Kongói Köztársaság

„Az igazság szabadokká tesz titeket” — ragyogott a cím a lila borítójú könyvön, melyet Etienne a csomagban talált. Nem tudta, mit gondoljon. Egyértelmű volt, hogy neki szánták, hiszen a címzett Etienne Nkounkou volt, Francia Egyenlítői Afrika egyik bangui kormányhivatalának fő műszaki rajzolója. Csakhogy ő nem rendelt ilyen könyvet, és a feladó, a Watch Tower Society svájci hivatala egyáltalán nem hangzott neki ismerősen. Akkor még nem sejtette, hogy a könyvben feltárt bibliai igazság meg fogja változtatni az életét. Ez az igazság azóta afrikai társainak ezreit szabadította meg a hamis vallástól, a törzsi előítéletektől és az írástudatlanságtól. Sokakat megvédett a politikai eufóriától és az utána következő csalódottságtól. Bizalmat és reményt adott a megrázó események idején, sőt arra indított istenfélő embereket, hogy életüket kockára téve segítsenek másoknak. Az erről szóló történet megható és buzdító. Mielőtt azonban megtudnánk, mit tett Etienne, ismerjük meg kicsit azt az afrikai országot, ahol él.

 Tíz évvel Kolumbusz Kristóf híres, 1492-es amerikai útja előtt Diogo Cão vezetésével portugál hajósok érkeztek a Kongó folyó torkolatához Afrika középső részén. Fogalmuk sem volt arról, hogy a folyó vize, mely hajójukhoz csapódott, már több ezer kilométert tett meg, mire az óceánba ömlött.

A portugálok összeismerkedtek a helyiekkel, a Kongó nevű virágzó királyság lakóival. Ezután portugál és más európai kereskedők több száz éven át elefántcsontot és rabszolgákat vásároltak a partok mentén élő afrikaiaktól. Az ország belsejébe csak az 1800-as évek végén merészkedtek az európaiak. A terület felfedezői közül kiemelkedik Pierre Savorgnan de Brazza, a francia flotta egyik tisztje. Brazza 1880-ban szerződést írt alá a helyi királlyal, amelynek értelmében a Kongó folyótól északra fekvő terület francia protektorátussá vált. Később a Francia Egyenlítői Afrika nevet kapta, és Brazzaville lett a fővárosa.

Ma Brazzaville, mely a Kongó partján fekszik, a Kongói Köztársaságként ismert állam fővárosa és egyben legnagyobb városa. Lefelé a folyó 400 kilométert tesz meg az óceánig, ahol annak idején Cão lehorgonyzott a felfedezőútján. Ennek a szakasznak a nagy részén vad iramban folytatja útját a simára koptatott kőtömbök és sziklazátonyok fölött. Brazzaville-ből nézve a folyó túlsó oldalán kirajzolódnak Kinshasának, a Kongói Demokratikus Köztársaság fővárosának a körvonalai. Mindkét ország a folyó nevét viseli.

A Brazzaville-től lefelé található kisebb-nagyobb vízesések miatt lehetetlenség a Kongón eljutni az Atlanti-óceánig. De van egy vasútvonal, mely összeköti Brazzaville-t és az óceán partján fekvő Pointe-Noire-t. Kongó lakóinak többsége e két nagyvárosban és a környékükön él. Északabbra található  még néhány város az óceán partján, egyébként pedig a sűrű erdőkkel borított, forró éghajlatú ország legnagyobb része gyéren lakott.

Az igazság kezdi szabaddá tenni az embereket

Térjünk most vissza Etienne történetére. 1947-et írtak, amikor megkapta azt a bizonyos könyvet. Még aznap elolvasta és megbeszélte egy szomszédjával az első néhány fejezetet. Mindketten érezték, hogy ez az igazság, és úgy döntöttek, hogy a következő vasárnapra összehívják pár barátjukat, hogy együtt olvassanak a könyvből, és kikeressék az írásszövegeket. A jelenlevőknek tetszett, amit tanultak, ezért megbeszélték, hogy a következő vasárnap is összejönnek. A második alkalommal eljött egy vámtiszt is, akit Augustin Bayonne-nak hívtak. Etienne-hez hasonlóan ő is brazzaville-i származású volt, és szintén buzgó terjesztőjévé vált az igazságnak, mely valódi szabadságot hoz.

Egy héttel később Etienne két levelet kapott. Az egyik egy kameruni ismerősétől jött, aki tudott róla, hogy Etienne-t érdekli a vallás. Azt írta, hogy elküldte Etienne nevét Jehova Tanúi svájci hivatalába. A másik levél Svájcból érkezett, és az állt benne, hogy elküldtek Etienne-nek egy könyvet. Arra buzdították, hogy olvassa el, és ossza meg a családjával és a barátaival az olvasottakat. Volt a levélben egy franciaországi cím is, amelyre további felvilágosításért írhatott. Etienne most már tisztában volt vele, hogy miként jutott el hozzá a könyv. Rövidesen rendszeres levelezésbe kezdett Jehova Tanúi franciaországi fiókhivatalával.

Néhány év múlva Etienne és Augustin visszatért Brazzaville-be. Előtte Etienne írt egy ottani ismerősének, Timothée Miemounouának, aki egy műszaki iskola igazgatója volt. Így kezdte levelét: „Örömmel tudatom veled, hogy  eddig nem az igazság útján jártunk. Jehova Tanúinál van az igazság.” Ezután elmagyarázta, amit már megtanult. Levelével „Az igazság szabadokká tesz titeket” című könyvet is elküldte. Timothée is kedvezően reagált a Biblia üzenetére, akárcsak Etienne és Augustin. A kongóiak közül ők hárman fogadták el elsőkként a bibliai igazságot, és mindegyikük sok embernek segített ennek az igazságnak a megismerésében.

