Fülöp-szigetek

A Fülöp-szigetek nagy részén kókuszpálmák, buja, trópusi növényzet, fehér homokkal borított tengerpartok és csodaszép tengerek látványa tárul elénk. Ezt a mintegy 7100 szigetből álló szigetcsoportot a keleti tengerek gyöngyszemének is nevezik. Az ország varázsát növeli, hogy lakosai vidám, mély érzésű emberek, akik nagyon szeretnek táncolni és énekelni. Ha valaha is eljutsz ebbe a szigetországba, alighanem felejthetetlen élmény lesz az ott lakó barátságos és nagyszerű emberek rendkívüli vendégszeretete.

Sok embernek azonban a Fülöp-szigetekről teljesen más jut az eszébe: a katasztrófák. Talán emlékszel még a Pinatubo kitörésére, amikor iszapárak töröltek el egész városokat a föld színéről. Vagy valószínűleg fel tudod idézni a világ legszörnyűbb, békeidőben történt tengeri katasztrófáját, amelyben több ezren haltak meg, amikor a Doña Paz nevű komp összeütközött egy tankhajóval. A Belgiumban székelő Katasztrófák Elterjedtségével Foglalkozó Kutatóközpont szerint valószínűleg a Fülöp-szigeteken történik a legtöbb katasztrófa a világon. Ebben az országban nem ritkák a tájfunok, árvizek, földrengések és a vulkánkitörések. Ha ehhez hozzávesszük még azt is, hogy az ország sok lakója viszonylag rossz gazdasági körülmények között él, akkor már készen is van egy gyönyörű, ám sok nehézséggel küzdő ország portréja.

 A Fülöp-szigetek 78 000 000 lakosával Jehova Tanúi buzgón megismertetik a Biblia igazságát. Pedig ez nem is olyan könnyű feladat. A természeti katasztrófák mellett kihívást jelent a sok kis szigeten, valamint a hegyvidékes területeken és az őserdők távol eső részein élő embereket elérni. Ám ez a munka folyamatban van. Jehova népe a különféle helyzetekben egyedülálló módon igyekszik kiküszöbölni ezeket a nehézségeket, s ezért Jehova áldását élvezi a tanítványképző munkában.

Bizonyos értelemben a Fülöp-szigeteki Tanúk azokhoz az ókori izraelitákhoz hasonlók, akik vágytak rá, hogy helyreállítsák az igaz imádatot Jeruzsálemben. Őket Nehémiás szavai a következőképpen buzdították: „az Úrnak öröme a ti erősségtek” (Neh 8:10). Az izraeliták az őket ért nehézségek közepette továbbra is örömmel támogatták Jehova imádatát. Ahogyan Nehémiás idejében az izraeliták oktatásban részesültek, úgy napjainkban Jehova Tanúit is oktatják Isten Szavára a Fülöp-szigeteken. Ők is Jehova örömét teszik az erősségükké.

Az igazság fényének első fölragyogása

A Fülöp-szigetek az egyetlen olyan ázsiai ország, ahol a lakosság túlnyomó többsége római katolikus. A filippínóknak eredetileg voltak saját, ősi vallásaik, ám a több mint 300 évig tartó spanyol uralom ráerőltette az emberekre a katolicizmust. Jóllehet a fél évszázadig tartó amerikai közigazgatás lehetővé tette az itt élőknek, hogy más vallást gyakoroljanak, az uralkodó vallás mégis a katolikus maradt. A lakosság mintegy 80 százaléka ezt a hitet vallja.

1912-ben a Bibliakutatók (korábban ezen a néven voltak ismeretesek Jehova Tanúi) egyik vezetője, C. T. Russell előadásaival a világot járva megállt Manilában. Január 14-én a manilai nagy operaházban megtartotta a „Hol vannak a halottak?” című előadást. A jelenlevők kiadványokat kaptak.

A bibliai igazság még több magja lett elvetve az 1920-as  évek elején, amikor a Bibliakutatók következő képviselője, William Tinney testvér ide látogatott Kanadából. Ez a testvér bibliatanulmányozó osztályt szervezett. Bár a rossz egészségi állapota miatt vissza kellett térnie Kanadába, a filippínó érdeklődők fenntartották az osztályokat. A postán küldött irodalom segített életben tartani az igazságot az emberek szívében. Ez így ment egészen az 1930-as évek elejéig, majd 1933-ban az igazság üzenetét a KZRM nevű Fülöp-szigeteki rádióállomásról is sugározták.

Még ugyanebben az évben Joseph dos Santos Hawaiiról világ körüli prédikálóútra indult. Első állomása a Fülöp-szigetek volt, és innen nem is jutott tovább. Dos Santos testvér azt a megbízatást kapta, hogy álljon a Királyság-prédikáló munka élére, és alapítson egy fiókhivatalt. A hivatal 1934. június 1-jén kezdett működni. Dos Santos testvér néhány helybelivel, akik szintén Jehovát akarták szolgálni, buzgón kezdett prédikálni és irodalmat terjeszteni. Bár ellenállásba ütköztek, 1938-ra már 121 hírnök volt az országban, és közülük 47-en úttörőkként tevékenykedtek.

 Jóllehet az itt élőknek az amerikaiak tanították az angol nyelvet, a testvérek felismerték, hogy az emberek legjobban az anyanyelvükön tudják megismerni a Bibliát. Ez kihívást jelentett, hiszen a Fülöp-szigeteken közel 90 nyelvet és nyelvjárást beszélnek. Ezért erőfeszítést tettek, hogy néhány főbb nyelvre kiadványokat fordítsanak. 1939-ben a fiókhivatalból ez a jelentés érkezett: „Éppen most készítünk [a bibliai előadásokról] tagalog nyelven felvételeket, és reméljük, hogy a hangszórókkal és a gramofonokkal még inkább dicsőíthetjük az Urat.” Majd még arról is beszámoltak, hogy elkezdték tagalog nyelvre fordítani a Gazdagság című könyvet. Két évvel később négy további fő Fülöp-szigeteki nyelvre is lefordítottak füzeteket, s ezzel az országban élő legtöbb embernek lehetősége nyílt arra, hogy megértse a Királyság-üzenetet.

Florentino Quintos, egy tanár is azokban az években fogadta el az igazság üzenetét. Először akkor hallott Jehova népének a munkájáról, amikor egy olyan emberrel beszélgetett, aki 1912-ben jelen volt Russell testvér manilai előadásán. Florentino 1936-ban 16 darab színes könyvet kapott egy Tanútól, amelyek a Bibliáról szóltak. Mivel azonban Florentino nagyon elfoglalt volt tanári munkájában, a színes könyvek egy ideig csak olvasatlanul porosodtak nála. Majd hirtelen kitört a háború, a japánok megszállták az országot, és sok, addig megszokott tevékenység megszűnt. Florentinónak ekkor már lett ideje olvasni. Rövid időn belül elolvasta a Gazdagság, az Ellenségek és a Megmentés című könyvet. Olvasását félbeszakította az, hogy el kellett menekülnie a japánok elől, ám az igazság magvai el lettek vetve a szívében.

Gyors növekedés a világháború közepette

A II. világháború új nehézségek elé állította Jehova szolgáit a szigetcsoporton. A háború kitörésekor 373 hírnök tevékenykedett a Fülöp-szigeteken. Jóllehet kevesen voltak, példás  buzgalommal és alkalmazkodóképességgel támogatták az igaz imádatot.

Néhány manilai testvér kisvárosokba költözött, és ott folytatta a prédikálást. A háború miatt lehetetlenné vált, hogy bibliai irodalom kerüljön az országba, de a testvérek azokat a kiadványokat tudták terjeszteni, amelyek még a háború előtt halmozódtak fel az otthonaikban. Amikor ez a forrás kimerült, a Tanúk csak kölcsönadták a könyveket az embereknek.

Salvador Liwag, aki szintén tanár volt, és otthagyta az állását, hogy a jó hír teljes idejű prédikálója legyen, éppen Mindanao szigetén volt, amikor kitört a háború. Ő és még néhány testvér az esőerdőkbe és a hegyekbe költöztek, és ott folytatták teokratikus tevékenységeiket. Rendkívül óvatosnak kellett lenniük, nehogy besorozzák őket a japánok, hogy a helyőrségeiken szolgáljanak. Ugyanakkor a japánellenes gerillák nemegyszer azzal gyanúsították a testvéreket, hogy japán kémek.

Szinte hihetetlen, de a testvéreknek adódtak lehetőségeik kisebb kongresszusok megtartására a japán megszállás alatt. Egy manilai körzetkongresszusra sokan eljöttek. Egy másikat Lingayenben tartottak meg. Az ott lakók meglepődve látták, amint idegenek jönnek teherautókkal, de senki sem zavarja meg őket, és sikeresen megtartják a kongresszusukat.

Jehova megáldotta ezeket a tevékenységeket, és a Tanúk száma sokszorosára növekedett. A háború kitörésekor a Jehovát dicsérők száma 373-ról mindössze négy év alatt 2000-re növekedett.

Emlékezzünk csak vissza, hogy Dos Santos testvért azzal bízták meg, hogy szervezze meg a Királyság-prédikáló munkát a Fülöp-szigeteken. 1942 januárjában egy Manilában lévő japán fogolytáborba zárták. Ennek ellenére ő is megőrizte buzgalmát. „Ahány embernek csak tudtam, beszéltem a jó hírről” — mondta. Nehéz volt a táborban élni; sokan éhen  haltak. Amikor Dos Santos testvért bebörtönözték, 61 kilogramm volt, ám amikor kiengedték, csupán 36 kilogramm volt a súlya.

Az amerikaiak 1945-ben szabadon engedték a foglyokat, és felajánlották Dos Santos testvérnek, hogy hazaköltöztetik Hawaiira. Ám ő visszautasította ezt. Hogy miért? Azért, mert örömét lelte a Királyság-munka végzésében, és szeretett volna minden tőle telhetőt megtenni, hogy a munka előrehaladjon a Fülöp-szigeteken. Továbbá nem volt olyan testvér, aki átvehette volna a helyét. Dos Santos testvér kijelentette: „Amíg az utódom meg nem érkezik, itt maradok.” Hilarion Amores ezt mondta Joseph dos Santosról: „Ez a testvér igazán nem ijedt meg a munkától, és érdekelték a testvérek szellemi szükségletei.”

 Megérkeznek az első misszionáriusok

A filippínó testvérek minden tőlük telhetőt megtettek a háború előtt és alatt, bár semmiféle külön képzést nem kaptak. A háború után nem sokkal azonban segítség érkezett. Earl Stewart, Victor White és Lorenzo Alpiche, akik mind elvégezték a Gileád Iskolát, 1947. június 14-én érkeztek. Dos Santos testvért végre felváltották, és 1949-ben a feleségével és gyermekeivel visszatért Hawaiira.

Stewart testvért fiókhivatal-szolgának nevezték ki. A legtöbb misszionáriust, akik azokban a korai években érkeztek, a szántóföldre jelölték ki. Arról, hogy milyen hatékonyak voltak a Gileádot végzett misszionáriusok, Victor Amores, akit a Fülöp-szigetekről küldtek a Gileád Iskolára, ezt mondja: „A munka megszervezésében ez nagy segítséget jelentett. A testvérek sokat tanultak a Gileád Iskolát végzett társaiktól, s ez előrehaladást eredményezett. 1975 előtt közel 77 000 hírnök szolgált az országban, míg 1946-ban csupán 2600.” Az első három testvér megérkezése után még sok misszionárius jött az országba, például Brownék és Willették, akik Cebuban szolgáltak, valamint Andersonék, akik Davaóban tevékenykedtek. Megemlíthetjük még Steeléket, Smithéket, illetve Hachtel és Bruun testvért is. Neal Callaway 1951-ben érkezett. Ez a testvér később feleségül vett egy helyi testvérnőt, Nenitát, és együtt szinte az egész Fülöp-szigeteken szolgáltak Neal 1985-ben bekövetkezett haláláig. Denton Hopkinson és Raymond Leach Nagy-Britanniából érkezett 1954-ben, ők már több mint 48 éve még mindig értékes munkát végeznek a Fülöp-szigeteken a Királyság-munka előmozdításában.

De nemcsak a külföldről érkezett, Gileád Iskolát végzett testvérek szorgoskodtak azért, hogy a Fülöp-szigeteken meg legyen szervezve, és ki legyen terjesztve a Királyság-prédikáló munka. Az 1950-es években filippínó testvéreket is meghívtak a Gileád Iskolára, és szinte mindegyikük visszatért a  szülőföldjére szolgálni. Az első három, Gileád Iskolát végzett testvér Salvador Liwag, Adolfo Dionisio és Macario Baswel volt. Victor Amores, akit korábban már említettünk, a kapott képzést az utazómunkában és a Bételben kamatoztatta. Később családot alapított, de visszatért a teljes idejű szolgálatba. Utazófelvigyázó volt, majd feleségével, Lolitával együtt Laguna tartományban különleges úttörőként szolgált egészen a 70-es évei végéig.

Túljutva az 1970-es évek nehézségein

Ahogy a munka gyorsan haladt előre, a hírnökök száma egyre csak nőtt, és 1975-re már a 77 000-et is meghaladta. Jehova szolgái többnyire megőrizték szellemiségüket, és lojálisan szolgálták Istent. Azonban sokan felhagytak Jehova szolgálatával, amikor a dolgok jelenlegi rendszerének vége nem érkezett el 1975-ben. 1979-re a hírnökök száma kevesebb mint 59 000 lett. Cornelio Cañete, aki az 1970-es évek közepén körzetfelvigyázóként szolgált, ezt mondta: „Voltak, akik csak 1975 miatt keresztelkedtek meg, és csupán néhány évig voltak keresztények. Ők 1975 után elhagyták az igazságot.”

A testvérek nagy többségének azonban csak egy kis buzdításra volt szüksége, hogy továbbra is helyes nézőpontja legyen a keresztény szolgálatról. Ezért a fiókhivatal különleges előadásokat szervezett. Ezek az előadások nemcsak a tevékeny hírnököket buzdították, hanem még néhány tétlen személy is újra aktívan kezdte dicsőíteni Jehovát. A testvérek megértették, hogy Istent nem csupán egy bizonyos ideig kell szolgálniuk,  hanem örökké. Ez után a mélypont után a Királyság-hírnökök száma ugrásszerűen megnőtt. Akik nem engedték, hogy a csalódottság elfeledtesse velük Jehova jóságát, igazán nagy áldásban részesültek.

Feltárulnak a távoli területek — A hegyekben

A Fülöp-szigeteket alkotó több ezer sziget észak—déli irányban körülbelül 1850 kilométer hosszan, kelet—nyugati irányban pedig 1100 kilométer szélesen helyezkedik el a tengerben. Némely sziget lakatlan, és sok szigetet hegyek csipkéznek. Ezeken a távoli területeken igazi kihívás elérni az embereket.

A Kalinga-Apayao nevű tartomány is ilyen területnek számít. Luzon északi részén a csipkézett Középső-Kordillera hegységben az emberek egymástól elszigetelt törzsekben és falvakban élnek, és mindegyik ilyen törzsnek vagy falunak megvan a saját nyelvjárása és szokásai. Jóllehet a fejvadászat a XX. században már teljesen megszűnt, a falvak közötti ellenségeskedések még mindig megszokottak, ezért a családok között viszályok dúlnak, és gyilkolják egymást. Geronimo Lastima ezt mondta: „A korábbi években nehéz volt különleges úttörőket küldeni ezekre a területekre. A helybeliek halálra üldözték volna a testvéreket.”

 A megoldás az volt, hogy testvérnőket küldtek ide. Geronimo ezt így magyarázza: „Ezek az emberek nem zaklatják a nőket. A hagyományuk tiltja a nők bántalmazását.” A testvérnők eredményesen tudták megtanítani az igazságot a helybelieknek, akik közül később többen megkeresztelkedtek és úttörők lettek. Ők jól ismerték a saját népük kultúráját, és tudták, miként lehet hatásosan tanúskodni. Ennek eredményeként a „vadászok” az egész hegyvidéken szétszóródtak, s most már azokat „cserkészik be”, akik meg akarják ismerni az igazságot. Az 1970-es években csupán néhány Tanú volt az egész Kalinga-Apayao vidéken, most viszont már két körzet is van.

Ehhez hasonlóan a szomszédos hegyvidéken, Ifugao tartományban sem volt egyetlen Tanú sem az 1950-es évek elején. Három általános úttörőt  jelöltek ki, hogy a több száz éves rizsteraszokon élő embereknek prédikáljanak. Idővel a helybeliek kezdték elfogadni az igazságot. Ezen a területen most 18 gyülekezet működik 315 hírnökkel.

Abra tartomány északi hegyvonulataiban nehéz elérni azokat a falvakat, ahol még egyáltalán nincsenek Tanúk. Egy körzetfelvigyázó, aki hőn vágyott rá, hogy a legtávolabbi területekre is elvigye a jó hírt, meghívott 34 testvért, hogy menjen el vele prédikálni a Tineg városához közeli területre (Csel 1:8). Mivel azon a vidéken semmilyen tömegközlekedési eszköz sincs, a csoport hét napig gyalogolt a hegyekben, hogy elérjen tíz falut, ahol körülbelül 250 lakóhely volt.

A körzetfelvigyázó így beszéli el a történteket: „Elég nehéz volt a hegygerinceken gyalogolni, miközben a felszerelésünket cipeltük. Hat éjszakából négyet a szabad ég alatt töltöttünk, esetenként egy folyó mellett.” Már sok év eltelt azóta, hogy néhány itteni faluban tanúskodtak a testvérek. Az egyik helyen a Tanúk találkoztak egy férfival, aki ezt mondta: „Huszonhét évvel ezelőtt Jehova Tanúi prédikáltak az édesapámnak. Az apám azt mondta nekünk, hogy Jehova Tanúinál van az igazság.” A csoport összesen 60 könyvet, 186 folyóiratot, 50 füzetet és 287 traktátust terjesztett el. Ezenkívül sok helyen megmutatták, hogyan kell tanulmányozni a Bibliát.

Prédikálás a távoli területeken

Palawan a Fülöp-szigetek egyik nagy és keskeny szigete, amely 435 kilométer hosszan nyúlik el az óceánban, és távol esik a nagyobb lélekszámú szigetek rohanó világától. Palawan számos törzs erdei otthona, és sok elszigetelt település található rajta, többek között olyanok is, amelyekben vándorló életmódhoz szokott emberek élnek. Raymond Leach misszionáriust küldték erre a vidékre körzetfelvigyázónak, aki kész volt bármilyen feladatot elvégezni. Ezen a területen csak néhány Tanú  volt, és nagy távolságokat kellett megtennie. Így emlékszik vissza: „1955-től 1958-ig voltam ott, és csupán 14 hírnök szolgált egész Palawanon. Öt hét alatt tudtam meglátogatni őket.”

Azóta sokat változott a helyzet, bár még így is sok kihívással kell szembenézni. Febe Lota testvérnő, aki most a 40-es évei elején jár, 1984-ben kezdte el a különlegesúttörő-szolgálatot Palawanon. Elmeséli, mi történt, amikor Dumaranon szolgált: „Már azt hittük, hogy az utolsó házhoz értünk. Nem is gondoltuk, hogy van még egy, de tévedtünk.” Az általuk utolsó háznak vélt épület mögött, a pálmafák között élt egy házaspár, amelynek a kókuszliget gondozása volt a munkája. És ezt a házaspárt érdekelte a Biblia!

Febe elismeri: „Ha nem Jehova szolgálatáért teszem, akkor soha többet nem mentem volna vissza arra a helyre.” Ahhoz, hogy eljussanak oda, Febének és társának egy egész álló napig kellett gyalogolnia a kókuszligeten át, egy homokos és sziklás tengerparton. Dagálykor térdig érő vízben gázoltak. A távolság miatt úgy döntöttek, hogy egy hónapban csak egyszer mennek el ehhez a házaspárhoz, de akkor több napot is náluk töltenek. Ez azt jelentette, hogy élelmet, könyveket, folyóiratokat és váltóruhát is magukkal kellett vinniük. „Igazi áldozatot jelentett a tűző napon gyalogolni, valamint elviselni a rovarokat, melyek szúrtak és martak. Amikor megérkeztünk, csöpögött rólunk a verejték.” Erőfeszítéseik azonban jutalommal jártak, amikor látták, hogy az érdeklődő házaspár nagyon gyorsan halad előre a bibliatanulmányozásban.

A házaspár nem dolgozhatott tovább a kókuszligetben, amikor a baptista tulajdonos rájött, hogy a Tanúkkal tanulmányoznak. Febét kellemes meglepetés érte, amikor később újra találkozott a feleséggel. Az asszony nemcsak hogy megkeresztelkedett, de Febe elmondása szerint „a kerületkongresszuson az úttörőknek tartott összejövetelen is ott volt”. Milyen öröm látni, amikor a munkánknak ilyen szép eredménye van!

 A Fülöp-szigetek déli részén, a nagy Mindanao szigeten sok területre nehéz eljutni. Nathan Ceballos utazófelvigyázóként szolgált ott a feleségével. Azokban a hetekben, amikor nem a gyülekezeteket látogatták, erőfeszítéseket tettek, hogy az elszigetelt területeken prédikáljanak. Más testvéreket és testvérnőket is magukkal hívtak. Egyszer a csoport 19 motorkerékpárral látogatott el több faluba is. Nehezen haladtak a göröngyös és sáros utakon. Folyókon és patakokon kellett átgázolniuk, mivel sok helyen nem volt híd. Jóllehet az itt élő embereknek nincs sok pénzük, nagyraértékelésük jeleként puha, saját kezűleg készített seprűket adtak a testvéreknek az irodalomért. Képzelhetjük, milyen látványt nyújtottak a testvérek, amikor a seprűkkel jól megrakott motorkerékpárjukon hazatértek! Nathan ezt mondja: „Mindegyikünk fáradtan, kicsit rendezetlen külsővel tért haza, ám nagyon örültünk, hiszen tudtuk, hogy Jehova akaratát cselekedtük.”

Minden alkalmat megragadnak a jó hír prédikálására

Az utóbbi években Jehova szervezete arra buzdította a Királyság-prédikálókat, hogy minden alkalmat ragadjanak meg a tanúskodásra. Ezt különösen az ország sűrűn lakott részein jó megfogadni. A népesebb városok, mint például Davao, Cebu és Manila nagyon hasonlóak a világ többi városához, a hihetetlenül sok üzlettel, hivatallal, bérházzal és lakóteleppel. Hogyan lehet elérni ezeken a helyeken az embereket?

Makati annak a körzetnek a része, ahol egészen mostanáig Marlon Navarro szolgált. Marlon, a szolgálati kiképzőiskola egyik fiatal végzőse keményen dolgozott azon, hogy megszervezze a prédikálást Makati üzleti negyedében, amely városrész három gyülekezet területe. Testvéreket és testvérnőket választottak ki, akik közül sokan úttörők. Ezek a testvérek képzést kaptak arra, hogy miként lehet hatásosan munkálkodni ebben a negyedben. Bibliatanulmányozásokat vezetnek  bevásárlóközpontokban és parkokban, a tanulmányozók közül pedig néhányan már az összejöveteleket is látogatják.

Cory Santos és a fia, Jeffrey úttörőszolgálatot végez. Reggelente gyakran utcai tanúskodást folytatnak, és van, hogy már hat órakor elkezdik a prédikálást. Ebben az időpontban olyan emberekkel találkoznak, akik hazafele tartanak a gyárból az éjszakai műszak után. Még bibliatanulmányozásokat is be tudnak vezetni az utcai tanúskodás közben. Vannak, akiket az utcán értek el a jó hírrel, és már meg is keresztelkedtek.

