Nicaragua

Nicaraguát jogosan lehet trópusi paradicsomnak nevezni. Keleti partja a Karib-tenger tiszta, kékeszöld vizét fürkészi, nyugatról pedig a hatalmas Csendes-óceán felől érkező hullámok mossák. Fentről tekintve az ország erdőkből, farmokból és folyókból álló mozaik, amelyet ékkövekként díszítenek az ősi vulkánok krátereiben lévő tavak. Ám ezek a tavak pici, kék medencéknek tűnnek, ha összehasonlítjuk őket két nagy testvérükkel, a Nicaragua-tóval és a Managuai-tóval. A 8200 négyzetkilométer felületű Nicaragua-tó önmagában elfoglalja az ország több mint 6 százalékát!

A főváros, Managua az 1000 négyzetkilométer felületű Managuai-tó déli partján fekszik. A Managua szó az egyik helyi nyelven stílusosan ezt jelenti: ’az a hely, ahol nagy kiterjedésű víz van’. Managua az ország kormányzati és üzleti központja, körülbelül egymillióan lakják. Ez 20 százaléka az ország ötmilliós lakosságának. A nicaraguaiak mintegy 60 százaléka a Csendes-óceán partja melletti keskeny sávban él, azon a síkságon, ahol a főváros is található. További 30 százalékuk az ország közepén húzódó hegyvidéken lakik, a maradék csaknem 10 százalékuk pedig ettől keletebbre, két ritkán lakott, politikailag önálló területen, amely az ország felét teszi ki.

 Nicaragua déli határánál a közép-amerikai földnyelv összeszűkül, itt a Karib-tenger és a Csendes-óceán mindössze 220 kilométerre van egymástól. A Nicaragua-tóból induló San Juan folyó a Karib-tengerbe ömlik, így csupán a Rivas környéki, 18 kilométer széles földsáv választja el a tavat a Csendes-óceántól. A Panama-csatorna megépítése előtt népszerű volt az utazók körében a San Juan folyó—Nicaragua-tó vízi útvonal, és vonzóvá tette ezt a vidéket. Igen, a történelem is azt bizonyítja, hogy sok nép kerítette hatalmába ezt a területet, beleértve a majákat, aztékokat, toltékokat, csibcsákat és az idegen hatalmakat: Spanyolországot, Franciaországot, Nagy-Britanniát, Hollandiát, az Egyesült Államokat, valamint a Szovjetuniót.

A sok törzsnek és nemzetiségnek egyértelműen megnyilvánul a hatása Nicaragua soknyelvű és sokféle kultúrájú társadalmában. A Csendes-óceán partján leginkább spanyolul beszélő meszticek élnek, akik spanyolok és bennszülöttek leszármazottai. A karibi vidékeken rendkívül sokféle nemzetiség található: leginkább moszkitók, kreolok és meszticek, de előfordulnak kisebb létszámban sumók, ramák, valamint garifunák is, akik karib bennszülöttek és afrikai rabszolgák leszármazottai. Ezek a közösségek általában a saját nyelvüket beszélik, és a saját kultúrájuknak megfelelően élnek. Az ott élő emberek természetesen viselkednek, nyitottak és barátságosak, továbbá rendkívül vallásosak, és sokan közülük szeretik a Bibliát.

Látni fogjuk majd az országról szóló beszámolóban, hogy a nicaraguaiak egyéniségére hatással vannak a természet és az emberek által okozott csapások. Az elmúlt évszázadban például Managuát kétszer döntötte romba a földnyelv csendes-óceáni oldalán keletkező földrengés. Nicaragua keleti részét másfajta természeti csapások érték, mégpedig pusztító hurrikánok, amelyek az Atlanti-óceán felől érkeztek. Mindezek mellett polgárháború, politikai forradalmak és kemény diktatúrák okoztak további bajokat.

 Ám a bibliai igazság tiszta vize megtalálta az útját ebbe a tavakkal és folyókkal teli csodálatos országba, hogy vigaszt és reményt adjon a tiszta szívű emberek ezreinek (Jel 22:17). Igen, a ma folyóként hömpölygő bőséges szellemi ellátás azt bizonyítja, hogy Jehova gazdagon megáldotta a Királyság-prédikáló munkát ebben az országban, különösen ha figyelembe vesszük azt, hogy mindössze hat évtizeddel ezelőtt a jó hír csak vékony erecskeként csörgedezett.

Először csak vékony erecske

1945. június 28-án érkezett meg Managuába egy testvérpár, Francis és William Wallace, akik az Őrtorony Gileád Bibliaiskola első osztályának voltak a végzősei. Elkezdték szervezett módon prédikálni a jó hírt Nicaraguában, és a később érkező misszionáriusok előtt egyengették az utat. Ám nem ők voltak az elsők, akik elhozták a Királyság-üzenetet ebbe az országba, mert 1934-ben egy úttörő testvérnő látogatta meg az országot, és különböző kiadványokat terjesztett Managuában és az ország más területein is. 1945-ig azonban még nagyon kevesen hallottak Jehova Tanúiról.

Amikor a Wallace testvérek elkezdték a prédikálómunkát az országban, egy hordozható gramofon segítségével játszottak le Biblián alapuló felvételeket. Akkoriban ez még újdonság volt Nicaraguában, nem csoda, hogy az első hónapban 705-en hallgatták meg a Királyság-üzenetet.

Ugyanezen év októberében két misszionárius házaspár érkezett Nicaraguába: Harold és Evelyn Duncan, valamint Wilbert és Ann Geiselman. Buzgón törekedtek arra, hogy amilyen módon csak lehetséges, hirdessék a Királyságot, ezért nyilvános összejövetelek sorozatát tervezték. Így 1945 novemberében a nicaraguaiak arra lettek figyelmesek, hogy megszólítják őket az utcákon, és bibliai előadásokra szóló meghívókat adnak át nekik. Bár az első nyilvános előadást veszélyeztette egy közeli politikai zavargás és utcai verekedés, békésen meg tudták tartani  az összejövetelt, és több mint negyvenen hallgatták meg a programot. Ekkortól hetente megtartották az Őrtorony-tanulmányozást és a szolgálati összejövetelt a misszionáriusotthonban.

Az 1946-os év boldog időszak volt a misszionáriusoknak és azoknak, akik elsőkként fogadták el a Biblia üzenetét. Arnoldo Castro is ilyen személy volt, és mosolyogva idézi fel, hogy miként ismerte meg a Biblia igazságát 24 éves korában. Ezt mondja: „Elhatároztuk a szobatársaimmal, Evaristo Sánchezzel és Lorenzo Obregónnal, hogy megtanulunk angolul. Egy nap Evaristo egy könyvet lobogtatva jött haza a piacról, és ezt mondta: »Találkoztam egy amerikaival, aki angolt fog tanítani nekünk!« Természetesen a »tanárnak« nem ez volt a szándéka, de Evaristo csak ennyit értett meg. Így hát amikor elérkezett  a kitűzött idő, mi hárman boldogan vártuk, hogy elkezdődjön az angolóra. A »tanár« Wilbert Geiselman misszionárius volt, aki meglepetten tapasztalta, hogy ilyen buzgó »bibliatanulmányozók« várnak rá a könyvvel a kezükben.

Hetente kétszer tanultunk a könyvből, melynek címe ez volt: »Az igazság szabadokká tesz titeket«. Nem sokat tanultunk angolul, de megismertük a Biblia igazságát.” Arnoldo 1946-ban keresztelkedett meg Clevelandben (Ohio, USA) egy kongresszuson, majd visszatért Nicaraguába, hogy elkezdje az úttörőszolgálatot. Az év végére a két szobatársa is megkeresztelkedett.

A 83 éves Evaristo Sánchez boldogan idézi fel a régi szép időket. „Először nem tudtunk hol összejönni — mondja. — De hát nem is voltunk olyan sokan, így a misszionáriusok otthonában tartottuk meg az összejöveteleinket. Később kibéreltünk egy kétszintes házat, ahol 30-40 személy vett részt rendszeresen az összejöveteleken.”

A nicaraguaiak közül elsőkként ez a három fiatalember kísérte el a misszionáriusokat a szolgálatba, eleinte Managuában, majd a városon kívül eső területeken is. Akkoriban  Managuában mindössze 120 000 ember lakott, és kisebb volt a város, mint most. Csak a város központjában lévő 12 háztömb körül voltak kövezett utak. „Gyalog közlekedtünk — idézi fel Evaristo. — Nem voltak buszok, kikövezett utak, csak vasutak és szekérutak. A száraz évszakban nyakig porosak, az esős évszakban nyakig sárosak voltunk.” Ám erőfeszítéseikért jutalmul, 1946 áprilisában 52-en vettek részt az Emlékünnepen.

Létrehozzák a fiókhivatalt

A brooklyni főhivatalból Nathan H. Knorr és Frederick W. Franz még áprilisban Nicaraguába látogatott, akkor először. A négynapos látogatás során 158-an hallgatták meg Knorr testvér nyilvános előadását, mely a következő címet viselte: „Vigadjatok, ti nemzetek!” Franz testvér spanyolra fordította az előadást. Mielőtt elutaztak, Knorr testvér előkészületeket tett arra, hogy létrehozzanak egy fiókhivatalt a Nicaraguában élő Jehova Tanúi számára, hogy onnan lehessen irányítani a munkát. A 26 éves William Eugene Callt nevezték ki fiókhivatal-szolgának, aki nem sokkal azelőtt került Nicaraguába Costa Ricából.

A következő évtizedek alatt a fiókhivatal misszionáriusotthonokat hozott létre olyan városokban, mint Jinotepe, Masaya, León, Bluefields, Granada és Matagalpa. Intézkedtek arról is, hogy egy körzetfelvigyázó meglátogassa az újonnan létrejött gyülekezeteket és csoportokat, hogy megerősítse és buzdítsa a testvéreket.

Az üldözők átmeneti sikerei

A testvérek buzgalma rövid időn belül jó eredményekhez vezetett, ez viszont zavarta a kereszténység papságát. Az ellenállás első jelei a Karib-tenger partján fekvő Bluefields városában mutatkoztak, ahová két misszionárius lett kinevezve. A helyzet 1952. október 17-én vált kritikussá, amikor egy bírósági végzést adtak ki Jehova Tanúi ellen. A katolikus papság felbujtására a  bevándorlásügyi hivatal egyik tisztje aláírta azt a végzést, amely megtiltotta a Tanúk mindennemű tevékenységét.

A bluefieldsi, leóni, jinotepei és managuai misszionáriusok értesítést kaptak a végzésről. Fellebbeztek az illetékes hatóságoknál, még Anastasio Somoza García elnöknél is, de nem jártak sikerrel. Ezek után a testvérek kisebb csoportokban jöttek össze, nem folytatták az utcai tanúskodást a folyóiratokkal, és a fiókhivatalban raktározott kiadványokat biztonságos helyekre szállították. Az egyházi ellenségeinknek sikerült betiltatniuk a munkánkat, hamisan azt állítva, hogy Jehova Tanúi kommunisták. A Tanúk egy ügyvéd segítségét kérték, hogy fellebbezze meg a döntést a legfelsőbb bíróságon.

Néhány testvéren úrrá lett az emberektől való félelem, de a legtöbben szilárdan kitartottak. A szellemileg érett és bátor misszionáriusok igazi bástyának bizonyultak a helyi testvérek számára, akik Isten Szavának engedelmeskedve továbbra is prédikáltak és összejöveteleket tartottak (Csel 1:8; 5:29; Héb 10:24, 25). A betiltás mindössze nyolc hónapig tartott, majd 1953. június 9-én a legfelsőbb bíróság közzétette egyöntetű döntését Jehova Tanúi javára, ami megerősítette a szabad vallásgyakorláshoz és a szólásszabadsághoz való alkotmányos jogot. Az összeesküvés minden tekintetben megbukott.

Az első misszionáriusok próbái

Az első misszionáriusoknak nemcsak az egyház ellenállásával kellett megküzdeniük. Figyeljük meg Sydney és Phyllis Porter esetét, akik a Gileád 12. osztályában végeztek. Amikor 1949 júliusában megérkeztek Nicaraguába, Sydney-t kinevezték körzetfelvigyázónak, a körzete pedig az egész országot magában foglalta. Porter testvér elmondja, hogy milyen volt az utazómunka akkoriban. „Vonattal és busszal utaztunk. Gyakran nem voltak testvérek, akiknél megszállhattunk volna, így magunkkal vittük az ágyneműnket és egy kis hordozható tűzhelyet, amelyen vizet forralhattunk, és főzni tudtunk. Sokszor tíz  hétig is távol voltunk a fiókhivataltól. A terület azonban annyira gyümölcsöző volt, hogy néhány helyen igazi kihívás volt kielégíteni az érdeklődést. Később például, amikor Managua körzetében voltunk, Phyllis 16 bibliatanulmányozást vezetett! Hogyan volt ennyi ideje? A pihenőnapunkon vezette a tanulmányozásokat, és azokon az estéken, amikor nem voltak gyülekezeti összejöveteleink.” Mennyire odaadóak voltak ezek a misszionáriusok!

Doris Niehoff 1957-ben érkezett az országba, és ezt mondja az élményeiről: „Március végén érkeztem meg, a száraz évszakban, így a vidék barna volt. Akkoriban még nagyon kevés autót lehetett látni, az emberek lóháton közlekedtek, és mindenki fegyvert viselt! Olyan volt, mintha egy westernfilm forgatására csöppentem volna. Az emberek vagy gazdagok, vagy szegények voltak, de a legtöbben inkább szegények. A helyzetet tovább rontotta, hogy Nicaragua egy területi vita miatt hadban  állt Hondurasszal, és megérkezésem előtt hat hónappal Somoza García elnököt meggyilkolták, az országban pedig katonai bíráskodás volt.

Leónba kaptam kinevezést, ami egyetemváros volt. Mivel nemigen tudtam spanyolul, a diákok nagyon élvezték, hogy viccelődhetnek velem. Amikor például felajánlottam, hogy visszajövök egyes diákokhoz, hogy a Bibliáról beszéljek nekik, ők beleegyeztek, de nagyon nevettek, amikor megadták a »nevüket«. Az egyikük az elnök gyilkosának nevét, a másik pedig egy hírhedt gerillának a nevét adta meg! Valóságos csoda, hogy nem vetettek börtönbe, amikor visszatértem, és azt kértem, hogy beszélhessek azokkal a diákokkal, akik így mutatkoztak be!”

Beszélgetés Matagalpa püspökével

Managuától mintegy 130 kilométerre északra található Matagalpa városa, dimbes-dombos kávéültetvények között. 1957-ben négy misszionáriust neveztek ki ide. Agustín Sequeira, aki a Josephine nővérek által üzemeltetett főiskola matematikaprofesszora volt, jól emlékszik a Matagalpára jellemző vallási légkörre. Ezt mondja: „A legtöbb ember katolikus volt, és nagyon félt a papoktól, de leginkább a püspöktől, aki történetesen az egyik gyermekem keresztapja volt.”

Ez a félelemmel teli hangulat megnehezítette, hogy a fiókhivatal szállást találjon a misszionáriusoknak. Egyszer például az egyik ház bérbevételekor a fiókhivatal értesítette a tulajdonost, egy ügyvédet, hogy a misszionáriusok keresztény összejöveteleket fognak ott tartani. Az ügyvéd azt mondta, hogy nincs ellene semmi kifogása.

Doris Niehoff ezt mondja arról, hogy mi következett ezután: „Amikor megérkeztünk az összes bútorunkkal, a tulajdonos nagyon aggódó arccal fogadott bennünket. Azt mondta, hogy táviratot küldött nekünk, amelyben megírta, hogy ne jöjjünk. Miért ne? Mert a püspök megfenyegette, hogy ha kiadja nekünk a házát, akkor a fia nem járhat katolikus iskolába.  Szerencsére nem kaptuk meg a táviratot, és már kifizettünk egyhavi lakbért.

Találtunk egy másik házat abban a hónapban, de ez csak nagy nehézségek árán sikerült. Amikor a püspök arra akarta kényszeríteni a tulajdonost — egy bátor helyi üzletembert —, hogy ne adja ki nekünk a lakást, ő így felelt: »Rendben van. Ha kifizeti nekem a havi négyszáz córdobát, akkor ki fogom őket rakni.« A püspök persze nem fizetett. Ettől függetlenül nem hátrált meg, és körbejárt minden boltot, és plakátokat ragasztott ki, arra figyelmeztetve az embereket, hogy ne álljanak szóba Jehova Tanúival. Az eladóknak is azt mondta, hogy ne szolgáljanak ki bennünket.”

A misszionáriusok buzgók voltak, de úgy tűnt, senki sem áll ki a Biblia igazsága mellett Matagalpában. A matematikaprofesszornak, Agustínnak azonban sok megválaszolatlan kérdése volt. Például elgondolkodott azon, hogy miért léteznek még mindig a piramisok, ha a fáraók, akik építtették őket, már rég meghaltak. Még mindig jól emlékszik rá, hogy egy misszionárius meglátogatta, és a Bibliából választ adott a kérdéseire. Ezt mondja Agustín: „Lenyűgözött, amint kiderült az Írásokból, hogy az embereket Isten nem azért teremtette, hogy meghaljanak, hanem azért, hogy örökké éljenek egy paradicsomi földön, és hogy a halottak fel fognak támadni. Gyorsan felismertem, hogy ez az igazság.” Vajon hogyan reagált Agustín? „Kezdtem mindenkinek prédikálni a főiskolán, ahol tanítottam, beleértve az igazgatónőt, aki maga is apáca volt — mondja Agustín. — Később az igazgatónő meghívott, hogy látogassam meg vasárnap, és beszélgessünk a »világvégéről«. Nagy meglepetésemre, Matagalpa püspöke várt rám nála.”

— Nos, kedves barátom, azt mondják, kezded elveszíteni a hitet — szólalt meg a püspök.

— Milyen hitet? — kérdeztem tőle. — Azt, ami sohasem volt az enyém? Most kezdek csak igazi hitre szert tenni!

 Elkezdődött a beszélgetés, amely három órán át tartott, és az apáca is hallgatta. Agustínt újonnan megtalált hite arra indította, hogy időnként nagyon nyíltan beszéljen. Az emberi lélek halhatatlanságáról szóló pogány nézetet egyenesen az ártatlan emberektől való pénzszerzés eszközének nevezte. Agustín a következőket mondta a püspöknek a lényeg szemléltetéséül:

— Képzelje el például, hogy az édesanyám meghal. Én természetesen önhöz fordulok, hogy mondjon egy misét, mert a lelke a tisztítótűzben van. Ön pénzt kér tőlem a szertartásért. Nyolc nap múlva újra misét kell mondani. Egy év múlva megint, és így tovább. Ön sohasem fogja azt mondani nekem: „Barátom, már nincs szükség több misére, mert az édesanyád lelke már nincs a tisztítótűzben.”

— Hát hogyne — mondta a püspök —, azért nem, mert csak Isten tudja, hogy mikor kerül ki a lélek a tisztítótűzből!