Timothée meghívta azokat a tanulókat, akik bent laktak az iskolában, hogy vegyenek részt esténként bibliai témájú beszélgetéseken. Levélben további bibliamagyarázó kiadványokat kért. A csoport kezdett összejöveteleket tartani, és a legjobb képességeik szerint prédikáltak is. Némelyik diák később felvigyázói kiváltságot kapott Jehova szervezetében. Köztük volt Noé Mikouiza és Simon Mampouya is.

 1950-ben Eric Cooke, aki misszionárius volt Dél-Rhodesiában (ma Zimbabwe), meglátogatta a bangui és a brazzaville-i érdeklődők kis csoportjait, hogy buzdítsa őket. Csak az okozott nehézséget, hogy Cooke testvér nem beszélt franciául. Etienne így idézi fel a találkozást: „Ez az alázatos és rokonszenves testvér mindent megtett, hogy kis angol—francia szótárát használva elmagyarázza nekünk a Királyság-prédikáló munkát és a teokratikus szervezet működését. Időnként csak találgatni tudtunk, hogy mit akar mondani.”

Korlátozásokat vezetnek be

Cooke testvér éppen jókor jött, mivel 1950. július 24-én a gyarmati hatóságok főbiztosa korlátozásokat szabott ki Jehova Tanúi valamennyi kiadványának a behozatalára és terjesztésére. A rá következő évben Francia Egyenlítői Afrika hírnökei mindössze 6 kiadványt terjesztettek el, pedig 468 nyilvános összejövetelt tartottak. Jehova Tanúi 1952-es évkönyve megértő és szánalmat tükröző szavakkal írt a testvérekről: „Képzeld el, ha tudod, hogy egy hatalmas területen élsz, ahol csupán 37 hírnöke van a Királyság-üzenetnek, és azok is elszórtan laknak az egész ország területén. Talán még soha nem találkoztál más tevékeny tanúkkal, csak azzal a néhánnyal, aki a te városodban él. Pusztán annyit tudsz az igazságról és a tanúskodás mikéntjéről, amennyit a kiadványokban és abban a kevés levélben olvastál, amelyet a Társulat el tudott juttatni hozzád. [Pontosan ilyen helyzettel] néznek szembe testvéreink Afrikának a francia fennhatóság alatt álló részein.”

 Később Jacques Michel utazott oda Franciaországból, hogy buzdítsa és képezze a csoportot. Noé Mikouiza, a műszaki iskola egyik tanulója még emlékszik az egyik kérdésre, amely foglalkoztatta őket. „Tilos bort inni?” — kérdezték. Minden szem Michel testvérre szegeződött, amint kikereste a Zsoltárok 104:15-öt. A vers felolvasása után Jacques elmagyarázta, hogy a bor Isten ajándéka, de a keresztények nem vihetik túlzásba az ivást.

Az újonnan megkeresztelt brazzaville-i testvérek buzgón tanúskodtak másoknak. Hétvégeken rendszeresen átkeltek a folyón komppal, és Kinshasában is prédikáltak. 1952-ben keresztelkedett meg az első olyan kongói, aki a folyó déli oldalán lakott. A brazzaville-i testvérek sokat segítettek a kinshasaiaknak azokban a korai években. Később a szerepek felcserélődtek.

1954 decemberében a testvérek kongresszust szerveztek Brazzaville-ben. A résztvevők száma 650 volt, és 70-en keresztelkedtek meg. Az igazság egyre több embert szabadított ki a hamis vallásból. A kereszténység vallási vezetői természetesen  nem vették jó néven ezt, és azon voltak, hogy Jehova Tanúi ellen hangolják a kormányhatóságokat. A rendőrség azt hitte, hogy Timothée Miemounoua a Tanúk vezetője, ezért sokszor beidézték a rendőrőrsre. Ott megfenyegették és meg is verték, de nem tudták elvenni a kedvét, és Jehova népének többi tagját sem tudták megfélemlíteni Brazzaville-ben. Továbbra is terjedt a Biblia igazsága iránti érdeklődés.

A hatóságok ekkor más módszerekhez folyamodtak. Timothée Miemounoua és Aaron Diamonika (a műszaki iskola egyik volt diákja, aki elfogadta az igazságot) az állam alkalmazásában állt. A kormány 1955-ben távoli városokba helyezte át őket, az ország belsejébe. Timothée Djambalába, Aaron Impfondóba került. A prédikálás megállítására tett kísérlet azonban csúfos kudarcot vallott. A brazzaville-i testvérek folytatták buzgó tevékenységüket, Timothée és Aaron pedig más területeken kezdett prédikálni, és gyülekezeteket alapítottak új lakóhelyükön. A testvérek buzgók voltak, de azért vágytak rá, hogy segítséget kapjanak külföldről. Hamarosan teljesült a kívánságuk.

1956 márciusában megérkeztek az első misszionáriusok Franciaországból: Jean és Ida Seignobos, valamint Claude és Simone Dupont. Brazzaville-ben 1957 januárjában fiókhivatal létesült, mely a Francia Egyenlítői Afrikában folyó tanúskodómunkáért felelt. Seignobos testvért nevezték ki fiókhivatal-szolgának. Röviddel ezután Jean felesége, Ida meghalt autóbalesetben, miközben a házaspár a ma Közép-afrikai  Köztársaságként ismert ország területén látogatott meg gyülekezeteket. Jean folytatta szolgálatát a megbízatásában.