A hírnökök a városokon kívül is keresik az alkalmakat a tanúskodásra. Norma Balmaceda, aki már több mint 28 éve különleges úttörő, beszélt egy asszonnyal, aki éppen a buszra várt. A testvérnő ezt kérdezte az asszonytól:

— Hova utazik?

— Quirino tartományba — válaszolta az asszony.

— Odavalósi?

— Nem, de a férjem oda akar költözni, mert itt, Ifugaóban nagyon nehéz megélni.

Ez lehetőséget adott Normának arra, hogy beszéljen az asszonynak a Királyság-kormányzatról szóló jó hírről, mely kormányzat meg fogja oldani az emberiség gondjait. Az asszonyok útjai ezután elváltak. Évekkel később, egy körzetkongresszuson egy hölgy jött oda Normához, és elmondta neki, hogy ő az a személy, akivel Norma beszélt. Ez az asszony most már megkeresztelkedett, a két lánya és férje pedig örömmel tanulmányozza a Bibliát.

A Quezon Cityben lévő fiókhivatalban dolgozó testvérek is megragadnak minden lehetőséget a tanúskodásra. Felix Salango például jól ismert a prédikálásban tanúsított buzgalmáról. Gyakran végez kisegítőúttörő-szolgálatot a Bétel-szolgálat mellett. 2000-ben, egy Bétel-épület építkezésén Felix megfigyelte azokat a munkásokat, akik az épület külső szerkezetén  dolgoztak. Odament az építésvezetőhöz, és engedélyt kért arra, hogy beszélhessen a munkásokkal. Felix így mesél erről: „Ebéd után az építkezésre mentem, ahol az építésvezető több mint 100 munkást hívott össze. Beszéltem Jehova Tanúi munkájáról, és elmondtam, hogy ismeretre van szükség ahhoz, hogy túléljük a nagy nyomorúságot. Volt nálam egy doboz füzet, és egy doboz Ismeret könyv. Elmondtam a munkásoknak, hogy ha szeretnék tanulmányozni Isten Szavát, akkor kaphatnak egy kiadványt.” Felix azt is elmagyarázta, hogyan támogatják világszerte Jehova Tanúi munkáját, majd a kiadványokat és egy borítékot a közeli kókuszfa alá helyezett. Sok munkás vett el könyvet vagy füzetet, és sokan adományt is tettek a borítékba.

Néhányukat érdekelte a tanulmányozás, többek között az építkezés vezetőjét is. Felix megbeszélte vele, hogy minden hétfőn, szerdán és pénteken az ebédszünetben a Mit kíván meg tőlünk Isten? című füzetből fognak tanulmányozni. Az építésvezető ezt mondta Felixnek: „Amiről veled tanulok, arról beszélek a feleségemnek és a barátaimnak is.” Két másik ott dolgozó mérnök szintén tanulmányozni akart, valamint egy biztonsági őr és néhány titkárnő is. Igen, ha minden adandó alkalmat kihasználunk, az Jehova áldását eredményezi.

Misszionáriusok érkeznek

Az évek folyamán 69 képzett misszionárius ment a Fülöp-szigetekre, hogy segítsen a Királyság-prédikáló munkában. Ennek a segítségnyújtásnak többféle módja volt. Denton Hopkinsont és Raymond Leachet, akikről korábban már írtunk, eredetileg a szántóföldre jelölték ki, ahol először misszionáriusi, majd utazófelvigyázói munkát végeztek. Később a fiókhivatalban kaptak megbízást.

Az 1970-es években számos Gileád Iskolát végzett személy érkezett, hogy az újonnan beüzemelt nyomdagépek működtetésében segítsen. Köztük volt Robert Pevy és felesége, Patricia,  akik korábban Angliában és Írországban szolgáltak. Robert sokat segített a Fülöp-szigeteki fiókhivatalban az írói részleg megszervezésében. Mindenki nagyon sajnálta, amikor 1981-ben el kellett hagyniuk az országot, hogy az egyesült államokbeli New Yorkba, a brooklyni főhivatalba menjenek szolgálni.

Dean és Karen Jacek 1980-ban érkezett az Egyesült Államokból, és miután egy rövid ideig tagalog nyelvtanfolyamon vettek részt Laguna tartományban, a fiókhivatalba nevezték ki őket. Némi továbbképzés után 1983-ban abban segítettek a helybeli és a közeli szigeteken élő testvéreknek, hogy miként kell használni a Jehova Tanúi által kifejlesztett számítógépes MEPS-rendszert. Ez a rendszer nélkülözhetetlen ahhoz, hogy a helyi nyelveken bibliai irodalmat tudjanak kiadni.

Hubertus (Bert) és Jeanine Hoefnagels 1988-ban érkezett Hollandiából. A fiókhivatal éppen akkor akart egy nagyszabású építkezésbe fogni. Mivel ez a házaspár korábban már szerzett tapasztalatot a fiókhivatal-építkezéseken, és Bert tudta vezetni a munkagépeket, az építkezésre nevezték ki őket. Bert kezelte a gépeket, és erre másokat is kiképzett. Ezt mondja: „Már az építkezés elejétől fogva tanítottam a helyi testvéreket teherautó-vezetésre, valamint mélyásó kotrógép, buldózer, rakodógép és daru kezelésére. Végül mintegy 20-25 személy volt abban a csapatban, amely a munkagépekkel dolgozott.”

Később négy további, Gileád Iskolát végzett testvér csatlakozott hozzájuk: Peter és Beate Vehlen Németországból, valamint Gary és Teresa Jeane Melton az Egyesült Államokból. Vehlenék is voltak már fiókhivatal-építkezésen, Meltonék pedig öt évet szolgáltak az egyesült államokbeli Bételben. Mindegyikük sokat tudott segíteni a Fülöp-szigeteki fiókhivatal felépítésében.

Évekkel korábban, 1963-ban az utolsó misszionáriusotthont is bezárták, mivel a szántóföldön folyó munkát már  a képzett filippínó úttörők is el tudták végezni. Ám 1991-ben a Vezető Testület még hat misszionáriust küldött az itteni szántóföldre. Jóllehet ezeknek a misszionáriusoknak volt tapasztalatuk a fiókhivatali munkában, a szántóföldi szolgálatban is jártasak voltak, s így ott is jól fel lehetett őket használni. Például Jeanine Hoefnagels 18 éves korában kezdte el a különlegesúttörő-szolgálatot, így most tapasztalatával és élénk egyéniségével a testvéreket, illetve az újakat tudja buzdítani. Férje, Bert más áldásokról beszélve ezt mondta: „Az, hogy misszionáriusok szolgálnak a szántóföldön, segít az embereknek megérteni, hogy ezt a munkát az egész világon végezzük.” Ezalatt a fiókhivatalban más misszionáriusok továbbra is ellátták az irodai és egyéb munkákat.

A Fülöp-szigetekre nemcsak érkeztek misszionáriusok, hanem több testvér innen ment el misszionáriusnak.

Misszionáriusok a Fülöp-szigetekről

Bár még mindig érkeztek misszionáriusok a Fülöp-szigetekre, a filippínó úttörőket is kezdték más országokba küldeni misszionáriusi szolgálatra. A helyi úttörők nem kaptak ugyanolyan szervezeti képzést, mint azok, akik elvégezték  a Gileád Iskolát, de sok kiváló helyi úttörő volt. A II. világháború óta a tanítványképző munka sokkal gyorsabban haladt előre a Fülöp-szigeteken, mint a környező országokban, s ezért 1964-től képesített filippínó úttörőket hívtak misszionáriusi szolgálatra Ázsiába és a Csendes-óceán különböző szigeteire. Volt közöttük néhány házaspár is, de legtöbben egyedülálló úttörők voltak, akik már tíz éve, vagy még ennél is hosszabb ideje a teljes idejű szolgálatban tevékenykedtek. 2002 derekára 149 személyt küldtek 19 különböző országba. Közülük 74-en még mindig a megbízatási területükön szolgálnak. Vannak leendő misszionáriusok is, akik még a papírjaikra várva a fiókhivatalban tartózkodnak, és képzést kapnak, mely hasznukra lesz a megbízatási területükön. Milyen segítséget tudtak nyújtani az évek során a prédikálómunkában ezek a misszionáriusok, milyen kihívásokkal néztek szembe, és milyen örömökben volt részük?

Az első ilyen misszionárius Rose Cagungao (most Engler a családneve) és Clara dela Cruz (most Elauria a családneve) volt. Ők Thaiföldre kapták a kinevezésüket. Körülbelül egy évvel később csatlakozott hozzájuk Angelita Gavino. A misszionáriusoknak természetesen nagy erőpróbát jelent egy új nyelv megtanulása, és ez nem volt másképp velük sem. Angelita ezt meséli a thai nyelv tanulásáról: „Az első hetekben nagyon csalódott lettem, mivel a tankönyvben lévő betűk egytől egyig nekem »kukacoknak« tűntek, az összejöveteleken pedig alig tudtunk beszélgetni valakivel a nyelvi akadályok miatt.” Ám ezek a misszionáriusok megtanulták a nyelvet, és ezt a tudásukat még mindig mások megsegítésére használják.

Ez után a néhány úttörő után készséges úttörők áradata özönlött más országokba. Porferio és Evangeline Jumuadot 1972-ben arra kérték, hogy Koreába menjen. Jól megtanulták a nyelvet, majd a szántóföldön eltöltött két és fél év misszionáriusi tevékenység után meghívták őket a körzetmunkába.

 Salvacion Regala (most Aye a családneve) 1970-ben egyike volt annak a kilenc filippínó úttörő testvérnőnek, akik Hongkongba érkeztek misszionáriusi szolgálatra. Az első nehézség a kantoni nyelvjárás megtanulása volt. Ebben a nyelvjárásban kilenc hangsúly van. Ha megváltoztatjuk egy szó hangsúlyát, akkor a szónak megváltozik a jelentése is. Salvacion még jól emlékszik, hogy milyen sokat szenvedett ezekkel a hangsúlyokkal. Egyszer azt mondta a bibliatanulmányozójának, hogy máshova kellett költöznie „egy kísértet miatt”, holott ő azt szerette volna mondani, hogy a „magas lakbér miatt” kellett lakóhelyet változtatnia. Végül azonban megtanulta a nyelvet. Salvacion több mint 20 személynek segített megismerni az igazság üzenetét a Bibliából. Most sok indonéz személlyel találkozik, akik háztartási alkalmazottként dolgoznak Hongkongban, ezért az indonéz nyelv tanulásával próbálkozik.

Rodolfo Asongnak, egy céltudatos, ám barátságos testvérnek teljesen más nehézséggel kellett szembenéznie, amikor 1979-ben Pápua Új-Guineára nevezték ki. Belevetette magát a nyelvtanulásba, és ez olyan jól ment neki, hogy rövid idő után utazófelvigyázónak nevezték ki. A pápua új-guineai gyülekezetek látogatása azonban teljesen más volt, mint a Fülöp-szigeteki gyülekezeteké. Ezt mondja: „Megtanultam, hogyan kell egy kis, egyszemélyes, fából készült kenuban állva evezni, mint ahogyan azt az őslakosok teszik.”

A kongresszusokról Rodolfo ezt mondja: „A nagy távolságok miatt, és mert nem volt olyan tömegközlekedési eszköz, amelyet a testvérek anyagilag megengedhettek volna maguknak, sok kis kongresszust tartottunk. Az egyiket Larimea faluban rendeztük meg. Ez a kongresszus volt a legkisebb, amelyen valaha is részt vettem; összesen tízen voltunk.” Egy másik alkalommal ezt a testvért kongresszusfelvigyázónak jelölték ki az Agi nevű faluban megtartott kongresszusra. Erről így mesél: „Engem neveztek ki kongresszuselnöknek, én voltam  a felvigyázója a hangosítási és az élelmezési osztálynak, nekem kellett rendezni a drámát, és nekem kellett benne eljátszani Dávid királyt.” Ez a testvér valóban megfeszített erővel küzdött a megbízatásában, és később a Salamon-szigeteken vállalt misszionáriusi szolgálatot.

 Arturo Villasint, egy Luzon szigetén élő, jó alkalmazkodóképességű testvért, 1982-ben küldték a Salamon-szigetekre. Körzetfelvigyázó volt, és igencsak más állapotokat tapasztalt, mint a Fülöp-szigeteken. Sok szigetet a legjobban kisrepülőgéppel lehetett elérni. Ezt mondja: „Egyszer a repülőgépünk lezuhant, de mindannyian életben maradtunk. Másik alkalommal a rossz látási viszonyok miatt majdnem nekiütköztünk egy hegynek.” Néhány gyülekezet meglátogatásáról ezt mondta: „Őserdőkön vágunk át, sáros, meredek hegyoldalakat mászunk meg, hogy olyan gyülekezeteket látogathassunk meg, amelyekbe az erdőben élő testvérek járnak. Az itt élő emberek többnyire az őseiket imádják.” Arturo 2001-ben hunyt el váratlanul egy betegségben, de az emberek biztosan sokáig fognak rá emlékezni mint hűséges misszionáriusra.

Nagyon sok ezekhez hasonló tapasztalata van olyan filippínó testvéreknek és testvérnőknek, akiket csendes-óceáni és ázsiai szántóföldre küldtek misszionáriusnak. A kihívások ellenére Jehovának ezek a készséges és önfeláldozó szolgái jelentős mértékben hozzájárultak az ottani országokban folyó prédikálómunkához.

Örülnek, hogy segítettek másoknak Jehovát tenni az erősségükké

Jehova áldásából öröm származik (Péld 10:22). Adelieda Caletena, akit 1974-ben küldtek Tajvanra, ezt mondja: „Igazán boldog vagyok, és hálás a szívem, hogy Jehova megáldja az itteni munkánkat, és hogy lehetőséget adott nekem is, hogy részt vehessek benne.”

Paul és Marina Tabunigao most a Marshall-szigeteken szolgál, és ezt mondja: „Eddig összesen 72 személynek segítettünk abban, hogy Jehovát szolgálja. Örvend a szívünk, hogy sokan közülük most vénként, kisegítőszolgaként, különleges úttörőként, általános úttörőként és tevékeny gyülekezeti hírnökként szolgálnak.”

 Lydia Pamplona, aki már 1980 óta szolgál Pápua Új-Guineán, 84 személynek segített eljutni az önátadásig és a megkeresztelkedésig. Ez a testvérnő nemrégen arról adott le jelentést, hogy 16 személlyel folytat házi bibliatanulmányozást, akik közül a legtöbben már járnak az összejövetelekre. Szavai nagyon jól összefoglalják sok misszionárius érzéseit: „Köszönöm Jehovának a rám bízott szolgálatot. Bárcsak továbbra is megáldaná szolgálatunkat az ő dicsőségére.”

Azoknak az országoknak a fiókhivatalai, ahova filippínó misszionáriusokat küldtek, hálásak, hogy a felvigyázásuk alá tartozó szántóföldön ilyen testvérek munkálkodnak. A thaiföldi fiókhivatal ezt írta: „A Fülöp-szigetekről érkezett misszionáriusok dicséretre méltó munkát végeznek. Ők a hűség szép példáivá váltak az alatt a sok év alatt, amíg itt, Thaiföldön szolgáltak. Előrehaladott koruk ellenére ragaszkodnak a munkájukhoz. Nagyon szeretik Thaiföldet és a thai embereket. Thaiföldet az otthonuknak tekintik. Nagyon köszönjük, hogy ideküldtétek hozzánk ezeket a nagyszerű misszionáriusokat.”

A Királyság-szolgálati iskola felszereli a véneket

Körülbelül azzal egy időben, hogy a Fülöp-szigetekről úttörőket kezdtek küldeni más országokba, Jehova szervezete elindított egy képzést annak az egyre több képesített testvérnek, akik felelősségeket vállalnak a helyi gyülekezetekben. A Királyság-szolgálati iskola az egyik legfőbb eszköze ennek a képzésnek.

Az első osztályokat 1961-ben indították, és egy hónapig tartottak. Jack Redfordot nevezték ki, hogy oktató legyen ezeken a Fülöp-szigeteken megtartott tanfolyamokon. Ő a Gileád Iskolán oktatott, később pedig Vietnamban szolgált misszionáriusként. Az iskolát először a fiókhivatalban tartották meg angolul.

Jóllehet az angol nyelv néhány testvérnek nem okoz nehézséget, a Fülöp-szigeteken mindig figyelembe kell venni más  beszélt nyelveket és nyelvjárásokat is. Sok vén nagyobb hasznot merít abból, ha a saját nyelvén vesz részt a tanfolyamon. Ezért az 1960-as évek közepétől a tanfolyamot számos nyelven megtartották. Cornelio Cañete még jól emlékszik, amikor a Visayan-szigetekre és Mindanaóra nevezték ki oktatónak. Mosolyogva mondja el a következőt: „Három nyelven tartottam meg a tanfolyamot: hiligaynon, samar-leytei és szebuano nyelven.”

Az évek folyamán a tanfolyam megváltozott, többek között az időtartama is. Az utóbbi időben a tanfolyamot egy hétvégén tartják meg — másfél napig a vének, egy napig pedig a kisegítőszolgák kapnak képzést. De még mindig nehézséget jelent az, hogy körülbelül nyolc nyelven kell megtartani az oktatást. A fiókhivatalból kiküldik azokat a véneket, akik beszélik ezeket a nyelveket, hogy tartsanak egy képzést az utazófelvigyázóknak. Ezt követően ezek a felvigyázók megtartják a beütemezett tanfolyamot a gyülekezeti véneknek és kisegítőszolgáknak. A legutóbbi képzésből 13 000 vén és 8000 kisegítőszolga merített hasznot.

 Segítség az úttörőknek

Később további képzést kaptak az úttörők is. 1978-ban indultak az úttörőszolgálati iskola első osztályai. Az akkor szolgáló úttörők közül mindenki jelentkezett az iskolára, még a különleges úttörők is. Azóta minden évben indítottak ilyen iskolát, csak 1979-ben és 1981-ben nem.

Az úttörők nagyon nagy hasznot merítenek az iskolából, ám különféle akadályokkal kell szembenézniük, ha szeretnének részt venni rajta. Néhányan anyagi áldozatokat hoznak, másoknak az utazás okoz kisebb-nagyobb gondot.

Azoknak, akik a Santiago nevű városban vettek részt az iskolán, váratlan helyzettel kellett megbirkózniuk. Rodolfo de Vera körzetfelvigyázó így mesélte el a történteket: „1989. október 19-én Santiagón és Isabelán váratlanul rendkívül erős tájfun söpört át, óránként 205 kilométer/órás sebességű széllel. Amikor aznap reggel megkezdődött az oktatás a Királyság-teremben, csupán szemerkélt az eső, és lágy szellő fújdogált, így hát semmi okunk sem volt rá, hogy megszakítsuk az oktatást. A szél azonban egyre erősödött, és az épület rázkódni kezdett. A szél hamarosan lefújta a háztetőt. El akartuk hagyni az épületet, ám láttuk, hogy kint még veszélyesebb a helyzet,  mivel sok mindent magával ragadott a szél.” Jóllehet az épület kezdett darabokra hullani, a bent lévő embereknek semmi bántódásuk sem esett. Nem csupán Jehovának tulajdonították az életben maradásukat, hanem annak az Ébredjetek! folyóiratban megjelent tanácsnak is, mely szerint ilyen helyzetekben egy asztal alatt kell védelmet keresni. Rodolfo de Vera testvér ezt mondta: „Az asztalok alatt találtunk menedéket. Amikor elvonult a tájfun, mindannyiunkat elleptek a faágak és a tetőről lehullott lemezdarabok. Akik nem mentek ki az épületből, és az asztalok alatt húzódtak meg, teljesen sértetlenek maradtak.”

Minden évben hét nyelven folyik az oktatás. A 2002-es szolgálati évig 2787 osztály kapott képzést, melyben összesen 46 650 úttörő részesült. Ez a nagyszerű elrendezés segít az úttörőknek abban, hogy ügyesebben lássák el szolgálatukat, és hogy teljes bizalmukat Jehovába vessék, amint továbbra is ’fénylenek mint világítótestek a világban’ (Fil 2:15).

Első próbálkozások az ofszetnyomásban

A szántóföldön és a gyülekezetekben végzett munka sokkal nehezebb volna a kiváló bibliai irodalmaink nélkül. Sok évig Brooklyn nyomtatott kiadványokat a Fülöp-szigeteknek. Az 1970-es évek elején azonban a Quezon Cityben létesült fiókhivatal mellé egy nyomdát építettek. Beüzemeltek egy magasnyomó gépet, mely hasonló volt ahhoz, amilyet Brooklynban is használtak. Ezzel lehetővé vált, hogy ez a fiókhivatal nyomtassa az összes szükséges folyóiratot.

Tíz éven belül világossá vált, hogy a nyomdaiparban a melegszedési eljárást alkalmazó magasnyomást kiszorítja az ofszetnyomás. A főhivatalból utasítás jött, hogy mi is fokozatosan álljunk át erre a módszerre.

1980-ban a fiókhivatal vásárolt egy kereskedelmi forgalomban kapható fényszedőgépet. A dél-afrikai fiókhivatal is vásárolt  már korábban egy ugyanilyen berendezést, és az ottani testvérek megosztották tapasztalataikat a Fülöp-szigeteki testvérekkel. Ezen a számítógép-vezérlésű betűszedőn kívül még egy kisméretű ívnyomó ofszetgép is üzemelt, melyet nagyjából ugyanakkor vásároltak.

Ez a berendezés valamelyest lehetővé tette a testvéreknek, hogy megtanulják az ofszetnyomás eljárásmódját. David Namoca, akinek már abban az időben is nagy tapasztalata volt a magasnyomáshoz szükséges betűszedésben, megtanulta, hogyan kell működtetni a fényszedőgépet. Más testvérek megtanulták, hogyan kell készíteni ofszetlemezeket, és hogyan kell nyomtatni az újonnan vásárolt nyomdagéppel. Így 1980 végére a fiókhivatal már az ofszeteljárást alkalmazva nyomtatott A mi Királyság-szolgálatunkból néhány számot, valamint folyóiratokat azokon a nyelveken, amelyekből nem kellett olyan sokat készíteni.

Az ofszetnyomás bevezetésének egyre közeledő időpontja egyben azt is jelentette, hogy a fordítók és azok, akik nyomtatásra készítették elő az anyagokat, számítógéppel kezdtek dolgozni. A testvérek egyre tapasztaltabbak és magabiztosabbak lettek. Végül ezekkel az eljárásmódokkal fokozni tudták a nyomtatás minőségét és mennyiségét. Sőt, a testvérek annyira szerettek volna fejlődni, hogy 1982-ben egy négyszínnyomásos kiadványt, a 31. számú Királyság-híreket az egyszínnyomású ofszetgépen készítették el. A papír hatszor ment át a nyomdagépen — négyszer azért, hogy kinyomtassák a négyszínnyomásos oldalakat, kétszer pedig azért, hogy kinyomtassák a kétszínnyomásos oldalakat. Ez nagy munka volt, a minőség pedig nem lett a legtökéletesebb, de mindenki örömmel fogadta a négyszínnyomásos Királyság-híreket, amelyet a testvérek a saját gépükön készítettek el.

Ez még csak a kezdet volt, de felmerült a kérdés, hogy miként lehetne teljesen átállni a számítógép-vezérlésű  fényszedésre és az ofszetnyomásra? Jehova szervezete már készült valamire, és a Fülöp-szigeteki fiókhivatal hamarosan hasznot is merített ebből.

