Kongói Demokratikus Köztársaság

„Olyanok vagyunk, mint a kukoricaszemek. Bárhová kerülünk — ha csak egymagunkban is —, előbb-utóbb esni kezd, és megsokasodunk.” Ezeket a szavakat több mint 50 évvel ezelőtt mondta Jehova egyik hűséges Tanúja, akinek sok szenvedést okoztak az akkor Belga Kongó néven ismert állam hatóságai. A következő oldalakon látni fogjuk, hogy Jehova áldása — akárcsak egy felfrissítő zápor — milyen bámulatos növekedést eredményezett a Királyság-hirdetők számában Kongó egész területén.

Ez az ország, melyet ma Kongói Demokratikus Köztársaságként * ismerünk, Afrika szívében helyezkedik el. Mivel átszeli az Egyenlítő, legnagyobbrészt buja erdők borítják. Nagy kiterjedésű erdői és szavannái vadon élő állatok színes sokaságának adnak otthont. Az ország természeti kincsekben gazdag, éppen ezért régóta nemzetközi érdeklődés övezi, és számos külső támadást, valamint polgárháborút szenvedett már el.

 1885-ben megalakult Kongó Szabad Állam, melynek legfőbb ura és egyedüli tulajdonosa II. Lipót belga király volt. Az ország lakosai azonban egyáltalán nem éltek szabadon. Lipót emberei határtalan kegyetlenséggel kényszermunkára fogták őket, hogy elefántcsontot és gumit zsákmányoljanak. Belgium európai szomszédai olyannyira felháborodtak, hogy Lipót végül engedett a nyomásnak. 1908-ban Kongó Szabad Állam megszűnt, és Belga Kongó lett a neve, amely gyarmatként a belga parlament felügyelete alá tartozott. Kongó 1960-ban nyerte el a függetlenségét.

A kongói emberek igen vallásosak. Az országban rengeteg templom, papnevelő és teológiai iskola található. Gyakran találkozni olyanokkal, akik számos részletet kívülről tudnak a Bibliából. Ennek ellenére nem volt könnyű meghonosítani az igaz keresztényiséget, ahogyan máshol sem volt az. Kongóban az is nehezítette a helyzetet, hogy az emberek egy ideig összekeverték Jehova Tanúit a kitawala nevű vallási mozgalommal.

Zavar támad

A „kitawala” szó egy olyan szuahéli kifejezésből származik, melynek jelentése: ’uralkodik, irányít, kormányoz’. A mozgalomnak tehát lényegében politikai célja volt, mégpedig az, hogy kivívja a Belgiumtól való függetlenséget. Némelyek úgy vélték, hogy a vallás köntösében több esély van e cél elérésére. A kitawala csoportjai sajnos megszerezték, tanulmányozták és terjesztették Jehova Tanúi kiadványait. Összejöveteli helyeiket egy olyan feliratról lehetett megismerni, amelyben szerepelt az „Őrtorony” szó. Jóval azelőtt, hogy Jehova Tanúi elkezdtek tevékenykedni Kongóban, ezek az „Őrtorony-mozgalmak” már közismertek voltak Katanga tartományban, az ország délkeleti részén. Az emberek évtizedekig  abban a hiszemben éltek, hogy a kitawala támogatói azonosak Jehova Tanúival, de persze tévedtek.

A kitawala hívei kicsavarták a bibliai tanításokat, hogy alátámasszák politikai eszméiket, babonás szokásaikat és erkölcstelen életmódjukat. Megtagadták az adófizetést, és szembeszegültek a gyarmati uralkodókkal. Egynémely csoportjuk a hatóságok elleni fegyveres felkelésben is részt vett. Nem meglepő, hogy a belga kormány törvényen kívül helyezte őket.

Belga Kongó egyik körzeti megbízottja 1956-ban egy újságcikkben fényt derített a kitawala hátterére. Tomo Nyirendáról írt, aki Nyaszaföldön (a mai Malawiban) született, és Észak-Rhodesiában (a mai Zambiában) élt. Nyirenda minden valószínűség szerint vallásos oktatást kapott valakitől, aki a dél-afrikai köztársaságbeli Fokvárosban kapcsolatban állt a Bibliakutatókkal (akik ma Jehova Tanúiként ismeretesek). A cikkben ez állt Nyirendáról: „1925-ben eljutott [a kongói] Katangába . . . , és Mwana Lesa, azaz ’Isten Fia’ néven csinált magának hírverést. Kihasználta a helyiek rontástól való ősi félelmét, és azt ígérte, hogy a követői nemcsak a kuruzslók hatalma alól szabadulnak fel, hanem az összes adó meg a fennálló kormányzati és egyházi hatalmak valamennyi követelménye alól is. Akik nem fogadták el a törvényét, azokat varázslónak mondták, leütötték, majd erőszakkal »megkeresztelve« vízbe fojtották. (Egy folyóban 55 holttestet találtak.) Az egyik falu főnökének helyettese feljelentette Tomót, ám sikerült elmenekülnie, és visszatért Rhodesiába. Az ottani hatóságok a gyilkosságai miatt a nyomában voltak, így végül letartóztatták, elítélték és felakasztották.”

A belga hatóságok szerint akkor indult el a kitawala mozgalom Kongóban, amikor 1923 és 1925 között a magát  Mwana Lesának nevező férfi többször is Katangában járt. Azután évtizedek teltek el, míg Jehova Tanúinak engedélyezték, hogy belépjenek az országba, és letelepedjenek.

Ahhoz, hogy megértsük, miért támadt zavar Jehova Tanúi kiléte körül, fontos tudnunk, hogy Afrikában rengeteg független egyház létezik; bizonyos becslések szerint több ezerre rúg az ilyen szervezetek száma. John S. Mbiti, aki az afrikai vallások szakértője, a következőket írta: „A kereszténység egyik legnagyobb gondja Afrikában az, hogy számtalan egyház, felekezet, csoport és szekta van. Közülük sok külföldről származik, de maguk az afrikai keresztények is sok ilyet hoztak létre, részben mert nem akarták örökké alávetni magukat a külföldi misszionáriusok irányításának, részben hatalomvágyból, részben azért, mert szerették volna, hogy a keresztény hit visszatükrözze az afrikai kultúrát és nehézségeket, és még számos egyéb okból.”

Szép számmal voltak tehát független egyházak, melyek a hagyományos egyházak tanításait vették át, illetve ilyenekből váltak ki. Így a kitawala mozgalom nem volt egyedülálló, de a kereszténységnek nagyon jó lehetőséget teremtett arra, hogy távol tartsa Jehova Tanúit Kongótól. Az egyházi vezetők teljesen tisztában voltak vele, hogy mi a különbség a kitawala és a Tanúk között, mégis szándékosan előmozdították azt a téves elképzelést, hogy a kitawala és Jehova Tanúi egy és ugyanaz a csoport.

Az egyházak jó helyzetben voltak ahhoz, hogy terjesszék ezt a hazugságot. A XX. század elején a kereszténység egyházai, különösen a katolikus egyház nagy hatalommal és befolyással bírt Belga Kongóban. Jehova Tanúi ellenben nem voltak hivatalosan elismerve, és a kereszténység papsága szerette volna, ha ez az állapot változatlan marad. Féltékenyen  ragaszkodtak híveikhez, és nem akarták, hogy Jehova Tanúi beférkőzzenek azok bizalmába.

Kényelmes megoldás volt a felkelések, lázadások és törzsi összecsapások miatt a kitawalát okolni, melyet gyakran Őrtorony-mozgalomként emlegettek. Az Őrtorony elnevezés gyűlöletessé vált a köztisztviselők és a hatóságok előtt, ezért aki Kongóban Jehovát akarta szolgálni, az komoly akadályokba ütközött.

Az ország függetlenné válása előtti évtizedekben Jehova Tanúi sok-sok levelet küldtek más országokból a kongói hatóságoknak, és elmagyarázták, hogy az Őrtorony Biblia- és Traktátusterjesztő Társulatnak semmi köze sincs az Őrtorony-mozgalomhoz. A tisztviselők ennek ellenére még évekig Jehova népének munkájával kapcsolták össze ennek a vallási mozgalomnak a tevékenységét. Jórészt sikertelenek voltak az ismételt próbálkozások, hogy Tanúkat küldjenek Kongóba.

Mivel Tanúk nem léphették át az országhatárt, az ott élő igazi Tanúkról nem sokat tudunk. De azok a jelentések, melyeket a közeli fiókhivatalok készítettek Kongóról, érdekes képet adnak arról, hogy mi is történt azokban a nehéz, korai években. Lássunk hát néhány részletet ebből a kongói naplóból, mely 30 év eseményeiről számol be, és amelyet kiegészítettünk néhány megjegyzéssel.

Kongói napló — Részletek az országról 1930 és 1960 között készült jelentésekből

1930: Belga Kongóból . . . irodalmat igényeltek levélben.

1932: Reméljük, később lehetővé válik Belga Kongó és más közép-afrikai országok bemunkálása, ahol eddig még nem tudtunk tanúskodni.

 Jehova Tanúi dél-afrikai fiókhivatala 1932 májusától kezdve többször is nyújtott be kérelmet a belga hatóságokhoz, hogy engedjenek teljes idejű szolgákat Kongóba. A kérelmeket visszautasították. Ám mivel sokan utaztak Kongóból Észak-Rhodesiába és fordítva, néhány rhodesiai testvér bejutott Kongóba, de rendszerint csak rövid ideig tartózkodott ott.

1945: Bátor ember az, aki Istent és az ő teokratikus királyságát képviseli [Belga Kongóban]. A munka és az irodalom be van tiltva, ráadásul azokat a kongóiakat, akik bevallják, hogy kapcsolatban vannak velünk, nagy valószínűséggel elszállítják egy bizonyos helyre, ahol fogva tartják őket, akár több évig is, jóllehet van némi mozgási szabadságuk. A Kongóban feladott levelek ritkán jutnak el hozzánk [Észak-Rhodesiába], és úgy tűnik, hogy az odaküldött postát sem kézbesítik. De azért . . . minden tőlünk telhetőt megteszünk, hogy segítsünk Királyság-hirdető társainknak, akik ebben a papokkal teli országban élnek.

1948: Jelenleg a Királyságnak két hírnöke él azon a területen, és küldtek már néhányszor jelentést a brüsszeli hivatalba. Reméljük, hogy egy napon megnyílik ez a hatalmas terület, és ott is prédikálhatjuk a Királyság jó hírét.

1949: A tanúskodómunka évek óta súlyos nehézségek közepette folyik ezen a többségében katolikusok lakta területen. Régebben a papok olykor úgy büntették Jehova tanúit, hogy sót etettek velük, és nem adtak nekik inni. Most azonban inkább a spanyol inkvizíció eljárásmódjára emlékeztetnek a módszereik, mivel azt akarják elérni, hogy helyettük a kormány alkalmazzon  kegyetlen elnyomást. Az afrikai hírnököket évek óta meghatározatlan időre börtönbe zárják tanúskodómunkájukért, sőt, ami még rosszabb, egy különleges koncentrációs táborba küldik őket Kasaiba, amely Elisabethville-től [a mai Lubumbashitól] körülbelül 500 kilométerre található. Ott kis földdarabokon dolgoznak, és szenvednek az elszigeteltségtől, a családjukkal vagy teljesen egyedül . . . Akár tíz évig is eltarthat a büntetés. A fogságot gyakran évekig a szabadulás és az igazságosság leghalványabb reménye nélkül kell elviselniük; csak azon a szörnyű áron szabadulhatnának ki, ha feladnák a feddhetetlenségüket.

Emiatt a munka föld alá kényszerült; a testvérek titokban jönnek össze, és az összejöveteli helyeket változtatniuk kell a letartóztatástól való félelmük miatt. Leginkább ismerős, jóindulatú személyeknek és az ő ismerőseiknek tanúskodnak, de még így is sokan bajba keverednek. Sok tanút letartóztatnak, és sietve a kasai táborba viszik.

Ekkortájt történt, hogy Llewelyn Phillips az észak-rhodesiai fiókhivatalból Belga Kongóba utazott, hogy közbenjárjon az ott élő, üldözött Tanúk érdekében. A főkormányzó és más kormánytisztviselők végighallgatták, amint elmagyarázta a Királyság-prédikáló munka mibenlétét, valamint a Tanúk és a kitawala hitnézetei közötti különbséget. Erre a főkormányzó eltűnődve kérdezte: „Mi lesz velem, ha segítek magának?” Tisztában volt vele, hogy a katolikus egyháznak nagy befolyása van az országban.

1950: Az elmúlt év volt a legnehezebb mind közül, és sok megpróbáltatást hozott a Belga Kongóban élő testvéreknek. A szolgálati év elején nem kapták meg  az összes könyvet és levelet, amelyet nekik küldtünk, és szinte lehetetlenné vált a kommunikáció. Aztán január 12-én a főkormányzó betiltotta a Társulatot, valamint kéthavi börtönbüntetéssel és 2000 frankos bírsággal sújtotta mindazokat, akik kapcsolatban álltak a Társulattal, bármilyen módon támogatták azt, illetve a tagjai voltak. A katolikus sajtó kitörő örömmel fogadta a döntést. Letartóztatások sorozata következett. Egy volt elisabethville-i [gyülekezeti] szolgától egy évvel korábban szerzett listák alapján jutottak a nyomára százaknak, akik kapcsolatban voltak a Társulattal, és feleségeikkel együtt letartóztatták őket. Büntetésük letöltése után az észak-rhodesiaiakat kitoloncolták, de a kongóiakat sok esetben Kasaiba küldték, egy koncentrációs táborba, mely Elisabethville-től [mintegy 500 kilométerre] fekszik. Egy részük még mindig ott van. A kitoloncolt testvérek némelyikének adtak valami kis élelmet, és arra kényszerítették őket, hogy az utolsó 30 kilométert Sakaniától az észak-rhodesiai határig gyalog tegyék meg.

Nemrég megsokszorozták a titkosrendőrség létszámát, és ha valakinél Bibliát találnak, az már elég ahhoz, hogy azzal gyanúsítsák, hogy Jehova tanúja.

Éppen most kaptuk a hírt, hogy Elisabethville környékén két európai testvérnőt 45 nap börtönre ítéltek, három évre felfüggesztve, ha jó a magaviseletük (ami persze azt jelenti, hogy nem végezhetnek szolgálatot az Úrnak), s mindezt azért, mert náluk volt Az Őrtorony és tanúskodtak. Bármelyik nap kitoloncolhatják őket.

1951: Belga újságokban és folyóiratokban számos cikk jelent meg, melyekben azzal vádolják Jehova tanúit és a Watch Tower Societyt, hogy kapcsolatban van  a „kitawala” nevű belga kongói fanatikus mozgalommal. Belgiumban a törvény előírja, hogy ha valaki válaszol egy újság vagy folyóirat cikkére, a válaszát le kell közölni az adott kiadványban. Éltünk ezzel a jogunkkal, hogy megvédelmezzük a Királyság-munkát ezekkel a rágalmazó cikkekkel szemben, és válaszainkat leközölték.

A Watch Tower Society munkája 1949. január [12-e] óta be van tiltva Belga Kongóban, és Jehova igaz tanúira szenvedést hoznak a róluk szóló híresztelések. A gyarmatok minisztere tiltakozó leveleket kapott, és kellő mennyiségű bizonyítékkal támasztották alá neki, hogy Jehova tanúi és a Watch Tower Society nem áll kapcsolatban  a felforgató tevékenységet folytató „kitawalával”. A levelekre nem érkezett válasz.

Belga Kongóban hamis hírek terjesztésével, üldözéssel, pénzbüntetéssel, veréssel, bebörtönzéssel és kitoloncolással megpróbálták teljesen megszüntetni a Szó prédikálását.

1952: Közép-Afrikában is létezik egy „vasfüggöny”, mely elzárja a Belga Kongóban élő Jehova tanúit a környezetüktől. Továbbra is érvényben van a tanúskodómunkára kiszabott tilalom ebben a jórészt katolikusok lakta országban.

Az időnként kiszivárgó jelentésekből tudjuk, hogy az afrikai hírnököket deportálják, bebörtönzik, megverik, és egyéb nyomorúságos helyzeteknek teszik ki őket. Úgy tűnik, sok helyütt egyre vadabb a tanúk elleni gyűlölet. A helyi származású tanúkat munkatáborokba küldik, ha tanúskodáson kapják őket, de akkor is, ha csupán megtalálják náluk az Őrtorony-kiadványokat. Sőt, már azt is Jehova tanújának mondják, akinek van Bibliája.

A testvérek otthonait szünet nélkül figyelik, és gyakran átkutatják. Egy testvér így számol be erről: „[A belga kongói rendőrség] nem alszik miattunk; állandóan mozgolódnak, Jehova tanúi után kutatva. A helyzet súlyosbodik.”

A hivatalunkba érkezett egy 30 hírnökről szóló augusztusi jelentés. Lábjegyzetében az 1Tesszalonika 5:25-öt idézték, mely így szól: „Testvérek, továbbra is imádkozzatok értünk.”

Ahogy korábban már említettük, Észak-Rhodesiából afrikai Tanúk mentek Kongóba. De amikor elfogták őket,  börtönbe kerültek, majd el kellett hagyniuk az országot. A legtöbben közülük rövid börtönbüntetést kaptak, de olyanok is voltak, akiket több évre munkatáborba küldtek. Az egyik testvér kis híján öt évet töltött különböző kongói börtönökben. Fogva tartói gyakran megverték. Azt mondták neki, hogy csak akkor engedik szabadon, ha abbahagyja a tanúskodást.

Az a hűséges testvér, akiről már volt szó, 1952-ben jelentette ki: „Olyanok vagyunk, mint a kukoricaszemek. Bárhová kerülünk — ha csak egymagunkban is —, előbb-utóbb esni kezd, és megsokasodunk.” Jehova Tanúi észak-rhodesiai fiókhivatala így írt erről: „A kukoricaszemek bizony mindenhova eljutnak Kongóban annak ellenére, vagy éppen azért, mert üldözik a testvéreket. Valamikor a lusakai fiókhivatalba olyan jelentések érkeztek, melyek szerint Kolweziben és környékén több százan vannak kapcsolatban a tanúkkal. Most pedig arról hallunk híreket, hogy sokakat Kongó más részeibe visznek.” A testvérek szétszóródása azt eredményezte, hogy új területeken is elkezdődött a tanítványképzés.

Mialatt a testvérek szorgalmasan tanúskodtak az ország délkeleti részén, az igazság eljutott Léopoldville-be is, melyet ma Kinshasának hívnak. A brazzaville-i testvérek gyorsan haladtak előre szellemileg, és buzgón megosztották az igazságot másokkal. Néhányan átjártak komppal a Kongó túlpartján levő Léopoldville-be prédikálni. Victor Kubakani és a felesége voltak az első Tanúk, akik Kinshasában keresztelkedtek meg, 1952-ben. Rövidesen gyülekezet alakult.