— Akkor hát honnan tudta ön, hogy mikor került oda, és attól kezdve miért számolja a költségeket? — kérdezte Agustín találóan.

A beszélgetés alatt, amikor Agustín egy írásszöveget akart idézni, az apáca így szólt a püspökhöz:

— Monsignore! Ő nem is jó Bibliát használ, hanem egy evangélikusat!

 — Nem! — szólalt meg a püspök. — Ezt a Bibliát még én adtam neki.

Amint a beszélgetés folytatódott, Agustín meglepetten hallotta, hogy a püspök szerint nem kell mindent elhinni, ami a Bibliában található. „A beszélgetés után meggyőződésemmé vált, hogy a Jézus napjaiban élő vallási vezetőkhöz hasonlóan a kereszténység papsága jobban ragaszkodik a hagyományokhoz, mint Isten Szavához.”

Agustín Sequeira 1962 februárjában Matagalpa városban elsőként keresztelkedett meg. További szellemi előrehaladást tett, úttörőszolgálatot vállalt, majd kinevezték vénnek, és 1991 óta a nicaraguai fiókbizottság egyik tagjaként szolgált. Egyébként a 2002-es szolgálati évben Matagalpa városában két virágzó gyülekezet működött, összesen 153 Királyság-hírnökkel.

Fáradhatatlan különleges úttörők

Sokan, akik elfogadták Isten Királyságának jó hírét, arra éreztek késztetést, hogy nagyobb mértékben vegyék ki részüket a szolgálatból az úttörőmunka által. Így gondolta ezt  Gilberto Solís, valamint felesége, María Cecilia és Gilberto fiatal húga, María Elsa is. Mindhárman 1961-ben keresztelkedtek meg, és négy évvel később már hatékony különlegesúttörő-csoportot alkottak. Az ország különböző részeiben kilenc gyülekezetet alapítottak vagy erősítettek meg. Az egyik megbízatásuk a Nicaragua-tavi Ometepe-szigetre szólt.

Az Ometepe-sziget 276 négyzetkilométer kiterjedésű, és két vulkánból áll, melyek közül az egyik 1600 méter magas. Fentről nézve a vulkánok miatt a szigetnek nyolcas alakzata van. A három úttörő mindig hajnalban kezdte meg a munkálkodást Ometepe szigetén, mégpedig úgy, hogy buszra ültek, és elmentek olyan messzire, amennyire csak tudtak, majd gyalog folytatták útjukat, gyakran mezítláb a homokos parton, hogy elérjék a szigeten lévő sok-sok falut. Ometepe szigetén körülbelül 18 hónap alatt bibliatanulmányozók számos elszigetelt csoportját szervezték meg, köztük a legnagyobb Los Hatillos településen volt.

Sok új hírnök fő megélhetési forrása korábban a dohánytermesztés volt Los Hatillosban, de most már a Biblia alapján kiiskolázott lelkiismeretük nem engedte meg nekik, hogy ezt a munkát végezzék. Legtöbben halászattal kezdtek foglalkozni, annak ellenére, hogy ez kevesebb jövedelmet hozott. Micsoda öröm volt a Solís családnak, amint látták, hogy ilyen hitet mutatnak ki ezek a testvérek, és az is, hogy tapasztalhatták Jehova gazdag áldását a szolgálatukon! A környéken élő hírnökök száma hamarosan elérte a 32-t, és így szükség volt egy Királyság-teremre. Az egyik új hírnök, Alfonso Alemán görögdinnye-termesztéssel foglalkozott, és kedvesen felajánlotta, hogy a földjének egy részén felépíthetik a Királyság-termet. De honnan lesz pénzük a Los Hatillos-i hírnököknek az építkezésre?

Gilberto Solís önkénteseket szervezett, hogy az Alemán testvértől származó görögdinnyemagokat elvessék az ajándékba kapott földterületen. Gilberto arra buzdította a csoportot,  hogy gondozzák ezt a „Jehovának szánt dinnyét”. María Elsa alacsony, de tettre kész nő, aki most megosztja velünk, hogy miként törődött a kicsiny csoport a dinnyeterméssel. „Mindig korán keltünk, még sötétben, hogy megöntözzük a dinnyét. Három jó terméshozam volt, és Alemán testvér a saját hajóján vitte el Granadába a Nicaragua-tavon a dinnyét, ott eladta, visszafelé pedig építőanyagokat hozott. Hát így épült fel Los Hatillosban a Királyság-terem, és ezért nevezi a testvérem dinnyéből készült kicsiny teremnek.” Ez volt a szerény kezdet, de az Ometepe-szigeten ma már három virágzó gyülekezet működik.

Sok ember szívét megindította az az alázat, segítőkészség, derűlátó szemléletmód és a Jehovába vetett teljes bizalom, amit Gilberto testvér, a felesége és testvére mutatott fel. Gilberto gyakran mondogatta: „Mindig úgy tekintettünk az újakra, mint fiatal borjakra. Nagyon aranyosak, de még gyengék. Soha ne engedjük, hogy a gyengeségeik felzaklassanak bennünket, inkább segítsünk nekik megerősödni.” Nem kétséges, hogy ez a szeretetteljes gondolkodásmód is hozzájárult ahhoz, hogy ez a három példás úttörő 265 személynek segített eljutni az önátadásig és a megkeresztelkedésig! Időközben Gilberto felesége mindvégig hűségesen kitartva meghalt, és a most 83 éves Gilberto egészsége is jelentős mértékben megromlott, a Jehova szolgálata iránti vágya azonban éppoly erős, mint valaha. Amikor nem sokkal ezelőtt megkérdezték María Elsát, hogy miként érez 36 évi különlegesúttörő-szolgálat után, ezt felelte: „Úgy, mint az első nap! Nagyon örülök, és mindig köszönetet mondok Jehovának, hogy csatlakozhattunk szent szervezetéhez, és hogy egy kis helyünk lehet ebben a csodálatos szellemi paradicsomban.” Jehova nagylelkű áldásainak köszönhetően az évek folyamán a Solís családhoz hasonlóan sok keményen dolgozó úttörő tapasztalta meg Nicaraguában, hogy milyen gyümölcsök származnak a Királyság prédikálásából.

 Az 1972-es managuai földrengés

1972. december 23-án, nem sokkal éjfél után Managuát nagy erejű földrengés rázta meg, amely a Richter-skála szerint 6,25-ös erősségű volt. Ez egyenértékű 50 atombomba energiájával. A fiókhivatal Managua keleti felében volt, mindössze 18 háztömbnyire a földrengés epicentrumától. „A misszionáriusok már ágyban voltak — mondta Levi Elwood Witherspoon, aki fiókhivatal-felvigyázó volt akkoriban. — A rengés után azonnal elhagytuk az épületet, és az utcára siettünk. Két újabb rengés következett gyorsan egymás után. A körülöttünk lévő házak sorra romba dőltek. A várost vastag füstfelhő borította be, és vörös fények jelezték, hogy néhol óriási tűz van.”

A földrengés epicentruma közvetlenül az üzleti negyed alatt volt, és Managua mindössze fél perc alatt lakhatatlanná vált. A túlélők mindent megtettek, hogy kiszabaduljanak a füst és a törmelékek rabságából, csakhogy levegőhöz jussanak, ám ez sokaknak nem sikerült. Néhány becslés szerint több mint 12 000-en veszítették el az életüket, de pontos adat nem létezik. A managuai lakásoknak körülbelül 75 százaléka semmisült meg, és csaknem 250 000 ember vált hajléktalanná. A földrengést követő három nap mindegyikén körülbelül 100 000 személy hagyta el a várost.

Keresztényi szeretet a baj idején

A földrengés napján még dél előtt kapott a fiókhivatal egy részletes jelentést a managuai gyülekezetek felvigyázóitól. Ezek a hűséges testvérek gyorsan és egybehangoltan cselekedtek, és a gyülekezet minden tagját meglátogatták, hogy megállapítsák, mire van szükségük. Szerencsére a városban élő több mint 1000 Tanú közül senki sem halt meg, viszont több mint 80 százalékuk elveszítette az otthonát.

A keresztényi szeretet arra indította Jehova népét a környező országokban, hogy azonnal segítségükre legyenek a testvéreiknek, így kevesebb mint 22 órával a földrengés után több  teherautónyi élelem, víz, orvosság és ruha érkezett a fiókhivatalba. Gyakorlatilag a fiókhivatal volt az egyik központ, ahol elsőként nyújtottak segítséget a rászorulóknak. Ezenkívül rengeteg önkéntes érkezett a nicaraguai gyülekezetekből, és gyorsan hozzáláttak a ruhák válogatásához, az élelem csomagolásához és ezek szétosztásához. A világ távolabbi országaiból is érkeztek különböző segélyek a Tanúktól.

A földrengést követő napon a fiókhivatal-felvigyázó találkozott a Costa Rica-i, a hondurasi és a salvadori fiókhivatal képviselőivel, hogy megszervezzék a további segítségnyújtást. A Managuán kívül élő nicaraguai Tanúk szerető módon megnyitották otthonaikat azon testvéreik előtt, akiknek el kellett hagyniuk a fővárost. Azokat a Tanúkat, akik a fővárosban maradtak, csoportokba szervezték, hogy részt tudjanak venni a keresztény összejöveteleken és a szántóföldi szolgálatban. A körzetfelvigyázó meglátogatta ezeket a csoportokat, hogy buzdítsa őket, és segélyszállítmányt juttasson el hozzájuk.

A földrengést az egész ország gazdasága megsínylette. Ám függetlenül attól, hogy az élet nehezebbé vált, a Királyság-termeknek és a testvérek otthonainak újjáépítése folytatódott. Ezenkívül sok új érdeklődővel bővültek a gyülekezetek. Igen, Jehova nagyon büszke volt a népére, amint továbbra is a Királyság-érdekeket tették első helyre az életükben (Máté 6:33).

Az 1975-ös évkönyv erről számolt be: „A Managuában lévő 14 gyülekezet legtöbbje továbbra is repedezett falú házakban, vagy valamilyen udvarban felállított hullámlemez tető alatt jön össze. Érdekes módon, a jelenlévők száma kétszeresére nőtt az elmúlt évhez képest. A hírnökök átlaga 20 százalékkal volt több az előző év átlagánál. Most 2689-en osztják meg az igazságot másokkal, és 417-en keresztelkedtek meg.”

A növekedés miatt lassan kicsinek bizonyult a régi fiókhivatal. El tudjátok képzelni, hogy mennyire örültek a testvérek, amikor egy új fiókhivatal és misszionáriusotthon készült el  1974 decemberében, mindössze két évvel a nagy földrengés után? Az új fiókhivatal Managua központjától tizenhat kilométerre délre épült fel, az El Raizón nevű csendes utcában.

A misszionáriusok példát mutatnak a szeretetben és az egységben

Azóta, hogy 1945-ben megérkeztek a Wallace testvérek, a nicaraguai misszionáriusok mindig is példaképek voltak a hitben, kitartásban és az emberek iránti szeretetben. Ezek miatt a csodálatra méltó tulajdonságok miatt a misszionáriusok egyre közelebb kerültek egymáshoz és a helyi testvérekhez. Az egyik misszionárius, Kenneth Brian ezt mondja: „A managuai  földrengés után segítettünk a fiókhivatalnál, valamint testvéreinknek, mikor kiköltöztek megrongálódott otthonaikból, és mikor eltemették halott hozzátartozóikat. Amikor ilyen körülmények között kell dolgozni, akkor nagyon közel kerülnek egymáshoz az emberek.” Marguerite Moore (korábbi nevén Foster) ezt mondja a misszionáriustársairól: „Bár különböző országokból jöttünk, és különböző volt a hátterünk és az egyéniségünk, az egységes családi légkör segített nekünk, hogy gyengeségeink mellett boldogok legyünk a megbízatásunkban.”

A misszionáriusok, mint például Kenneth és Sharan Brian, különleges kiváltságnak tartják, hogy hasznot meríthettek olyan tapasztalt misszionáriusok példájából, mint Francis és Angeline Wallace, Sydney és Phyllis Porter, valamint Emily Hardin. „Mindenki nagyon keményen dolgozott, és egyértelmű volt, hogy mindannyian örülnek annak, amit tesznek” — emlékszik vissza Sharan.

Az évek során több misszionárius házaspár szolgált az utazómunkában. Igen, a buzgó misszionáriusok szilárd alapot fektettek le, és ez hozzájárult a nagyszerű szellemi növekedéshez, mely Nicaraguában volt megfigyelhető az ott folyó munka első három évtizedében. Ám a szellemi épületet ismételten veszély fenyegette. Nem, nem egy újabb földrengés jött. Valami, ami sokkal tovább tart, és szellemileg sokkal veszélyesebb: a nacionalizmus és a forradalom (1Kor 3:12, 13).

A forradalom tüze által kipróbálva

Az 1970-es évek végén kitört a Sandinista Nemzeti Felszabadítási Front (spanyolul FSLN) vezette forradalom, amely később végigsöpört Nicaraguán. A forradalom végül a 42 éve fennálló politikai-katonai rezsim bukásához vezetett. Ruby Block, aki 15 évig volt misszionárius Nicaraguában, ezt mondja arról az időszakról: „A növekvő politikai propaganda miatt az emberek egyre idegesebbé váltak az évek során. Gyakoriak voltak a hadsereg és a sandinisták közötti erőszakos összecsapások.  Teljes mértékben bíznunk kellett Jehovában a szolgálatunk végzése közben.”

Jehova Tanúi keresztényi módon semlegesek a politikai kérdésekben, a sandinisták támogatói mégis gyakran megvádolták őket azzal, hogy a Somoza-rezsim ügynökei, vagy az amerikai Központi Hírszerző Ügynökség (CIA) emberei. Felkorbácsolódott az idegenek elleni gyűlölet is. Amikor például az egyik misszionárius testvérnő, Elfriede Urban a szolgálatban volt, egy férfi azzal vádolta meg, hogy kémkedik.

— Már hogy lennék kém? — kérdezte a testvérnő. — Nincs nálam se fényképezőgép, se hangfelvevő. És különben is, ki vagy mi után kémkednék itt a szomszédságban?

— Ön olyan jól ki van képezve, hogy a szeme a fényképezőgép, és a füle meg az elméje a hangfelvevő — felelte a férfi.

Managua utcáin sokszor lehetett a következő jelmondatot hallani akkoriban: „A keresztény hit és a forradalom között semmi ellentmondás nincs!” Ez a szemlélet népszerűvé vált Latin-Amerikában az 1970-es években, és a római katolikus egyház egyik marxista mozgalmának a felszabadítási teológiáját tükrözte vissza. A Britannica Hungarica szerint a felszabadítás teológiájának az volt a célja, hogy a vallásos hit alapján politikai és társadalmi elkötelezettséggel próbáljon segíteni a szegényeken és az elnyomottakon.

Ruby Block így emlékszik vissza: „Az emberek gyakran megkérdezték tőlünk abban az időben, hogy mi a véleményünk a forradalomról. Mi elmondtuk, hogy az emberiség gondjaira az egyedüli megoldás Isten Királysága.” Nagyon nehéz volt hűségesnek maradni Jehovához ezekben a veszélyes időkben. „Mindig Jehovától kértem erőt, hogy meg tudjam őrizni a semlegességemet, nemcsak a beszédemben, hanem az elmémben és a szívemben is” — teszi hozzá Ruby.

A hónapokon át tartó erőszakos felkelések után 1979 májusában a sandinisták egy végső offenzívával megdöntötték  a kormányt. Az elnöknek, Somoza Debayle-nek el kellett menekülnie az országból, a nemzeti gárdáját pedig feloszlatták. Az ország irányítását az év júliusában a Nemzeti Újjáépítési Junta vette át. Becslések szerint mintegy 50 000 nicaraguai halt meg a forradalomban.

Hogyan ment a testvérek sora? A mi Királyság-szolgálatunk 1980. áprilisi számában a következő hír jelent meg: „A testvérek jó szellemben vannak, és folytatják az összejöveteleket, valamint a prédikálást és tanítást. Az erőszak ideje alatt . . . három testvér vesztette életét. Sokan lettek hajléktalanok, de mivel nagyobbrészt bérlők voltak, a fő veszteséget a fosztogatás és a javaik elrablása jelentette. Jármű alig van. A legtöbb buszt megsemmisítették, az utakat csak most kezdik kijavítani, és a gázolaj nagyon kevés.” Ám Jehova népe előtt még nagyobb próbák álltak.

Letartóztatások és deportálások

Gyorsan nyilvánvaló lett, hogy az új kormány nem helyesli Jehova Tanúi semleges álláspontját. A vámhivatal például megnehezítette, hogy kiadványokat hozzanak be az országba. Továbbá 1981-ben hatályba lépett egy törvény, amely minden  civil és vallási szervezettől megkövetelte, hogy jegyeztesse be magát újra a hivatalos működéshez. A Tanúk addigi jogi státusát törölték, míg nem kapnak új engedélyt. Sajnos bejegyzési kérelmükre nem kaptak választ.

Andrew és Miriam Reedet 1981 szeptemberében letartóztatták, mialatt az ország középső területein lévő hegyvidéken végezték a körzetmunkát. Tíz napig tartották őket fogva különböző börtönökben a legrosszabb körülmények között. Végül a titkosrendőrség központjába vitték őket, ahol az idő legnagyobb részét külön cellákban töltötték. Gyakori kihallgatásaik gyakran órákig is elhúzódtak. Megpróbálták kicsikarni belőlük a felelős testvérek nevét. Mindkettőjüknek azt mondták, hogy a házastársuk bevallotta, hogy a CIA ügynöke, pedig Reedék még csak nem is voltak az USA állampolgárai! Végül elmondták nekik, hogy ez az egész csak tévedés volt. Bár sohasem vádolták őket hivatalosan semmivel, mégis Costa Ricába deportálták őket. Ám mielőtt elhagyták az országot, azt mondták nekik, hogy elfogadhatatlan álláspont, hogy Jehova Tanúi nem fognak fegyvert, mert minden nicaraguainak késznek kell lennie arra, hogy harcoljon a hazájáért.

A fiókbizottság bölcsen nagyobb hangsúlyt fektetett a helyi testvérek képzésére, hogy ha a fiókhivatalt be kell zárni, akkor a helyi testvérek is képesek legyenek felvigyázni a munkát. Tartottak egy tanfolyamot a körzetfelvigyázók, valamint a helyetteseik részére, egy Királyság-szolgálati iskolát a véneknek és számos kisegítőszolgának, ezeken kívül pedig úttörőszolgálati iskolákat is. Ám nagyobb összejöveteleket már nem volt könnyű megszervezni.

