Francia Guyana

A dzsungel hatalmas zöld szőnyegként borítja be a területet a déli Tumucumaque-hegységtől kezdődően egészen északig, az Atlanti-óceán partjáig. Mielőtt a tengerbe ömlik a Maroni- és az Oyapock-folyó, délről északra teljesen átszeli a sűrű esőerdőt. Francia Guyana e két folyó közötti területen fekszik.

A több mint fél évig tartó esős évszak növényekben gazdag környezetet teremt. Azonban nagyon kevés ember jut el az ország belső részeibe. A parti területtől eltekintve nagyon kevés jó út van, a vízi közlekedést pedig megnehezítik a zuhatagok. Ezeknek a folyóknak a nevei jól visszatükrözik, milyen veszélyesek: Saut Fracas (Dörgő zuhatag), Gros Saut (Nagy zuhatag), Saut Tambour (Dobpergés zuhataga), Saut Laissé Dédé (A halál zuhataga), A Dieu Vat’ (Ez a vég).

Az őserdőben a fáknak több mint 1000 faja található, valamint káprázatos orchideák és más növények, amelyek jól érzik magukat a nyirkos, trópusi környezetben. Az erdő több mint 170 emlősfajnak, 720 madárfajnak, valamint rovarok, bogarak megszámlálhatatlan sokaságának ad otthont. Hatalmas anakondák, kajmánok, jaguárok és hangyászok is élnek itt, de nagyon ritkán lehet őket látni, mert lopódzva elmenekülnek, amikor megérzik, hogy emberek vannak a közelben. Az ösvények és a folyók felett a világoskék pillangók közönyösen billegetik szárnyaikat, és pompás színekben tündöklő madarak repdesnek egyik fáról a másikra.

 Amilyen színes az ország növény- és vadvilága, olyan sokféle kultúrát képviselnek az ott élő emberek. Az amerikai indián falvak a folyók és a tengerpart mellett helyezkednek el szétszórtan. A népességben galibi, aravak, palikur, vajana, emerillon és ojampi népcsoportok találhatóak.

A kis dél-amerikai ország népességének legnagyobb része a part mentén lakik, vagy a fővárosban, Cayenne-ben. A suriname-i határ mellett a folyó menti közösségekben élnek az afrikai rabszolgák leszármazottai. Az ő őseiket Afrikából hozták ide, hogy az ültetvényeken dolgozzanak, de elmenekültek onnan. A leszármazottak sranantongói kreol nyelvet beszélnek. Hozzávetőleg száz évvel ezelőtt ázsiai bevándorlók érkeztek Szingapúrból, Vietnamból és Kínából. A hmong törzs tagjai 1977-től kezdtek az országba jönni Laoszból politikai menekültekként. Az ázsiaiakkal együtt a több mint 150 000 fős népesség felét a bevándorlók teszik ki, akik Martinique-ról, Guadeloupe-ról, Haitiról, Brazíliából, Suriname-ból, a Dominikai Köztársaságból, Saint Luciáról, Libanonból, Peruból és az anyaországból, Franciaországból érkeztek.

Kemény élet

Időszámításunk szerint 1500 körül érkeztek az országba az első európaiak, de a letelepedésért tett kezdeti erőfeszítéseik nem jártak sikerrel. Túl kemény volt számukra itt az élet. A terület azonban, amit ma Francia Guyanának nevezünk, a XVII. században vált francia gyarmattá. Később Franciaországból hosszú időre elítélt fegyenceket hoztak ide büntetőtáborokba munkaszolgálatra, olyan helyekre, mint Cayenne, Kourou és Saint-Laurent. A politikai foglyokat az Ördög-szigetre vitték, ahol csak nagyon kevesen maradtak életben. Ezeket a büntetőtáborokat már régen bezárták. Napjainkban Kourou ad otthont az európai műholdfelbocsátó központnak. Bár Francia Guyana 7100 kilométerre van Európától, hivatalosan  még most is Franciaország egyik megyéje, ami a tengerentúlon van, így része az Európai Közösségnek is.

Csaknem 300 évvel azután, hogy Sir Walter Raleigh elkezdte az ebben az országban található aranyvárosról szóló legendát terjeszteni, a XIX. század második felében végül megtalálták az aranyat. Az 1920-as években az aranyláztól fűtve mintegy 10 000 ember hatolt be a dzsungel sűrűjébe a veszélyek ellenére, abban a reményben, hogy gyorsan meggazdagszik.

Később több olyan ember is érkezett ide, akinek elég bátorsága volt a francia guyanai élet viszontagságainak elviseléséhez. Azonban ezek a betelepülők nem azért jöttek, hogy valamilyen hasznot húzzanak az ország adottságaiból, hanem azért, hogy adjanak.

Elvetik a Biblia igazságának magvait

Ezek a betelepülők magukkal hozták Isten Szavának jó hírét. Beszéltek az embereknek arról, hogy Isten szándéka az, hogy véget vessen a betegségnek és a halálnak, segítsen minden nemzetből való embernek, hogy testvérekként együtt éljenek és a földet paradicsommá alakítsák (Ézs 2:3, 4; 25:8; 33:24; Jel 7:9, 10). Abban a munkában vesznek részt, amit Jézus Krisztus jövendölt meg, amikor azt mondta, hogy Isten Királyságának ezt a jó hírét fogják prédikálni „az egész lakott földön tanúságul minden nemzetnek”, mielőtt eljön a vég (Máté 24:14). Ez a fontos hirdetőmunka 1946-ban érte el Francia Guyanát. Jehova korai Tanúi közül, akik Francia Guyanába érkeztek, legtöbben Franciaország olyan tengerentúli területeiről jöttek, mint Guadeloupe, Martinique és Holland Guyana (ma Suriname néven ismert). Ez utóbbi Francia Guyanától közvetlenül nyugatra fekszik.

Az igazság első magvait Olga Laaland, egy buzgó guadeloupe-i testvér vetette el. 1945 decemberében meglátogatta édesanyját és testvéreit, akik a Mana-folyó mellett laktak  Francia Guyana beljebb fekvő részén. Több napot kellett utaznia kenuval a folyón, hogy elérje édesanyja faluját. Amikor az utazás alatt megállt, hogy az éjszakát nyitott oldalú, pálmalevelekkel fedett kunyhókban töltse, kihasználta a lehetőséget a prédikálásra, valamint a bibliai irodalom terjesztésére. Amikor megérkezett édesanyja falujába — Haut Souvenirbe — boldogan osztotta meg családjával a Királyság jó hírét. Nagyon meglepődött és csalódott volt, amikor démonnak nevezték. 1946-ban ebben az ellenséges közegben ünnepelte meg Krisztus halálának emlékünnepét, de csak a kis öccsei voltak jelen. Hamarosan a helyi pap hatására az édesanyja elűzte otthonról, és közben ezt kiabálta: „Az én házamban nem lakhatnak démonok!” Az anyja kedvezőtlen hozzáállása nem törte meg buzgalmát.

Visszautazásakor prédikált, amikor megállt az aranybányáknál és a degradokon, azaz kereskedőállomásokon. Egyik éjjel az utastársaival a folyóparton aludt egy kunyhóban, amikor egy trópusi felhőszakadás miatt óriási robajjal kidőlt egy hatalmas fa. Laaland testvér úgy megijedt, hogy beleugrott a folyóba, de nem tudta, hogy a víz piranháktól hemzseg. Amikor sértetlenül kijött, az ott lévő emberek biztosak voltak benne, hogy isteni ereje van, így mély tisztelettel tekintettek rá, és fogékonyabban hallgatták az üzenetét.

