Curaçao

Az ABC-szigetek néven ismert, páratlan szépségű Aruba, Bonaire és Curaçao Venezuela partjainál helyezkedik el. Ezeket a szigeteket nem a Karib-tenger más szigeteire jellemző buja növényzet teszi gyönyörűségessé, hanem sivatagjaiknak, titokzatos éjszakai árnyaiknak és nappal megmutatkozó erőteljes, kontrasztos színeiknek a szépsége.

Mivel itt kevés eső esik, a vidéket uralva gazdagon nőnek hatalmas kaktuszok, melyek közül legpompásabb a kadushi. A sárga pillangófa is jól tenyészik itt, melyet sajátos, féloldalára dűlő lombkoronája tesz különlegessé. A gyarmati múltra emlékeztető, ma már néma őrszemként álló ültetvényes házak körvonala rajzolódik ki az azúrkék égbolton. A vidéki területeken kecskék kóborolnak, és az utakon is átszökdelnek.

Aruba és Bonaire élénk idegenforgalommal dicsekedhet, míg Curaçao a kőolaj-finomításból és a külkereskedelemből származó jövedelemből él. A tengervíz lepárlására mindegyik szigeten van sólepárlóüzem, hogy ivóvizet, valamint villanyáramhoz szükséges vízgőzt nyerjenek.

A szigeteket, melyeken a lakosság száma már majdnem eléri a 250 000 főt, a XV. században fedezték fel a spanyolok. Később a hollandok vették birtokukba őket, és bár rövid ideig a franciák és az angolok kezében is voltak, 1815-ben visszakerültek a hollandokhoz. A Holland Antillák Államszövetsége, mely eredetileg az ABC-szigetekből és a Szélcsendes-szigetek három tagjából állt, 1954 óta saját maga dönt belső ügyeiben.  1986-ban azonban Arubának megadták a status apartét, az autonómiát.

Kultúra és nyelv

A holland kormányzás alatt a szigetek vallási toleranciát élveznek. A lakosok túlnyomó többsége római katolikus, bár nagy protestáns csoportok is működnek. Curaçaón van egy erős zsidó közösség is. A világ 40-50 nemzetéből élnek itt békésen együtt az emberek, teljes egyenjogúságot biztosító társadalomban. Jóllehet közös nyelvet beszélnek, mindegyik sziget megőrizte a saját jellegét. Ebben a sokszínű társadalomban gyökeret eresztett a Biblia igazsága, mely mind a mai napig virágzik.

Az emberek több nyelvet is tudnak, és könnyen megfeledkeznek arról, hogy éppen milyen nyelven beszélnek, mivel igen megszokott náluk, hogy átváltanak egyik nyelvről a másikra. Jóllehet a hivatalos nyelv a holland, illetve még az angolt és a spanyolt is széles körben használják az üzleti életben, az itteni emberek anyanyelve a papiamentu. Egy elmélet szerint a papiamentu a nyugat-afrikai Zöld-foki-szigeteken  alakult ki a XVII. század előtt. A portugálok ezekről a szigetekről indultak afrikai fosztogató útjaikra, és hogy az afrikaiak és a portugálok beszélgetni tudjanak egymással, az afrikai nyelvek és a portugál keveredésével egy új kreol nyelv született. Azt a nyelvet, amelyen a különböző nyelvi csoportok kommunikálni tudnak egymással, lingua francának nevezik. Később az ABC-szigeteken az ide hozott rabszolgák honosították meg ezt a nyelvet. Az évek során hatással volt rá a holland, a spanyol, az angol és a francia nyelv. Az így kialakult papiamentu ezeknek a nyelveknek a keveréke.

A rabszolgák által létrehozott, és a szigetekre velük eljutott lingua francával alapjában véve át lehetett hidalni a kommunikációs szakadékot, illetve egységesíteni lehetett ezeket a szigeteket. Ám ezenkívül egy másik „lingua franca” is meghonosodott itt. Erről a Sofóniás 3:9 (NW) így ír: „Akkor tisztává változtatom a népek nyelvét, hogy mindannyian hívják Jehova nevét, hogy vállvetve szolgálják őt.” Ez a ’tiszta nyelv’ nem csupán néhány szigetlakót egyesített — mely által lehetővé vált számukra, hogy társadalmi, faji és néha nemzeti különbözőségeken is felülemelkedjenek —, de még Jehova Tanúi világméretű közösségével is egységesíti őket. Így bár vannak papiamentu, angol, spanyol és holland nyelvű gyülekezetek, a bibliai igazság „lingua francája” a szeretet szoros kötelékébe fűzi össze a testvéreket.

Az igazság hajnala

Nem tudjuk pontosan, hogy miként lettek elvetve az igazság első magvai ezeken a szigeteken. Az igazság fénye szinte észrevétlenül kezdett derengeni, eloszlatva a sötétséget a szigeteken, melyek sokáig a római katolicizmus bástyái voltak. Az 1920-as évek végén és az 1930-as években többen is prédikáltak ezeken a területeken. Ezenkívül volt egy kereskedő, aki vallásos könyveket árult, s ezzel tudtán kívül az igazság magvait vetette, mivel a könyvei között olyan kiadványok is voltak,  amelyeket Isten szervezete adott ki. Két lánya, Pearl és Ruby vele együtt dolgoztak, és évekkel később Jehova Tanúivá váltak. Mindketten a mai napig hűségesen szolgálják Jehovát.

Curaçaón 1940-ben került sor az első keresztelkedésre: Brown testvér, aki Trinidadról származott, és a kőolaj-finomítónál kapott munkát, megkeresztelt öt olyan embert, akivel tanulmányozott. Köztük volt Martin és Wilhelmina Naarendorp, valamint Eduard van Marl, akik mindannyian eredetileg Suriname-ból jöttek.

A Naarendorp házaspár lánya, Anita Libretto így beszél emlékeiről: „1940-ben hatéves voltam. Emlékszem, hogy a szüleim egy angolul beszélő testvérrel tanulmányoztak. A szüleim csak hollandul tudtak, és alig értették meg az angolt, de nagy nehezen legyőzték ezt az akadályt, és hat hónapon belül megkeresztelkedtek. Nálunk tartották az összejöveteleket, de nem voltak olyan jól megszervezve, mint most. Ezek tanulmányozási esték voltak, melyek éjfél utánig tartottak, mivel szüleim az angol nyelvű könyvek megértésével küszködtek.” A prédikálás főleg angolul folyt, mivel a kicsiny csoportban senki sem beszélte a papiamentut, és nem is voltak ezen a nyelven kiadványok.

A helybeliek általában nem voltak hozzászokva a Biblia olvasásához, hiszen a katolikus egyház ezt megtiltotta. Nem ment ritkaságszámba, hogy a papok minden Bibliát elkoboztak, amit csak találtak. Kezdetben az egyikük követte a testvéreket, és toporzékolva kiabálta: „Hagyják békén a juhaimat!”

 Magvetés Arubán és Bonaire-en

John Hypolite, aki korábban adventista volt, és Martin Naarendorp 1943-ban Arubára mentek szabadságra, melyet azzal töltöttek, hogy hirdették a jó hírt. Úgy tudjuk, ők prédikáltak ott először. Miután visszatértek Curaçaóra, Hypolite testvér írt a brooklyni főhivatalba, hogy segítséget kérjen a szántóföldre. Három évvel később misszionáriusokat küldtek oda, de Hypolite testvér sajnos még azelőtt meghalt, hogy megérkeztek volna. Mindenesetre a bátor curaçaói testvérek, mint például John Hypolite, követték a Prédikátor 11:6-ban feljegyzett figyelmeztetést, és bőkezűen szórták a magot, melyek később gyökeret eresztettek és kihajtottak.

1944-ben a grenadai Edmund Cummings és a trinidadi Woodworth Mills érkeztek Arubára, és a Sint Nicolaas-i kőolaj-finomítóban vállaltak munkát. A sziget keleti csücskén fekvő Sint Nicolaas városa a Nyugat-indiai-szigetekről származó bevándorlóktól nyüzsgött, akik azért jöttek ide, hogy a  kőolaj-finomítóban dolgozzanak. Mills testvér különösen lelkes szónok, aki rendkívül fellendítette a jó hír prédikálását. 1946. március 8-án Mills és Cummings testvér megalakította az első angol nyelvű gyülekezetet Sint Nicolaasban. A gyülekezetben 11 hírnök volt, és Mills testvér volt a csoport-, más néven a gyülekezetszolga.

Az első keresztelkedésre 1946. június 9-én került sor. A négy keresztelkedő között volt Timothy J. Campbell és Wilfred Rogers, majd 1946 végére a hírnökök létszáma megkétszereződött. Később bevándorló Tanúk is csatlakoztak a gyülekezethez — többek között Buitenmanék, De Freitasék, Campbellék, Scotték, Potterék, Myerék, Titre-ék és Faustinék.

Mills testvér figyelemre méltó sikereket ért el a kötetlen formájú tanúskodásban, és az egyik munkatársa, egy gyorsírónő, akit Orisnak hívtak, kedvezően reagált a jó hírre. Ez a hölgy  1947 januárjában keresztelkedett meg. Mills testvér ezzel nemcsak eggyel több testvérnőre lelt Oris személyében, hanem menyasszonyra is, mivel később összeházasodtak. 1956-ban meghívták őket a Gileád 27. osztályába, majd Nigériába kaptak kinevezést.

Arubán 1950-ig főleg Sint Nicolaasban folyt a prédikálás, mivel az ottani emberek túlnyomó többsége angolul beszélt, és a testvérek nem nagyon beszélték a papiamentu nyelvet. Ezért addig egyetlen tősgyökeres arubai sem fogadta el az igazságot. A katolikus egyház könyörtelen ellenállása a Tanúk ellen fordította az egyébként barátságos arubai embereket, és ez lassította a növekedést. Eleinte egyáltalán nem volt szokatlan, hogy a dühös házigazdák bozótvágó késsel hadonászva üldözzék a Tanúkat. Olyan is történt, hogy a testvérekre forró vizet öntöttek, vagy kutyákat uszítottak rájuk. Más alkalmakkor a testvéreket behívták a házigazdák az otthonaikba, ezután kisétálva a szobából magukra hagyták őket. A szigeteken sértő, ha nem foglalkoznak a látogatókkal.