Jehova szervezete kifejleszti a MEPS-et

A Vezető Testület jóváhagyta egy számítógép-vezérlésű fényszedő rendszer létrehozását, mely kielégítené azt az egyedülálló szükségletet, hogy nagyon sok nyelven lehessen kiadni irodalmat. A soknyelvű elektronikus fényszedő rendszert (MEPS-et) Brooklynban fejlesztették ki. Jóllehet a fiókhivatal által vásárolt berendezés, melyet egy ideig használtak, bizonyos fokig szükségessé tette a számítógépek és az ofszetnyomás alkalmazását, a MEPS lehetővé tette a Fülöp-szigeteki fiókhivatalnak, hogy a világon működő más fiókhivatalokkal együtt előrehaladást érjen el ezen a téren.

Két házaspárt hívtak meg a Fülöp-szigetekről Wallkillba (New York). A testvérek képzést kaptak arra, hogyan kell használni a MEPS-rendszert, valamint arra, hogy miként lehet a MEPS-programokat a nyomtatás előtti munkákhoz is felhasználni. Egy másik házaspár, Florizel Nuico és felesége Brooklynban volt, ahol Nuico testvér megtanulta, hogyan kell működtetni a MAN ofszetnyomót. A Fülöp-szigeteki fiókhivatalnak éppen erre volt szüksége, hogy teljesen át tudjon térni a nyomtatás előtti munkák és az ofszetnyomás számítógépesítésére.

 1983-ban érkezett egy MAN ofszetnyomó a Fülöp-szigetekre. Az ausztráliai fiókhivatalból Lionel Dingle segített összeszerelni a gépet. Nuico testvér helyi testvéreknek kezdte megtanítani azt, amit Brooklynban elsajátított. 1983 végén nyomtatták az első folyóiratokat ezen a nyomdagépen. Ám a rendszert még nem tudták teljesen beüzemelni, és ezért a folyóiratokat egy ideig a melegszedési eljárás és az ofszetnyomás együttes alkalmazásával készítették.

A rendszer teljes beüzemelésére azonban már nem kellett sokáig várni. Az első MEPS-számítógép 1983 végén érkezett meg, és a két testvér, akik Wallkillben kaptak képzést, megtanították másoknak is, hogyan kell üzemeltetni és karbantartani a MEPS-gépeket. A termelés rövid időn belül elkezdődött. Sok Bétel-szolga kapott alapos képzést arra, hogyan kell használni a rendszert fordításra, szövegbevitelre, szövegszerkesztésre és fényszedésre, valamint arra, hogyan kell megjavítani a számítógépeket. A Fülöp-szigeteken a képzést megnehezítette, hogy számos nyelven kell ezt a rendszert használni. Az Őrtorony folyóiratot hét nyelven készítik. A MEPS kiválóan alkalmas erre a feladatra.

Figyelemre méltó fejlődés mutatkozott a kiadványok minőségében. A nyomtatást végző személyekről Cesar Castellano, aki a nyomdában dolgozik, ezt mondja: „A Bételben szolgáló legtöbb testvér korábban mezőgazdasággal foglalkozott. Némelyikük semmiféle műszaki képzésben sem részesült. Lenyűgöző látni, hogy Jehova a szelleme által miként teszi képessé a testvéreket sok feladat, többek között a nyomdai munkák elvégzésére.” A testvérek jártasak lettek a nyomdászatban, a szántóföldön tevékenykedő hírnökök pedig megkapták az egyre vonzóbb kiadványokat. Ám ezeknél a technikai vívmányoknál még nagyobb áldásban, szellemi áldásban részesült az ország.

 Szellemi táplálék egy időben

Amikor Brooklynban nyomtatták a folyóiratokat a Fülöp-szigeteknek, az angol folyóiratok megjelenéséhez képest hat hónap, vagy még ennél is több idő telt el, mire a Fülöp-szigeteki nyelveken is megjelentek ugyanazok a kiadványok. Mivel a folyóiratokat a Fülöp-szigeteken fordították, a kéziratok és a korrektori javítások oda-vissza küldözgetése, valamint a kész kiadványok szállítása miatt a folyóiratok csak nagy sokára érkeztek meg. Amikor a folyóiratokat az 1970-es években a Fülöp-szigeteken kezdték nyomtatni, időt takarítottak meg, de még így is fél év eltérés volt a Fülöp-szigeteki és az angol számok között. Sok filippínó testvér tette fel magának a kérdést: „Hát nem volna csodálatos, ha a kiadványaink az angollal egy időben jelennének meg?” Éveken keresztül ez csupán álom maradt.

A MEPS kifejlesztésével és a termelési módszerekben megtett változtatásokkal azonban az álom valóra vált. A Vezető Testület felismerte, hogy rendkívüli módon hozzájárulna az egységhez az, ha Jehova népe mindenhol ugyanabban az időben, ugyanazt az anyagot tanulmányozná. Ezt a célt tartva szem előtt, 1986 januárjától Az Őrtorony négy helyi nyelven, a hiligaynon, az ilokano, a szebuano és a tagalog nyelven egy időben jelent meg az angollal. Ezután hamarosan más nyelvek is beléptek a sorba. Majd a testvéreknek nagy meglepetésben volt részük, amikor az 1988-ban megtartott kongresszusokon az angollal egyszerre három helyi nyelven megkapták A Jelenések nagyszerű csúcspontja közel! című könyvet. A testvérek nagyon örültek ennek, hiszen ezzel már nemcsak hogy jobb minőségű irodalmat tudtak felkínálni az érdeklődőknek, hanem a világszerte élő testvéreik többségével egy időben ugyanabból a szellemi táplálékból tudtak hasznot meríteni.

Nyomtatott kiadványaink abban az időszakban fejlődtek ilyen sokat, amikor az ország néhány részén viharos állapotok  alakultak ki. A kiadványok hangsúlyozták, hogy mindenkinek szüntelenül Jehova legyen az erőssége.

Összetűzések a katonaság és a lázongók között

Az 1980-as években a lázadó csoportok tevékenysége az ország sok részén felerősödött. Néhányan a kommunista mozgalommal álltak kapcsolatban. Egyre gyakrabban csaptak össze a kormány csapatai a felforgatók csoportjaival. Ezek az összecsapások gyakran próbára tették a testvérek Jehovába vetett hitét.

Az egyik helyen, ahol egy 62 hírnökből álló gyülekezet volt, a testvérek egy reggel arra ébredtek, hogy a lázongók és a katonaság harcra készül. A testvérek házai éppen a két csoport között voltak. Az egyik vén a lázongókhoz ment, egy másik  pedig a kormánycsapatokhoz. Arra kérték őket, hogy a számos polgári személy miatt ne ott csapjanak össze, ám kérésüket figyelmen kívül hagyták. Mivel képtelenség volt elmenekülni a területről, a testvérek a Királyság-teremben gyűltek össze. Egy vén hosszú imát mondott, mely elég hangos volt ahhoz, hogy a termen kívül a kormánycsapatok meghallják. Amikor a testvérek kinyitották a szemüket, látták, hogy a két csoport elment máshova. Nem lett harc. Ezek a testvérek meg voltak győződve arról, hogy Jehova védte meg őket.

Dionisio Carpentero több mint 16 éve utazófelvigyázó a feleségével. Még mindig jól emlékszik, mi történt abban az évben, amikor körzetfelvigyázó lett a Dél-Fülöp-szigetek középső részén fekvő Negros Oriental tartományban. Így beszéli el a történteket: „A Linantuyani Gyülekezetet látogattuk meg. Nagyon boldogok voltunk, mert szerdán 40 hírnök jött velünk a szántóföldi szolgálatba. Ám nem tudtuk, hogy a lázongók csapata minden tevékenységünket szemmel tartja. A búvóhelyük közel volt a Királyság-teremhez. Négy lázadó a szálláshelyünkre ment délután négykor, hogy felőlünk kérdezősködjön. Egy vén elmagyarázta nekik, hogy én vagyok a körzetfelvigyázó, és félévente meglátogatom a gyülekezetüket.”

A férfiak szemmel láthatólag nem hittek neki. Inkább arra gyanakodtak, hogy Dionisio a katonaságtól jött, és követelték a véntől, hogy hozza ki a testvért nekik, hogy megöljék. A vén erre azt mondta, hogy ehhez előbb őt kell megölniük. A lázadók elmentek.

Dionisio így folytatja: „A kutyák egész éjszaka ugattak, jelezve, hogy a lázadók ott vannak. Éjszaka négyszer imádkoztunk, kérve Jehovát, hogy vezessen bennünket. Majd elkezdett zuhogni az eső, jóllehet a száraz évszak ideje volt. A férfiak, akik vártak ránk, hogy megöljenek, elmentek.”

A vasárnapi összejövetel után Dionisio azt mondta a véneknek, hogy feleségével a következő gyülekezetbe megy.  Ehhez azonban el kellett haladniuk a lázadók búvóhelye mellett. „Az egyik lázadó kinézett az ablakon — mondja Dionisio. — Még mondtuk is neki, hogy elmegyünk. Ennek ellenére este 8-kor a lázadók a Királyság-terembe mentek, és minket kerestek. A vén azt mondta nekik, hogy már elmentünk, és még a búvóhelyük mellett is elhaladtunk. Meglepő módon nem láttak minket. Ez a történet megtanította nekünk, hogy bízzunk Jehovában, és hogy még a nehézségek közepette is legyünk bátrak.” Dionisio a feleségével együtt örömmel szolgál tovább.

Az ehhez hasonló viszálykodások időnként megnehezítik a testvéreknek, hogy tanúskodjanak. Ha épp rossz időpontban vannak egy ilyen helyen, még kereszttűzben is találhatják magukat. Némely esetben azonban az egyik vagy a másik csoport tudatja a testvérekkel, hogy hol lesz legközelebb harc. Amikor ez történik, a testvérek inkább egy békésebb helyre mennek  tanúskodni, míg a harc befejeződik. A Királyság-prédikáló munka azonban folytatódik, a testvérek pedig megtanulnak Jehovában bízni.

A semlegesség próbái

Jézus ezt mondta a követőiről: „ők nem része a világnak, mint ahogy én sem vagyok része a világnak” (Ján 17:14). Más országokhoz hasonlóan Jehova Tanúi a Fülöp-szigeteken sem bonyolódnak bele a világ politikai ügyeibe és katonai összetűzéseibe. Ez a nép nem ’fog kardot’, hanem inkább leteszi fegyvereit, és a béke útján jár, ahogyan arra Jehova tanítja őket (Máté 26:52; Ézs 2:4). Ez a semleges álláspontjuk jól ismert a Fülöp-szigeteken, és az emberek — bármelyik oldalon állnak is — felismerik, hogy Jehova Tanúi nem jelentenek veszélyt rájuk. De van, amikor Jehova szolgáinak egyértelműen meg kell mutatniuk, milyen állásponton vannak, s ez védelem a számukra.

Mint utazófelvigyázó, Wilfredo Arellano már igen sokféle területen szolgált; volt már békésebb és kevésbé békés vidéken is. 1988-ban a Dél-Fülöp-szigetek középső részén látogatott meg egy gyülekezetet. Ott felforgató egyének nyomást gyakoroltak a testvérekre, hogy csatlakozzanak hozzájuk a kormány elleni lázadásban. A testvérek határozottan elutasították ezt.

Wilfredo elmeséli, mi történt: „Látogatásom alatt a kormány csapatai a gyülekezet területén voltak. Az ott lakókat egy milicista csoportba akarták szervezni, hogy harcoljanak a felforgatók ellen. A kormányképviselőkkel való egyik találkozón a testvéreknek lehetőségük volt elmondani, miért nem csatlakoznak sem a felforgatókhoz, sem a kormány milicista csoportjához. Bár néhány helybeli kifogásolta az álláspontunkat, a kormánymegbízott tiszteletben tartotta azt.”

Wilfredo elmondja, mi történt ezután: „Az egyik testvér a találkozóról hazafelé tartott a tanyájára, amikor találkozott  egy csapat állig felfegyverzett férfival, akik két bekötött szemű rabot vezettek. Megkérdezték a testvért, hogy ott volt-e ő is a kormánygyűlésen, mire a testvér őszintén elmondta, hogy igen, ott volt. A felfegyverzett férfiak tudni akarták, vajon a testvér is csatlakozott-e a milíciához. A testvér elmondta, hogy nem csatlakozott hozzá, és elmagyarázta semleges álláspontját. Erre a férfiak hazaengedték. Néhány perccel később a testvér két lövést hallott, amiből tudta, hogy a bekötött szemű foglyokat kivégezték.”

Az 1970-es években és az 1980-as évek elején egy Fülöp-szigeteki törvény elrendelte, hogy minden polgárnak kötelező elmennie a szavazásra. Akik ezt nem tették meg, börtönbe kerültek. Ez lehetőséget adott Jehova népének, hogy megmutassa Isten iránti lojalitását. A világszerte élő keresztény testvéreikhez hasonlóan Jehova szolgái a Fülöp-szigeteken is megőrizték politikai semlegességüket, és így nem váltak ’a világ részévé’ (Ján 17:16).

Az 1986-os kormányváltás után az ország alkotmányát átdolgozták, és így már nem volt kötelező szavazni. Ez megkönnyítette a testvérek helyzetét. Ám sokan, különösen az iskoláskorú fiatalok, más próbákkal néztek szembe.

’Hadakozást többé nem tanulnak’

Irene Garcia Luzon középső részén, Pampanga tartományában nőtt fel. Olyan nehézséggel nézett szembe, mely sok fiatalnak mind a mai napig próbát jelent. A középiskolában kötelező részt venni a honvédelmi oktatáson. A Tanú-diákok azonban tudják, hogy nem vehetnek részt olyan oktatáson, amely háborúskodni tanítja őket. Irene először Jehova segítségét kérte imában. Ezután a Dániel próféta napjaiban élt három hűséges héber ifjúra gondolva odament a katonai parancsnokhoz, aki a honvédelmi ismereteket tanította a gyerekeknek, és kérte, hogy ne kelljen részt vennie ezen az oktatáson  (Dán 3. fej.). Bár a parancsnok nem teljesen értette Irene álláspontját, megköszönte a lánynak, hogy elmagyarázta neki a nézetét. Ám figyelmeztette, hogy a hiányzásért rossz jegyet kell adnia neki. Irene ezt mondta erre: „Rendben van. Más tantárgyakból megpróbálok nagyon jó jegyeket szerezni.” A honvédelmi ismeretek tanulása helyett más feladatot adtak neki. Irene ezt mondja: „Ez azt eredményezte, hogy más Tanú-diáknak semmi gondja sincs abból, ha felmentést kér ebből a tantárgyból. Én pedig még így is a tíz legjobb tanuló között végeztem az iskolában.”

De nem minden honvédelmi ismereteket oktató tanár ad felmentést a diákoknak. Néhány parancsnok megnehezíti a tanulóknak a vizsgát. Mindazonáltal a Jehova alapelveihez való ragaszkodás fontos leckét tanít meg sok ezer fiatalnak: Jehova védelmét és áldását eredményezi, ha szilárdan kiállunk Jehova Királysága mellett, és ha megőrizzük semlegességünket a világi ügyekben (Péld 29:25).

Egyre több kongresszust tartanak

Most pedig vessünk egy pillantást Jehova népének összejöveteleire. Ezek mindig örömteli alkalmak. Mivel a II. világháború előtt kevés Tanú volt az országban, csak a háború után rendeztek nagy összejöveteleket. De azért előtte is tettek erőfeszítéseket, hogy ilyen összejövetelek által buzdítsák a testvéreket. Az 1941-es évkönyv beszámolt egy 1940 márciusában megtartott manilai kongresszusról.

Biztosan emlékszünk még, hogy Joseph dos Santost bebörtönözték a japánok. Végül 1945 elején engedték ki az amerikaiak. Ezt a testvért rendkívül érdekelte a testvérei szellemi jóléte, akik közül sokan újak voltak a szervezetben. Intézkedtek, hogy elsajátíthassák, miként lehet házi bibliatanulmányozások által hatásosan megtanítani másoknak a szentírási igazságokat. Az 1945 végén megtartott lingayeni (Pangasinan tartomány)  országos kongresszus jó alkalom volt erre. Körülbelül 4000-en vettek részt rajta, mely jelzi, milyen sokan érdeklődtek akkor az igazság iránt. Mennyire örömteli alkalom volt ez a háború befejeződése után!

Attól fogva a kongresszuson jelen lévők száma a hírnökök számának növekedésével egyre nőtt. Mintegy 17 évvel később az a 4000 fő 39 652-re emelkedett. Ezután már nemcsak egyetlen helyen tartottak kongresszust, hanem hét helyszínen. Majd 15 év elteltével (1977-ben) a kerületkongresszusokon jelen lévők száma meghaladta a 100 000 főt. Ekkor már 20 kongresszust tartottak szerte az országban. Nyolc évvel később több mint 200 000-en vettek részt a kongresszusokon, 1997-ben pedig már több mint 300 000-en hallgatták a kerületkongresszusi programot. 2002-ben tartották meg a legtöbb kongresszust: 63 ilyen összejövetelt tudtak megszervezni. A szigeteken való utazás kihívást jelenthet, és sokszor igen költséges is. Ha sok helyen tartanak kongresszust, akkor a testvérek könnyebben el tudnak jutni a hozzájuk közel eső helyszínre. Ennek az az eredménye, hogy egyre többen merítenek hasznot ezekből a szellemi lakomákból.

Jehova megáldja a kongresszusi jelenlétért tett erőfeszítéseket

Nem mindig könnyű eljutni a kongresszusokra. 1947-ben az ország északi részén a testvérek két tutajjal leereszkedtek az Abra-folyón, hogy jelen lehessenek a tengerparton fekvő Viganban megtartott körzetkongresszuson. A folyó torkolatánál szétszedték a tutajokat, eladták a fát, hogy az árából buszjegyet tudjanak venni, s így a kongresszus után busszal mehessenek  haza a hegyekbe. Nagy szatyrokban rizst hoztak magukkal, valamint fával és matracokkal is felszerelkeztek. Sok gyermek is jött velük, a kedvük pedig nagyon jó volt. Ez a jókedv a kongresszus alatt csak fokozódott. A rizzsel, a tűzifával, egy öreg tűzhellyel és az alváshoz használt matracokkal minden szükségletüket ki tudták elégíteni.

1983-ban a Fülöp-szigetek déli részén fekvő Davao del Sur tartomány egyik gyülekezetéből, a Caburani Gyülekezetből egy csoport három napig gyalogolt a hegyvidékes területen egy motorcsónakoknak kiépített kikötőhöz. Utána egy napig motorcsónakkal mentek tovább a kongresszusi városba. Úgy érezték, hogy a „Királyság-egység” kerületkongresszuson a másokkal eltöltött vidám időszak mindenképp megérte az erőfeszítést és a költségeket.

1989-ben egy házaspár két- és négyéves gyermekével körülbelül 70 kilométert gyalogolt a Palawanon fekvő El Nido városkából, hogy jelen lehessen egy körzetkongresszuson. Két napig tartott, míg keresztülvágtak az őserdőn, ahol csak kevés ösvény volt. Útközben piócákat kellett leszedniük magukról. A helyzetet csak rontotta, hogy a kétnapos gyaloglás alatt folyamatosan szakadt az eső. Sok patakon és folyón kellett átjutniuk, hidak azonban nem voltak. Mindezen nehézségek ellenére a család biztonságban megérkezett. Rendkívül örültek, hogy együtt lehetnek a testvérekkel.

Más vidékeken a korlátozott anyagi források nehezítik meg a családoknak, hogy elegendő pénzt gyűjtsenek a kongresszusra. Ramon Rodriguez is ilyen nehézséggel nézett szembe 1984-ben. A családjával a Polillo-szigeten lakik, Luzon partjaitól keletre. Ramon halászattal foglalkozik. Már csak egyetlen hét volt a kongresszusig, de a héttagú családjának mindössze annyi pénze volt, amennyiből csupán az egyikük lehetett volna jelen. Jehova elé tárták az ügyet, majd Ramon és a 12 éves fia elment halászni. Kieveztek a tengerre, kivetették hálóikat,  de semmit sem fogtak. Egy idő múlva a fiú egyre csak azt hajtogatta, hogy menjenek vissza, és az otthonukhoz közelebbi vizeken próbálkozzanak. Ott még egyszer kivetették hálóikat. Ramon így beszéli el, mi történt: „Nem is számítottunk rá, de amikor felhúztuk a hallal teli hálókat, olyan sok volt a hal, hogy alig fért el a csónakban.” Több mint 500 kilogramm halat fogtak! Amikor eladták a zsákmányt, annyi pénzt kerestek, hogy az egész Rodriguez család el tudott menni a kongresszusra. Sőt, még maradt is pénzük.

A következő éjszaka, más testvérek, akik szintén szerettek volna elmenni a kongresszusra, ugyanazon a helyen kivetették a hálóikat, és mintegy 100 kilogrammnyi halat fogtak. Ramon ezt mondja: „A nem Tanú halászok, akik ugyanabban az időben mentek halat fogni, meglepődtek, hogy egyetlen halat sem tudtak kifogni. Ezt mondogatták: »Az Istenük megáldotta őket, mert a kongresszusra akarnak menni.«” A filippínó Tanú-családok újra meg újra azt tapasztalták, hogy ha a szellemi dolgokat teszik életükben az első helyre, és az imáikkal összhangban cselekszenek, akkor abból örömük származik, és Jehova áldása kíséri őket.

Kiemelkedő kongresszusok

Jehova népe az egész világon kedves emlékeket őriz a korábbi kongresszusokról. A Fülöp-szigeteken élő testvéreknek is vannak szép emlékeik. Jóllehet a testvérek minden kongresszust nagyra értékelnek, azonban vannak olyan kongresszusok, amelyek különösen jelentősek, és mélyebb nyomot hagynak az ember szívében és elméjében. Ilyenek lehetnek például a nemzetközi összejövetelek vagy az olyan kongresszusok, amelyek alkalmával a misszionáriusok visszatérnek szülőföldjükre, és megosztják tapasztalataikat az összegyűltekkel.

Ahogyan arról korábban már írtunk, jó néhány filippínó testvér és testvérnő szolgál misszionáriusként más ázsiai  országokban és szigeteken. A Tanúk szerte a világon már többször nyújtottak anyagi segítséget a misszionáriusoknak, hogy haza tudjanak térni a szülőföldjükön megtartott kongresszusokra. A filippínó misszionáriusok is hasznot merítettek ebből a szeretetteljes gondoskodásból. 1983-ban, 1988-ban, 1993-ban és 1998-ban nagyon sok misszionárius kapott segítséget, hogy haza tudjon jutni a Fülöp-szigetekre, s így a családjával és a barátaival együtt élvezhesse a kongresszusokat. Az 1988-as évből származó beszámolókból kiderül, hogy 12 országban szolgáló 54 misszionárius tudott hazatérni a Fülöp-szigeteken megtartott kongresszusokra. Abban az időben ez az 54 misszionárius átlagosan 24 éve volt már a teljes idejű szolgálatban. Mindenki nagyon élvezte, amikor ezeket a misszionáriusokat megszólaltatták a kongresszusi programban, és élménybeszámolókat tartottak.