Az ország belsejében

Akkoriban Augustin Bayonne körzetfelvigyázóként szolgált. Ellátogatott az erdő mélyén megbúvó falvakba, valamint pigmeus táborhelyekre az ország északi és nyugati részén. Mivel nagy távolságokat járt be gyalog, a környéken a Gyaloglóként ismerték. Bayonne testvért olykor elkísérte Jean Seignobos. Jeant meglepte, hogy az Egyenlítő környéki erdők mélyén élők számítottak az érkezésükre. Dobokkal adták tovább a következő üzenetet: „A Gyalogló egy fehér emberrel jön.”

Nagyon hasznosak voltak ezek az utazások. Korábban az emberek azt állították, hogy csak Kongóban vannak Jehova Tanúi. Seignobos testvér és más misszionáriusok jelenléte, valamint Az új világ társadalma tevékenység közben (The New World Society in Action) című film levetítése rácáfolt az állításukra.

A bibliai igazság továbbra is be-bejutott az ország belsejében levő falvakba, és megszabadította az embereket a spiritiszta szokásoktól és a törzsi ellentétektől. Ezeken a vidékeken sok testvér írástudatlan volt. Nem volt órájuk, ezért a nap állása szerint határozták meg, hogy mikor kezdődnek az összejövetelek. A szántóföldi szolgálatban töltött idő kiszámolására kis fadarabokat használtak. Mindig, amikor tanúskodtak  valakinek, zsebkendőbe csomagoltak egy fadarabot. Négy fadarab jelentett egy órát. Így minden hónap végén el tudták készíteni a szántóföldi jelentésüket. A valóságban sokkal többet prédikáltak, mint amennyit jelentettek, mivel az igazság volt a mindennapi beszélgetéseik fő témája.

Jogi fejlemények és politikai változások

Még emlékezhetünk rá, hogy 1950-ben korlátozásokat szabtak ki Jehova Tanúi kiadványainak a behozatalára. Amint láttuk, ettől még nem állt le a tanítványképző munka. A kereszténység papsága csalódottságában bevádolta Jehova Tanúit a közigazgatási szerveknél, hamisan azt állítva róluk, hogy kommunisták. Ennek következtében 1956-ban, egy csütörtöki napon, hajnali öt órakor letartóztattak tíz testvért. A hír gyorsan szárnyra kapott, és a vallásos ellenfeleink örültek. A tárgyalást még aznap megtartották. A tárgyalóterem zsúfolásig megtelt testvérekkel, akik szerették volna megfigyelni az eljárást.

Noé Mikouiza így számol be a történtekről: „A tárgyalás során bebizonyítottuk, hogy nem vagyunk kommunisták, hanem keresztények, Isten szolgái vagyunk, és beteljesítjük a Máté 24:14-ben feljegyzett szavakat. Az ügyvédünk, aki már több kiadványunkat is olvasta, kijelentette a bíróság előtt, hogy ha mindenki olyan lenne, mint Jehova Tanúi, akkor senki sem szegné meg a törvényeket. Délutánra megszületett az ítélet: »Nem bűnösök.« Nagyon örültünk. Hazasiettünk átöltözni, mert este összejövetelt tartottunk. Letartóztatásunknak az egész városban híre ment, és mindenkivel tudatni akartuk, hogy szabadok vagyunk. Az összejövetelen jó hangosan énekeltük a Királyság-énekeket. Sokan döbbenten hallottak bennünket, mert azt hitték, börtönbe kerültünk.”

 A Kongói Köztársaság 1960. augusztus 15-én elnyerte függetlenségét. Fellángolt a politikai erőszak. A kereszténység papsága tevékenyen részt vett az eseményekben, Jehova Tanúi viszont folytatták prédikálómunkájukat. 1960-ban összesen 3716-an vettek részt egy brazzaville-i körzetkongresszuson. Az emberek északon is özönlöttek a gyülekezetekbe. Egy olyan területen például, ahol 70 hírnök élt, csaknem ezren vettek részt a gyülekezeti összejöveteleken.

A Tanúk 1961 decemberében bejegyeztették magukat Les Témoins de Jéhovah néven. A törvényes elismerésnek voltak ugyan előnyei, de a testvérek tudták, hogy nem lenne bölcs teljesen ebben bízni. Seignobos testvér elmondja, mi történt nem sokkal később: „Egyszer behívatott a biztonsági hivatal egyik magas rangú tisztviselője, akinek nem tetszett a keresztényi semlegességünk. Megfenyegetett, hogy kiutasíttat az országból. Féltem, hogy talán beváltja a fenyegetését, hiszen volt hozzá hatalma. Ámde másnap szívrohamot kapott, és meghalt.”

A misszionáriusok élete az 1960-as években

1963 februárjában Fred Lukuc és Max Danyleyko érkezett Kongóba Haitiból. Miután Fred megnősült, körzetfelvigyázóként szolgált. Kezdetben, amikor meglátogatta a gyülekezeteket, nehezen tudta megállapítani, hogy kik tartoznak ugyanazon családba. Így idézi fel ezt az időszakot: „Nem tudtam, hogy kik a vének feleségei, és nem jöttem rá, hogy kik a gyermekeik. A testvérek megtartották azt a közép-afrikai szokást, hogy a feleség a férjhezmenetele után megőrzi a leánykori nevét, a gyermekeknek pedig egy rokon vagy a család valamelyik barátja után adnak nevet.