Edwina Stroop, egy arubai úttörő így emlékszik vissza: „A papok azzal tartották sakkban az embereket, hogy megátkozzák őket, ha elhagyják az egyházat.” De ez nem csökkentette  a testvérek buzgalmát, akiket a Jehova és az embertársaik iránti szeretetük arra ösztönzött, hogy rendületlenül kitartsanak.

Néhány sivatagi növény magja évtizedekig szunnyadó állapotban van, míg a megfelelő mennyiségű eső hatására kicsírázik, és végül gyönyörű virágokat hoz. Hasonló volt a helyzet Jacobo Reinával, egy bonaire-i vámtiszttel is. Ő 1928-ban hozzájutott a Teremtés című könyvhöz. Jóllehet római katolikus családban született, megvizsgálta a protestáns vallásokat, de nem lelt arra a megelégedettségre, amire vágyott. A Teremtés című könyvből az igazság hangjai csengtek ki neki. A könyvben más, Jehova szolgái által kiadott könyvek címei is fel voltak sorolva, de Jacobo nem tudta megszerezni őket. Tizenkilenc év telt el, és egyszer, 1947-ben, amikor Jacobo meglátogatta a nővérét Curaçaón, találkozott egy misszionáriussal, aki tanulmányozott a lánytestvérével. Jacobo ezek alatt az évek alatt mindig a pénztárcájában hordozta azt a listát, amelyen a könyvek címei voltak felsorolva, és megkérdezte a misszionárius testvérnőt, hogy megvannak-e neki ezek a könyvek. A testvérnő táskájában lévő összes kiadványt elkérte — legalább 7 könyvet és 13 füzetet —, majd megrendelte Az Őrtorony és az Ébredjetek! folyóiratot. Szellemi éhsége, mely már oly régen gyötörte, végre csillapodott. Igen, az igazság magvait, melyek oly sok éven keresztül szunnyadó állapotban voltak, meglocsolták a növekedésükhöz szükséges vízzel.

 Megérkeznek Curaçaóra az első misszionáriusok

A Gileád hatodik osztályában végzett Thomas Russell Yeatts és felesége, Hazel, 1946. május 16-án érkezett Curaçaóra, a szinte még érintetlen területre. Yeatts testvér nagy lendületet adott a szigeteken folyó munkának, és több mint 50 évig, egészen az 1999-ben bekövetkezett haláláig maradt a megbízatásában. Egy rövid megszakítást kivéve, a fiókhivatal felvigyázása 1950-től 1994-ig az ő vállán nyugodott. Ez a testvér állandóan jó kedélyű, humoros és rendkívül optimista volt, a hite pedig rendíthetetlennek bizonyult. Kiváltságában állt látni, amint a Királyság-prédikáló munka egyre nagyobb méreteket ölt.

Hazel, aki a férje lojális támogatója volt, mind a mai napig hűségesen megmaradt a megbízatásában, és mindenkinek a buzdítás forrása. Még jól emlékszik arra, hogy amikor megérkeztek a repülőtérre, meleg szeretettel fogadta őket Naarendorp és Van Marl testvér egy érdeklődővel, Clement Fleminggel együtt.

Beszéljünk most egy kicsit Clementről. Ez a férfi megszerezte a Children (Gyermekek) című könyvet, elolvasta, és meg  volt győződve róla, hogy megtalálta az igazságot. Fiatal korában azért hagyta ott a római katolikus egyházat, mert annak sok tanításával nem értett egyet. Később kapcsolatba került a Tanúkkal, és így volt jelen az első misszionáriusok fogadásánál. 1946 júliusában az új misszionárius, Russell Yeatts keresztelte meg. Fleming testvér mind a mai napig Királyság-hírnök, és ezt mondja: „Kilencvenhárom évesen még mindig abban reménykedek, hogy én is élve jutok át Armageddonon az új rendszerbe.” Micsoda példája ő a hitnek és a kitartásnak!

Yeatts testvérnő ezt mondja: „A repülőtérről egy olyan bolt felett lévő kétszobás lakásba vittek minket, ahol disznófarkat és sós halat árultak. A lakás bútorozatlan volt, fürdőszobánk sem volt, s ezért a következő hat hónapban le kellett mennünk a földszintre zuhanyozni, míg egy jobb lakóhelyet nem találtunk.” Jóllehet Hazel újra meg újra vérhasban szenvedett, sem ő, sem pedig Russell nem csüggedtek el. Évekkel később Yeatts testvér ezt írta: „Az életet, különösen Jehova szolgái számára,  nem a körülmények, a vidék vagy a nyelv teszi érdekessé, hanem az emberek. És ők minden megbízatási területen megtalálhatók.”

Míg ezek a bátor misszionáriusok az ottani anyanyelvet, a papiamentut tanulták, a tiszta nyelvet, az igazság „lingua francáját” is tanítaniuk kellett a curaçaói embereknek. Ezek közül az emberek közül az egyik Camilio Girigoria volt, aki 1950-ben az első helybeli megkeresztelt személy lett. Egy kőolaj-finomítóban dolgozott, és az igazsággal különböző testvérek által került kapcsolatba, például Henricus Hassell által, aki a jó hír lelkes hirdetője volt. Camilio most 78 évesen vénként szolgál, és 24 embert segített az önátadáshoz. 1946-ban a misszionáriusok megszervezték az első angol nyelvű gyülekezetet Curaçaón, de csak 1954-ben alakult meg az első papiamentu nyelvű gyülekezet.

Arubán továbbra is ragyog az igazság fénye

A kanadai Henry és Alice Tweed, a Gileád 12. osztályának végzősei, 1949 júliusában mentek Arubára, ahol jelentős mértékben hozzájárultak a tiszta nyelv tanításához. Henry, aki magas, vékony testalkatú férfi volt, kedves és szelíd természetéről  volt ismert, Alice-t pedig a gyors észjárásáról és a szolgálatban tanúsított fáradhatatlanságáról ismerték. A misszionáriusok közül csak ők éltek és munkálkodtak mindhárom szigeten, és az emberek még évtizedek múltán is szeretettel emlékeznek rájuk önfeláldozó szellemük és buzgalmuk miatt.

William Yeatts (Russell unokatestvére) és felesége, Mary, 1950-ben végeztek a Gileád 14. osztályában, és Curaçaóra kapták kinevezésüket. 1953-ban Arubára mentek. Majdnem 50 évvel később még mindig a megbízatási területükön szolgálnak — a hit és a kitartás kitűnő példái ők. Ez idő alatt Mary arról vált ismertté, hogy rendkívül buzgó a szolgálatban. Mindig a tanúskodómunka élvonalában tevékenykedett, míg Bill (mely a William név becézése) a bibliai kiadványok fordítására összpontosított. Bill és Mary megérkezése előtt a két angol nyelvű gyülekezet csak kevés helyi hírnökkel gyarapodott. Bill és Mary türelmesen és módszeresen kezdte vetni az igazság magvait az Arubán élő, papiamentu nyelvet beszélő emberek között. Lassan learathatták erőfeszítéseik gyümölcsét. Bill így emlékszik vissza: „Őrtorony-tanulmányozásokat kezdtünk tartani a misszionáriusotthon udvarán lévő nagy valódi aszályfa alatt. Néha még 100-an is voltunk. A katolikus templom kiselejtezett padjain ültünk.” 1954-ben megtartottuk Krisztus  halálának emlékünnepét, és ezt követően megalakult egy papiamentu nyelvű gyülekezeti könyvtanulmányozás.

Az első arubai, aki megismeri a Biblia igazságát

Fiatalemberként Gabriel Henriquez hétvégéken néha nem tagadta meg magától az italt, és ezért hétfő reggel nem tudott megjelenni a munkahelyén, a kőolaj-finomítóban. Főnöke azt szerette volna, ha jobb életútra tér, és bár ő maga ateista volt, ajándékba előfizetett Gabrielnek az Ébredjetek! folyóiratra, mivel biztos volt benne, hogy ez a fiatalember segítségére lesz. Később Gabriel kapcsolatba került Tweedékkel, akik az apósával tanulmányozták a Bibliát. Mivel spanyol nyelvű könyvből tanulmányoztak, Gabriel fordított neki. Hamarosan Gabriel is érdeklődni kezdett, s így 1953-ban Bill és Mary Yeatts elkezdett vele tanulmányozni. Gabriel ezt mondja: „Végre minden kérdésemre választ kaptam.” 1954-ben átadta életét Jehovának, és ő lett az első arubai megkeresztelkedő.

Az első papiamentu nyelvű gyülekezetet, mely 16 hírnökből állt, 1956-ban szervezték meg, ám az 1957-es szolgálati év végére már 26 hírnök adott le jelentést. Ha egyszer az arubai embereknek felnyitja valaki a szemét, hogy meglássák „Nagy Babilon” hamis tanításait, és ha már nem félnek az emberektől, akkor nagyon megszeretik az igazságot, és a jó hír buzgó hirdetőivé válnak (Jel 17:5). Daniel Webb-bel is ez történt. Ő és a felesége, Ninita, aki először ellenséges volt, elfogadták az igazságot, és mindketten lelkes Királyság-hírnökök lettek. Vajon mások is követték a példájukat?

 Danielhez hasonlóan sokan mások is megismerték az igazságot, és engedték, hogy az formálja az ő és a családjuk életét. Az egyik személy, aki elkezdett tanulmányozni, Pedro Rasmijn volt. Egy nap Pedro arra érkezett haza, hogy az édesanyja, Maria, aki hithű katolikus volt, megsemmisítette azokat a könyveit, amelyekből tanulmányozott. Mivel Pedro még nem öltötte fel az új egyéniséget, úgy állt bosszút, hogy összetörte édesanyja szentképeit. Mariát ez teljesen felzaklatta, úgyhogy elpanaszolta a papnak, mi történt. A pap erre azt mondta, hogy Pedro jól gondolja, hogy a szentképek teljesen értéktelenek! Maria most már annyira fel volt háborodva, hogy elzavarta a papot, és úgy döntött, hogy megvizsgálja a Bibliát. Ennek az lett az eredménye, hogy Maria és a férje, Genaro, átadta életét Jehovának. Ők, 11 gyermekük, 26 unokájuk és egy dédunokájuk, vagyis összesen 40-en, Jehovát szolgálják!

