Moldova

Moldova a Kárpátok hegyvonulatától keletre terül el. Az országot termékeny síkságok, mély völgyek és hegyszorosok, valamint erdő borította dombok tarkítják. Ez a 34 000 négyzetkilométer kiterjedésű, változatos terület az otthona sok állatnak, például rókáknak, farkasoknak, mezei nyulaknak, borzoknak, őzeknek, hermelineknek, görényeknek és vaddisznóknak.

Az ország termékeny fekete földje és többnyire mérsékelt éghajlata kedvez a gyümölcs, a gabonafélék, a zöldség és egyéb mezőgazdasági termények termesztésének. Az öntözésről és vízelvezetésről a mintegy 2200 természetes forrás, valamint a dél felé siető, Fekete-tengerbe ömlő 3000 folyó és patak gondoskodik. Az ország fő folyója a gyors folyású Dnyeszter, mely szinte az egész köztársaságban hajózható. Nagy része vagy magát az ukrán határt alkotja, vagy párhuzamosan fut mellette. Ukrajna észak, kelet és dél felől öleli körül Moldovát. A Duna egyik mellékfolyója, a Prut képezi nyugaton a román határt.

Moldova viharos múltja

A Dnyeszter és a Prut által közrefogott vidék évszázadokon át Besszarábiaként és Moldvaként volt ismeretes — ez a terület az Európába vivő egyik fő szárazföldi út mentén fekszik. A vidék az időszámításunk előtti ezer évben Szkíthia része volt. Később a Római Birodalom gyakorolt némi uralmat fölötte. Viharos történelme során más népek is betörtek az országba, úgymint a gótok, a hunok és az avarok. A XIII. és  XIV. században Moldva a tatárok hűbérese volt, majd a XVI. században a Török Birodalom része lett. 1812-ben a bukaresti béke értelmében a törökök átengedték Moldva területének a fele és Besszarábia fölötti uralmat az oroszoknak — ekkor a Besszarábia név az egész térségre utalt.

Besszarábia 1918-ban Nagy-Románia része lett. Ám 1940-ben ideiglenesen, 1944-ben pedig véglegesen visszakerült Oroszországhoz. A Szovjetunió részeként a terület Moldovai Szovjet Szocialista Köztársaságként (Moldovai SZSZK-ként) volt ismeretes. Végül a szovjet kommunizmus összeomlása után a Moldovai SZSZK szakított Moszkvával, és 1991. augusztus 27-én létrejött a független Moldovai Köztársaság *, melynek a fővárosa Chişinău (a korábbi Kisinyov).

Az 1960-as években Moldova népessége gyorsan növekedett, ám 1970 óta ez lelassult, és körülbelül ugyanannyi maradt. Az ország lakossága jelenleg hozzávetőlegesen 4,3 millió főt számlál. Moldovában sokan az ország fő mezőgazdasági ágában, a borászat területén dolgoznak. Ebben az országban folyik a világ bortermelésének mintegy 3 százaléka. A moldovai borok különösen Oroszországban és Kelet-Európában híresek. (Lásd a 71. oldalon található bekeretezett részt.) Moldova azonban még egy ennél is nagyobb szőlőskerttel büszkélkedhet. Ebben a kertben rendkívül zamatos gyümölcs terem, mely nem más, mint Jehova örömteli dicsérete.

„Pezsgő bornak szőlőskertje!”

Ézsaiás próféta által Jehova a szellemi Izraelről úgy beszélt, mint a ’pezsgő bornak szőlőskertjéről’. A jövendölésnek megfelelően  ez a jelképes szőlőskert tápláló szellemi eledel formájában betölti „terméssel a termékeny föld színét” (Ézs 27:2–6). Ennek eredményeképpen a felkent keresztényekhez több millió ’más juh’ csatlakozik (Ján 10:16).

Jehova népe Moldovában lelkesen vesz részt ennek a csodálatos próféciának a beteljesítésében. Jehova szervezete folyamatosan hoz szellemi terméseket, és ennek köszönhetően Moldovában most minden 229. lakos Királyság-hírnök. Sőt, van egy falu, ahol minden negyedik ember Jehova Tanúja!

De ahogy látni fogjuk, ez a növekedés tüzes próbák közepette valósult meg. A román, a fasiszta és a kommunista uralom közel 70 évig betiltotta Isten népének munkáját, valamint üldözte és bebörtönözte őket. Moldovában azonban más országokhoz hasonlóan igaznak bizonyult Jehova prófétai szava a ’pezsgő bornak szőlőskertjéről’. Ézsaiás által ezt mondta: „Én, Jehova, óvom őt. Minden pillanatban öntözöm. Hogy senki se forduljon ellene, éjjel-nappal óvom őt” (Ézs 27:2, 3). Miközben áttekinted Jehova Moldovában élő népének történelmét, bárcsak megerősítene téged a bátorságuk és a hitük abbeli elhatározásodban, hogy Jehova dicséretére továbbra is értékes gyümölcsöket teremsz, függetlenül attól, hogy milyen akadályokat gördít utadba az ellenfelünk, Sátán!