1953: A jelentések szerint körülbelül 250 testvér vesz részt a prédikálómunkában az ország különböző  részein, de valószínűleg ennél sokkal többen vannak. Csak [újralátogatásokat] tudnak végezni, és házi bibliatanulmányozásokat vezetni, és nagyon kevés vagy semmilyen irodalmat nem tudnak használni, mert sosem tudhatják, hogy mikor tartanak náluk házkutatást. Egy testvért az egyik „barátja” feljelentette azért, mert volt nála két füzet, és emiatt két hónapot kellett töltenie az elisabethville-i központi börtönben.

1954: Továbbra is érvényben van a Társulatra és a Jehova tanúi tevékenységére vonatkozó, teljes körű tilalom Belga Kongóban . . . A hűséges tanúk a börtönben is prédikálnak rabtársaiknak, azok pedig apró ceruzadarabokkal jegyzeteket készítenek papírfecnikre, hogy később a börtönben használható Bibliákban utánanézhessenek az írásszövegeknek. Bizonyára ez a tevékenység az oka annak, hogy egyes börtönökben Jehova tanúit elkülönítették a többi rabtól.

Mind Jehova Tanúinak, mind pedig a kitawalának a tevékenységét betiltották. A hatóságok lefoglalták az országba küldött bibliai irodalmat. Ami mégis bejutott, azt néha a kitawala emberei szerezték meg, hogy a saját érdekeik előmozdítására használják fel. Jehova Tanúit és a kitawala tagjait egyaránt letartóztatták, megverték, és koncentrációs táborokba vitték. De Jézus leszögezte: „Gyümölcseikről fogjátok felismerni őket” (Máté 7:16). A gyarmati hatóságok megfigyelték a testvérek jó magaviseletét, és észrevették a különbséget köztük és a kitawala között.

1955: Még mindig be van tiltva a munka ebben az országban, és nem sok remény van arra, hogy a közeljövőben megszűnik a tilalom. Ez azonban nem csökkenti azok buzgalmát, akik szeretik és szolgálják Jehovát.  Tavaly sok testvért bebörtönöztek és deportáltak, ők mégsem lassultak le.

Az adott körülmények között lehetetlen házról házra tanúskodni, úgyhogy csak [újralátogatásokat] végeznek, és házi bibliatanulmányozásokat vezetnek. Egy gyülekezet azt írta, hogy a hírnökök szeretnék nyilvánosan is hirdetni a jó hírt, noha nem tudják, hogy Jehova megengedi-e nekik, hogy házról házra hirdessék a jó hírt ebben az országban Armageddon csatája előtt.

1957: Kétségtelen, hogy tavaly a munkánk több figyelmet kapott, mint korábban bármikor, kivált a kormányhivatalok és a sajtó részéről. Novemberben [Milton G.] Henschel testvér közvetlenül Belga Kongó léopoldville-i kormányához fordult, és kérvényt nyújtott be, hogy szüntessék meg a Társulatra és Jehova tanúira vonatkozó tilalmat. Ezt a kérvényt egy másik léopoldville-i látogatás követte, majd New Yorkban és Brüsszelben is előterjesztették a kérelmet. Később egy Afrika-szakértő Belgiumból az észak-rhodesiai fiókhivatalba utazott, és lehetőséget adott arra, hogy részletesen beszéljünk a munkánkról és az üzenetünkről.

Közben érvényben van a betiltás, és a belga kongói testvéreknek sok nehézség közepette kell munkálkodniuk. Az Emlékünnepet kis csoportokban tartották meg, összesen 216-an.

1958: Tavaly még mindig be volt tiltva a jó hír prédikálása, és a testvéreket börtönbe zárták, a Királyság-üzenetet mégis növekvő hatékonysággal hirdették.

1959: Először fordult elő, hogy a helyi kormányhatóságok szóbeli engedélyt adtak a testvéreknek gyülekezeti összejövetelek megtartására, pedig még nem  szüntették meg a munkánkra vonatkozó hivatalos tilalmat. Eddig nem lehetett gyülekezeti összejöveteleket tartani, és csak kis csoportok tudtak összejönni a Biblia tanulmányozására magánotthonokban. A testvérek most lázas előkészületekbe fogtak, és első szervezett gyülekezeti összejöveteleiknek az Emlékünnep megtartását jelölték ki. Az öt léopoldville-i [gyülekezetben] összesen 1019-en voltak jelen. A megfigyelők csak ámultak, de nemcsak az összejövetelek ténye késztette őket csodálkozásra, hanem az is, hogy látták a testvérek között megnyilvánuló örömteli szellemet. Többen azonnal felismerték, hogy ez a közösség más, mint a többi vallás, mert itt szeretet van.

Igaz, misszionáriusokat még nem lehetett Kongóba küldeni, az 1958. június 10-én aláírt türelmi rendelet engedélyezte Jehova Tanúinak, „hogy zárt összejöveteli helyeken egybegyűljenek”. A testvérek repestek az örömtől, hogy most már szabadon összejöhettek. Előfordult, hogy titkos ügynökök is részt vettek az összejöveteleken, és megdicsérték a testvéreket jó magaviseletükért és rendezettségükért.

Más kedvező változások is történtek. 1956-ig minden iskolát vallásszervezetek tartottak fenn. Akkor egy új, liberális gyarmati miniszter állami iskolákat létesített, és szorgalmazta, hogy a kisebbségi csoportokkal türelmesebben bánjanak. Lassan-lassan elkopott az a nézet, hogy a kitawala ugyanaz, mint Jehova Tanúi, mivel a tisztviselők látták a két csoport közötti különbséget. Némi felfrissítő eső hullott a szétszóródott magokra. Az emberek itt is, ott is állást foglaltak Jehova mellett.

Akkoriban történt, hogy egy helyi törzsfőnök letartóztatott néhány Tanút, és a körzeti ügyintéző elé vitte őket,  hogy az ítélje el őket. Az ügyintéző megkérdezte, mi rosszat tettek. Mivel a törzsfőnök nem tudott felelni, az ügyintéző összeszidta őt, a testvéreket pedig elengedte, és megparancsolta, hogy gondoskodjanak a hazajutásukról.

1960: Az elmúlt évben remekül haladt előre a munka Belga Kongóban. Bár ebben az országban sok a nehézség, és jogilag még mindig be van tiltva a munkánk, a testvérek már rendszeresen tarthatnak összejöveteleket a Királyság-termekben.

Az Emlékünnep hetében kiemelkedő esemény történt a fővárosban, Léopoldville-ben. A városban lévő hat [gyülekezet] közös nyilvános előadást szervezett vasárnapra, és nagy örömükre 1417-en voltak jelen. A [felvigyázók] egyike ezt írta: „Nagyon örültünk, mert most először próbálkoztunk ilyesmivel. Jehova angyalai ott táboroztak körülöttünk.”

Ez a harminc évet felölelő napló a szomszédos fiókhivatalok jelentései alapján áttekintést nyújtott a kongói munkáról. Most nézzük, hogyan bontakoztak tovább az események.

Közeledik az ország függetlenné válása

Az 1950-es évek végén hivatalosan megtűrték, bár jogilag még nem ismerték el a Kongóban folyó Királyság-prédikáló munkát, melyre az észak-rhodesiai fiókhivatal felügyelt. Közben újabb nehézségek ütötték fel a fejüket, és bizonytalan helyzetet szültek. Felerősödött a nacionalizmus és a gyarmati hatalommal való szembenállás. 1959 januárjában a lázadók üzleteket fosztottak ki és gyújtottak föl Léopoldville-ben. Templomokban is garázdálkodtak, és kidobálták a bálványokat az utcákra. Végül belga tisztviselők leültek tárgyalni a helyi politikai pártok képviselőivel. Kitűzték az ország függetlenné válásának időpontját:  1960. június 30. Mondanunk sem kell, hogy Jehova Tanúi közül senki sem vett részt a lázongásokban.

Az országban mindenütt helyi pártok bukkantak fel. Tagjaikat általában inkább a törzsi kötelék tartotta össze, semmint a politikai meggyőződés. Óriási nyomást gyakoroltak a testvérekre, hogy vegyenek pártigazolványt. Pierre Mafwa, aki egy évvel azelőtt keresztelkedett meg, elmeséli, mi történt vele: „Egy szombati napon történt 1960 júniusában. A munkából hazafelé tartva elmentem a régi léopoldville-i repülőtér mellett, amikor odajött hozzám egy karddal felfegyverzett férfi. »Hol a pártigazolványa?« — kérdezte. Nem mondtam rá semmit. Váratlanul az arcomba csapott kardjával, és megvágta az orromat. Mivel nem hagyta abba a vagdalkozást, megpróbáltam elfutni, de elestem. Jehovához imádkoztam, kértem őt, hogy emlékezzen meg rólam a feltámadáskor, hogy újra láthassam a feleségemet és hat gyermekemet. Mikor befejeztem rövid imámat, puskalövéseket hallottam. Katonák voltak; térden lőtték támadómat, mire ő elterült. Egy rendőr elvitt a kórházba, és ott kezelést kaptam. A Bibliából olvasott verseket nagyon buzdítónak éreztem akkor.”

Megérkeznek az első misszionáriusok, és fiókhivatalt létesítenek

Ahogy már láttuk, többször is sikertelennek bizonyultak azok a próbálkozások, hogy Jehova Tanúi képviselőket küldjenek Kongóba. De ahogy változott a politikai helyzet, ifjabb Ernest Heusénak engedélyezték az országba való belépést.

Heuse testvér magas, erős testalkatú belga ember volt, göndör fekete hajjal. Nem félt, de tudta, hogy nem lesz könnyű az élete Kongóban sem neki, sem a feleségének, Hélènének, sem tizenegy éves kislányuknak, Danielle-nek. Ernest jó hasznát vette korábbi tapasztalatainak. 1947-ben kezdte a  Bétel-szolgálatot Brüsszelben. Egy évre rá megnősült, és a feleségével együtt úttörő lett. Ezután azt a megbízást kapta, hogy ügyvédeknek és tisztviselőknek juttasson el egy különleges céllal készült füzetet, mely kifejtette, hogy mi a különbség a kitawala és Jehova Tanúi között. Végül pedig körzetfelvigyázóként szolgált.

Ernest többször is próbálta megszerezni az ahhoz szükséges papírokat, hogy Kongóba mehessen, még Belgium királyához is intézett személyes kérelmet. Nem kapta meg az engedélyt. Ellenkezőleg, felkerült a Kongóban nemkívánatosnak nyilvánított személyek listájára.

Ő azonban nem adta fel. Afrikába utazott, és a szomszédos országokból próbált bejutni Kongóba. Minden próbálkozása kudarcba fulladt. Végül szerzett olyan vízumot, mellyel beengedték Brazzaville-be, a Kongói Köztársaság fővárosába. Ezután komppal átkelt Léopoldville-be. Érkezésekor a szolgálatban levő tisztviselők élénk beszélgetésbe kezdtek. Némelyikük szerint Ernestnek nem adhatnak vízumot, mivel a neve rajta van a nemkívánatos személyek listáján. Végül az egyikük, Cyrille Adoula, aki később miniszterelnök lett, azt mondta, hogy tud róla, hogy Ernest már többször próbálkozott bejutni Kongóba.  Úgy okoskodott, hogy ha a gyarmatosítók nem kedvelték Heusét, akkor ő bizonyára Kongó barátja. Ernestnek kiállítottak egy ideiglenes vízumot, később pedig állandó tartózkodási engedélyt kapott. Így 1961 májusában már volt képviselőjük Jehova Tanúinak Kongóban, aki felügyelt a tanítványképző munkára.

Ernest elküldött Hélènért és Danielle-ért, és szeptemberben Danielle már Léopoldville-ben járt iskolába. Az első fiókhivatal 1962. június 8-án kezdte meg működését a fővárosban. Az iroda és a lakórész egy harmadik emeleti lakásban kapott helyet az Avenue van Eetveldén (ma Avenue du Marché). Kevés hely volt, ezért az irodalmat máshol raktározták. Noha a helyzet korántsem volt ideális, a nagymérvű lakáshiányt tekintve mégis ez volt a legjobb megoldás.

 Heuse testvér nyomban munkához látott. Kölcsönkért egy vetítőt és egy filmet a brazzaville-i fiókhivataltól, és levetítette Az új világ társadalmának boldogsága (The Happiness of the New World Society) című filmet a léopoldville-i gyülekezeteknek és néhány kormánytisztviselőnek. A testvéreknek és az érdeklődőknek egyaránt nagyon új volt látni, hogy a Tanúk nemzetközi testvériséget alkotnak, melyben mindenki békében és boldogan él. Döbbenten figyelték, amint egy fekete bőrű testvér európaiakat merít alá. Léopoldville polgármesterének annyira tetszett a film, hogy ezt mondta: „[Jehova Tanúi] munkáját a lehető legnagyobb mértékben támogatni kell.” Az első négy vetítésen nem kevesebb mint 1294-en vettek részt.

A testvérek nagyon örültek, hogy végre segít nekik valaki, hiszen már évek óta erre vártak. Korábban egyetlen európai testvért sem ismertek személyesen. Némelyekben felmerült a kétely, hogy egyáltalán léteznek-e, mert a belga hatóságok azt bizonygatták, hogy Belgiumban nincsenek Jehova Tanúi. A testvérek boldogok voltak, hogy Heuse testvér velük szolgál.

Gondok az igazság alkalmazása körül

Rengeteget kellett segíteni a testvéreknek abban, hogy alkalmazzák az igazságot az életükben. Például a törzsek közötti viszályok miatt egyes gyülekezeti felvigyázók nem beszéltek más felvigyázókkal. Előfordult, hogy valakit kiközösítettek egy olyan gyülekezetben, melyben egy bizonyos törzshöz tartozók voltak többségben, és egy másik gyülekezetben, amely főleg a saját törzséhez tartozó testvérekből állt, a vének befogadták. A döntéseket, melyek az egyik gyülekezetben születtek, egy másikban már nem tartották  érvényesnek. A törzsi szokások át- meg átszőtték a mindennapi életet, és a törzsi gondolkodásmód a gyülekezetbe is beszivárgott.

Egyéb nehézségek is adódtak a törzsi szokásokból. Némelyik törzsben a férj-feleség kapcsolat a törzsi hűségen alapult. Általában nem volt szoros kötelék a férj és a feleség között. A házasságot gyakran a törzs intézkedésének tekintették. Ha a törzs tagjai nem hagytak jóvá egy házasságot, kényszeríthették a férjet, hogy küldje el a feleségét, és valaki mást vegyen el, akit ők választanak.

Ha meghalt egy férfi, az özvegye siralmas helyzetbe kerülhetett. A férj családja rendszerint mindent elvitt a házból, így a feleség és a gyermekek nincstelenné váltak. Bizonyos törzsekben a férjet hibáztatták, ha meghalt a felesége, és a feleség családja büntetést szabott ki rá.

És ezzel még nincs vége a nehézségek sorának. Kongóban sokan a mai napig úgy hiszik, hogy senki sem természetes halállal hal meg. Ezért a temetésen olyan szertartásokat végeznek, amelyekkel meg akarják találni a halálesetért felelős személyt. Leborotválják a feltételezett felelős haját, és sok más szokást gyakorolnak. Némelyik törzsben az a hiedelem él, hogy a férj halálakor a feleségnek meg kell tisztulnia, mégpedig úgy, hogy szexuális kapcsolatot létesít törzsének egyik férfi tagjával. A temetéseken gyakran a halotthoz intézik szavaikat, abban a hiszemben, hogy a lélek vagy szellem túléli a test halálát. Látva ezeket a mélyen gyökerező szokásokat, nem nehéz elképzelnünk, hogy milyen akadályokba ütköztek azok, akik a tiszta imádatot akarták gyakorolni. Mások, akik igaz keresztényeknek vallották magukat, nem hagyták el teljesen ezeket a szokásokat, sőt megpróbálták bevezetni őket a keresztény gyülekezetben.

 A helyzet orvoslásához bátor és becsületes felvigyázókra volt szükség. Akik szerették Jehovát, azok készek voltak tanulni tőlük, és megtenni a szükséges kiigazításokat. Nem volt könnyű megcáfolni azoknak a berögződött elképzeléseit, akik tévesen úgy hitték, hogy már ismerik az igazságot. A legnagyobb baj mégis az volt, hogy az emberek összekeverték Jehova Tanúit a kitawalával.

Amikor országszerte híre ment, hogy fiókhivatal létesült, számos, testvérekből álló csoport kérte írásban, hogy ismerjék el őket gyülekezetnek. A kitawalacsoportok is ugyanezt tették. Egy beszámoló szerint „némelyek akár 2300 kilométert is képesek voltak megtenni hosszú listákkal, melyeken azoknak a neve szerepelt, akik szerették volna, ha Jehova Tanúiként ismerik el őket. Egy-egy ilyen lista egy 70-szer 90 centiméteres papírt is betölthetett, és néha két-három falu összes lakosának a neve szerepelt rajta.”

Mielőtt bárkit vagy bármely csoportot elismerték volna Jehova Tanújaként, ki kellett deríteni, hogy kik az igaz keresztények, és kik tartoznak a kitawalához. Heuse testvér érett testvéreket küldött el, hogy járjanak a végére a dolognak. Ez a folyamat évekig tartott. Nézzünk most egy-két példát arra, hogy miket tapasztaltak ezek a hűséges testvérek.

Szemben a kitawalával

1960-ban az apró termetű, szelíd természetű Pontien Mukanga testvér lett az első körzetfelvigyázó Kongóban. Miután a szomszédos Kongóban kiképezték, léopoldville-i gyülekezeteket és néhány környékbeli, elszigetelt csoportot látogatott meg. Ám egy sokkal nehezebb feladat is várt rá: szembe kellett néznie a kitawalával.

Első útjainak egyike Kisanganiba vezetett (akkor Stanleyville volt a neve), a fővárostól több mint 1600 kilométerre.  Miért éppen oda küldték? Heuse testvér találkozott egy európai emberrel, aki mutatott neki egy fényképet, mely Stanleyville-ben készült nem sokkal a függetlenség kimondása után. A fényképen a vasútállomás előtti nagy jelzés volt látható, melyen egy nyitott Biblia volt, és a következő felirat: „Őrtorony Biblia- és Traktátusterjesztő Társulat — Nemzetközi Bibliakutató Egyesület — Kongói Kitawala Vallás — Sokáig éljen Patrice E. Lumumba — Sokáig éljen Antoine Gizenga — Sokáig éljen az M.N.C. Kormányzat.” A kitawala kisangani szervezete a jelek szerint visszaélt Jehova Tanúi jogi testületeinek a nevével.