A látogatásunk első estéjén a testvérek csendesek voltak, és tartózkodóan viselkedtek velünk a Királyság-teremben.  Az összejövetel elején valami szokatlanra lettünk figyelmesek. A testvérek és a nagyobb fiúk a terem egyik oldalán ültek, a kisebb gyermekek és a testvérnők pedig a másikon. Az az oldal, ahol a testvérek foglaltak helyet, már szinte tele volt, amikor megkezdődött az összejövetel, a testvérnők oldalán azonban csak néhányan ültek. A program közben egyre több testvérnő érkezett a kicsikkel, a fejükön könnyedén egyensúlyozva a Bibliájukat és a könyveiket.

Felálltam, hogy üdvözöljem a gyülekezetet, bemutatkozzam, és bemutassam a feleségemet. A barátságos üdvözlés után szünetet tartottam, a férfiakra néztem, és ezt mondtam: »Testvérek, kérlek titeket, hogy tíz percen belül keressétek meg a feleségeteket és a gyermekeiteket, és ezentúl legyetek szívesek együtt ülni a családotokkal, mert Jehova népe között a világon mindenütt ez a szokás.« A testvérek boldogan tettek eleget a felszólításnak.”

A tömegközlekedésnek is megvoltak a sajátos nehézségei. Lukuc testvér felesége, Leah így emlékszik vissza: „A csomagunk kis kempingágyakból, szúnyoghálóból, vizesvödörből,  hordozható vízszűrőkből, ruhákból, könyvekből, folyóiratokból és bibliai témájú filmekből állt. A filmek bemutatásához vezetékeket, villanykörtéket, filmszalagokat, szövegkönyveket, egy kis generátort és egy kanna benzint is magunkkal kellett vinnünk. Mindezt a helyi teherautókon szállíttattuk. Ha a vezetőfülkében akartunk helyet kapni, legkésőbb hajnali kettőkor már ott kellett lennünk a megállóban, különben hátul utazhattunk a napon, állatok, csomagok és sok más utas között.

Egyszer, miután órákig gyalogoltunk a hőségben, hazaérve észrevettük, hogy hangyák lepték el a kis sárkunyhót, ahol laktunk. Felmásztak egy vizesvödörre, a testükkel hidat képeztek, és eljutottak egy kis margarinosdobozig. Nem is hagytak egy dekát se a margarinból. Aznap száraz pirítóst és fél-fél doboz szardíniát vacsoráztunk. Fáradtak voltunk, és egy kicsit sajnáltuk magunkat. Amikor lefeküdtünk, a testvérek odakint még Királyság-énekeket énekeltek halkan a tűz mellett. Milyen kellemes és szép így elaludni!”

 Hűséges misszionáriusok és helyi vének

1956-tól 1977-ig több mint húsz misszionárius szolgált Kongóban. Noha nem mindig voltak ideálisak az életkörülményeik, mindannyian értékes munkát végeztek a Királyság-prédikálásban. Például akik fiókhivatal-szolgákként tevékenykedtek, mind misszionáriusok voltak. Amikor Seignobos testvér 1962-ben visszatért Franciaországba, Larry Holmesot nevezték ki, hogy felügyelje a prédikálómunkát. Miután Larry és a felesége, Audrey 1965-ben befejezte a misszionáriusi szolgálatot, Lukuc testvér lett a fiókhivatal-szolga.

Számos helyi testvér szintén kiváló példát mutatott a felelősségek viselésében. Amikor 1976-ban életbe lépett a fiókbizottsági elrendezés, a Vezető Testület a következő három testvért nevezte ki: Jack Johanssont és Palle Bjerrét, akik misszionáriusok voltak, valamint Marcellin Ngolo helyi testvért.

Augustin Bayonne, a Gyalogló 1962-ben a Gileád 37. osztályába járt. Az iskola elvégzése után a Közép-afrikai Köztársaságba utazott, ahol közel 15 évvel korábban elolvasta „Az igazság szabadokká tesz titeket” című könyvet. Idővel megnősült, több gyermeke született, és visszatért Brazzaville-be. Felajánlotta az otthonát, hogy ott tartsák a keresztény összejöveteleket, később pedig odaadományozta a telkének egy részét Királyság-terem-építésre.

Augustin Bayonne és Timothée Miemounoua azóta már  elhunytak. Timothée a halála előtt lejegyezte néhány élményét. Beszámolóját a Héberek 10:39-et idézve zárta, mely így szól: „nem olyanok vagyunk, akik meghátrálnak a pusztulásra, hanem olyanok, akiknek van hitük a lélek életben tartására.” Etienne Nkounkou, a három személy egyike, akik elsőkként fogadták el az igazságot Kongóban, nemsokára 90 éves lesz. Milyen kiváló példát mutattak ezek a testvérek hűséges szolgálatukkal!

Próbateljes időszak

1970 augusztusában kommunista kormányzási forma vette kezdetét a Kongói Köztársaságban. Még emlékezhetünk rá, hogy az azt megelőző években a hatóságok zaklatták a testvéreket, és azzal vádolták őket, hogy kommunisták. Most, hogy a kommunisták voltak hatalmon, az új hatóságok azért bírálták a testvéreket, mert nem voltak kommunisták!