Például Masaya város hivatalnokai garantálták, hogy a két „Királyság-lojalitás” kerületkongresszusból egyet a városi stadionban lehet megtartani 1981 decemberében, de mindössze 36 órával a kongresszus előtt visszavonták ígéretüket. A döntést nem a polgármesteri hivatal hozta, hanem a központi  kormányzat. A testvéreket azonban előre figyelmeztették, így egy nappal az értesítés előtt intézkedtek, hogy egy nagylelkű testvérnő baromfitelepén tarthassák meg a programot. Ez a telep körülbelül nyolc kilométerre volt Managua városától. Az önkéntesek egész éjszaka dolgoztak, hogy előkészítsék a helyszínt. A több mint 6800 testvér mindegyike időben szóbeli értesítést kapott a kongresszus új helyszínéről.

Bezárják a fiókhivatalt

1982. március 20-án, szombaton reggel 6.40-kor Ian Hunter éppen reggelit készített misszionáriustársainak. A ház előtt megállt egy busz tele géppisztolyos katonákkal és a bevándorlási hivatal képviselőivel. A katonák bekerítették a fiókhivatalt és a misszionáriusotthont. „A tisztek arra kértek minket, hogy pakoljunk össze, de mindenkinek csak egy bőröndje és egy kis kézitáskája lehetett — számol be Ian. — Csak annyit mondtak, hogy elvisznek bennünket egy házba, és rövid ideig ott kell maradnunk, ameddig le nem zárulnak bizonyos nyomozások,  de nem mondták, hogy miért. Reiner Thompson testvér, a fiókbizottság koordinátora észrevétlenül az irodába surrant, és telefonon értesítette a többi misszionáriusotthont a történtekről.”

Ruby Block testvérnő így emlékszik vissza: „Aznap megtanultam, hogy pontosan mit jelentenek Pál következő szavai: »Semmi miatt ne aggódjatok, hanem mindenben az ima és a könyörgés által . . . ismertessétek kéréseiteket az Istennel; és az Isten békéje, amely felette áll minden gondolkodásnak, meg fogja őrizni szíveteket és gondolkodási képességeteket« (Fil 4:6, 7). Egy felfegyverzett katona figyelt bennünket a konyhából, mialatt Reiner Thompson testvér imát mondott értünk, amelyre mindannyian szívből jövő »áment« mondtunk. Ezután mindannyian teljes nyugalmat éreztünk szívünkben, bár fogalmunk sem volt, hogy mi fog történni velünk aznap. Biztosak voltunk benne, hogy bármi történjék is, Jehova meg fogja nekünk adni a szükséges erőt. Ezt a leckét sohasem fogom elfelejteni, és mindig boldogan gondolok rá.”

Hunter testvér beszámol róla, hogy mi következett ezután: „Fel kellett szállnunk a buszra, és kivittek minket a városon kívülre, egy régi kávéültetvényre. Elmondtam a tiszteknek, hogy mivel külföldiek vagyunk, jogunk van beszélni a nagykövetségünkkel. Azt felelték, hogy a hét elején hirdették ki a szükségállapotot, amely törölt minden ilyen jogot, és ha már nem leszünk az országban, akkor azzal beszélhetünk, akivel csak akarunk. Ezzel burkoltan azt közölte, hogy ki vagyunk utasítva Nicaraguából.” Aznap a fiókhivatalban élő kilenc misszionáriust különálló csoportokban a Costa Rica-i határhoz szállították.

Ez idő alatt a másik két otthonban lévő misszionáriusok gyorsan a tettek mezejére léptek Thompson testvér telefonhívásának hatására. A helyi testvérek segítségével sok felszerelést elvittek az otthonokból, például egy ofszetnyomó gépet, valamint sok személyes tárgyat is. Amikor megérkeztek  a bevándorlási hivatal képviselői, meglepődve tapasztalták, hogy a házak csaknem üresek, és hogy a misszionáriusok csomagolnak. A két otthonban élő tíz misszionáriust még aznap este kivitték a repülőtérre. „Azt mondták, hogy a forradalmi kormány ellen harcolunk, ám senki sem ellenőrzött bennünket vagy a csomagjainkat — emlékszik vissza Phyllis Porter. — Nem volt repülőjegyünk, de a csomagjainkon lévő szalagok azt mutatták, hogy Panamába deportálnak minket.” Csak két misszionárius maradt az országban, egy brit házaspár, amely körzetmunkát végzett. Őket néhány hónappal később deportálták.

Pár nappal ezután a misszionáriusok újra találkozhattak egymással a Costa Rica-i fiókhivatalban. A Vezető Testület új megbízatásokat adott nekik. Tovább folytatták a szolgálatukat olyan közeli országokban, mint Belize, Ecuador, Honduras és Salvador. Ám Reiner és Jeanne Thompson, valamint Ian Hunter Costa Ricában maradt még egy ideig, hogy fenntartsa a kapcsolatot azokkal a testvérekkel, akik a nicaraguai munkát felügyelték.

Nos, vajon hogyan boldogultak a nicaraguai testvérek? „Megsirattak bennünket a kiutasításunk híre hallatán, de kedves testvéreink lankadatlanul folytatják a munkát — számolt be Hunter testvér annak idején. — Az újonnan kinevezett országos bizottság tagjai hatékony vezetést tudnak nyújtani, és biztosak vagyunk benne, hogy kitűnő munkát fognak végezni.” Félix Pedro Paiz már hosszú ideje szolgál Nicaraguában körzetfelvigyázóként, és most felidézi, hogy mit éreztek a testvérek, amikor a misszionáriusoknak el kellett menniük: „Nagyon elszomorodtunk. Valóban teljes lényükkel a prédikálószolgálatot támogatták, valamint segítettek az embereknek, és megőrizték a Jehova iránti lojalitásukat. Példájuk nagyon megerősítette a testvéreket, és hozzájárult ahhoz, hogy a munka megalapozottan folyjon tovább.”

 Korlátozás, de nem betiltás

A kormányzatok olykor félreértik Jehova Tanúi politikával, háborúval és társadalmi ellentétekkel kapcsolatos semlegességét, ezért gyakran rossz szemmel néznek Isten népére. A Somoza-rezsim alatt például az 1950-es és 60-as években az ellenségeik azzal vádolták őket, hogy kommunisták, de most a sandinisták szerint az amerikai CIA ügynökei. A média is a forradalmi kormány ellenzőiként festi le a testvéreket.

Jehova Tanúi nem voltak betiltva, ám az 1982 és 1990 közötti időszak alatt komolyan korlátozták az imádatuk szabadságát, például nem vihettek irodalmat az országba. Ezenkívül pedig kidolgoztak egy módszert, hogy közelről megfigyelhessék, mit tesznek; de nemcsak a Tanúkat figyelték, hanem mindenki mást is.

 Kémkednek a szomszédok

Az egyesült államokbeli Kongresszusi Könyvtár egyik kézikönyve ezt írja: „Az FSLN a forradalom után azonnal hatalmas érdekvédelmi szervezeteket hozott létre Nicaraguában.” Ezekbe a csoportokba munkások, szarvasmarha-tenyésztők, földművesek és parasztok tartoztak, de volt a nőknek is egy társulásuk. A kézikönyv szerint „1980-ra a sandinista szervezeteknek mintegy 250 000 nicaraguai lett tagja”. A szervezetek között leginkább a kommunista jellegű Sandinista Védelmi Bizottságok (spanyolul: Comités de Defensa Sandinista; rövidítve CDS-ek) voltak erőteljesek. A CDS-ek úgynevezett lakóbizottságokból álltak, és a városokban háztömbönként vezettek nyilvántartást a lakókról, így „mindenkinek tudtak a hollétéről” — írja a fenti forrásmű. Ezek a bizottságok nagyon hasznos eszköznek bizonyultak a kormány kezében az információ begyűjtésére és közlésére.

Hamarosan nagyító alá került Jehova Tanúi tevékenysége, és ez a megfigyelés csak szigorodott az ellenük irányuló erős propaganda miatt. A lakóbizottságok rendszeresen feljelentették a sandinista hatóságoknak azokat a személyeket, akiket azzal gyanúsítottak, hogy ellenforradalmárok, és „másként gondolkodók”. Az ilyeneket ezután gyakran letartóztatták a titkosrendőrségnek, az Állambiztonsági Hivatalnak az emberei.

A CDS egyik feladata az volt, hogy megszervezze az éjjeli őrséget. Az átlagembereket, férfiakat és nőket egyaránt megkérték arra, hogy vegyenek részt ebben az őrszolgálatban, és figyeljenek a környékükön a bűnözőkre, valamint bármilyen forradalomellenes tevékenységre. A Tanúk nem vettek részt ebben, és azt sem engedték meg, hogy az otthonaikban tartsák meg a heti CDS-megbeszéléseket. Ám elvállaltak más önkéntes munkát, például utcaseprést. Ettől függetlenül azonban fanatikusnak és az államra nézve veszélyesnek tartották a Tanúkat.  Az egyik testvér elmondja: „Csaknem egy évtizeden át az volt a házamra írva, hogy »Figyelünk titeket«.”

Óvatosak, de bátrak

A testvérek óvatosak voltak, amikor részt vettek a keresztény összejöveteleken vagy a szolgálatban, hogy szükségtelenül ne vonják magukra a figyelmet. Az összejöveteleket családias létszámban, feltűnés nélkül tartották meg magánotthonokban vagy felirat nélküli Királyság-termekben. Bizonyos környékeken a testvérek általában nem énekeltek Királyság-énekeket az összejöveteleken. Idővel a hírnökök nevét számokkal helyettesítették a különböző nyomtatványokon és jelentéseken, amelyeket a gyülekezetben használtak. Továbbá az érdeklődőket nem hívták meg az összejövetelekre, csak akkor, ha már legalább hat hónapja tanulmányoztak, és nyilvánvaló szellemi előrehaladást tettek.

Kisebb kongresszusokat tartottak, és lerövidítették a programot. Minden gyülekezet megkapta a kongresszusi vázlatokat és az egyéb anyagokat, és a helyi vének a képesített kisegítőszolgákkal együtt megszervezték és előadták a programot. Az országos bizottság tagjai és az utazófelvigyázók igyekeztek minél többet meglátogatni ezek közül a kongresszusok közül.

A testvéreket szóban értesítették a kongresszusok helyszínéről, és minden kongresszust sikerült megtartani, de előfordult, hogy egyes esetekben csak röviddel a kezdés előtt tudták meg, hogy változott a helyszín. 1987-ben például egy faluban előkészítették az egyik testvér hátsó udvarát egy körülbelül 300 fős kongresszusra. Hirtelen felbukkant egy katonatiszt az embereivel, és kíváncsian kérdezte, hogy mi folyik ott.

A testvér úgy ítélte meg a férfi bakancsából, hogy az állambiztonságtól van, ezért így felelt: „Összejövünk a barátainkkal.” A tiszt ezután elment. Biztosak voltak benne, hogy  a hatóságok gyanakodtak, ezért a testvérek és testvérnők egész éjszaka dolgoztak, hogy mindent lebontsanak. Hajnali ötre nemcsak hogy eltüntették a székeket, a színpadot és minden főzőeszközt, hanem fel is állították azokat egy jó kilométerrel odébb. Fiatal férfitestvérek, akik jó futók voltak, értesítették a testvéreket az új helyszínről. Nem sokkal később egy teherautónyi felfegyverzett katona jelent meg az eredeti helyszínen, abban reménykedve, hogy majd feloszlatják a kongresszust, a fiatalokat elviszik katonai szolgálatra, a vezető beosztású testvéreket pedig letartóztatják. Nem találtak azonban senki mást, csak egyedül a tulajdonost.

— Hol vannak az emberek? — kérdezte a katonatiszt.

— Tegnap este voltak itt, most már elmentek — felelte a testvér.

— Hát nem kongresszust akartak tartani?

— Látja, hogy nincs itt semmi.

A katonatisztet ez nem győzte meg, ezért tovább kérdezősködött:

— És mi van azokkal a sátrakkal, amelyek tegnap még itt voltak?

— Az összejövetelnek vége — válaszolt a testvér. — Mindenki fogta, ami az övé, és távozott.

Ezután elmentek a katonák, a testvérek pedig ezalatt élvezték a szellemileg frissítő programot a másik helyszínen.

„Íme! — szólt Jézus. — Elküldelek titeket, mint juhokat a farkasok között; legyetek hát óvatosak, mint a kígyók, de ártatlanok, mint a galambok” (Máté 10:16). A hírnökök megfogadták ezeket a szavakat, nemcsak az összejövetelekkel és a kongresszusokkal kapcsolatban, hanem a szántóföldi szolgálatban is. Ezért nem mentek a szolgálatba nagy csoportokban, hanem előre egyeztetett területeken munkálkodtak párokban, nagy körültekintéssel. Félix Pedro Paiz körzetfelvigyázó erről  számol be: „Nagyon óvatosnak kellett lennünk. A szolgálatba csak egy Bibliát vittünk. Minden nap más testvért jelöltek ki, hogy elkísérjen a szántóföldre. Amikor a gyülekezeteket látogattam meg, az egyik könyvtanulmányozási csoportba kedd este mentem, egy másikba csütörtökön, egy harmadikba pedig vasárnap. Az ország bizonyos vidékein el lehetett tekinteni ezen biztonsági intézkedések némelyikétől.”

Elkobzások és letartóztatások

1982 júliusának egyik éjszakáján az ország különböző pontjain több Királyság-termünkbe csőcselék hatolt be, és „a nép nevében” elfoglalták őket. A 100—500 fős csoportokhoz állambiztonsági ügynökök is csatlakoztak. Augusztus 9-én, este 7 és 9 óra között további öt Királyság-termet vettek birtokba, valamint egy kongresszusi termet, és a korábbi fiókhivatal épületét az El Raizón utcában. Miután a misszionáriusokat márciusban kiutasították az országból, hat nicaraguai testvér és az ott maradt misszionárius házaspár továbbra is a fiókhivatalban lakott, hogy ne maradjon őrizetlenül az épület. Végül azonban a hatóságok egy nagyhangú csőcselék kíséretében őket is kitoloncolták az otthonból, és még azt sem  engedték meg nekik, hogy összecsomagolják a személyes holmijaikat.

A kormány jogot adott a CDS-eknek arra, hogy a lefoglalt Királyság-termek fölött rendelkezzenek, amelyeket már a „nép tulajdonának” tekintettek. A termeket állítólag a köz javára akarták felhasználni. Bár hivatalosan sohasem koboztak el tőlünk semmit, a végén az 50 ingatlanunkból 35-öt vettek jogtalanul birtokba.

A nacionalista érzelmek hevében a felelős testvéreket nemcsak állandóan figyelték, hanem gyakran meg is fenyegették őket. Egyes környékeken például a CDS-ek csőcselékei a testvéreket órákon át a saját házuk előtt zaklatták, politikai szlogeneket és vádakat ismételgetve. Az állambiztonsági hivatalnokok házkutatásokat tartottak, és néha még ki is fosztottak néhány otthont. Számos vént — beleértve az országos bizottság néhány tagját is — letartóztattak és bántalmaztak.

Joel Obregón körzetfelvigyázó volt akkoriban, és az elsők között kellett átélnie mindezt. 1982. július 23-án az állambiztonsági ügynökök körbevették azt a házat, ahol a feleségével, Nilával vendégeskedett, és letartóztatták. Nila öt héten át kérte kitartóan, hogy láthassa a férjét, és csak ezután kapott engedélyt rá, de akkor is mindössze három percre, és egy fegyveres őr jelenlétében. Joelt minden bizonnyal megkínozták, mert Nila észrevette, hogy lesoványodott, és nehezen ment neki a beszéd. „Joel nem akar együttműködni velünk” — mondta Nilának egy ügynök.

Joel 90 napot töltött bezárva, és csak ezután engedték szabadon — 20 kilóval soványabban. Az ország más területein lévő vének közül is többeket letartóztattak, vallattak, majd kiengedték őket. Mennyire hiterősítő volt a példájuk a többi testvér számára! (Lásd az „Egy eset a titkosrendőrséggel” című bekeretezett részt a 99—102. oldalon.)

 A kötelező katonai szolgálat próbára teszi keresztény fiataljainkat

1983-ban életbe léptették a fiatal férfiakra kiterjedő, kötelező katonai szolgálat rendszerét, melyet Hazafias Katonai Szolgálatnak neveztek. Ez a rendelet különösen a fiatalabb testvéreket érintette, mert a 17 és 26 év közötti férfiakat törvényben kötelezték arra, hogy két évig katonai szolgálatot teljesítsenek, újabb két évig pedig tartalékosok legyenek. A sorozás után azonnal egy katonai táborba vitték őket kiképzésre. Nem volt semmilyen rendelkezés azokra, akik lelkiismereti okokból tagadták meg a szolgálatot. Ha valaki nem vállalta el, akkor előzetes letartóztatásban volt a bírósági tárgyalásig, majd két év börtönbüntetést kapott. A testvérek bátorsággal néztek szembe ezzel a próbával, és szilárdan elhatározták, hogy lojálisak maradnak Jehovához.

1985. február 7-én például Guillermo Ponce, egy 20 éves managuai általános úttörő éppen bibliatanulmányozókhoz igyekezett, amikor a rendőrség letartóztatta. Mivel nem volt katonai igazolványa, elvitték egy kiképzőtáborba. Guillermo azonban nem vette fel a fegyvereket, hanem elkezdett tanúskodni az újoncoknak. Erre az egyik parancsnok ingerülten ezt mondta:

— Ez itt nem templom, hanem katonai tábor. Itt azt fogod tenni, amit mi mondunk!

Guillermo válaszul a Cselekedetek 5:29 szavait idézte:

— „Mint uralkodónak, Istennek kell inkább engedelmeskednünk, semmint embereknek.”

A parancsnok, aki kubai katonai kiképzőtiszt volt, nagyon ideges lett, kirántotta Guillermo kezéből a Bibliát, és így fenyegette meg:

— Ma este beszélgetni fogunk!

Ez azt jelentette, hogy Guillermóra valamilyen pszichológiai kínzás vár, hogy megtörjék az elhatározását.

 A parancsnok szerencsére nem vitte véghez a tervét. Ám három nappal később Guillermót egy börtönbe szállították, ahol kilenc hónapot töltött nagyon rossz körülmények között. Ettől függetlenül tovább folytatta az úttörőszolgálatot, bibliatanulmányozásokat vezetett, sőt még összejöveteleket is tartott a börtönben. Később, ez alatt a nehéz időszak alatt Guillermo értékes segítséget tudott nyújtani az országos bizottságnak.

 Néhány fiatal testvért nem börtönbe vittek, hanem arra kényszerítettek, hogy menjen a hegyekbe, és csatlakozzon a Partizán Háborús Zászlóalj katonai egységeihez. Minden zászlóalj öt vagy hat, egyenként 80-90 fős csapatból állt. Ezeket a harcosokat arra képezték ki, hogy a hegyvidéki dzsungelekben harcoljanak, ott, ahol a leghevesebbek voltak a harcok a kontrákkal, vagyis a sandinistákat ellenző gerillákkal. A testvérek nem fogtak fegyvert, és nem viseltek katonaruhát, mégis arra kényszerítették őket, hogy kint legyenek a harctéren. Mindemellett megbüntették őket, és durván beszéltek velük.