Russell testvér megnézi a szántóföldet

A betű szerinti szőlőtőn apró hajtásokból lesznek a gyümölcshozó vesszők. Ehhez hasonlóan kezdődött Moldovában is a szellemi növekedés. Kísérjük figyelemmel, hogyan növesztette Jehova ezt a gyönge hajtást erős, gyümölcshozó szőlőtővé a mai Moldovában (1Kor 3:6). Vizsgálódásunk egészen a XIX. század végére nyúlik vissza, amikor Charles Taze Russell Bibliakutató ellátogatott az országba az egyik európai körútja során.

 Russell a Sioni Őr Torony és Krisztus jelenlétének hírnöke (Zion’s Watch Tower and Herald of Christ’s Presence) 1891. szeptemberi számában arról számolt be, hogy egy kereszténnyé lett, zsidó származású ügyvéd, Joseph Rabinowitch otthonába látogatott el. Ezt írta Russell: „Eddig az egyik legérdekesebb élményünk az volt, amikor ellátogattunk Joseph Rabinowitch testvérhez az oroszországi Kisinyovban [most Moldovában található, és Chişinăunak hívják]. Ez a férfi és az egész családja meleg szeretettel fogadott minket, és mindannyian hisznek az Úr Jézusban . . . Nagyon jól ismeri a HAJNAL [Millenniumi hajnal könyvsorozat] tanításait, és mélységesen egyet is ért velük.” Bibliai beszélgetéseik során a két férfi sok szentírási gondolatban egyetértett, mely abból is kiderül, hogy Russell testvér a Moldovában élő barátját „Rabinowitch testvérnek” szólította.

Rabinowitch és családja azon munkálkodott, hogy segítsen a Chişinăuban élő több mint 50 000 zsidónak elfogadni Krisztust és a Messiásba vetett reménységet. A házához és irodájához tartozott még „egy új és nagyon szép imádati ház, melyben körülbelül százhuszonöten fértek el” — mondta Russell. Rabinowitchnak ezenkívül volt egy új, kézi működtetésű nyomdagépe, melyet arra használt, hogy traktátusokat készítsen, különösen olyanokat, amelyek a zsidóknak szólnak. Körülbelül hat évvel később, 1897-ben Rabinowitch ezt írta Russell testvérnek: „Kedves és szeretett Russell testvér! Most, az év végén el kell mondanom, mennyire hálás vagyok neked azokért a szellemi gyöngyszemekért, amelyeket a nagyra becsült folyóiratod, a SIONI ŐR TORONY lapjain kapok rendszeresen. Ez a folyóirat olyan nekem, mint egy kereskedőhajó: szellemi táplálékot hoz messze földről.” Jóllehet ez a zsidó férfi szerette a bibliai igazságot és buzgólkodott érte, 30 évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a Királyság-mag meggyökeresedjen, és gyümölcsöt hozzon Moldovában (Máté 13:1–8, 18–23).

 Sokan csalódottak voltak az I. világháború után

Az első világháború idején az Európában végbemenő megdöbbentő politikai változások termékeny talajjá változtatták Moldovát a Királyság-mag számára. Amikor véget ért a nagy háború, ahogyan akkoriban nevezték, Moldova megszakította a kapcsolatát a kommunista Oroszországgal, és egyesült Romániával. Látva a háború borzalmait, sok moldovai katona csalódott volt. Legtöbbjükbe az ortodox egyházhoz való  ragaszkodást nevelték, ám ekkor kezdték kétségbe vonni a tanításait.

Az egyik ilyen férfi Ion Andronic volt, aki 1919-ben tért vissza a szülőfalujába, Corjeuţiba. Az adventistákkal és a baptistákkal folytatott beszélgetései keltették fel benne a Biblia iránti érdeklődést még akkor, amikor hadifogoly volt. A büntetőtáborból hazavitt egy Bibliát, és beszélgetett az üzenetéről a családjával meg a szomszédaival, felkeltve ezzel az ő érdeklődésüket is.

Ilie Groza volt az egyik szomszédja. Ez a férfi a háború alatt az Egyesült Államokban élt, és egy „Új Testamentummal” tért vissza, melyet az utazásai során szerzett. Mivel közeli barátok voltak, az Andronic és a Groza család kezdte együtt megbeszélni Isten Szavát. Ezenkívül irodalmat szereztek a Bibliakutatóktól, ahogyan akkoriban Jehova Tanúit hívták.