Másoknak a kongresszusokkal egy időben történt események miatt lett emlékezetes egy-egy kongresszus, illetve azért, mert a testvérek a kellemetlenségek közepette is céltudatosan végezték tovább a munkájukat. Például közvetlenül az 1986-os  „Isteni béke” kerületkongresszus előtt Surigaóban (Mindanaón) tájfun pusztított a városban. A szél 150 kilométer/órás sebességgel fújt. A stadion tetőszerkezete súlyosan megrongálódott, a városban pedig sehol sem volt áram, és csak a kongresszus után hozták rendbe az áramellátást. Vizet 6 kilométerről kellett szállítani. Mindez azonban nem akadályozta meg a Tanúkat abban, hogy megtartsák az összejövetelüket. A testvérek megmentették, ami az emelvényből megmaradt, és felállították a stadion mellett egy tornateremben. Béreltek egy generátort, mely biztosította az áramot a világításhoz, a hangosításhoz és a büfében működő hűtőhöz. Ötezer főre számítottak, ám a kongresszuson részt vevők csúcslétszáma 9932 volt. Ezeket a személyeket semmiképp sem lehetett „időjárás-kereszténynek” nevezni.

A nemzetközi kongresszusok különösen emlékezetes események. A Vezető Testület 1991-ben és 1993-ban Manilába tervezett nemzetközi kongresszusokat. A küldöttek nagyon jó benyomást keltettek a város lakóiban. Mennyire felbuzdultak a filippínó testvérek és testvérnők, akik közül a legtöbbnek nincs pénze arra, hogy más országokba utazzon (Róma 1:12). A külföldről érkezett küldöttekre nagy hatással volt a filippínó testvérek szívélyes és barátságos vendégszeretete. Egy amerikai házaspár ezt írta: „Nagyon köszönjük a szívélyes fogadtatást. Csodálatos volt érezni, hogy tárt karokkal vártok minket!”

1993-ban három manilai stadiont használtak a testvérek, és amikor a Vezető Testület egyik tagja tartott előadást, a három helyszín telefonos összeköttetésben volt egymással. A küldöttek ujjongtak örömükben, amikor tagalog nyelven közreadták A Keresztény Görög Iratok új világ fordítását. Egy fiatal testvérnő ezt mondta: „Túlcsordult a szívem az örömtől. Már vártam, hogy mikor kapjuk meg tagalog nyelven az Új világ fordítást. Milyen nagy meglepetés volt, amikor a kezünkbe vehettük!”

 1998-ban fordult a kocka. 1958 óta ekkor nyílt először lehetőség arra, hogy a Fülöp-szigetekről küldöttek menjenek más országokba. Így 107-en az Egyesült Államok nyugati partjára utaztak egy kongresszusra. Szeptemberben újabb 35 személy kiváltsága volt, hogy részt vegyen a Koreában megtartott nemzetközi kongresszuson. Ezek a kongresszusok igazán fontos szerepet töltöttek be Jehova népe oktatásában és egységesítésében. Abban is segítettek mindenkinek, hogy Jehovát tegye erősségévé.

Most pedig fordítsuk figyelmünket a szántóföldre. Hogyan lehet végezni a szántóföldi szolgálatot egy olyan országban, ahol oly sok nyelven beszélnek?

A jó hír prédikálása sok nyelven

Korábban már említettük, hogy az embereknek általában könnyebb a saját nyelvükön megismerni az igazságot. Ez kihívást jelent a Fülöp-szigeteken, hiszen itt igen sok nyelvet beszélnek az emberek. Ennek ellenére Jehova Tanúi igyekeznek kielégíteni az emberek szükségleteit azáltal, hogy a saját nyelvükön tanúskodnak nekik, és számos nyelven állítanak elő bibliai irodalmat.

 Egy bizonyos nyelvcsoportnak általában azok tanúskodnak, akik már beszélik az adott nyelvet. Néhány esetben, amikor kevés Tanú ismeri a nyelvet, buzgó hírnökök és úttörők próbálják elsajátítani azt. Így Pál apostolt utánozzák, aki ’mindenfajta embernek mindenné lett’ (1Kor 9:22).

Jóllehet a Fülöp-szigetek a negyedik legnépesebb ország a világon, ahol az angol a hivatalos nyelv, a legtöbb itt élő embernek nem az angol az anyanyelve. Nem mindenki tud jól olvasni angolul, ezért szükség van rá, hogy több Fülöp-szigeteki nyelven legyenek kiadványok. Az évek során Jehova Tanúi 17 itt beszélt nyelvre fordítottak már le bibliai irodalmat. Vannak nyelvek, mint például a tauszug, amelyeken csak egy vagy két füzet létezik — ezt a nyelvet az ország déli részén élő iszlám lakosság beszéli. Ilyen nyelv még az ibanag is, melyet egy kis etnikai csoport beszél az ország legészakibb vidékén. Az emberek többnyire értik és ügyesen beszélik a hét fő nyelv valamelyikét. Ezekre a nyelvekre lefordítják Az Őrtorony folyóiratot. Ezért a Királyság-termekben vagy a kongresszusokon főleg ezeken a nyelveken folynak a szellemi programok.

Az utóbbi években a kormány a filipino nyelv használatára buzdította az embereket, mely lényegében ugyanaz, mint a tagalog. Ennek a buzdításnak a hatása már egy nemzedéken belül is érzékelhető. Ugrásszerűen megnőtt a filipino nyelv használata a beszédben és a nyomtatásban. Más nyelvek használatában általában nem történt változás, de előfordult, hogy csökkent a népszerűségük. Ez tükröződik abból is, hogy milyen nagy példányszámban nyomtatják Az Őrtorony folyóiratot. 1980-ban minden számból összesen 29 667-et nyomtattak tagalog nyelven. 2000-re már ennek négyszeresét nyomtatták, elérve ezzel a 125 100-as példányszámot. Ugyanakkor az angol nyelvű folyóiratok példányszáma szinte nem változott, a többi Fülöp-szigeteki nyelven pedig kismértékben megnőtt.

 A Bétel-család segíti a szántóföldi munkát

A manilai metropolishoz tartozó Quezon Cityben működő fiókhivatalban 380 Jehova Tanúja végez teljes idejű szolgálatot. Hatvankilencen dolgoznak azon, hogy a helyi nyelvekre is lefordítsák, és nyelvhelyességi szempontból átnézzék a kiadványokat. A fordítói osztály nemrégen készítette el az Új világ fordítás Héber Iratok részét ilokano, szebuano és tagalog nyelven. Azóta, hogy ennek a Bibliának a Görög Iratok részét 1993-ban kiadták, a testvérek már nagyon várták, hogy meglegyen a teljes Új világ fordítás. Repestek az örömtől, amikor a 2000-es év végén a kerületkongresszuson megkapták ezt a Bibliát tagalog nyelven, majd ez után nem sokkal ilokano és szebuano nyelven is. A szántóföldön most több százezren merítenek hasznot a Szentírásnak ebből a közérthető, pontos és következetes fordításából.

A Fülöp-szigeteki Bétel-család tagjai különböző hátterűek, és összesen 28 nyelvet és nyelvjárást beszélnek, ezért sokan jól képzettek a Biblián alapuló kiadványok fordítására. A fordítás azonban csupán egy része a Bételben folyó munkának.

A Bételben dolgozó önkéntesek különféle feladatokat látnak el, s ezzel elősegítik a mindennél fontosabb prédikálómunkát  a szántóföldön. Vannak testvérek, akik folyóiratokat és más irodalmat nyomtatnak. Ezeket a kiadványokat szintén önkéntesek szállítják el Luzon különböző pontjaira. Sokan vannak, akik a Bétel-otthon olajozott működését segítik elő a munkájukkal, például ellátják a karbantartási feladatokat, főznek és takarítanak. Mások a szolgálati osztályon dolgoznak; ez az osztály sok nyelven tartja a kapcsolatot levélben a gyülekezetekkel, az utazófelvigyázókkal és a szántóföldön tevékenykedő teljes idejű szolgákkal, hogy segítsen. Képzelhetjük, milyen kiterjedt levelezést kell folytatnia ennek az osztálynak a szigetcsoporton működő mintegy 3500 gyülekezettel!

Az első fiókhivatal megalapításától, vagyis 1934-től, az 1970-es évek közepéig a fiókhivatal tevékenysége egy fiókhivatal-szolga, más néven fiókhivatal-felvigyázó irányítása alatt állt. Azt követően, hogy Joseph dos Santos visszatért Hawaiira, egy kanadai misszionárius, Earl Stewart látta el ezt a felelősséget mintegy 13 évig. Ezután két másik testvér is szolgált rövid ideig ebben a megbízatásban. Majd 1966-ban Denton Hopkinsont nevezték ki fiókhivatal-felvigyázónak,  aki 1954-ben érkezett az országba. Ő szorgalmasan végezte a munkáját mintegy tíz évig, amikor Jehova szervezete úgy látta, hogy egy új elrendezést kell bevezetni az egész világon működő fiókhivatalok felvigyázásában.

A földön lévő összes fiókhivatalnak küldött utasítással összhangban 1976 februárjától egy személy helyett egy fiókbizottság látja el a felvigyázás feladatát. A Vezető Testület irányítása alatt álló, képesített férfiak csoportja lett felelős a szántóföldön és a fiókhivatalban végzett tevékenységeket érintő döntésekért. A Fülöp-szigeteki fiókbizottság eredetileg öt főből állt. Később, mivel majdnem minden tagja külföldi misszionárius volt, bölcsnek tűnt, hogy több filippínó testvért nevezzenek ki a bizottságba. Így egy ideig héttagú volt a bizottság.

Ennek a fiókbizottsági elrendezésnek az előnyei hamarosan nyilvánvalóvá váltak. Denton Hopkinson, aki most a fiókbizottság koordinátoraként szolgál, megjegyzi: „Visszatekintve láthatjuk, milyen bölcs és időszerű változtatás volt ez. A munka mennyisége és a szervezet mérete miatt egyetlen testvér képtelen lenne minden feladatot elvégezni. A felelősség súlya most jobban megoszlik.”

A Példabeszédek 15:22 (Katolikus) ezt írja: „sok tanácsadóval létrejön a dolog.” Megsokasodnak a bölcs gondolatok, ha egy dolgot többen megbeszélnek. A Fülöp-szigeteki fiókbizottság alkalmazza ezt az alapelvet. Amióta Hopkinson testvért nevezték ki fiókhivatal-felvigyázónak, a Bételben szolgálók száma a munkával arányosan a tízszeresére emelkedett. A fiókbizottságban jelenleg öt olyan testvér van, aki már régóta szolgálja Jehovát. Ők átlagosan több mint 50 éve vannak már a teljes idejű szolgálatban. Tapasztalatuk együttesen mindenképpen nagyon hasznosnak bizonyul, ahogy a szigeteken folyó munka Jehova irányítása alatt rendületlenül halad  előre. A fiókbizottság és a Bétel-család minden tagja nagy kiváltságnak tartja, hogy részt vehet ebben a munkában.

„Mindenfajta embernek” elviszik az igazságot

A prédikálómunka végzése valóban összhangban van Istennek azzal az akaratával, hogy „mindenfajta ember megmentésben részesüljön, és az igazság pontos ismeretére jusson” (1Tim 2:4). ’Milyenfajta’ embereknek segítettek már a Fülöp-szigeteken tevékenykedő buzgó prédikálók?

Marlon olyan ember volt, aki mindig bajba került. Bűnös embernek ismerték őt a falujában: dohányzott, részeges volt, kábítószerezett és rossz társaságba keveredett. Amikor a Tanúk eljöttek hozzájuk, Marlon édesanyját érdekelte a Királyság-üzenet. Az úttörők poros és sáros utakon jutottak el az asszonyhoz, hogy tanulmányozzanak vele. Marlont először nem érdekelte a tanulmányozás, csak bekukkantott néha. Azok a testvérek viszont, akik az édesanyjával tanulmányoztak, érdeklődést mutattak iránta. Idővel Marlon nemcsak hogy tanulmányozni kezdett, de levágatta a derékig  érő haját, hogy elmehessen a Királyság-teremben megtartott összejövetelre. Gyorsan előrehaladt, és az emberek meglepődtek az életmódjában bekövetkezett nagy változásokon. Marlon most teljes idejű úttörő, és másokkal is megismerteti az igazságot. Mi indította arra, hogy elfogadja az igazságot? Elmondása szerint az győzte meg őt arról, hogy ez az igazság, hogy az úttörők állhatatosan jártak az édesanyjához tanulmányozni.

Vannak, akik talán nem olyan embernek tűnnek, akik hajlandók elfogadni az igazságot. Ennek ellenére a jó hír hirdetői nem ítélik meg az embereket, hanem inkább lehetőséget adnak nekik arra, hogy halljanak az üzenetről. Marinduque kicsiny szigetén egy különleges úttörő tanúskodott egy háznál. Amikor a testvérnő befejezte a tanúskodást, megkérdezte a házigazdától, hogy lakik-e még valaki a házban. A házigazda elmondta, hogy a felső szinten még laknak, de hozzáfűzte: „Eszébe ne jusson felmenni. Erőszakos természetű és nagyon könnyen elönti a méreg.” Az úttörő testvérnő azonban úgy gondolta, hogy ennek a férfinak is lehetőséget kell adni arra, hogy halljon a Királyság-üzenetről. Amikor felért a férfi lakásának ajtajához, a testvérnő úgy érezte, mintha a férfi már várta volna. A testvérnő mosolyogva felkínálta az ingyenes házi bibliatanulmányozást. Meglepődött, amikor a férfi, akit Carlosnak hívnak, láthatóan megörült ennek. Bibliatanulmányozás kezdődött vele és feleségével.

A testvérnő legközelebbi látogatásakor Carlos elmondta, hogy ő és a felesége komoly nehézségekkel küszködnek, és már az öngyilkosságot is megkísérelték. Azt is elmesélte, hogy a testvérnő első látogatásakor a padlóra szorította fülét, hogy hallja, miről beszélnek a lenti szomszéddal, és hallotta, amikor a házigazda el akarta venni a testvérnő kedvét attól, hogy a felső szinten lakókat is meglátogassa. Amikor Carlos ezt meghallotta,  imádkozott, hogy a testvérnő hagyja figyelmen kívül a tanácsot, és jöjjön fel, mivel arra gondolt, hogy talán ez válasz volna a belső békéért mondott imájukra. A Biblia tanulmányozása meg is hozta a házaspárnak az elme békéjét. Együtt keresztelkedtek meg, és Carlos felesége most általános úttörő.

Egy másik férfi, Victor a buddhizmust és a katolikus tanításokat is egyaránt jól ismerte. Azon tűnődött, hogy vajon miért van annyi vallás a világon. Kezdett kutatni az igazság után. Miután megvizsgálta az iszlámot, a hinduizmust, a sintoizmust, a konfucianizmust, az evolúció elméletét és más filozófiákat, rájött, hogy egyik sem elégíti őt ki. Kutatás közben felfedezte, hogy csak a Biblia tartalmaz pontos próféciákat, ezért a Bibliára összpontosította a kutatását. Barátnőjével, Maribellel megvizsgálták a Szentírást, és azt a következtetést vonták le, hogy a Háromság, a pokoltűz és a purgatórium hamis tanítások. Ám úgy érezték, hogy még mindig hiányzik nekik valami.

Nem sokkal azután, hogy Victor feleségül vette Maribelt, beszélt egy Tanúval, és megtudta, hogy használni kell Isten nevét. Miután Victor meggyőződött erről a Bibliájából, azonnal használni kezdte Jehova nevét az imáiban. Hamarosan járni kezdett a Királyság-teremben megtartott összejövetelekre, és szellemileg gyorsan haladt előre. Victor és Maribel 1989 májusában keresztelkedett meg, és Victor most a gyülekezeteket építve utazófelvigyázóként szolgál.

Az úttörők mindenféle helyzetben lévő személynek segítenek. Luzon déli részén egy különleges úttörő, Primitiva Lacasandile bibliatanulmányozást kezdett egy házaspárral egy faluban. Ennek a házaspárnak két gyermeke volt, és nagy szegénységben éltek. Egyszer, amikor Primitiva eljött a bibliatanulmányozásra, döbbenten látta, hogy az idősebb gyermek  egy zsákban fel van akasztva a ház egyik részében, és keservesen sír. Primitiva ezt mondja: „Az édesanya egy kést tartott a kezében, és már azon volt, hogy megöli a gyermeket. Visszatartottam, és megkérdeztem, hogy miért akarja ezt tenni. Az édesanya elmondta, hogy a kilátástalan anyagi helyzetük vitte rá őt erre a lépésre.” Primitiva Biblián alapuló tanácsot adott nekik, hogyan lehetne megoldani a nehézséget, és ezzel megmentette a gyermek életét. Folytatták a bibliatanulmányozást, és kezdtek eljárni az összejövetelekre, jóllehet ehhez 8 kilométert kellett gyalogolniuk. A házaspár szellemileg előrehaladt, megkeresztelkedett, és a férj most vénként szolgál a gyülekezetben. Primitiva ezt mondja: „Az a gyermek, akit majdnem megölt az édesanya, most általános úttörő. Való igaz, hogy Jehova a szolgáira bízott munkával már most és a jövőben is életeket tud megmenteni.”

Szolgálat szükségterületen

Még mindig sok olyan terület van, ahol csak kevés Királyság-hirdető tevékenykedik. Úttörők és hírnökök önként jelentkeznek, hogy ezekre a helyekre menjenek. Pascual és Maria Tatoy általános úttörők voltak. Önként vállalták, hogy elmennek Angelito Balboa különleges úttörővel a Fülöp-szigetek nyugati részén elhelyezkedő Coron-szigetre munkálkodni. Hogy meg tudjanak élni, Pascual egy másik testvérrel halászott, Maria pedig rizsből készített ételt, és eladta.

Amikor a körzetfelvigyázó náluk volt, azt mondta, hogy egy másik szigeten, a Culion-szigeten szükség merült fel. Azon a szigeten volt egy lepratelep, és ott csak négy hírnök tevékenykedett. Megkérte Tatoyékat, hogy menjenek oda. Pascual és Maria elfogadta a meghívást, Jehova pedig megáldotta erőfeszítéseiket. Culionon most már nemcsak négy hírnök tevékenykedik, hanem két gyülekezet is megalakult.

 Az 1970-es évek közepén az emberek tömegesen elmenekültek csónakkal Vietnamból, és sokan közülük a Fülöp-szigetekre kerültek. Körülbelül 20 évig menekülttáborok működtek az országban. Egy nagy tábor Palawan szigetén volt. Voltak filippínó testvérek, akik vállalták, hogy elviszik az igazságot ezeknek az embereknek. Egy vietnamiul beszélő testvér érkezett az Egyesült Államokból, hogy segítsen ezen a területen. Néhányan elfogadták a táborban az igazságot. Mások még azelőtt ismerték meg Jehova nevét és a Tanúit, hogy máshova költöztek volna.

A Fülöp-szigetek sok félreeső vidékén különleges úttörők szolgálnak. Ők gyakran más hírnököket és úttörőket visznek magukkal, amikor távoli helyekre mennek prédikálni. Norma Balmaceda elmeséli, milyen  a hegyvidékes Ifugao tartományban munkálkodni: „Általában hétfőnként indulunk útnak, telerakjuk a táskáinkat irodalommal, ruhával és élelemmel — annyit csomagolunk, hogy szombat reggelig kitartson. Szombat délután érünk vissza a gyülekezeti összejövetelre.”

Néhány gyülekezet hosszabb prédikálóutakat szervez, különösen akkor, ha szép az idő. A testvéreknek több napba vagy egy hétbe is beletelhet, hogy eljussanak a távoli területekre. Nicanor Evangelista, aki most a Bételben van, még jól emlékszik rá, milyen volt ilyen területen szolgálni. Ezt mondja: „A távoli területeken a filippínók között az a szokás, hogy ha érdekli őket az üzenet, akkor ezt mondják: »Nálunk aludhatnak, és főzhetnek is.« Az úttörők néha késő éjszakáig tanulmányozzák a Bibliát az érdeklődőkkel, hiszen úgyis náluk alszanak.”

Az aéták is megismerik az igazságot

Jehova szolgái mindenfajta embernek akarnak tanúskodni, s ezért az aétákkal, vagy más néven a negritókkal is kapcsolatba lépnek. Az aétákat tartják a Fülöp-szigetek őslakosainak.Viszonylag kevesen vannak, és nem mindig könnyű kapcsolatot teremteni velük, mivel közülük többen a hegyi erdőkben nomád életet élnek: vadásznak, vagy vadon termő gyümölcsöket és zöldségeket gyűjtögetnek. Némi hasonlóság fedezhető fel köztük és az afrikai pigmeusok között: általában nem érik el a 150 centiméteres magasságot, sötét bőrűek és göndör hajúak. Vannak közöttük olyanok, akik beköltöztek a városokba, mások pedig a népesebb területek közelében építettek maguknak házat. E nép tagjai közül sokan a Pinatubo hegy környékén lévő hegyekben éltek, ám a nagy vulkánkitörés idején elmentek erről a vidékről.

Egy másik aéta csoport a Fülöp-szigetek középső részén lévő Panay szigeten él. Lodibico Eno és családja az ezen a szigeten  élő aéta népcsoporthoz tartozik. A bibliai alapelvek alkalmazása sok változást hozott Lodibico életében. Így meséli el, mi történt vele: „Azelőtt nagyon bűnös ember voltam: bételdiót rágtam, dohányoztam, ittam és szerencsejátékot űztem. Erőszakos természetű voltam. A családi életünk egyáltalán nem volt boldog. Ha nem hagytam volna fel ezekkel az ártalmas szokásokkal, mostanra valószínűleg már halott lennék. Testem most tiszta. Fogaim vöröses színűek voltak, most azonban már újra fehérek. A gyülekezetben vénként szolgálok. Jehova Isten áldott meg engem ennyire.” Ehhez az aéta családhoz hasonlóan még a kis törzsekhez tartozó emberek is megérezhetik azt a szabadságot, amelynek azok örvendhetnek, akik Jehova útjain járnak (Ján 8:32).

Szabadság a foglyoknak

Jehova Tanúi azoknak is segítenek, akik a börtönökben sínylődnek. Az 1950-es évektől különleges erőfeszítéseket tesznek, hogy meglátogassák a rabokat. Már nagyon soknak segítettek az igazság útjára lépni.

Sofronio Haincadto még fiatalon egy kormány elleni lázadásban vett részt. Letartóztatták, és hat év börtönbüntetésre ítélték. Azalatt, hogy a Luzon szigetén lévő New Bilibid Börtönben raboskodott, felfigyelt egy elítéltre, aki nem járt el a raboknak tartott istentiszteletekre. Megtudta, hogy ez a férfi Jehova Tanúja lett, és ezután szinte mindennap beszélgettek a Bibliáról. Sofronio ezt mondja: „Meggyőződtem arról, hogy amiért korábban harcoltam, az nem tudja igazán megváltoztatni és jobbá tenni a társadalmunkat.” Megtudta, hogy csakis Isten Királysága tudja elhozni a kívánt változásokat. Az egyik közeli gyülekezethez tartozó testvérek segítettek Sofroniónak szellemileg előrehaladni, és a börtön egyik kútjában, amelyet a növények locsolására használtak, megkeresztelkedett.

 Miután letöltötte börtönbüntetését, általános úttörő lett, később pedig különleges úttörő. Mióta a teljes idejű szolgálatot végzi, körülbelül 15 személynek segített az igazság útjára lépni. Megházasodott, majd hat gyermekük született. Három gyermekük most a teljes idejű szolgálatban van, és közülük az egyik körzetfelvigyázó. 1995-ben két fia elvégezte a szolgálati kiképzőiskolát. Az igazság igazi szabadságot hozott Sofroniónak, a családjának és másoknak is, akiknek segített.