Egy ideig azonban az új kormány nem akadályozta Jehova Tanúi munkáját. Szabadon tarthattak kongresszusokat és összejöveteleket, és az új misszionáriusok bebocsátást kaptak az országba. Később viszont már éreztette hatását a kommunista rezsim. Először néhány tisztviselő kémkedéssel vádolta a misszionáriusokat. Aztán 1977. január 3-án hivatalosan betiltották Jehova Tanúi munkáját. A misszionáriusokat egymás után kiutasították, míg végül csak Jack és Linda Johansson maradt az országban. Jack így beszél arról az időről:  „Az a néhány hónap, amikor csak mi voltunk a fiókhivatalban, valószínűleg a legnagyobb hitpróba és egyben a leghiterősítőbb időszak volt misszionáriusi szolgálatunkban. Azzal gyanúsítottak minket, hogy amerikai kémek vagyunk, és a CIA-nek dolgozunk. A kormány ellenségeit, köztük egyházi vezetőket is, letartóztatták és kivégezték. Tudtuk, hogy nagy veszélyben vagyunk, de éreztük Jehova védelmét, és ez megerősítette a hitünket.”

Noé Mikouiza a miniszterelnökhöz folyamodott, hogy Jack és Linda az országban maradhasson. Kérését elutasították, így a házaspárnak mennie kellett. Lefoglalták a fiókhivatali létesítményt és több Királyság-termet, és bezárták a fiókhivatalt. Egy rövid ideig a franciaországi fiókhivatal irányította a prédikálómunkát, de később a kinshasai fiókhivatal vette át ezt a felelősséget.

Jóllehet bizonyos módokon korlátozták a testvérek tevékenységeit, nem üldözték őket olyan kegyetlenül, mint más országokban. Néhány testvér mégis félni kezdett, és a félelmük ragályos volt. Rendszeresen tartottak összejöveteleket,  de a házról házra végzett szolgálat lényegében leállt. Ezért a kinshasai fiókhivatal véneket küldött a folyó túlsó oldalára, hogy bátorítsák és erősítsék a testvéreket.

Az egyiküket André Kitulának hívták. 1981 júniusában kezdte látogatni a tizenkét brazzaville-i gyülekezetet mint körzetfelvigyázó. Amikor az első gyülekezetet látogatta meg a városban, a testvérek kedden részt vettek a teokratikus szolgálati iskolán és a szolgálati összejövetelen. Szerdán reggel azonban egy hírnök sem jött el a szántóföldi összejövetelre. André elment egymagában prédikálni, mire egy házigazda ezt mondta neki: „Mindig Jehova Tanúi vigasztaltak minket, de most mintha a föld nyelte volna el őket!”

Miközben André folytatta a prédikálást azon a délelőttön, találkozott egy testvérrel, aki ezt mondta: „Már mindannyian kiestünk a gyakorlatból, ami a házról házra való prédikálást illeti.” Ez a testvér aztán elmondta más hírnököknek, hogy mit csinál André. Délután több testvérnő is elment a szántóföldi összejövetelre. Nemsokára egész Brazzaville-ben újra beindult a házról házra végzett szolgálat. Az alatt a három év alatt, melyet André és a felesége, Clémentine ott töltött, egyetlen testvért sem tartóztattak le. A fővároson kívül élő testvéreknek is tudomására jutott, hogy mi történt. Úgy gondolták, hogy ha a brazzaville-i testvérek nem félnek ajtóról ajtóra járni, akkor nekik sincs okuk a félelemre.

David Nawej, aki a kinshasai fiókhivatalban dolgozott abban az időben, kifejti, hogy miért küldtek nagy örömmel segítséget a folyó túlsó oldalára. Idézzük szavait: „A brazzaville-i testvérek hozták az igazságot Kinshasába. Később, amikor ott a kommunista rendszer lelassította a tevékenységet, az itteni Tanúk a testvérek segítségére siettek. Megmutatkozott, hogy milyen bölcsek a Prédikátor 4:9, 10 szavai, melyek így szólnak: »Jobb kettőnek, mint egynek, mert jó jutalmuk  van fáradságos munkájukból. Mert ha az egyik elesik, a másik fel tudja emelni társát.« Nálunk azt mondanák a testvérek, hogy »jobb két Kongó, mint egy«.”

Előrehaladás a politikai változások közepette

1991 a politikai megrázkódtatások és változások éve volt. Kongó az egypártrendszerről áttért a többpártrendszerre. Az utcákat euforikus hangulat töltötte be, de a testvérek észben tartották a Zsoltárok 146:3-ban feljegyzett figyelmeztetést: „Ne bízzatok az előkelőkben, se földi ember fiában, akinél nincsen megmentés.” Az események hamar igazolták, hogy mennyire így van ez.

Mindenesetre a politikai változások előnyösek voltak Jehova népének szempontjából. 1991. november 12-én a belügyminiszter rendeletben megszüntette a Jehova Tanúi munkájára vonatkozó betiltást. Visszakaptuk a lefoglalt Királyság-termeket, de a korábbi fiókhivatali épületünket nem adták vissza; azt máig is az Elnöki Gárda használja. 1992 augusztusára tizenöt év után először kerületkongresszusokat szerveztek Brazzaville-ben és Pointe-Noire-ban. Abban az évben a bibliatanulmányozások száma 5675-re emelkedett, ami csaknem négyszerese volt a hírnökszámnak!

Közben a törvényes elismerés helyreállítása újra megnyitotta az utat a misszionáriusok előtt. Különleges úttörőket neveztek ki és küldtek északra, ahol az összejöveteleken részt vevők többsége írástudatlan volt. A városi gyülekezetekben sok ember megtanult írni és olvasni. Ideje volt fokozottan  energiát fektetni az írás-olvasás oktatásába az egész országban.

Az 1993-as választások újabb változást hoztak a kormányzásban. Az ellenzéki párt széles körű elégedetlensége hetekre szükségállapotot szült. A fegyveres összecsapások, sztrájkok, a kijárási tilalom, az úttorlaszok és a fosztogatás a mindennapok részévé vált. Az emberek rémültek és csalódottak voltak, a gazdasági nehézségek nem enyhültek. Vége szakadt az 1991-es eufóriának.