A 18 éves Giovanni Gaitánnak is kijutott mindebből. Megpróbálták a hadseregbe kényszeríteni még az 1984. decemberi kerületkongresszus előtt, amelyen szeretett volna megkeresztelkedni. Egy katonai kiképzőtáborba küldték, ahol a katonák 45 napon keresztül arra próbálták kényszeríteni, hogy tanulja meg a puska használatát és a dzsungelben való harc fortélyait. De a Biblia alapján kiiskolázott lelkiismerete azt diktálta, hogy ’ne tanuljon hadakozást’ (Ézs 2:4). Nem vett föl katonaruhát, és fegyvert sem fogott. Ám ettől függetlenül arra kényszerítették, hogy 27 hónapon át a katonákkal együtt legyen.

Erről számol be Giovanni: „Úgy tartottam fenn az erőmet, hogy szüntelenül imádkoztam, és azokon elmélkedtem, amiket a múltban tanultam meg, valamint minden olyan katonának prédikáltam, aki érdeklődést mutatott. Gyakran felidéztem a zsoltáríró szavait: »Szemeimet a hegyekre emelem, onnan jön az én segítségem. Az én segítségem az Úrtól van, a ki teremtette az eget és földet. Nem engedi, hogy lábad inogjon; nem szunnyad el a te őriződ«” (Zsolt 121:1–3; 1Tessz 5:17).

Mintegy 40 alkalommal kényszerítették Giovannit a harci színtér közepére, de ő sértetlen maradt. Miután szabadon engedték, 1987. március 27-én megkeresztelkedett, és röviddel azután elkezdte az úttörőszolgálatot. Sok más hűséges  fiatal testvérnek is hasonló tapasztalatai vannak. (Lásd „A harcok kellős közepébe kényszerítve” című bekeretezett részt a 105—6. oldalon.)

Megvédik semlegességüket

A kormány által ellenőrzött sajtó, valamint a CDS-ek tévesen azzal vádolták Jehova Tanúit, hogy a házról házra végzett munkájukkal a Hazafias Katonai Szolgálat ellen folytatnak kampányt. Azt állították, hogy a Tanúk tönkreteszik a nemzet biztonságát, mert arra buzdítják a nicaraguai fiatalokat, hogy ne vállaljanak katonai szolgálatot. Bár ezek a vádak alaptalanok voltak, gyakran ismételgették őket, így a vádlók és a bírók kezdtek előítéletet táplálni. A helyzetet csak rontotta az, hogy a kiemelkedő protestáns egyházak vezetői, akik azt állították magukról, hogy a forradalom támogatói, szintén elítélték azokat, akik vallási okok miatt semlegesek maradtak, és úgy beszéltek róluk, mint a „nép ellenségeiről”.

Az egyik Tanú ügyvéd volt, és 25 fiatal testvér fellebbezési ügyét vállalta el, akik a katonai szolgálat megtagadása miatt két év börtönbüntetést kaptak. Mivel a törvények nem ismerték el a katonai szolgálat lelkiismereti okokból történő megtagadását, a fellebbezés célja az volt, hogy a büntetés időtartamát csökkentsék. A vádlottak jó magaviseletére hivatkoztak, valamint arra, hogy nem álltak ellen a letartóztatásnak. A fellebbezések azt eredményezték, hogy néhány esetben 6—18 hónappal csökkentették a büntetés időtartamát, de ezt nem minden esetben sikerült elérni.

„Érdekes, hogy Jehova Tanúin kívül egyetlen fiatal sem utasította vissza a katonai szolgálatot vallási okokból — mondja Julio Bendaña testvér, aki jelen volt a tárgyalásokon. — Büszke voltam 17 éves fiataljainkra, akik szilárd meggyőződéssel védték meg semlegességüket a bíróság és a katonai ügyész előtt, miközben ellenséges szemlélődőkkel voltak körülvéve” (2Kor 10:4).

 Földalatti nyomtatás

Mindez idő alatt a Vezető Testület továbbra is segítette és irányította a nicaraguai testvéreket a Costa Rica-i fiókhivatalon és a nicaraguai országos bizottságon keresztül. Kiadványokat azonban nem lehetett az országba bevinni. Akkor hát hogyan kapták meg a testvérek „eledelüket a kellő időben”? (Máté 24:45). Jehova újra lehetőséget teremtett erre.

1985-ben módjuk volt rá, hogy Az Őrtorony tanulmányozási cikkeit, valamint más bibliai kiadványokat egy nyomdavállalat segítségével állítsák elő. Ez a módszer azonban kockázatos volt, mert lehetővé tette, hogy ellenségeink kárt tegyenek a munkánkban. Így eldöntötték, hogy azt az ofszetnyomó gépet fogják munkába állítani, amelyet a fiókhivatal bezárásáig használtak kongresszusi programok és emlékünnepi meghívók nyomtatására. A gépet egy Managua mellett élő testvérnő otthonában üzemelték be.

Sajnos még az év novemberében a kormány kezére került a nyomdagép. Ám a testvérek nem engedték, hogy ez meggátolja a munkát, így azonnal felújítottak egy régi stencilgépet,  amelyet „Kakasnak” becéztek. Korábban szórólapok, levelek és programfüzetek nyomtatására használták. Amikor nehézzé vált az alkatrészek beszerzése, akkor a testvéreknek sikerült helyben vásárolniuk egy másik használt stencilgépet, amelyet „Csirkének” neveztek el. Később a salvadori fiókhivataltól is kaptak egy gépet, amely a baromfiudvarból vett nevek hagyományához híven a „Tyúkanyó” nevet kapta.

Egy másik nyomtatási eljárást is alkalmaztak, amely egyszerűsége ellenére igen sikeres volt. Ennek lényege az volt, hogy stencilgéphez való kartonlapokat használtak, amelyeket a testvérek las tablitas-nak, vagyis kis kartonoknak neveztek. Pedro Rodríguez 1954-ben keresztelkedett meg, és szakképzett asztalos volt. Ő állította össze a szerkezetet, amely két négyszögletes keretből állt, csuklópántokkal összekötve. A felső keretbe tettek egy hálószerűen szőtt anyagot, az alsó keretbe pedig — ami a szerkezet alja volt — tettek egy üveg- vagy falapot. Nagyon egyszerű volt, csakúgy, mint a használata. Egy gépelt stencillapot helyeztek a felső keretbe a hálószerűen szőtt anyagra, az alsó keretbe pedig tettek egy tiszta lapot. Egy hengerrel tintát vittek fel az anyagra, majd minden egyes lenyomás után tiszta lapot tettek a lenti keretbe.

Ez a nyomtatási mód elég unalmas volt, de számos kiadvány készült el így, többek között az Énekeljetek dicséreteket Jehovának című énekeskönyv, mind a 225 énekkel. „Miután a testvérek belejöttek a kis kartonok használatába, percenként 20 lapot tudtak előállítani — emlékszik vissza Edmundo Sánchez, aki részt vett a nyomtatásban. — Mindent  összevetve csak az énekeskönyvből mintegy 5000 példányt készítettünk.”

Edmundo felesége, Elda azok között a testvérnők között volt, akik kezdettől fogva segítettek a gépekhez használt stencilpapírok elkészítésében. Elda, aki egyébként családanya volt, a saját mechanikus írógépén már a kora reggeli órákban elkezdte, és gyakran csak késő este fejezte be Az Őrtorony tanulmányozási cikkeinek stencilpapírokra való gépelését. Így emlékszik vissza: „Edmundo mindig adott nekem egy példányt abból a folyóiratból, amelyet Costa Ricából kapott. Én nem tudtam, hogy hány csoport végezte a nyomtatást, vagy hogy hol tették ezt; csak annyit tudtam, hogy nekem mi a dolgom. Azt is tudtam, hogy ha lelepleznek, akkor a házunkat, bútorainkat, mindenünket elkobozzák, minket pedig letartóztatnak, és az is lehet, hogy »eltűntek« leszünk. Ám a Jehova iránt érzett szeretetünk és félelmünk eloszlatta az emberektől való félelmünket.”

Helyek, ahol nyomtattunk

Guillermo Ponce visszaemlékszik, hogy milyen helyeken folyt a nyomtatás. Ő olvasta át az anyagokat, és összekötő volt a stencilpapírokat készítő testvérek és a nyomtatásban, valamint a szétosztásban részt vevők között. Ponce testvér erről számol be: „A nyomtatást Tanú-családok otthonaiban végeztük. A nyomtatóhelyiséget szobákon belül épített szobákban alakítottuk ki, ahol kevés helyünk maradt a munkára. Az ajtó elé tettünk egy magnót vagy rádiót, és olyan hangosra állítottuk, hogy elnyomja a stencilgép hangját.”

A testvérek naponta kilenc-tíz órát töltöttek ezekben a kis helyiségekben, hogy Az Őrtoronyt és más kiadványokat stencilezzék. Patakokban folyt róluk a víz. Amikor a szomszédoknak feltűnt valami, vagy ha értesítették a hatóságokat, akkor gyakran pillanatok alatt át kellett vinni az egész berendezést egy másik helyre.

 A munkát Bétel-szolgálatnak tekintették, és fiatal, egyedülálló testvérek végezték. Felipe Toruño 19 éves volt, és megkeresztelkedése után hamarosan meghívást kapott, hogy dolgozzon együtt egy ilyen nyomtató csapattal. „Beléptem a pici helyiségbe, ahol alig volt levegő, és megcsapott a stenciljavító folyadék erős szaga — mondja Felipe az első benyomásáról. — Olyan meleg volt, hogy alig tudtuk elviselni, és egy kis neoncső adta a fényt.”

De más kihívások is voltak. Amikor például az egyik gépet javítani kellett — és ez gyakran megesett —, nem lehetett csak úgy elvinni a szervizbe. Megkérdezték volna, hogy kié ez a stencilgép, mit nyomtatnak vele, és hogy a kormány engedélyezte-e mindezt. Így a testvéreknek saját maguknak kellett megjavítaniuk a gépeket, és előfordult, hogy alkatrészeket is kellett gyártaniuk. Az is gond volt, hogy gyakran elment az áram. „A nyomtató csapatok nem akartak lemaradni a termeléssel, ezért nemegyszer úgy találtam őket, hogy petróleumlámpa fényénél dolgoztak, kormos orral — emlékszik vissza Ponce testvér. — Nagyon buzdító volt látni, hogy ezek a fiatalemberek mennyire fontosnak tartják ezt a munkát, milyen lelkesedéssel és önfeláldozással végzik.”

Szép emlékek

Felipe Toruño előszeretettel idézi fel emlékeit arról a négy évről, amelyet földalatti nyomtatással töltött. „Mindig arra gondoltam, hogy a testvérek már alig várják a létfontosságú szellemi eledelt — mondja Felipe. — Így a sok nehézség ellenére örömmel végeztük a szolgálatot.” Omar Widdy 1988 júniusától egészen a munka végéig, 1990 májusáig részt vett a nyomtatásban, és a következőket osztja meg velünk: „Rám leginkább a testvéri szeretettel áthatott légkör volt hatással. Az újak készségesen elsajátították a munka fortélyait, a tapasztaltabbak pedig türelemmel oktatták őket. A munkakörülmények nem voltak ideálisak, de az önkéntesek fiatal koruk ellenére szellemi  embereknek bizonyultak, akik átérezték, hogy milyen jelentősége van az áldozatokkal teljes szolgálatuknak.”

Giovanni Gaitán is kivette részét a nyomtatási munkálatokból. Így emlékszik vissza: „A Jehova és szervezete iránti értékelésünk segített a kitartásban. Egyikünk sem kapott pénzbeli térítést abban az időben, mégsem aggódtunk, mert amire szükségünk volt, azt megkaptuk. Én például már sok olyan helyzetben voltam, amikor csakis Jehovára tudtam támaszkodni. Így nem aggódtam túlzottan az anyagi szükségleteim miatt. Az olyan testvérek, mint Guillermo Ponce, Nelson Alvarado és Felipe Toruño, kitűnő példát mutattak nekem fiatal koruk ellenére. Az idősebb testvérek, akik a munka irányításával voltak megbízva, szintén megerősítettek. Igen, ha visszatekintek, akkor elmondhatom, hogy nagyon értékes tapasztalatokkal lettem gazdagabb.”

A földalatti tevékenységekben részt vevők mindannyian sokféle módon tapasztalták Jehova támogatását. Még a nyomtatás technikai részleteiben is. Gaitán testvér ezt mondja: „Általában 300-500 lap nyomtatására elegendő egy stencil. Mi képesek voltunk 6000 példányt nyomtatni egy stencillel!” Miért volt szükség rá, hogy ennyire kihasználják a stencileket és az egyéb nyomtatási eszközöket? Azért, mert az országban kevés volt belőlük, és csak az államilag felügyelt boltokban lehetett megvásárolni őket, ahol felfigyeltek volna rá, ha szokatlanul nagy mennyiségű árut kér valaki. Sőt még le is tartóztathatták volna az ilyen személyt. Igen, Jehova megáldotta testvéreink erőfeszítéseit, mert az eredeti ofszetnyomó gép kivételével a hatóságok egyetlen nyomdát sem fedeztek fel, vagy zárattak be.

Azok a testvérek is segítettek a munkájukkal, akiknek világi állásuk volt a családjuk eltartása végett. Gyakran nagy kockázatot vállaltak. Sokan közülük például a saját járművükkel szállították a nyomtatott anyagot az ország különböző területeire. Időnként egész napokat utaztak, és több katonai  ellenőrző ponton haladtak át. Tudták, hogy ha a katonák felfedezik, hogy mit szállítanak, akkor elkobozhatják tőlük az autójukat, letartóztathatják, sőt még börtönbe is vethetik őket. Ám ők tántoríthatatlanok voltak. Ezeknek a testvéreknek természetesen teljes mértékű támogatásra volt szükségük a feleségeik részéről, akik közül sokan szintén kulcsszerepet töltöttek be ebben a nehéz időszakban. Lássuk csak, hogyan!

Bátor nők, jó szellemiséggel

A korlátozás évei alatt sok keresztény nő mutatott kimagasló bátorságot és lojalitást Nicaraguában. Együttműködtek a férjükkel, és beleegyeztek, hogy az otthonukban folyjon a tiltott nyomtatás, gyakran hónapokon át. Ételt is készítettek a munkásoknak a saját költségükön. Nelson Alvarado, aki a nyomtatást koordinálta, örömmel emlékszik vissza: „Szoros keresztényi kötelék fejlődött ki közöttünk, fiatal testvérek és ezek között a testvérnők között. Úgy tekintettünk rájuk, mint édesanyáinkra, és mi mint a fiaik, nagyon sok munkát jelentettünk nekik. Időnként hajnali négy óráig dolgoztunk, hogy teljesítsük a tervet, és készen legyünk határidőre. Különösen akkor kellett túlórázni, amikor a szokásos kiadványokon kívül valami mást is ki kellett nyomtatni, például a Vizsgáljuk az Írásokat naponta! című füzetet. Előfordult, hogy ketten csaknem 24 órás műszakokat vállaltunk. A testvérnők azonban kivétel nélkül mindig készítettek nekünk ételt, még a kora hajnali órákban is.”

A családok, akiknek az otthonában nyomda működött, figyeltek a biztonságra is. Általában a feleségek dolga volt ez, mert a legtöbb férj dolgozott napközben. Az egyik testvérnő így emlékszik vissza: „Volt egy rádiónk, amit teljes hangerővel hallgattunk, hogy elnyomja a gépek zaját. Amikor valaki a kapuhoz jött, akkor felkapcsoltunk egy lámpát, amely a műhelyben jelzett.”

Gyakran más Tanúk, vagy rokonok jöttek látogatóba. A testvérnők azonban minden esetben próbálták gyorsan és tapintatosan  távozásra bírni őket. El tudjátok képzelni, hogy ez nem volt mindig könnyű, mert ezek a testvérnők rendes körülmények között nagyon vendégszeretők voltak. Figyeljük meg Juana Montiel példáját, akinek volt egy kesufája az udvaron. A Tanúk gyakran vittek tőlük kesudiót, ezért Juana udvara egyfajta találkozóhellyé vált. „Amikor az a kiváltság ért bennünket, hogy az otthonunkban folyt a nyomtatás, ki kellett vágnunk a kesufát — emlékszik vissza Juana. — A testvéreknek nem tudtuk megmagyarázni, hogy hirtelen miért lettünk kevésbé társaságkedvelők, de tudtuk, hogy a nyomtatást semmivel sem szabad veszélyeztetni.”

Consuelo Beteta testvérnő — aki már elhunyt — 1956-ban keresztelkedett meg. Az ő otthonát is használták nyomtatásra, a testvérek azonban nem tudtak feltűnés nélkül leparkolni a háza előtt, hogy felvegyék az irodalmat. Ezért egy biztonságosabb helyen álltak meg, egy testvér otthona mellett, aki egy utcasaroknyira lakott. Beteta testvérnővel a halála előtt készítettek egy interjút, amelyben felidézi azokat a napokat. Csillogó szemmel mondta el a következőket: „A folyóiratokat összetekertük, és a gyülekezetek szerint különböző zsákokba tettük.  Minden egyes zsák úgy 15 kilót nyomott. Ahhoz, hogy a menyemmel együtt eljussunk a testvér otthonába, a zsákokkal a fejünkön át kellett kelnünk a ház végében levő vizesárkon. A szomszédoknak nem tűnt fel semmi, mivel a fejünkön lévő zsákok teljesen olyanok voltak, mint amilyeneket a legtöbb nő hordott.”

Mennyire értékelték a testvérek ezeket a hűséges, bátor testvérnőket! „Valóban óriási kiváltság volt velük együtt dolgozni” — mondja Guillermo Ponce azon testvérek nevében, akik vele együtt szolgáltak akkoriban. Ezek a kitűnő keresztény asszonyok a férjeikkel együtt érthető módon nagyon jó példát mutattak a gyermekeiknek. Most pedig ejtsünk néhány szót azokról a kihívásokról, amelyekkel a gyermekeknek kellett szembenézniük azok alatt az eseménydús évek alatt.

Hűséges, megbízható gyermekek

Azok a gyermekek is kimagasló hűséget mutattak, akiknek a szülei részt vettek a kiadványok titkos nyomtatásában és szétosztásában. Claudia Bendañának, akinek két gyermeke lakott még otthon abban az időben, a következőkről számol be: „Öt hónapon át a hátsó szobánkban működött a nyomda. Amint hazaértek a gyermekeink az iskolából, segíteni szerettek volna. De hát miben tudtak segíteni? A testvérek nem  utasították vissza őket, hanem rájuk bízták Az Őrtorony stencilezett lapjainak összetűzését. A gyermekek nagyon élvezték, hogy együtt lehettek ezekkel a fiatal testvérekkel, akik buzdították őket, hogy tanuljanak meg kívülről bibliaverseket és Királyság-énekeket!”