Különleges úttörők a Palawan szigetén működő Iwahig fegyenctelepen is prédikálnak a raboknak, sőt még arra is engedélyt kaptak, hogy egy kis Királyság-termet építsenek a telepen. Tanulmányozni kezdett egy olyan rab is, akit szándékos gyújtogatás, lopás és több ember meggyilkolása miatt ítéltek el. Amikor segítettek neki alkalmazni az Örökké élhetsz Paradicsomban a földön című könyvből tanultakat, óriási változások mentek végbe az életében.

Több mint 23 év börtönbüntetés után elközeledett a szabadulása napja. Elmondta, vágyik rá, hogy ilyen hosszú idő után újra a családjával lehessen. Családja azonban annyira szégyellte őt, és annyira félt tőle, hogy ezt írta neki: „Kérünk, ne gyere vissza hozzánk.” Nem tudták, milyen nagy változások történtek az életében Isten Szavának hatására. Mennyire meglepődtek, amikor ez a nyugodt, békés keresztény visszatért a városába.

Az ország legnagyobb női börtöne Manilához közel, Mandaluyongban van. Jehova Tanúinak éveken keresztül csak korlátozott lehetőségeik voltak arra, hogy bejussanak ebbe az intézetbe. Ez azonban megváltozott, amikor egy olyan nő került át ebbe a börtönbe, aki már tanulmányozta a Bibliát. A börtönhatóságok azt mondták, hogy egy ottani vallásfelekezethez csatlakozzon, ám ő erre semmiképpen sem volt hajlandó. Elmagyarázta, hogy csak Jehova Tanúival akarja imádni  Istent. A hatóságok beleegyeztek ebbe, és megengedték a Tanúknak, hogy hetente eljöjjenek az intézetbe. Azóta több nő is megkeresztelkedett már ott, és egy közeli gyülekezet rendszeresen tart Őrtorony-tanulmányozást és más összejöveteleket is az érdeklődést mutató asszonyoknak.

Az igazság üzenete páratlan szabadságot hozott olyanoknak, akik raboskodnak. Ők is drágák Jehovának, népe pedig örül, hogy ilyen személyeknek is segíthet.

Jehova régi szolgái nem lankadnak

Egy bibliai példabeszéd ezt írja: „Igen szép ékes korona a vénség, az igazságnak útában találtatik” (Péld 16:31). Csakugyan nagyon jó látni azokat az embereket, akik Jehova örömét teszik erősségükké már sok-sok éve!

A II. világháború előtt a Fülöp-szigeteken igen kicsi volt a teokratikus szervezet. Már csak nagyon kevesen élnek azok közül, akik akkor kezdték szolgálni Jehovát, és ezért igazán buzdító találkozni Leodegario Barlaannal. Ez a testvér 1938 óta végzi a teljes idejű szolgálatot. A háború alatt a japánok nagyon rosszul bántak vele és a társaival, ám ők folytatták a prédikálást. A háború után a feleségével, Natividaddal  folytatta a teljes idejű szolgálatot, és végül meghívták őket az utazómunkába. Később gyengélkedő különleges úttörők voltak Pangasinan tartományban. Natividad 2000-ben meghalt, Leodegario azonban még mindig a megbízatásában szolgál. Mindenkit nagyon buzdít a prédikálómunka végzésében való töretlen elszántsága.

A II. világháború után fellendült a tanúskodómunka. Sokan, akik akkor ismerték meg az igazságot, még most is tevékenyek a szolgálatban. Például Pacifico Pantas a háború idején olvasott néhány bibliai kiadványt, melyek a szomszédjában lakó Tanúkéi voltak. Ezt mondja: „Kezdtem járni az összejövetelekre. Utána általánosúttörő-szolgálatra jelentkeztem, jóllehet még nem is voltam megkeresztelkedve. Azt mondták, hogy keresztelkedjek meg, és én ezt meg is tettem.” Mindez 1946-ban történt. Mialatt Pacifico az úttörőszolgálatot végezte, az ország sok részére eljutott. Más szolgálati kiváltságoknak is örvendett. Így mesél ezekről: „Meghívást kaptam a Gileád Iskola 16. osztályába, és 1950-ben ott voltam a New York-i nemzetközi kongresszuson. A diplomaosztás után az egyesült államokbeli Minnesota és Észak-Dakota államokban voltam körzetfelvigyázó, majd visszatértem a Fülöp-szigetekre. Itt kerületfelvigyázó voltam, és a kerületem a Pasig folyótól délre feküdt, Manilától egészen Mindanaóig.”

A következő években Pantas testvér különféle megbízatásokat látott el örömmel a Bételben, valamint utazófelvigyázóként. Majd 1963-ban megnősült. Gyermekeik születtek, ezért le kellett telepedniük. Családként folytatták Jehova szolgálatát, és mindhárom gyermekük Jehova dicsérőjeként nőtt fel. Jelenleg mindhárman gyülekezeti vének, egyikük a szolgálati kiképzőiskolát is elvégezte. Egy másik gyermekük a Bételben szolgál. Pantas testvér még idősen is nagyon jó hatással van a gyülekezetre.

 Szép termek Jehova imádatára

Jehova népe a Fülöp-szigeteken nem olyan régóta tartja Királyság-termekben az összejöveteleit. A Tanúk többsége sok éven át testvérek otthonaiban gyűlt össze. Az igaz, hogy az első századi keresztények is magánotthonokat használtak összejöveteli helyül, azonban amint modern korunkban egyre nagyobbá válnak a gyülekezetek, szükség van olyan helyekre, ahol több ember is kényelmesen elfér (Róma 16:5).

David Ledbetter ezt mondta: „A korlátozott anyagi lehetőségek miatt sok gyülekezet nagyon nehéz helyzetben volt. Még Manilában is csupán egy olyan Királyság-termünk volt, amely a gyülekezet saját telkén épült. Más Királyság-termeink idegen tulajdonú telkeken álltak.” A testvérek fizetése oly alacsony volt, hogy a gyülekezetek nem tudtak saját telket vásárolni.

A testvéreknek ezért bármilyen hely megfelelt, amelyet Királyság-teremnek tudtak használni. Minden tulajdonukban lévő létesítményt készek voltak megosztani testvéreikkel. Például Denton Hopkinson jól emlékszik Santos Capistranóra, egy manilai testvérre, aki megengedte, hogy a háza felső szintjét Királyság-teremnek használják, és ez mintegy 40 éven át így ment. Hopkinson testvér ezt mondja: „Miután Capistrano testvér felesége meghalt, a gyermekei az alsó szinten laktak. A Királyság-terem a felső szinten volt, Capistrano testvér pedig csak egy kis szobácskában lakott, melynek része volt a konyha is. A Királyság-terem szinte az egész felső szintet elfoglalta. Azt gondolhatnánk, hogy ez kényelmetlenséget okozott a testvérnek, de ő boldog volt, hogy így alakultak a dolgok. Ilyen hozzáállásuk volt a testvéreknek.”

Végül lehetőség nyílt Királyság-termek építésére olyan telkeken, amelyek a gyülekezetek birtokában voltak. A peso  erősödött, és az 1980-as években már egy kicsit jobban kerestek a testvérek. Így lehetővé vált, hogy kölcsönt tudjanak felvenni, amit néhány gyülekezet meg is tett.

Majd a Vezető Testület szeretetteljes elrendezése nagy változásokat hozott. Az Egyesült Államokban és Kanadában bejelentések hangzottak el a Királyság-terem alapról, és nem sokkal ezután a Fülöp-szigeteken élő testvérek is kaptak a pénzből, amely külön a Királyság-termek építésére gyűlt össze. Ez az elrendezés azt az alapelvet követi, hogy „kiegyenlítődés legyen”, s ezzel összhangban lehetőség nyílt arra, hogy kölcsönt vegyenek fel (2Kor 8:14, 15). Csak lassan bontakoztak ki a dolgok, ám amikor a testvérek hallották, hogy ez az elrendezés milyen hatásosnak bizonyult máshol, egyre nagyobb ösztönzést éreztek arra, hogy ők is építsenek maguknak Királyság-termet.

Milyen nagy változást hozott ez az elrendezés! A Királyság-terem kölcsönökkel kapcsolatban a fiókhivatal erről számol be: „Mindent egybevetve, több mint 1200 Királyság-terem épült már fel. Ennek kétségkívül nagyon jó hatása van az egész országban.” Jóllehet a pénzalap nagy része először más országokból érkezett, ám végül a filippínó testvérek is tudták állni az építkezéseik költségeit. Erről így ír a fiókhivatal: „Most már évek óta a Fülöp-szigeteki testvérek kölcsöntörlesztéseiből és adományaiból építünk Királyság-termeket. Ez jól mutatja, hogy még a gazdaságilag rosszabb helyzetben lévő országokban is jó eredményei vannak annak, ha egy adott cél érdekében összegyűjtik a pénzt.”

Most már sok gyülekezetnek van Királyság-terme. Körülbelül 3500 gyülekezet működik az országban, és még mindig vannak olyanok, amelyeknek szüksége volna saját összejöveteli helyre. Ezek közül a gyülekezetek közül azonban körülbelül 500-ban kevesebb mint 15 hírnök van, így nem tudnak kölcsönt  felvenni a Királyság-terem építésre. Ezért mostanában arra buzdítják a testvéreket, hogy vonják össze a gyülekezeteket, mert így ésszerűbb Királyság-termet építeni.

Szemléletmódbeli kiigazítások az összejöveteli időpontokkal kapcsolatban

Néhány gyülekezet, még ha van is Királyság-terme, elszigetelt területeken van. A testvéreknek kettő-négy órát, vagy még ennél is több időt kell gyalogolniuk nehéz terepen ahhoz, hogy eljussanak az összejövetelre. Ezért vannak olyan helyek, ahol nem túl ésszerű, ha egy héten többször is össze kell jönniük a központi helyen megtartott összejövetelekre. Így hát több olyan gyülekezet is volt, amely a könyvtanulmányozás kivételével egy napon tartotta az összes összejövetelét. A testvérek jól felkészülten érkeztek a négy összejövetelre, hogy közre tudjanak működni rajtuk. Ebédet is hoztak magukkal. Így az összejöveteli helyre vezető hosszú utat hetente csak egyszer kellett megtenniük, más tevékenységeiket pedig, mint például a szántóföldi szolgálatot, más napokon tudták elvégezni az otthonukhoz közelebb.

Az 1980-as években ez a gyakorlat kezdett más, nem olyan elszigetelt gyülekezetekben is elterjedni, sőt még városokban is. Néhányan talán anyagi nehézségek miatt gondolkoztak el azon, hogy miként tudnának pénzt spórolni. Ha kevesebb napon tartják az összejöveteleket, az kevesebb utazással és kiadással jár. Más testvérek pedig túlságosan elkényelmesedtek, és az idejüket az összejöveteli napok kivételével személyes törekvéseikre, például világi oktatásra vagy világi munkára tudták fordítani.

Egyre több gyülekezet tartotta a négy összejövetelét egy napon, de voltak olyan gyülekezetek is, amelyek mind az öt összejövetelt egy napon tartották. Ez azonban azt jelentette,  hogy a Fülöp-szigeteki gyülekezetek egyre jobban eltértek attól a mintától, amelyet Jehova népe szerte a világon gyakorolt, vagyis, hogy hetente három napon tart összejöveteleket. A testvérek ebben a tekintetben egy kicsit kibillentek az egyensúlyukból. Amikor a zónafelvigyázó 1991-ben ellátogatott a Fülöp-szigetekre, felhívták a figyelmét erre a gyakorlatra. Majd a Vezető Testület tanácsát is kikérték, mely a következőképpen reagált: „Úgy gondoljuk, hogy nem jó ez így, hacsak valamilyen rendkívüli körülmény ezt szükségessé nem teszi.” Erről a válaszról először a városokban, majd a vidéki területeken élő testvéreket értesítették.

Ki lett hangsúlyozva, hogy amellett, hogy az összejövetelekre vonatkozó világméretű elrendezéshez kell igazodni, a gyülekezetek szellemileg is nagyobb hasznot merítenek abból, ha a különböző összejöveteleket külön tartják meg, mint abból, ha az összes anyagot három és fél, négy órába sűrítik.  A kisgyermekeknek és az új érdeklődőknek fárasztó volt, hogy egy napon volt mindegyik összejövetel. A vének jobb minőségű előadásokat tudnak tartani, ha csak egy vagy két összejövetelre kell felkészülniük.

Hogyan reagáltak a gyülekezetek erre a tanácsra? A testvérek nagy többsége kedvezően reagált, gyorsan kiigazításokat tettek, hogy hét közben is legyenek összejövetelek. Most már a nagyon távol eső gyülekezetek kivételével a legtöbb gyülekezet kiegyensúlyozott heti szellemi programoknak örvend.

Kongresszusi termek

A körzetek sok éven keresztül iskolai sportpályákat, tornatermeket, stadionokat és más középületeket használtak a kongresszusaik megtartására. A kényelmetlenségek ellenére a testvérek nagyra értékelték ezeket a lehetőségeket, hiszen örömteli eseményeken vehettek részt egymás társaságában.

A Királyság-termekhez hasonlóan kongresszusi termet sem volt könnyű építeni. Ez is anyagi nehézségekbe ütközött. De azért sok körzet törekedett rá, hogy legyen saját  összejöveteli helye. Így történt, hogy több szerény kongresszusi terem felépült. Más országoktól eltérően ezeket általában csak egy vagy két körzet használja. Sok esetben a telek adomány volt, vagy elfogadható áron vásárolták, különösen vidéken. A testvérek ezután összegyűjtötték adományaikat, és egy szerény épületet építettek. Az ilyen építmények többnyire nyitottak, csupán tető van rajtuk, hogy árnyékot adjon a hallgatóságnak.  Ezenkívül betonpadló, egy emelvény és valamilyen ülőalkalmatosság van bennük.

Manilában először még ilyen építményt sem tudtak építeni, mivel a telkek és az építkezés rendkívül sokba került. Az ezen a területen működő gyülekezetek pénzt gyűjtöttek az építkezésre, de sokkal kevesebb gyűlt össze, mint amennyiért a telket meg tudták volna vásárolni. Az 1970-es és 80-as években, valamint az 1990-es évek nagyobb részében a manilai kongresszusokat továbbra is iskolákban, stadionokban és ezekhez hasonló helyeken tartották meg.

Időközben Manilában és környékén egyre több gyülekezet és körzet alakult, s ezzel égetően szükségessé vált egy kongresszusi terem építése. A testvérek elkezdtek hát keresni egy megfelelő telket. Leveleket küldtek a gyülekezeteknek, és tájékoztatták őket, hogy kiváltságukban áll anyagilag támogatni az építkezést. 1992-ben találtak egy körülbelül 6 hektáros területet a Manila északi részén fekvő Lagro nevű kerület közelében.

A manilai gyülekezetek adományokkal és önkéntes munkásokként támogatták az építkezést. Nemzetközi szolgák jöttek számos országból segíteni. Egyikük, Ross Pratt, aki Új-Zélandról érkezett, ezt mondja: „1997 márciusában megkaptuk az építésre az engedélyt Brooklynból. Sok földmunkát kellett elvégezni, és 29 000 köbméter földet kellett elszállítani a telekről. Ötven-hatvan állandó munkás dolgozott az építkezésen. A kongresszusi terem 1998 novemberére lett kész.” Majd az átadás következett. Mivel a termet 12 000 ember befogadására tervezték, kerületkongresszusokat is lehet benne tartani. A program közben a terem nyitott oldalain beáramló trópusi szellő simogatja a hallgatóságot. Manilában és környékén most 16 körzet örvend itt rendszeresen szellemi programoknak.

 A fiókhivatal bővítése

A gyülekezetek és körzetek számának növekedésével a fiókhivatalban is több lett a munka. 1980-ban körülbelül 60 000 hírnök munkálkodott a szántóföldön. Még egy évtized sem telt el, s a Fülöp-szigeteken, más országokhoz hasonlóan, már több mint 100 000 hírnök volt. Ugyanekkor a Bétel-család 102-ről 150 fősre növekedett. A fiókhivatal azonban már az 1980-as évek elején kicsinek bizonyult, ezért több férőhelyre volt szükség.

A Vezető Testület indítványozta, hogy a testvérek keressenek telket. Felix Fajardo így meséli el, mi történt: „Házról házra mentünk, hogy megtudjuk, van-e eladó telek a Bétel környékén. A filippínó és kínai házigazdák azt mondták, hogy nem adják el a telküket. Egy telektulajdonos keményen ezt mondta: »A kínaiak nem adnak el semmit. Mi csupán vásárolunk. Eladni viszont soha semmit nem adunk el.«” Akkor tehát úgy tűnt, hogy a fiókhivatal közelében nincs megvásárolható telek.

Így más területeken is elindult a keresés. Ha szükséges, a fiókhivatal még a városból is kiköltözött volna. A környező tartományokban számos telket találtak. A Vezető Testület különösen egy nagy telek iránt érdeklődött, amely a Laguna tartomány San Pedro nevű településéhez volt közel. Ezt egy testvér ajánlotta fel elfogadható áron, és a testvérek engedélyt kaptak a megvásárlására. Erre a telekre kezdték tervezni az irodákat, a Bétel-otthont és egy gyárat. Idővel azonban úgy tűnt, hogy Jehova nem akarja, hogy a Bétel oda költözzön. Ezen a területen nem volt telefonhálózat, rosszak voltak az utak, és a környék sem volt elég biztonságos. Nyilvánvalóvá vált, hogy nem ez a legkedvezőbb telek a fiókhivatalnak, így hát gazdaságot alakítottak ki rajta, hogy a Bétel-család szükségleteit részben kielégíthessék. A gond tehát még  mindig nem oldódott meg: a fiókhivatalnak nagyobb helyre volt szüksége.

Az események váratlan fordulatából Jehova irányítását lehetett megfigyelni. Felix így folytatja a beszámolóját: „Egyszer csak a közvetlen szomszédunk ezt mondta: »El szeretnénk adni maguknak az 1000 négyzetméteres telkünket.« A Vezető Testület azt mondta erre, hogy vásároljuk meg. Úgy gondoltuk, hogy ezzel már elég területünk van, de amikor előterjesztettük a főhivatalnak az építési terveinket, ezt mondták nekünk: »Talán egy kicsit több helyre volna szükségetek. Egy kicsivel nagyobb terület kellene.«

Rögtön ezután egy orvos és egy ügyvéd keresett fel minket, akik ezt mondták: »Szeretnénk eladni maguknak a telkünket.« Ez is 1000 négyzetméter nagyságú volt. Ezután az egyik szomszédasszony jött oda hozzánk, akinek körülbelül 1 hektáros telke volt, és ő is el akarta adni a birtokát. Ez a hölgy nagyon jutányos áron adta el nekünk a telkét. Úgy gondoltuk, hogy most már elég nagy területünk van, ám a főhivatal ekkor is ezt mondta: »Még több területre van szükség.«”

Majd váratlan segítség érkezett. Az orvos és az ügyvéd, akik eladták nekünk a telküket, körbejárták a többi szomszédot, és meggyőzték őket arról, hogy adják el a földjüket. A szomszédok sorban jöttek, hogy eladják a telküket a fiókhivatalnak. Miután a testvérek szinte az összes szomszédos telket megvásárolták, egy újabb indítványt küldtek a főhivatalba. A válasz újra ez volt: „Még több területre van szükségetek.” A testvérek a következőn tűnődtek: „Hova menjünk most? Már mindent megpróbáltunk a környéken.”

Nagyjából ekkor történt, hogy az az üzletember, aki korábban azt mondta, hogy a kínaiak nem adnak el semmit, telefonált a fiókhivatalba. A telke most már eladó volt! Felix így meséli: „Leach testvérrel megtudtuk, hogy senki mást  nem érdekel a telek, ezért nagyon olcsón tudtuk megvásárolni. Úgy tűnik, Jehova keze volt a dologban.” Újabb 1 hektáros telket vásároltak hát a már meglévőhöz, és végre a főhivatal ezt mondta: „Most már elég területetek van, elkezdhetitek a tervezést.”

Az idő múltával és a körülmények változásával egyértelművé vált, hogy a San Pedró-i gazdaságra nincs többé szükség. A Bétel-család élelmezésének nagy részét olcsóbban lehetett megoldani úgy, ha nagy tételben vásároltak, mint ha ugyanazt a gazdaságban termelték volna meg. Így hát döntés született a gazdaság eladásáról. 1991-ben már más volt a terület  gazdája. Az eladásból származó pénzt az új fiókhivatal építésére használták.

Új fióklétesítmények építése

A fiókhivatal területe ekkor több mint háromszor akkora volt, mint az 1947-ben megvásárolt 1 hektáros terület. A Jehova Tanúi japán fiókhivatalában működő területi tervezőiroda segítségével elkészültek a tervek, és az építkezés előkészületei 1988 derekán megkezdődtek. Néhány régi faépületet le kellett bontani. Ezután többek között egy 11 szintes lakóépületet, egy nagy, 2 szintes gyárat, valamint egy Királyság-termet is építettek a telekre.

A Gileád Iskolát végzetteken kívül, akik szintén az építkezésre voltak kinevezve, körülbelül 300 testvér és testvérnő jött öt országból.Voltak közöttük olyanok, akik hosszú időre jöttek mint nemzetközi szolgák, de voltak olyanok is, akik rövidebb időt töltöttek az építkezésen mint nemzetközi önkéntesek. A közelben lakók elcsodálkoztak azon, hogy külföldi munkások is jönnek segíteni. Ám még inkább megdöbbentek, amikor megtudták, hogy a munkások többsége a saját költségén utazott oda. A helyi testvérek és testvérnők hozzájárultak a nemzetközi egység légköréhez.

A földterület megvásárlásához hasonlóan Jehova irányítása az építkezés folyamán is jól látható volt. Például a Fülöp-szigeteken csupán egyetlen cég foglalkozott olyanfajta tetőfedő anyaggal, amely az épületekhez kellett. Amikor a fiókhivatal megrendelte az anyagot, a cég várólistáján a 301. helyen volt. A testvérek megbeszéltek a cég igazgatóhelyettesével egy találkozót, amelyen szó volt a munkánk önkéntes jellegéről is. Összeült a cég igazgatótestülete, és teljesítették a testvérek kérését, s így ők kerültek a várólista élére. Nem sokkal azután, hogy az anyagot leszállították, a cég dolgozói sztrájkba kezdtek.

 A fiókhivatal építésén dolgozó sok-sok testvér nagyszerű szellemet tanúsított. Minden héten körülbelül 600 önkéntes jött a közeli gyülekezetekből segíteni. A munkának mintegy 30 százalékát ezek az önkéntesek végezték el.

Szigorú építési szabványoknak kellett megfelelni. Mivel a Fülöp-szigetek aktív földrengészónában helyezkedik el, az épületek tervezésével megbízott testvéreknek biztosítaniuk kellett, hogy a 11 szintes épület ellen tudjon állni az erős rengéseknek. Mennyire különböztek ezek a nagyon jó minőségű épületek az előzőektől, melyek közül az egyiket még az 1920-as években emelték. A legrégebbi épületeket le kellett rombolni, hogy legyen helyük az új épületeknek.

Végül 1991. április 13-án átadták a fiókhivatalt. A Vezető Testületből John Barr tartotta az átadási beszédet, melyet 1781-en hallgattak meg. Olyan testvéreket és testvérnőket hívtak meg az átadásra, akik már több mint 40 éve szolgálták Jehovát. Ezek a testvérek a tíz országból érkezett vendégekkel együtt élvezettel hallgatták a programot. Másnap 78 501-en merítettek hasznot egy szellemileg építő programból, melyet a szigetcsoport hat pontján telefonos összeköttetés segítségével hallgattak.