Vajon voltak igazi Jehova Tanúi is Kisanganiban? Mukanga testvért azért küldték oda, hogy derítse ki. A fiókhivatalnak mindössze annyi információja volt, hogy egy Samuel Tshikaka nevű férfi Bumbában hallott az igazságról, és 1957-ben visszatért Kisanganiba. Samuel nem tartozott a kitawala egyik csoportjához sem, és szívesen segített Mukanga testvérnek, aki később ezt írta: „Samuellel megkerestük azokat, akik az Őrtorony nevet használták. Elmentünk a lelkipásztorukhoz, aki mesélt a csoportjáról. Megtudtuk, hogy bár némelyikük használja a Bibliát, mindannyian hisznek a lélek halhatatlanságában, és azt tanítják, hogy a szeretet útja az, ha cserélgetik a feleségeiket.

Röviddel az érkezésem után a rendőrség megpróbálta letartóztatni a kitawala tagjait a városban. Azok ellentámadásba lendültek. A rendőrség katonákat hívott erősítésként. Sok kitawala hívőt megöltek. Másnap egy holttesteket és sebesülteket szállító hajó kelt át a folyón. A lelkipásztor titkára is ezzel a hajóval utazott, és felismert, hogy két nappal azelőtt a vezetőjüknél jártam. Azzal vádolt hamisan, hogy elárultam őket a hatóságoknál, és az én lelkemen szárad a harcok  során elesettek vére. Azt mondta a kitawalához tartozó barátainak, hogy semmiképp se hagyjanak ép bőrrel elmenni, mégis sikerült kicsúsznom a kezük közül, mielőtt megöltek volna.”

A belgiumi újságok a következő cím alatt számoltak be erről az esetről: „Összecsapás Jehova Tanúi és a rendőrség között”. A kongói hatóságok ellenben pontos jelentést közöltek, mivel tisztában voltak azzal, hogy mi a különbség a kitawala és Jehova Tanúi között. Egyetlen kongói lap sem állította, hogy a Tanúk belekeveredtek volna ebbe a harcba!

Mi történt Samuel Tshikakával? Még mindig az igazságban van, és a Kisangani Tshopo-Kelet Gyülekezetben szolgál vénként. Jelenleg 22 gyülekezetben 1536 hírnök tevékenykedik Kisanganiban. Samuel fia, Lotomo körzetfelvigyázóként szolgál, akárcsak Pontien Mukanga tette mintegy 40 évvel ezelőtt.

Egy körzetfelvigyázó rendbe teszi a dolgokat

François Danda is olyan körzetfelvigyázó volt, aki azon dolgozott, hogy tisztázza a különbséget a Tanúk és a kitawala között. Idézzük szavait: „Nehéz idők voltak, nagy volt a zűrzavar. A kitawala mindig olyan feliratot használt az összejöveteli helyein, amelyben szerepelt angolul az »Őrtorony« szó. A kiadványainkban a kiadói oldalon mindig ott van angolul az »Őrtorony«, akármilyen nyelvről van is szó.  Képzeljük csak el, hogy valaki olvasta a kiadványainkat, és most Isten népét keresi. Lehetséges, hogy talál egy olyan összejöveteli helyet, amelyre az van felírva a helyi nyelven, hogy »Jehova Tanúi Királyság-terme«, aztán talál egy másik helyet angol »Őrtorony« felirattal. Melyiket fogja választani? Ebből is látszik, milyen zavaró volt az egybeesés.

Sok testvérnek nem volt pontos ismerete, és kevés kiadványhoz lehetett hozzájutni. A gyülekezetek gyakran keverték az igazságot a kitawala tanításaival, főként a házasság szentségét illetően. Az egyik városban, ahol jártam, a testvérek azt gondolták, hogy az 1Péter 2:17, mely azt írja, hogy »a testvérek egész közösségét szeressétek«, azt jelenti, hogy a testvérnőkkel a gyülekezetben bármelyik testvér létesíthet szexuális kapcsolatot. Ha egy testvérnőt nem a férje ejtette teherbe, hanem egy másik testvér, a férje sajátjaként fogadta el a gyermeket. Éppen úgy, ahogy az első században is történt, »a tanulatlanok és állhatatlanok« kiforgatták az Írásokat (2Pét 3:16).

Nagyon egyenes előadásokat tartottam a Biblia alapján Jehova irányadó mértékeiről, a házasság témáját is beleértve. Elmondtam, hogy néhány területen türelmesen, apránként kell kiigazításokat tennünk, de a feleségcserélgetés nem ilyen terület. A testvérek szerencsére megértették és elfogadták a helyes, Írás-szerinti álláspontot. Abban a városban a kitawala hívei közül is elfogadták néhányan az igazságot.”

Mukanga és Danda testvér, valamint sok hozzájuk hasonló keresztény erőfeszítéseinek köszönhetően az emberek megértették, hogy Jehova Tanúi különböznek a kitawalától. Ma már senki sem kapcsolja össze a kitawalát az „Őrtorony” kifejezéssel. Jóllehet még létezik a kitawala, már nem olyan feltűnő és befolyásos, mint régen. Sok helyen nem is ismerik.

 A jobb szervezés növekedést eredményez

Az 1962-es szolgálati év végén több mint 2000 hírnök szolgálta buzgón Jehovát Kongóban. Csakhogy kevés testvér felelt meg a felvigyázókra vonatkozó bibliai követelményeknek. Egyrészt az okozott gondot, hogy sokan írástudatlanok voltak, főleg az idősebb korosztályban. Másrészt, jó néhányan csak lassan alkalmazták Isten igazságos irányadó mértékeit, mert a hagyományok óriási akadályt képeztek. Továbbá azoknak, akik azelőtt kapcsolatban voltak a kitawalával, évekig kellett várniuk, míg bármilyen szolgálati kiváltságot kaphattak.

Mindazonáltal a Biblián alapuló, hatékony tanítás és Jehova szellemének a működése fokozatosan segített a férfiaknak, hogy alkalmassá váljanak felvigyázói tisztség betöltésére a gyülekezetekben. Bátor körzetfelvigyázók és úttörők országszerte sokat tettek a testvérek erősítéséért és képzéséért. Olyan körzetfelvigyázók és különleges úttörők, akik Zambiában kaptak képzést, akkortájt még Katangába és Kasai déli részére is elmentek, pedig ott polgárháború folyt.

A függetlenség után évekig vallási türelem

Ahogy már említettük, a kormány 1958-ban kiadott egy türelmi rendeletet, amely bizonyos mértékű vallásszabadságot biztosított a testvéreknek. Az 1960-as évek elején a testvérek többször is kérték hivatalos, törvényes elismerésüket. Nem állami támogatást vagy bármilyen más anyagi segítséget igényeltek, hanem az volt a kívánságuk, hogy ismerjék el őket törvényesen. Az elismerés lehetővé tette volna, hogy zaklatás nélkül prédikálják a jó hírt. Erre sürgősen szükség volt, mert a helyi hatóságok sokfelé támadásokat szerveztek a testvérek ellen. Az összejöveteli helyeiket felgyújtották, a testvéreket pedig megverték, letartóztatták és börtönbe vetették. Amikor a testvérek  az Igazságügyi Minisztériumnál tiltakoztak, általában ilyen választ kaptak: „Sajnáljuk, de mivel nincsenek törvényesen elismerve, semmit sem tehetünk önökért.”

Ráadásul az ország belsejében kaotikus állapotok uralkodtak, bizonyos részein ugyanis nem ismerték el a központi kormány hatalmát. Egyes vidékeken elég volt, hogy a fiókhivatal levelet írjon, és a helyi hatóságok kiengedték a börtönből a testvéreket. Az ellenállás gócpontjaiban azonban nemigen lehetett megvédeni őket az üldözéstől és a bebörtönzéstől.

Kinshasában a testvérek nem tapasztaltak erős ellenállást. Korábban csak esküvők és temetések alkalmából gyűltek össze nagyobb számban. Aztán 1964-ben a fiókhivatal két körzetkongresszust tervezett a fővárosban. A legtöbb testvérnek még nem volt ilyesmiben része. Különleges összejöveteleket tartottak, melyeken képzést kaptak, hogy meg tudják tartani az előadásokat, és meg tudják szervezni a kongresszusi osztályokat.

Lelkesedésükben a testvérek mindenkinek beszéltek a kongresszusról, így annak híre az akkori Léopoldville körzet kormányzójának a fülébe jutott. Mivel ez a férfi nem kedvelte Jehova Tanúit, írt egy levelet, melyet stencillel sokszorosíttatni akart, és el akart küldeni a helyi hatóságoknak. A levélben az az utasítás állt, hogy ha egy Tanút prédikáláson vagy imádati célú összejövetel látogatásán kapnak, le kell tartóztatni. Amikor azonban a levelet elküldték sokszorosításra, történetesen egy testvér kapta meg ezt a feladatot. Nagyon kevés másolópapírja maradt, és tudta, hogy Léopoldville-ben üresek az üzletek. Amikor a főnöke kérte tőle a levél másolatait, a testvér megmutatta neki az üres polcokat. Nincs papír!

Közben a testvérek buzgón imádkoztak Jehovához ebben az ügyben. Hogyan alakultak az események? A kormány  váratlanul úgy döntött, hogy néhány új körzetet hoz létre, és az ellenségünk alá tartozót megszüntették! Az évek folyamán sokan próbálták zaklatni vagy elpusztítani Isten népét. Ám a próbálkozásaik kudarcba fulladtak (Ézs 54:17).

Újabb misszionáriusok érkeznek

Az 1960-as években a szervezet kihasználta az alkalmat, hogy misszionáriusokat küldjön Kongóba. Kinshasában létrehoztak egy kis misszionáriusotthont. 1964 márciusában két misszionárius érkezett Kanadából: Julian és Madeleine Kissel. Most, negyven évvel később még mindig hűségesen szolgálnak a kinshasai Bétel-család tagjaiként.

Néhány misszionárius, aki az 1960-as évek második felében érkezett, most más országokban él. Stanley és Bertha Boggust 1965-ben nevezték ki Kongóba, miután már Haitin tevékenykedtek egy ideig. Boggus testvér, aki utazófelvigyázóként szolgált, 1971-ben egészségi gondjai miatt visszatért az Egyesült Államokba. 1965 vége felé Michael és Barbara Pottage csatlakozott a Kongóban szolgáló misszionáriusokhoz. Most az angliai Bételben szolgálnak. William és Ann Smitht 1966-ban nevezték ki Kongóba; leginkább Katangában tevékenykedtek. Egy betiltás miatt 1986-ban új megbízatást kaptak, ezúttal Kenyába. Manfred Tonak Németországból érkezett; a Gileád 44. osztályában végzett, és utazófelvigyázóként szolgált Kongóban. Amikor betiltották a munkánkat, Kenyába nevezték ki. Most ő a fiókbizottság  koordinátora Etiópiában. Dayrell és Susanne Sharp 1969-ben ment Kongóba, miután elvégezték a Gileád 47. osztályát. Amikor kiutasították őket Kongóból, Zambiába kerültek, és azóta is a lusakai Bételben szolgálnak. Más misszionáriusokat nyugat-afrikai országokba neveztek ki. Közöttük volt Reinhardt és Heidi Sperlich, akik egy repülőgép-szerencsétlenségben életüket vesztették. Ez a tragédia mindenkit lesújtott, aki ismerte őket.

Az első, Kinshasán kívüli misszionáriusotthon 1966-ban kezdte meg működését Lubumbashiban, az ország délkeleti részén. Később újabbak létesültek Kolweziben, Lubumbashitól északnyugatra, valamint a Kasai körzetben lévő Kanangában (ami akkor Luluabourg volt). A misszionáriusok jelenléte  megerősítette a testvéreket, és segített nekik abban, hogy az igazsággal összhangban éljenek. Kasaiban például még mindig törzsi versengések voltak a testvérek között. Minthogy a misszionáriusok nem tartoztak egyik törzshöz sem, jó helyzetben voltak ahhoz, hogy közvetítsenek a szembenálló felek között, és pártatlanul járjanak el bírói ügyekben.

1968-tól 1986-ig több mint 60 misszionárius szolgált az ország különböző részein. Voltak közöttük, akik az Egyesült Államokban végezték el az Őrtorony Gileád Bibliaiskolát, mások pedig Németországban jártak a Gileád Iskola kihelyezett tagozatára. Ezenkívül franciául tudó úttörők mentek Kongóba mint misszionáriusok. Sokan elsajátították a helyi nyelveket, és mindannyian azon fáradoztak, hogy megvigasztalják az embereket a Királyság jó hírével.

Királyság-termek az 1960-as években

A nagyobb városokban a testvérek rendszerint nyitott oldalú épületekben tartották az összejöveteleket. A hőség és a magas páratartalom miatt ez volt a legjobb megoldás, és legtöbbször este vagy kora reggel jöttek össze, amikor hűvös volt. Mindez remekül bevált, amikor nem esett az eső. De az esős évszakban gyakran el kellett napolni az összejöveteleket.

Az első Királyság-termet 1962-ben adták át. Kinshasa Kimbanseke nevű kerületében épült, és az ottani hat gyülekezet egyike használta. Azóta a kongói gyülekezetek buzgón fognak hozzá a Királyság-termek építéséhez. Olykor azonban jogi akadályokba ütköztek. Előfordult, hogy egy testvér megengedte, hogy a gyülekezet az ő telkén építsen termet, de nem rögzítették írásban a megállapodást. Amikor a testvér meghalt, a családtagjai kisajátították a termet a berendezésével együtt. Nehéz volt megelőzni mindezt. Később, a betiltás  idején sok termet lefoglaltak, és a saját céljaikra használtak a helyi hatóságok. Ezek miatt a nehézségek miatt nem tudott előrehaladni a Királyság-terem-építési program.

Ennek ellenére készültek termek az ország különböző pontjain. Többségükben egyszerű épületek voltak ezek, de mindegyik az építők hitéről tanúskodott. Figyeljük meg, hogyan jellemzi egy misszionárius az 1960-as évek végén használt összejöveteli helyeket.

„Az egyik léopoldville-i Királyság-teremhez úgy lehet eljutni, hogy betonházak között megyünk végig gyalog. Gyerekhad követ bennünket. Egy udvarba lépünk, melyet betonfal vesz körül. A nyitott oldalú Királyság-terem egy ház mögött van, amelyben testvérek laknak. A testvérek éppen Királyság-énekeket gyakorolnak. Gyönyörűen énekelnek, teljes szívükből! Nem bánjuk, hogy a fák árnyékot vetnek a teremre, mert így nem tűz rá annyira a nap. Körülbelül 200 ülőhely van. Az emelvény betonból készült, és hullámos bádoglemez a teteje. Ha egy magas testvér tart előadást, le kell hajolnia egy kicsit. Van hirdetőtábla is, amelyre kifüggesztik a fiókhivataltól érkezett leveleket és a gyülekezeti feladatokat. Az irodalom külön asztalnál vehető fel. A testvérek virágokkal díszítették a színpadot. Az esti összejöveteleken petróleumlámpákkal világítanak. Távozásunkkor a gyerekek kint várnak ránk, hogy visszakísérjenek a főútra.

Most Kongó belseje felé utazunk. Egy fűkunyhókból álló faluban szemünkbe ötlik a Királyság-terem. Kilenc oszlop tartja az épületet, melynek levelekből készült, vastag teteje van. Keresztben, a terem egyik oldalától a másikig kis árkok vannak kiásva. Érdekes, hogy egyáltalán nem kényelmetlen a földön ülni úgy, hogy lábunk ezekben az árkokban van. Az összejövetelt vezető testvér feje fölött egy kézzel írt »Királyság-terem« felirat lóg a helyi nyelvjárásban.  Úgy harmincan vagyunk együtt, ebből talán csupán tizenöten hírnökök. Ismernek néhány Királyság-éneket. Zenei tudásuk hiányosságait a lelkesedésükkel pótolják ki, és teljes szívünkből énekelünk.

Következő utunk az ország északi részébe vezet. Leállítjuk terepjárónkat, és messziről figyeljük a falut. Fűkunyhók csoportját látjuk, mögöttük pedig egy épületet, mely magasabb a többinél. Vastag, jó erősen egymáshoz kötözött bambuszrudakból készült. A bambuszfalba ablakokat és ajtót vágtak; az épület teteje fűből készült. Előtte gondozott gyepet látunk, melyen keskeny ösvény vezet át, és a gyepen egy kicsi »Jehova Tanúi« feliratot veszünk észre. Az ösvényen át a Királyság-teremhez érünk, ahol örömmel üdvözölnek minket a testvéreink. Belépve látjuk, hogy a padok függőleges bambuszoszlopokra helyezett bambuszrudakból vannak összeállítva. Még szerencse, hogy a Királyság-terem teteje vízálló, különben bajok származhatnának abból, hogy a víztől a bambuszoszlopok kihajtanának, és gyors növekedésnek indulnának. Az itteni padok sokkal magasabbak a megszokott  30 centiméteresnél. A hirdetőtáblára ki van téve az összejöveteli programok beosztása és a fiókhivataltól kapott levelek. A testvérek egy olyan asztalnál vehetik fel az irodalmat, amelyet náddal egybekötözött, hasított bambuszrudakból készítettek.

Katanga felé, délre tartunk; a nap éppen lenyugvóban van. Itt sokkal hűvösebb az idő, ezért melegebb ruhákat kell felvennünk. Egy faluba jutunk, és a Királyság-teremhez közeledve halljuk a testvérek énekét. A falvakban élő testvéreknek általában nincs órájuk, ezért a nap állásából próbálják kiszámolni, hogy mikor kezdődnek az összejövetelek. Akik korábban érkeznek a terembe, rendszerint énekelni kezdenek, és egészen addig folytatják, amíg meg nem jön a testvérek többsége. Ekkor elkezdődhet az összejövetel. Szorosan egymás mellett ülünk a kettévágott fatörzsön, melyet két talpra helyeztek. A kiadványokat egy régi szekrényben tartják, de nem maradhatnak ott sokáig, mert a csótányok és a termeszek tönkreteszik a papírt. Az összejövetel végén a testvérek körbevezetnek minket a termükben. A falak kis ágakból készültek, melyeket náddal kötöztek össze, majd agyaggal borítottak be. A vízálló tető összeszőtt fűből van.”

Jehova megvédi szolgáit

Az 1960-as években mindennaposak voltak a polgári viszályok és az erőszak. Sok ember vesztette életét, és néhányan Jehova népének tagjai közül is meghaltak. A testvéreknek hitre és bátorságra volt szükségük, hogy találkozzanak, mert az összejöveteleket a kívülállók néha összekeverték a politikai gyűlésekkel. Az Egyenlítői körzetben felfegyverzett katonák érkeztek egy Királyság-teremhez, ahol a testvérek éppen összejövetelt tartottak. A katonák hamar felismerték, hogy a testvérek Isten imádatára gyűltek össze, és nem politizálni.  El is mentek, mondván, hogy nincsenek sem a vallás, sem Isten ellen.

Egy másik alkalommal Kisanganiban Bernard Mayunga testvért és néhány más hírnököt körbevett egy lázadó csoport, amely a helyi főnököt kereste, hogy kivégezze. Amikor megkérdezték Bernardtól, hogy melyik törzshöz tartozik, ő így válaszolt: „Jehova Tanúja vagyok.” A lázadók vezetője elcsodálkozott ezen, és magyarázatot kért. Bernard tanúskodott a Szentírásból, mire a vezető kijelentette: „Ha mindenki olyan lenne, mint maguk, akkor nem lennének háborúk.” Bernardot a többi Tanúval együtt szabadon engedték.