„Mivel a munka bizalmas volt, a férjemmel együtt elmagyaráztuk a gyermekeinknek, hogy nagyon nehéz időszakot élünk át, és hogy ezt a munkát Jehovának végezzük, és nagyon fontos, hogy hűségesek maradjunk — folytatja Bendaña testvérnő. — Lelkükre kötöttük, hogy ne beszéljenek erről senkinek, se a rokonoknak, de még a testvéreknek és testvérnőknek se. Hála Jehovának, a gyermekek hűségesek és engedelmesek voltak.”

Aura Lila Martínez otthonát az elsők között használták nyomtatási központként. Az unokái segítettek a lapokat sorba rakni, összetűzni és csomagolni. Ők is nagyon közeli kapcsolatba kerültek az otthonukban dolgozó testvérekkel, és sohasem beszéltek a munkáról másoknak. Eunice így emlékszik vissza: „Egy iskolába jártunk, és majdnem mindennap együtt játszottunk a Bendaña és Eugarrios gyermekekkel, de csak évek múlva tudtuk meg, hogy mindannyiunk otthonában kiadványok nyomtatása folyt. »Tényleg, a ti házatokban is?« — kérdeztük egymástól csodálkozva. Úgy nőttünk fel, mint a legjobb barátok, de egyikünk sem szólt erről a többieknek. Nyilvánvaló, hogy Jehova így védte meg a munkát.”

Ezek a korai tapasztalatok még ma is jó hatással vannak a fiatalokra. Emerson Martínez kisegítőszolga, és a különleges teljes idejű szolgálatban van. Ezt mondja: „A nyomtatást végző testvérek a példaképeim lettek. Bár csak 18-19 évesek voltak, de megtanítottak arra, hogy még a legkisebb szellemi felelősségeket is értékeljem, és megtanultam, hogy milyen fontos jó minőségű munkát végezni. Ha a sorba rakáskor csak egy lapot is kihagytam, valaki lemaradt arról az információról. Így belém  ivódott, hogy milyen fontos a lehető legjobb képességeimmel végezni a szolgálatot Jehováért és a testvéreimért.”

Edmundo és Elda Sánchez lánya, Elda María segített Az Őrtorony és más kiadványok stenciljeinek a szállításában, amelyeket az anyukája gépelt le. A kerékpárjával vitte őket Ponce testvér házához, aki öt utcával odébb lakott. Sánchez testvérnő gondosan becsomagolta a stencileket, és egy kis kosárba tette őket, mielőtt odaadta volna a lányának. „Pici korom óta arra tanítottak a szüleim, hogy engedelmes legyek — mondja Elda María. — Így amikor eljött a korlátozás időszaka, nekem már megszokott dolog volt, hogy szorosan ragaszkodjam az utasításokhoz.”

Vajon felfogta, hogy milyen veszélynek vannak kitéve a testvérek, akik a nyomtatás felvigyázásával voltak megbízva, beleértve az apukáját is? Ezt mondja Elda María: „Amikor apa elment itthonról, gyakran mondta, hogy ne féljek és ne legyek szomorú, ha letartóztatják. De emlékszem, hogy ha későn jött haza, sokszor imádkoztunk anyával a biztonságáért. Gyakran láttuk, amint az állambiztonsági ügynökök a házunk előtt parkolnak, és figyelnek bennünket. Ha anya kiment ajtót nyitni valakinek, akkor én minden anyagot összeszedtem, és elrejtettem. Hálás vagyok a szüleimnek, hogy ilyen jó példát mutattak nekem, és megtanítottak a Jehova és a testvéreink iránti lojalitás kimutatására.”

Mivel sok fiatal akkoriban erős hitre tett szert gyermekként, többen közülük a teljes idejű szolgálatban vannak, és felelősségeket látnak el a gyülekezetekben. Az ő előrehaladásuk egyértelmű bizonyítéka annak, hogy Jehova gazdagon megáldotta népét, mert senki sem szenvedett hiányt a szellemi eledelben azokban a nehéz időkben. Igen, Isten Királyságának jó híre továbbra is terjedt, és „kiváló földre” talált azon emberek ezrei szívében, akik be voltak börtönözve a sandinista korszakban (Márk 4:8, 20). Hogyan történt mindez?

 Királyság-magok vetése a börtönben

A sandinista forradalmat követően a legyőzött Nemzeti Gárda tagjainak ezreit, valamint a politikailag másképpen gondolkodókat őrizetben tartották a különleges törvényszékek felállítása előtt. Ezek a törvényszékek 1979 végétől 1981-ig működtek. A Nemzeti Gárda tagjait elítélték, és legtöbbjüket 30 évig terjedő szabadságvesztésre ítélték, és büntetésüket a Cárcel Modelóban (Modelo börtönben) kellett letölteniük, amely egy nagy büntetőintézet Tipitapa városában, Managuától 11 kilométerre északkeletre. Amint azt látni fogjuk, sok tiszta szívű személy találta meg a szellemi szabadságot a kegyetlen, túlzsúfolt börtönökben.

1979 vége felé egy managuai vén levelet kapott egy Tanú-társától, aki börtönbüntetését töltötte, mivel az igazság megismerése előtt a Somoza-rezsim hadseregében szolgált. Ez a testvér nem a Modelo börtönben raboskodott. Levelében kiadványokat kért a vén testvértől, hogy megoszthassa azokat a többi elítélttel. A két vén, aki elvitte a kiadványokat a börtönbe, nem kapott engedélyt rá, hogy találkozzon a testvérrel. Ez azonban nem bátortalanította el őt, hanem továbbra is tanúskodott a rabtársainak, és némelyikükkel még bibliatanulmányozást is folytatott.

Az egyik ilyen tanulmányozó, Anastasio Ramón Mendoza, gyorsan haladt előre szellemileg. „Annyira tetszett, amit tanultam, hogy elkísértem a testvért, amikor más elítélteknek prédikált — emlékszik vissza. — Volt, aki elutasított, mások viszont meghallgattak. Hamarosan mintegy 12 személy tanulmányozott együtt az udvaron szünetben.” Körülbelül egy évvel később ebből az eredeti csoportból egy személy megkeresztelkedett.

1981 elején ezt a csoportot más elítéltekkel együtt átszállították a Modelo börtönbe, és ők ott is megosztották a jó hírt másokkal. A Biblián alapuló kiadványok titokban körbejártak a rabok között, és még több „kiváló földre” találtak.

 Most ejtsünk pár szót José de la Cruz Lópezről és a családjáról, amelyben senki sem volt Tanú. Amikor José hat hónapja volt börtönben, a felesége az utcán találkozott a Tanúkkal, és kapott egy példányt Az én könyvem bibliai történetekről című könyvből. Csak azért fogadta el, hogy odaadhassa a férjének. „Amikor elkezdtem a könyvet olvasni, úgy gondoltam, hogy valamilyen protestáns kiadvány — emlékszik vissza José. — Semmit sem tudtam Jehova Tanúiról. A könyv annyira lenyűgözött, hogy többször átolvastam, és megosztottam mind a 16 cellatársammal. Mindannyian értékelték. Olyan volt, mint egy pohár friss víz. A más cellákban lévő elítéltek is kölcsönkérték, és körbejárt a börtön egész részlegében, s végül teljesen elhasználódott, olyan lett, mint egy régi kártyapakli.”

José börtöntársai közül többen tagjai voltak valamelyik protestáns egyháznak; sőt, lelkészek is voltak közöttük. José velük együtt olvasta a Bibliát. Ám csalódott volt, amikor megkérdezte őket az 1Mózes 3:15 jelentéséről, és azt a választ kapta, hogy ezt a verset nem lehet pontosan megérteni. Egy nap José egyik börtöntársa, aki tanulmányozta a Bibliát, így szólt hozzá: „A válasz a te könyvedben található, amit Jehova Tanúi adtak ki. Ha szeretnéd, én tudnék tanulmányozni veled.” José elfogadta az ajánlatot, és a Bibliai történetek könyv segítségével megtudta, hogy mit jelent az 1Mózes 3:15. Ezt követően kezdett összejárni azokkal a rabokkal, akik a Tanúkkal azonosították magukat.

Ennek a Modelo börtönben levő különleges csoportnak többek között a jó magaviselete vonzotta Josét. „Szemtanúja voltam annak, hogy azok, akik nagyon züllött életet éltek, most jól viselkednek, mert a Bibliát tanulmányozták Jehova Tanúival” — mondja José. Eközben felesége továbbra is kapott kiadványokat a Tanúktól, és mindig odaadta őket a férjének, aki előrehaladt szellemileg. A tanulmányozási csoportja kiutalta neki a börtön egy részét, ahol celláról cellára tanúskodhatott.  Így a nála lévő néhány kiadványt odaadhatta az érdeklődőknek, és meghívhatta őket az összejövetelekre, amelyeket a börtönben tartottak szünetben.

Gondoskodás az elítéltek szellemi szükségleteiről

A Kelet-managuai Gyülekezet viselt gondot azon rabok egyre népesebb csoportjának szellemi szükségleteire, akik a Modelo börtönben olvasták a kiadványainkat, és előrehaladtak szellemileg. Ezért a gyülekezet létrehozott egy elrendezést, amely által bizonyos testvérek és testvérnők titokban kiadványokat juttattak be a raboknak. A rabokat havonta vagy kéthavonta egyszer lehetett meglátogatni, de csak azoknak, akiket a rabok előre megneveztek. Így a helyi Tanúk nem tudtak minden érdeklődőt személyesen meglátogatni. Ez azonban nem jelentett gondot, mert az elítéltek hamarosan összejöttek, és mindent megosztottak egymással.

A Kelet-managuai Gyülekezet vénjei segítettek megszervezni és irányítani a Modelo börtönben működő, egyre nagyobb létszámú csoport tevékenységét. Különösen azokkal a rabokkal kerestek rendszeres kapcsolatot, akik a szellemi dolgokat irányították, és elmagyarázták nekik, hogy miként vezessék a heti összejöveteleket, hogyan végezzék szervezetten a prédikálást, és hogyan jelentsék azt. Ezek a rabok pedig továbbadták az információt a többieknek. Mindenképpen szükség volt jó teokratikus rendre, mert akkorra már meglehetősen sok bibliatanulmányozó volt a börtönben.

A Modelo börtönnek négy részlege volt, és minden egyes részlegben 2000 elítéltet tartottak fogva. „Minden részleg független volt a többitől, így a heti összejöveteleket külön-külön tartották meg az egyes részlegek szabadidős helyiségeiben — mondja Julio Núñez, aki egyike volt a börtönbe járó véneknek. — Összesen körülbelül 80 személy vett részt az összejöveteleken.”

 Keresztelkedés egy hordóban

Amint az újak előrehaladtak, többen kifejezték közülük, hogy szeretnének megkeresztelkedni. A börtönt látogató vének jóváhagyták a jelöltek megkeresztelkedését, és segítettek azoknak az elítélteknek, akik szellemi vezetésről gondoskodtak a börtönben, hogy arra a napra szervezzék meg a keresztelkedést, amelyen kongresszust tartottak a börtönön kívül. A beszédet a keresztelkedés előtti estén tartották meg az egyik cellában, majd másnap reggel volt a keresztelkedés, amikor a rabok a fürdőbe mentek.

José de la Cruz López a börtönben keresztelkedett meg 1982 novemberében. „Egy szemeteshordóban keresztelkedtem meg — meséli. — Alaposan kisúroltuk tisztítószerrel, majd egy lepedőt tettünk bele, és megtöltöttük vízzel. Készen álltunk a keresztelkedésre, amikor fegyveres őrök jelentek meg. »Ki engedte meg ezt a keresztelkedést?« — kérdezték. A felelős testvér elmondta nekik, hogy nincs szükség engedélyre ahhoz, hogy azt  tegyük, amit Isten mond. Az őrök belenyugodtak ebbe, de szerették volna végignézni a szertartást. Így hát az őrök jelenlétében feltették nekem a keresztelkedésre jelölteknek szóló két kérdést, majd a hordóban alámerítettek.” Legalább 34 elítélt keresztelkedett meg ilyen módon.

Néhány rab gyors előrehaladást tett. Ilyen volt például Omar Antonio Espinoza, aki a 30 évi büntetéséből 10 évet töltött le a Modelo börtönben. A rabokat időnként más cellába tették, így Omar a második évben egy olyan cellába került, ahol az egyik elítélt Tanú volt. Omar felfigyelt rá, hogy más elítéltek rendszeresen meglátogatják ezt a férfit, hogy a Bibliát tanítsa nekik. Mély benyomást tett rá az, amit látott és hallott, ezért ő is kért bibliatanulmányozást.

Omar elkezdte a tanulmányozást Az igazság, mely örök élethez vezet című könyv segítségével, és naponta egy fejezetet haladtak. Tizenegy nap elteltével hírnök szeretett volna lenni, és amikor befejezték a könyv mind a 22 fejezetét, akkor jelentkezett megkeresztelkedésre. A testvérek azonban arra kérték, hogy gondolkodjon még egy kicsit a kérdésről. Azt is javasolták, hogy tanulmányozzon át egy másik kiadványt, az Örökké élhetsz Paradicsomban a földön című könyvet, amely nem sokkal azelőtt érkezett meg a börtönbe. Kicsit több mint egy hónap múlva Omar ezt a könyvet is áttanulmányozta, sőt mi több, abbahagyta a dohányzást, és más változtatásokat is tett. A Biblia igazsága valóban hatással volt az életére. A testvérek látták ezeket a változásokat, és meggyőződtek róla, hogy a szándéka valóban szívből jön, így 1983. január 2-án megkeresztelkedett egy hordóban.

Jelelés a börtönben

A különböző börtönrészlegekben raboskodó hírnököknek kommunikálniuk kellett egymással, hogy átadhassák egymásnak a börtönt látogató vénektől jövő információt, vagy például összegyűjtsék a szolgálati jelentéseket. Mendoza testvér, aki  1982-ben keresztelkedett meg a börtönben, elmondja nekünk, hogy miként tették ezt.

„Néhányan megtanultuk a jelnyelvnek egy formáját, amelyet a börtönben használtak. Amikor eljött az Emlékünnep megtartásának ideje, kiszámítottuk, hogy mikor megy le a nap, majd jeleztünk egymásnak, hogy mindannyian egyszerre imádkozzunk. Évről évre így tettünk. A jelelés az Őrtorony-tanulmányozásban is segített, mert amikor a testvéreknek a börtön egyik részében nem volt meg az adott heti tanulmányozási cikkük, akkor mi lejeleltük nekik az egész cikket. A testvér, aki figyelt a jelekre, diktálta a cikket egy másik testvérnek, aki leírta azt.” De hogyan jutott be a szellemi eledel a börtönbe?

A szellemi eledel táplálja az elítélteket

A Kelet-managuai Gyülekezet vénjei, azok családtagjai és más hírnökök is rendszeresen bejártak a Modelo börtönbe, hogy meglátogassák a rabokat. Csaknem tíz éven át vittek fizikai és szellemi eledelt a testvéreiknek, beleértve Az Őrtorony és A mi Királyság-szolgálatunk számait. A szellemi eledelt persze rejtegetni kellett.

Az egyik vén a nagy, fából készült mankóinak a belsejébe rejtette a folyóiratokat. „A fiatalok is segítettek, mert őket nagyon ritkán motozták meg” — emlékszik vissza Julio Núñez. A látogatóknak még az emlékjegyeket is sikerült becsempészniük a börtönbe.

Minden börtönrészlegbe csak a kijelölt napon mehettek látogatók, és aki engedélyt kapott, általában az egész napot az elítélttel töltötte egy nagy udvaron. Így a Tanú rabok maroknyi csoportjának lehetősége volt találkozni a managuai testvéreikkel és testvérnőikkel, és átvehették tőlük a szellemi eledelt. Majd amikor ezek az elítéltek visszatértek a saját részlegükbe, akkor megosztották a többiekkel a kapott kiadványokat.

 Még a Királyság-énekekről sem feledkeztek meg. „A mi börtönrészlegünkből csak egy személynek volt kapcsolata a bejáró testvérekkel — mondja López testvér. — Így hát annak az egy elítéltnek kellett megtanulnia az énekek dallamát (egyszerre néhány énekét) és megtanítania nekünk. Mivel csak egy énekeskönyvünk volt, mindannyian gyakoroltuk az énekeket összejövetelek előtt.” Mendoza testvér is azon rabok kicsiny csoportjához tartozott, akik fogadhattak Tanú látogatókat. „Carlos Ayala meglátogatott a családjával — számol be Mendoza testvér. — A két lánya legalább kilenc Királyság-éneket megtanított nekem, én meg továbbadtam a társaimnak.” López testvér is másodkézből tanulta meg az énekeket. Így emlékszik vissza: „Később, amikor a börtönön kívül kezdtem látogatni az összejöveteleket, nagyon boldog voltam, de be kell vallanom, hogy kicsit meglepett, hogy mi is pontosan ugyanezeket a dallamokat énekeltük a börtönben.”

Szellemileg erősek maradtak a börtönben

Milyen körülményekkel kellett a testvéreknek és az érdeklődőknek szembenézniük a börtönben, és hogyan tudtak erősek maradni szellemileg? Mendoza testvér így emlékszik vissza: „Az ételt kiporciózták. Minden rabot többször is megvertek, és alkalmanként az őrök golyózáport szórtak körénk, miközben a padlón hasaltunk. Az volt a céljuk, hogy tönkretegyék az idegeinket. Amikor az őröknek valami bajuk volt a többi rabbal, akkor mindannyiunkat megbüntettek azzal, hogy meztelenül kiküldtek a napra, hogy leégjünk. Mi, Tanúk arra használtuk ezeket az alkalmakat, hogy építsük és vigasztaljuk egymást. Bibliaverseket idéztünk fel, és olyan gondolatokról beszélgettünk, amelyekkel a személyes tanulmányozásunk során találkoztunk. Ez segített egységesnek és erősnek maradnunk.”

Több Tanú és érdeklődő kihasználta, hogy sok szabadideje van, és négyszer-ötször végigolvasta a Bibliát. A kezükbe kerülő, Biblián alapuló kiadványokat újra és újra áttanulmányozták,  gyakran nagyon alaposan. Mendoza testvér különösen nagyra értékelte az Évkönyveket. „Nagyon tetszettek a különböző országokból érkező tapasztalatok és térképek, mindet áttanulmányoztuk — emlékszik vissza. — Minden évben átnéztük, hogy országonként mekkora a növekedés a hírnökök, a gyülekezetek, a megkeresztelkedők és az Emlékünnepen jelen lévők számában. Ez nagy örömre adott okot.”

Az új hírnökök ilyen helyzetben gyorsan és jól megismerték Isten Szavát és a teokratikus szervezetet. Buzgó prédikálók és tanítók lettek. 1986 februárjában például 43 hírnök volt a Modelo börtönben, és 80 bibliatanulmányozást vezettek. Átlagosan 83-an vettek részt a heti összejöveteleken.