Filippínók mint nemzetközi szolgák

A fiókhivatal építésén más országból származó nemzetközi szolgák megosztották szakértelmüket a filippínó testvérekkel. Hubertus Hoefnagels, aki képzést adott másoknak, ezt mondja: „A helyi testvérek közül sokan nagyon buzgók, és alkalmazni tudták a tanultakat.” Ennek eredményeképpen, amikor befejeződött a Fülöp-szigeteki építkezés, ezek közül a képzett testvérek közül néhányan nemzetközi szolgákká váltak, hogy más országokban, különösen Délkelet-Ázsiában segítsenek a fiókhivatalok építésében.

 A Quezon tartományból származó Joel Moral is ilyen személy volt. Először csak egy hétre jött a manilai fiókhivatal építésére. Azonban szükség volt a segítségére, és ezért megkérték, hogy maradjon. Jóllehet nem volt nagy tapasztalata az építkezés területén, hamar nagyon sokat tanult a külföldi nemzetközi szolgáktól.

Még a Fülöp-szigeteki építkezés befejezése előtt segítségre volt szükség a thaiföldi új fiókhivatal építkezésén. Joel ezt mondja: „Nem is számítottam rá, de meghívtak Thaiföldre. A Fülöp-szigeteki építkezésen szerzett tapasztalatom nagyon jól felkészített a nemzetközi munkára.” Több mint egy évig volt a thaiföldi építkezésen.

Joshua és Sara Espiritu a Fülöp-szigeteki fiókhivatal-építkezésen ismerkedtek meg egymással. Nem sokkal a fiókhivatal átadása után házasodtak össze, és céljuk az volt, hogy nemzetközi szolgák legyenek. Néhány hónap elteltével meghívták őket más országokba építkezni. Azóta három ázsiai és két afrikai országban szolgáltak már. Joshua ezt mondja a Fülöp-szigeteken szerzett tapasztalatáról: „Amíg külföldi testvérekkel dolgoztunk együtt, különböző szakmákat tanultunk meg. Így már másokkal is meg tudtuk osztani a tudásunkat.” Amikor más országokba küldték őket, ezt mondták a helyi testvéreknek: „Nem mindig leszünk itt. A jövőben ti fogjátok folytatni a munkát.” Joshua így beszél arról a céljáról, hogy más országokba mehessen szolgálni: „Nemcsak dolgozni megyünk, hanem a testvérek képzésén is fáradozunk.”

Persze a más országokban végzett szolgálat rugalmasságot kíván meg. Jerry Ayurát számos helyre küldték, például Nyugat-Szamoára, Thaiföldre és Zimbabwéba. Így mesél erről: „Megtanultam, hogy Jehova mindenféle hátterű személyt felhasznál. Azért szeretjük ezeket az embereket, mert Jehova is szereti őket.” Ezek a filippínó testvérek nagyon  boldogok, hogy még a határon túl is tudják végezni Jehova munkáját.

A békétlenség nem állítja meg a munkát

Ha Jehova örömét akarjuk az erősségünkké tenni, akkor még nehéz időkben is lojálisnak kell lennünk hozzá. Ennek kimutatására Jehova Fülöp-szigeteki szolgáinak rengeteg lehetőségük adódott.

Jóllehet a katonai bíráskodás 1981. január 17-én megszűnt, az 1980-as években folytatódtak a zavargások. 1986 februárjában kormányváltás történt. A hatalomváltás viszonylag békésen zajlott le, és még azok a gyülekezetek is zavartalanul tudtak összejöveteleket tartani és prédikálni, amelyek területén tombolt a „Népek ereje” nevű forradalom. A hírnökök látták, amint a felvonulásban papok és apácák is részt vesznek, és biztatják a forradalmárokat.

Az új kormány gyorsan végrehajtott bizonyos változtatásokat. A békétlenség azonban nem ért véget. A kormány első három évében számos igen véres puccskísérlet is volt. A fiókhivatal építése alatt egyszer a külföldi és a helybeli építőmunkások meglepődve látták, hogy a városban árulóvá vált katonák a saját katonai támaszpontjukat bombázzák. Ezek az összecsapások viszonylag rövid ideig tartottak, ennek ellenére néhány gyülekezetet arra kellett buzdítani, hogy az összejöveteleiket biztonságosabb helyeken lévő Királyság-termekben tartsák meg.

Mindanao némely részén a kormánycsapatok és az ellenállók közötti összecsapások már sok éve tartanak. A testvéreknek  körültekintően és Jehovába vetett bizalommal kell végezniük a szolgálatukat. Renato Dungog, aki elvégezte a szolgálati kiképzőiskolát és most körzetfelvigyázó, olyan területen szolgált, ahol még most is sok viszálykodás folyik. Egyszer, amikor Renato egy csónakra várt, egy katona ezt kérdezte tőle:

— Hová mész?

— Jehova Tanúi vallásszervezetének utazószolgája vagyok. Egy évben kétszer meglátogatom a testvéreket, hogy erősítsem őket, és hogy prédikáljak velük — válaszolta Renato.

— Biztosan Isten van veled, egyébként már halott lennél — mondta a katona.

Így hát a zavargások ellenére a testvérek folytatják a munkát, bíznak Jehovában és ezért nagy tiszteletnek örvendenek.

Újra a bíróságon a zászló előtti tisztelgés ügye miatt

A fiataloknak is próba alá került az Isten iránti lojalitása. 1955. június 11-én Ramón Magsaysay államfő megerősítette az 1265. számú köztársasági törvényt, mely szerint a magán- és állami iskolába járó összes gyermeknek tisztelegnie kell a Fülöp-szigeteki zászló előtt. Jehova Tanúi gyermekei lelkiismereti kérdésnek tartották ezt, mint a világ más részein élő Tanú-fiatalok is (2Móz 20:4, 5). Jóllehet tiszteletben tartják a nemzeti jelképeket, lelkiismeretük nem engedi meg, hogy valamilyen tárgy iránt vallásos hódolatot fejezzenek ki. Amikor Masbatéban a Gerona család gyermekeit kicsapták az iskolából, mert nem tisztelegtek a zászló előtt, ügyük 1959-ben a Fülöp-szigeteki legfelsőbb bíróságra került. A bíróság azonban nem tartotta tiszteletben Jehova Tanúi vallásos álláspontját. A bíróság azt állította, hogy a zászló „nem bálvány”, és hogy „a zászlónak semmilyen vallásos jelentősége sincs”.  Ezzel törvényt alkotott arról, hogy mi nevezhető vallásosnak, és mi nem.

Ez természetesen nem változtatta meg a Tanúk vallásos hitnézeteit. A testvérek szilárdan kiálltak a szentírási alapelvek mellett. A bírósági döntés némi nehézséget okozott, de nem olyan nagyot, amilyet okozhatott volna.

A zászló előtti tisztelgés kérdése egészen addig nem merült fel újra, amíg a bíróság döntése be nem került a közigazgatási törvénybe 1987-ben. Ezután 1990-ben Cebu szigetén számos Tanú-gyermeket kicsaptak az iskolából. Egy tanfelügyelő hajthatatlanul ragaszkodott hozzá, hogy betartsák ezt a törvényt. Egyre több diákot csaptak ki az iskolákból.

A sajtó is írt ezekről az esetekről. Majd egy emberi jogi bizottság érdeklődni kezdett azok iránt a gyermekek iránt, akiktől megtagadták az oktatást. Úgy tűnt, hogy 1959 óta megváltozott a szemléletmód. Vajon elérkezett Jehova ideje, hogy újra nyilvánosság elé tárja ezt az ügyet? Ernesto Morales, aki akkoriban vénként szolgált Cebu városában, ezt mondta: „Szerkesztőségek, újságírók, pedagógusok és mások mind arra buzdítottak minket, hogy vigyük bíróságra az ügyet.” A testvérek tanácsot kértek a fiókhivatalban és a főhivatalban működő jogi osztálytól. Döntés született arról, hogy pert kell indítani.

Azonban az elsőfokú területi bíróság, majd a fellebbviteli bíróság kedvezőtlen ítéletet hozott. Nem akartak ellentétes döntést hozni az 1959-es, Gerona ügyben hozott legfelsőbb bírósági döntéssel. Az ügyet csak úgy lehetett rendezni, ha a testvérek újra a legfelsőbb bírósághoz folyamodnak. Vajon a legfelsőbb bíróság hajlandó lesz megtárgyalni az ügyet? Igen! Felino Ganal, egy ügyvéd Tanú képviselte az ügyet a legfelsőbb bíróságon. A bíróság néhány napon belül elrendelte,  hogy az összes kicsapott diákot vissza kell fogadni az iskolákba, amíg döntés születik az ügyben.

Mindkét oldal érveket hozott fel. Gondos vizsgálat után a legfelsőbb bíróság az 1959-ben meghozott határozattal ellentétes döntést hozott, megerősítette Jehova Tanúi gyermekeinek jogát ahhoz, hogy tartózkodjanak a zászló előtti tisztelgéstől, a hazafias eskütételtől, illetve a nemzeti himnusz éneklésétől. A bíróság ezt a magyarázatot fűzte a mérföldkőnek számító döntéséhez: „Az, hogy valakit rá lehet kényszeríteni a zászló előtti tisztelgésre úgy, hogy ha ezt nem teszi meg, akkor kicsapják az iskolából, teljesen idegen a filippínó emberek jelen nemzedéke lelkiismeretétől, hiszen ezek az emberek nagyon jól ismerik az alapvető polgári jogokról szóló törvényt, mely biztosítja nekik a szólás- és a vallásszabadságot.” A bíróság azt is kimondta, hogy ha Jehova Tanúit kicsapnák az iskolából, az „sértené az 1987-es alkotmányban lefektetett azon jogukat, hogy ingyenes oktatásban részesülhetnek”. A Manila Chronicle kijelentette: „A legfelsőbb bíróság jóváteszi a Jehova Tanúival szemben 35 éven át gyakorolt igazságtalanságot.”

Az ellenérdekű fél a per újratárgyalását kérte, de a legfelsőbb bíróság 1995. december 29-én megtagadta ezt a kérelmet. A döntés tehát még érvényben van. Micsoda győzelmet aratott Jehova népe!

 A katasztrófák sem tudják megállítani a prédikálást

Ahogyan ennek a beszámolónak az elején már írtuk, a Fülöp-szigeteket gyakran sújtják katasztrófák. Emlékezzünk most vissza néhány katasztrófára, amelyek a testvéreket is érintették.

Földrengések: Mivel a szigetek két fő tektonikus lemez találkozásánál helyezkednek el, az országban könnyen kialakulhatnak földrengések. Egy szakértő azt mondja, hogy naponta legalább ötször van földrengés, és nagyon sokat az emberek nem is érzékelnek. A rengések általában nem zavarják meg az emberek életét, ám időnként egy-egy erősebb rengés nagy pusztítást okoz.

1990. július 16-án délután 4:26-kor egy ilyen rázta meg a Luzon középső részén elhelyezkedő Cabanatuan város környékét, és utána erős utórengések következtek. Benguet tartományban is súlyos károkról számoltak be. Számos iskola és szálloda összedőlt, és sokan az életüket vesztették.

Julio Tabios, aki akkoriban kerületfelvigyázóként szolgált, a feleségével éppen útban volt egy körzetkongresszusra, Benguet hegyvidékes részére. Egy testvér, aki zöldségeket vitt eladni Baguióba, elvitte őket a teherautójával. Miután a kacskaringós hegyi utakon átjutottak, egy keskeny útszakaszhoz értek, ahol el kellett engedniük egy szembejövő autót. Ekkor hirtelen sziklák zúdultak le a hegyről. Rádöbbentek, hogy erős földrengés rázza meg a helyet. Julio ezt mondja: „A teherautót vezető testvér vissza tudott tolatni egy szélesebb útszakaszra. Hálásak voltunk, hogy biztonságban vagyunk, mert láttuk, amint nagy szikla zuhan arra a helyre, ahol korábban álltunk. Néhány pillanattal később egy második rázkódást éreztünk, és a mellettünk lévő hatalmas szikla úgy mozgott, mintha csak táncot járna.” Egész hegyoldalak csúsztak le.

 Az utat sziklaomladék zárta el, és csak a hegyeken át, gyalogosan lehetett eljutni a kongresszusra, vagy bárhova. Este egy kedves ember szállásolta el őket. Másnap megmásztak egy magas hegyet, hogy elérjék céljukat. Útközben több testvérrel is találkoztak, akik segítettek egymásnak megoldani a földrengés okozta nehézségeket. Veszélyes hegyi ösvényeken át, végül elérték Nagueyt, a kongresszus helyszínét. Julio így meséli el, mi történt: „A testvérek örömkönnyek között fogadtak minket, hiszen már nem is számítottak ránk. Bár nagyon fáradtak voltunk, felüdített bennünket az a sok boldog testvér és testvérnő.” A földrengés ellenére sokan erőfeszítéseket tettek, hogy jelen lehessenek a kongresszuson, kimutatva ezzel nagyraértékelésüket a szellemi dolgok iránt.

Talán még emlékszünk rá, hogy az új fiókhivatali épületeket ebben az időben építették. Jóllehet a lakóépület még el sem készült, az 1990-es földrengés próbára tette az építményt. Az épület kilengése miatt néhány Bételben szolgáló testvért szorongás fogott el, de a létesítmény a tervezésnek megfelelően sértetlenül átvészelte az erős rengést.

Árvizek: A párás, trópusi éghajlat miatt az ország nagy részén rengeteg eső esik. Bizonyos vidékeken könnyen keletkezhetnek árvizek. Leonardo Gameng, aki már több mint 46 éve végzi a teljes idejű szolgálatot, így emlékszik vissza: „Három kilométert kellett térdig érő sárban gyalogolnunk.” Juliana Angelo testvérnő különleges úttörő volt Pampanga tartományában, mely sokszor víz alá kerül. Ez a testvérnő így mesél emlékeiről: „Ahhoz, hogy az érdeklődőket el tudjuk érni a Királyság-üzenettel, kis csónakokkal kellett utaznunk. Éles szemű testvérnek kellett irányítania a csónakokat, hogy ki tudjuk kerülni a fákat, amelyeken kígyók tanyáznak, és csak arra várnak, hogy a csónakba pottyanhassanak.” Corazon Gallardo testvérnő, aki már 1960 óta különleges úttörő, sok évet töltött Pampangában. Időnként nem volt csónak, és még jól  emlékszik, hogy szinte vállig érő vízben kellett gázolnia. Ilyen viszontagságok közepette is meg tudta őrizni helyes szemléletmódját. Megtanulta, hogy alkalmazkodnia kell a körülményekhez, és Jehovára kell támaszkodnia, tudva azt, hogy Ő sohasem fogja elhagyni azokat, akik lojálisak hozzá.

Azóta, hogy a Pinatubo hegyről lezúdult iszapárak sok alacsonyan fekvő területet feltöltöttek, Pampangában az árvizek sokkal súlyosabbak lettek, mivel a víz most már más területeket is eláraszt. Generoso Canlas, aki azon a területen körzetfelvigyázó, azt mondja, hogy a víz miatt gyakran gumicsizmában vagy mezítláb kell menniük a szántóföldi szolgálatba. A testvérek azonban a kényelmetlenségek ellenére sem hagynak fel a szolgálat végzésével.

Ahol különösen súlyos árvizek pusztítanak, és ez egész közösségeket érint, Jehova Tanúi segítenek egymásnak és azoknak is, akik nem Tanúk. Amikor ilyen katasztrófa történt Davao del Nortéban, a Fülöp-szigetek déli részén, a város tisztviselői oly nagyon értékelték a testvérek segítségét, hogy hivatalos nyilatkozatban hangot is adtak ennek.

Vulkánkitörések: A Fülöp-szigeteken sok vulkán működik, de van egy, amelyik az egész világ figyelmét felhívta magára: a Pinatubo. 1991 júniusában a vulkán kitörésekor látványos gombafelhő keletkezett. A nappal gyakorlatilag éjszakává vált. Voltak, akik azt hitték, hogy eljött Armageddon. Még a jóval nyugatabbra fekvő Kambodzsában is hullott hamu. Nem telt el sok idő, a Pinatubo 6,65 milliárd köbméternyi kőzetet röpített a magasba. A nehéz hamu beszakította a tetőket, sőt egész épületeket is romba döntött. A kilövellt anyag nagy része hatalmas iszapárakká alakult, melyek néhány házat elsodortak, másokat pedig betemettek. A hamu és az iszapárak súlyosan megkárosítottak és romba döntöttek Királyság-termeket és néhány testvér otthonát. Julius Aguilar,  aki akkoriban Tarlacban volt általános úttörő, ezt mondja: „Az egész házunkat betemette a hamu.” A családjával el kellett költöznie onnan.

Pedro Oandasan körzetfelvigyázó volt azon a vidéken. Így mesél a történtekről: „A testvérek sohasem hagytak fel Jehova imádatával és a szolgálattal. Az összejövetelek látogatottsága mindig több volt a 100 százaléknál. Az iszapár nem csökkentette a testvérekben a prédikálómunka iránti szeretetet. Folytattuk a prédikálást a kitelepített személyeknek, és még a teljesen letarolt területeken is munkálkodtunk.”

Az ilyen katasztrófák lehetőséget adnak arra, hogy tettekben is megnyilvánuljon a keresztény szeretet. A Pinatubo kitörésekor és utána is a testvérek segítettek egymásnak elköltözni a környékről. A fiókhivatal gyorsan küldött egy teherautónyi rizst, majd miután azt lerakták, a teherautót arra használták, hogy a katasztrófa sújtotta városokból kitelepítsék a testvéreket. Amikor a manilai testvérek tudomást szereztek a szükséghelyzetről, azonnal pénzt és ruhát küldtek. A Pampanga tartományban lévő Betis városában a fiatal testvérek egy csoportot szerveztek, hogy segítsenek az áldozatoknak. A segítségre szorulók között volt egy érdeklődő asszony is, akinek a férje ellenezte az igazságot. Amikor ezek a fiatal testvérek segítettek újjáépíteni ennek a házaspárnak a házát, a férjre ez olyan nagy hatással volt, hogy ma már ő is Tanú!

Tájfunok: Az országot sújtó összes időjárási viszontagság közül a tájfunok, vagyis a trópusi ciklonok okozzák a legtöbb pusztítást. Évente átlagosan 20 tájfun éri el a szigetcsoportot. Ezek a viharok különböző erősségűek, de mindegyikre jellemzőek az erős szelek és a nagy esőzések. Gyakran olyan nagy erejük van, hogy épületeket döntenek romba, valamint tönkreteszik a termést, s így hatással vannak a földművesek megélhetésére.

 A Tanúk házai újra meg újra megrongálódnak, a haszonnövényeik pedig tönkremennek. Bámulatos, hogy a testvérek a csapások után általában hamar összeszedik magukat, és folytatják az életüket. Az ország némely részén oly gyakoriak a tájfunok, hogy szinte már normális jelenségnek számítanak. A testvérek dicséretre méltó módon megtanulták, hogyan tudnak úrrá lenni a helyzeten, és csak az aznapi gondjaikkal foglalkoznak (Máté 6:34). Természetesen, amikor a környéken élő testvérek hallanak a szükségben lévőkről, önként élelmet vagy pénzt küldenek nekik a megsegítésükre. Időnként, a különösen erős viharok után az utazófelvigyázók kapcsolatba lépnek a fiókhivatallal, mely örömmel megszervezi a segélyezést.

A bibliai irodalom szállítása

Mivel a Fülöp-szigetek sok szigetből áll, mindig is nehézséget jelentett időben és jó állapotban eljuttatni a gyülekezeteknek az irodalmat. Sok éven át postán küldték el a kiadványokat, ám gyakran megesett, hogy Az Őrtorony és A mi Királyság-szolgálatunk számai már csak akkor érkeztek meg, amikor az összejöveteleken tanulmányozni kellett őket.

Jehu Amolo, aki a fiókhivatal szállítási osztályán dolgozik, még jól emlékszik, miért kellett változtatni ezen: „Amellett, hogy gondot okozott a kiadványok késése, 1997-ben a postai költségek rendkívül megemelkedtek.” Mivel kéthetente mintegy 360 000 folyóiratot kellett szállítani, sok pénzről volt szó.

Előterjesztettek egy javaslatot a Vezető Testületnek, hogy a fiókhivatalban dolgozó testvérek szállíthassák az irodalmat. Gondos megfontolás után engedélyt kaptak erre. Luzon szigetéről, a fiókhivatalból indulnak a teherautók. Mivel azonban más területeket csak vízi úton lehet elérni, a fiókhivatal egy megbízható csomagszállító cég szolgáltatását veszi igénybe, hogy a folyóiratok és más kiadványok hajóval jussanak el a szigetcsoport különböző pontjaira. Ezekről a pontokról  a gépkocsivezetők teherautókkal viszik el a szállítmányt a lerakóhelyekre. Amikor a sofőröknek messze kell menniük, a testvérek boldogan elszállásolják őket az otthonaikban, s így jól ki tudják pihenni magukat, mielőtt folytatnák útjukat.

Ezzel a módszerrel nemcsak hogy pénzt lehet megtakarítani, de a testvérek is nagyon örülnek, hogy a kiadványokat időben és kiváló állapotban kapják meg. Emellett közelebb érezhetik magukat a szervezethez, hiszen rendszeresen találkoznak a fiókhivatalban dolgozó testvérekkel. Sok testvért már az is buzdít, amikor látja elhaladni a Watch Tower feliratú teherautót.

Megesik, hogy ez az elrendezés tanúskodásul szolgál. Egyszer például az irodalomszállítás közben árvíz sújtotta Luzon déli részén a Bicol nevű területet. A magas víz miatt az országúton meg kellett állniuk a járműveknek. Az irodalomszállító teherautó éppen egy testvér háza előtt állt meg. Amikor a család ezt meglátta, ezt mondták a gépkocsivezetőknek: „Gyertek be hozzánk, egyetek és maradjatok nálunk, míg az ár elvonul.”

A nem Tanú sofőrök nem tudták, hol tudnának enni és aludni. Amikor látták, mi történik, ezt kérdezték a Bételből jövő sofőröktől:

— Honnan ismeritek ezeket az embereket?

— Ők a szellemi testvéreink — felelték.

— Ilyenek hát a Tanúk! Még alig találkoztatok, máris megbíztok egymásban — mondták.

Túl az országhatáron

Most pedig vessünk egy pillantást az országhatáron túl élő számtalanul sok filippínóra. A Brit Birodalom aranykorában azt mondták, hogy ott „sohasem nyugszik le a nap”. Ennek mintájára néhányan most ezt mondják: „A filippínók felett sohasem nyugszik le a nap.” Jóllehet a Fülöp-szigetek kis  nemzet, a filippínók az egész földön megtalálhatók. A munka vagy valami más miatt több százezer filippínó költözött külföldre. Hogyan ismerték meg ott néhányan a Biblia igazságát? Akik pedig már Tanúk voltak, hogyan segítettek másoknak?