Végre törvényes elismerés!

A kongói Bétel egészen 1965-ig egy lakásból állt Kinshasa központjában. A hely igen szűk volt. Mivel a Királyság-hirdetők száma megközelítette a 4000-et, nagyobb létesítményre volt szükség. Gondos utánajárásuk eredményeként a testvérek meg tudtak szerezni egy mindössze hatéves házat az Avenue des Elephants 764-es szám alatt, Kinshasa Limete nevű kerületében. Kétszintes épület volt, négy hálószobával. A testvérek munkához láttak, és a nagy, földszinti társalgót és ebédlőt átalakították irodává. A garázsban tárolták a szállítandó irodalmat, és ott volt a sokszorosítógép is. 1972-ben hozzáépítettek egy új részt az épülethez.

 1965 novemberében Joseph-Désiré Mobutu államcsínnyel magához ragadta a hatalmat. A fiókhivatal újfent benyújtotta a kérelmét a törvényes elismerésre, és 1966. június 9-én Mobutu elnök úr aláírta az elismerésről szóló rendeletet. Ez azt jelentette, hogy Jehova népe ugyanazokkal a jogokkal és kiváltságokkal élhet, amelyekkel minden más, törvényesen elismert vallás Kongóban. Végre valóra vált az, amiért a testvérek 1932 óta dolgoztak és imádkoztak. Szabadon és nyilvánosan prédikálhattak, nagy kongresszusokat tarthattak, és lehettek ingatlanaik. Szabadságuk azonban mindössze hat évig tartott.

A kongresszusok nagyszerű tanúskodásul szolgálnak

A testvérek nagyon boldogok voltak, hogy a rendelet nyújtotta védelmet élvezve körzetkongresszusokat szervezhettek. Az első kongresszussorozatban 11 ilyen nagy összejövetelt rendeztek, amelyen összesen 11 214-en vettek részt, és 465-en keresztelkedtek meg.

A helyi egyházak igencsak ellenezték a kongresszusokat. A papság foggal-körömmel harcolt azért, hogy Jehova Tanúi ne kapják meg a törvényes elismerést ezen a termékeny területen, melyet a saját birtokuknak tekintettek. A Kasai körzetben  lévő Gandajika városában a vallási vezetők tiltakoztak a polgármesternél. Mivel azonban nem sikerült megfélemlíteniük őt, fiatalokat küldtek a kongresszus helyszínére, hogy zavarják meg az összejövetelt. Történetesen egy bibliai témájú filmet vetítettek a kongresszuson, és nagy tömeg gyűlt össze, hogy megtekintse. A zavarkeltők kisvártatva lecsendesedtek, és maguk is elkezdték nézni a filmet. A látottak nagy hatással voltak rájuk. Miközben a filmtekercsek cseréje folyt, a többezres tömeg minden alkalommal azt kiabálta, hogy „sokáig éljenek Jehova Tanúi”.

Jehova Tanúinak már volt engedélyük nagy kongresszusok megtartására, de sok előkészületi munka várt elvégzésre. Meg kellett szervezni a bibliai drámákat, amelyekhez jelmezekre volt szükség. Be kellett üzemelni és kezelni kellett a hangosítóberendezést. A testvéreknek mindent sikerült megvalósítaniuk, mert vállalkozó szelleműek voltak, és szívesen tanultak.

Utazók szolgálnak a körzetkongresszusokon

Kongóban 1964-ben annyi körzet volt, hogy két kerületbe lehetett szervezni őket. 1969-ben Kasaiban megalakult a harmadik kerület, 1970-re pedig már négy volt. A rossz  útviszonyok miatt a kerületfelvigyázók és mások gyakran csak nagy nehézségek árán tudtak eljutni a kongresszusokra. Hogy egy kicsit belelássunk a helyzetükbe, figyeljük meg, hogyan számol be William Smith kerületfelvigyázó az egyik útjáról, amikor egy körzetkongresszusra ment.

„A vidéket eső áztatta, a folyók vize felduzzadt. Kaminába igyekeztünk, ahol körzetkongresszust akartunk tartani. Több mint 300 kilométeres út állt előttünk. A heves esőzéstől némelyik út sártengerré változott, mások pedig teljesen víz alá kerültek. Volt egy völgy, amely egy az egyben tóvá alakult át. Mindenhol autók, kamionok és állami járművek parkoltak, mert mindenki azt várta, hogy apadjanak a vizek. Sokan úgy számították, hogy kéthetes késéssel fognak megérkezni úti céljukhoz.

Tudtam, hogy a testvérek már alig várják a kongresszusi programot. Vannak közöttük, akik napokig gyalogolnak, hogy ott lehessenek. Megkérdeztem, hogy ki lehet-e kerülni valahogy a völgyet. Meglepetésemre azt válaszolták, hogy Jehova Tanúi készítettek egy kis elkerülő utat, de mivel a talaj nagyon laza, nem engednek át rajta senkit, amíg a Kaminába tartó kerületfelvigyázó át nem ment rajta.

A testvérek két faluból jöttek, egész nap, egész éjjel, sőt még másnap is dolgoztak, hogy egy új útszakaszt vágjanak, amely elkerüli a használhatatlan útszakaszt. Hamarosan megtaláltam őket, és elkészültem, hogy átmenjek dzsipemmel az általuk készített úton. Egész kis tömeg gyűlt össze, és kíváncsian figyelték, hogy sikerül-e átjutnom. Milyen csalódottak voltunk, amikor alighogy ráhajtottam az új útra, a dzsip elsüllyedt a sárban!

A testvérek megpróbálták tolni a kocsit, de az meg sem moccant. Nagyon keményen dolgoztak az úttal, és látszott  rajtuk, hogy csalódottak. De nem adták fel, még mindig az volt az elhatározásuk, hogy segítenek a kerületfelvigyázónak eljutni a kongresszusra. A bámészkodók úgy látták, hogy az új út nem segít, mert veszélyes rajta közlekedni, ezért visszatértek a saját járművükhöz. A testvérek úgy döntöttek, hogy tesznek még egy próbát. Mindent kipakoltak a dzsipből, az irodalmat, a hangosítóberendezést, a generátort és egyéb holmikat. Ástak, közben tolták az autót, és a pörgő kerekek lassan megmozdították a járművet.

Egy óra múlva örömkiáltásokkal és Királyság-énekek éneklésével ünnepeltük a sikeres átjutást. A testvérek megvalósították azt, amit a járművükben ülő sofőrök lehetetlennek tartottak. A kongresszuson minden rendben ment, hála a testvérek szorgalmas fáradozásának. Jehova a népével volt, és segített neki, hogy az akaratát tegye.”

Az új rezsim uralma változásokat hoz

Nem volt könnyű eljutni azokhoz az emberekhez, akik több ezer négyzetkilométeren, szétszórtan élnek az Egyenlítő környéki esőerdőkben és szavannákon. A misszionáriusok a nagyobb városokban prédikáltak, a különleges úttörőkként szolgáló helyi testvérek és testvérnők pedig a vidéki területeken munkálkodtak. A falvakban azonban sokan írástudatlanok voltak, így nehéz volt erős gyülekezeteket létrehozni.  Ezenkívül az országos politikában történő változások hamarosan éreztették hatásukat a testvérek életében.

1970-ben bevezették az egypártrendszert. A párt neve Népi Forradalmi Mozgalom volt (a francia név rövidítése: MPR). Politikájához tartozott a hagyományos értékek felélesztése, ami magában foglalta, hogy új nevet adtak a városoknak. Stanleyville-ből már korábban Kisangani lett, Elisabethville pedig a Lubumbashi nevet kapta. A kormány 1971-ben Kongóról Zaire-ra változtatta az ország és a folyó nevét. A fizetőeszköz a frank helyett a zaire lett. A kormány az emberektől is megkövetelte, hogy változtassák meg a nevüket, vagyis a kereszténynek tekintett neveket cseréljék fel eredeti afrikai nevekkel. Megtiltották a nyakkendő viselését, mivel azt az európai emberekhez társították. Mindezekben a testvérek tiszteletet tanúsítva engedelmeskedtek (Máté 22:21).

A politikai ideológia szerint mindenki, aki Kongóban született, automatikusan az MPR aktív tagja volt. Ahhoz, hogy valaki megtarthassa az állását, iskolába járhasson, vagy árusíthasson a piacon, kellett hogy legyen pártigazolványa. Sőt, elvárták, hogy az emberek viseljék a párt jelvényét, különösen akkor, amikor beléptek egy kormányhivatalba. Jehova népe nehéz időket élt át akkor. A testvéreket elbocsátották a munkahelyükről, a gyermekeiket pedig kizárták az iskolából.

De azért akadtak olyan kormánytisztviselők, akik megértették Jehova Tanúi álláspontját. A belügyminiszter megkérdezte egy testvértől, aki valamilyen munkát végzett nála, hogy miért nincs rajta a pártjelvény. A testvér a Bibliából hozott fel indokokat. A miniszter így felelt: „Ismerjük önöket, és nem fogunk kellemetlenkedni. De az ifjúsági mozgalommal meggyűlik a bajuk.”

Állítólag, amikor sokat panaszkodtak Jehova Tanúira Mobutu elnök úrnak, ő valami ilyesmit mondott pártja tagjainak  egy gyűlésen: „Ha bármikor valami bajom lesz, azért nem Jehova Tanúi lesznek felelősek. Ne feledjék, ki árulta el Jézust: az egyik tanítványa, Júdás. Ha valaki elárul, az azok közül kerül ki, akik most együtt esznek velem.”

Szükség van a Bétel bővítésére

Nathan H. Knorr a brooklyni főhivatal képviseletében 1971 januárjában Kongóba utazott. Látogatása alatt egyebek között a Bétel-otthon és az irodarész bővítéséről volt szó. 1970-ben közel 14 000 hírnök tevékenykedett 194 gyülekezetben és több mint 200 elszigetelt csoportban. Az egyre növekvő kongói irodalomigény miatt a Bételben levő raktárhelyiség túl szűknek bizonyult. Micsoda öröm volt, amikor Knorr testvér bejelentette, hogy hozzáépítenek egy új részt a meglévő épülethez! Egy építész elkészítette a tervét egy új, modern, kétszintes épületnek, mely kétszer akkora lett, mint az eredeti. Volt benne egy nagy iroda, tágas raktár és több hálószoba.

1971 júniusában jóváhagyták a terveket, és megkezdődött a munka. Don Wardot küldték Dahomey-ből (ma Benin), hogy irányítsa az építkezést. A 39 kinshasai gyülekezetből sok önkéntes érkezett, hogy segítsen, és együttes munkájukkal be tudták fejezni az építkezést. De amint látni fogjuk, a szántóföldön tapasztalt növekedés és a Bétel bővítése bosszantotta a kereszténység egyházait.

Bátorság és óvatosság

A kormány 1971 decemberében elfogadott egy törvényt, amely a sok új vallás és csoport működését szabályozta, melyek az országban alakultak. Az új törvény értelmében csak három vallást ismertek el: a római katolikus egyházat, a protestáns egyházakat és egy helyi vallást, a kimbangista egyházat. 1972-ben aztán további három vallást ismertek el:  az iszlámot, a görög ortodox vallást és a judaizmust. Sok kisebb egyház a protestantizmushoz sorolta magát.

Ez hozta magával, hogy 1971 és 1980 között Isten népének tevékenységét bizonyos módokon korlátozta a törvényes elismerés hiánya, amit enyhe betiltásnak is mondhatnánk. Jehova Tanúit ugyan nem ismerték el hivatalosan, de nem született olyan rendelet, amellyel kiutasították volna a misszionáriusokat, és a Bételben is nyugodtan folytatódott a munka. Egy kanangai misszionáriusotthont bezártak, de a bukavuit, kisanganit, kolwezit és lubumbashit nem. A testvérek már nem szervezhettek nagy kerületkongresszusokat, de sok helyen összejöttek a Királyság-termükben, és kis létszámú körzetkongresszusokat is tartottak nagyobb termekben. Sok múlott a helyi hatóságok álláspontján. Ahol erőteljes volt az ellenállás, ott a testvérek üldözésre és letartóztatásra számíthattak. Több százan kerültek börtönbe. Ha a helyi hatóságok jóindulatúak voltak, a testvérek szabadon gyakorolhatták vallásukat.

A korlátozások ellenére a Tanúk bátran folytatták a prédikálást. Három testvér és egy testvérnő elment egy piacra tanúskodni. Két férfi letartóztatta az egyik testvért, amint éppen egy könyvet adott át valakinek, aki érdeklődést mutatott. Elvitték a párt központjába, és magára hagyták egy helyiségben, míg oda nem ér a párt vezetője. Amikor a vezető belépett, azt látta, hogy a testvér éppen egy Evolúció vagy teremtés útján jött létre az ember? című könyvet ad át egy férfinak, aki szintén ott várakozott.

— Itt terjeszti a propagandaanyagukat? — vonta kérdőre.

— Ön mit mondana, ha megkérdeznék öntől, hogy evolúció vagy teremtés útján jött létre az ember? — felelt kérdéssel a testvér.

 A vezető nem válaszolt. Odafordult azokhoz az emberekhez, akik letartóztatták a testvért, és így szólt:

— Engedjétek el. Semmi jogtalant nem tesz.

A testvér visszament a piacra, és folytatta a tanúskodást. Később a vezető arra járt, és meglátta. Rámutatott, és ezt mondta a kísérőinek: „Ez aztán bátor ember, nem gondoljátok?”

Ernest Heuse, a fiókhivatal-felvigyázó 1974-ben orvosai tanácsára kénytelen volt visszatérni Belgiumba. Már egy ideje tüdőtágulattól szenvedett, ráadásul gyakran volt maláriás, és ez csak rontott az állapotán. A testvérek megszerették a Heuse családot, amely sokat tett a munka előmozdításáért. Belgiumban Heuséék buzgón szolgálták tovább Jehovát.  Ernest 1986-ban hunyt el, a felesége, Hélène pedig nyolc évvel később. Kinshasában a fiókhivatal felvigyázásával Timothy A. Holmesot bízták meg, aki 1966 óta szolgált misszionáriusként.

Ismét törvényes elismerés

A köztársaság elnöke 1980. április 30-án aláírt egy rendeletet, melyben törvényesen elismerték Jehova Tanúi Társaságát. Az igazság iránti érdeklődés minden addiginál nagyobb volt; az Emlékünnepen 90 226-an vettek részt, és hozzávetőleg 35 000 házi bibliatanulmányozást folytattak érdeklődőkkel. A hírnökök és az úttörők számában új csúcsok születtek. A szántóföld szükségleteinek a hatékonyabb kielégítéséhez jobb létesítményekre volt szükség, a testvérek ezért örömmel fogadták a hírt, hogy a Vezető Testület jóváhagyta egy olyan telek megvásárlását, mely két és félszer akkora, mint a már meglévő fiókhivatali terület. Ám ahogy látni fogjuk, nehézségek támadtak.

 A testvérek évekig nem szervezhettek nagy kerületkongresszusokat, most azonban már megtehették. 1980-ban az ország öt különböző pontján tartották meg az „Isteni szeretet” kerületkongresszust. A résztvevők némelyikének nagy távolságot kellett megtennie, hogy eljusson a kongresszusra. Sok család több mint 400 kilométert gyalogolt. Két különleges úttörő, aki egy nagyon elszigetelt vidéken szolgált, kerékpárral több mint 700 kilométert tett meg két hét alatt nagy homokban és esőerdőkön át. Volt néhány küldött a szomszédos Kongóból, valamint Burundiból és Ruandából is.

Az elkövetkező években szükségessé vált, hogy több helyen szervezzenek kerületkongresszusokat. Igaz, a testvérek vallásszabadságnak örvendtek, de egyre nehezebb volt a megélhetés. Sokan a puszta létfenntartásukért küzdöttek. Az árak magasba szöktek, a fizetések azonban nem emelkedtek. Az utazás olyan drága volt, hogy a legtöbb testvér nem engedhette meg magának, hogy nagyobb távolságokra elmenjen. Ezért a fiókhivatal szeretetteljesen több kongresszust szervezett azokon a területeken, ahol a testvérek többsége lakott.

Kongóban számos akadállyal találja szembe magát az utazó; nem ritka, hogy kidőlt fák, megrongálódott hidak, nagy homok és hatalmas kátyúk nehezítik az utazást. A fiókhivatal képviselői a feleségeikkel együtt mindig önfeláldozó szellemet tanúsítottak, amikor kongresszusokon szolgáltak. Mégsem hoztak akkora áldozatot, mint azok a hűséges helyi testvérek, akik gyakran napokig gyalogoltak, és a szabadban töltötték az éjszakát. Még ma is sokszor 50-150 kilométert tesznek meg gyalog, hogy részt vehessenek a kerületkongresszusokon.

Új misszionáriusotthonok

Az 1980-ban kimondott törvényes elismerés lehetővé tette, hogy új misszionáriusok menjenek Kongóba. 1981-ben  új misszionáriusotthon létesült Gomában (Kivu körzet). A következő két évben újabb otthonok kezdtek működni Likasiban (Katanga), Mbuji-Mayiban (Kasai), Kikwitben (Bandundu) és a kikötővárosban, Matadiban (a Kongó alsó folyásánál). Újra használatba vettek korábban bezárt otthonokat. 1986-ban még Isiróban (Felső-Zaire körzet) is létesítettek egyet, így az országban összesen tizenegy misszionáriusotthon működött. Ezeket az épületeket irodalom-lerakóhelyként is használták. A misszionáriusok összekötő kapocsként szolgáltak a fiókhivatal és a szántóföld között. A helyi testvérek és testvérnők értékelték a tőlük kapott buzdítást és képzést. Az 1981-es szolgálati év végére új hírnökcsúcsot értek el 25 753 hírnökkel. Jó esélye volt a további növekedésnek.

Nem félnek Kimbilikititől

A Kimbilikiti egy törzsi szellem neve. A rega nép imádja, amely az ország sűrű erdőkkel borított délkeleti részén él. E nép tagjai leginkább vadászattal, gazdálkodással és halászattal foglalkoznak. Életüket a Kimbilikiti köré épülő vallásos elképzelések uralják. A vallást titokzatosság övezi, és a papjainak nagy befolyásuk van azokra, akik rettegnek a szellemtől.

Jehova Tanúi, akik ezen a vidéken élnek, nem félnek Kimbilikititől, mert tudják, hogy Jehova az egyedüli igaz Isten. Egyedül ők azok, akik nem teljesítik Kimbilikiti papjainak  a követeléseit, például azt, hogy áldozzanak kecskét és csirkét, amelyet azután a papok fogyasztanak el.