Laaland testvér végül odaért Manába, az Atlanti-óceán partján fekvő 800 fős falucskába. Előzőleg már töltött itt hat hónapot, és gyülekezeti összejöveteleket is szervezett, valamint tíz főt rendszeresen tanított a Biblia igazságára, amely valódi szabadságot hoz (Ján 8:32). A falubeliek elnevezték Père  Paletot-nak (Zakó atya), mert mindig zakót viselt a helyi pappal ellentétben, akit Reverenda atyának neveztek. Bár Laaland testvérnek elfogytak a kiadványai, továbbra is tartott nyilvános előadásokat, és buzgón prédikált mindenkinek, aki meghallgatta őt. Határozott előadónak ismerték meg, aki nem vonakodott a helyi papsággal lendületes beszélgetéseket folytatni.

Csaknem két évvel édesanyjánál tett látogatása után Laaland testvér visszatért Guadeloupe-ra. Prédikálása alatt senki sem keresztelkedett meg, de sok magot elvetett. Ezek a magok később indultak növekedésnek.

Munkások több országból

A Watch Tower Society 1956-ban megkérte Wim van Seijl-t, hogy a suriname-i fiókhivatalból menjen Francia Guyanába. A következőket meséli el: „Egy kis géppel Saint-Laurentből Cayenne-be repültünk, és körülbelül három hétig egy kis szállodában laktunk. Cayenne nagy részét bemunkáltuk a La Vie Eternelle [Örök élet] című könyvvel, és több száz darabot elterjesztettünk belőle. Az emberek határozottan érdeklődtek, viszont mivel nem beszéltünk franciául, nehéz volt bibliatanulmányozást bevezetni. A házról házra végzett szolgálatunkat így kezdtük: »Tegnap érkeztünk Cayenne-be repülővel, hogy a jó hírt prédikáljuk.« Két hét múlva még mindig úgy kezdtük, hogy tegnap érkeztünk Cayenne-be, mivel csak ezt az egy bevezetőt tudtuk franciául! Egy régi színházban, amelyet már nem használtak, bemutattuk a The New World Society in Action című filmet. A film narrátori szövegét egy férfi az ottani nyelvjárásra fordította, majd erről egy hölgy tovább fordította a szöveget franciára.” Komoly érdeklődést mutattak a jelenlévők, de vajon hogyan lehet az érdeklődést ápolni?

Suriname-ból több Tanú jött, hogy segítsen, például Paul Naarendorp és Cecyl, valamint Nel Pinas. Közülük jó néhányan beszéltek franciául.

 Váratlan forrásból is érkezett segítség. Dunkerque-ben, Franciaországban egy család tanulmányozta a Bibliát, de végül csak a 16 éves fiuk, Christian Bonecaze mutatott érdeklődést. Amikor a család Cayenne-be költözött, Christian beszélt osztálytársainak arról, hogy mit tanult a Bibliából. Az egyik osztálytársa és három nővére érdeklődést mutatott, így Christian írt a Társulatnak, és segítséget kért.

Ekkortájt történt 1958-ban, hogy Xavier és Sara Noll a Gileád Iskola befejezése után visszatért Martinique-ra. A Társulat arra kérte Noll testvért, hogy menjen Francia Guyanába, és segítsen az ott lévő kis csoportnak. Tíz napig utaztak egy kisebb hajóval, mialatt Xavier-nek a hajó padlózatán kellett aludnia.

Cayenne-be érkezése után nagy vendégszeretettel fogadták Noll testvért az érdeklődők. Ottléte alatt meghívták különböző étkezésekre, és egy kényelmes szobát biztosítottak számára egy szállodában, amelyet egy volt fegyenc üzemeltetett. Noll testvér mindennap tanulmányozta a Bibliát Christiannal és azzal a családdal, amely oly szívesen látta vendégül, ezenkívül sokat beszélgettek különböző szellemi témákról. Mélyebben megismerték a bibliai igazságot. Pár hét múlva Christian kifejezte vágyát, hogy szeretne megkeresztelkedni, és barátja, valamint két nővére is ezen az állásponton volt. Bár egy felhőszakadás miatt lehetetlenné vált, hogy a terveknek megfelelően a tengerparton tartsák meg a keresztelési beszédet, Noll testvér a kis autójukban ülve tartotta meg az előadást. Ezt követte az alámerítkezés, amely az első volt Francia Guyanában.

 Noll testvér jól felhasználta idejét a szántóföldi szolgálatra, mialatt az országban tartózkodott. Egy hét alatt majdnem az összes irodalmát elterjesztette. Egyetlenegy folyóiratot tartott meg, hogy megmutathassa az embereknek a megrendeléshez mintául. Három hét alatt 70 megrendelést szerzett, köztük néhányat kínai nyelvű folyóiratokra. De hogyan tudta magát kínaiul megértetni? Megmutatta a Gileád Iskolán készült osztályképét, rámutatott egy kínai osztálytársára, és rengeteget mutogatott. „Nagyon jól bevált” — mondja. Többek között Michel Valard-nak is tanúskodott, akinek a testvére pap volt, de ő aranyásó volt az ország belső részében. Noll testvér távozása után Christian Bonecaze lett a cayenne-i kis csoport tevékenységének a vezetője.

Röviddel ezután 1960-ban a guadeloupe-i fiókhivatal azt a megbízást kapta, hogy felügyelje a Francia Guyanában folyó prédikálómunkát. Milyen hasznos volt számukra, hogy rendszeresebben kapnak segítséget! Az alapot már lefektették, most már lehetett lépésről lépésre építkezni. Ezért a Társulat 1960-ban Octave Thélise-t Martinique-ról Francia Guyanába küldte, hogy különleges úttörőként szolgáljon. Meglátogatta azokat, akik megrendelték a folyóiratainkat, vagy valamilyen más Őrtorony-kiadványt rendeltek. Még ebben az évben Théophanie Victor is elköltözött Martinique-ról Francia Guyanába, és hamarosan őt is kinevezték különleges úttörőnek.

Még ezt megelőzően 1954-ben egy holland úr, Van Pardo martinique-i feleségével Paramaribóba, Suriname-ba költözött, és ott a feleségét felkeresték a Tanúk. Az ezt követő évben Saint-Laurentbe, a Maroni-folyó másik oldalára költöztek. Ez a folyó Suriname és Francia Guyana határán folyik. Két suriname-i Tanú, Pinas és Libreto testvér körülbelül öt éven keresztül háromhavonként átkelt a Maroni-folyón kenuval, hogy segítsen a házaspárnak több ismeretet szerezni Jehováról  és követelményeiről. 1960 decemberében a Van Pardo házaspár két másik francia guyanai személlyel együtt megkeresztelkedett Suriname-ban, Paramaribóban egy kongresszuson, amelyet Milton Henschel látogatása alatt tartottak meg, aki a Watch Tower Society világközpontjából érkezett.