Ricardo Malicsi tanácsadóként dolgozott a repülőtéren. Munkája miatt sokfelé utazott, s így feleségével olyan országokban is terjeszteni tudták a jó hírt, ahol csak nagyon kevés hírnök volt. Ezek közül az országok közül néhányban korlátozva volt a prédikálómunkánk. Amikor például Bangladesben, Iránban, Tanzániában és Ugandában voltak, boldogan segítettek többeknek megismerni Jehovát. Az is előfordult, hogy az ő közreműködésükkel alakultak meg gyülekezetek. Többek között Laoszban, Mianmarban és Szomáliában dolgoztak és prédikáltak. Huszonnyolc évig végezték ezt a munkát, amikor is Ricardo nyugdíjba vonult. Nagyon boldogok, hogy ilyen sokat tudtak tenni a jó hír terjesztésében a távoli szántóföldeken.

Voltak olyanok is, akik úgy mentek el a Fülöp-szigetekről más országokba dolgozni, hogy még nem voltak Tanúk, és ott ismerték meg az igazságot. Rowena, egy katolikus asszony először a Közel-Keletre ment. Míg ott volt, elkezdte olvasni a Bibliát. Később Hongkongban kapott állást, ahol több ezer filippínó dolgozik háztartási alkalmazottként. Rowena ezt mondja: „Minden este imádkoztam Istenhez, hogy küldje el hozzám a megfelelő embereket, akik el tudnak vezetni engem Isten Királyságához.” Erre az imájára választ kapott, amikor két misszionárius, John és Carlina Porter kapcsolatba lépett vele, és segítettek neki tanulmányozni a Bibliát. Rowena leírta tapasztalatát a Fülöp-szigeteki fiókhivatalnak, és azt kérte, hogy valaki látogassa meg a férjét, aki még mindig a Fülöp-szigeteken volt, és neki is beszéljenek a Biblia üzenetéről.

A külföldre emigrált filippínók most számos országban nagy közösségeket alkotnak. Az 1900-as évek elején kevés  munkás volt a hawaii ültetvényeken. Sok filippínó ment hát oda. Azok közül, akik elsőkként ismerték meg az igazságot Hawaiin, néhányan filippínó bevándorlók voltak. Most tíz ilokano és egy tagalog gyülekezet működik ebben az országban.

Több ezer filippínó él az Egyesült Államokban, és sok Tanú van közöttük. Az első filipino nyelvű gyülekezet 1976-ban alakult a kaliforniai Stocktonban. Az egyesült államokbeli fiókhivatal beszámolója így szól: „A filipino nyelvű szántóföld bemunkálása nagyon jól haladt, és 1996. szeptember 3-án megalakult az első filipino nyelvű körzet.” A 2002-es szolgálati évben 37 filipino nyelvű gyülekezet működött, és körülbelül 2500 hírnök tevékenykedett az egyesült államokbeli fiókhivatal irányítása alatt. Tagalog gyülekezetek és csoportok vannak még Alaszkában, Ausztráliában, Ausztriában, Guamon, Kanadában, Németországban, Olaszországban és Saipanon.

Jóllehet ezek a filippínók más országokban élnek, ahhoz, hogy megkapják a szellemi táplálékot, a Fülöp-szigeteki testvéreikre kell támaszkodniuk, hiszen a Fülöp-szigeteki nyelveken megjelenő összes kiadványt a manilai fiókhivatalban készítik. Ezenkívül néhány országban, mint például az Egyesült Államokban, Guamon és Hawaiin ilokano vagy tagalog nyelven is tartanak kongresszusokat. Az ezeken a kongresszusokon elhangzó program anyaga, beleértve a drámát is, a Fülöp-szigetekről érkezik.

Prédikálás más nyelvcsoportokhoz tartozóknak

A szigetek legnagyobb részén, ahol az emberek a helyi nyelveket beszélik, már alapos munkát végeztek a Tanúk. Az elmúlt években azonban erőfeszítéseket tettek, hogy azokat is elérjék, akiknek korábban még nem sikerült alaposan tanúskodniuk (Róma 15:20, 21).

A Fülöp-szigeteken évekig csak néhány angol gyülekezet létezett. Jóllehet sok filippínó beszél egy kicsit angolul, a többségük  nem beszéli folyékonyan ezt a nyelvet. Ennek ellenére szükségessé vált, hogy néhány helyen angol összejöveteleket is tartsanak. Az 1960-as évek végén a testvérek felismerték, hogy ilyen szükség merült fel a Pampanga tartománybeli Clark Légi Támaszponthoz közeli területen. Több testvérnőnek is ott állomásozó amerikai katona volt a férje. Ezek a testvérnők nem beszélték a helyi nyelvet. A testvérek segítettek megszervezni az angol összejöveteleket, melyek ezután sok éven keresztül nagyon hasznosak voltak az azon a vidéken élőknek.

Hasonló nehézség merült fel Manilában is. Egy amerikai testvérnő élt ott az 1970-es évek végétől az 1980-as évek elejéig. Pacifico Pantas, aki abban a tagalog nyelvű gyülekezetben szolgált vénként, ahova ez a testvérnő is tartozott, ezt mondja: „Sajnáltam ezt a testvérnőt, hiszen rendszeresen járt az összejövetelekre, de nem sok hasznot merített belőlük.” Nemsokára más amerikai emberek is jöttek a gyülekezetbe. Valaki javaslatot tett arra, hogy legyen angol nyelvű nyilvános előadás és Őrtorony-tanulmányozás. Megszervezték ezeket az összejöveteleket; Pantas testvér felügyelte ezt a tevékenységet. Végül több összejövetelt is megtartottak angolul, és másokat is megkértek, hogy segítsenek. A fiókhivatalban szolgáló David és Josie Ledbetter elfogadta a meghívást. Az évek folyamán szépen mentek a dolgok, és abból a kicsiny csoportból két angol gyülekezet fejlődött.

Sokan merítettek hasznot az angol gyülekezetekből. Ilyen személy volt például Monica is. Ő Kaliforniában kezdte tanulmányozni a Bibliát Jehova Tanúival, ám hithű katolikus szülei erősen ellenezték ezt. Úgy döntöttek, hogy Monicát katolikus környezetbe küldik a Fülöp-szigetekre. Az édesanyja elkísérte Monicát Manilába, és a katolikus nagymamánál hagyta az útlevele nélkül. Még ha Monica rátalált volna is egy gyülekezetre, nem tudta volna folytatni a tanulmányozást, hiszen Amerikában nőtt fel, és nem beszélt tagalogul. A testvérnő  azonban, aki Kaliforniában tanulmányozott vele, felhívta Josie Ledbettert, hogy valaki keresse fel Monicát. Josie elmondta, hogy most már Manilában is van angol gyülekezet. Monicának éppen erre volt szüksége! Josie ezt mondja: „Az alatt a hat hónap alatt, amíg Monica a Fülöp-szigeteki »száműzetését« töltötte, megkeresztelkedett. Két héttel a keresztelkedése után ezt mondta neki az édesanyja: »Tessék az útleveled. Gyere haza.« Monica ekkor már Tanú volt.” Nagyon hálás volt az angol nyelvű gyülekezetért.

Ez az elrendezés más okból is hasznos volt. A testvérek olyan területekre is eljutottak, ahol még sohasem prédikált senki. Vannak olyan külvárosok Manilában, ahol tehetős emberek élnek, és közülük sokan beszélnek angolul. Ezért az angol nyelv segített bemunkálni ezeket a területeket.

A testvérek erőfeszítéseket tettek, hogy bemunkálják a kínai területet is. Az 1970-es évek közepén megalakult egy kínai könyvtanulmányozási csoport, és az összejöveteleket Cristina Go cipőüzletében tartották. A csoport azonban nagyon kicsi volt, és segítségre szorult.

Elizabeth, aki akkor jött a Fülöp-szigetekre, amikor hozzáment Raymond Leach misszionáriushoz, 16 évet szolgált Hongkongban. Nagyon hasznosnak bizonyult az, hogy Elizabeth ismerte a kantoni nyelvjárást, valamint az, hogy már tapasztalt volt abban, miként lehet segíteni a kínai embereknek megismerni az igazságot. Körülbelül ekkor történt, hogy két különleges úttörőt neveztek ki erre a területre, s az egyikük Esther Atanacio volt (most Esther Sónak hívják). Esther így emlékszik vissza: „Amikor elkezdtük bemunkálni ezt a területet, az emberek nem ismerték Jehova Tanúit.” A manilai kínai közösség fokozatosan megismerte Jehova nevét és népét.

Jóllehet az úttörők ismerték a kantoni nyelvjárást, meg kellett tanulniuk egy másikat is, mivel Manilában főleg a fucsieni  nyelvjárást beszélik az ott élő kínaiak. Csing Csung-csua, egy fiatalember, aki akkor még új volt az igazságban, ezt a csoportot kezdte látogatni. Mivel ismerte a fucsieni nyelvjárást, és kezdetben ő volt a tolmács az összejöveteleken.

A csoport fokozatosan előrehaladt. 1984 augusztusában megalakult egy kis gyülekezet. Még sok nehézség megoldásra vár, de akik ebben a gyülekezetben szolgálnak, örülnek, hogy olyan helyen prédikálhatnak, ahol korábban még nem nagyon munkálkodott senki.

Még azok is „hallanak”, akik nem hallanak

Az idő múlásával úgy tűnt, Jehova akarata az, hogy egy másik nyelv, a jelnyelv is figyelmet kapjon. A Fülöp-szigeteken még az 1990-es évek elején sem volt jól megszervezve, hogy a siketek is segítséget kapjanak ahhoz, hogy megismerjék Jehovát. Jóllehet nagyon kevés siket lépett kapcsolatba a gyülekezetekkel, volt néhány kivétel. Ilyen volt például Manuel Runio, akinek az édesanyja Tanú volt. Manuelnek egy testvérnő segített megismerni a Biblia igazságát, aki szorgalmasan leírta neki egy papírra mindazt, amit mondani akart. Manuel 1976-ban keresztelkedett meg. Cebu szigetén egy siket ikerpárt, Lornát és Luzt a vak nagybátyjuk tanította a Biblia üzenetére. Hogyan tud egy vak úttörő siket embereket tanítani? Az úttörő az unokatestvére segítségével ábrákat mutatott nekik. Az unokatestvér olyan jelekkel tolmácsolta az ikreknek a nagybácsi szavait, amelyeket megértettek, mivel még sosem tanulták a hivatalos jelnyelvet. Az ikrek 1985-ben keresztelkedtek meg. Az ilyen tanulmányozások azonban nagyon ritkák voltak.

Számos esemény vezetett oda, hogy a siketeknek is elkezdődjön a prédikálás. Amikor Dean és Karen Jacek misszionáriusok a brooklyni Bételben képzésen vettek részt 1993 közepén, a fordítószolgálaton dolgozó testvérek megkérdezték, milyen segítséget kapnak a Fülöp-szigeteken a siketek. Egy fiatal  Fülöp-szigeteki testvérnő beiratkozott egy jelnyelvet oktató tanfolyamra, hogy kommunikálni tudjon egy Tanú családban élő siket barátnőjével. Ezenkívül Liza Presnillo és úttörőtársai találkoztak a Manilához tartozó Navotas településen siket emberekkel, ám nem tudtak velük kommunikálni. Az úttörők azon gondolkodtak, hogy megtanulják a jelnyelvet, hogy így a siketeket is el tudják érni a Királyság-üzenettel.

A fiókhivatal megtudta, hogy egy manilai általános úttörő, Ana Liza Acebedo siketek intézetében dolgozik, és azon kevés Tanú egyike a Fülöp-szigeteken, aki már akkor is jól ismerte a jelnyelvet. Megkérdezték tőle: „Meg tudnál tanítani néhány Bétel-szolgát a jelnyelvre?”

A testvérnő örömmel vállalkozott rá. Gyakran eltűnődött azon, hogy miként lehetne tanúskodni a siketeknek. Elkezdődött egy tanfolyam, amelyre Bétel-szolgák és helyi általános úttörők jártak. A Navotasban élő testvérnők ekkor már be voltak iratkozva egy jelnyelvet oktató tanfolyamra.

Ezután peregtek az események. Hat hónapon belül már három manilai gyülekezetben tolmácsolták a programot jelnyelvre. A kongresszusi programokat 1994-ben tolmácsolták először jelnyelvre. Kezdetben az volt a cél, hogy segítsenek a Tanúk siket gyermekeinek. Ezek közül a gyerekek közül sokan az első siket megkeresztelkedők lettek. Manuel Runio, aki évekig járt hűségesen az összejövetelekre anélkül, hogy jelnyelvre fordították volna neki a programokat, boldogan merített hasznot ebből az új elrendezésből.

Hamarosan az ország más településein is segítséget kértek a testvérek. Liza Presnillót az úttörőtársával Olongapóba küldték, hogy ideiglenes különleges úttörőként a siketeknek prédikáljon. Sok személynek tudtak segíteni. 2002 derekára Manilán kívül már 20 településen működött jelnyelvű csoport. Mérföldkőnek számító lépés volt, amikor Manilában 1999  áprilisában megalakult az első jelnyelvű gyülekezet. A Bételben szolgáló Joel Acebes, aki részt vett az első jelnyelvtanfolyamon és most a jelnyelvű gyülekezet egyik felvigyázója, ezt mondja: „Boldogok vagyunk, hogy Jehova felhasznál minket ebben a nagyon fontos munkában.” Igen, még a siketek is „hallják” a Királyság-üzenetet. Igazán örömre ad okot, hogy ezen a korábban egyáltalán nem munkált területen növekedés megy végbe.

Nagyobb létesítményekre van szükség

Azzal, hogy a hírnökök az 1990-es években új területeken kezdtek munkálkodni, a régieken pedig még alaposabban prédikálnak, a hírnökök száma folyamatosan növekszik, és újak kezdenek járni az összejövetelekre. Több folyóiratra van szükség, és több könyvet, illetve füzetet fordítottak le a Fülöp-szigeteki nyelvekre, mint valaha. Ennek eredményeként jelentősen megnőtt a fiókhivatalban dolgozók létszáma, hiszen a testvérek és gyülekezetek szükségleteinek kielégítéséhez nyomtatásra, fordításra, valamint korrektori és más munkák elvégzésére van szükség. Nem sokkal azután, hogy az új, 250 férőhelyes lakóépület 1991-ben elkészült, már meg is telt. 1999-ben a Bétel-család 350 fős volt.

Még volt hely a fiókhivatal területén, s így a Vezető Testület jóváhagyta egy másik lakóépület építését, mely nagyon hasonló az 1991-ben elkészült épülethez. 1999-ben kezdődött el az építkezés, és 2001 végén fejeződött be. Így majdnem kétszer annyian lakhatnak a területen, mint korábban. Ezenkívül irodák is vannak az új épületben, melyekre már égető szükség volt a szántóföldön folyó egyre kiterjedtebb munka miatt. További helyiségeket is kialakítottak az épületben, például egy nagyobb mosodát, egy tantermet a szolgálati kiképzőiskolának, valamint egy nagyobb könyvtárat. Szakképzett helyi munkások és nemzetközi szolgák átmenetileg együtt élték mindennapjaikat  a Bétel-családdal. Az új épület befejezése után ezek az önkéntesek tovább maradtak az 1991-ben elkészült épület renoválására. Ezeken az építkezéseken sok munkát kellett elvégezni egy cél érdekében: olyan létesítményeket kellett emelni, amelyek segítik az életadó bibliai igazságok terjesztését.

A szolgálati kiképzőiskola hasznos munkára készíti fel a testvéreket

Amikor az Egyesült Államokban 1987-ben megalapították a szolgálati kiképzőiskolát, sok Fülöp-szigeteki testvér eltűnődött: „Vajon mi is hasznot tudunk majd meríteni egyszer ebből a képzésből?” A kérdés megválaszolására 1993-ban került sor. Bejelentették, hogy a következő évben a Fülöp-szigeteken is megszervezik az iskolát, mely további képzést nyújt azoknak a képesített testvéreknek, akiknek vénként vagy kisegítőszolgaként már van némi tapasztalatuk a szervezet irányításában. Több száz testvér jelentkezett az iskolára.

Két utazófelvigyázót és egy misszionáriust képeztek ki oktatónak. Az első osztály 1994 januárjában indult. Akik részt vettek ezen a képzésen, még alkalmasabbak lettek arra, hogy  a gyülekezetekben szolgálják a testvéreiket. Egy gyülekezet így írt egy hozzájuk járó testvérről, aki elvégezte ezt az iskolát: „Nagy különbség van aközött, ahogyan ez a testvér az iskola előtt tartott előadásokat, és ahogyan most tartja őket.”

Sok tanuló anyagi áldozatot hozott, hogy hasznot meríthessen ebből a szellemi képzésből. Ronald Moleño vegyészmérnök. Meghívást kapott az iskolára, de ezzel egy időben egy vállalat is munkát ajánlott neki; lakást, biztosítást és jó fizetést ajánlottak neki, és egyéb előnyöket is élvezhetett volna. Ronald elgondolkozott a két lehetőségen, és a szellemiek mellett döntött. A 18. osztályban szerzett diplomát, majd folytatta úttörőszolgálatát. Ronaldot nemrégen misszionáriusi szolgálatra hívták Pápua Új-Guineába.

Wilson Tepaitnak az első osztály elvégzése után kellett döntést hoznia. Jövedelmező tanári állása volt, de az iskola után megkérték, hogy legyen különleges úttörő egy olyan területen, ahol nagy a szükség. Így meséli el, mi történt: „Szerettem a tanári munkámat, de tudtam, hogy a Királyság-érdekeknek kell az első helyen lenniük az életemben.” Elfogadta a különleges úttörői megbízatást, és érezte, hogy Jehova megáldja szolgálatát a szántóföldön. Wilson most kerületfelvigyázó a Fülöp-szigetek déli részén.

Az iskolán főként Fülöp-szigeteki testvérek vesznek részt. A Vezető Testület azonban úgy intézkedett, hogy más ázsiai országokból is jöjjenek tanulók. Többek között Hongkongból, Indonéziából, Kambodzsából, Malajziából, Nepálból, Srí Lankáról és Thaiföldről. Olyan országokból is érkeztek résztvevők, ahol Jehova Tanúi munkája korlátozva van. A képzés alatt kölcsönösen építették egymást a tanulók. Anibal Zamora oktató ezt mondja: „Azok a tanulók, akik olyan országokból érkeztek, ahol a munkánk korlátozva van, elmondják, hogy a különféle helyzetekben miként vetik bizalmukat Jehovába.  Ez hiterősítő a Fülöp-szigetekieknek.” A külföldi tanulók viszont megismerik, hogy a szegényebb filippínó testvérek hogyan szolgálják Jehovát mostoha körülmények között.

Nidhu David, egy Srí Lanka-i tanuló ezt mondta: „Iskolai élményeimet mindig kincsként fogom őrizni. Két hónapig képzett Jehova Isten. Egyszerűen csodálatos volt!”

Az iskola a fiókhivatalban működik. A tanulók nemcsak az előre elkészített tananyagból merítenek hasznot, hanem abból is sokat tanulnak, hogy láthatják, miként van megszervezve a munka a fiókhivatalban. A Bételben szolgáló szellemi beállítottságú testvérek és testvérnők a hit utánzásra méltó, szép példáját állítják eléjük. Azok a testvérek, akik olyan országból érkeznek, ahol kevés Tanú van, vagy ahol korlátozva van a munkánk, láthatják, miként működik nagyban a szervezet.

Mostanáig 35 osztály 922 tanulója végezte el az iskolát. Az iskola filippínó végzősei közül 75-en most utazófelvigyázók, és sokan körzetfelvigyázó-helyettesek a Fülöp-szigetek 193 körzetében. Hat tanulót a Bételbe neveztek ki, tíz pedig Pápua Új-Guineán és Mikronézián végez misszionáriusi szolgálatot. Több százan általános úttörők az otthoni területükön, vagy ahol nagyobb a szükség. Csupán nyolc évvel azután, hogy az iskola működik, több mint 65 000-en keresztelkedtek meg az országban. A gyülekezetekben általában nagyszerű úttörőszellem és növekedés tapasztalható. Teljesen nyilvánvaló, hogy ezek a testvérek alkalmazzák az iskolán tanultakat, s ezzel hozzájárulnak a szép előrehaladáshoz.

Előrehaladás

A Fülöp-szigeteken bámulatba ejtő dolgok mennek végbe. Buzgó testvérek közel 3500 gyülekezetben szorgalmasan hirdetik az elképzelhető legjobb kormányzatról, az Isten Királyságáról szóló jó hírt.

 A legutóbbi beszámolók nagyon buzdítóak. A 2002-es szolgálati év utolsó hét hónapjának mindegyikében új hírnökcsúcsot értek el. Augusztusban 142 124-en vitték el másoknak a Királyság-üzenetet. Ők megismertetik Jehova nevét és szándékát a számtalan sziget lakóival. Jehova szolgái valami hasonlót tesznek ahhoz, mint amit az Ézsaiás 24:15 megjövendöl: ’dicsérik a tenger szigetein az Úr nevét.’

Ezek közül a buzgó prédikálók közül több ezren általános úttörők. 1950-ben csupán 307 úttörő volt, ám 2002 áprilisára már 21 793-an tevékenykedtek. Ezenkívül 386 különleges úttörő és 15 458 kisegítő úttörő szolgált abban a hónapban, s ezzel összesen 37 637-en végezték az úttörőszolgálatot, vagyis a hírnökök 27 százaléka. Még sokan jelzik, hogy szeretnének csatlakozni a Jehovát teljes időben szolgálók soraihoz. A 2002-es szolgálati évben 5638 jelentkezést fogadtak el általánosúttörő-szolgálatra.

Mindez sok gyümölcsöt terem. Továbbra is több ezren reagálnak kedvezően az üzenetre. 2002 márciusában az Emlékünnepen 430 010-en voltak jelen. Minden hónapban közel 100 000 bibliatanulmányozás folyik. A 2002-es szolgálati évben 6892 új tanítvány keresztelkedett meg. 1948-ban egy Tanúra 5359 személy jutott. Napjainkban ez az arány már csupán 1:549. Jehova még mindig megadja a lehetőséget, ezért nagyon jó esély van arra, hogy ezeken a tengeri szigeteken még több ezren csatlakozzanak Jehova dicsérőihez.

Semmiképp sem hagyják abba a munkát

Amikor C. T. Russell 1912-ben ellátogatott a Fülöp-szigetekre, az igazságnak csak néhány magja lett elvetve. Ezek a magok lassan, de biztosan kicsíráztak és növekedésnek indultak. Szép gyümölcsöket teremtek, amikor néhányan ’a kedvező időszakban és a bajokkal terhes időszakban is’ kiálltak az igazság mellett (2Tim 4:2). A növekedés különösen a II. világháború  óta gyorsult fel, és most már több tízezren dicsérik tevékenyen Jehovát. Ők örömmel szereznek tiszteletet Isten nevének azzal a mintegy hatmillió személlyel együtt, akik Jehova népének világméretű gyülekezetét alkotják.

Ahogyan az ebből a beszámolóból is kiderült, nem mindig könnyű végezni a munkát. Bár az ország nagyon szép, az, hogy elérjék a számtalan szigeten lakó embereket, próbára teszi a bátor Királyság-hirdetőket. Néhányan a viharos tengerrel szállnak szembe, hogy elérjék az elszigetelt területeket. Sokan átvágnak a magas hegyek buja növényzetén, hogy megtalálják a juhszerű embereket. Jóllehet a Fülöp-szigeteket mérhetetlenül sok katasztrófa sújtja, például árvizek, földrengések, tájfunok és vulkánkitörések, Jehova lojális Tanúi mégis feltartóztathatatlanok.