1978-ban a vallás tagjai nyíltan üldözni kezdték Jehova Tanúit. Felgyújtottak több Királyság-termet, néhány testvért elűztek az otthonából, és elkobozták a javait. Varázslással is próbáltak ártani a testvéreknek, de nem sikerült nekik. Aztán 1983 augusztusában végrehajtották véres tervüket, amikor a Pangi nevű falu közelében kegyetlenül meggyilkoltak nyolc testvért.

Ez az iszonyatos cselekedet megrázta a gyülekezetet, különösen azokat, akik kedves férjüket vagy édesapjukat veszítették  el. A fiókhivatal és a helyi testvérek gyorsan megszervezték, hogy az érintett családok szellemi és anyagi segítséget kapjanak.

A gyilkosok biztonságban érezték magukat ezen az elszigetelt, erdős vidéken. Végül mégis letartóztatták a bűnösöket. A tárgyalást a kindui kerületi bíróságon tartották. A vádlottak azt állították, hogy Kimbilikiti, a szellem ösztönözte őket a gyilkosságra. Az ügyész azonban rámutatott az igazi felelősökre. Kijelentette, hogy a rega törzs egyes tagjai, „akik korábban részt vettek a Kimbilikiti-szertartásokban, és ismerik a titkokat, most Jehova Tanúival tartják a kapcsolatot. Elmondták nekik a titkokat, a legfontosabbakat is, amelyek szerint nem is létezik a Kimbilikiti nevű szellem. Ezzel leleplezték az említett szellem által megkövetelt áldozatok hamis voltát, aki Jehova Tanúi szerint nem más, mint egy nagy csalás főszereplője, melyet a szertartásokat vezető idősek találtak ki.”

Így hát Kimbilikiti helyett a vádlottakat találták bűnösnek. A fellebbezés után a bukavui felsőbb bíróság megerősítette a gyilkosokra kiszabott halálbüntetést. Az ügyészek figyelmeztettek arra, hogy a jövőben is meglesznek a következményei, ha Kimbilikiti imádói esetleg rátámadnának Jehova Tanúira. *

Azóta más kellemetlenségek is történtek, de a szekta tagjai most már látják, hogy nem tehetnek meg bármit az erdő rejtekében, és nem számíthatnak a nem létező Kimbilikitire, hogy megvédje őket. Jehova Tanúi közben hűségesen segítenek másoknak abban, hogy kiszabaduljanak ebből a szektából. Jehova szerető módon megáldotta erőfeszítéseiket. Jelenleg több mint 300 buzgó hírnök szolgál az ezen a területen működő gyülekezetekben. Ők mind szeretik Jehovát, és nem félnek Kimbilikititől.

 Betiltják a munkát

A Királyság-munka 1985-ben ragyogóan ment Kongóban. Elkezdődött egy új Bétel építése az 1980-ban vásárolt telken. Körülbelül hatvan külföldi önkéntes segített az építkezésen. A szolgálati év végére csaknem 35 000 hírnök tevékenykedett a szántóföldön, és új csúcs született az úttörők számában. Országszerte hatvan misszionárius prédikált buzgón. Az utazófelvigyázók képzést nyújtottak a gyülekezeti véneknek és az úttörőknek. Minden jel arra mutatott, hogy óriási növekedés várható.

Ámde nem mindenki örült Isten népe szellemi és anyagi jólétének. A papság a politikusok által igyekezett akadályozni a testvérek tevékenységét. 1986. március 12-én Mobutu elnök aláírt egy rendeletet, melyben betiltották Jehova Tanúi munkáját. Másnap az állami rádió közzétette a betiltás hírét. Az egyik bemondó így fogalmazott: „Soha többé nem hallunk  Jehova Tanúiról [Kongóban].” Ebben persze nagyot tévedett.

A fiókhivatal behívott négy misszionáriust, akik kerületfelvigyázók voltak, és helyi testvéreket bízott meg a kerületmunka folytatásával. A misszionáriusok nem prédikálhattak nyilvánosan, ezért olyan volt a helyzetük, mintha házi őrizetben lennének. A helyi testvérek nagyon óvatosan prédikáltak (Máté 10:16). Sajnos sok érdeklődő félelmében abbahagyta a tanulmányozást. Némelyik Királyság-termet bezárták, sőt voltak olyanok, amelyeket leromboltak. A párt is lefoglalt néhányat. A testvérek csak kis csoportokban tudtak összejönni. Sokszor otthon, éjjel tartóztatták le őket, és ellopták a javaikat.

Az Egyenlítői körzetben sok testvért ütlegeltek, és börtönbe vetettek. Egy különleges úttörőt csúnyán megvertek, aztán három hónapig fogva tartották. Mindez a rádióhír hatására történt. Addig ugyanis nem létezett hivatalos törvény, mely a betiltás végrehajtásáról szólt volna. A betiltás közzétételét követően a testvérek kérvényt nyújtottak be, de nem kaptak választ. Aztán 1986 júniusában az elnök egy beszédében, melyet a nyilvánosság előtt mondott, elítélte a Tanúkat, mondván, hogy hazafiatlanok, és nem tisztelik a hatalmat.

Milyen gyorsan megváltozott a helyzet! Egy köztiszteletben álló csoport hirtelen elveszítette az emberek megbecsülését. Leállt az új fiókhivatal építése, és a hely, ahol nemrég még örömteli munka zaját lehetett hallani, most elcsendesedett. A külföldi önkénteseknek egytől egyig el kellett hagyniuk az  országot, és eladták az építkezésen használt felszerelést. Körülbelül húsz helyi testvér ott maradt, hogy őrizze a területet.

Mint derült égből a villámcsapás, 1986. június 26-ai keltezéssel levél érkezett a titkosrendőrség vezetőjétől, azzal az utasítással, hogy az összes misszionáriusnak távoznia kell az országból. Ezúttal egészen más volt a betiltás jellege, mint 1972-ben, amikor a misszionáriusok maradhattak. Szomorú látvány volt, amint a szállítási osztályon összegyűltek az indulni készülő misszionáriusok csomagjai. Július folyamán huszonhárom misszionárius utazott el más országokba. Akik éppen szabadságon voltak, sosem tértek vissza Kongóba. A finomítás új időszaka kezdődött az országban.

A földalatti munka megszervezése

Ha az ellenségeink azt hitték, hogy megfélemlíthetik vagy elpusztíthatják Jehova népét, akkor tévedtek. Nem számoltak  Jehova szent szellemének az erejével, sem Isten népének az eltökéltségével. Tapasztalt misszionáriusok egy kicsiny csoportjának sikerült az országban maradnia. A fiókhivatal dolgozói magánlakásokban folytatták a Királyság-prédikálás felvigyázását. Az úttörőszolgálati iskolát is így tartották meg az ország különböző pontjain.

Szellemi táplálékból nem volt hiány. A testvérek továbbra is nyomtattak és terjesztettek Biblián alapuló kiadványokat. A fiókhivatal elküldte a kerület- és körzetkongresszusok vázlatait a gyülekezeteknek, és azok alapján helyben megtartották az előadásokat. A körzetfelvigyázók a látogatásuk idején lejátszották a gyülekezeteknek a kongresszusi drámák hanganyagát a helyi nyelveken. Ezt évről évre megtették 1986-tól kezdve egészen addig, amíg fel nem oldották a tilalmat. Mindez sok munkával járt, de a testvérek nagy hasznot merítettek belőle.

Időközben néhány vén kapcsolatba lépett a kormányhatóságokkal, és elmagyarázták politikailag semleges álláspontunkat. Próbálták megértetni a tisztviselőkkel, hogy a semlegesség nem ugyanaz, mint a felforgató tevékenység. Így mindenki előtt ismertté vált Jehova neve és szándéka, még az ország legmagasabb rangú emberei előtt is. Jehova szolgái páratlan népet alkottak; szigorú semlegességük mellett békés polgárok voltak, és nem végeztek felforgató tevékenységet.

Előbb csökken, majd növekszik a Királyság-hirdetők száma

Az 1987-es szolgálati jelentésből kitűnt, hogy a hírnökök száma hat százalékkal csökkent. Némelyek nem merték felvállalni, hogy egy betiltott szervezet tagjai. Többfelé kegyetlen üldözés kezdődött.

Az ellenségeskedés azonban többször is visszafelé sült el.  Egy törzsfőnök például külön gyűlést szervezett, hogy ott ócsárolja Jehova Tanúit. Felmutatta Az én könyvem bibliai történetekről című könyvet, és kijelentette, hogy ha valaki ezt a könyvet terjeszti, le kell tartóztatni. A jelenlevők erre azt mondták, hogy szeretnék jobban megnézni a könyvet, hogy majd felismerjék. A törzsfőnök beleegyezett, az embereknek pedig tetszett a kiadvány. Később néhányan kértek belőle egy különleges úttörőtől, aki egy másik faluban lakott. Ez a testvér így emlékszik vissza: „Tíz bibliatanulmányozást vezettem be. Még egyszer sem prédikáltam abban a faluban. Ha a törzsfőnökük nem beszél ellenünk, akkor ezeknek az embereknek talán soha nem lett volna alkalmuk, hogy megismerjék az igazságot!”

A testvérek alkalmazkodtak az új körülményekhez. Sok tekintetben korlátozták őket, de ’nem voltak annyira beszorítva, hogy ne tudtak volna mozogni’ (2Kor 4:8). Az 1988-as szolgálati év végére hét százalékkal nőtt a hírnökök száma. Mintegy 60 000 bibliatanulmányozást vezettek. A Bétel szolgálati osztályán dolgozó testvérek elutaztak a nagyobb városokba, hogy buzdítsák a testvéreket, valamint hogy találkozzanak a helyi vénekkel és az utazófelvigyázókkal. Közben a fiókhivatal a szomszédos Kongóra is felügyelt, ahol a munka szintén be volt tiltva, s emellett Burundi is innen kapott irányítást.

Egy testvér, aki Kolweziben iskolaigazgató volt, nem akart politikai hűségesküt tenni. Emiatt csúnyán megverték, és Lubumbashiba vitték, mivel az ellenségei arra számítottak, hogy ott majd megölik őt. A testvér higgadtan kifejtette, hogy mi az oka a semlegességének. Elengedték, és visszaküldték Kolwezibe. Azoknak, akik megverték, bocsánatot kellett kérniük tőle! Visszahelyezték tanári állásába, és kinevezték tanfelügyelőnek.

 1988 októberében a helyi vezetők lefoglalták a Bétel-építkezés területét Kinshasában *, és elkoboztak több tonna bibliai irodalmat. A katonák rendszeresen kartonszámra loptak el könyveket és Bibliákat, majd később eladták a helyi piacokon. Az emberek megvették ezeket, így a testvéreknek tálcán kínálkozott az alkalom a bibliatanulmányozások bevezetésére.

A Királyság-hírnökök száma 1989-re a betiltás ellenére elérte a 40 707-et. Jehova Tanúi vallásos ellenségei dühöngtek. Az akkori igazságügyi miniszter, aki köztudottan a katolikus egyház híve volt, minden kongói államügyésznek küldött egy levelet, melyben kifejezte, hogy nyugtalanítja őt Jehova népének tevékenysége, mely megszakítás nélkül folyik. Arra ösztönözte a címzetteket, hogy fogják perbe Jehova Tanúit, és zárassák be a Királyság-termeiket. Később, amikor vallási vezetőkhöz intézett beszédet, Jehova népének tagjait valóságos démonoknak nevezte. Ez a kijelentése üldözést szított a saját körzetében, Bandunduban.

Gyermekeket zárnak börtönbe

Abban az időben Jehova Tanúi gyermekei közül némelyeket letartóztattak az iskolában, mert nem voltak hajlandók részt venni bizonyos politikai szertartásokon. Egy kétgyermekes apát is elfogtak, és a kisfiaival együtt zárták börtönbe. Az őrök azt az utasítást kapták, hogy ne adjanak nekik enni. Az egyikük értetlenül kérdezte: „A börtönünkben vannak gyilkosok meg tolvajok, és azoknak adunk enni. Miért éheztetnénk ezt a férfit és a két fiát?” Mivel senkitől sem kapott  logikus választ, saját kezdeményezéséből vitt nekik enni. A fiúk tizenegy napot töltöttek a börtönben, az apjuk pedig, aki különleges úttörő volt, hét napig volt bent. Ez a próba egyáltalán nem törte le őket.

Kikwitben letartóztattak egy férfit, aki nem volt Jehova Tanúja, miután a felesége — aki Tanú — és a két lánya börtönbe került. Amint a tisztviselők megtudták, hogy a férfi nem osztja a felesége hitét, megparancsolták neki, hogy hagyja el a börtönt. Ő azonban nem ment el, mondván, hogy nem hagyja ott a feleségét és a gyermekeit. Amikor végül a családjával együtt elengedték, tanulmányozni kezdte a Bibliát, és megkeresztelkedett. Most gyülekezeti vénként szolgál.

Az országban zűrzavar uralkodik

Kinshasában 1991 szeptemberében katonai lázadás tört ki, melyet általános fosztogatás követett. Ennek súlyos élelmiszer- és üzemanyaghiány, tömeges munkanélküliség és növekvő infláció lett a következménye. Jehova Tanúi dél-afrikai és franciaországi fiókhivatala segélyszállítmányokat küldött Kongóba.

A kongói fiókhivatal nemcsak az országban fellépő nehézségekkel foglalkozott, hanem a szomszédos Angolából és Szudánból érkezett menekültekről is gondoskodott. Kongó északkeleti részén Zekaria Belemo körzetfelvigyázó meglátogatta a Szudánból érkezett, menekült testvérek egy csoportját. Korlátozott angoltudásával szólt a hallgatósághoz, és szavait arabra fordították. Zekaria nem volt benne biztos, hogy a testvérek megértették az előadását. Úgy öt évvel később két fiatal férfi, akik ellátogattak a Bételbe, odamentek hozzá, és megkérdezték: „Emlékszik még ránk? Ott voltunk azok között, akik hallották az előadását a menekülttáborban. Megszívleltük a buzdítását, és tanulmányozni kezdtük a Bibliát.” Később ez a két fiatal átadta az életét Jehovának.

 Az etnikai viták is folyamatosan nagy gondot jelentettek az országban. Kasaiból sokan délre költöztek, Katangába. Aztán 1992 és 1993 folyamán a katangaiak kiűzték őket a körzetükből. A legtöbb kasai embernek ott kellett hagynia a munkáját, a javait és az otthonát. Az életüket mentve menekültek táborokba és más helyekre, ahol együtt nagyobb biztonságban voltak. Több mint 100 000-en visszatértek Kasaiba, az otthonukba. Mintegy 4000 Jehova Tanúja is így döntött. A közelben lakó testvérek nagyon szűkös anyagi körülmények között éltek, és alig volt élelmük, de mindent megtettek, hogy segítsenek. Az egyik gyülekezet testvéreket küldött a Katangából észak felé vivő főútra, hogy kiderítsék, vannak-e Tanúk a beérkező teherautókon. Ha találtak testvéreket, gondoskodtak róluk.

A dél-afrikai köztársasági fiókhivatal több kamionra való élelmet és gyógyszert küldött, hogy szétosszák a táborokban várakozó, fedél nélkül maradt testvéreknek. A segély életeket mentett. Ezenkívül a Vezető Testület azt az utasítást adta  a kinshasai testvéreknek, hogy vásároljanak élelmet, gyógyszert, kapákat és lapátokat, hogy a családok vissza tudjanak települni Kasaiba, és művelhessék földjüket.

A változás jelei

Egy 1990. április 24-én elhangzott elnöki beszéd és sajtótájékoztató a Jehova Tanúival kapcsolatos hivatalos álláspont határozott megváltozását jelezte. A hazai és külföldi újságírók részvételével megrendezett sajtótájékoztatón az elnök kijelentette, hogy a kormány támogatja az összes alapvető szabadságjogot, beleértve a sajtószabadságot és a vallásszabadságot is. Ez lehetővé tette, hogy a testvérek nyíltabban prédikáljanak, és szabadabban tartsanak összejöveteleket. A börtönben levő testvéreket szabadon bocsátották.

Emlékszel még a rádióbemondóra, aki 1986-ban magabiztosan állította, hogy Kongóban soha többé nem hallanak majd Jehova Tanúiról? Kijelentése tévesnek bizonyult. 1986-ban, a betiltás kezdetekor 34 207 hírnök tevékenykedett Kongóban, az 1990-es szolgálati év végére pedig 50 677-re nőtt a számuk, és 156 590-en vettek részt az Emlékünnepen. A kukoricaszemek az ellenállás, rágalmak, üldözés, valamint a vallási és politikai vezetők haragja ellenére megsokasodtak. Amikor Mobutu elnök rendszere 1997-ben megdőlt, nem Jehova Tanúinak kellett menekülniük az országból, hanem a bemondónak.

Újra szabadság

Az 1986-os elnöki rendelet Jehova Tanúi összes tevékenységét betiltotta, és megszüntette az országban bejegyzett szervezetüket. Zaire (Kongó) Legfelsőbb Bírósága azonban 1993. január 8-án azt a döntést hozta a Jehova Tanúi kontra Zaire Köztársaság ügyben, hogy az elnöki rendelet indokolatlan volt, így érvénytelen. Micsoda öröm volt ez a testvéreknek!

 A legfelsőbb bíróság döntése nagy vitát váltott ki, mivel az új, átmeneti alkotmányra épült, amelyet az elnök és a támogatói nem fogadtak el. Mások precedens értékűnek tartották a döntést. A Tanúk nem vettek részt a vitában, de mindenesetre nagy tanúskodás volt ez Jehova nevének dicsőségére. Számos újságcikk taglalta ezt a sorsdöntő esetet. Később az Igazságügyi Minisztérium tájékoztatta a körzetek kormányzóit arról, hogy Jehova Tanúi ismét törvényesen végezhetik vallási tevékenységeiket. Micsoda győzelem Jehova népére és az igaz imádatra nézve!

Az országon belüli szállítás nehézségei

Kongó hatalmas ország, de csak egy kis tengerpartja van Bas-Kongónál. Így a nagyobb hajószállítmányok többségükben Matadi kikötőjébe érkeznek. Ez a város körülbelül  300 kilométerre fekszik a fővárostól, mellyel egyvágányú vasút és egyetlen aszfaltút köti össze.

Európai fiókhivatalok néhány teherautót küldtek a kongói fiókhivatalnak, és ezeket a járműveket ott remekül tudják használni szállításra, valamint az építkezések során. 1999 óta a Bételnek van egy raktára Matadiban, ami nagy segítség, mert így az irodalmat, melyet közvetlenül a hajókról raknak le, ott lehet tárolni, míg a fiókhivatalból el nem jön érte egy teherautó, hogy elvigye Kinshasába.