Daniel van der Linde, Maria egyik veje még annak ellenére is megkeresztelkedett, hogy a szülei kitagadták. Elkergették otthonról, a katolikus pap megverte, de Daniel állhatatos maradt, bízva abban, hogy megtalálta az igazságot.  Ilyen nyomások ellenére Daniel áldottnak érzi magát, hiszen Jehova felhasználja őt arra, hogy sok embernek megtanítsa a Biblia igazságát. Lánya, Prisquela és a veje, Manuel bejárnak a Bételbe, és a curaçaói fiókhivatal fordítói osztályán dolgoznak. Maria egy másik vejének, Tonynak is mélységes hitet kellett kimutatnia Jehovában és azon ígéretében, hogy Ő fenntart bennünket, mivel megbetegedett, és öt műtéten esett át. Tony ezt mondja: „Az orvosok már lemondtak rólam, de én továbbra is Jehovához imádkozom erőért. Vér szerinti testvéreim, akik szinte kitagadtak, láthatják, hogy az egész világon több ezer szellemi testvérem van” (Márk 10:29, 30).

Növekedés a szigeteken

Albert Suhrnak, aki a Gileád 20. osztályában végzett, 1965-ben rossz egészségi állapota miatt el kellett hagynia Curaçaót, de kiváló „ajánlóleveleket” hagyott maga után (2Kor 3:1, 2). Egyikük Olive Rogers volt, aki 1951 szeptemberében általános úttörő lett. Olive már 17 éve élt együtt egy férfival. Amikor azonban megismerte Jehova magas irányadó mértékeit, otthagyta ezt a férfit, aki megkésetten felajánlotta neki, hogy feleségül veszi. Olive elutasította az ajánlatot, megkeresztelkedett, és elkezdte az úttörőszolgálatot. Majdnem 40 évig volt úttörő, amikor is megbetegedett. Rogers testvérnőt mindenhol lehetett látni, amint derűsen bemunkálja a területet. Az emberek most lelkesen mesélnek erről a testvérnőről. Lankadatlansága és szívóssága képessé tette őt arra, hogy sok embernek segítsen, többek között nagy családoknak is, hogy átadják életüket Jehovának.

 Napjainkban számos keményen dolgozó család szolgálja Jehovát az Antillákon és Arubán. Nagy családok, mint például Martháék, Croesék, Dijkhoffék, Rasmijnék, Liketék, Faustinék, Ostianáék és Roemerék alkotják a gyülekezetek magvát, és nagyban hozzájárulnak azok stabilitásához.

A barátságos Eugene Richardson 15 éves korában kezdett Jehováról tanulni. Bár nem vezettek vele külön bibliatanulmányozást, gyors előrehaladást tett azáltal, hogy minden összejövetelre eljárt, majd 17 éves korában megkeresztelkedett. 1956-ban kinevezték általános úttörőnek, amikor is elég nagy gondja támadt: nem volt mivel közlekednie. Ezt mondja: „A számomra kijelölt terület 20 kilométerre volt az otthonomtól, és ezért a közlekedés gondját úgy oldottam meg, hogy elcseréltem a zongorámat egy kerékpárra. Családom elszörnyedt ezen a cserén, és 40 évvel később még mindig szóba jön ez a téma. Nekem azonban nagyon hasznosnak bizonyult, különösen azért, mert négy hónappal később különleges úttörőnek neveztek ki Banda Abao addig még ki nem utalt területére.”

Új terület nyílik meg

Banda Abao vidéki területe, melyet a helybeliek kunukunak ismernek, Curaçao nyugati részén helyezkedik el, és majdnem a sziget felét elfoglalja. Ez a terület dimbes-dombos, és egy picit zöldebb, mint a sziget többi része. Szétszórtan elhelyezkedő házak tarkítják a tájat, és ezért sok idő kell a terület bemunkálásához. Clinton Williams, egy másik fiatal, buzgó úttörő csatlakozott Eugene-hez, és együtt vágtak neki az új terület felfedezésének. Eugene így emlékszik vissza: „A sziget többi részéhez képest  ez nem volt könnyű terület. Az emberek nagyon barátságosak voltak, és kellemesen elbeszélgettünk velük, de általában csak eddig jutottunk. Ennek ellenére a két évig tartó ottani munkálkodásaink alatt kedves tapasztalataink lettek. Az első hónapban találkoztam egy férfival, aki azt mondta, hogy ha be tudjuk neki bizonyítani, hogy Isten Királysága 1914-ben létrejött, akkor Tanú lesz. És úgy is lett: a feleségével és gyermekeivel Tanúvá vált. Később beszélgettem egy olyan hölggyel, aki azt mondta, hogy az unokaöccsét nagyon érdekli a Biblia. Még ugyanazon az estén visszatértem hozzájuk, és tanúskodtam ennek a fiúnak. A neve Ciro Heide volt.”

Ciro, aki rendkívül barátságos, elmondja a saját szemszögéből, hogy mi is történt: „Nagyon hithű katolikus voltam, és olyan jól tudtam a katekizmust, hogy iskolában is taníthattam azt. Valami azonban szöget ütött a fejembe. Nem tudtam megérteni, miért van az, hogy ha egyszer hiányzik valaki a templomból, akkor azzal halálos bűnt követ el, és a pokolba kerül, ha nem gyónja meg gyorsan. Egy nap kerékpárral fiatalember jött hozzánk, és a Bibliáról beszélt a nagynénémnek. Mivel a nagynéném tudta, hogy mennyire érdekel engem a vallás, visszahívta ezt az embert akkorra, amikor már én is otthon  voltam. Már alig vártam, hogy találkozzak vele, mivel úgy éreztem, hogy én többet tudok a vallásról, mint ő. Még aznap este eljött hozzánk Eugene. Elképedtem, amikor megmutatta nekem, hogy a hiszekegy, melyet mindennap elmondtam, azt állítja, hogy Jézus a pokolba került. Amiatt, hogy gondolkodás nélkül, csupán elhadartam ezt, nem értettem meg a jelentését. Az ejtett leginkább bámulatba, hogy Eugene a Bibliát használta bárminek az elmagyarázásakor, míg én egyetlen írásszöveget sem tudtam megtalálni. Attól a pillanattól az életem teljesen megváltozott, mivel azonnal elkezdtem tanulmányozni.” Ciro később megkeresztelkedett, jóllehet a felesége ellenezte ezt. Végül a jó példamutatása odavezetett, hogy a felesége is átadta az életét Jehovának. Már 30 éve szolgálják lojálisan Jehovát, és Ciro 25 éve tevékenykedik vénként.

Eugene 1958-ban részt vett a Gileád Iskolán, majd újra visszahelyezték Banda Abaóba, ahol még mindig gondot jelentett a közlekedés. Így beszéli el a helyzetet: „Amikor elmentünk a szántóföldi szolgálatba, volt olyan, hogy a csoportban 13 testvér volt, de csupán egyetlen autó, az enyém. Ez azt jelentette, hogy kétszer kellett megtennem a 30 kilométeres utat.  Az első csoportot elszállítottam a területre, majd visszasiettem a másodikért. Késő délután ugyanazt kellett tennem, mint reggel, hogy hazavigyem a testvéreket. De az egész napot  a szolgálatban töltöttük. Fárasztó volt ugyan, ám az örömünk annál nagyobb!” Eugene kiváltságában állt az is, hogy néhány évig az utazómunkában szolgálhatott.

Változások kunukun

1959-ben Clinton Williams, aki addigra már elvégezte a Gileád Iskolát, folytatta a munkát kunukun. Később feleségül vette Eugenie-t, egy buzgó úttörőt, akit a kedves természete miatt sokan megkedveltek. 1970-ben 17 hírnökből álló gyülekezet alakult a Zorgvliet bij Jan Kok nevű faluban, és az összejöveteleket a Pieters Kwiers családnál tartották. Két különleges úttörő, Juana Pieters Kwiers és a lánya, Esther, a Minguel és a Koeiman családdal együtt keményen munkálkodott a gyülekezet építésén. 1985-re a gyülekezetben 76-ra emelkedett a hírnökök száma, az összejövetelen pedig 125-en vettek részt. Még ugyanebben az évben a szeretet arra indított egyesült államokbeli testvéreket, hogy önkéntes munkásokként építsenek egy Királyság-termet Pannekoekben, a régi Királyság-termet pedig misszionáriusotthonná alakították át. A hírnökök száma két éven belül 142-re emelkedett, így 1987-ben megalakult a Tera Corá-i Gyülekezet.

Mindig is gondot okozott az, hogy lakóhelyet találjanak az úttörőknek, és Eugene visszaemlékszik, hogy egy olyan használaton kívüli házat kellett rendbe hozniuk, amelyet azelőtt kecskék laktak. Heteken keresztül próbálta elűzni a kecskék „illatát”. A kecskehúst helyi ínyencségnek tartják. Éveken keresztül volt étkeztetés a kongresszusokon. A testvérek finom ebédet fogyasztottak el az általában kecskehúsból készített, jól fűszerezett ételből. Alkalmanként azonban romlott volt a hús, és ezért igen sok testvér látogatta a mellékhelyiséget.

Russell Yeatts szerette elmesélni a Mimi nevű kecskéről szóló történetet. Ez a kecske egyszer megevett három Bibliát, több énekeskönyvet más könyvekkel együtt, és számos folyóiratot.  A gazdája, Rita Matthews ezt mondta: „Oly sok kiadványunkat ette meg, hogy elneveztük őt a szent kecskének.” Később Mimit eladták.

A kongresszusok előmozdítják a szeretet és az egység szellemét

Éveken át nehéz volt megfelelő összejöveteli helyeket találnunk, különösen a kongresszusaink számára. Max Garey, a Gileád ötödik osztályának végzettje szervezte meg a Buena Vista-i (Curaçao) testvérek számára, hogy felépítsék az első Királyság-termüket. A testvérek teljes szívvel vettek részt ennek a teremnek az építésében, és nagyon örültek, amikor elkészült.  1961-ben megalakult Curaçaón a második papiamentu nyelvű gyülekezet, mely ebben a gyönyörű, új teremben jött össze. A gyülekezetszolga Victor Manuel volt, aki most már majdnem 50 éve hirdeti a jó hírt. A brooklyni Bételben szolgáló Nathan H. Knorr adta át ezt a termet 1962. március 28-án.