Hasonlítanak azokhoz az izraelitákhoz, akik a visszakapott földjükön voltak, hogy újjáélesszék az igaz imádatot. Sok ellenállással kellett szembenézniük, de Jehova öröme volt az erősségük. Napjainkban Jehova Tanúi is egyértelműen kimutatják alkalmazkodóképességüket, és azt, hogy Istenben bíznak. Tudják, hogy Jehova velük van, és elhiszik, amit a Zsoltárok 121:7 mond: „Az Úr megőriz téged minden gonosztól, megőrzi a te lelkedet.” Ennek a rendszernek a vége előtt Jehova támogatásával örömmel segítenek a lehető legtöbb embernek. Előretekintenek arra, amikor majd a feltámasztottak millióit tanítják a földön mindenütt, többek között ezen a 7100 szigeten is. Ezt követően ennek a földnek a paradicsomi szépsége a Teremtő dicsőségére fog ragyogni.

Addig is Jehova Tanúi eltökélten haladnak előre, és biztosak abban, hogy Jehova megáldja munkájukat. Igyekeznek összhangba hozni életüket Isten prófétájának szavaival: „Adják az Úrnak a dicsőséget, és dicséretét hirdessék a szigetekben” (Ézs 42:12).

[Oldalidézet a 232. oldalon]

„Biztosan Isten van veled, egyébként már halott lennél”

 [Kiemelt rész a 153. oldalon]

Az igazság első magvainak elvetése

Charles T. Russell és a vele utazók 1912-ben látogattak el a Fülöp-szigetekre. Jóllehet ők voltak az elsők, akik hivatalos látogatást tettek a brooklyni főhivatalból, a feljegyzések szerint két másik Bibliakutató ekkor már a Fülöp-szigeteken tartózkodott, és segített az embereknek megismerni a Biblia igazságát. Az amerikai Louise Bell ezt írta:

„A férjemmel 1908-ban mentünk a Fülöp-szigetekre, és tanítóként dolgoztunk. Rajtunk kívül nem voltak amerikaiak Sibalom városában. Több száz kilogramm bibliai traktátust kértünk Brooklynból. A kiadványokat New Yorkból San Franciscóba szállították, majd a Csendes-óceánon keresztül Manilába juttatták, ahonnan ezután a szigetek között járó hajókon elhozták Sibalomba.

Ahogyan az időnk és a lehetőségeink engedték, terjesztettük a traktátusokat, és beszélgettünk a helybeliekkel. Nem jegyeztük fel, hány órát töltöttünk ezzel a munkával, és hogy mennyi kiadványt helyeztünk el. Jóllehet az emberek katolikusok voltak, sokan örömmel meghallgattak minket. Orvosi ismeretekre oktattuk az embereket, de elsősorban a jó hír követei voltunk.

Lóháton vagy gyalog róttuk a rossz utakat. Időnként bambuszból font padlón aludtunk, és közös tálból ettünk halat és rizst.

Amikor Russell pásztor 1912-ben ellátogatott Manilába, táviratot küldtünk neki.”

Bell testvérnő elment Russell testvérnek a „Hol vannak a halottak?” című előadására, amelyet a manilai nagy operaházban tartott meg.

 [Kiemelt rész a 156. oldalon]

A Fülöp-szigetekről röviden

Az ország: A mintegy 300 000 négyzetkilométernyi szárazföldön körülbelül 7100 sziget osztozik. A szigetek észak—déli irányban körülbelül 1850 kilométer hosszan, kelet—nyugati irányban pedig mintegy 1100 kilométer szélességben terülnek el. Ezek a szigetek igen különböző méretűek; a legkiterjedtebb egy kicsit nagyobb, mint Portugália, míg a legkisebb oly pici, hogy dagálykor el is tűnik.

Az emberek: Az ország lakóinak túlnyomó többsége a malájok leszármazottja, bár vannak, akik kínai, spanyol vagy amerikai származásúak.

Az ország nyelvei: A Fülöp-szigetek számtalan nyelvei közül a bikolt, a hiligaynont, az ilokanót, a pangaszinamot, a samar-leyteit, a szebuanót és a tagalogot beszélik a legtöbben. Az angol és a filipino az ország hivatalos nyelve. A filipino nyelvet a tagalogból alakították ki.

A megélhetés: A városokban az embereknek sokféle lehetőségük van arra, hogy eltartsák magukat, a vidéki területeken azonban főleg mezőgazdasággal vagy halászattal foglalkoznak. Sokan termesztenek fogyasztásra alkalmas növényeket, mint például rizst, cukornádat, banánt, kókuszdiót és ananászt.

Az élelem: Az itt élők általában minden étkezéskor esznek rizst. Halat és más, tengerből származó táplálékot is gyakran fogyasztanak, a trópusokon termesztett zöldség- és gyümölcsfélékkel együtt.

Az éghajlat: Az ország trópusi éghajlatú, a szigeteken nagyjából állandó hőmérséklet uralkodik és általában sok a csapadék.

 [Kiemelt rész/kép a 161—2. oldalon]

Interjú Hilarion Amoresszel

Született: 1920

Megkeresztelkedett: 1943

Életrajzi részletek: A II. világháború idején, a japán megszállás alatt ismerte meg az igazságot. Abban az időben alig volt néhány Tanú az országban.

A háború idején keresztelkedtem meg, amikor a testvérek még tudtak házról házra prédikálni. Ám óvatosnak kellett lennünk, hiszen az emberek gyanakvóan tekintettek a tevékenységünkre. Végül vidékre kellett menekülnünk, de 1945-ben visszatértünk Manilába.

Abban az időben kiváltságom volt tagalog nyelvre fordítani Az Őrtorony folyóiratot. Volt úgy, hogy még éjjel kettőig is dolgoznom kellett. A lefordított anyagot stencilgéppel sokszorosítottuk, és elküldtük a Tanú-csoportoknak. Önfeláldozó szellemre volt szükség, de nagyon boldogok voltunk, hogy a testvérek nem szenvedtek hiányt szellemileg.

Az igazságban eltöltött évek alatt tapasztaltam, milyen irgalmas Jehova. Ő valóban törődik népével szellemileg és fizikailag egyaránt. Emlékszem, hogy a háború után segélyt küldtek a Fülöp-szigetekre. Hű, milyen sokan kaptak akkor nadrágot, cipőt és más ruhaneműt! Sok úttörő, aki kapott az adományból, olyan hálás volt, hogy még nagyobb lendülettel végezte a teljes idejű szolgálatot. Jehova igazán törődik a népével, és mindenről gondoskodik, amire annak szüksége van.

 [Kiemelt rész/kép a 173—4. oldalon]

Egy szeretett misszionárius

Neal Callaway

Született: 1926

Megkeresztelkedett: 1941

Életrajzi részletek: Tanú-családban született, és amikor befejezte a középiskolát, belépett a teljes idejű szolgálatba. Meghívást kapott a Gileád Iskola 12. osztályába, majd a Fülöp-szigetekre nevezték ki, ahol utazófelvigyázóként tevékenykedett.

Neal Callaway buzgó misszionárius volt, és a testvérek nagyon szerették őt. Amellett, hogy komolyan vette a Királyság-munkát, jókedvű testvér volt. Az ország minden részében szolgált. Így beszélt az utazómunkáról:

„Előfordult, hogy két órán keresztül gyalogoltunk a hegyekben, hogy elérjük a területet. Útközben Királyság-énekeket énekeltünk. A csoportban úgy 15-20-an lehettünk, libasorban gyalogoltunk az ösvényeken, és énekeltünk. Igazán nagy örömmel töltötte el a szívemet az, hogy elfogadtam a külföldi szolgálatot.

Amikor elvittem Isten Szavát a vidéki területeken lévő szerény hajlékokba, amikor láttam, hogy ezek az alázatos emberek a padlón ülnek, és minden egyes elhangzott szóra figyelnek, valamint amikor később láttam, hogy a következő látogatásomkor a Királyság-teremben vannak, ösztönzést éreztem arra, hogy még nagyobb lendülettel beszéljek másoknak Isten Királyságáról.”

Neal egy mindorói testvérnőt, Nenitát vette feleségül, és hűségesen szolgáltak együtt Neal 1985-ben bekövetkezett haláláig. A filippínó testvérek még mindig szeretettel beszélnek róla. Az egyik testvér egyszer ezt mondta: „Callaway testvér nagyon kedves ember volt, olyan, akivel a testvérek jól együtt tudtak működni. Bármilyen körülmények között volt is, nagyon jól tudott alkalmazkodni.” *

[Lábjegyzet]

 [Kiemelt rész/kép a 177. oldalon]

Interjú Inelda Salvadorral

Született: 1931

Megkeresztelkedett: 1949

Életrajzi részletek: 1967 márciusában Thaiföldre küldték misszionáriusnak.

Vegyes érzések töltöttek el, amikor meghallottam, hogy Thaiföldre küldenek misszionáriusnak. Boldog voltam, de egy kicsit aggódtam is, és rengeteg kérdés kavargott bennem.

1967. március 30-án érkeztem Thaiföldre. Nagyon furcsa volt nekem a nyelv. Különböző hangsúlyok vannak benne: alacsony, magas, mély, emelkedő és éles. Nehéz volt megtanulni, de a helyi és a külföldi testvérek szeretettel segítettek nekem.

1967-től 1987-ig Sukhumwitben voltam. Majd megkértek, hogy költözzek el egy új gyülekezeti megbízatás miatt. Nehéznek tűnt, mivel olyan testvéreket és testvérnőket kellett elhagynom, akikkel 20 évig együtt szolgáltam. Ilyen érzésekkel költöztem Thon Buriba. Igazából a saját szemléletmódunkon múlik, hogyan érezzük magunkat a különböző helyeken. Miután 12 évig Thon Buriban éltem, 1999-ben visszaköltöztem Sukhumwitbe. Más misszionáriusok azt mondták, hogy ez olyan volt, mintha hazatértem volna. Én azonban a számomra kijelölt bármelyik gyülekezetet a sajátomnak tudtam tekinteni.

[Kiemelt rész/kép a 178. oldalon]

A nyelvtanulás vidám percei

Benito és Elizabeth Gundayao

Életrajzi részletek: Benito a feleségével, Elizabethtel együtt a Fülöp-szigeteken volt körzetmunkában. 1980-ban Hongkongba küldték őket misszionáriusnak, és ott 53 személynek segítettek megismerni az igazságot.

A kantoni nyelvjárás megtanulása nagyon nehéz volt mindannyiunknak, akik egyáltalán nem ismertük a kínai nyelvet. Ennek a nyelvnek az elsajátításához leginkább komoly erőfeszítésre, állhatatosságra és alázatra van szükség.

Egyszer azt szerettem volna mondani, hogy „megyek a piacra”. Kantoni nyelvjárásban ezt úgy sikerült mondanom, hogy „megyek a tyúkok szemétdombjára”. A szántóföldi szolgálatban a feleségem izgatottan azt akarta mondani a házigazda által ismert testvérnőről, hogy „ó, hát én ismerem azt az asszonyt”, ám feleségem szavai azt jelentették, hogy „ó, hát én megeszem azt az asszonyt”. A házigazda teljesen megrökönyödött! Nagyon értékesek nekünk a kínai nyelvű területen átélt élményeink.

 [Kiemelt rész/kép a 181—2. oldalon]

Interjú Lydia Pamplonával

Született: 1944

Megkeresztelkedett: 1954

Életrajzi részletek: Miután különleges úttörőként tapasztalatot szerzett a Fülöp-szigeteken, 1980-ban meghívták Pápua Új-Guineába szolgálni. Nyolcvannégy személynek segített megismerni az igazságot.

Nagyon fellelkesültem, amikor megkaptam a kinevezésemet, hiszen már régóta vágytam rá, hogy ott szolgáljak, ahol nagyobb a szükség. Ám nyugtalankodtam is egy kicsit, mivel ez volt az első alkalom, hogy elhagytam a családomat. Nem nagyon ismertem Pápua Új-Guineát, és ami keveset tudtam róla különböző történetekből, az igencsak aggodalommal töltött el. Édesanyám így buzdított: „Bárhol is végezzük Jehova Isten akaratát, ő mindig gondot visel rólunk.” Levelet írtam hát, hogy elfogadom a megbízatást.

Amikor megérkeztem, a testvérek nagyon kedvesek voltak, és az emberek is barátságosan viselkedtek. Minden hónapban sok könyvet és folyóiratot terjesztettem el. A Fülöp-szigeteken soha nem sikerült ennyi kiadványt terjesztenem egy hónapban. A nyelv és az itteni szokások azonban nagyon különböztek az általam megszokottól. Ezt gondoltam: „Hát, néhány évig itt szolgálok, majd hazamegyek, és újra az édesanyámmal úttörőzöm.”

Miután megtanultam két fő nyelvet, és hozzászoktam néhány helyi szokáshoz, jobban megismertem az embereket. Az alatt a több mint 20 év alatt, amelyet itt töltöttem, kiváltságom volt sok embert megtanítani az igazságra. Voltak olyanok is, akiket írni és olvasni is megtanítottam, hogy így tudjanak tanulmányozni és magukévá tenni az igazságot. Mindezek és más áldások miatt úgy érzem, hogy most már Pápua Új-Guinea az otthonom. Ha Jehova akarja, boldogan szolgálom itt őt addig, amíg azt nem mondja, hogy a munka el van végezve, vagy addig, amíg itt kell maradnom.

 [Kiemelt rész/kép a 191—2. oldalon]

Interjú Filemon Damasóval

Született: 1932

Megkeresztelkedett: 1951

Életrajzi részletek: 1953-ban kezdte el a teljes idejű szolgálatot. Később megnősült és a körzetmunkába került. Miután felnevelték a gyermekeiket, feleségével együtt különleges úttörőként folytatta a teljes idejű szolgálatot. Egészen mostanáig különböző megbízatásoknak tett eleget a Visayan-szigeteken és Mindanaón.

Az 1960-as években kemény megpróbáltatások nehezítették meg a teljes idejű szolgálatot. A patkányinvázió miatt nagyon kevés élelmünk volt, mert a patkányok felfalták a kukorica- és a rizstermést. Nem mehettünk többé a városokba prédikálni, mivel a ruhánk és a cipőnk teljesen tönkrement.

Ezért a mezőn, a hegyekben és távoli spanyol településeken prédikáltunk, rendszerint mezítláb. Kis híján nem tudtam megtartani a körzetkongresszusi programomat, mert nem volt rendes ruhám. A kerületfelvigyázónk, Bernardino testvér azonban szívesen kölcsönadta az ingét, s így megtarthattam az előadásomat. Persze sokan még nálunk is rosszabb anyagi helyzetben voltak. Elhatároztuk, hogy állhatatosak maradunk, s ezért Jehova megáldott minket.

1982-ben szembekerültünk a semlegesség próbájával. Mindanaón heves volt a kormány elleni lázadás. Mivel úgynevezett felkelőkkel tanulmányoztam a Bibliát, a kormány katonái olyan „előadónak” bélyegeztek, mint aki a baloldali erőknek tart képzést. Egy kormányhivatalnok azonban elmondta, hogy a tanításunk teljes egészében a Bibliából származik, és egyáltalán nem politikai természetű.

Ugyanakkor a lázadók is rossz szemmel néztek rám, ugyanis amikor prédikálni mentem, először a városnegyed vezetőjének, valamint a katonai különítmény parancsnokának tanúskodtam. De a lázadók nem bántottak minket, mert az egyik vezérük, akivel tanulmányoztam, felszólalt az érdekünkben.

Jehova több évtizeden át segített nekünk kiállni a nehézségeket és a próbákat. Hála Jehovának a kegyelméért és a védelméért! (Péld 18:10; 29:25).

 [Kiemelt rész/kép a 217—8. oldalon]

Interjú Pacifico Pantasszal

Született: 1926

Megkeresztelkedett: 1946

Életrajzi részletek: 1951-ben elvégezte a Gileád Iskola 16. osztályát. Jelenleg vénként szolgál Quezon Cityben.

A második világháború alatt Laguna tartományban Jehova Tanúi laktak a szomszédunkban. Áthívtak magukhoz, hogy válasszak a könyveik közül egyet. Nagyon jókat találtam, többek között a Teremtés, Igazolás, Kiengesztelés, Vallás, Ellenségek és Gyermekek című könyveket. Amikor a japánok felgyújtották a városunkat, elszakadtunk a Tanúktól, de egy jó év múlva újra találkoztam velük Manilában. Kezdtem járni az összejövetelekre, majd megkeresztelkedtem és csatlakoztam egy csoport úttörőhöz. Az egész Tayabas tartomány (később Quezon tartomány lett a neve) ki volt jelölve nekünk. Városról városra munkálkodtunk, érdeklődőknél, üres buszokban és ehhez hasonló helyeken aludtunk.

Amikor éppen Maubanban voltunk, egy gerillacsoport portyázott a városban. A városháza második szintjén aludtunk. Nagy felfordulásra ébredtünk. Úgy tűnt, hogy a rendőröket alattunk kelepcébe csalták. Hallottuk, amint ledobják fegyvereiket a földre.

 A támadók felrohantak az emeletre. Egyikük zseblámpával ránk világított és ezt kérdezte:

— Kik vagytok?

Úgy tettünk, mintha aludnánk, mire újra feltett egy kérdést:

— Ugye a Fülöp-szigeteki rendőrség kémei vagytok?

— Nem, uram — feleltük. Erre ő így szólt:

— De khakiszínű ruhában vagytok.

Elmagyaráztuk, hogy adományruhát hordunk, a cipőinket pedig amerikai testvérek küldték egy segélycsomagban.

A parancsnok erre ezt mondta:

— Rendben, akkor adjátok ide a cipőtöket.

Miután levettem a cipőmet, közölte velem, hogy a nadrágomat is akarja. Nemsokára mindannyian alsónadrágban voltunk. Még jó, hogy a közelben volt néhány ruhánk. Egyébként még örültünk is neki, hogy elvitték a ruhánkat, különben az egész város azt hitte volna, hogy azért jöttünk, hogy kikémleljük a támadókat.

Vettünk néhány facipőt, visszamentünk Manilába, majd a Visayan-szigeteken folytattuk a prédikálást.

Pantas testvér teljes idejű szolgálatot végzett, a testvérek szolgájaként (most körzetfelvigyázónak hívják) tevékenykedett, mielőtt a Gileád Iskolára járt. Amikor visszatért a Fülöp-szigetekre, kerületfelvigyázó volt, és a fiókhivatalban szolgált, majd családot alapított.

 [Táblázat/képek a 168—9. oldalon]

FÜLÖP-SZIGETEK — FŐBB ESEMÉNYEK

1908: Az Egyesült Államokból két Bibliakutató tanúskodni kezd Sibalom városában.

1910

1912: Charles T. Russell előadást tart a manilai nagy operaházban.

1934: Fiókhivatal létesül. Tagalog nyelven megjelenik a Menekülés a Királysághoz című füzet.

1940

1947: Megérkeznek az első, Gileád Iskolát végzett Tanúk.

 1961: Kezdetét veszi a Királyság-szolgálati iskola.

1964: Ekkor hívnak meg először filippínó úttörőket a környező országokba misszionáriusi szolgálatra.

1970

1978: Kezdetét veszi az úttörőszolgálati iskola.

1991: Új fiókhivatali épületek készülnek el, melyeket még ugyanebben az évben át is adnak. Kitör a Pinatubo.

1993: Tagalog nyelven közreadják A Keresztény Görög Iratok új világ fordítását.

2000

2000: Tagalog nyelven közreadják a teljes Új világ fordítást.

2002: 142 124 hírnök tevékenykedik a Fülöp-szigeteken.

[Grafikon]

(Lásd a kiadványt.)

Hírnökök összlétszáma

Úttörők összlétszáma

150 000

100 000

50 000

1940 1970 2000

 [Táblázat a 199. oldalon]

(Lásd a kiadványt.)

Táblázat a kongresszusokon jelen lévők számának növekedéséről (1948—99)

350 000

300 000

250 000

200 000

150 000

100 000

50 000

0

1948 1954 1960 1966 1972 1978 1984 1990 1996 1999

 [Térképek a 157. oldalon]

(A teljes beszerkesztett szöveget lásd a kiadványban.)

FÜLÖP-SZIGETEK

LUZON

Vigan

Baguio

Lingayen

Cabanatuan

Pinatubo hegy

Olongapo

Quezon City

MANILA

MINDORO

VISAYAN-SZIGETEK

Masbate

CEBU

MINDANAO

Surigao

Davao

PALAWAN

El Nido

 [Egész oldalas kép a 150. oldalon]

[Kép a 154. oldalon]

Charles T. Russell és William Hall, amikor 1912-ben ellátogattak a Fülöp-szigetekre

[Kép a 159. oldalon]

Joseph dos Santos a feleségével, Rosarióval 1948-ban; ez a testvér buzgó Királyság-hirdető volt, jóllehet három évet kellett letöltenie szörnyű körülmények között egy fogolytáborban a II. világháború idején

[Kép a 163. oldalon]

Az első testvérek, akiket a Fülöp-szigetekről küldtek a Gileád Iskolára: Adolfo Dionisio, Salvador Liwag és Macario Baswel

[Kép a 164. oldalon]

A hegyeket járva prédikálás közben

[Kép a 183. oldalon]

Több ezer úttörő merít hasznot az úttörőszolgálati iskolából

[Kép a 186. oldalon]

A számítógép-vezérlésű fényszedést 1980-ban kezdték alkalmazni

[Kép a 189. oldalon]

A jó hír most már sok Fülöp-szigeteki nyelven is hallható

[Kép a 199. oldalon]

„Isteni tanítás” nemzetközi kongresszus 1993-ban

[Kép a 199. oldalon]

Keresztelkedés az „Örvendező dicsérők” kerületkongresszuson 1995-ben

[Kép a 200. oldalon]

Filippínó misszionáriusok, akik a kongresszus idején látogattak haza

[Kép a 202. oldalon]

„A Keresztény Görög Iratok új világ fordítását” az 1993-as kongresszusokon adták közre tagalog nyelven

[Kép a 204. oldalon]

A Biblia fordítása számítógéppel

[Kép a 205. oldalon]

Egy boldog úttörő megkapja saját nyelvén a teljes „Új világ fordítást”

[Kép a 207. oldalon]

Fiókbizottság, balról jobbra: Denton Hopkinson és Felix Salango (ülnek); Felix Fajardo, David Ledbetter és Raymond Leach (állnak)

[Kép a 211. oldalon]

Sok vietnami menekült ismerte meg az igazságot a Fülöp-szigeteken

[Kép a 215. oldalon]

Natividad és Leodegario Barlaan külön-külön több mint 60 évet töltöttek a teljes idejű szolgálatban

[Képek a 222—3. oldalon]

Az elmúlt években épült Királyság-termek

[Képek a 224. oldalon]

A manilai kongresszusi terem (fent), és más kongresszusi termek Manilán kívül

[Kép a 228. oldalon]

Balra: John Barr tartja a fiókhivatal-átadási beszédet 1991-ben

[Kép a 228. oldalon]

Lent: fiókhivatali épületek 1991-ben

[Kép a 235. oldalon]

Jehova Tanúi győzelmét a sajtóban is elismerték

 [Képek a 236. oldalon]

A földrengések, vulkánkitörések és árvizek nehézségeket okoznak, de a buzgó hírnökök folytatják a prédikálást

 [Kép a 246. oldalon]

Szorgalmas úttörők megtanulták a jelnyelvet, hogy segítsenek a siketeknek hasznot meríteni a szellemi programokból

[Kép a 246. oldalon]

Az országban megtartott első jelnyelvű úttörőszolgálati iskola a tanulókkal és oktatóikkal 2002 elején

[Kép a 251. oldalon]

A szolgálati kiképzőiskola 27. osztálya a Fülöp-szigeteken