Az 1980-as években még át lehetett utazni az országon, Kinshasától Lubumbashiig, és közben meg lehetett állni Kanangában és Mbuji-Mayiban a misszionáriusotthonoknál, ahol a lerakóhelyek voltak. Míg egy repülőgép megközelítőleg két óra alatt tette meg a Kinshasa és Lubumbashi közötti utat, egy megrakott kamionnak két hétre volt ehhez szüksége! Az évek múlásával azonban annyira tönkrementek az utak, hogy használhatatlanná váltak. Igaz, az országban több ezer kilométernyi hajózásra alkalmas folyószakasz van, de a Kinshasából az ország belseje felé tartó  hajók nem megbízhatók. Ráadásul bizonyos területeken állandó a politikai feszültség, ami miatt még kisebb távolságokra tudnak eljutni a járművek a kinshasai Bételből. A fiókhivataltól távolabb eső helyekre légi úton a legjobb szállítani az irodalmat.

Más fiókhivatalok is segítenek eljuttatni az irodalmat a testvérekhez. A kameruni fiókhivatal a Közép-afrikai Köztársaságon át Kongó északi részére is szállít kiadványokat teherautóval. A ruandai és a kenyai fiókhivatal gondoskodik az ország keleti vidékeiről. Délen vannak olyan területek, ahol a gyülekezetek a Dél-afrikai Köztársaságból és Zambiából kapják az irodalmat.

A szolgálati kiképzőiskola áldás a szántóföldnek

1995-ben megszervezték a szolgálati kiképzőiskola első osztályát Kinshasában. 2003 áprilisáig több mint 400 testvér kapott képzést 16 osztályban. A tanulók közül öten kerületfelvigyázók lettek, és több mint hatvanan a körzetmunkában szolgálnak. További ötven testvért különleges úttörőnek neveztek ki. Ezek a testvérek igazi kincsnek bizonyultak, azáltal hogy növelték a prédikálómunka iránti lelkesedést.

Némelyeknek komoly akadályokat kellett leküzdeniük, hogy eljuthassanak az iskolára. Georges Mutombo, aki meghívást kapott, az országnak olyan területén élt, amelyet kormányellenes erők uraltak. Négyszáz kilométert kellett megtennie Kamináig kerékpárral, mielőtt felszállhatott egy Kinshasába tartó repülőgépre. Útja során három napig szenvedett az esőtől, és tizenhat katonai ellenőrző ponton haladt át. Olyan vidéken is átkerekezett, ahol mindennaposak voltak a bűncselekmények. Egyszer csak üldözőbe vette őt egy rablóbanda, szintén kerékpárral. A hajszának az vetett véget,  hogy a bandavezér biciklijének leeresztett a kereke. Georges megjelenéséből a rablók bizonyára rájöttek, hogy egy Tanúval van dolguk. Azt kiabálták ugyanis, hogy nem üldözik tovább, mert látják, hogy vele van az Istene, Jehova.

A teokratikus növekedésnek megfelelő létesítmények

A fiókhivatal 1965 óta Kinshasa Limete nevű kerületében, az Avenue des Elephants 764-es szám alatt volt. 1991-ben vásároltak egy telket a város iparterületén. A telken lévő három nagy épületet korábban egy textilgyártó cég használta,  majd javítóműhelyekként szolgáltak. A testvérek felújították az épületeket, hogy a fiókhivatal egy helyen tudja ellátni a különböző feladatokat. Noha a politikai bizonytalanság késleltette az építkezést, 1993-ban, amikor is nemzetközi szolgák érkeztek, mégis megkezdődtek a munkálatok az új fiókhivatalon. A fiókhivatal dolgozói 1996 áprilisában költöztek át az Avenue des Elephants-ról az új létesítményekbe. A költözés után az egyik Bétel-vén megjegyezte: „Most, hogy újra együtt látjuk a családot, olyan, mintha tíz évet visszamentünk volna az időben, amikor betiltották a munkánkat. Mély hálát érzünk Jehova Isten és az ő látható szervezete iránt ezekért a pompás épületekért.” 1996 októberében 100 000 fővel új csúcs született a hírnökök számában. A testvérek izgatottan várták a további növekedést.

Misszionáriusok érkeznek, hogy segítsenek

Az 1990-es években újra lehetővé vált, hogy misszionáriusok menjenek Kongóba, és csatlakozzanak ahhoz a hét misszionáriushoz, akinek a betiltás évei alatt is sikerült ott maradnia. 1995 júliusában Sébastien Johnsont és a feleségét, Giselát — akik addig Szenegálban szolgáltak — kinevezték Kongóba. Később más misszionáriusok is érkeztek. Némelyek az Egyesült Államokból utaztak Kongóba a Gileád elvégzése után, mások pedig Belgiumból, Franciaországból és Nagy-Britanniából érkeztek. 1998 márciusában Christian és Juliette Belottit fogadhatták Francia Guyanáról. 1999 januárjában Peter Wilhjelmet és  a feleségét, Anna-Lisét küldték Szenegálból Kongóba. Idővel további misszionáriusok mentek Kongóba Kamerunból, Maliból és Szenegálból.

1999 decemberében új misszionáriusotthon kezdett működni Kinshasa egyik lakónegyedében. Tizenkét misszionárius él ott. Lubumbashiban van egy misszionáriusotthon, melyet már 1965 óta használnak megszakítás nélkül, és 2003-ban létesült egy újabb. Ez utóbbiban négy házaspár szolgál. 2002 májusában az ország keleti részében, Gomában is nyitottak egy új misszionáriusotthont, és négy misszionáriust neveztek ki oda. A misszionáriusok továbbra is áldást jelentenek ezen a hatalmas, gyümölcsöző területen.

Keresztényi semlegesség a háború alatt

A legtöbb misszionárius olyan időszakban érkezett, amikor az országban drasztikus változások mentek végbe. 1996 októberében háború tört ki az ország keleti részén, és gyorsan átterjedt más területekre is. A háború célja Mobutu elnök elmozdítása volt. Laurent-Désiré Kabila erői 1997. május 17-én bevonultak Kinshasába, és Kabila lett az elnök.

A tévéképernyőkön világszerte nincstelen, éhező és beteg menekültekről szóló borzasztó képsorokat lehetett látni. Jehova népe azonban ekkor is a Biblia reményt keltő, vigasztaló üzenetét hirdette. A háború alatt sajnos sok ezren veszítették életüket, köztük mintegy ötven Tanú is. Sokan haltak meg a háborút követő kolerában és más betegségekben is.

A háború következtében a legtöbb embernek nincs személyi igazolványa, és a prédikálókampányokban részt vevő testvéreknek nehézségeik adódnak emiatt. Az utakon számtalan katonai ellenőrző pont van. Az egyik gyülekezet hírnökeinek nem volt személyi igazolványuk, ezért egy vén azt javasolta, hogy a testvérek mutassák fel helyette A beteg előzetes rendelkezése/Felmentés a felelősség alól kártyájukat.  Amikor így tettek, egy ellenőrző pontnál a katonák ezt mondták nekik:

— Nem ezt akarjuk látni. Minden állampolgár hivatalos személyi igazolványára vagyunk kíváncsiak!

— Ez a kártya Jehova Tanúiként azonosít bennünket — felelték a testvérek.

A katonák továbbengedték őket.

Kisanganiban külföldi zsoldosok, akik a kormányerők oldalán harcoltak, börtönbe zártak négy fiatal testvért. Hamisan azzal vádolták őket, hogy információval látják el az ellenséget. A zsoldosok minden reggel kiválasztottak tíz rabot, elvitték őket a bozótosba, és kivégezték őket. Egy reggel két testvért is kiválasztottak nyolc másik rabbal együtt. Teherautóba ültek, és elindultak. Útközben meg kellett állniuk, mert egy holttest volt az úton. A zsoldosok megparancsolták a két testvérnek, hogy temessék el. Miután ők elvégezték a feladatukat, várták, hogy visszajöjjenek értük, ugyanis a teherautó nélkülük ment tovább. Megszökhettek volna, de nem akartak, nehogy veszélybe sodorják két társuk életét, akik  a börtönben maradtak. A teherautó a nyolc rab nélkül jött vissza, mert lelőtték őket. A börtönben mindenki döbbenten látta, hogy a két testvér élve tért vissza. Nem sokkal később, amikor az ellenállás erői elfoglalták a várost, felrobbantották a börtön ajtaját. A zsoldosok elmenekültek, a testvérek pedig szabadok voltak.

A nehéz időkben európai fiókhivatalok segítenek

1996-tól kezdve Kongó nagy részén harcok folytak, és rengeteg ember hagyta el a lakóhelyét. Több ezer kongói testvér tanzániai és zambiai menekülttáborokba ment. Ahogy egyre több terület került a lázadók kezére, a fiókhivatal nehezebben tudott kapcsolatot tartani az elfoglalt területeken élő testvérekkel, és a róluk való gondoskodás is akadályokba ütközött. A nagyobb városokban segélybizottságok alakultak a segélyek szétosztására. A Bétel-család készséges és önfeláldozó szellemben  késő éjszakáig segített a szétosztásban. Jehova Tanúi Belgiumból, Franciaországból és Svájcból többtonnányi élelmet, ruhát és gyógyszert, valamint 18 500 pár cipőt és 1000 takarót küldött légi úton Kongóba. A segélyakciók még ma is folynak, és sokak szenvedésén enyhítenek. Jehova Tanúin kívül mások is hasznot merítenek ezekből.

 1998 októberében az egyik kinshasai újságban egy cikk a következőket közölte: „Jehova Tanúi keresztény gyülekezetei különböző európai országokban egyesült erővel több mint 400 tonnányi segélyszállítmányt gyűjtöttek össze, hogy a Kongói Demokratikus Köztársaságba és a Kongói Köztársaságba küldjék. Angol, francia és svájci önkéntesek összefogásának eredményeként 37 tonna rizst, tejport, babot és vitamint már elküldtek Kinshasába. A légi szállítmány a belgiumi Oostende-ből indult, és Jehova Tanúi országos központjába, Kinshasába érkezett. Egy másik repülőgép . . . 38 tonna élelmet . . . hoz majd.

 Figyelemre méltó, hogy Jehova Tanúi már a ruandai népirtás ideje óta segítenek a kelet-afrikai menekülteken . . . Jehova Tanúi szóvivője kijelentette, hogy a több mint 200 tonnányi élelem- és gyógyszeradomány hozzájárult a kolerajárvány leküzdéséhez. Akkor Jehova franciaországi és belgiumi Tanúi több csapatot alakítottak, hogy segítséget nyújtsanak a táborokban lévő menekülteknek. A szóvivő azokat az adományokat is megemlítette, amelyekkel Jehova Tanúi a kelet-európai és boszniai nincsteleneken segítettek.”

A háború nem fékezi a szellemi növekedést

1998 szeptemberében a lázadók megtámadták Kinshasa Ndjili nevű elővárosát. A kavarodásban testvérek egy csoportja egy olyan házban keresett menedéket, ahol éppen a körzetfelvigyázó volt elszállásolva. A körzetfelvigyázó imát mondott  a csoportért, majd felolvasta az Ézsaiás 28:16-ot, mely így szól: „Aki hitet gyakorol . . . , az egy sem rémül meg.” Mindnyájukat arra buzdította, hogy őrizzék meg nyugalmukat, és támaszkodjanak Jehovára vezetésért.

Néhányan azt javasolták, hogy át kellene menni a hídon, hogy kijussanak Ndjiliből, mások pedig azt ajánlották, hogy  jobb lenne a vasút mentén haladni. Végül úgy döntöttek, hogy ott maradnak, ahol vannak. Három nap múlva a kormánycsapatok visszafoglalták a területet. Kiderült, hogy ha a testvérek bármelyik útvonalon mentek volna, amelyet fontolgattak, a harcok kellős közepébe csöppentek volna.

Egy testvér a Museka Kipuzi Gyülekezetből (Katanga) halat adott el néhány katonának. Beszélgetésbe elegyedtek, és egy katona azzal kezdte vádolni, hogy kémkedik az ellenségnek. A testvért megkötözték, csúnyán összeverték, és a terület katonai parancsnokságára vitték. Már éjszaka volt, amikor megérkeztek. A katonák azt akarták, hogy a testvér táncoljon nekik.

— Hogyan tudnák ebben a sötétben kedvüket lelni a táncomban? — kérdezte a testvér.

— Akkor énekelj! — hangzott a válaszuk.

A testvér teljes szívéből elénekelte a „Vesd a terhed Jehovára” című éneket. A katonákat meghatotta a dal szövege, ezért megkérték a testvért, hogy még egyszer énekelje el. Így is tett. Azután egy katona arra kérte, hogy énekeljen el egy másik éneket. A testvér ekkor a „Hálát adunk neked, Jehova” című éneket énekelte el az anyanyelvén, kiluba nyelven. Amikor a végére ért, a fogva tartói eloldozták. Másnap reggel visszavitték a városba, és érdeklődtek a szomszédaitól a testvér felől, mert meg akartak bizonyosodni róla, hogy csakugyan nem kém. Mielőtt távoztak, ezt mondták a testvérnek: „Hajszál híján meghaltál, de most már nem fogsz meghalni. A vallásod  megmentette az életedet! Nagyon tetszett nekünk a két ének szövege, amit énekeltél. Ne hagyd abba az Istened szolgálatát!”

A Királyság-termek építése dicséretet szerez Jehovának

Jehova Tanúi Vezető Testülete néhány éve különleges figyelmet szentel annak, hogy a szegényebb országok segítséget kapjanak Királyság-termek építéséhez. A kongói testvérek örömmel fogadták ezt, mivel nagy szükségük volt Királyság-termekre. Kinshasában például 298 gyülekezet működött, de húsznál is kevesebb elfogadható terem állt rendelkezésre. Az ország egész területén több száz teremre volt szükség. 1999 áprilisában megkezdődött a Királyság-terem-építési program Kinshasában, később pedig Kongó többi körzetére is kiterjesztették. A két Kongóban 2003 elejére 175 Királyság-terem készült el.

Egy férfi, akinek már az 1950-es évektől kezdve volt valamennyi kapcsolata az igazsággal, le volt nyűgözve, amikor látta egy Királyság-terem építését a házával szemközt. Megjegyezte: „Soha nem vettem komolyan a Tanúkat, de most már látom a munkájuk gyümölcsét. Építettek egy Királyság-termet az öcsém háza mellett, és most velem szemben is építenek egyet. Az az érzésem, hogy mindenhová követnek!” A férfi elfogadta a meghívást Krisztus halálának az emlékünnepére és az új Királyság-terem átadására. Most rendszeresen részt vesz az összejöveteleken.

Matetében három gyülekezet egy düledező épületben tartotta az összejöveteleit, melyet 1994-ben vásároltak. A testvéreknek nem volt pénzük rendbe hozni az épületet, így hat évig ilyen romos állapotban használták. Az utca túloldalán egy nagy templom áll. Amikor épült, a lelkész azt mondta, hogy Jehova Tanúi hamarosan máshová fognak menni. A szomszédok csúfot űztek a testvérekből, mert nem volt szép  összejöveteli helyük. Némelyikük még akkor is gúnyolódott, amikor a gyülekezet téglákat kezdett gyártani az új Királyság-terem építéséhez. De amikor meglátták a végeredményt, földbe gyökerezett a lábuk! Most az a véleményük, hogy Jehova Tanúinak van a legszebb épületük a környéken. Egy szomszédasszony, aki korábban nem volt hajlandó szóba állni a Tanúkkal, el volt ragadtatva a munkájuktól. Odament az építkezésen dolgozókhoz, és szavát adta, hogy amikor legközelebb elmennek hozzá a Tanúk, meghallgatja őket.

Az egyik építkezésen egy asszony odament ahhoz a testvérnőhöz, aki főzött a munkásoknak, és megkérdezte:

— Templomot építenek?

— Királyság-termet — felelte a testvérnő, mire az asszony ezt mondta:

— Ez az épület pontosan olyan lesz, mint a gazdái. Önök mindig rendesek és tiszták, és ilyen lesz a templomuk is!

 A fiókbizottság átszervezése

Hogy gondoskodni tudjanak a szántóföld szükségleteiről, át kellett szervezni a helyi fiókbizottságot. A Vezető Testület 1996 májusában változtatott néhány dolgon. 1996. május 20-án Sébastien Johnsont nevezték ki a fiókbizottság koordinátorának. Ő és Peter Ludwig — akit két hónappal korábban neveztek ki a bizottságba — alkotta most a bizottságot, amely felügyelt a munkára. A következő években másokat is kineveztek, név szerint David Nawejt, Christian Belottit, Benjamin Bandiwilát, Peter Wilhjelmet, Robert Elongót, Delphin Kavusát és Uno Nilssont. Peter Ludwignak és a feleségének, Petrának egészségi okokból vissza kellett térnie Németországba. Most az ottani fiókhivatalban szolgálnak.

A fiókbizottságban szolgáló testvérek keményen dolgoznak, hogy teokratikus irányításról gondoskodjanak az egész szántóföldön. Ezenkívül Jehovának több szolgáját nevezték ki Észak-Amerikából, Európából és Japánból, hogy Kongóban tevékenykedjenek mint nemzetközi szolgák, külföldön  szolgáló Bétel-tagok vagy misszionáriusok. A 2003-as szolgálati évben a kinshasai Bétel-család több mint 250 fősre növekedett. A családtagok átlagéletkora 34 év.

Még sok munka vár elvégzésre

Egy ókori próféta így írt: „Áldott az az életerős férfi, aki Jehovában bízik, és akinek Jehova lett a bizodalma” (Jer 17:7). Noha Kongó egyes területein még mindig folynak harcok, a testvérek szakadatlanul hirdetik a Királyság jó hírét. A polgárháború miatt akadályokba ütközik, hogy a fiókhivatal az ország egész területén szellemi segítséget nyújtson. Buzdító volt látni, hogy a hírnökök számában ennek ellenére új csúcs született 122 857 fővel.

Ebben a beszámolóban Jehova Kongóban élő, hűséges szolgáiról szóló tapasztalatok kaptak helyet. Lehetetlenség felsorolni annak a sok-sok testvérnek és testvérnőnek a nevét, aki hozzájárult a jó hír védelmezéséhez és törvényes megerősítéséhez Kongóban. De mindannyian biztosak lehetnek benne, hogy Jehova nagyra értékeli őket. Pál apostol ezt írta keresztény hittársainak: „nem igazságtalan az Isten, hogy elfelejtkezzen a munkátokról és a szeretetről, amelyet neve iránt tanúsítottatok azzal, hogy a szenteknek szolgáltatok, és továbbra is szolgáltok” (Héb 6:10).

Még mindig rengeteg a tennivaló. Új területek várnak bemunkálásra, Királyság-termeket kell építeni, és ki kell bővíteni a fiókhivatali létesítményeket. Mindenesetre a Kongóban végzett teokratikus tevékenység több mint ötven évére visszatekintve egyetértünk azzal, amit egy testvér 1952-ben mondott: „Olyanok vagyunk, mint a kukoricaszemek. Bárhová kerülünk — ha csak egymagunkban is —, előbb-utóbb esni kezd, és megsokasodunk.” Izgatottan figyeljük, hogy égi Atyánk, Jehova Isten mekkora növekedést ad még a Királyság-magnak (1Kor 3:6).