Az 1970-es években a Buena Vista-i terem szomszédságában lévő földet vízszintes területté alakították, lebetonozták, és építettek rajta egy színpadot. Éveken keresztül itt tartottak kongresszusokat, és mivel nagyon kevés eső esik Curaçaón, ezeket az összejöveteleket a szabad ég alatt tartották meg, szinte minden gond nélkül. A testvérek azonban időnként meglepődtek a hirtelen támadt felhőszakadás miatt, mely bár eláztatta a ruháikat  és a könyveiket, de sohasem rontotta el a hangulatukat. Egyszerűen kinyitották az esernyőiket, és feszült figyelemmel kísérték tovább a programot. A múltban ezek az összejövetelek két nyelven folytak: néhány előadást angolul tartottak, majd lefordították őket, más programokról pedig papiamentu nyelven összefoglalót tartottak. A kerületkongresszusokat felváltva Arubán és Curaçaón rendezték meg. Voltak olyan küldöttek, akik bérelt repülőgéppel jutottak el a kongresszus szigetére, míg mások hajóval. Egy alkalommal egy nagy csoport tengeribeteg lett, amint a Niagara nevű hajóval a kongresszusra utazott. A kellemetlenség ellenére lelkesedésük nem hagyott alább az elkövetkezendő szellemi lakoma iránt.

Ingrid Selassa akkoriban 16 éves volt, és emlékszik, hogy a nagymamája eladott egy malacot, hogy fedezni tudja az utazás költségét. A küldötteket testvérek otthonaiban szállásolták el, és némelyeknek a földön kellett aludniuk. Tartós barátságok szövődtek, valamint a szeretet és az egység örömteljes szelleme uralkodott. 1959-ben megtartották az első papiamentu nyelvű kongresszust Banda Abaóban, a Santa Cruz nevű ültetvényes háznál. Ingrid így beszél emlékeiről: „A buszokat teleraktuk élelemmel, összecsukható ágyakkal és egyéb felszerelésekkel, majd elindultunk a kongresszusra. A program igazi szellemi lakoma volt, este pedig bibliai játékokat játszottunk, és Királyság-énekeket énekeltünk a csillagos ég alatt. Sosem fogom elfelejteni azt a három napot, amit ott töltöttünk. Akkor igazán éreztük, hogy egy testvériséghez tartozunk.” Hiterősítő nemzetközi kongresszusokat is rendeztek, például az 1969-es „Béke a földön” nemzetközi kongresszust, melyek szintén hozzájárultak a testvérek között lévő szeretet és egység szellemének az előmozdításához.

Új kongresszusi termek

Évek múltán a Buena Vista-i kongresszusi helyszín túl kicsinek bizonyult, de a gyülekezetek bőkezű adományai lehetővé  tették, hogy a testvérek megvásároljanak egy épületet a kőolaj-finomítótól. Ezt a Schelpwijk kerületben lévő épületet felújították, és sok éven át körzet- és kerületkongresszusokat tartottak benne. Nemrégen a fiókhivatal engedélyt kapott ennek az épületnek a lebontására és két Királyság-teremből álló épületegyüttes felépítésére, mely 720 férőhellyel kongresszusi teremként is szolgálhat. Ez a fejlemény örömmel tölti el a testvérek szívét.

1968 előtt bérelt termekben tartottak Arubán kongresszusokat, de a növekedés miatt állandó kongresszusi teremre lett szükség. Ezért döntés született, hogy építsenek egy akkora Királyság-termet, amelyben kongresszusokat is lehet tartani. 1968-ban kemény és önfeláldozó munkával a helyi testvérek nagyon szép termet építettek, melyben dicsérhették Jehovát. Az építkezést magas kaktuszbozótos rejtette el a járókelők elől. Az első kongresszus megtartása előtt egy héttel a kormány elrendelte a kaktuszos kivágását. Nicsak, a terem egyetlen éjszaka alatt kinőtt a földből, vagy legalábbis úgy tűnt, mintha egyetlen éjszaka alatt történt volna! A helybeliek csodának tartották ezt, és sokan azt hitték, hogy a terem tényleg egyetlen éjszaka alatt épült fel. Ez a „csoda” később gyorsépítési módszerként vált ismertté.

Bonaire-en beindul a munka

Joshua Steelman, a brooklyni főhivatal egyik különleges képviselője 1949-ben Bonaire-re látogatott, ahol akkoriban Jacobo Reina és a földműves Matthijs Bernabela prédikált tevékenyen. Egyikőjük sem volt még megkeresztelkedve. Intézkedtek, hogy megtartsák az első nyilvános előadást Bonaire-en. Körülbelül 100-an gyűltek össze, de csak 30-an jöttek be a terembe. A többi 70 embert a katolikus pap küldte, hogy zavarják meg az összejövetelt. Russell Yeatts egyszer így mesélt emlékeiről: „Kövek záporoztak a bádogtetőre, olyan volt, mint az egyiptomi jégeső. Petárdák robbantak, és az emberek vödröket  vertek.” Erőfeszítésük nem járt sikerrel, mivel az igazság magvai el lettek vetve, és gyökeret eresztettek. A következő évben Jacobo és Matthijs megkeresztelkedtek Curaçaón, és ők lettek az első bonaire-i Tanúk.

Russell és Bill Yeatts 1951-ben összejöveteleket szervezett Bernabela testvér otthonában, majd 1952-ben Clinton Williamset Bonaire-re nevezték ki, hogy új gyülekezetet alapítson egy kralendijki bérelt teremben. Eközben magára haragította a katolikus papot, aki igyekezett kitiltani őt a szigetről. Ez a pap megpróbálta rávenni Williams testvér egyik bibliatanulmányozóját, hogy vádolja azzal a testvért, hogy szexuálisan molesztálja, ám a hölgy ezt nem volt hajlandó megtenni. Kudarcában a pap a szigeteken élő egyik ragadozó madárról wara-warának nevezte el Williams testvért, és azzal vádolta, hogy elragadja a juhait. Jehova szellemével azonban Williams testvér továbbra is erősítette a szárnyait bontogató gyülekezetet, míg át nem helyezték őt Curaçaóra. 1954-ben megtartották az első körzetkongresszust, és attól kezdve a kongresszusok fontos szerepet töltenek be a bonaire-i testvérek szellemi életében. Kívülállók is sokan eljöttek, hogy megnézzék a Jehova Tanúi által készített filmeket. Ezek a filmek felkeltették az emberek érdeklődését, de csak kicsi volt a növekedés addig, amíg két különleges úttörőt, Petra Selassát és lányát, Ingridet ide nem küldték 1969-ben.

 Amikor Petra és Ingrid megérkezett, nem volt autójuk, de szinte az egész szigetet bemunkálták gyalog. Sok tanulmányozójuk később megkeresztelkedett. A két testvérnő vezette le az összes összejövetelt ülve és befedett fejjel. Havonta egyszer egy testvér átrepült Curaçaóról, hogy velük munkálkodjon, és nyilvános előadást tartson. Később, amikor Petrának el kellett mennie, egy másik különleges úttörő, Claudette Tezoida csatlakozott Ingridhez, és ezután ők ketten segítettek az embereknek megismerni a Biblia igazságát.

Egy politikus felesége megtalálja a tökéletes kormányzatot

Egy neves politikus felesége is megtanulta a tiszta nyelvet. Caridad Abraham, akit mindenki kedvesen csak Dának becézett, az egyik bonaire-i miniszter felesége volt. Két fia és a veje szintén tevékeny részt vállalt a politikai életben. Maga Da is aktívan részt vett férje kampányában, és széles körben ismert, nagy tiszteletnek örvendő asszony lett. Egy protestáns lelkész, aki az egyik gyermeke keresztapja volt, azt mondta neki, hogy Jehova Tanúi nem hisznek Jézus Krisztusban. Mivel ez a férfi  jó ismerőse volt, és lelkészként szolgált, Da hitt ennek a hamis állításnak.

A férje halála után Da Hollandiába költözött, ahol megdöbbenve látta a tévében, amint két protestáns lelkész nyíltan kijelenti, hogy homoszexuális. Kiábrándulva a vallásból nem ment többet a templomba. Később elfogadta a bibliatanulmányozást, Tanú lett, és visszaköltözött Bonaire-re. Da ezt mondta: „Az igazság olyan csodálatos, hogy vissza kellett mennem a szigetre, és meg kellett osztanom azt a népemmel.”  Most már nem egy emberi kormányzatot támogat Bonaire gondjaira való megoldásként, hanem elkezdett prédikálni a valódi és tartós megoldásról: Isten Királyságáról, mely Jézus Krisztus kezében van. Mivel az emberek azt gondolták, hogy szavazatokat gyűjt a fiának, kinyitották neki az ajtót, ám ezután elképedtek az üzenetén. Mivel az emberek nagyon jól ismerték Dát, sokan, akik nem hallgattak volna meg más Tanúkat, kezdtek odafigyelni a Királyság-üzenetre.

A helyi nyelven is elérhetővé válik az irodalom

Az igazság gyorsabban érinti meg az emberek szívét, ha anyanyelvükön olvashatják a bibliai kiadványokat. Ám amikor az első misszionáriusok megérkeztek, nem létezett papiamentu nyelvű bibliai irodalom. Az összejövetelek az angol és a papiamentu keverékén folytak, angol, spanyol és holland nyelvű kiadványok használatával, s emiatt a testvéreknek nagyon nehéz volt megérteniük az igazságot. Égető szükség volt a kiadványok lefordítására. A papiamentu nyelv szókincse azonban elég szegényes, nem voltak szótárak, és még két ember között sem volt egyetértés abban, hogy hogyan kell helyesen leírni a szavakat. Évekkel később Bill Yeatts, egy tapasztalt fordító ezt írta: „A Királyság-üzenet hirdetése közben ki kellett mondanunk és le kellett írnunk olyan dolgokat, amelyeket azelőtt még senki sem mondott ki, és senki sem írt le papiamentu nyelven. Nehéz volt szabályokat alkotni.” Ez bizony nem könnyű feladat! 1948-ban a testvérek lefordították az első füzetet, melynek címe: The Joy of All the People (Öröm minden nép számára). 1959-ben lett kész „Az Isten legyen igaz” című könyv fordítása. Ezt más könyvek követték, valamint  rendszeresen lefordították papiamentura a Toren di Vigilanciát (Az Őrtorony folyóiratot), illetve a Spiertát (az Ébredjetek! folyóiratot). Az egyház egyre kevésbé tudta markában tartani a helybeli lakosokat, amint azok a saját nyelvükön kezdték olvasni és megérteni Isten Szavának igazságát.