Nicolas Brisart, a guadeloupe-i fiókhivatal-felvigyázó 1961 májusában meglátogatta a Cayenne-ben lévő 16 hírnökből álló csoportot, amely akkor tartotta ott első körzetkongresszusát. Ezenkívül bemutatta Az új világ társadalmának boldogsága című filmet a 250 fős hallgatóságnak. A filmet kitűnően fogadták, így bemutatott egy másik filmet is The New World Society in Action címmel. Amikor Saint-Laurentben is levetítette a filmeket, szintén nagyon kedvezően reagáltak. A saint-laurenti polgármester-helyettesre olyan nagy benyomást tettek a filmek, hogy ezt mondta: „Még soha az életben nem láttam ilyet.” Amikor kezet fogott a testvérekkel, megkérdezte: „Kértek már engedélyt a polgármestertől, hogy levetíthessék a filmeket a városházán? Majd én beszélek vele erről holnap.” A filmek levetítésén kívül arra is engedélyt kaptak, hogy minden este tartsanak egy nyilvános bibliai előadást. Összesen több mint 500 személy tekintette meg a Társulat filmjeit, vagy hallgatta meg a Biblián alapuló előadásokat az emlékezetes látogatás alatt. A polgármester-helyettes így szólt: „Szükségünk van olyan emberekre, mint önök, Jehova Tanúi.” Körülbelül két évvel később, 1963 márciusában megalakult Jehova Tanúi első gyülekezete Cayenne-ben. Az összejöveteleket egy kis házban tartották a város szélén, a Petit Monaco nevű helyen.

Hogyan ismerték meg az igazságot?

Az első gyülekezet tagjai között volt Sylvestre testvér és felesége, akik mindketten Martinique-ról származtak. Hogyan lettek Jehova Tanúi? Egy nap 1952-ben Sylvestre asszony bevásárolni indult egy élelmiszerboltba, és egy volt ördög-szigeti  rab megállította, és arra kérte, hogy vigyen el néhány könyvet a férjének. Sylvestre asszony nem tudta, hogy a férfi kitől kapta a könyveket, de azok Őrtorony-kiadványok voltak. Tudta, hogy férje szeret ilyen könyveket olvasni, így hát elfogadta őket. Így emlékszik vissza: „Amikor letettem a könyveket az asztalra, megakadt a szemem az egyik könyv címén, mely ez volt: »Az Isten legyen igaz«. Azonnal felkeltette érdeklődésemet a könyv, amely Istenről írt. Amikor hazajött a férjem, elmondtam neki, hogy mit olvastam Isten nevéről, a bálványok imádatáról és arról, hogy mi is volt valójában a tiltott gyümölcs. Soha azelőtt nem hallottam ilyen dolgokról. Azonnal tudtam, hogy ez az igazság, és nem mentem többé a vallásos összejöveteleimre. Bár még soha nem találkoztam a Tanúkkal, elkezdtem a barátaimnak beszélni arról, hogy mit tanultam ebből a könyvből, és mindenkit, akivel találkoztam, arra buzdítottam, hogy olvassa el. Kilenc évvel később egy hölgy, Théophanie Victor állt az ajtómban, és felajánlott nekem két Ébredjetek! folyóiratot. Távozásakor megkérdeztem tőle, hogy melyik valláshoz tartozik. »Jehova Tanúi Szervezetéhez« — válaszolta. »Nahát — kiáltottam —, már kilenc éve várok önre! Megbeszélhetnénk egy találkozót?«” Később ő és a férje együtt szilárdan állást foglalt Jehova imádata mellett.

Michel Valard, akit Xavier Noll a munkahelyén keresett fel, szintén azok között volt, akik akkor fogadták el az igazságot, amikor még nagyon kevés Tanú volt az országban. Elkezdte a Tanúk összejöveteleit látogatni, és fokozatosan észrevette, hogy kielégítő válaszokat kap a kérdéseire. Victor testvérnő felajánlott neki egy bibliatanulmányozást, amelyet azonnal elfogadott, viszont Jeanne, a felesége nagyon mérges volt rá ezért. Ez ahhoz vezetett, hogy a házukban nem lehetett tanulmányozni. Michel azonban biztos volt benne, hogy az igazságot tanulja, és szerette volna megosztani Jeanne-nal is. Ezért kiválasztott olyan cikkeket a folyóiratokból,  amelyek biztosan felkeltik felesége érdeklődését, és jól látható helyekre kitette őket. Végül a felesége is elfogadta a bibliatanulmányozást, és 1963-ban mindketten megkeresztelkedtek. Gyermekeik is elfogadták az igazságot, és egyikük, Jean-Daniel Michotte (Jeanne fia a Michel Valard-ral kötött házassága előtti időből) ma a fiókbizottság egyik tagjaként szolgál.

Paul Chong Wing, egy francia guyanai fiatal tanár Franciaországban tanult, amikor kapcsolatba került a Tanúkkal. Kiábrándult a világ helyzete és az emberek viselkedése láttán. A szabadkőművesek híve volt, azonban nem kapott választ azokra a kérdésekre, amelyek foglalkoztatták. Mindig azt mondta magának, hogy valahol lennie kell igazságnak, és elhatározta, hogy megkeresi azt. Jehova Tanúival ápolt kapcsolata meggyőzte őt arról, hogy megtalálta az igazságot. Miután visszatért Francia Guyanába, felvette a kapcsolatot Michel Valard-ral, és nagy örömére megtudta, hogy nem messze otthonától van egy Királyság-terem. 1964-ben megkeresztelkedett, felesége pedig a következő évben. Gyorsan előrehaladt. Olyan nagy szüksége volt a gyülekezetnek alkalmas és készséges férfiakra, hogy mindössze egy évvel később kinevezték gyülekezetszolgának. Számos gyülekezet megalapításában közreműködött, és most a fiókbizottság tagjaként szolgál.

Elszigetelten élő hírnökök támogatása

A cayenne-i gyülekezet növekedett, de az ottani hírnökök nem korlátozták munkájukat a helyi területre. A cayenne-i testvérek rendszeres időközönként meglátogatták és támogatták  a saint-laurenti, manai és az iracoubói elszigetelt hírnökökből álló kisebb csoportokat. Az ilyen látogatások tele voltak tennivalóval. Először is a part mentén Cayenne-ből autóval Saint-Laurentbe, a suriname-i határ mellé mentek. Szombat este 18 órakor tartottak egy összejövetelt, amelyen nyilvános előadás hangzott el, valamint levezették az Őrtorony-tanulmányozást. Ott éjszakáztak, majd másnap északra mentek Manába, hogy reggel 8 órakor elkezdjék az összejövetelt. Hazafelé útközben ebédeltek, majd megálltak Iracoubóban, és ugyanazt a programot délután 15 órakor is megtartották. Ezt követően tovább folytatták útjukat vissza Cayenne-be.

Ezek maratoni hétvégék voltak, de akik részt vettek bennük, sohasem fogják elfelejteni. Minden alkalommal 250 kilométert kellett utazni oda is, és vissza is. Az utakat vörös föld borította és nagyon kátyúsak voltak. Egy-egy trópusi eső után az utakat elöntötte a víz, és néhol egy méter magasan állt. Ilyenkor a testvéreknek várniuk kellett néhány órát, míg a víz elfolyt, majd tovább folytatták útjukat. Öt-hat autónak együtt kellett mennie, mert egyes helyeken olyan mély gödrök voltak az utakban, hogy az autók gyakran elakadtak. Az ilyen lyukakhoz érve a testvérek kisebb fákat vágtak ki az erdőben, és a rönköket a lyukak fölé fektették. Majd mindenki segített, és áttolták az autókat a lyukak felett. Ha az első autót sikeresen áttolták, azzal húzatták át a többit. Kourou-nál és Manánál kompokkal kellett átkelniük a folyón, így emiatt is gyakran késlekedtek. Míg várakoztak, a testvéreket a szúnyogok csipkedték, de kihasználták az időt, és az ott lévő embereknek felkínálták a folyóiratokat.