[Lábjegyzetek]

[Oldalidézet a 229. oldalon]

„Soha többé nem hallunk Jehova Tanúiról [Kongóban]”

[Oldalidézet a 249. oldalon]

„Hajszál híján meghaltál, de most már nem fogsz meghalni. A vallásod megmentette az életedet!”

 [Kiemelt rész a 168. oldalon]

A Kongói Demokratikus Köztársaságról röviden

Az ország: A Kongói Demokratikus Köztársaság az Egyenlítő mentén fekszik, és területe több mint hatszorosa a szomszédos Kongói Köztársaságénak. Kongó északi részét főként trópusi esőerdők borítják, melyek annyira sűrűek, hogy ritkán éri napfény a talajt. Az ország keleti részén hegyek és aktív vulkánok találhatók. Nyugat-Kongónak 37 kilométeres óceáni partszakasza van.

Az emberek: Az 55 millió főt számláló lakosság több mint 200 afrikai etnikai csoporthoz tartozik. 50 százalékuk katolikusnak, 20 százalékuk protestánsnak, 10 százalékuk a kimbangizmus hívének, 10 százalékuk pedig muszlimnak vallja magát.

Az ország nyelvei: Sokféle nyelvet beszélnek. A hivatalos nyelv a francia, a főbb afrikai nyelvek pedig a lingala, kingvana, szuahéli, kikongo és luba.

A megélhetés: Kongó természeti kincsekben gazdag; van itt bőven kőolaj, gyémánt, arany, ezüst és urán. De a közelmúlt harcai miatt nagyon megcsappant a kivitel, és megnőtt a külföldi tartozások összege. Vidéken a családok maguk termelik meg az ennivalójuk nagy részét, például maniókát, kukoricát és rizst.

A vadvilág: Rengeteg a vadon élő állat. Az erdők csak úgy hemzsegnek a babuinoktól, a gorilláktól és az egyéb majmoktól. A szavannákon antilopok, leopárdok, oroszlánok, orrszarvúk és zebrák élnek, a folyók pedig krokodiloknak és vízilovaknak adnak otthont.

 [Kiemelt rész/kép a 173—4. oldalon]

Kereste és megtalálta az igazságot

Henry Kanama az evangélikus egyház tagja volt Luenában, de rájött, hogy a vallása nem az igazságot tanítja. Gyakran elment a hegyekbe imádkozni és elmélkedni. Ott összetalálkozott egy csoporttal, amelynek a tagjai azt állították, hogy tudnak beszélni láthatatlan szellemekkel. Azt is mondták, hogy szerintük Isten nagyon messze van, de nem tudják, hol.

Henry keresni kezdte az igaz Istent. Később egy férfi adott neki egy francia nyelvű példányt az Ébredjetek! folyóiratból. Henry egykettőre felismerte a bibliai igazság hangját. Hiszen éppen ezt kereste! Írt Jehova Tanúinak a folyóiratban található címre, és rövid időn belül tanulmányozni kezdte a Bibliát levélben. Végül a feleségével, Elisabethtel és néhány ismerősével együtt rákérdeztek, hogy miként tudnának megkeresztelkedni. A válaszlevélben azt az útmutatást kapták, hogy lépjenek kapcsolatba a szomszédos országok fiókhivatalaival. A legtöbb fiókhivatal azonban távol volt.

A kis csoport — Henry, Elisabeth, valamint Hyppolite Banza és a felesége, Julienne — úgy döntött, hogy Észak-Rhodesiába mennek. Tisztában voltak vele, hogy talán el kell sajátítaniuk a bemba nyelvet, hogy elmélyíthessék az igazsággal kapcsolatos ismereteiket. Kiszámították a költségeket, és elköltöztek. Hat hónap múlva, 1956-ban megkeresztelkedtek.

Ugyanebben az évben visszatértek Kongóba, és buzgón megosztották a jó hírt másokkal. Henryt és néhány társát 1961-ben letartóztatták és börtönbe zárták. Azzal vádolták őket, hogy a kitawala hívei, és megölték a helyi vezért, aki egy másik vezér meggyilkolását forralta. Természetesen nem volt ellenük bizonyíték, így később elengedték őket.

Henry és Elisabeth aztán elkezdte az úttörőszolgálatot. Egy idő múlva különleges úttörők lettek, később pedig a körzetmunkában tevékenykedtek. Henry 1991-ben meghalt, de Elisabeth még mindig általános úttörőként szolgál. Egyik fiuk, Ilunga körzetfelvigyázó.

 [Kiemelt rész/képek a 178. oldalon]

Albert Luyinu, a hűséges Tanú

Albert először 1951-ben került kapcsolatba az igazsággal egy munkatársa, Simon Mampouya révén, aki a Kongói Köztársaságból származott. Albert volt az első kongói fogorvos, és tekintélyes társadalmi rangja miatt nem volt könnyű állást foglalnia az igazság mellett. Feleségével együtt 1954-ben, az Emlékünnep megtartása után keresztelkedtek meg, méghozzá éjjel, mert abban az időben be volt tiltva a prédikálómunka.

Albert 1958-tól 1996-ig jogi képviselője volt a Tanúk helyileg bejegyzett szervezetének, melyet Jehova Tanúi Társaságának hívtak. Visszaemlékszik még, hogy egyszer egy esküvői beszédet tolmácsolt, melyet Heuse testvér tartott 1800 fős hallgatóság előtt. Az előadó először a keresztény feleség kötelességeit fejtette ki. Albert nagynak és büszkének érezte magát, amint a feleségére és a jelen lévő többi testvérnőre tekintett. De amikor a keresztény férj kötelességei következtek, kicsinek és jelentéktelennek érezte magát. Az előadás végére egészen összehúzta magát!

[Kép]

Albert és Emilie Luyinu

 [Kiemelt rész/kép a 191—3. oldalon]

Interjú Pontien Mukangával

Született: 1929

Megkeresztelkedett: 1955

Életrajzi részletek: Ő volt az első körzetfelvigyázó Kongóban.

1955-ben elmentem a kórházba, mert fájt a fogam. A fogorvos, Albert Luyinu a kezelés után megmutatta nekem a Jelenések 21:3, 4-et, amely arról az időről beszél, amikor nem lesz már fájdalom. Megadtam neki a címemet, és Albert aznap este eljött hozzám. Gyorsan fejlődtem szellemileg, és még abban az évben megkeresztelkedtem.

1960-ban kineveztek, hogy körzetfelvigyázóként szolgáljak egész Kongó területén. A körzetmunka nem volt könnyű. Napokig, sőt volt, hogy hetekig utaztam telepakolt teherautók platóján rettenetes útviszonyok között, a tűző napon. Éjszakánként szúnyogok gyötörtek. Gyakran lerobbant a jármű, és meg kellett várnom, míg megjavítják. Egymagam gyalogoltam jelzés nélküli ösvényeken, és néha eltévedtem.

Egyszer egy kisvárosban jártam Kongó északi részén. Velem volt Leon Anzapa is, és együtt mentünk kerékpárral egy másik városba, amely több mint  120 kilométerre volt onnan. Eltévedtünk, és egy zárt tyúkólban kellett töltenünk az éjszakát. A tyúkokon élősködő bogarak minket is csipkedtek, ezért a gazda kis tüzet gyújtott a padló közepén, pedig nem volt ablak.

Éjjel a gazda fia összeverekedett a falubeliekkel. A gazda is beszállt a küzdelembe. Tudtuk, hogy ha alulmarad, bajban leszünk. Egy szemhunyásnyit sem aludtunk a bogarak, a füst és a verekedés miatt.

Még pirkadat előtt elosontunk a kerékpárjainkkal, de néhány kilométer után ismét eltévedtünk. Egész nap egy elhagyatott úton mentünk tovább. A nap vége felé Leon az éhségtől és a fáradtságról lefordult a biciklijéről. Beverte az arcát egy kőbe, és felrepedt a szája. Erősen vérzett, de azért folytattuk utunkat, míg be nem értünk egy faluba. Az ott lakók tudni akarták, ki sebesítette meg Leont. Elmondtuk, hogy elesett a biciklivel. Ők azonban nem hitték el, és azt mondták, hogy én voltam. Aznap éjjel sem aludtunk; Leon szenvedett a fájdalomtól, engem meg a falubeliek megfenyegettek, hogy büntetésül megvernek. Másnap reggel továbbtekertünk, és végre egy olyan faluba értünk, ahol volt némi gyógyszer. Fertőzésgátló szerrel lekezelték Leon száját, és hat kapoccsal összezárták a repedést. Ezután további 80 kilométert tettünk meg Gemenáig, ahol otthagyhattam Leont egy kis kórházban. Egyedül folytattam utamat, hogy találkozzam a feleségemmel, és utána együtt menjünk tovább a folyó mentén Kinshasáig.

Pontien felesége, Marie is gyakran részt vett ezeken az utakon. 1963-ban halt meg. Pontien 1966-ban újra megnősült, és 1969-ig folytatta a körzetmunkát. Még mindig teljes idejű szolga, most általános úttörő.

 [Kiemelt rész a 195—6. oldalon]

Interjú François Dandával

Született: 1935

Megkeresztelkedett: 1959

Életrajzi részletek: 1963-tól 1986-ig utazófelvigyázó volt. 1986-tól 1996-ig a kongói Bételben szolgált. Most vén és különleges úttörő.

1974-ben egy kengei gyülekezetnél szolgáltam Bandundu tartományban, amikor az uralkodó párt harcosai letartóztattak hetünket. Az volt az ellenünk szóló fő vád, hogy nem vagyunk hajlandók részt venni az államfő tiszteletére rendezett politikai szertartásokon. Egy ablaktalan, két méterszer kétméteres cellába zártak minket. Nem tudtunk sem leülni, sem lefeküdni; csak annyi hely volt, hogy egymásnak dőljünk. Negyvenöt napot töltöttünk ebben a cellában, és naponta csak kétszer engedtek ki bennünket. Amikor a feleségem, Henriette értesült a történtekről, 290 kilométert utazott Kinshasából, hogy láthasson. De hetente csupán egyszer találkozhattunk.

Egy napon bejött a börtönbe az államügyész. Tiszteletére politikai szertartást rendeztek. Rajtunk kívül mindenki politikai dalokat énekelt, és pártjelszavakat hajtogatott. Az ügyész tombolt dühében, és rám parancsolt, hogy mondjam meg a hat másik testvérnek, hogy énekeljenek. Azt feleltem, hogy nincs felettük  hatalmam, és ők döntik el, hogy énekelnek-e, vagy sem. Ezért verést kaptam.

Később egy terepjáró hátsó részébe raktak minket. Két katona vigyázott ránk hátul, a már említett ügyész pedig a sofőr mellett ült. Bandunduba igyekeztünk, az ugyanilyen nevű tartomány fővárosába. Száguldottunk. Mondtam a testvéreknek, hogy kapaszkodjanak, majd imádkozni kezdtem. Éppen befejezni készültem az imát, amikor a vezető túl gyorsan akart bevenni egy kanyart, és az autó felborult. Csodával határos módon senki sem vesztette életét, és még csak meg sem sérült. Éreztük, hogy Jehova megvédett minket. Miután visszafordítottuk a járművet, az ügyész azt parancsolta a két katonának, hogy vigyenek vissza minket a börtönbe gyalog. Az autó továbbment Bandunduba.

Amikor visszaértünk a börtönbe, a katonák beszámoltak a vezetőségnek a történtekről, és könyörögtek nekik, hogy engedjenek minket szabadon. A börtön igazgatója le volt nyűgözve, és velünk együtt hitte, hogy Isten óvott meg bennünket. A következő néhány napot rendes cellában töltöttük, és sétálhattunk az udvaron a többi rabbal. Ezután kiengedtek bennünket.

François és Henriette 24 évi körzetmunka után meghívást kapott a Bételbe. Tíz évvel később különleges úttörők lettek. Henriette 1998. augusztus 16-án elhunyt.

 [Kiemelt rész/kép a 200—2. oldalon]

Interjú Michael Pottage-dzsal

Született: 1939

Megkeresztelkedett: 1956

Életrajzi részletek: Michael és a felesége, Barbara huszonkilenc évig szolgáltak Kongóban. Most az angliai Bételben vannak, és Michael vén egy londoni, lingala nyelvű gyülekezetben.

A nyelvtanulás volt a legfontosabb feladat. Először is folyékonyan kellett beszélnünk franciául, Kongó hivatalos nyelvén. És ez csak a kezdet volt. Katangában elsajátítottuk a szuahéli nyelvet, Kanangában luba nyelven társalogtunk, és amikor Kinshasába neveztek ki minket, megtanultuk a lingalát.

Mindez nagyon hasznos volt. Először is, a testvéreink hamarabb megnyíltak előttünk, mert látták, mennyire igyekszünk beszélgetni velük. Azt, hogy próbáltunk az ő nyelvükön megszólalni, őszinte szeretetünk és érdeklődésünk jelének vették. Egy másik előny az volt, hogy hatásosabban tudtuk végezni a szolgálatot. A házigazdák először rendszerint meglepődtek, de tetszett nekik, hogy az ő nyelvükön beszélünk, tiszteltek érte minket, és szívesen meghallgattak.

A kerületmunka során a helyi nyelvek ismerete megóvott bennünket olyan helyzetekben, melyek veszélyessé is válhattak volna. A válság idején mindennapos  volt, hogy a katonaság vagy a politikai párt elzárta az utakat, és az ilyen helyeken könnyen elszedhették az emberek pénzét. Főleg a külföldieket tekintették könnyű zsákmánynak, olyanoknak, akiktől sok pénzt lehet kicsikarni. Amikor megállítottak minket egy úttorlasznál, mindig a helyi nyelven köszöntünk a katonáknak. Meglepetésükben visszahőköltek, majd megkérdezték, kik vagyunk. Mivel nem csupán egy egyszerű köszönésig jutottunk el, hanem pontosan el tudtuk mondani a nyelvükön, hogy mivel foglalkozunk, általában kedvezően reagáltak, kértek valamilyen kiadványt, és biztonságos utat kívántak, Isten áldásával.

Gyakran volt ránk nagy hatással afrikai testvéreink őszinte, önfeláldozó szeretete. Kongóban hosszú évekig egypártrendszer uralkodott, mely aktívan és néha erőszakosan szembeszállt mindenkivel, aki semleges maradt, így Jehova Tanúival is. Ilyen körülmények között végeztük a kerületmunkát, dzsipünkkel utazva, és szolgáltunk a testvéreknek a kongresszusokon.

Egy kongresszusra jól emlékszem. Az utolsó nap esti ülésszaka alatt a politikai párt helyi vezetője a színpad mögé jött. Ittas volt, és durva szavakkal követelte, hogy hadd mondhassa meg mindenkinek a színpadról, hogy vegyen pártigazolványt. Nem engedtük meg neki, mire ő dühbe gurult, ordítozva sértegetni kezdett minket, és azt mondta, hogy Jehova Tanúi államellenesek, ezért börtönben a helyük. Néhány testvérnek sikerült távozásra bírnia. Még megfenyegetett, hogy jelentést tesz rólunk az igazgatónak, és visszajön, hogy felgyújtsa a dzsipünket és a fűkunyhónkat, ahol szállást kaptunk. Tudtuk, hogy komolyan is gondolja, amit mond.

A testvérek nagyszerűen viselkedtek. Nem szaladtak el félelmükben, hanem körénk gyűltek, és arra buzdítottak, hogy bízzuk Jehovára a dolgot. Ezután egész éjjel felváltva őrizték a fűkunyhónkat és az autónkat. Nagyon megható volt! Nemcsak az életüket tették kockára, hogy megvédjenek minket, de készek voltak szembenézni a kegyetlen bánásmóddal is, amely várhatott rájuk a távozásunk után, mivel nem támogatták a pártot. Soha nem felejtjük el az önfeláldozó keresztényi szeretetnek ezt a megnyilvánulását és a többi, szívet melengető élményt sem, amikor a testvérek szeretettel bántak velünk a Kongóban töltött éveink alatt.

 [Kiemelt rész/kép a 211—3. oldalon]

Interjú Terence Lathammal

Született: 1945

Megkeresztelkedett: 1964

Életrajzi részletek: Tizenkét évig szolgált misszionáriusként. Elsajátította a francia, a lingala és a szuahéli nyelvet. Jelenleg Spanyolországban szolgál feleségével és két gyermekével.

Raymond Knowlesszal 1969-ben Kisanganiba, Kongó északkeleti tartományának 230 000 lakosú fővárosába repültünk.

A hírnökök maroknyi csoportja és a környéken lakó sok-sok érdeklődő nagyon barátságosan üdvözölt bennünket. Elhalmoztak ajándékokkal; hoztak papaját, ananászt, banánt és más trópusi gyümölcsöket, amilyeneket még sohasem láttunk. Volt, aki élő csirkével és teknőssel kedveskedett. Samuel Tshikaka kedvesen befogadott a házába. Aztán hamarosan találtunk egy házikót, amelyet ki tudtunk bérelni. Később csatlakozott hozzánk Nicholas és Mary Fone, valamint Paul és Marilyn Evans. Milyen boldogok voltunk! Együtt rendbe hoztuk és kifestettük az első kisangani misszionáriusotthont. Benőtte a vadszőlő és a magas fű, és ki kellett telepítenünk két cibetmacskát a padlásról. Később Peter és Ann Barnes is beköltözött a misszionáriusotthonba. Abban az időben vettem feleségül Ann Harknesst.

 A Kisanganiban töltött első négy évünk alatt, prédikálás közben tanultunk meg lingala és szuahéli nyelven beszélni, és közel kerültünk az ott élő vendégszerető, barátságos emberekhez. Annyi tanulmányozásunk volt, hogy kora reggeltől késő estig mentünk, hogy mindegyiket el tudjuk látni. A Kisanganiban töltött éveink alatt láttuk, amint a kevesebb mint tíz hírnökből álló csoport nyolc gyülekezetté növi ki magát.

Egyszer az Ituri folyó melletti úton haladva észrevettünk egy pigmeus falut. Alig vártuk, hogy prédikálhassunk a lakosainak. Egyes tudósok szerint a pigmeusok az anyjuknak és apjuknak hívják az erdőt, mert tőle kapják az élelmüket, ruhájukat és szállásukat. Emiatt szentnek tartják, és úgy hiszik, hogy a molimo nevű szertartás által beszélhetnek vele. A szertartás alatt a tűz körül táncolnak és énekelnek. A tánc közben szól a molimo trombita, egy hosszú, fából készült cső, mellyel a férfiak zenélnek, és állathangokat utánoznak.

Elbűvölt bennünket ezeknek a nomád embereknek a bájos kis települése, akik mindössze körülbelül egy hónapig szoktak egy helyen maradni. A táborban kaptár alakú kunyhók sorakoztak, melyek facsemetékből és levelekből voltak összeállítva. Csak egy nyílásuk volt, és akár kevesebb mint két óra alatt fel lehetett építeni őket. Akkorák voltak, hogy összegömbölyödve elfértek bennük néhányan. Néhány gyermek odajött hozzánk, és megérintette a bőrünket és a hajunkat, ugyanis még sosem láttak fehér embert. Micsoda kiváltság volt találkozni ezekkel a barátságos, erdei emberekkel, és prédikálni nekik! Azt mondták, hogy már korábban is jöttek hozzájuk Tanúk a táborhelyükhöz közeli falvakból.