Ezek a szellemileg már szabad elítéltek hamarosan más értelemben is szabaddá váltak, mert a kormány úgy döntött, hogy amnesztiát ad minden politikai fogolynak. Ez azt eredményezte, hogy 1989. március 17-én az utolsó 30 hírnök is kiszabadult a Modelo börtönből. A Kelet-managuai Gyülekezet azonnal intézkedett, hogy a kiszabadult hírnököket felkeressék a vének ott, ahová költöztek. Ezek a vének nagy örömmel fogadták az új testvéreiket, akik közül sokan később vének, kisegítőszolgák és úttörők lettek.

A korlátozások nem állítják le a prédikálást

A nehézségek és a veszélyek ellenére a hírnökök száma gyorsan növekedett Nicaraguában a korlátozások idején. Néhol olyan gyülekezetek alakultak, amelyekben szinte csak újak voltak. Erre példa a La Reforma-i Gyülekezet. A két különleges úttörő, Antonio Alemán és felesége, Adela mindennap a Masaya és a Granada közötti falvakban prédikált. Az egyik ilyen település volt La Reforma, ahol 1979 elején az Alemán házaspár tanulmányozott egy fiatalemberrel, Rosalío Lópezzel, akinek a felesége nem sokkal azelőtt halt meg. Rosalío hamarosan megosztotta a megtanult igazságot a felesége rokonaival, akikkel együtt lakott. Először az anyósával beszélt, majd pedig sógoraival  és sógornőivel. Hamarosan a család 22 tagja járt az összejövetelekre Masayába, 6 kilométerre az otthonuktól.

Egyik nap ezt mondták Rosalíónak a családtagjai:

— Azt hallottuk az összejöveteleken, hogy Jehova Tanúi házról házra prédikálnak, de mi nem tesszük ezt.

— Rendben — mondta Rosalío. — Most szombaton elmegyünk prédikálni.

És el is mentek! Rosalío beszélt, és mind a 22-en együtt jelentek meg, ugyanannál az ajtónál! Amikor Antonio a következő tanulmányozáskor meglátogatta őket, Rosalío fülig érő szájjal jelentette be: „A héten mindannyian elmentünk prédikálni!” Antonio nagyon örült a tanulmányozói buzgóságának, de arra kérte a fiatal párokat, hogy először igazítsák az életüket a Biblia követelményeihez.

1979 decemberében Rosalío és néhai feleségének az egyik öccse, Húber López elsőkként keresztelkedtek meg a csoportból, és hamarosan a többiek is sorra így tettek. Mindössze három évvel később megalakult a La Reforma-i Gyülekezet. A megalapításkor 30 hírnök volt a gyülekezetben, mindannyian ugyanabból a családból! Idővel Húbert és a testvérét, Ramónt, Rosalíóval együtt kinevezték vénnek. 1986-ban a gyülekezet 54 tagja szolgált úttörőként. (Lásd a bekeretezett részt a 99—102. oldalon.)

A La Reforma-i Gyülekezet tagjainak buzgó szolgálata azt eredményezte, hogy a környékbeli településeken további hat gyülekezet jött létre. Ne feledjük azonban, hogy a testvéreket még mindig figyelték a hatóságok, és nem tetszett nekik ez a buzgalom. „A katonaság állandóan zaklatott bennünket — emlékszik vissza Húber López —, de ez nem gátolt meg bennünket a prédikálásban.” Valójában még fokozódott is a prédikálómunka ezekben a nehéz időkben. Hogyan? Úgy, hogy mivel sok testvér elveszítette az állását, elvállalta az általános- vagy a kisegítőúttörő-szolgálatot.

 Jehova megáldotta erőfeszítéseiket. 1982-ben 4477-en hirdették a jó hírt Nicaraguában, de nyolcévi korlátozás és üldözés után 1990-re ez a szám 7894-re nőtt, ami 76 százalékos növekedés.

Feloldják a korlátozásokat

A nemzetközi megfigyelés mellett tartott választások 1990 februárjában kormányváltáshoz vezettek Nicaraguában. Ezt követően hamarosan megszűntek a Jehova Tanúit érintő korlátozások, valamint a kötelező katonai szolgálat, és feloszlatták a védelmi bizottságokat is. A testvérek még mindig óvatosak voltak, de már nem féltek a szomszédok kíváncsi tekintetétől. Még az év szeptemberében kinevezték Ian Huntert a nicaraguai országos bizottság koordinátorának, aki azelőtt a guatemalai fiókbizottságban szolgált.

A korlátozások megszűnése előtti nyolc évben az országos bizottság úgy látta el a nicaraguai munka felvigyázását, hogy nem volt irodájuk és irodai felszerelésük sem. Mennyire örült Hunter testvér, hogy magával hozta azt az írógépet, amelyet a guatemalai fiókhivatalban használt! Julio Bendaña, egy helyi testvér kedvesen felajánlotta a saját irodai felszerelésének nagy részét a testvéreknek, akiknek nagyon sok munkájuk volt.

Managua külvárosában hozzájutottak a testvérek egy házhoz, amit fiókhivatalnak használtak. Számos testvérnek eleinte nem volt könnyű a rendes Bétel-élethez igazodni, mert ahhoz voltak szokva, hogy titokban dolgozzanak különböző helyszíneken, úgy, hogy nem volt megszabva a munkaidő. Ám jól fogadták a képzést, és megtették a szükséges változtatásokat. Ezek közül a fiatal testvérek közül legtöbben továbbra is hűségesen szolgálják Jehovát, néhányan a teljes idejű szolgálat valamely ágában.

Más országokból is érkeztek testvérek, hogy segítsék a fiókhivatalban végzett munkát. Kenneth és Sharan Brian misszionáriusok Honduras után újra Nicaraguába kaptak kinevezést  1990 vége felé. Juan és Rebecca Reyest Costa Ricából helyezték Nicaraguába 1991 januárjában, majd hozzájuk csatlakozott Arnaldo Chávez is, akik mindhárman a Gileád Iskola Mexikóba kihelyezett tagozatának első osztályában végeztek. Chávez testvér felesége, María is kinevezést kapott ebbe az országba. Két évvel ezután Lothar és Carmen Mihank érkezett Panamából, ahol Lothar a fiókbizottságban szolgált. A legtöbben közülük az új fiókhivatalba kaptak kinevezést, ahol abban segítettek, hogy a munka újra a megfelelő szervezeti eljárások szerint legyen megszervezve. Ma a nicaraguai Bétel-családnak 37 tagja van, akik különböző országból érkeztek.

1991 februárjában kineveztek egy fiókbizottságot, amely felváltotta az országos bizottságot, és 1991. május 1-jén újra működésbe lépett a nicaraguai fiókhivatal. Most már meg volt alapozva a növekedés, és micsoda lenyűgöző módon vált valóra! 1990-től 1995-ig 4026 új tanítvány keresztelkedett meg, ami 51 százalékos növekedés! E miatt a növekedés miatt égető szükség volt megfelelő összejöveteli helyekre, de ahogy már olvashattuk, 1982-ben összesen 35 ingatlanunkat sajátította ki a csőcselék.

 Az ingatlanjaink visszaszerzése

Amikor a Királyság-termeket először vették birtokba illegálisan, a testvérek nem tűrték ezt szótlanul, hanem azonnal a kormányhoz fordultak, és Nicaragua alkotmányát hozták fel a védelmükre. A testvérek minden jogi követelménynek eleget tettek, ám kéréseik süket fülekre találtak. 1985-ben még Nicaragua elnökének is írtak, jogi elismerést és az ingatlanok visszaszolgáltatását kérve. Emellett számtalanszor kértek találkozót a belügyminisztertől, de minden ilyen erőfeszítés zsákutcába vezetett.

Amikor az új kormány 1990 áprilisában hivatalba lépett, a testvérek azonnal benyújtottak egy újabb kérvényt, ezúttal az új belügyminiszterhez, amelyben kérték, hogy újra jegyezzék be Jehova Tanúit hivatalosan. Mennyire boldogok és hálásak voltak Jehovának, amikor mindössze négy hónap elteltével kérésüket jóváhagyták! Azóta a Watch Tower Bible and Tract Society nemzetközi missziós státust kapott a nicaraguai kormánytól, és szabadon végezheti a tevékenységét, valamint vonatkozik  rá a nonprofit szervezeteket megillető adókedvezmény. A Királyság-termek visszaszerzése azonban nem megy könnyen, mert néhányat közülük „odaajándékoztak” az előző kormány támogatóinak.

A nem sokkal korábban megalakult Elkobzott Ingatlanok Felülvizsgálatának Országos Bizottságához fordultak a testvérek, és kárpótlást kértek minden ingatlanukért. Ez azonban nagyon bonyolult és komplikált eljárás volt, részben azért, mert rengeteg hasonló kérelemmel kellett a bizottságnak foglalkoznia, amelyek különböző szervezetektől és magánszemélyektől érkeztek. Egy évig tartó, sok energiát felemésztő munkával 1991 januárjában visszakaptuk egy ingatlanunkat. A testvérek azokat is meglátogatták, akik elfoglalták a Királyság-termeinket, hogy megegyezésre jussanak velük. Ám a legtöbben közülük úgy érezték, hogy a szerzeményük a forradalom alatt kapott jogos „juttatás”.

Még 1991-ben visszaadták a fióklétesítményt is, de gondoskodni kellett egy másik lakóhelyről a család számára, amely az épületben lakott. Az elkövetkező évek során a testvérek a 35 ingatlanból fokozatosan visszakaptak 30-at, azokért az ingatlanokért pedig, amelyeket nem lehetett visszaszerezni, kárpótlási jegyeket kaptak.

Megbirkóznak a természeti csapásokkal

A korábban említett földrengések mellett vulkánok és hurrikánok is okoztak pusztítást Nicaraguában. 1914 óta az ország legaktívabb vulkánja, a Cerro Negro 12-szer tört ki, és hatalmas területeken takarta be hamuval a terményt. Elfriede Urban, aki az 1968-as és az 1971-es kitörések alatt Leónban szolgált misszionáriusként, a következőket mondja a kitörésekről: „Fekete homok és hamu hullott a városra két héten át, amit le kellett lapátolni a tetőkről, hogy ne szakadjanak be. Az embereknek jó okuk volt az aggodalomra, mert León városát évszázadokkal azelőtt vulkánkitörésből származó hamu temette maga alá.  A szél finom homokot fújt mindenfelé, homokos volt a cipőnk, a ruhánk, az ágyunk, az élelmünk, sőt még a könyvek lapjai között is homok volt! A testvérek azonban mindettől függetlenül továbbra is jelen voltak az összejöveteleken, és részt vettek a szántóföldi szolgálatban.”

1998 októberében a Mitch hurrikán pusztított Közép-Amerikában. Néhány szakértő szerint ez volt „az elmúlt két évszázad legszörnyűbb hurrikánja, amely a nyugati féltekén tombolt”. Egy enciklopédia ezt írja: „A Mitch Nicaraguában 3–4000 ember haláláért volt felelős, és óriási vagyoni károkat okozott. A hatalmas esőzések miatt egy tó alakult ki a Casitas vulkán kráterében, és ez földcsuszamláshoz vezetett, amely 80 négyzetkilométeres körzetben több falut elpusztított” (Encarta Encyclopedia). Ennek következtében, a jelenlegi adatok szerint több mint 2000-en veszítették el életüket.

Jehova Tanúi Nicaraguában is nagy segélyezési akciókba kezdtek, csakúgy, mint a többi érintett országban. Egyes városokban a Tanú önkéntesek kerékpáros csapatokat alkottak. Elbicikliztek olyan helyekre, amelyeket más járművekkel nem lehetett megközelíteni, hogy megtudakolják a testvérek hogylétét, és hogy élelemről meg más segítségről gondoskodjanak. Gyakran ők voltak az elsők, akik segíteni jöttek, és ennek nagyon örültek azok a testvérek, akik elveszítették otthonukat. A Costa Rica-i és a panamai Tanúk azonnal küldtek 72 tonnányi élelmet és ruhát. Miután a segélyakcióban részt vevő munkások elvégezték a sürgős feladatokat, több hónapon át segítettek a testvéreknek Királyság-termek felújításában és új otthonok építésében.

Egy „másik” Nicaragua

A kormány 1987-ben Nicaragua keleti részén két autonóm területet hozott létre. A korábban Zelaya néven ismert részt mára Északi Atlanti-parti Autonóm Zónának és Déli Atlanti-parti Autonóm Zónának nevezték el. Ezek a részek Nicaragua  területének mintegy 45 százalékát teszik ki, de a lakosságnak csupán körülbelül 10 százaléka él itt.

Az autonóm zónák az ország közepén lévő rögös hegyvidék keleti lejtőitől a Moszkitó-part ingoványos és lagúnákkal teli vidékéig tartanak, arany és ezüstbányákkal tűzdelve. A változatos tájon trópusi esőerdők, fenyő- és pálmafacsoportokkal tarkított szavannák találhatók, amelyekben számos folyó és patak kígyózik a Karib-tenger felé. Az évek során meszticek és moszkitók, valamint más bennszülött népek lakta falvak és városok jöttek itt létre.

A környék moszkitó, sumó, rama és kreol lakosai szemében a főváros, Managua egy másik világ. Még egy kövezett út sincs, amely az ország keleti és nyugati vidékét kötné össze. Bár az Atlanti-óceán partján spanyolul is beszélnek, sokak nyelve a moszkitó, kreol vagy valamilyen más bennszülöttek által beszélt nyelv. A legtöbben protestánsnak vallják magukat, főleg a cseh—morva testvérhitközség tagjának, míg a csendes-óceáni parton leginkább katolikusok az emberek. Így hát a kelet és a nyugat szinte minden tekintetben éles ellentétben áll egymással; földrajzilag, nyelvileg, történelmileg, kulturálisan és vallásilag. Vajon milyen fogadtatásra talál a jó hír ebben a „másik” Nicaraguában?

A Királyság-üzenet eléri a távoli vidékeket

A Tanúk közül néhány misszionárius 1946-ban felfedezőutakat tett a keleti vidékekre, és kiadványokat terjesztett. Sydney Porter körzetfelvigyázó és felesége, Phyllis az 1950-es években meglátogatta az olyan tengerparti kisvárosokat, mint Bluefields és Puerto Cabezas, valamint elhajózott a Maíz-szigetekre, és látogatást tett a Rosita, Bonanza és Siuna nevű bányavárosokban. „Egyszer, amikor a bányavárosokban jártunk, külön-külön több mint 1000 folyóiratot és 100 könyvet terjesztettünk el. Mindenki szeretett olvasni” — emlékszik vissza Sydney testvér. Nemsokára elszigetelt csoportok jöttek létre a legtöbb ilyen  városban, és a csoportok az 1970-es évek óta fokozatosan gyülekezetekké váltak.

Az autonóm zónák több területén azonban éveken át szinte nem is prédikáltak. Nagyon megnehezítette a prédikálást az, hogy elszigeteltek voltak a települések, nem voltak összekötő utak, és minden évben több mint nyolc hónapig trópusi záporok áztatják a vidéket. Ám számos buzgó és bátor úttörő példája mutatja, hogy ezek az akadályok nem voltak leküzdhetetlenek. Ezek az úttörők elszántan és keményen dolgoztak, ami nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az autonóm zónákban ma már 400 Királyság-hírnök van hét gyülekezetben és kilenc csoportban.

Jól mutatja egy 22 éves testvér példája, hogy milyen nehézségekkel kell szembenézniük a Tanúknak ezen a vidéken. Ez a testvér hetente háromszor utazik a hegyeken át körülbelül nyolc órát, hogy részt vegyen az összejöveteleken a legközelebbi gyülekezetben, amely a Rosita nevű bányavárosban van. Ő a gyülekezet egyik kisegítőszolgája, és egyben általános úttörő is. A családjában ő az egyedüli megkeresztelt Tanú, és általában egyedül végzi a munkát ezen a hegyvidéki területen, ahol a házak gyakran kétórányi gyalogútra vannak egymástól. Ha későig elidőzik egy háznál, akkor ott alszik, és másnap onnan folytatja a szolgálatot, mert nem célszerű hazatérnie éjszakára. Nem sokkal korábban meghalt az édesapja, és mivel ő a legidősebb fiú, neki kell gondoskodnia a családról. Ettől függetlenül még mindig képes végezni az úttörőszolgálatot. Most már az egyik öccse is kereszteletlen hírnök, és elkíséri a szolgálatba.

A fiókhivatal 1994 óta minden évben szervez prédikálókampányokat ezen a hatalmas területen. Az autonóm zónákban a száraz évszakban négy hónapig prédikálnak a távol eső falvakban és városokban az ideiglenes különleges úttörők, akik a buzgó általános úttörők soraiból kerülnek ki. Ezeknek az edzett úttörőknek meg kell birkózniuk a rendkívüli forrósággal,  a nehéz terepviszonyokkal, kígyókkal, vadállatokkal, fertőzött vízzel és annak kockázatával, hogy elkapnak valamilyen fertőző betegséget. A cél az, hogy alaposan tanúskodjanak, tanulmányozzák a Bibliát az érdeklődőkkel, és keresztény összejöveteleket tartsanak, beleértve az Emlékünnepet is. Az általuk szerzett tapasztalatok segítenek a fiókhivatalnak is annak eldöntésében, hogy hová nevezzék ki a különleges úttörőket. Az évek során ez az elrendezés új gyülekezetek és csoportok megalakulásához vezetett Waspan és San Carlos városaiban, amelyek messze északkeleten vannak a Coco folyó mentén.

Bár az autonóm zónákba nagyszámú spanyolul beszélő mesztic települt be, még mindig a bennszülöttek által beszélt moszkitó nyelv a legelterjedtebb ezen a vidéken. Néhány Biblián alapuló kiadvány elérhető moszkitó nyelven, és több úttörő tanulta meg ezt a nyelvet. Ez azt eredményezte, hogy a Királyság-üzenetet szívesen fogadja számos itt élő ember, akik vendégszeretők, és vonzónak találják a Bibliát.

Az északi zónában például a Likus folyó mellett fekszik Kwiwitingni, egy moszkitó falu, ahol 46 ház van, és ebből 6 lakatlan volt a 2001-es úttörőkampány alatt. Abban az évben az ideiglenes különleges úttörők 40 bibliatanulmányozást vezettek  ebben a faluban; minden házra jutott egy tanulmányozás! Mindössze egy hónap elteltével három tanulmányozó fejezte ki azt a vágyát, hogy szeretne megkeresztelkedni, és közülük az egyik a cseh—morva testvérhitközség helyi pásztorának volt a segítője. Rajtuk kívül két olyan pár is szeretett volna hírnök lenni, akik nem kötöttek törvényesen házasságot. Az úttörők kedvesen elmagyarázták nekik a Biblia házasságra és megkeresztelkedésre vonatkozó alapelveit. Képzelhetitek, hogy mennyire örültek az úttörők, amikor a hazamenetelük előtt nem sokkal megkereste őket ez a két pár, a házassági anyakönyvi kivonattal a kezükben!

A gyümölcsöző kampány óta a waspani hírnökök rendszeresen megteszik a Kwiwitingnibe vezető 19 kilométert, hogy segítsenek az új érdeklődőknek szellemileg előrehaladni, és hogy képezzék őket a szolgálatra.