A fordítás az összejöveteleken való éneklésre is hatással volt. Az Antillákon élő emberek erőteljesen és hangosan énekelnek. Kezdetben azonban ezt a lelkesedést egy kicsit visszafogta az, hogy csak spanyol nyelvű énekeskönyvek léteztek. Ám 1986-ban a testvérek megkapták a papiamentu nyelvű énekeskönyvet, és a termek hangos és tiszta énekszótól zengtek. Végre énekkel is kifejezhették teljes mértékben, mit éreznek nagy Istenük, Jehova iránt. Maria Britten ezt mondta: „A Királyság-terembe tett első látogatásomkor az éneklés volt rám a legnagyobb hatással. Olyan gyönyörű volt, hogy könnyekre fakadtam” (Ézs 42:10).

Ahogy a munka fokozódott, még több fordítóra lett szükség, és két fiatal, buzgó úttörő, Raymond Pietersz és Janine Conception kezdett fordítani. A fordítói osztály most kilenc főből áll. Amikor 1989-ben MEPS-programmal ellátott számítógépek érkeztek, melyek értékes eszközöknek bizonyultak a fordítók számára, végre lehetővé vált, hogy más nyelvekkel egy időben jelenjen meg a papiamentu nyelvű Őrtorony, mely nagy áldás a prédikálómunkában.

 Még több misszionárius segít

1962-ben a Gileád 37. osztályának egyik végzősét, John Fryt nevezték ki fiókhivatal-felvigyázónak Russell Yeatts helyett, akinek el kellett mennie a Gileád Iskola továbbképző tanfolyamára. Tizennyolc hónap múlva, amikor Fry testvérnő állapotos lett, Fryék visszatértek Angliába, és újra Yeatts testvér került a fiókhivatali munkába. 1964. december 31-én Age van Dalfsen érkezett Hollandiából a szigetekre, miután elvégezte a Gileád 39. osztályát. Amikor megérkezett Curaçaóra, az esti tűzijáték csodaszép látványa és a petárdák fülsiketítő zajának visszhangja köszöntötte őt. Persze a szigetlakók nem őt fogadták így. A helybelieknek az volt a szokásuk, hogy minden évben megtartják ezt az ünnepet. Így űzték el az óév rossz szellemeit, és mindent, ami balszerencsét hoz, és köszöntötték az újévet. A fiatal és energikus Van Dalfsen testvér körzetmunkában, majd végül kerületmunkában tevékenykedett.  A legtöbb misszionáriushoz hasonlóan megszerette új otthonát, és ezt mondja: „Az emberek barátságosak, vendégszeretők és becsületesek. Nagy öröm és kiváltság, hogy ide neveztek ki.”

 Age egy Julie nevű trinidadi testvérnőt vett feleségül 1974-ben, és együtt folytatták az utazómunkát. Julie így emlékszik vissza: „Nagy hatással volt rám az emberek barátságossága és türelme. Egy szót sem tudtam papiamentu nyelven, de a segítőkészségük élvezetessé tette a prédikálást. Nem volt nehéz megkérdezni, hogy »Con ta bai?« [Hogy van?], és a helyi szokásnak megfelelően érdeklődni a család minden tagja felől. Az irodalomterjesztés is könnyű volt. Az volt nehéz, hogy egy irodalommal teli, súlyos táskát kellett cipelnem, melyben négy nyelven voltak kiadványok, és közben meg kellett küzdenem a porral és a széllel! Én azonban tiszta szívemből örültem ennek a feladatnak.” Age és Julie 1980-ban Hollandiába mentek, hogy Age édesapjának a gondját viseljék, aki Alzheimer-kórban szenvedett, de 1992-ben visszatértek Curaçaóra.

Robertus Berkers és felesége, Gail, a Gileád 67. osztályának végzettjei folytatták a körzetmunkát, míg Van Dalfsenék távol voltak, és nagy lelkesedést keltettek a teljes idejű szolgálat iránt. 1986-ban Otto Kloosterman és felesége, Yvonne jött Curaçaóra a Gileádról, és 1994-ben Kloosterman testvért nevezték ki a fiókbizottság koordinátorának. Ők 2000-ben tértek vissza Hollandiába. 2000 márciusában Van Dalfsen testvért kinevezték a fiókbizottság tagjának, és feleségével meghívást kaptak a Bételbe, ahol most is szolgálnak. 1997-ben a brooklyni grafikai osztályról Gregory Duhon és felesége, Sharon kapott kinevezést Curaçaóra mint külföldön szolgáló Bétel-tagok. Sharon mint ápolónő, valamint mások felbecsülhetetlen segítségnek bizonyultak Russell Yeatts testvér gondozásában, aki gyógyíthatatlan rákbetegségben szenvedett. 2000 márciusában Duhon testvért nevezték ki a fiókbizottság koordinátorának, akinek a kedvességét, valamint megközelíthetőségét mindenki mélységesen értékeli. Jelenleg Gregory Duhon, Clinton Williams és Age van Dalfsen szolgál a fiókbizottságban.

 Az úttörőszolgálat gazdag áldásokkal jár

Amikor Margaret Pieters elkezdte tanulmányozni a Bibliát, elégedett volt a vallásával. Így emlékszik vissza: „Eleinte egyáltalán nem akartam megváltoztatni a vallásomat. A katolikus egyház, a Mária-rend és az egyházi énekkar aktív tagja voltam. Miután azonban tanulmányoztam a Bibliát, felismertem, hogy nem az igazságot tanították nekem. Nem vártam meg, míg meghívnak a szántóföldi szolgálatba, én kértem, hogy hadd mehessek. Ki akartam szabadítani másokat a hamis vallásból, és azt akartam, hogy az igazság mellett foglaljanak állást.” Margaret 1974-ben keresztelkedett meg, és 25 éve általános úttörőként tevékenykedik.

Jehova megáldotta Margaretet, ami a sok tapasztalata közül az egyikből jól látható. Egy fiatal lány, akit Melva Coombsnak hívnak, felkereste őt, és Margaret azt tanácsolta neki, kérdezze meg az édesapját, hogy tanulmányozhat-e. Coombs úrra nagy hatással volt az, hogy Margaret tiszteletben tartja őt, és azt mondta, hogy nemcsak hogy a lányát engedi tanulmányozni, de az egész család tanulmányozni fog — mind a heten! Margaret örült, amikor látta, hogy mindannyian megkeresztelkednek, és hogy az egyik fiú később vén lett.

Blanche van Heydoorn szintén olyan úttörő, aki megízlelte Jehova jóságát. Ő 1961-ben keresztelkedett meg, férje,  Hans pedig 1965-ben. Blanche már 35 éve úttörő. Ez idő alatt hat gyermeket nevelt fel, kik közül kettő most általános úttörő. Ez nem lett volna lehetséges Hans fizikai és érzelmi támogatása nélkül. Együtt 65 személynek segítettek abban, hogy átadják életüket Jehovának.

Blanche egyik tapasztalata a szomszédjáról, Serafináról szól. Blanche tanulmányozni kezdett Serafinával, de a férje, Theo ezt hevesen ellenezte. Elégette Serafina könyveit, és megtiltotta Blanche-nak, hogy betegye hozzájuk a lábát. Azt mondogatta, hogy már élesíti a bozótvágó kését erre a Tanúra. Hans megtudta, miért olyan ellenséges Theo. Az történt, hogy az egyik ismerősének a felesége tanulni kezdett a helyi vallás egyik lelkészével, aztán megszökött vele. Theo félt attól, hogy a felesége is ugyanezt fogja tenni. A Héberek 13:4-et felhasználva Hans elmagyarázta Theónak a házasságról alkotott nézőpontunkat. Ekkor nagy kő esett le Theo szívéről, és megengedte a feleségének, hogy folytassa a tanulmányozást. Serafina megkeresztelkedett, és nem sokkal ezután Theo is. Most mindketten hűségesen szolgálják Jehovát.

Blanche elmondja, mi történt egyszer vele: délelőtt 11-kor levezetett egy bibliatanulmányozást, hazament ebédelni, majd két órával később megszülte Lucien nevű fiát! Blanche továbbra is kincsként értékeli azt a kiváltságát, hogy úttörőként szolgálhat. Ezt mondja: „Az úttörőszolgálat felkészültté tesz, ösztönöz, hogy folyamatosan tanulj, és olyan megelégedettséggel tölt el, amelyet sehol máshol nem lehet tapasztalni.”

A szokásosnál nagyobb erő

Marion Kleefstra is nagy megelégedettséget talál abban, hogy Jehovát teljes időben szolgálja. Tizenévesként kezdett el érdeklődni az igazság iránt úgy, hogy felolvasott a folyóiratokból a vak nagymamájának. 1955-ben adta át életét Jehovának, majd 1970-ben általános úttörő lett. A fia, Albert követte nyomdokait, és 18 éve ő is úttörő.

 Marion a kilencgyermekes Johanna Martinával is tanulmányozott. Johanna férje, Antonio nagyon ellenezte ezt, és ezért nem tanulmányozhattak olyankor, amikor ő is otthon volt. Johanna rongydarabot kötött a kapura, ha a férje otthon volt, így amikor Marion látta ezt, később tért vissza. Mivel Marion türelmes, Johanna pedig kitartó volt, végül Johanna és Antonio  elfogadták az igazságot, és együtt megkeresztelkedtek. Kilenc gyermekük közül nyolcnak tudtak segíteni, hogy átadják életüket Jehovának.