A politikai zűrzavar mellett etnikai gondok is voltak. A törzsek közötti harcok miatt némelyik testvér kénytelen volt biztonságosabb helyre költözni. Emiatt néhány gyülekezetet meg kellett szüntetni. A testvérek ezalatt sokszor bizonyították, hogy az igazság megszabadította őket az etnikai gyűlölettől. A villongások idején a testvérek a törzsi hovatartozásuktól függetlenül segítették és megvédték egymást. Sok ember felismerte, hogy csak Jehova tud igazi biztonságot adni.

A kinshasai fiókhivatal irányításról és buzdításról gondoskodott. 1996 végére visszatért a béke az országba, és a hírnökök száma elérte a 3935-öt. Akkor csak egy misszionáriusotthon volt Brazzaville-ben, és öt misszionárius szolgált ott. Amikor még két házaspár érkezett, új misszionáriusotthon nyílt Pointe-Noire-ban 1997 áprilisában.

A folyó északi oldalán levő Kongóban béke volt, és a Királyság-prédikáló munka szépen haladt előre. Ámde közben viszály dúlt a szomszédos Kongóban. Amikor a háború szele megcsapta Kinshasát, az ottani misszionáriusoknak távozniuk kellett. Így történt, hogy május végén már Brazzaville-ben és Pointe-Noire-ban szolgáltak buzgón a társaik oldalán. Senki sem látta előre, hogy milyen tragikus események következnek be mindössze néhány nappal később.

 Kitör a polgárháború

1997. június 5-én váratlanul háború tört ki Brazzaville-ben. A két szembenálló tábort az akkori és az előző elnök támogatói alkották. A várost és a környékét nehéztüzérség bombázta, és mindent leromboltak. Több ezren pusztultak el. Mindenütt holttestek hevertek. Teljes volt a káosz, senki sem tudta pontosan, hogy ki kivel van. A brazzaville-i stabilitás semmivé lett. Szünetelt a kinshasai kompjárat. Sokan az erdőbe menekültek, mások pedig fatörzsből kivájt csónakjaikon a folyó kicsiny szigeteire eveztek. Voltak, akik megpróbáltak átjutni a folyón Kinshasába. Igaz, arrafelé is voltak harcok, de korántsem olyan vadak, mint Brazzaville-ben.

A háború persze a testvéreknek ugyanúgy okozott nehézségeket, mint mindenki másnak, de mennyire másképp gondolkodtak és éreztek Isten szolgái az igazságnak köszönhetően! Teljesen bíztak a Zsoltárok 46:1, 2 szavaiban: „Isten a mi menedékünk és erőnk, segítség ő, mely könnyen meglelhető a nyomorúság idején. Ezért nem félünk, ha megváltozik is a föld, ha a nagy tenger szívébe omlanak is a hegyek.”

Számos testvérnek sikerült eljutnia Kinshasáig. Ott a fiókbizottság megszervezte, hogy kapjanak élelmet, szállást és orvosi ellátást. A kinshasai családok boldogan éreztették jóindulatukat és vendégszeretetüket brazzaville-i hívőtársaikkal.

Néhányan Brazzaville-ben maradtak, hogy segítsenek azoknak, akik nem tudtak elmenekülni. Erre vállalkozott Jean Théodore Otheni és a felesége, Jeanne is, aki általános úttörőként szolgált. Augusztusban egy lövedék csapódott a házukba, és súlyosan megsebesítette Jeanne-t. Jean azonnal  Kinshasába sietett vele, de már késő volt. Testvérünk így emlékszik vissza: „Jeanne mindvégig mélységesen szerette a szolgálatot. Ideadta nekem a feljegyzéseit, és ezt mondta: »Menj el az összes bibliatanulmányozómhoz, mert nagyon sokat jelentenek nekem.« Átöleltem, és amikor újra az arcára pillantottam, láttam, hogy meghalt.” Jean, mint annyi más testvér, buzgón szolgál tovább Jehovának, és feltétel nélkül hisz a feltámadás reménységében.

Mivel nem járt komp a két főváros között, azok, akiknek volt kis motorcsónakjuk, felajánlották a segítségüket a Brazzaville-ből menekülni szándékozóknak. Bátor brazzaville-i testvérek, például Louis-Noël Motoula, Jean-Marie Lubaki és Symphorien Bakeba, önként jelentkeztek, hogy megkeresik az elveszett testvéreket, és segítenek azoknak, akik Brazzaville-ben rekedtek. Ez azt jelentette, hogy egy kis csónakon szembe kellett szállniuk a hatalmas Kongó erős sodrásával, hogy átkutathassák a szigeteket és a partokat, és be kellett menniük a város háborús övezetébe, ahol még mindig dúltak a harcok. Az életüket tették kockára a testvéreikért.

 Symphorien, aki tapasztalt volt a folyón való átkelésben, sokszor megtette ezt az utat a polgárháború idején. Néha azért ment át, hogy támogassa a Brazzaville-ben maradt testvéreket. Egyszer például tíz zsák rizst vitt magával a brazzaville-i testvéreknek, akik viszonylag biztonságos helyen laktak. Persze a folyón sem volt könnyű átkelni, de az igazi nehézséget az jelentette, hogy eljuttassa a rizst a célhoz, és közben ne vegyék el tőle a fosztogatók. Az utasai között volt egy előkelő megjelenésű férfi, aki megkérdezte Symphorientől, hogy hová viszi a rizst. Ő elmondta, hogy mi a terve, és megragadta a lehetőséget, hogy bibliai reménységéről is beszéljen. Amikor kikötöttek, a férfi elárulta, hogy magas beosztású tisztviselő. Odahívott néhány katonát, és megbízta őket, hogy vigyázzanak a rizsre, amíg Symphorien kocsit szerez, amivel elviheti a szállítmányt a testvéreknek.