Az elszigetelt helyeken élő testvéreket nagyon megerősítették ezek a látogatások, és az utazás minden nehézségét feledtette, amikor ezek a testvérek kifejezték nagyraértékelésüket. De az áldások mindenkire kiterjedtek. A cayenne-i testvérekre is nagyon buzdítóan hatott az a vendégszeretet és buzgalom,  amelyet a Van Pardo házaspár, valamint Fantan, Barthebin és Defreitas testvérnő tanúsított. Később intézkedtek, hogy a Fléreau házaspár Guadeloupe-ról erre a környékre költözzön, és különleges úttörőként szolgáljon. Kitűnően törődtek az érdeklődést mutató emberekkel. Jézus azt a parancsot adta, hogy „tegyetek tanítvánnyá minden nemzetből való embereket”, így Jehova Tanúi nem hanyagolják el a Francia Guyanában élő embereket sem (Máté 28:19).

A növekedés lassú, de biztos

1970-re 129 hírnök tevékenykedett a cayenne-i gyülekezetben, és Saint-Laurentben, valamint Kourou-ban is működtek tevékeny csoportok. Bár Jehova Tanúi nem voltak sokan, ismertté váltak az országban. Azonban a fejlődés lassú volt. További tíz évnek kellett eltelni ahhoz, hogy a Királyság-hirdetők létszáma kétszeresére nőjön.

A szellemi növekedést megnehezítette az, hogy néhányan nehéznek találták elfogadni a Biblia tanácsát a kiközösítéssel és megbánással kapcsolatban. A hírnökök között megosztottság alakult ki. A vének testületének döntéseit egyesek elfogadták, még mások nem. A guadeloupe-i körzetfelvigyázók meglátogatták a testvéreket, és áttekintették azokat az irányelveket, amelyek a Vezető Testülettől jöttek az üggyel kapcsolatban. Azok, akik elfogadták az irányítást, amely Jehova közlési csatornáján érkezett, lendületet kaptak a munka folytatásához.

A prédikálószolgálatunk fogadtatása Cayenne-ben szintén hatással volt a hírnökök szellemiségére. A katolikus egyház nagyon befolyásos volt. A papság lenézte a Tanúkat, és híveit ellenük fordította. De mindez nem rettentette meg a Tanúkat. Sőt a buzgóságuk nagy hatással volt az emberekre. Ha a lakók nem nyitották ki az ajtóikat, a testvérek körbementek a házon, és megnézték, hogy van-e valaki az udvar hátsó részében. Néhány testvér heves eszmecserét folytatott a sabbatról az  adventistákkal, az evangélikusokkal pedig a tüzes pokolról és a halhatatlanságról. Az ilyen beszélgetések reggeltől akár estig is eltartottak!

David Moreau, aki Martinique-ról utazott Francia Guyanába, hogy körzetfelvigyázóként szolgáljon, felidéz egy ilyen eszmecserét: „Egy fiatalemberrel beszélgettünk, amikor a Hetednapot Ünneplő Adventista Egyház egyik lelkésze odajött és csatlakozott a beszélgetéshez. Mindenképpen a sabbatról akart beszélni. Virgo testvérünk elmondta, hogy ő azért jött, hogy Isten Királyságáról beszéljen, de végül mégiscsak a sabbatnál kötöttek ki. A lelkész kijelentette:

— A sabbat Istentől származik. Még az eljövendő Paradicsomban is megtartjuk majd a sabbatot!

Idézte az Ézsaiás 66:23-at [Katolikus fordítás]: »majd újholdról újholdra, szombatról szombatra minden ember eljön, hogy imádkozzék a színem előtt — mondja az Úr.« Virgo testvér ezután megkérdezte a lelkészt:

— Tehát a vers fényében mi volt múlt szerdán?

A lelkész leizzadt, több válasszal próbálkozott, de nem jött rá, hogy mi a kapcsolat a vers és az elmúlt szerda között.

— Újhold volt, uram! Nézze, önök megtartják a sabbatot, de elfelejtkeznek az újholdról! Ez többet jelent, mint kihagyni a legkisebb betűt a Bibliából.”

Virgo testvér később ezt mondta Davidnak: „Soha nem  indulok úgy a szolgálatba, hogy ne nézném meg előtte, mikor van az újhold. Hátha találkozok egy adventistával.”

Bár a testvérek tapasztalatot szereztek a hitük megvédésében, néhányan a juhszerű emberek keresése helyett inkább arra helyezték a hangsúlyt, hogy megnyerjék a vitákat. Képzésre volt szükség ahhoz, hogy a testvérek hatékonyan tudják végezni a szolgálatukat, és Jehova megadta a szükséges segítséget.

A misszionáriusok utat törnek az ország belsejébe

Az 1970-es évek végén misszionáriusok érkeztek Francia Guyanába, akik elvégezték a Gileád Iskolát, valamint olyan úttörők,  akik Franciaországból érkeztek, és misszionáriusoknak nevezték ki őket. Megkezdődött a gyülekezetek erősítése és képzése, amely igen fontos volt. A testvérek képzést kaptak, hogy milyen módon tudnak tapintatosabban és hatékonyabban tanúskodni. A misszionáriusok az országban lévő különböző nyelvi csoportok közötti prédikálásban is elöl jártak. Hamarosan a helyi testvérek is követték példájukat, és elkezdték az angol, a portugál, a sranantongói nyelvek, valamint a galibi, egy indián nyelv tanulását. Jelenleg a francia guyanai fiókhivatal 18 nyelven bocsát közre terjesztésre szánt irodalmat.

1991 áprilisában Jonadab Laaland és felesége, akik Gileád Iskolát végeztek, és Új-Kaledóniában szolgáltak, azt a megbízatást kapták, hogy menjenek Kourou környékére, és erősítsék az ottani gyülekezetet. Jonadab édesapja, Olga Laaland, azok között volt, akik legkorábban terjesztették a bibliai igazság magvait Francia Guyanában. Ma több mint 280 hírnök dicsőíti Jehovát Kourou-ban.

A misszionáriusok az új területek felkutatásában is élen jártak, különösen a nehezen elérhető területek esetében. Nem rettentette őket vissza az, hogy szembe kellett nézniük olyan betegségekkel, mint a malária, esetenként kígyókkal találkoztak, rovarok lepték el őket, erős sodrású folyókon, zúgókon kellett hajózniuk, hogy elérjék az elszigetelt falvakat, és a trópusi esőkkel és sárral kellett megküzdeniük.

Elie és Lucette Régalade sok jó dolgot vitt véghez Cayenne-ben és Saint-Laurentben. Teljesen érintetlen területen is prédikáltak, a Maroni-folyó felső szakaszánál az ország nyugati részén. Szerveztek egy háromhetes prédikálótúrát néhány testvérrel együtt, és meglátogatták a folyóparti településeket Saint-Laurenttől Maripasouláig. Ezt a túrát azonban félbe kellett szakítaniuk, hogy az egyik testvér a csoportból megfelelő kezelést kapjon Saint-Laurentben, mert elkapta a maláriának egy súlyos fajtáját. De az ország belső részeibe tett  prédikálókampányok nem álltak le, így az ott élők hallhattak a jó hírről.