A Coco folyó melletti moszkitó falvakban prédikáló ideiglenes különleges úttörők sok amerikaival találkoztak, akik szociális munkát végeztek. Az úttörők számos angol nyelvű folyóiratot terjesztettek el nekik. A Wawa folyó mellett fekvő Francia Sirpi nevű faluban a baptista egyház tagjai egy kis iskolát építettek, és az építési csoport vezetője ezt mondta az egyik úttörőnek: „Csodálom Jehova Tanúi munkáját. Önök a Bibliát tanítják itt. Bárcsak az én egyházam is előmozdítaná ezt a munkát.”

Szükség van tapasztalt testvérekre

A korlátozások idején a nicaraguai Tanúknak mintegy hatvan százaléka volt jelen családias összejöveteleken. Csak igen kevés kiadványuk volt a szolgálatuk végzéséhez. A kongresszusokat gyülekezetenként tartották meg, rövidített programokkal. Számos érett, családos testvért neveztek ki helyettes utazófelvigyázónak, de ők csak részidőben tudták ellátni szolgálatukat. Továbbá jó néhány régi Tanú-család kivándorolt az országból a zavargások idején, ezért amikor a munkánkat ismét  szabadon végezhettük, égető szükség volt tapasztalt vénekre és úttörőkre.

A vének nagyon vágytak rá, hogy képzést kapjanak a gyülekezeti ügyek intézésében, míg a hírnökök szerettek volna tanácsot kérni sok egyéb dologban, például, hogy miként terjesszék a kiadványainkat a szántóföldön. Ezeknek a szükségleteknek a kielégítésére a Vezető Testület szolgálati kiképzőiskolát végzett testvéreket küldött Nicaraguába Mexikóból, Puerto Ricóból és Salvadorból. Köztük volt Pedro Henríquez, aki az első osztályban végzett a szolgálati kiképzőiskolán Salvadorban, és 1993-ban kezdte a körzetmunkát Nicaraguában. Mexikóból tizenegy tapasztalt körzetfelvigyázó ’jött át’ ebbe a modern kori Makedóniába, hogy segítséget nyújtson (Csel 16:9).

Az utóbbi kilenc évben Nicaraguába 58 Gileád Iskolát végzett misszionárius is érkezett, akik országszerte hat misszionáriusotthonban élnek. Az ő érettségük hozzájárult a gyülekezetekben az egészséges szellemi légkörhöz, és sok fiatalnak segítettek, hogy felismerjék, mennyire értékes cél a teljes idejű szolgálat.

Azok, akik az 1960-as és 70-es években érkeztek Nicaraguába, hogy olyan helyen szolgáljanak, ahol nagyobb a szükség, a prédikálók paradicsomának nevezték ezt a helyet.  Ez a mai napig igaz. A fiókhivatal szolgálati osztályán az egyik testvér megjegyezte: „Nicaragua még olyan terület, ahol mind a hírnökök, mind az úttörők maguk határozhatják meg, hogy hány bibliatanulmányozást akarnak vezetni, olyan nagy az érdeklődés.” Érthető módon sok olyan személy érdeklődött Nicaragua iránt, akik kiszámolták a költségeket, és ott szeretnének szolgálni, ahol a szükség nagyobb. Igen, 2002 áprilisáig 289 úttörő költözött ide 19 országból, hogy segítsen. Mennyire hálásak a helyi Tanúk ezekért az aratómunkásokért! (Máté 9:37, 38).

Egy izgalmas, országos méretű kongresszus

A korlátozások előtt legutoljára 1978-ban tartottak országos kongresszust. Így elképzelhetitek, mennyire boldogok voltak a testvérek, amikor meghívást kaptak egy kerületkongresszusra, melyet 1999 decemberében tartottak meg Managuában! Arra buzdították a családokat, hogy kezdjenek el pénzt gyűjteni az utazásra és az egyéb költségekre, hogy mindannyian részt vehessenek a kongresszuson. Sok Tanú nagyon ügyesen előteremtette a szükséges pénzt. Mivel Nicaraguában közkedvelt a sertéshús, a testvérek közül sokan foglalkoztak sertéshizlalással — megvették a malacot, felnevelték, és később eladták. Az ügyes tervezésnek és eltökéltségnek az lett az eredménye, hogy 28 356 Tanú és érdeklődő jött el az egész országból Managua nemzeti baseballstadionjába az „Isten prófétai szava” kerületkongresszusra, amely december 24-én kezdődött.

Micsoda lenyűgöző élmény volt a küldötteknek, amikor szombaton tanúi voltak annak, amint 784 személy keresztelkedik meg — ennyien még soha nem keresztelkedtek meg egyszerre a nicaraguai munkánk történelme során! Jelen voltak a programon azok a misszionáriusok, akik korábban itt szolgáltak, és buzdító tapasztalatokat osztottak meg a hallgatósággal. Ezenkívül a kongresszusnak egyesítő hatása volt, mert a nyelvi és törzsi különbözőségek ellenére mindenkit arra ösztönzött, hogy még  határozottabban törekedjen arra, hogy előrehaladjon a szellemi igazság ’tiszta nyelvének’ beszélésében, „hogy vállvetve szolgálják” Jehovát (Sof 3:9, NW).

A vér nélküli orvosi kezeléshez való jogunk megvédése

Nicaraguában három kórházi összekötő bizottság (köb) működik, amelyeknek a tevékenységét a fiókhivatalban működő kórházi információs szolgálat koordinálja. Ezek a bizottságok segítenek a Tanú-betegeknek, ha felmerül a vértranszfúzió kérdése, de emellett arra is törekszenek, hogy információval lássák el az orvosokat és az orvostanhallgatókat arról a sokféle módszerről, amely helyettesíti a vértranszfúziót, és elfogadható Jehova Tanúi számára.

 A köb-tagok ezért előadásokat és audiovizuális bemutatókat tartottak az orvosoknak és orvostanhallgatóknak, akik közül többen nagyon kedvező véleménnyel voltak. Sőt, egyre több sebész és aneszteziológus fejezi ki, hogy kész együttműködni Jehova Tanúival, és tiszteletben tartja a bibliai álláspontjukat a vértranszfúzióval kapcsolatban.

Határozottan előre!

Nicaragua teokratikus történelme egyértelműen bizonyítja, hogy sem természeti csapások, sem emberi gonoszság nem képes megállítani a jó hír terjedését. Jehova valóban előidézte, hogy a ’legkisebb ezerre nőjön’ (Ézs 60:22). Az országban folyó szántóföldi szolgálatról először 1943-ban adtak le jelentést, amely szerint akkor három hírnök tevékenykedett, ám 40 évvel később a hírnökök csúcslétszáma elérte a 4477-et. 1990-re, amikorra a misszionáriusok visszatérhettek az országba, a hírnökök száma 7894-re emelkedett! Az elmúlt évtizedben szintén megmutatkozott Jehova áldása, mert a Királyság-hirdetők száma 10 év alatt csaknem a kétszeresére nőtt.

 A gyors növekedés miatt természetesen megnőtt a Királyság-termek iránti igény is. A fiókhivatal ezért egy nagy építési programba kezdett, amely 120 további Királyság-terem építését foglalja magában, valamint egy új fiókhivatalét, Managuától 11 kilométerre délre, Ticuantepében. A fiókhivatalt a tervek szerint 2003 áprilisában fejezik be.

Az elmúlt években Nicaragua gazdasága fejlődésnek indult, különösen Managuában, ahol rövid idő alatt sokkal több lehetőség nyílt a munkára, a tanulásra és a szórakozásra. A városban rengeteg építkezés folyik, új éttermek, benzinkutak és bevásárlóközpontok nyílnak, amelyek tele vannak mindenféle árucikkel és a nyugati társadalom egyéb jellegzetességeivel.

Az ilyen környezet a maga csábításaival új kihívást jelent a keresztényeknek. Egy vén, aki már régóta szolgál, így nyilatkozik: „A változások gyorsan mennek végbe. Olyan ez, mintha egy tányér édességet tennénk egy olyan gyermek elé, aki addig csak rizst és babot evett, majd ezt mondanánk neki: »Vigyázz vele!« Igen, tudjuk, hogy miként kell Jehovát szolgálni üldözés alatt, most azonban nem olyan nyilvánvaló az ellenség. Ezzel a helyzettel nehezebb megbirkózni.”

Ám továbbra is jó gyümölcsöket terem az a lojalitás, buzgalom és bátorság, amelyet Jehova népe a korlátozások évei alatt mutatott fel. Sok gyermek, aki akkoriban nőtt fel, most vénként szolgál, úttörő vagy a Bételben van. Nicaraguában ma 17 körzet, 295 gyülekezet és 31 elszigetelt csoport van. A 2002. augusztusi jelentés szerint a hírnökök új csúcsot értek el 16 676 fővel, és az Emlékünnepen 66 751-en vettek részt!

Imádkozunk érte, hogy még sok-sok ember ismerje meg Jehovát ebben a sokszínű országban, mielőtt véget ér az ő „jókedvének esztendeje” (Ézs 61:2). Igen, bárcsak továbbra is kiterjesztené égi Atyánk a szellemi paradicsom határait, amíg az egész föld telve nem lesz „Jehova ismeretével, miként a vizek beborítják a tengert” (Ézs 11:9, NW).

 [Kiemelt rész a 72. oldalon]

Nicaraguáról röviden

Az ország: Nicaragua a legnagyobb ország Közép-Amerikában, melyet két részre oszt az ország közepén húzódó hegység. A nyugati oldalon édesvizű tavak vannak. A keleti oldal kevésbé termékeny, legnagyobb részén őserdők és síkságok terülnek el. Nicaraguában mintegy 40 vulkán van, közülük több működőképes.

Az emberek: A lakosság legnagyobb része spanyolul beszélő mesztic, akiknek európai és indián őseik vannak. A nyugati parton él egy kevés számú monimbó és subtiaba indián, a keleti vidékeken pedig moszkitó, sumó és rama indiánok, valamint kreolok és fekete karibok. A legtöbben a római katolikus egyházhoz tartoznak.

Az ország nyelvei: A spanyol a hivatalos nyelv, de a bennszülöttek egyéb nyelveket is beszélnek.

A megélhetés: A mezőgazdaság a legfontosabb gazdasági ágazat Nicaraguában.

Az élelem: Az emberek általában rizst, kukoricát, babot, cirokot, banánt, maniókát és különböző gyümölcsöket termelnek az otthonaik körül. Exportálnak kávét, cukrot, banánt, tengeri csemegéket, valamint marhahúst.

Az éghajlat: Nicaragua trópusi ország. Az eső mennyisége területenként változó, 1900 milliméter és 3800 milliméter között van. A partok mentén 26 °C körüli az átlaghőmérséklet, de a hegyekben kicsit hűvösebb van.

 [Kiemelt rész/kép a 99—102. oldalon]

Egy eset a titkosrendőrséggel

Húber és Telma López

Életrajzi részletek: Három felnőtt gyermekük van, és Húber vénként szolgál az egyik gyülekezetben.

A forradalmi kormány fennállása alatt az állambiztonsági szervek gyakran letartóztatták a kisegítőszolgákat és a véneket, és egy-két napon, vagy akár több héten át is fogva tartották őket kihallgatás végett. A Biblia tanításán alapuló semlegességük miatt azt gondolták Jehova Tanúiról, hogy a kormány elleni lázadásra bujtogatnak, ám ezzel hivatalosan sohasem vádolták meg őket. A vallatók meg akarták tudni az „oktatóink” és a „vezetőink” nevét is.

Sok testvér átesett ilyen vallatáson. Például Húber López is, aki ma már vén és három felnőtt gyermek édesapja. 1985 decemberében López testvért letartóztatták a La Reforma-i otthonában, a Managuától 40 kilométerre délkeletre fekvő faluban. Felesége, Telma elmondja, hogy milyen megrázkódtatásokat kellett átélniük aznap:

„Délután négy órakor két dzsip állt meg a házunk előtt, az egyikben az állambiztonság emberei ültek, a másikban pedig felfegyverzett katonák, akik aztán  körbevették a házat. Megmondtam nekik, hogy nincs itthon a férjem, mire azt parancsolták, hogy menjünk ki a gyerekekkel együtt, és majd ők átkutatják a házat. Legnagyobb fiam, a tízéves Elmer azonban a házban maradt. Figyelemmel kísérte, amint kiürítik a könyvszekrényünket, amelyben világi és teokratikus kiadványok is voltak. A férjem a könyvek közé rejtett néhány gyülekezeti feljegyzést. Amikor a betolakodók a dzsipek felé vitték a könyveket, Elmer felkiáltott:

— Uram! Az iskolai könyveimet is el akarják vinni?

A katona mogorván visszaszólt:

— Jól van, vidd vissza őket!

Így a fiamnak sikerült megmentenie az iskolai könyveit és a gyülekezeti feljegyzéseket is.

Még aznap vacsora közben visszatértek a katonák. Fegyvereket szegeztek ránk, és a zokogó gyerekek szeme láttára elvitték a férjemet. A katonák nem mondták meg nekünk, hogy miért, és hogy hová viszik.”

Az ezt követő eseményekről López testvér ezt mondja: „A masayai börtönbe vittek, és betettek mindenféle bűnöző közé. Azonnal elmondtam, hogy Jehova Tanúja vagyok, és több órán át tanúskodtam ezeknek a férfiaknak. Éjfélkor valaki puskát szegezett nekem, és kiparancsolt a cellából, majd egy dzsipbe kellett ülnöm, amely kint várakozott a sötétben. Azt mondták, hogy nem nézhetek fel, de amint beültem, észrevettem, hogy négy másik személy is ott ül, akik szintén lefelé néznek. Masaya környéki kisegítőszolgák és vének voltak, akiket ugyanazon az estén tartóztattak le.

 Az éjszaka folyamán kétszer fenyegettek meg bennünket azzal, hogy megölnek, egyszer egy kávéültetvényen, majd egy városban, ahol falhoz állítottak bennünket. Mindkét alkalommal úgy tűnt, arra várnak, hogy mondjunk valamit, de egyikünk sem szólt egy árva szót sem. Végül egy jinotepei börtönbe vittek bennünket, majd különálló cellákba tettek, ahol három napot töltöttünk.

Nem engedték, hogy egyszerre néhány óránál többet aludjunk. A celláinkat besötétítették, így nem tudtuk, hogy éjszaka van-e vagy nappal. Újra meg újra a vallatószobába hívattak bennünket, majd kérdéseket tettek fel a prédikálótevékenységünkkel, az összejöveteleinkkel és a »vezetőink« nevével kapcsolatban. Az egyik vallató azzal is megfenyegetett, hogy letartóztatja a szüleimet, és belőlük fogja kihúzni az információt. És valóban hallottam is a szüleim, a feleségem és a családom többi tagjának a hangját. Ám amit hallottam, az csak egy felvétel volt, amelynek az volt a célja, hogy elhitessék velem, hogy a családtagjaimat is behozták vallatásra.

A negyedik napon, csütörtökön azt mondták, hogy elengednek, de előtte alá kell írnom egy nyilatkozatot, melyben megfogadom, hogy nem fogok többé prédikálni a vallásomról. Azt is mondták, hogy a Tanú-társaim már aláírták a nyilatkozatot — ez persze nem volt igaz.

— Ha nem írja alá, akkor visszahozzuk ide, és itt fog megrohadni — mondták a vallatóim.

— Akkor kérem, ne is vigyenek el; csak hagyjanak itt — válaszoltam.

— Miért mondja ezt?

— Azért, mert Jehova Tanúja vagyok, és ez azt jelenti, hogy prédikálok.

Nagy meglepetésemre, mind az ötünket elengedtek még aznap. Igen, Jehova meghallgatta az imáinkat, és megerősített bennünket, hogy nyugodtak maradjunk, és ne áruljuk el a testvéreinket. Ez után az eset után állandó megfigyelés alatt álltunk.”

 [Kiemelt rész/kép a 105—6. oldalon]

A harcok kellős közepébe kényszerítve

Giovanni Gaitán

Megkeresztelkedett: 1987

Életrajzi részletek: Pár héttel a megkeresztelkedése előtt tartóztatták le, és arra kényszerítették, hogy 28 hónapig a BLI-vel tartson. Több mint 8 éven át szolgált úttörőként.

Néhány fiatal testvért arra kényszerítettek, hogy kísérje el a Partizán Háborús Zászlóaljat (spanyol rövidítése: BLI) a sűrű hegyi dzsungelekben folyó harcokba.

Az egyik fiatal testvért, akit erre kényszerítettek, Giovanni Gaitánnak hívják. Még csak kereszteletlen hírnök volt, amikor 28 hónapot kellett eltöltenie a BLI-vel. Csupán néhány héttel a megkeresztelkedése előtt tartóztatták le. Giovanni a következőkről számol be: „Az első ütközet után kezdődtek a próbáim. Egy tiszt arra kért, hogy mossam ki az egyik halott katonáról lehúzott véres egyenruhát. Én ezt visszautasítottam, azzal érvelve, hogy ez a tettem elindíthat egy olyan folyamatot, melynek a végén megalkuszom a keresztény semlegességemben. A tiszt mérges lett, és keményen pofon vágott. Elővette a pisztolyát, a fejemhez szorította, majd meghúzta a ravaszt, de a fegyver nem sült el. Így az arcomba vágott vele, és megfenyegetett, hogy ha nem fogok engedelmeskedni neki, akkor megöl.

Ez a férfi az elkövetkező 18 hónapban nagyon megnehezítette az életemet. Számos alkalommal egész napokra összekötötte a kezeimet, így nem tudtam enni. Ilyen állapotban gyakran kényszerítettek arra, hogy rám szíjazott puskával és gránátokkal a csapat előtt menjek, így én voltam az ellenség elsődleges célpontja! Megvert és azzal fenyegetőzött, hogy megöl, különösen akkor, amikor mások meghaltak körülöttem a harc hevében, én pedig nem voltam hajlandó felvenni a fegyverüket. Ezektől függetlenül azonban én nem gyűlöltem, és nem is mutattam félelmet, mert Jehova bátorságot adott nekem.

1985 márciusának egyik reggelén néhány másik testvérrel együtt lehoztak bennünket a hegyekből egy Mulukukú melletti helyre, ahol meglátogathattak a családtagjaink. Ez Managuától 300 kilométerre északkeletre volt. Mialatt a családtagjaimmal ettünk és beszélgettünk, észrevettem, hogy a tiszt egyedül üldögél, és vittem neki egy tányér ételt. Amikor elfogyasztotta, odahívott magához. Fel voltam készülve a legrosszabbra, de meglepődtem, amikor elnézést kért azért, ahogyan bánt velem. Még a hitnézetemről is kérdezgetett. Akkor láttam utoljára, mert nem sokkal azután meghalt, amikor balesetet szenvedett egy katonai teherautóval.”