Sajnos Antonio később meghalt egy közúti balesetben. Néhány évvel később Johanna két gyermeke ugyanígy halt meg, egy harmadik gyermeke pedig más tragikus körülmények között vesztette el az életét. Ám mindezen dolgok közepette Johanna szilárd maradt, bízva abban, hogy Jehova megadja neki a „szokásosnál nagyobb erőt” (2Kor 4:7). Az erős hit nemcsak ahhoz adott neki erőt, hogy kitartson a szinte elviselhetetlen bánatában, hanem ahhoz is, hogy az elmúlt 25 évben folytatni tudja az úttörőszolgálatát. Johanna most már 81 éves, és ezt mondja: „Jehova csodálatos, ő tart engem életben. Állandóan könyörgök hozzá, és ő sohasem hagy el engem.”

Itt most csupán néhányat soroltunk fel a lojális, keményen dolgozó úttörők közül, akik a legtöbb gyülekezet oszlopai, és akik kincsek a maguk gyülekezetében. Amikor 1998-ban az úttörők órakövetelményén változtattak, sok személy előtt megnyílt a lehetőség, hogy belépjen ebbe a szolgálati ágba. Az úttörők mély értékelésüket fejezték ki az úttörőszolgálati iskola iránt, mely rendkívüli segítségnek bizonyult abban, hogy még jobb szolgákká legyenek kiképezve. Buzgó hírnökök szintén dicsérték Jehovát, kik közül néhányan nagyon sikeresek a kötetlen formájú tanúskodásban, ami a következő tapasztalatból is jól látható.

Az 1950-es évek elején a fiatal guyanai orvos, Albert Heath, egy jakartai (Indonézia) egyetemen tartott előadást. Ott egy másfajta gyógymódot kezdett megismerni. Mint szemspecialista, értette, mit akart Jézus mondani a „szemkenőccsel” a laodiceaiaknak, melyről a Jelenések 3:18 ír. Albert úgy döntött, hogy ezt a „szemkenőcsöt” másoknak is felírja. 1964-ben a családjával Curaçaóra költözött, és tovább tanult arról a szellemi gyógyításról, melynek elvégzésével Jézus a rabszolga osztályát bízta  meg a földön (Máté 24:45). 1969-ben Albert és a fia ugyanazon a kongresszuson keresztelkedett meg. Klinikáján a betegeknek és az alkalmazottaknak egyaránt sokat tanúskodott. Albert sok embert az igazság vizeihez vezetett, kik közül néhányan most vénként szolgálnak.

Zűrzavar, melyre senki sem számított

Az élet Curaçaón mindig nyugodt volt. Sok éven át semmi sem történt, ami megzavarta volna a szinte idilli békét. Ám olyan események bontakoztak ki, amelyek drasztikus változásokat hoztak. 1969 májusának elején Robert Tracy zónafelvigyázó óva intett az önelégültségtől, és annak veszélyére hívta fel a figyelmet, hogy a sziget látszólagos nyugodtsága nehogy a biztonság hamis érzésével töltse el a testvéreket. Ezt a nyugalmat hamarosan megzavarta valami. Csupán néhány hét telt el, és május 30-án egy munkahelyi vita erőszakos eseménybe torkollott. Fosztogatás és gyújtogatás ütötte fel a fejét, és ezzel az egykor békés közösség a politikai békétlenség örvényébe sodródott. Clinton Williams így emlékszik vissza: „Egy félmeztelen férfi indult az autóm felé, akinek a tekintete dühöt árasztott. Hirtelen egy régi bibliatanulmányozóm sietett a segítségemre, aki ezt kiáltotta: »Azt az embert ne! Ő jó ember!« A férfi közelebb jött, a boltból épp akkor rabolt néhány konzervet dobott az autóm ülésére, és elment. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, majd köszönetet mondtam Jehovának a védelméért.”

Annak a vészterhes időszaknak a zűrzavara és bizonytalansága közepette Jehova népe nyugodt maradt, bízva abban, hogy a közeljövőben Isten Királysága mindenki számára tökéletes kormányzatot fog elhozni. Akkor majd Jehova „minden élő” kívánságát ki fogja elégíteni (Zsolt 145:16). Napjainkban az emberek 1969. május 30-ára úgy tekintenek, mint a sziget történelmének egyik fordulópontjára.

 Új fiókhivatalok

Nathan H. Knorr, aki az 1977-ben bekövetkezett haláláig szolgált Jehova Tanúi Vezető Testületében, mindig is élénken érdeklődött a misszionáriusok iránt, és gyakran utazott külföldre, hogy erősítse a testvéreket. 1956-ban zónafelvigyázók is kezdték látogatni a testvéreket az egész világon. Mint ’emberajándékok’ „erősítő segítséggé lettek”, s lendületet adtak az ABC-szigeteken folyó munkának (Ef 4:8; Kol 4:11). Knorr testvér 1950-ben látogatott el először ezekre a szigetekre, és míg Curaçaón volt, intézkedett, hogy új fiókhivatalt szervezzenek. A fiókhivatal-szolga Russell Yeatts lett. Knorr testvérnek a „Szabadság  a foglyoknak” című előadásáról Yeatts testvér ezt írta: „Olyan volt, mintha mindenkihez személy szerint beszélt volna, és mintha mindenkinek személyre szóló tanácsot adott volna.” 1955-ben Knorr testvér újra ellátogatott ide, és a még befejezetlen oranjestadi (Aruba) Királyság-teremben tartott beszédet. Ezután testvérek csoportjával egy curaçaói kongresszusra utazott. 1962-ben tett itt utoljára hivatalos látogatást, amikor Buena Vistában (Curaçao) átadott egy Királyság-termet, és időszerű előadásaival nagyon nagy buzdítására volt a testvéreknek. Jóváhagyta, hogy Willemstad külvárosában, az Oosterbeekstraat utcában egy épületet építsenek, melyben az új fiókhivatal, a misszionáriusotthon és egy Királyság-terem kapott helyet.

Az épület tervezésével megbízott építész édesapja zsidó volt, és Jehova Tanúival volt együtt náci koncentrációs táborban. Ezt mondta Hazel Yeattsnek: „Csak egy igaz vallás van, ez pedig Jehova Tanúié.” Ezt a fiókhivatalt 1964-ben adták át, majd Albert D. Schroeder zónafelvigyázó javaslatára 1978-ban kibővítették. 1990-re nyilvánvalóvá vált, hogy nagyobb létesítményekre van szükség, és ezért megpróbáltak egy új építési helyszínt találni, ám ez a törekvésük nem járt sikerrel.

1998 novemberében döntés született arról, hogy már meglévő épületet vásárolnak, és átalakítják fiókhivatali létesítménnyé. A testvérek úgy határoztak, hogy Willemstad külvárosában, a Seroe Loraweg utcában több házat megvásárolnak, amelyet minden nehézség nélkül meg lehet közelíteni. December 4-én történt a vásárlás. Az, hogy gyorsan és könnyen ment minden, bizonyíték volt a testvéreknek, hogy a Zsoltárok 127:1-gyel összhangban Jehova áldása nyugszik az erőfeszítésükön. A felújított épületek kényelmesek lettek, és vonzó külsőt kaptak. Ezek az épületek tiszteletet és dicsőséget hoznak Jehova nevére.

Az új fiókhivatal átadására 1999. november 20-án került sor a fiókhivatal udvarán. Az eseményen 273-an voltak jelen.  A Vezető Testület tagja, Gerrit Lösch Ézsaiás prófétát idézte annak szemléltetésére, hogy az új épületeket miként lehet úgy felhasználni, hogy azok Jehova nagyszerű szándékát szolgálják. Másnap 2588-an voltak jelen a stadionban megtartott különleges programon, mely sokak számára a 2000-es szolgálati év csúcspontja volt.

A vérkérdés a rádióban

Jehova Tanúi nagy becsben tartják az életet, és Istentől kapott ajándéknak tekintik. A Cselekedetek 15:29-cel összhangban tartózkodnak a vértől. A vértranszfúzió bibliai érveken alapuló elutasítását még jó szándékú orvosok és hatósági személyek is félreértik. 1983-ban egy curaçaói bíró nem ismerte el Esmond és Vivian Gibbs Istentől kapott szülői hatalmát, és elrendelte, hogy kisbabájuk vértranszfúziót kapjon. A hírközlő eszközök sokat foglalkoztak az üggyel, és ennek következtében sokszor rossz fényben tüntették fel a Tanúkat. Az egyik rádióállomás háromórás műsorban igyekezett tisztázni az ügyet, hét személyt szólaltatva meg a témában — köztük Hubert Margaritát és feleségét, Lenát, valamint Robertus Berkers körzetfelvigyázót. A testvérek ügyesen elmagyarázták a Bibliának a vérrel kapcsolatos törvényét, és a műsornak sikerült enyhíteni a meglévő feszültségen, illetve segített az embereknek megérteni Jehova követelményeit.

Vannak olyan orvosok is, akik tiszteletben tartják a betegek azon jogát, hogy elutasítják a vértranszfúziót. Például Gerda Verbist tanárnő komoly autóbalesetet szenvedett, és azonnal meg kellett műteni. Olyan erősen vérzett, hogy a hemoglobinszintje kettőre csökkent. A sebész úgy döntött, hogy két szakaszban műti meg Gerdát, hogy így ne veszítsen több vért. A műtét sikeres volt. Jehova Tanúi hálásak az ilyen szakképzett és odaadó orvosoknak, akiknek néha a saját lelkiismeretükkel kell küszködniük, ám mégis elég bátrak és becsületesek ahhoz, hogy tiszteletben tartsák betegeik azon jogát, hogy elutasítják a vért.

 Guillermo Rama, a curaçaói kórházi összekötő bizottság elnöklője ezt mondja: „A kritikus helyzetekben rendszeresen kérnek tőlünk segítséget. A bizottság nélkül sokkal több nehézség volna.” Alfredo Muller, az arubai bizottság elnöklője egyetért ezzel. Ő megjegyzi még, hogy bár kezdetben néhány orvos ellenállást tanúsított Arubán, most már a legtöbben együttműködnek Jehova Tanúival.

A körzetfelvigyázók szeretetteljes szolgálata

Jóllehet eleinte nagyon lassú, de azért mindig folyamatos növekedés volt tapasztalható a három szigeten, és irodalmat is könnyű volt terjeszteni. 1964-ben négy gyülekezet működött összesen 379  hírnökkel, majd 1980-ra már 1077 hírnök volt 16 gyülekezetben. 1981 és 2000 között a hírnökök száma 2154-re emelkedett, és két holland, valamint két spanyol nyelvű gyülekezet is megalakult, s ezzel a gyülekezetek száma 29-re emelkedett, az Emlékünnepen pedig 6176-an voltak jelen.