Saint-Elie egy olyan falu, amelyet a XIX. században az aranyat kereső emberek hoztak létre. Ahhoz, hogy elérjék a falut, az óceánparttól hét órát kell utazniuk kenuval a Sinnamary-folyón az ország közepe felé. Ezt követi a kétnapos, 30 kilométeres gyalogtúra a dzsungel közepén nehéz hátizsákkal. Aki ott tanúskodik, háromnapi élelmet kell magával vinnie és elegendő irodalmat. Éjszaka tüzelniük kell, hogy távol tartsák az állatokat, és valószínűleg függőágyban kell aludniuk. De micsoda öröm volt a két francia misszionáriusnak — Eric Couzinet-nek és Michel Bouquet-nak —, hogy megtette ezt az utat, és alapos tanúságot tett a 150 lakosnak. Húsz személy vett részt a diabemutatóval egybekötött előadáson az ott-tartózkodásuk alatt.

E között a húsz személy között volt Fanélie is, aki szerette volna szellemi szükségletét kielégíteni. Korábban római katolikus volt, de nem sokkal a látogatás előtt az adventistákhoz csatlakozott. Az egyháza tagjai közül még senki sem látogatta meg Saint-Elie-ben. Postán küldött bibliai tanulmányokat az egyházának, de választ sohasem kapott. Amikor találkozott a Tanúkkal, rájött, hogy csak ők tesznek erőfeszítéseket az olyan elszigetelt helyen élő emberek meglátogatására, mint Saint-Elie. Fanélie egy héten keresztül mindennap tanulmányozott a testvérekkel. Nem sokkal ezután hat hónapra egy nagyobb városba költözött. Ez alatt az idő alatt hetente háromszor tanulmányozott. Amikor visszatért falujába, már kereszteletlen hírnök volt. Fanélie gondot viselt a nem hívő férjére és öt gyermekükre, de buzgósága arra indította, hogy havonta több mint 40 órát beszéljen másoknak az igazságról. Segített összejöveteleket is szervezni az érdeklődőknek. Emlékünnepet is szervezett, amelyen 40-en vettek részt. Azóta Fanélie az óceánpartra költözött, de továbbra is tevékeny a szolgálatban.  Nagyon boldog, mivel egyik lánya megkeresztelkedett, és férje is tanulmányoz.

Az ország keleti részén fekvő Kaw, Ouanary és Favar településeket szintén a misszionáriusok érték el először. Couzinet testvér jól emlékszik arra, amikor néhány helyi Tanúval együtt 1987-ben először prédikált ezeken a településeken. Először komppal utaztak, majd 40 kilométert tettek meg autóval vörös földúton, amikor is egy ingoványos részhez értek. Amikor leállították az autót, rémisztő üvöltést hallottak. Couzinet testvér azt gondolta, hogy a hang biztosan támadásra kész jaguároktól jön. De a vele utazó testvérek megnyugtatták őt, hogy a hangot csak egy csapat üvöltő majom okozza, mivel érkezésükkel megzavarták őket. Később találkoztak egy házaspárral, mely érdeklődött az igazság iránt. Ez a házaspár Cayenne-be költözött, eljutott a megkeresztelkedésig, és most a portugál területen szolgál Francia Guyanában.

Fokról fokra más elszigetelt területet is meglátogattak. Ilyen volt például a Santi, Papaïchton és Saül település, amely hasznot merített a misszionáriusok első látogatásából. A legtöbb, korábban elszigetelt területet ma rendszeresen látogatják a Királyság-hírnökök.

Prédikálás Maripasoulában

Maripasoula jelentős falu a Maroni-folyó felső szakaszán, és a Királyság-üzenet 1963-ban érte el. Adrien Jean-Marie, aki akkoriban még csak tanulmányozta a Bibliát, évente  háromszor utazott oda üzleti ügyei miatt. Nagyon lelkesedett az igazság iránt, ezért kihasználta a lehetőséget, és lelkiismeretesen tanúskodott az ott élőknek, és mindig sok bibliai kiadványt hagyott náluk.

Bár mások is tanúskodtak Maripasoulában, nagyon nehéz volt azokkal a helyi lakosokkal beszélni, akik a sranantongói nyelvet beszélik. Ezt a nyelvet a helybéliek csak taki-takinak nevezik, az angol nyelven alapszik, de átvett bizonyos elemeket a franciából, hollandból, portugálból és több más afrikai és indiai nyelvből is. A suriname-i fiókhivatal sranantongói nyelvet beszélő különleges úttörőket küldött Maripasoulába háromtól hat hónapig terjedő időszakokra, azonban a lakosság kedvezőtlenül reagált. Végül is a testvéreket kiutasították a faluból azzal az ürüggyel, hogy külföldiek, Suriname-ból jöttek. Valójában a fő ok az volt, hogy Jehova Tanúi.

Cornélis és Hélène Linguet-t 1992-ben küldték erre a vidékre különleges úttörőként. Nagyban megkönnyítette prédikálószolgálatukat az, hogy ismerték a sranantongói nyelvet, és mivel francia állampolgárok voltak, jobban meghallgatták őket az emberek. Egy héten három napig Maripasoulában prédikáltak, a következő három napon pedig Papaïchtonban, amely egy falu Maripasoulától egyórányi útra kenuval. Eleinte a maripasoulai otthonukban tartottak összejöveteleket. Kétévi munka után az Emlékünnepen 8 fő vett részt. De a házaspár továbbra is ott maradt ezen az elszigetelt helyen. Az emberek iránt érzett szeretetük segített nekik úrrá lenni a számos nehézségen. A türelmük végül gazdag jutalomhoz vezetett, és két gyülekezet jött létre.

Antoine Tafanier egyike volt azoknak, akik reagáltak a Biblia üzenetére. Fontos emberként tekintettek rá a közösségben, mert úgy tartották, hogy közeli rokona a Gran Mannak, aki az animista közösség legfőbb tekintélye. Tafanier-nak két ágyasa volt, ami megszokott a folyó mentén. Így amikor  Tafanier állást foglalt az igazság mellett, rendeznie kellett az életét: vagy feleségül veszi az egyiküket, vagy egyedülálló marad. A két nő külön-külön lakott, és amikor megtudták, hogy Tafanier választani fog közülük, kegyetlen küzdelembe kezdtek. Ma Antoine Tafanier boldogan szolgálja Jehovát megkeresztelt Tanúként, és egy felesége van. Mi a helyzet a másik nővel? Egy idő után ő is elkezdte tanulmányozni a Bibliát, és ma ő is megkeresztelt szolgája Jehovának.

Jehova Tanúit egyre jobban értékelték a környéken. Egy helyi társaság három éven keresztül ingyenesen rendelkezésükre bocsátott egy összejöveteli helyet. Amikor elérkezett az idő a Királyság-terem építésére, ezek a szimpatizáns emberek az építkezéshez szükséges rozsdamentes fémlemezek felét a testvéreknek ajándékozták. Egy másik ottani szervezet, amely a helyi televízióállomást működtette, levetítette a Watch Tower Society öt videofilmjét, amelyek akkoriban elérhetők voltak. A falubeliek különösen nagyra értékelték a Jehova Tanúi — A szervezet, amely ezt a nevet viseli című videofilmet.