 [Kiemelt rész/kép a 215—6. oldalon]

Interjú David Nawejjel

Született: 1955

Megkeresztelkedett: 1974

Életrajzi részletek: A kongói Bétel-család helyi származású tagjai közül ő szolgál a legrégebb óta. A fiókbizottság tagja.

1976-ban levelet kaptam, melyben meghívtak a Bételbe. Nagyon meglepődtem. A levélben alá voltak húzva a „sürgősen” és az „azonnal” szavak. Kolweziben laktam, Kinshasától mintegy 2450 kilométerre. Nem volt könnyű elhagyni az otthonomat, de szerettem volna úgy reagálni, ahogy annak idején Ézsaiás, aki ezt mondta: „Itt vagyok én! Küldj engem” (Ézs 6:8).

Amikor megérkeztem a Bételbe, a testvérek leültettek egy írógép mellé, és megkérdezték, hogy tudok-e gépelni. Azt feleltem, hogy szabó lévén a varrógéphez értek, de az írógéphez nem. Ennek ellenére nekigyürkőztem, és megtanultam gépelni. A fordítói és a szolgálati osztályon dolgoztam.

Később átkerültem a levelezési részlegre. Egyebek között azokkal a szelvényekkel kellett foglalkoznom, amelyeket az emberek kivágtak a kiadványokból, és elküldtek a fiókhivatalnak. Általában további kiadványokat kértek. Gyakran tűnődtem azon, hogy milyen hatással lehet rájuk az irodalom, amelyet megkapnak. Egy esetről tudok. Két fiatal férfi gyorsan előrehaladt.  Később úttörőkként, majd különleges úttörőkként szolgáltak. Amikor meghívták őket a Bételbe, az egyikük a szobatársam lett.

Voltak olyan levelek is, amelyekben pénzt kértek a Bételtől. Készült egy mintalevél, amelyben tapintatosan elmagyaráztuk munkánk önkéntes jellegét, és arra buzdítottuk a címzettet, hogy tanulmányozza a Bibliát. Egy testvér elmondta, hogy egy ilyen levél hatására jött az igazsághoz. Megtartotta a levelet, és meg is mutatta nekem. Évekkel azelőtt pénzt kért levélben a Bételtől. Jól fogadta a válaszlevélben kapott buzdítást, és most az igazságban van.

Később jogi ügyekkel foglalkoztam. Egy alkalommal segítettem néhány helyi testvérnek, akiket azzal vádoltak, hogy nem viselik a pártjelvényt. Összeszedtem a bátorságomat, és ezt mondtam a tisztviselőknek: „Mit is bizonyít ez a jelvény? Nemrég fejeződött be a polgárháború, és akik ellen önök harcoltak, azok mind viselték a jelvényt. A jelvény önmagában semmit sem jelent; nem szavatolja, hogy a viselője helyesen gondolkodik. Ami igazán számít, azok a belső tulajdonságok. Jehova Tanúi olyan állampolgárok, akik sohasem indítanának polgárháborút. Törvénytisztelő magatartásuk sokkal többet ér, mint egy jelvény.” A testvéreket szabadon engedték. Jehova mindig a segítségünkre volt az ilyen helyzetekben.

Most már több mint 27 éve szolgálok a Bételben. Noha fizikai korlátokkal küzdök, és nem vagyok iskolázott, mindent megteszek, hogy Jehova fel tudjon használni. A Bételben még most is „sürgősen” és „azonnal” szükség van a munkánkra!

 [Kiemelt rész a 219—20. oldalon]

Interjú Godfrey Binttel

Született: 1945

Megkeresztelkedett: 1956

Életrajzi részletek: A Gileád 47. osztályában végzett. Tizenhét évig szolgált Kongóban. Most a ruandai fiókbizottság tagja. Beszéli az angol, francia, lingala, luba és szuahéli nyelvet.

1973-ban történt, amikor egy helyi testvérrel vettem részt a szántóföldi szolgálatban Kanangában, hogy a hatóságok letartóztattak minket egy lakásban, ahol éppen bibliatanulmányozást folytattunk valakivel. A következő két hetet börtönben töltöttük. A misszionáriustársam, Mike Gates hozott nekünk ennivalót, mert a börtönben nem adtak nekünk enni. Végül aztán elengedtek minket. Három hónappal később, azon a napon, amikorra Mike és én jegyet váltottunk egy repülőgépre, amellyel nemzetközi kongresszusra akartunk utazni Angliába, értesültünk arról, hogy egy közeli gyülekezetben az összes testvért letartóztatták. Találkozni akartunk velük, és élelmet szerettünk volna vinni nekik. Amikor engedélyt kértünk, hogy láthassuk őket, a rendőrbíró meglepetésünkre megparancsolta, hogy minket is tartóztassanak le. Miközben a buszra vártunk, amely aztán elvitt minket a börtönbe, hallottuk, hogy felszáll a gépünk. Képzelhetitek, mit éreztünk!

Amikor megérkeztünk a börtönbe, felismertem sok olyan rabot, aki már három hónappal azelőtt is ott volt, amikor én először bekerültem. Mivel ezúttal a társam, aki akkor ennivalót hozott nekem, szintén rab volt, megkérdezték: „Most ki hoz neked enni?”

Azt válaszoltuk, hogy a testvéreink gondoskodni fognak rólunk, de ők hitetlenkedve csóválták a fejüket. Tudták, hogy nincsenek a közelben más európai Tanúk. Hogy elcsodálkoztak, amikor másnap a kongói testvéreink annyi élelmet hoztak, hogy velük is meg tudtuk osztani! Kiváló tanúskodás volt ez nemzetközi testvériségünkről és a minket egyesítő szeretetről. Azok a kedves testvéreink, akik élelmiszert hoztak, a saját szabadságukat kockáztatták. Öt nap múlva kiengedtek minket. Akkor el tudtunk utazni Angliába, és még odaértünk a kongresszusra.

 [Kiemelt rész/kép a 224—6. oldalon]

Interjú Nzey Katasi Pandival

Született: 1945

Megkeresztelkedett: 1971

Életrajzi részletek: Egyedülállóként félelem nélkül szolgált nehéz területeken, majd 1988-tól 1996-ig a férje oldalán szolgált az utazómunkában. Most Kinshasában különleges teljes idejű szolga.

1970-ben, amikor éppen a Bibliámat olvastam, valaki kopogott kinshasai otthonom ajtaján. Egy férfi volt a kisfiával. A kisfiú a Bibliáról kezdett beszélni, és megkért, hogy keressem ki a Máté 24:14-et. Bár mindig is vallásos embernek tartottam magam, nem találtam meg ezt az írásszöveget. A kisfiú segített, aztán jól elbeszélgettünk.

A testvér látta, hogy érdekel a téma, ezért meghívott egy összejövetelre a következő vasárnapra. Az összejövetelt egy testvér háza mögött tartották meg, mivel a tanúskodómunka be volt tiltva. Tetszett az előadás, és ottmaradtam az Őrtorony-tanulmányozáson is. Még aznap este eljöttek hozzám a testvérek, és elkezdtünk tanulmányozni.

Idővel megkeresztelkedtem, és elkezdtem a teljes idejű szolgálatot. A Királyság-szolgálatunkban olvastam róla, hogy az ország más részein nagy a szükség. Megkérdeztem, hogy elmehetnék-e Kengébe, Bandundu  tartományba. A testvérek beleegyeztek, de figyelmeztettek, hogy ott néhány testvért letartóztattak. Arra gondoltam, hogy mindenkit csak nem tartóztatnak le, így hát az utazás mellett döntöttem.

Este érkeztem, és örömmel tudtam meg, hogy François Danda, a körzetfelvigyázó látogatja meg a gyülekezetet. Másnap elmentem a szántóföldi összejövetelre, és ott hallottam, hogy François-t más testvérekkel együtt letartóztatták. A titkosrendőrség vezetője beszélni akart velem. Ezt mondta: „Tudjuk, hogy maga Jehova Tanúja. Ha akar, Kengében maradhat, de ha egyszer is meglátjuk, hogy a táskájával jár-kel, számíthat rá, hogy letartóztatjuk.”

A helybeliek haragudtak a titkosrendőrség vezetőjére és az ügynökeire, mert tudták, hogy Jehova Tanúi senkinek sem ártanak. Azt mondogatták, hogy a titkosrendőrségnek a bűnőzökkel kellene foglalkoznia — akikből volt elég a környéken —, és nem Jehova Tanúira kellene pazarolnia az idejét. A testvéreket végül szabadon bocsátották.

1975-ben kineveztek különleges úttörőnek, és sok városba meg faluba eljutottam. Mindenhol két-három hetet töltöttem. Rövid időn belül hat csoport alakult érdeklődőkből. Írtam a fiókhivatalnak, hogy küldjenek testvéreket, akik pásztorokként törődhetnének a csoportokkal.

Megismerkedtem Jean-Baptiste Pandival, aki szintén különleges úttörő volt. Korábban beszélgettem a misszionáriusokkal a házasságról és a teljes idejű szolgálatról. Azt mondták, hogy ha sokáig szeretnék megmaradni a teljes idejű szolgálatban, könnyebb lenne, ha nem lennének gyermekeim. Jean-Baptiste is hasonlóan gondolkodott, és összeházasodtunk. Az emberek úgy gondolják, hogy a gyermekeik gondoskodnak majd róluk öregkorukban. De már nem olyan időket élünk, és sok szülőt ismerek, aki nagyot csalódott. Jean-Baptiste és én semmilyen szempontból sem csalódtunk.

Az évek során sok embert láttam az igazsághoz jönni. Különösen örülök a családomnak. Nemcsak apának és anyának segítettem elfogadni az igazságot, hanem négy öcsémnek és egy húgomnak is.

A Zsoltárok 68:11 így szól: „A jó hírt vivő asszonyok, íme, nagy sereg.” Ez azt jelenti, hogy rajtunk, testvérnőkön nagy felelősség nyugszik, és meg kell tennünk minden tőlünk telhetőt. Nagyon hálás vagyok Jehovának, amiért megengedte, hogy részt vegyek a munkájában.

[Kiemelt rész a 240. oldalon]

A szellemi táplálék fordítása

Noha Kongó hivatalos nyelve a francia, Kinshasában és a Kongó folyó mentén elsősorban a lingalát beszélik. Ennek a nyelvnek nem gazdag a szókincse, de van benne néhány nagyon sokatmondó kifejezés. A „megbán” ige megfelelője például a kobongola motema kifejezés, amely szó szerint azt jelenti, hogy ’átfordítja a szívét’. Egy másik kifejezés, amely szintén összefügg a szívvel és az érzésekkel, a kokitisa motema, melynek betű szerinti jelentése: ’lecsendesíti a szívét’, vagyis ’megnyugszik’.

Az Őrtorony folyóiratot már évtizedek óta lefordítják lingala nyelvre. A kiadványainkat most a következő, Kongóban beszélt nyelvekre fordítják le: kiluba, kituba, kongói szuahéli, lingala, luba, mongo, munukutuba, nandi, ngbaka, ngombe, pende, shi, songe, tetela és uruund.

[Kiemelt rész a 247. oldalon]

Mozgáskorlátozottsága ellenére is buzgón szolgál

Richard most húszéves; tizenöt éve mozgáskorlátozott, és nem tud felkelni az ágyból. Csak a fejét tudja mozgatni. Ennek ellenére 1997 januárjában kereszteletlen hírnök lett. Mindig prédikál azoknak, akik meglátogatják. A hangján érződik a meggyőződés. Havonta átlagosan tíz órát prédikál. 1998. április 12-én hordágyon elvitték egy közeli patakhoz, hogy megkeresztelkedjen. Most rendszeresen részt tud venni az összejöveteleken. Az egyik rokonát az igazságra tanítja, és ez a férfi már eljár a keresztény összejövetelekre, és szépen halad előre. Richard, bár fizikailag gyenge, Isten szelleme által erőt kap.

[Kiemelt rész a 248. oldalon]

„Nem része a világnak”

A tizenkét éves Esther meglepődött, amikor egy napon az iskolában a tanár azt kérte a tanulóktól, hogy egyesével álljanak fel, és énekeljék el a himnuszt az osztály előtt. Amikor Estherre került a sor, ő tapintatosan közölte, hogy nem tehet eleget a kérésnek. Elmeséli, mi történt ezután:

„A tanár mérges lett. Megkérdeztem, hogy énekelhetek-e valami mást. Nem bánta. Miután elénekeltem a »Nem része a világnak« című énekünket, a tanár megtapsoltatott a többiekkel.

Az óra után félrehívott, és azt mondta, hogy nagyon tetszett neki az ének, főleg a szövege. Hozzátette még, hogy felfigyelt rá, hogy mi, Jehova Tanúi valóban elkülönülünk a világtól, és az én magatartásom is ezt tanúsítja az osztályban.

Az egyik osztálytársamnak is nagyon tetszett az ének. Kérdezgetni kezdett, és én válaszoltam neki. A tanév végén el kellett búcsúznunk, de mondtam neki, hogy keresse meg Jehova Tanúit azon a vidéken, ahová költöznek. Meg is kereste őket, és most már ő is a testvérnőnk.”

[Kiemelt rész a 251. oldalon]

A becsületesség dicsőséget szerez Istennek

Egy testvér gyári munkás volt. Egyszer tönkrement néhány berendezés annak a műszaknak a hibájából, amelyben a testvér dolgozott. Az igazgató úgy döntött, hogy az összes munkást elbocsátja. Kiadta a fizetésüket, és hazaküldte őket. A testvér, amikor hazaért, észrevette, hogy 500 frankkal (azaz körülbelül 250 forinttal) többet kapott, ezért bement a gyárba, hogy visszaadja a pénzt. Megragadta az alkalmat a tanúskodásra, és az igazgatót annyira meghatotta a testvér becsületessége, hogy megkérte, maradjon az alkalmazásában.

 [Táblázat/grafikon a 176—7. oldalon]

KONGÓI DEMOKRATIKUS KÖZTÁRSASÁG — FŐBB ESEMÉNYEK

1932: Az első próbálkozások, hogy Jehova Tanúi eljussanak Kongóba.

1940

1949: Egy rendelet megerősíti a Jehova Tanúira vonatkozó, nem hivatalos betiltást.

1960

1960: Kongó kivívja függetlenségét, és olyan időszak kezdődik, melyet vallási türelem jellemez.

1962: Léopoldville-ben (ma Kinshasa) fiókhivatal létesül. Megérkeznek az első misszionáriusok.

1966: Jehova Tanúit törvényesen elismerik.

 1971: Visszavonják a törvényes elismerést.

1980

1980: Újra megadják a törvényes elismerést.

1986: Betiltják Jehova Tanúi munkáját.

1990: Nem hivatalosan elismerik a vallásszabadságot.

1993: A legfelsőbb bíróság feloldja az 1986-os tilalmat. Megkezdődnek a munkálatok az új fiókhivatalon.

2000

2003: 122 857 hírnök tevékenykedik a Kongói Demokratikus Köztársaságban.

[Grafikon]

(Lásd a kiadványt.)

Hírnökök összlétszáma

Úttörők összlétszáma

120 000

80 000

40 000

1940 1960 1980 2000

 [Térképek a 169. oldalon]

(A teljes beszerkesztett szöveget lásd a kiadványban.)

SZUDÁN

KÖZÉP-AFRIKAI KÖZTÁRSASÁG

KONGÓI KÖZTÁRSASÁG

BRAZZAVILLE

KONGÓI DEMOKRATIKUS KÖZTÁRSASÁG

Isiro

Bumba

Kongó

Kisangani

Goma

Bukavu

Bandundu

KINSHASA

KASAI

Kenge

Kikwit

Matadi

Kananga

Mbuji-Mayi

KATANGA

Kamina

Luena

Kolwezi

Likasi

Lubumbashi

ANGOLA

ZAMBIA

 [Egész oldalas kép a 162. oldalon]

[Kép a 185. oldalon]

Hélène, Ernest és Danielle Heuse Kinshasában az 1960-as években

[Képek a 186. oldalon]

Sok kongóira nagy hatással voltak azok a képsorok, amelyeken nemzetközi kongresszusokon történő keresztelkedést láthattak „Az új világ társadalmának boldogsága” című filmben

[Kép a 199. oldalon]

Madeleine és Julian Kissel

[Kép a 205. oldalon]

Az ország sok pontján épültek egyszerű összejöveteli helyek

[Kép a 207. oldalon]

A kinshasai fiókhivatal 1965-ben

[Kép a 208. oldalon]

Kongresszus Kolweziben 1967-ben

[Kép a 209. oldalon]

A rossz utakon nehézkes a közlekedés

[Kép a 221. oldalon]

„Isteni szeretet” kerületkongresszus Kinshasában 1980-ban. Nyolc év után ez volt az első nagy kongresszus

[Kép a 223. oldalon]

Sokan napokon át gyalogolnak, élelmet és egyéb holmit cipelve, csak hogy részt vehessenek a kongresszusokon

[Kép a 228. oldalon]

A „Feddhetetlenség megőrzői” kerületkongresszust 1985 decemberében tartották meg Kinshasában, mindössze három hónappal a szigorú betiltás bevezetése előtt

[Kép a 230. oldalon]

A betiltás idején a testvéreink börtönbe kerültek, és kegyetlen veréseket szenvedtek el

[Kép a 235. oldalon]

Zekaria Belemo utazófelvigyázóként meglátogatja a Szudánból menekült testvérek egy csoportját

[Képek a 237. oldalon]

Erős járművekkel szállítják az irodalmat az ország rossz minőségű útjain

[Kép a 238. oldalon]

A szolgálati kiképzőiskola első osztálya Kongóban 1995-ben

[Kép a 241. oldalon]

Gisela és Sébastien Johnson

[Kép a 243. oldalon]

Tizenketten élnek ebben a kinshasai misszionáriusotthonban

[Képek a 244—5. oldalon]

1998-ban segélyszállítmányok érkeztek Európából a rászorulóknak

[Képek a 246. oldalon]

Az utazófelvigyázók, például Ilunga Kanama (balra lent) és Mazela Mitelezi (a kis képen, balra) sokszor nehéz helyzetekbe kerülnek a háborús vidékeken

 [Képek a 252—3. oldalon]

 1. A kinshasai Bétel-létesítmények

2—4. Közelmúltban épült Királyság-termek

5. Egy testvér segédkezik a Királyság-terem-építésnél

[Kép a 254. oldalon]

A fiókbizottság tagjai (balról jobbra): Peter Wilhjelm, Benjamin Bandiwila, Christian Belotti, David Nawej, Delphin Kavusa, Robert Elongo, Sébastien Johnson és Uno Nilsson