 [Kiemelt rész/képek a 116—8. oldalon]

Az országos bizottság két tagjának beszámolója

A korlátozás ideje alatt a nicaraguai munkát a Costa Rica-i fiókhivatal felügyelte. A helyi munka felvigyázására kineveztek egy országos bizottságot, amelynek két tagja Alfonso Joya és Agustín Sequeira a megpróbáltatásokkal teli időkről számol be.

Alfonso Joya: „Managuában szolgáltam vénként, amikor 1985-ben meghívást kaptam, hogy szolgáljak az országos bizottságban. Egy neves bank legnagyobb fiókjának voltam a vezetője, így a banki ismereteim lehetővé tették, hogy segítsek Jehova szervezetének az anyagi forrásaiból a lehető legtöbbet kihozni abban az időszakban, amikor Nicaragua fizetőeszköze gyorsan veszített az értékéből, és a gazdaság hanyatlásnak indult. Egy egyszerű cipő, amiért 250 córdobát kellett fizetni, hamarosan kétmillió córdobába került!

Ebben a gazdaságilag nehéz időszakban az országnak az üzemanyag-ellátással is gondjai voltak, ami megnehezítette a testvéreknek, hogy eljuttassák a kiadványokat a távoli gyülekezetekhez. Jehova segített nekünk, mert lehetővé tette számomra, hogy segíteni tudjak a testvéreknek a szükséges üzemanyag beszerzésében.

A családom nem tudta, hogy tagja vagyok az országos bizottságnak. 35 éves voltam akkor, és alkalmas voltam a tartalékos katonai szolgálatra. A katonaság  négyszer próbált meg besorozni, még egyszer a saját otthonomban is. Jól emlékszem erre az esetre, mert a feleségem és három kisgyermekem is mellettem volt, amint merev tekintettel néztem a rám szegeződő fegyver csövét. Érdekes azonban, hogy nem veszítettem el az állásomat a bankban.”

Agustín Sequeira: „Különleges úttörő voltam egy kisvárosban, Boacóban, amikor a misszionáriusokat kitoloncolták az országból 1982-ben. Később az a kiváltság ért, hogy az országos bizottságban szolgálhattam. A gyülekezetemben lévő testvérek nem is sejtették, hogy ilyen kinevezésem van. Hajnali 4-kor keltem, elvégeztem a papírmunkát, majd részt vettem a szolgálatban a gyülekezettel.

Az országos bizottság tagjaiként álnevet használtunk a munkánk során, és megegyeztünk, hogy nem beszélünk egymásnak a munkánk részleteiről. Ez védelem volt letartóztatás esetén. Nem volt irodánk, hanem különböző otthonokban dolgoztunk. Mivel egy kézitáska feltűnő lett volna, én egy olyan táskát választottam, amelybe az irodai papírok fölé hagymát tehettem úgy, hogy a hagyma szára kilátsszon a táskából. Volt néhány alkalom, amikor majdnem lebuktam, de sohasem tartóztattak le.

A Costa Rica-i fiókbizottság tagjai többször meglátogattak bennünket, hogy buzdítsanak és útmutatást adjanak. Nekem a legemlékezetesebb és legbuzdítóbb esemény az volt, amikor 1987 januárjában átadták a Costa Rica-i fiókhivatalt, és az országos bizottság egy másik tagjával együtt kiváltságunk volt találkozni a Vezető Testület két tagjával.”

A könyv kinyomtatása előtt nem sokkal Sequeira testvér halálalvásba merült. 86 évet élt, és 22 évet töltött a teljes idejű szolgálatban, valamint tagja volt a nicaraguai fiókbizottságnak is.

 [Kiemelt rész/képek a 122—3. oldalon]

Valódi szabadságra leltünk a börtönben

A Modelo börtön 1979-től 1989-ig tele volt katonai és politikai elítéltekkel, akik a korábbi kormánnyal voltak kapcsolatban. A Királyság-üzenet bejutott a börtönbe, és elérte a tiszta szívű emberek elméjét és szívét, valamint segített nekik krisztusi tulajdonságokat kifejleszteni (Kol 3:5–10). Most néhány korábbi elítélt beszámolója következik.

José de la Cruz López: „A börtönben megkeseredtem, mert nem volt reménységem, sem jövőm. Majd találkoztam olyan rabokkal, akik Jehova Tanúi lettek. Meghatott az, amit a Bibliáról mondtak, és a jó viselkedésük. Végre törődtek a szellemi szükségleteimmel, és reménységem lett. Arra gondoltam, hogy ha kész voltam az életemet is feláldozni egy emberi kormányzatért, amely nem adott valódi reménységet, akkor mennyivel inkább hűségesnek kell lennem Istenhez, aki értem adta a Fiát! Miután kiszabadultam, a feleségem és lányaim, valamint a családom három másik tagja is megismerte az igazságot. Igen, sohasem fogom tudni visszafizetni Jehovának azt, amit értem tett.”

López testvér vénként szolgál Managuában.

Omar Antonio Espinoza: „18 éves koromban 30 év börtönbüntetést kaptam, amelyből 10 évet le is kellett töltenem. Bár sajnálom, hogy elveszítettem a szabadságomat, a valódi szabadságot és Jehovát a börtönben ismertem meg. Korábban kicsapongó életet éltem,  de most teljesen megváltoztam. Hálás vagyok Jehovának, hogy szellemi értelemben csordultig van a poharam. Józsuéhoz hasonlóan én is elhatároztam: »én azonban és az én házam az Úrnak szolgálunk« (Józs 24:15).”

Espinoza testvér vénként szolgál Rivas városában.

Anastasio Ramón Mendoza: „Miután eltöltöttem egypár hónapot a börtönben, elkezdtem olvasni a Bibliát egymagamban. Később tanulmányozni kezdtem egy másik elítélttel, aki Jehova Tanúja volt. Hamarosan meggyőződtem róla, hogy megtaláltam az igazságot, a keresztelkedést azonban el kellett halasztani, mert szívem legmélyéből gyűlöltem a fogva tartóimat, és tudtam, hogy Jehova nem helyesli ezt a szemléletmódot.

Buzgón imádkoztam Jehovához, hogy bocsásson meg nekem, és segítsen legyőzni keserű érzéseimet! Jehova meghallgatta könyörgésemet, mert kedvesen segített megtanulnom, hogy nem a személyeket, hanem a rossz magatartásformákat és tetteket kell gyűlölni. 1982-ben keresztelkedtem meg, és 1989-ben helyeztek szabadlábra. Azóta sok korábbi katonával tanulmányoztam a Bibliát és másokkal is, akik hozzám hasonló helyzetben voltak. Néhányan közülük most már a szellemi testvéreim.”

Mendoza testvér kisegítőszolga Managuában.

 [Kiemelt rész/kép a 141—5. oldalon]

Egy lelkész imái meghallgatásra találnak

Teodosio Gurdián

Megkeresztelkedett: 1986

Életrajzi részletek: Gurdián testvér jelenleg a Wambláni Gyülekezet egyik vénjeként szolgál.

A sandinisták és kontrák között dúló harcok idején, 1986-ban San Juan del Río Coco kis gyülekezetéből két hírnök utazott 100 kilométert északra. A Wamblán nevű településen kötöttek ki, amely a hondurasi határ közelében fekszik, az ország közepén húzódó hegyvidék kopár domborulatai között. Az ott élő Tanúk kicsiny csoportja a harcok miatt a látogatás előtt két évvel elhagyta Wamblánt. A két testvér Teodosio Gurdiánt kereste. Teodosio most megosztja velünk, hogy miért.

„Egy protestáns egyház lelkésze voltam Wamblánban. Az egyházunk vezetői a Nicaraguai Lelkészek Országos Egyesületéből (spanyolul ANPEN) kerültek ki, amely a Managuában lévő összes protestáns vallás lelkészeiből állt. Röviddel azután, hogy a sandinisták hatalomra kerültek, az ANPEN aláírt egy megállapodást, amely jóváhagyta, hogy a lelkészek és a hívek részt vegyenek a Sandinista Védelmi Bizottságokban és más szervezetekben, beleértve a hadsereget is. Ez azonban zavart engem, és megkérdeztem magamtól: »Hogyan foghat Isten szolgája fegyvert?«

 Akkoriban kaptam meg egy wambláni Tanú-családtól az Igazi béke és biztonság — Honnan várható? című könyvet, és késő éjszakáig azt olvastam. Hamarosan Az Őrtorony és az Ébredjetek! folyóiratokat is elkezdtem rendszeresen olvasni. Ez végre valódi szellemi eledel volt! Még a prédikációimban is felhasználtam az innen kapott ismeretet. Ám amikor minderről tudomást szereztek az egyházunk vezetői, behívtak a managuai központi irodába.

Azt gondolták, hogy mint lelkésznek hiányosak az ismereteim, és ezért lehetett félrevezetni, így felajánlottak egy nyolc hónapos továbbképzést Managuában. Ám amiket a Tanúk kiadványaiból ismertem meg, szilárd bibliai alapokon álltak. Megkérdeztem hát az egyházi vezetőktől például azt, hogy a korai keresztényekhez hasonlóan mi miért nem prédikálunk házról házra, vagy miért fogadunk el tizedet, amikor az apostolok nem tartottak rá igényt. A kérdéseimre nem kaptam kielégítő választ, és ezek a vezetők hamarosan kezdtek Tanúnak mondani.

Ez után az élmény után megszakítottam a kapcsolatomat az egyházammal, és igyekeztem érintkezésbe lépni Jehova Tanúival Managuában. Ám akkoriban 1984-et írtunk, és a Tanúk titokban jöttek össze. Így két hét eredménytelen kutatás után visszatértem Wamblánba, és gazdálkodni kezdtem egy kis földterületen, kukoricát és babot termelve. Így tartottam el a családomat.

A Wamblánban élő Tanúk a náluk lévő kiadványok közül sokat elterjesztettek, mielőtt elhagyták a területet. Így mindig, amikor a családoknál tett látogatásaim során rábukkantam ezekre a kiadványokra, akkor megkérdeztem a háziakat, hogy olvassák-e a könyveket, és megvásárolhatnám-e  tőlük. A legtöbben ideadták, így hamarosan lett egy saját kis teokratikus könyvtáram.

Bár a nyilvánosság előtt nem azonosítottam magamat Tanúként, a wambláni emberek is lassan annak mondtak, így rövid időn belül az állambiztonsági ügynökök kérdezgetni kezdtek a tevékenységemről. Még azt is mondták, hogy nyugodtan prédikálhatok a közeli falvakban, feltéve, ha viszonzásul elmondom nekik, hogy kik támogatják a kontrákat. »Ha eleget tennék a kérésüknek, akkor megtagadnám az Istenemet — válaszoltam. — Ezt nem tehetem meg. Jehova kizárólagos odaadást kíván meg.«

Egy másik alkalommal egy katonatiszt arra kért, hogy írjak alá egy nyilatkozatot, amelyben támogatom a sandinistákat. Ezt nem tettem meg, mire ő előrántott egy pisztolyt, és megfenyegetett: »Nem tudja, hogy eltávolíthatjuk azokat az élősködőket, akik nem támogatják a forradalmat?« Nem lőtt le, hanem gondolkodási időt adott. Aznap éjjel elbúcsúztam a feleségemtől. »Ha aláírom a papírt, úgyis meghalok — mondtam. — De ha úgy halok meg, hogy nem írom alá, akkor Jehova talán megemlékezik rólam a feltámadáskor. Vigyázz a gyermekekre, és bízz Jehovában. Ő segíteni fog nekünk.« Másnap reggel jelentkeztem a katonatisztnél, és ezt mondtam:

— Tegyen, amit akar, de nem fogom aláírni a nyilatkozatot.

A tiszt bólintott, és így szólt:

— Gratulálok! Tudtam, hogy ezt fogja válaszolni. Én már ismerem Jehova Tanúit!

Ezután elengedett.

 Ezt követően nyíltabban prédikáltam, elutaztam több félreeső faluba, és meghívtam az érdeklődőket, hogy jöjjünk össze. Elsőként egy idősebb házaspár reagált kedvezően; majd más családok is. Hamarosan harmincan voltunk jelen a rendszeres találkozókon. Az Őrtorony régebbi számait használtuk, és előadás formájában adtam elő az anyagot, mert csak egy példányunk volt a folyóiratokból. Még néhány katonával is tanulmányoztam a Bibliát, és az egyikük később Tanú lett.

1985-ben egy átutazóban lévő katona megemlítette nekem, hogy Jehova Tanúinak van egy gyülekezete Jinotegában, ami Wamblántól 110 kilométerre van délre. Megkértem az egyik bibliatanulmányozót, hogy kísérjen el oda. A jinotegai piacon érdeklődtünk, majd végül rátaláltunk egy Tanú-család otthonára. A feleség nyitott ajtót. Amikor azt mondtuk, hogy Jehova Tanúi vagyunk, azt kérdezte, hogy az Emlékünnepre jöttünk-e. »Mi az az Emlékünnep?« — kérdeztük. Ekkor kihívta a férjét, aki miután meggyőződött róla, hogy valóban őszinték vagyunk, behívott. Az Emlékünnepet sajnos az előző este tartották meg, de ott maradtunk náluk három napig, és részt vettünk életünk első gyülekezeti könyvtanulmányozásán.

Miután visszatértünk Wamblánba, továbbra is prédikáltam, és én vezettem az összejöveteleket egyedül. Majd az 1986-os Emlékünnep előtti napon megérkezett a bevezetőben említett két testvér. A bibliatanulmányozókból álló kicsiny csoportunk gyorsan hírül adta ezt az érdeklődőknek a környékbeli falvakban, és az első Emlékünnepünkön 85-en vettünk részt.

Én abban az évben keresztelkedtem meg októberben az első bibliatanulmányozóim társaságában; azzal az idősebb házaspárral együtt, amelyről az előbb tettem említést. A 80-as éveikben jártak akkor. A Wambláni Gyülekezetben ma 74 hírnök és 3 általános úttörő szolgál, nekem pedig az a kiváltságom, hogy a gyülekezet egyik vénje lehetek. Az Emlékünnepet 2001-ben Wamblánon kívül még három környező faluban tartottuk meg, és összesen 452 személy volt jelen.”

 [Táblázat/grafikon a 80—1. oldalon]

NICARAGUA — FŐBB ESEMÉNYEK

1925

1934: Egy úttörő testvérnő kiadványokat terjeszt az országban.

1937: Megkezdődik a Somoza-rezsim.

1945: Megérkeznek az első Gileádot végzettek.

1946: N. H. Knorr és F. W. Franz ellátogat Managuába, és létrehoznak egy fiókhivatalt.

1950

1952: A katolikus papság felbujtására betiltják a munkát.

1953: A legfelsőbb bíróság feloldja a betiltást.

 1972: Földrengés pusztít Managuában.

1974: Új fiókhivatal és misszionáriusotthon készül el.

1975

1979: A sandinisták megdöntik a Somoza-rezsimet. A forradalom alatt mintegy 50 000-en halnak meg.

1981: Jehova Tanúi jogi státusát felfüggesztik.

1990: Jehova Tanúit újra elismerik törvényesen.

1994: Kineveznek száz ideiglenes különleges úttörőt. Több ehhez hasonló kampányt is szerveznek.

1998: A Mitch hurrikán elemi erővel pusztít Közép-Amerikában, és Nicaraguában 4000 személy halálát okozza.

2000

2002: Nicaraguában 16 676 tevékeny hírnök szolgál.

[Grafikon]

(Lásd a kiadványt.)

Hírnökök összlétszáma

Úttörők összlétszáma

20 000

15 000

10 000

5000

1950 1975 2000

 [Térképek a 73. oldalon]

(A teljes beszerkesztett szöveget lásd a kiadványban.)

HONDURAS

NICARAGUA

Matagalpa

León

MANAGUA

Masaya

Jinotepe

Granada

Nicaragua-tó

Ometepe-sziget

Rivasi földsáv

San Juan folyó

Bluefields

COSTA RICA

 [Egész oldalas kép a 66. oldalon]

[Kép a 70. oldalon]

Fent: Francis (balra) és William Wallace, valamint húguk, Jane

[Kép a 70. oldalon]

Lent (hátsó sor, fentről lefelé): Wilbert Geiselman, Harold Duncan és Francis Wallace (első sor, fentről lefelé): Blanche Casey, Eugene Call, Ann Geiselman, Jane Wallace és Evelyn Duncan

[Képek a 71. oldalon]

Fent: Adelina és Arnoldo Castro

Jobbra: Dora és Evaristo Sánchez

[Kép a 76. oldalon]

Doris Niehoff

[Kép a 76. oldalon]

Sydney és Phyllis Porter

[Kép a 79. oldalon]

Agustín Sequeira volt az első hírnök Matagalpában

[Kép a 82. oldalon]

María Elsa

[Kép a 82. oldalon]

Gilberto Solís feleségével, María Ceciliával

[Képek a 87. oldalon]

1972-ben egy földrengés lerombolta Managuát

[Kép a 90. oldalon]

Andrew és Miriam Reed

[Kép a 90. oldalon]

Ruby és Kevin Block

[Kép a 92. oldalon]

Egy farmon tartották meg a „Királyság-lojalitás” kerületkongresszust

[Képek a 95. oldalon]

Misszionáriusok, akiket 1982-ben kiutasítottak Nicaraguából

[Kép a 109. oldalon]

Testvérek, akik a Kakas, a Tyúkanyó és a Csirke nevű stencilgépekkel nyomtattak kiadványokat a betiltás alatt

[Kép a 110. oldalon]

Elda Sánchez félelem nélkül gépelte a stencilpapírokat

[Kép a 115. oldalon]

Ezek a testvérnők készítettek ételt a nyomtatást végző testvéreknek, és ők voltak az őrszemek

[Kép a 126. oldalon]

Első sor: Néhányan azok közül a testvérek közül, akik a börtönben ismerték meg az igazságot, balról jobbra: J. López, A. Mendoza és O. Espinoza; hátsó sor: Carlos Ayala és Julio Núñez vének, akik látogatták a testvéreket a börtönben, hogy segítsenek nekik szellemileg

[Kép a 133. oldalon]

Miután feloldották a Jehova Tanúit érintő korlátozásokat, ezt a házat használták fiókhivatalnak

[Képek a 134. oldalon]

A Mitch hurrikánt követően néhány önkéntes biciklivel szállított élelmet és egyéb dolgokat. Mások a Királyság-termek és az otthonok újjáépítésénél segítettek

[Kép a 139. oldalon]

A Banacruz nevű falu az északi zónában, ahol a jó hírt a nehézségek ellenére is hirdetik

[Kép a 147. oldalon]

Az 1999-es „Isten prófétai szava” kerületkongresszus, amely 1978 óta az első országos kongresszus volt. 28 356 résztvevő volt jelen

[Kép a 147. oldalon]

A küldöttek láthatták, amint Nicaragua történelmében egyszerre a legtöbben keresztelkednek meg, 784-en

[Kép a 148. oldalon]

A nicaraguai fiókbizottság 2002 elején, balról jobbra: Ian Hunter, Agustín Sequeira, Luis Antonio González és Lothar Mihank