A Tanúkat most már elfogadták ezen a környéken, ahol régebben annyira ellenségesek voltak. 1993-ra Maripasoulában és Papaïchtonban is épült Királyság-terem, valamint a Maroni-folyónak ezen a szakaszán élő emberek rendszeresen hallhatnak a Királyság-üzenetről.

Az Oyapock-folyó mentén

Mi történt az ország keleti határánál, ahol az Oyapock-folyó elválasztja Francia Guyanát Brazíliától? Saint Georges városában 1973-ban Adrien Jean-Marie nagyon jó tanúságot tett. Az első látogatása három napig tartott. Még abban az évben kétszer visszatért, és sikerült egy nyilvános előadást szerveznie, amelyen húszan vettek részt. Levelezés útján elkezdődött néhány bibliatanulmányozás, de nem igazán vált be, mert a tanulmányozók nem voltak hozzászokva a levélíráshoz.  Tampac olyan falu az Oyapock-folyó mentén, ahol az Afrikából idehurcolt rabszolgák leszármazottai élnek. Jean-Marie testvér ebben a faluban is megtalálta azokat, akik érdeklődnek a Biblia üzenete iránt.

Tíz évvel később, 1983-ban Etiennise Mandé-ot és Jacqueline Lafiteau-t erre a távoli vidékre küldték, hogy folytassák a tanúskodómunkát és segítsenek az érdeklődőknek. Amikor csak lehetséges, testvérek Cayenne-ből Saint Georges-ba utaznak repülőgéppel egy hétvégére, hogy segítsék a két testvérnőt a szolgálatban és nyilvános előadásokat tartsanak. Azonban rengeteg türelemre volt szükség szemmel látható eredmények eléréséhez. Mandé testvérnő visszaemlékszik: „Több bibliatanulmányozást kezdtem. A helyi pap azonban hamarosan ellenezni kezdte a munkánkat. Néhányan ezt mondták: »A pap azt mondta nekünk, hogy ne figyeljünk a Tanúkra, és ne engedjünk be benneteket a lakásunkba, mert ti az Ördög ügynökei vagytok.« A tanulmányozóim közül többen abbahagyták a tanulmányozást.” De a kitartás eredményeket szült.

Michel Bouquet és Richard Rose is segített az igazság iránti érdeklődés fejlesztésében ezen a környéken különleges úttörőként. Rengeteget tanúskodtak testvéreink Saint Georges-ban, de 1989-ben azt a megbízást kapták, hogy a közösségen kívüli területre összpontosítsanak. Nem sokkal ezelőtt Rose testvér és felesége azt a kiváltságot kapta, hogy ők lehettek az első úttörők, akik részt vettek Francia Guyanából a Gileád Iskolán. Jelenleg Haitin szolgálnak.

Miután az Oyapock-folyó francia guyanai oldalán az igazság egy talpalatnyi helyen gyökeret eresztett, intézkedtek, hogy a folyó brazíliai oldalán is bemunkáljanak egy kis területet. Oiapoque városában tízezren laknak, és Saint Georges-ból körülbelül húsz perc alatt lehet odaérni kenuval. A testvérek hamarosan tapasztalták, hogy ebben a városban nagyobb az érdeklődés, mint Saint Georges-ban, így erre a területre összpontosítottak.  Moreau testvér így emlékszik vissza: „Egy raktárhelyiség hátsó részében töltöttük az éjszakákat. A körülmények nem voltak túl jók, bár egy kedves hölgy, aki »testvérnőként« említette magát, felajánlotta számunkra ezt a szálláshelyet, valamint egy hordó vizet mosakodáshoz. A feleségem, Marylène panaszkodott, mert büdösnek találta a vizet, de a helyi fiatal úttörők csak nevettek rajta. Mindnyájan megmosakodtunk a sötétben az udvar végén, majd lefeküdtünk aludni. Másnap reggel azonban rémülten vettük észre, hogy egy nagy patkány fulladt a hordóba, és már feljött a víz tetejére.” Ez az élmény azonban nem árnyékolta be a szolgálatban szerzett jó tapasztalataikat.

Oiapoque városában Bouquet testvér kezdeményezésére vásároltak egy telket. Rose testvérrel, valamint más cayenne-i úttörőkkel és testvérekkel együtt felépítettek egy 80 férőhelyes Királyság-termet, amelyben lakrész is volt.

1990-ben egy Da Costas nevű különleges úttörő házaspár érkezett Oiapoquéba, hogy segítsen. Elhatározták, hogy minden iskolát meglátogatnak, és felajánlják az iskolaigazgatóknak a Fiatalok kérdései — Gyakorlatias válaszok című könyvet. Arra is engedélyt kértek, hogy felkínálhassák ezt a könyvet minden tanulónak. Megkapták az engedélyt. Miután megtudták a tanulók és a tanárok, hogy miről szól a könyv, mindannyian kértek belőle egy példányt. Így 250 könyvet helyeztek el.

Da Costa testvér a következőkről számol be: „Kitűnő beszélgetésünk volt a helyi katonai tábor parancsnokával, és felkínáltuk neki az Ismeret, amely örök élethez vezet című könyvet. Elfogadta, és segítséget kért ahhoz, hogy megbirkózzon az emberei részegeskedésével és erkölcstelenségével a táborban. Felajánlottuk neki, hogy tartunk egy előadást az embereinek. Tetszett neki az ötlet, és megígérte, hogy a következő hétre összehoz egy kis csoportot. Amikor odaértünk megtartani az előadást, 140 katona várt ránk. Mindannyian jól odafigyeltek az elhangzottakra. Otthagytunk 70 folyóiratot, de  csak azért ennyit, mert nem volt több nálunk; nem gondoltuk, hogy ilyen sokan fognak részt venni az összejövetelünkön. Ezután több héten át tartottunk előadásokat. Mivel ezek a katonák nem tartózkodnak sokáig egy helyen, legtöbbjükkel elveszítettük a kapcsolatot.” Ettől függetlenül sokan kedvezően reagáltak a kapott segítségre.

Egy Rosa nevű fiatalasszony már tanulmányozta a Bibliát a Tanúkkal Brazíliában, de nem reagált teljes mértékben a jó hírre. Amikor tudomást szerzett róla, hogy sok pénzt lehet keresni a francia guyanai aranybányákban, otthagyta lakását, és abbahagyta a bibliatanulmányozást, majd Oiapoquéba érkezett azzal a szándékkal, hogy innen engedély nélkül átmegy Francia Guyanába. Természetesen az őserdő közepén férfiakkal lakni az aranybányában nem lenne biztonságos egy nő számára. Mielőtt azonban elindult a bányába, egy oiapoquei testvérnő, aki törődést mutatott iránta, segített neki, hogy átgondolja a helyzetét. Mélyen megindította a Bibliában található tanács, amelyet a Máté 6:25–34-ben olvashatunk, és meggondolta magát. Rosa átadta életét Jehovának, és hazatért. Több évig tartó különélés után kibékültek férjével, és újra együtt élnek.

Oiapoquében egy új gyülekezet kezdte meg működését 25 hírnökkel, de a Saint Georges-ban tevékenykedő öt hírnök munkája is gyümölcsöző. Jean René Mathurin volt az első Saint Georges-i lakos, aki kiállt az igazság mellett. Ma kisegítőszolgaként tevékenykedik, felesége pedig általános úttörő.