Symphorien általában azért kelt át a folyón, hogy segítsen a testvéreknek elmenekülni Brazzaville-ből. Az egyik ilyen útját sosem felejti el. Így mesél róla: „A Kongónak nagyon erős a sodrása, de a legtöbb csónakos tudja, hogyan kell biztonságosan irányítania a járművét, hogy ne sodródjon lefelé, az alattomos zuhatagok felé. Hét testvér és öt másik személy ült a csónakomban, amikor elindultunk Brazzaville-ből. A folyó kellős közepén elfogyott az üzemanyag. Sikerült odaevickélnünk egy kis szigetre, ahol kiköthettünk. Nagy megkönnyebbülésünkre arra jött egy kis hajó, és a vezetője megígérte, hogy Kinshasából hoz nekünk üzemanyagot. Másfél óra múlva ért vissza, ami nagyon hosszú időnek tűnt nekünk, akik nyugtalankodva vártunk rá.”

A kinshasai fiókhivatal rövidesen mintegy ezer testvérre viselt gondot, valamint a családjukra és érdeklődőkre. 1997 októberére véget értek a harcok, és a menekültek fokozatosan visszatértek Brazzaville-be.

 A háború miatt az összes brazzaville-i és pointe-noire-i misszionáriusnak el kellett hagynia az országot. Voltak, akik visszamentek hazájukba, Nagy-Britanniába és Németországba, mások pedig Beninbe és Elefántcsontpartra utaztak. Amikor helyreállt a viszonylagos nyugalom, némelyek visszatértek kongói megbízatásukba. Rajtuk kívül három házaspárt és egy nőtlen testvért küldtek Franciaországból 1998 decemberében. Eddy és Pamela Mayt, a kinshasai fiókhivatalban szolgáló tapasztalt misszionáriusokat átirányították Brazzaville-be, és létesült egy új misszionáriusotthon.

Újabb polgárháború

A következő évben újra polgárháború tört ki Brazzaville-ben. További ezrek haltak meg, köztük több Tanú is. A legtöbb misszionárius, aki épp hogy megérkezett, a közeli Kamerunba került különböző misszionáriusotthonokba. Az emberek azt rebesgették, hogy a partoknál Pointe-Noire-t is eléri majd a háború, három misszionáriusnak mégis sikerült ott maradnia. Végül 1999 májusában véget ért a polgárháború.

Mivel oly sok Tanúnak kellett elmenekülnie, az országban lévő gyülekezetek száma 108-ról 89-re csökkent. Brazzaville-ben most 1903 hírnök szolgál 23 gyülekezetben. Pointe-Noire-ban 24 gyülekezet és 1949 hírnök van. Jehova máshol élő Tanúi mindkét polgárháború alatt anyagi segítséget nyújtottak szellemi testvéreiknek. Ahogy az általában lenni szokott, olyanoknak is segítettek, akik nem Jehova Tanúi.

A háború, éhezés, betegség és sok más nehézség ellenére a kongói Tanúk havonta átlagosan 16,2 órát töltöttek a szántóföldi szolgálatban. 1999 áprilisában, amikor a második polgárháború a végéhez közeledett, a hírnökök 21 százaléka a teljes idejű szolgálat valamelyik ágában tevékenykedett.

 Örvendeznek az igazságban

Az országban dúló háborúk szinte mindent tönkretettek. Folyik ugyan Brazzaville újjáépítése, de még sok a tennivaló. A Királyság-terem-építés az egyik legfontosabb munka, mivel ezekben az épületekben az emberek a Biblia igazságát tanulják. 2002 februárjában négy Királyság-termet adtak át, kettőt Pointe-Noire-ban, kettőt pedig Brazzaville-ben.

Az egyik brazzaville-i terem átadási programján egy idős testvér elmondott egy 15 évvel korábban történt esetet, még a betiltás időszakából. A testvérek azt tervezték, hogy január 1-jén egynapos kongresszust tartanak egy üres telken. Gondolták, senki sem fogja megzavarni őket, hiszen az emberek az újévet ünneplik. A délelőtti program befejezése után azonban megjelent a rendőrség, és feloszlatta a kongresszust. A testvér így fogalmazott: „Sírva mentünk haza. Ma újra itt vagyunk, ugyanazon a helyen, és a szemünk könnyektől csillog. De most örömünkben sírunk, mert egy új Királyság-termet adhatunk át.” Nos igen, ezt a szép új termet éppen azon a telken építették fel!

Több mint ötven év telt el azóta, hogy „Az igazság szabadokká tesz titeket” című könyv által Etienne Nkounkou, Augustin Bayonne és Timothée Miemounoua megismerte az igazságot. Ez idő alatt több ezer kongói követte hithű példájukat, és még sokan teszik ugyanezt, ami szép reményekre ad okot. A Tanúk több mint 15 000 bibliatanulmányozást vezetnek, s ez három és félszerese a hírnökszámnak! A 2003-as Emlékünnepen részt vevők száma kiemelkedően magas volt, 21 987-en voltak jelen. A 2003-as szolgálati év végén 4536 hírnök, beleértve 15 misszionáriust is, buzgón munkálkodott azon, hogy segítsen másoknak megismerni az igazságot, mely szabaddá teszi az embereket (Ján 8:31, 32).