A különböző nyelvcsoportokba olyan körzetfelvigyázókra volt szükség, akik legalább három nyelvet beszélnek, ilyen testvéreket pedig nem mindig könnyű találni. Az ABC-szigetek azonban olyan utazófelvigyázókkal áldatott meg, akiknek Pálhoz hasonlóan igen kedvükre volt, hogy még a saját lelküket is odaadják (1Tessz 2:8). Ebben a munkában Humphrey és Ludmila Hermanus is részt vett, akik most Suriname-ban misszionáriusok, valamint Edsel és Claudette Margarita helyi úttörők. Frankie és Maria Herms Arubán végeztek úttörőszolgálatot, majd ők is körzetmunkában tevékenykedtek, míg be nem hívták őket a Bételbe, ahol most a fordítói csapatban szolgálnak.

Marc és Edith Millen korábban Belgiumban végezték a körzetmunkát, de 1997-ben nagy utat tettek meg azért, hogy itt erősítsék a testvéreket. Minden új misszionáriushoz hasonlóan Millenéknek is meg kellett tanulniuk a nyelvet, s ez a nem kis feladat időnként igen humoros helyzeteket szült. Millen testvér visszaemlékszik, hogy amikor azt próbálta mondani, hogy egy kereszténynek nem szabad olyan katonának lennie, aki elbújik egy lövészárokban (buracu), azt mondta, hogy nem szabad olyan katonának lennie, aki belebújik egy szamárba (buricu)! A kihívások ellenére Marc és Edith állhatatosak maradtak. Igen jól elsajátították a nyelvet, és most már örömmel szolgálják ki a holland és a papiamentu gyülekezeteket. Egy új elrendezés keretében 2000-től Puerto Ricó-i körzetfelvigyázó szolgálja ki a helyi angol és spanyol nyelvű gyülekezeteket. Paul és Marsha Johnson az első olyan házaspár, amely ebben részt vesz.

 Gyorsépítési módszerrel készült Királyság-termek

1985-ben az Egyesült Államokból (beleértve még a távoli Alaszkát is) összesen 294 testvér érkezett, hogy Királyság-termet építsen Pannekoekben (Curaçao). A kilenc nap alatt elkészült új terem igencsak felkeltette a nyilvánosság figyelmét, csodálatos tanúskodásul szolgált, illetve a tevékeny szeretet és egység bizonyítékát adta. Az emberek elképedve nézték, amint férfiak, nők és gyermekek buzgón segítenek az egyesült államokbeli önkénteseknek. Ramiro Muller ezt mondja: „Mint mindig, most is voltak technikai gondok, de ezeket leküzdöttük, és Jehova szelleme erőteljesen  működött a terem építésekor. Vasárnap este a testvérek egy teljesen új teremben imádhatták Jehovát, és ezen a kételkedők, akik azt mondták, hogy lehetetlen véghezvinni, igencsak elcsodálkoztak.”

Úgy tűnt, hogy ez a teljesítmény a helyi papságot is megdöbbentette. A televíziós tudósítás után az egyik reggel autó állt meg a terem előtt. Ki szállt ki az autóból? Nem más, mint Curaçao püspöke három pap kíséretében. Leomló fehér köpönyegüket a szellő hullámokba redőzte, és szemmel látható csodálkozással és hitetlenséggel ingatták a fejüket.

Az időből is kifogynánk, ha a testvérek minden önzetlen cselekedetét elbeszélnénk: azt, hogy az első misszionáriusok,  mint például Van Eykék, Hoornveldék, Phelpsék és Cor Teunissen elhagyták otthonukat, hogy az itteni testvéreket szolgálják; azt, hogy bár Pedro Girigorie írástudatlan volt, sok embert vezetett az igazsághoz; azt, hogy a „Langaléta” Theodore Richardson nagy lépteivel rótta Cher Asile utcáit, hogy számtalan újralátogatást elvégezzen; azt, hogy mit tett Maria Selassa, Edna Arvasio, Isenia Chena Manuel és Veronica Wall buzgó úttörőként; és azt, hogy a víg kedélyű Seferita Dolorita, akit bár vakság és szklerózis multiplex sújt, mégis kitartóan prédikál, és mindig buzdítja azokat, akik őt mennek buzdítani. Ezeknek és más hűséges személyeknek az emléke, akik nagylelkűen rendelkezésre bocsátották magukat, mélyen bevésődött az ABC-szigeteken élő testvérek szívébe és elméjébe.

A sivatag kivirul

Az 1980-as években Arubára gazdasági jólét köszöntött. Most a legmodernebb szállodák sorakoznak a fehér homokos tengerpartokon, és fényesen kivilágított kaszinók hívogatják  a világ gazdag embereit. Ez elkerülhetetlenül rányomta a bélyegét a lakosság életfelfogására. A csalárd, ám tündöklő anyagiasság sok emberre hatást gyakorol, még a gyülekezetekből is néhányra. Azonban szép szellemi sikereket is elértünk itt, különösen a spanyol szántóföldön, és nagy szükség van képesített testvérekre, akik elöl tudnak járni a munkában.

Curaçao viszont súlyos gazdasági válságot él át, és sokan költöznek Hollandiába. A gyülekezetek megérzik azt, hogy nagyon sok testvér elmegy innen, és az elmúlt néhány évben csak kis növekedés volt tapasztalható Curaçaón és Bonaire-en.

Amint azonban egyre jobban benne járunk a XXI. században, van okunk arra, hogy emelt fővel járjunk, és hogy örvendezzünk. Isten dicsőséges Királysága a küszöbön áll, és Isten népe tovább tanítja mindazoknak az igazságot, akik ’helyesen viszonyulnak’ ehhez (Csel 13:48). Ezt az egykor kiszáradt szellemi sivatagot most az igazság vize borítja be.

 [Kiemelt rész/képek a 72. oldalon]

Flamingók és szamarak

A csendes, háborítatlan Bonaire-en a tengervíz sótalanítása fontos iparág, és ez biztosítja a szigetlakók jövedelmét. A flamingók magas sótartalmú táplálékot fogyasztanak. Ehhez könnyen hozzáférhetnek a sziget sólepárló medencéiben, ezért Bonaire az egyik olyan hely a világon, ahol ezek a színpompás madarak ideális körülmények között tenyésznek. A félig vad szamarakat eredetileg a sólepárló medencékben való munkára importálták, ám amikor felváltották őket a gépek, szabadon engedték ezeket az állatokat. Most vidéki területeken kóborolnak. Megóvásukra a szigeten szamármenhelyet alapítottak, valamint elindították a „Fogadj örökbe egy szamarat” programot.

[Kiemelt rész/kép a 87. oldalon]

Curaçao hegyes háztetői és pontonhídja

Curaçao fővárosa, Willemstad különös, festői városka. A hegyes háztetőjű épületek Amszterdamra emlékeztetnek, csak az a különbség, hogy ezek a házak élénk színűre vannak festve. A Szent Anna-öböl keresztülszeli a városközpontot. Az Emma királynő pontonhíd köti össze a két városrészt. Ezt a hidat perceken belül fel lehet nyitni, hogy a nagy hajók bemehessenek a mély vizű kikötőbe. Eredetileg vámot kellett fizetni a hídon való átkelésért, kivéve azoknak, akik mezítláb jártak, mivel ez a szegénység jele volt. Ennek aztán az lett a vége, hogy a szegények cipőt kértek kölcsön, hogy ne tekintsék őket szegénynek, míg a gazdagok elrejtették a cipőjüket, hogy ne kelljen megfizetniük a vámot!

[Kiemelt rész a 93. oldalon]

Először a papot kell köszönteni?

„Egy pap méltósága oly nagy és magasztos, hogy ha útközben találkoznánk egy pappal és egy angyallal, akkor először a papot köszöntenénk.” (Fordított szöveg a Curaçaón megjelenő La Union című katolikus hetilap 1951. augusztus 10-ei számából.)

[Kiemelt rész/kép a 95. oldalon]

A jó hírnév értéke

1986 szeptemberében történt, hogy Russell Yeatts felvett egy Jamaicából érkezett csomagot, mely a Watch Tower Bible and Tract Societynak lett címezve. Amikor a postai ellenőrök előtt kinyitotta, meglepődve tapasztalta, hogy egy sor folyóirat alatt négy kilogrammnyi marihuána van! A rendőrség azonnal őrizetbe vette őt. Ám a curaçaói postaügyi miniszter nagyon jó véleménnyel volt Yeatts testvérről, és azt mondta, lehetetlen, hogy bármi köze legyen az illegális kábítószerhez. Ha ez a hivatalnok nem állt volna ki oly határozottan a testvér mellett, akkor Yeatts testvért börtönbe vetették volna. Ám végül gyorsan szabadon engedték. Erről a kellemetlen esetről a helyi újságok nagyon sokat írtak, melyek közül az egyik Yeatts testvért „roppant tisztességes és becsületes férfinak”, valamint olyan embernek írta le, mint akit „felettébb érdekel az, hogy a jó hírt mindenkinek prédikálja”. Ez az eset jól hangsúlyozza, milyen értékes a jó hírnév.

 [Kiemelt rész/kép a 96. oldalon]

A Királyság-munka nem mindennapi formája

Minden évben nagyon sok példányt terjesztenek el a Vizsgáljuk az Írásokat naponta! című füzetből. Voltak olyan évek, amikor az úttörők több százat is el tudtak terjeszteni belőle. Giselle Heide kórházba került, és ott kihasználta az alkalmat arra, hogy a többi betegnek kötetlen formában tanúskodjon. Az egyikük, Ninoska, kedvezően reagált erre, és megkérdezte Giselle-t, hogy megvan-e neki az „a kicsi könyv”. Giselle először nem tudta, melyik könyvre gondol, ám végül rájött, hogy a Vizsgáljuk az Írásokat naponta! című füzetről van szó. Attól fogva minden reggel megbeszélték a napiszöveget. Megszervezték a hölgynek, hogy miután mindkettőjüket kiengedik a kórházból, tanulmányozhassa a Bibliát. Nem telt bele egy év, és Ninoska megkeresztelkedett. Jelenleg a férje és a gyermekei tanulmányozzák a Bibliát a Tanúkkal.