Örömteli kongresszusok

A bibliai időkben Jehova arra utasította imádóit, hogy rendszeresen gyűljenek egybe imádatra (5Móz 16:1–17). Ehhez hasonlóan Jehova napjainkban élő imádói számára Francia Guyanában kiemelkedő események a körzet- és kerületkongresszusok. Még ha kevés hírnök van is, a testvérek nem vonakodnak  megszervezni a kongresszusokat. Egy testvér a következőket mondta: „A kerületkongresszusunk 1960-ban nyolc napig tartott. Négy bibliai drámát láthattunk. A színészeknek meg kellett tanulniuk kívülről a szerepüket, és a hírnökök maroknyi csoportjának rengeteg munkája volt. Szerencsére Guadeloupe-ról és Martinique-ról sok testvér jött, akik segítettek a kongresszusok lebonyolításában.” A testvérek nagyra értékelték jelenlétüket. Sokan még ma is kedves emlékként gondolnak vissza arra, amikor a helyi testvérek közül majdnem mindenki kint volt a repülőtéren, hogy fogadja a Guadeloupe-ról és Martinique-ról érkező küldötteket.

Ezek az összejövetelek valóban okot adtak az örömre. Minden kongresszus gazdag szellemi lakoma volt, és a testvéreknek az izraelitákhoz hasonló érzéseik voltak, akiknek Jehova a következőket mondta: „örvendezzetek az Úr előtt, a ti Istenetek előtt” (3Móz 23:40).

A tapasztaltabb testvéreknek nagyon sok tennivalójuk volt. Gondoskodtak a kongresszusok megszervezéséről, előadásokat tartottak, és gyakran szerepeltek több drámában is. Nem volt ritka, hogy egy-egy testvér három drámában szerepelt, és öt-hat előadást tartott.

Az ebédszünetben tápláló ételeket készítettek és szolgáltak fel, így még több munkát kellett elvégezni. A felszolgált ételek között gyakran szerepelt sertéshús, gyík, arany nyúl, teknős és tatu. Előfordult, hogy a testvéreknek a kongresszus alatt vadászniuk vagy halászniuk kellett, hogy legyen mit felszolgálni.

Mindig kihívás volt olyan helyet találni, ahol kongresszusokat lehet tartani. Eleinte a Valard család otthona adott helyet a rendezvénynek. A testvérek építettek egy pajtát az udvaron, amelyet a növekvő létszámhoz mérten minden évben kibővítettek. Amikor azonban a jelenlévők létszáma meghaladta a kétszázat, nagyobb helyet kellett keresni. Eleinte nem volt  más lehetőségük, mint kosárlabda- vagy kézilabdapályákat bérelni. A testvérek összeállítottak egy színpadot, és megkérték a résztvevőket, hogy mindenki hozzon magának széket. Ez nem volt egyszerű, de a testvérek kedvezően tekintettek a helyzetre. A fiatalok azonnal átadták helyüket az idősebbeknek, még akkor is, ha emiatt egész nap állniuk kellett.

Éveken keresztül bérelt tánctermekben tartották a kongresszusokat. A szombati ülésszak végén a testvéreknek gyorsan ki kellett üríteniük a termet, mert a zenészek hamarosan megérkeztek, hogy felkészüljenek az egész éjszaka tartó táncestre. Vasárnap kora reggel a testvérek visszamentek, hogy kitakarítsák a termet, és előkészítsék a délelőtti ülésszakra. Érthető módon a legtöbb ember úgy gondolta, hogy ezek a termek nem illenek vallási összejövetelekhez. A környéken élő emberek gúnyolódtak, amikor a testvérek olyan helyen jöttek össze, mint a Guyana Palace, az Au Soleil Levant és az Au Canari. Az idő múlásával azonban ezekbe a termekbe sem fért be a kongresszuson jelen lévők növekvő csoportja.

Végül a testvérek arra az elhatározásra jutottak, hogy a martinique-i és a guadeloupe-i kongresszusi termek mintájára saját kongresszusi termet építenek. Az épület fémvázas volt, a tetejére pedig horganyzott lemez került. Elég nagy volt ahhoz, hogy körülbelül 1000 főt befogadjon, és könnyen le lehetett bontani. A következő lépésként megfelelő telket kellett találni, ahol fel lehet építeni és használni lehet ezt a kongresszusi termet. Jean-Daniel Michotte felajánlotta a telkének egy részét erre a célra. Ez a terem több éven át kielégítette a szükségleteket.

Egy hatalmas építkezés

Egyre többen érdeklődtek az igazság iránt, így nagyobb kongresszusi teremre volt szükség. A testvérek kezdtek olyan telket keresni, amelyen 2000 férőhelyes kongresszusi termet lehet építeni. Többévi keresés után találtak egy jó fekvésű,  háromhektáros telket megfizethető áron. Mivel a helyi testvéreknek nem volt elegendő a tervezői és építőipari jártasságuk, segítséget kértek a franciaországi fiókhivataltól. A tervezett építkezés valóban hatalmas volt. 1993-ban felépült a 2000 négyzetméteres kongresszusi terem, valamint öt Királyság-terem, három lakás a különleges úttörőknek és három misszionáriusotthon is, és mindez nyolc héten belül!

Az építőanyag nagy részét Franciaországból szállították 32 nagy konténerben. A szállítmányban traktorok, teherautók, buszok, tégla, horganyzott lemez és egyéb építőanyag is volt, valamint rengeteg élelem. Nagyon keményen dolgoztak azok a franciaországi területi építőbizottságok, amelyektől segítséget kértek a munka elvégzéséhez.

Az építkezés alatt mintegy 800 testvér és testvérnő érkezett Franciaországból saját költségén, hogy együtt dolgozzon az 500 helyi testvérrel és testvérnővel a négy építési helyszínen. A legnyugatabbra eső építési helyszín 250 kilométerre volt a legkeletibb helyszíntől, így jó kapcsolattartásra volt szükség. A két hónap alatt meghatározott időközönként érkeztek a francia testvérek, de előfordult, hogy egyszerre 500 francia és 422 helyi Tanú dolgozott. Kihívás volt szállást adni ennek a sok munkásnak. Sok helyi család két-három francia munkást is elszállásolt; senkinek sem kellett szállodában aludnia. A munkások szállításáról is gondoskodni kellett. Az egyik testvér visszaemlékszik: „Munkába menet kitérőt tettem, és elvittem néhány munkást az építkezésre, majd hazafelé jövet felvettem őket. Minden tőlünk telhetőt megtettünk, hogy a munkások jól érezzék magukat.”

Mialatt legtöbben Matouryban dolgoztak a kongresszusi terem építésén (amelybe egy Királyság-termet is terveztek), mások Sinnamaryben építették a Királyság-termet, valamint egy kis misszionáriusotthont. Manában egy másik Királyság-termet és misszionáriusotthont építettek. Mana Sranantongo  negyedében olyan Királyság-termet építettek, amelyben van egy lakás a különleges úttörőknek. Saint-Laurentben 330 férőhelyes terem épült, hatfős misszionáriusotthonnal. Ezt a termet két gyülekezet használja. Ebben a nagy Királyság-teremben tartják a sranantongói nyelvű kongresszusokat, amelyeken gyakran 600-an vannak jelen.

Ez után az óriási építkezés után néhány francia testvér úgy döntött, hogy Francia Guyanában telepszik le. Építési jártasságuk kamatoztatásán kívül vénekként, illetve kisegítőszolgákként tevékenykednek a gyülekezetekben, valamint tagjai az építési bizottságoknak, ami igazi áldás a gyülekezeteknek. Néhányan közülük részt vettek az új fióklétesítmény építésében is.

