláldozó szellemüket. A Bétel-család száma 286-ra növekedett. További 300 testvér és testvérnő a különleges teljes idejű szolgálat más ágaiban vesz részt.

Mások készségesen álltak rendelkezésre, hogy olyan országokban szolgáljanak, ahol nagyobb a szükség (Ézs 6:8). Például az 1980-as években a Vezető Testület intézkedett, hogy Argentínából 20 testvér a Gileád Iskola elvégzése nélkül szolgáljon misszionáriusként Paraguayban. Az utóbbi időben sok egyedülálló testvérnő, valamint mások is odaköltöztek, hogy ott szolgáljanak, ahol nagyobb a szükség. Készségesen alkalmazkodnak a forró és párás éghajlathoz azért, hogy elmondják a jó hírt. A jelenleg Paraguayban szolgáló 73 argentin testvér és testvérnő közül sokan tesznek erőfeszítéseket, hogy megtanulják a helyi guarani nyelvet, hogy így több embert elérjenek.

Az évek alatt sokan elmentek, hogy úttörőként vagy utazófelvigyázóként szolgáljanak Bolíviában és Chilében. Amikor Kelet-Európában megnyílt a lehetőség a munkára, egy magyarul tudó argentin testvér felajánlotta magát, és most körzetfelvigyázóként szolgál Magyarországon. Egy házaspár afelől érdeklődött, hogy lehet-e Beninbe (Afrika) költözni, hogy támogassák az ottani munkát, és el is küldték őket oda misszionáriusoknak. Szeretetük Jehova egész népének magatartását visszatükrözi. Ők szellemi paradicsomban laknak, ahol nincsenek nemzetek közötti korlátok.

Argentínában a Királyság jó hírének lelkes hirdetői készségesen ’prédikálták a szót, a sürgősség érzetével voltak ezen’ mind a „kedvező időszakban”, mind pedig a „bajokkal terhes időszakban”, s ma is ezt teszik (2Tim 4:2). Kitartó erőfeszítéseiknek köszönhetően Argentínában jelenleg több mint 120 000 személy dicséri Jehovát, és örvend az ő gazdag áldásának (Péld 10:22).

[Lábjegyzet]

[Ábra/kép a 186. oldalon]

(A teljes beszerkesztett szöveget lásd a kiadványban.)

A TANÚK SZÁMÁNAK NÖVEKEDÉSE A BETILTÁS ÉVEI ALATT

1950 1960 1970 1980

1416 7204 18 763 36 050

 [Egész oldalas kép a 148. oldalon]

[Képek a 150. oldalon]

Akik segítettek lerakni a jó hír prédikálásának alapját Argentínában: 1. George Young, 2. Juan Muñiz, 3. Carlos Ott, 4. Nikolaosz Argirosz

[Kép a 152. oldalon]

Ezzel az autóbusszal prédikált legalább tíz tartományt bejárva Armando Menazzi más buzgó Tanúkkal együtt

[Kép a 156. oldalon]

Knorr testvér (jobbra) a betiltás idején megtartott 1953-as kongresszusok egyikén

[Kép a 161. oldalon]

Az első ofszet-rotációsgép, melyet Jehova Tanúi használtak

[Kép a 162. oldalon]

Az 1974-ben Río Ceballosban megtartott „Isteni győzelem” nemzetközi kongresszus

[Kép a 178. oldalon]

Egy erdei kongresszus, melyet a nehéz időkben tartottak meg

[Kép a 193. oldalon]

Úszó Királyság-terem a Paraná-folyó torkolatvidékén

[Kép a 194. oldalon]

Steven és June Lee nemzetközi körzetben szolgálja a koreaiakat

[Kép a 200. oldalon]

Az egyik legdélebben fekvő, gyors építési módszerrel készült Királyság-terem Ushuaiában, Tűzföldön

 [Képek a 202. oldalon]

Kongresszusi termek Argentínában: 1. Moreno, 2. Córdoba, 3. Lomas de Zamora, 4. Misiones

[Kép a 204. oldalon]

A Cañuelasi Kongresszusi Terem

[Képek a 208—9. oldalon]

Az 1990-ben megtartott nemzetközi kongresszus

[Kép a 215. oldalon]

Észak-Argentínában a súlyos árvizek miatt sokan hajlék nélkül maradtak

 [Képek a 218. oldalon]

Az első misszionáriusok még mindig szolgálnak Argentínában: 1. Filia Spacil 2. Edith Morgan 3. Sophie Soviak 4. Helen Wilson 5. Mary Helmbrecht 6. Charles Eisenhower

 [Kép a 223. oldalon]

1. A fiókbizottság (balról jobbra): M. Puchetti, N. Cavalieri, P. Giusti, T. Kardos, R. Vázquez, C. Eisenhower

Fiókhivatali létesítmények: 2. irodák, 3. nyomda, 4. Bétel-otthon