[Oldalidézet a 143. oldalon]

Dobokkal adták tovább a következő üzenetet: „A Gyalogló egy fehér emberrel jön”

[Oldalidézet a 144. oldalon]

A testvéreknek „nem volt órájuk, ezért a nap állása szerint határozták meg, hogy mikor kezdődnek az összejövetelek”

[Oldalidézet a 151. oldalon]

„Amikor lefeküdtünk, a testvérek odakint még Királyság-énekeket énekeltek halkan a tűz mellett. Milyen kellemes és szép így elaludni!”

 [Kiemelt rész a 140. oldalon]

A Kongói Köztársaságról röviden

Az ország: A Kongói Köztársaság szomszédai Gabon, Kamerun, a Közép-afrikai Köztársaság és a Kongói Demokratikus Köztársaság. Területe nagyobb, mint Finnországé vagy Olaszországé. A parti síkság körülbelül 60 kilométerre nyúlik be a szárazföld belseje felé, majd több mint 800 méter magas fennsíkok következnek. Az ország többi részén sűrű erdők és nagy folyók határozzák meg a táj arculatát.

Az emberek: A több mint hárommillió fős lakosság sok különböző törzsből tevődik össze. A pigmeusok a sűrű erdőkben élnek.

Az ország nyelvei: A hivatalos nyelv a francia, de az északi vidékeken sokan lingala nyelven beszélnek, délen pedig a munukutuba nyelv terjedt el.

A megélhetés: Az emberek önellátó gazdálkodással, valamint tengeri és folyami halászattal teremtik elő a napi betevőt. Az erdők nyüzsögnek a vadon élő állatoktól, ezért az ügyes vadászok könnyen jutnak élelemhez.

Az élelem: Közkedvelt a manióka és a rizs. Ezeket csípős fűszerezésű hallal vagy csirkével tálalják. Sok gyümölcs terem, például mangó, ananász, papaja, narancs és avokádó.

Az éghajlat: Mivel Kongóban trópusi az éghajlat, egész évben forróság van, és párás a levegő. Két évszakot lehet elkülöníteni; az esős évszak márciustól júniusig tart, a száraz pedig júniustól októberig.

 [Táblázat/grafikon a 148—9. oldalon]

KONGÓI KÖZTÁRSASÁG — FŐBB ESEMÉNYEK

1940

1947: „Az igazság szabadokká tesz titeket” című könyv felkelti az érdeklődést.

1950: Eric Cooke misszionárius Brazzaville-be látogat. A hatóság korlátozásokat szab ki Jehova Tanúi kiadványaira.

1956: Márciusban megérkeznek az első misszionáriusok Franciaországból.

1957: Januárban fiókhivatal létesül.

1960

1961: December 9-én bejegyeznek egy hivatalos társaságot, de a kiadványokra vonatkozó korlátozások még egy évig érvényben vannak.

 1977: Betiltják Jehova Tanúi munkáját. Lefoglalják a fiókhivatali létesítményt, kiutasítják a misszionáriusokat.

1980

1981: André Kitula segít abban, hogy újra elinduljon a prédikálómunka Brazzaville-ben.

1991: A belügyminiszter feloldja a betiltást. Később, tizenöt év után először szerveznek kerületkongresszusokat.

1993: Társadalmi és politikai zűrzavar miatt szükségállapot alakul ki.

1997: Június 5-én polgárháború tör ki. A misszionáriusok elhagyják az országot. A kinshasai fiókhivatal ezer menekült számára gondoskodik élelemről, szállásról és orvosi ellátásról.

1999: Újabb polgárháború kezdődik. A misszionáriusok ismét távoznak.

2000

2002: Februárban átadják az első négy új Királyság-termet.

2003: 4536 hírnök tevékenykedik a Kongói Köztársaságban.

[Grafikon]

(Lásd a kiadványt.)

Hírnökök összlétszáma

Úttörők összlétszáma

5000

2500

1940 1960 1980 2000

 [Térképek a 141. oldalon]

(A teljes beszerkesztett szöveget lásd a kiadványban.)

KÖZÉP-AFRIKAI KÖZTÁRSASÁG

KAMERUN

EGYENLÍTŐI-GUINEA

GABON

KONGÓI KÖZTÁRSASÁG

Impfondo

Djambala

BRAZZAVILLE

Pointe-Noire

Kongó

KONGÓI DEMOKRATIKUS KÖZTÁRSASÁG

KINSHASA

ANGOLA

 [Egész oldalas kép a 134. oldalon]

[Képek a 138. oldalon]

Egy korai bibliatanulmányozó csoport tagjai 1949-ben. Balról jobbra: Jean-Seth Mountsamboté, Timothée és Odile Miemounoua, valamint Noé Mikouiza

[Kép a 139. oldalon]

Etienne Nkounkou

[Kép a 142. oldalon]

Jean Seignobos Kongó belsejében utazott, és kompokkal kelt át a folyókon, hogy meglátogassa a gyülekezeteket

[Kép a 147. oldalon]

Fred és Leah Lukuc (középen) abban a gyülekezetben, amely Augustin Bayonne házában tartotta összejöveteleit

[Kép a 150. oldalon]

Keresztelkedés az Atlanti-óceánban Pointe-Noire-nál

[Kép a 152. oldalon]

Augustin Bayonne, a Gyalogló a Gileád 37. osztályába járt 1962-ben

[Kép a 153. oldalon]

Ebben az épületben volt a fiókhivatal 1967-től 1977-ig

[Kép a 155. oldalon]

Noé Mikouiza

[Kép a 158. oldalon]

Louis-Noël Motoula, Jean-Marie Lubaki és Symphorien Bakeba