Szükség van fiókhivatalra

A francia guyanai fiókhivatal 1990-ben kezdte meg működését egy bérelt otthonban Montjolyban, közel a fővároshoz. A fiókbizottság koordinátorának David Moreau-t nevezték ki. A Gileád Iskolát 1981-ben végezte el, és azóta Martinique-on szolgált, így gyakran kellett francia guyanai feladatokat ellátnia. Vele együtt Jean-Daniel Michotte, Paul Chong Wing és Eric Couzinet szolgált még a fiókbizottságban. Később Christian Belottit is kinevezték, hogy velük együtt szolgáljon. A gyülekezetek nagyon nagyra értékelték azt az irányítást, amelyet helyileg kaptak olyan érett testvérektől, akik jól ismerik szükségleteiket.

Amikor létrejött a fiókhivatal, az országban az egy hírnökre eső arány 173 volt. A 660 hírnök között 14 misszionárius is szolgált, akik az ország különböző részeire kapták kinevezésüket. A hírnökök száma folyamatosan növekedett — volt olyan év, amikor 18 százalékkal —, így megfelelő irodahelyiségek után kellett nézni. 1992-ben a fiókhivatal Matouryba költözött, amely nem messze van Cayenne-től. Majd 1995-ben  a Vezető Testület jóváhagyta, hogy olyan épületet építsünk, amely jobban kielégíti szükségleteinket. Kétévi munkára volt szükség ahhoz, hogy az új épületegyüttes elkészüljön. Micsoda örömet szerzett ez a testvéreknek, és milyen kitűnő tanúságot tett!

Kihívások a szolgálatban

A jó hír prédikálásához kemény munkára, önfeláldozásra és nagy szeretetre van szükség ebben az országban. Az őszinte bibliatanulmányozók ezt nem hagyják figyelmen kívül. Az egyik ilyen tanulmányozó a következőket mondta a vele tanuló testvérnőnek: „Egyértelműen érzem a felém áradó szeretetet, és azt, hogy milyen sok áldozatot hozol az érdekemben. Hónapokon keresztül, még esőben is rendszeresen jössz, hogy a jó hír ismeretére taníts. Ezért viszonzásul minden vasárnap elmegyek az összejöveteletekre.” Ez a tanulmányozó így is tett, és elhozta barátait is.

Néhány esetben a testvéreknek vizesárkokat áthidaló farönkökön kellett átgyalogolniuk, hogy odaérjenek a bibliatanulmányozás helyszínére. Az átkelés még nehezebbé válik, ha a farönk egyik része a vízen úszik. David Moreau egy úttörő testvérnő előtt lépdelt óvatosan, és mindkét kezét felemelte, hogy megőrizze egyensúlyát, amikor hirtelen csobbanást hallott maga mögött. A testvérnő bátran visszamászott a farönkre, a bibliatanulmányozónál megmosakodott, majd levezette a tanulmányozást, mintha mi sem történt volna.

Egy másik helyen Bouquet testvér kenuval érkezett egy faluba, éppen apály idején, és a folyópartot vastag sár borította. Amint a falu felé lépegetett, térdig süllyedt a sárba. Végül még 25 méter után érte csak el a száraz talajt. A kedves falubeliek adtak neki vizet a lábmosáshoz, majd megkezdte szolgálatát.

 Nemcsak a falvak elszigeteltsége és a nyelvi különbségek miatt nehéz elérni az amerikai indiánokat. Mivel az állam igyekszik megvédeni ezeket a területeket a civilizáció támadásától, ezért korlátozza az odalátogató emberek számát. Így nem engedélyezik a rendszeres prédikálást falvaikban. Azonban amikor az amerikai indiánok meglátogatják a közeli településeket, hogy beszerezzék a szükséges dolgokat, Jehova Tanúi igyekszenek megosztani velük azt a csodálatos reménységet, hogy a föld egyszer minden betegségtől mentessé válik, beleértve a maláriát is, ami oly sok embert gyötör azon a vidéken.

Néhányuknak gyökeres változtatásokat kell tenniük gondolkodásmódjukban a megbeszélt találkozók és meghatározott összejöveteli időpontok betartásával kapcsolatban.  Harminc évvel ezelőtt a bennszülöttek sohasem viseltek karórát, és nem kellett sehová sietniük. Így új fogalom számukra az, hogy időben érkezzenek az összejövetelekre. Az egyik testvérnő nagyon örült, amikor megérkezett az ima alatt, de hamarosan rájött, hogy a befejező imát hallotta! Másik alkalommal egy misszionárius Saint Georges-ban prédikált, és megkérdezett egy férfit, hogy messze van-e a Régina település.

— Nem, nincs messze — felelte a férfi.

— Mégis, milyen messze van?

— Kilenc nap gyalog, és már ott is vagy.

Ez a szemléletmód az időről némi magyarázatot ad arra, hogy némelyek, bár szeretik az igazságot, miért halogatják meghozni a döntést, hogy Istent szolgálják.

Néhány személynek választania kellett a törzsi törvények és a bibliai alapelvek betartása között. Ha Jehova útja mellett döntöttek, időnként szembe kellett nézniük a falu vezetőjének dühkitörésével. Az egyik különleges úttörő házaspárt halálra ítélte annak a falunak a vezetője, amelyiknek a környékén szolgáltak. Csak úgy tudták elkerülni a kivégzést, hogy elmenekültek a faluból, majd egy másik megbízatást kaptak 300 kilométerrel odébb.

Az ehhez hasonló kihívásoktól függetlenül, és tekintet nélkül a társadalmi helyzetre, valamint háttérre, mindenfajta ember válaszol a felhívásra: „aki akarja, vegye az élet vizét ingyen” (Jel 22:17). A tavalyi év folyamán a jó hírt prédikálók csúcslétszáma 1500 volt Francia Guyanában. Átlagosan 2288 bibliatanulmányozást vezettek az érdeklődőkkel. Április 19-én 5293-an vettek részt Krisztus halálának emlékünnepén. Buzgón imádkozunk érte, hogy még sokkal többen tegyék magukévá az igazságot, és váljanak Jézus Krisztus igazi tanítványává.

 [Egész oldalas kép a 224. oldalon]

[Kép a 228. oldalon]

Olga Laaland

[Kép a 230. oldalon]

Balra: Christian Bonecaze, jobbra: Xavier Noll

[Képek a 234. oldalon]

Michel és Jeanne Valard

[Kép a 237. oldalon]

Constance és Edmogène Fléreau

[Képek a 238. oldalon]

1. Fából készült ösvény az esőerdőn keresztül 2. Eric Couzinet és Michel Bouquet felszereléseikkel együtt 3. Amerikai indián település

[Kép a 241. oldalon]

Elie és Lucette Régalade

 [Képek a 251. oldalon]

Nyolc hétig tartó nemzetközi építkezés: 1. kongresszusi terem Matouryban; Királyság-termek és szálláshelyek 2., 3. Manában, 4. Saint-Laurentben és 5. Sinnamaryben; 6. a francia guyanai Tanúk együtt dolgoztak a több száz francia testvérrel

[Képek a 252—3. oldalon]

A francia guyanai fiókhivatal és Bétel-otthon a fiókbizottsággal (balról jobbra): Paul Chong Wing, David Moreau, Jean-Daniel Michotte, Eric Couzinet