[Kép]

A „Vizsgáljuk az Írásokat naponta!” című kiadvány holland, angol és papiamentu nyelven

[Kiemelt rész a 104. oldalon]

„Buzgalom Isten iránt, de nem pontos ismeret szerint”

Egyik reggel a szántóföldi szolgálat végzése közben Hubert Margarita és Morena van Heydoorn találkozott Morellával, egy iskolás lánnyal. Morellán látni lehetett, hogy van benne „buzgalom Isten iránt, de nem pontos ismeret szerint” (Róma 10:2). Elmondta, mindennap a római katolikus egyház oktatásában részesül, és hogy meg van győződve arról, hogy annak megfelelően kell imádni Istent. Hubert és Morena megegyeztek a lánnyal, hogy tanulmányozzák vele a Bibliát. A megegyezés így szólt: A lány el fog menni az oktatójához, a paphoz, hogy megbeszéljék, amit tanul. Ha a pap nem ért egyet a tanítással, akkor a lány megkéri a papot, hogy mutasson neki szentírási érveket, hogy miért nem ért azzal egyet. Ha a lány valaha is úgy érzi, hogy a Tanúk olyat tanítanak neki, ami ellentétben van a Bibliával, akkor abbahagyja a tanulást. Morella hamarosan felfedezte, hogy a katolikus egyház tanításai Írás-ellenesek. Amikor rájött, hogy a pap egyre kényelmetlenebbül érzi magát a kérdései miatt, nem járt tovább a pap óráira. Folytatta az igazság tanulmányozását, megkeresztelkedett, és most hűségesen szolgálja Jehovát.

[Kiemelt rész/kép a 107. oldalon]

Aruba homokja és sziklái

Casibari és Ajo gigantikus kőalakzatai az arubai táj lenyűgöző sajátsága. A sziklarajzokkal borított mesterséges barlangok is figyelemre méltóak, melyeket úgy tudjuk, hogy a dabajuro indiánok készítettek. Az örökös napfény és a hosszú, fehér színű homokos tengerpartok mágnesként vonzzák a turisták ezreit, akik évről évre visszatérnek a szigetre.

 [Kiemelt rész a 110. oldalon]

’Kiskorúak szájából’

Jézus ezt mondta: „Kiskorúak és csecsemők szájából szereztél dicséretet” (Máté 21:16). Ez az ABC-szigeteken élő gyermekekre is igaz. A 15 éves Maurice Arubán él. Amikor Maurice még csak hétéves volt, az édesanyja nem találta őt a kerületkongresszuson. Aggódva kereste, és végül annak a teremnek a hátsó részében találta meg, ahol a Bételbe jelentkezőknek tartottak összejövetelt. Maurice is szeretett volna jelentkezni a Bételbe. Az összejövetel elnöklője nem akarta őt elszomorítani, ezért megengedte, hogy maradjon. Maurice izzó vágya, hogy a Bételben szolgálja Jehovát, nem csillapodott. Tizenhárom évesen keresztelkedett meg, és nagyon buzgón tevékenykedik a gyülekezetben, minden feladatára jól felkészül. Még mindig eltökélt szándéka, hogy a Bételben szolgáljon.

Bonaire-en Renzót, aki akkor hatéves volt, meghívták a Királyság-terembe, ahol nagyon jól érezte magát. Bibliatanulmányozás kezdődött vele, és azóta nem jár a katolikus templomba. Megkérdezte a szüleit, hogy a templomban miért nem beszélnek az embereknek a Paradicsomról, és ezzel kíváncsivá tette a szülőket. Ők is elkezdtek tanulmányozni Jehova Tanúival. Ezután Renzo édesapja és édesanyja, valamint az egyik bibliatanulmányozója is megkeresztelkedett. Renzo most nyolcéves, és egy bonaire-i körzetkongresszuson keresztelkedett meg.

[Kiemelt rész/kép a 115. oldalon]

Parancsol valaki leguánpörköltet?

Leguánokat, mint amilyen a fényképen is látható, az ABC-szigeteken bárhol lehet látni. Ezek a hüllők igen közkedveltek, de nem házi kedvencként. A leguán a levesek és pörköltök egyik legfőbb hozzávalója. „Az íze a csirkehúsra emlékeztet — mondja egy helybeli konyhafőnök. — Nagyon puha és porhanyós a húsa.”

 [Térképek a 71. oldalon]

(A teljes beszerkesztett szöveget lásd a kiadványban.)

HAITI

KARIB-TENGER

VENEZUELA

ARUBA

ORANJESTAD

Sint Nicolaas

CURAÇAO

WILLEMSTAD

Santa Cruz

Buena Vista

BONAIRE

Kralendijk

 [Egész oldalas kép a 66. oldalon]

[Kép a 68. oldalon]

Sok nemzetiségből való ember működik együtt békésen a Hooibergi Gyülekezetben (Aruba)

[Kép a 70. oldalon]

Pearl Marlin az édesapja mellett vallásos irodalmat árult. Később Tanú lett

[Kép a 73. oldalon]

Az első angol nyelvű gyülekezet Sint Nicolaasban (Aruba)

[Képek a 74. oldalon]

Néhányan azok közül, akik Arubára vándoroltak: 1. Martha Faustin ma, 2. a férje, Hamilton, aki azóta már meghalt és 3. Robert és Faustina Titre

[Kép a 75. oldalon]

Woodworth és Oris Mills az esküvőjük napján

[Kép a 76. oldalon]

Edwina Stroop, egy arubai úttörő

[Kép a 77. oldalon]

Jacobo Reina 1928-ban hozzájutott a „Teremtés” című könyvhöz. Ebből a könyvből az igazság hangjai csengtek ki neki

[Kép a 78. oldalon]

Balról jobbra: Russell és Hazel Yeatts, akik elvégezték a Gileád 6. osztályát, valamint Mary és William Yeatts, a 14. osztály végzősei

[Kép a 79. oldalon]

Balra Henricus Hassell látható, aki a jó hír lelkes hirdetője volt

[Kép a 79. oldalon]

Camilio Girigoria volt az első helybeli, aki megkeresztelkedett; ez 1950-ben történt

[Kép a 80. oldalon]

Alice és Henry Tweedre szeretettel emlékeznek az emberek az önfeláldozó szellemük és buzgalmuk miatt

[Kép a 81. oldalon]

Gabriel Henriquez ajándékba kapott egy „Ébredjetek!” megrendelést. Ő volt az első arubai megkeresztelkedő

[Képek a 82. oldalon]

Ninita Webb először ellene volt az igazságnak, ám később a férjével, Daniellel a Királyság lelkes hirdetői lettek

[Kép a 82. oldalon]

Maria Rasmijn hithű katolikus volt, míg azt nem mondta neki a pap, hogy a vallásos képek értéktelenek

[Kép a 83. oldalon]

Albert Suhr kiváló „ajánlóleveleket” hagyott maga után

[Kép a 84. oldalon]

Olive Rogers sok embernek segített, hogy átadják életüket Jehovának

[Kép a 85. oldalon]

Fent: Eugene Richardson 17 évesen keresztelkedett meg, és buzgó úttörőként szolgált

[Kép a 85. oldalon]

Lent: a fiatal Clinton Williams csatlakozott hozzá a „kunuku” terület bemunkálásában

[Kép a 86. oldalon]

Misszionáriusotthon Arubán (1956 táján)

[Kép a 89. oldalon]

Fent: Ezt a Királyság-termet a brooklyni Bételben szolgáló Nathan H. Knorr adta át 1962-ben. Ez volt az első olyan terem Curaçaón, amely a testvérek tulajdonában volt

[Kép a 89. oldalon]

Jobbra: Victor Manuel, aki a jó hírnek majdnem 50 éve a hírnöke, a második papiamentu nyelvű gyülekezetben szolgált

[Kép a 90. oldalon]

Fent: „Béke a földön” nemzetközi kongresszus 1969-ben a georgiai Atlantában (Egyesült Államok)

[Kép a 90. oldalon]

Jobbra: ugyanennek a programnak a curaçaói kongresszusi helyszíne

[Kép a 94. oldalon]

Petra Selassa (jobbra) és a lánya, Ingrid, akiket 1969-ben különleges úttörőkként küldtek Bonaire-re, hogy ott segítsenek

[Kép a 97. oldalon]

„Az Őrtorony” papiamentu nyelven

[Kép a 98. oldalon]

Fent: Pauline és John Fry

[Kép a 98. oldalon]

Lent: Age van Dalfsen 1964-ben érkezett, miután a Gileád 39. osztályát elvégezte

[Képek a 99. oldalon]

Fent: Janine Conception és Raymond Pietersz a kilenctagú fordítói csapatban szolgál

[Kép a 99. oldalon]

Jobbra: Estrelita Liket számítógépen és MEPS-szoftveren dolgozik, melyek értékes segédeszközei a fordítóknak

[Kép a 100. oldalon]

Balra Robertus és Gail Berkers látható, akik a körzetmunkában szolgálnak, és akik nagy lelkesedést keltettek a teljes idejű szolgálat iránt

[Kép a 100. oldalon]

Lent látható Julie és Age van Dalfsen, akik 1992-ben tértek vissza Curaçaóra, és akik 2000-ben meghívást kaptak a Bételbe

[Kép a 100. oldalon]

Age van Dalfsen, Clinton Williams és Gregory Duhon szolgál a fiókbizottságban

[Kép a 102. oldalon]

Blanche és Hans van Heydoorn 65 személynek segített abban, hogy átadják életüket Jehovának

 [Kép a 108. oldalon]

1. Az 1964-ben átadott fiókhivatal

[Képek a 108. oldalon]

2., 3. A jelenlegi fiókhivatal, melyet 1999. november 20-án adtak át

[Képek a 112. oldalon]

Az ABC-szigetek olyan házaspárokkal áldatott meg az utazómunkában, mint Ludmila és Humphrey Hermanus (fent), valamint Paul és Marsha Johnson, illetve Edith és Marc Millen (balról jobbra)

[Képek a 114. oldalon]

Néhányan az első misszionáriusok közül: 1. Van Eykék, 2. Hoornveldék és 3. Cor Teunissen — ők mindannyian elhagyták otthonukat, hogy az itteni testvéreket szolgálják