Ilie Groza lánya, Ioana így emlékszik vissza: „Mindössze hatéves lehettem, mikor a családunk először kapott a Bibliakutatók kiadványaiból. Már nem is tudom, honnan szereztük be őket, arra viszont emlékszem, hogy a szüleim és idősebb testvéreim lelkesen beszélték meg egymással a Szentírás világos magyarázatát ezeknek a kiadványoknak a felhasználásával.”

Ion Andronic később úgy döntött, hogy nem adja át életét Jehovának. Ám nem így a család többi tagja és a Groza család nagy része. „Kezdetben az összejöveteleken csak ez a két család vett részt — idézi fel emlékeit Ioana. — Szüleimnek négy lánya született, az Andronic családban pedig több fiú és lány volt. Nem telt hát bele sok idő, Vasile Andronic és a testvérem, Feodolina  között romantikus érzések szövődtek, majd összeházasodtak.

Bibliatanulmányozó csoportunkhoz hamarosan csatlakozott Tudor és Daria Groza is, egy házaspár, mely távoli rokonságban állt velünk. Tudor nagyon szorgalmasan tanulmányozta a Bibliát. Még a Romániában lévő kolozsvári (cluj-napocai) fiókhivatalba is elment irodalomért, és azért, hogy választ kapjon sok bibliai kérdésére. Később kiváló szellemi segítségnek bizonyult kicsiny gyülekezetünkben.

A vidékünkön élő Iacuboi család is eljárt hozzánk az otthonunkban megtartott bibliai beszélgetésekre. Petru Iacuboi, a családfő korábban már vendégül látott egy férfit, aki Bibliákat terjesztett. A látogató felkeltette Petru érdeklődését a Szentírás iránt. Petru megvizsgálta a baptista tanításokat, ám rájött, hogy az igazságnak valahol máshol kell lennie. Ekkor csatlakozott a Bibliakutatók egyre növekvő csoportjához.

Fellelkesülve a tanultakon, csoportunk buzgón megosztotta a Királyság jó hírét az összes barátunkkal és rokonunkkal, kik közül sokan a falunkban vagy a környező falvakban éltek.”

Annak érzékeltetésére, hogy milyen gyorsan terjedt a Királyság-üzenet Moldovában, Az Őrtorony 1921. december 15-ei angol száma ezt a beszámolót közölte: „Egy besszarábiai testvér, aki nem olyan régen adventista igehirdető volt, ezt írja: »Községünkben és a környéken körülbelül 200-an fogadták el az igazságot.«”

 Az 1920-as évek elején Şirăuţi faluban az ortodox egyház egyik hithű tagja, Ilarion Bugaian megismerte az igazságot. Egészen a haláláig hűségesen szolgálta Jehovát. Egy Bibliakutató, Moise Ciobanu hazatért Németországból Bălţi városába. Akkor ismerte meg az igazságot, amikor az I. világháború idején Németországban volt börtönben. Hamarosan egy csoport alakult, mely később az első gyülekezetté vált Bălţiban.

Román Tanúk segítenek

A romániai fiókhivatal az 1920-as években képesített testvéreket küldött Moldovába, hogy segítsenek a szántóföld bemunkálásában, és hogy erősítsék az Isten népéhez újonnan csatlakozott személyeket. Ezek között az első evangéliumhirdetők között volt az erdélyi Vasile Ciucaş. Ez a testvér románul is, és magyarul is beszélt, és amikor ellátogatott a szárnyait bontogató Corjeuţi Gyülekezetbe, mindig Ilie Grozáéknál szállt meg. Ioana kedves emlékként őrzi ezeket a látogatásokat. „Akkoriban nyolcéves lehettem — mondja —, de még jól emlékszem Ciucaş testvér látogatásaira. Rendkívül kedves testvér volt, és mindig olyan érdekes történeteket mesélt, hogy senki sem akart aludni menni. A nővéremmel mindig azon versengtünk, hogy melyikünk üljön mellé.”

A romániai Tanúk a helybeli lelkes hírnökökkel együtt terjesztették a jó hírt a környező falvakban. Tizenegy kilométerre Corjeuţitól, a Tabani nevű faluban Cazimir Cislinschii megosztotta másokkal azokat a csodálatos dolgokat, amelyeket megtudott a Bibliából. Cazimir akkor hallott a Királyság-üzenetről, amikor a román hadseregben szolgált. Dumitru Gorobeţ az elsők között volt, akik Tabaniban kedvezően reagáltak Cazimir prédikálására. Dumitru igen lelkes bibliatanulmányozó volt. Napjainkban Dumitru és a hozzá hasonló személyek buzgalmának köszönhetően Tabani 3270 főt számláló lakosságából 475-en Tanúk.

 Az 1920-as évek elején a Királyság-üzenet eljutott Caracuşeni faluba is, mely 3-4 kilométerre van Corjeuţitól. Vladimir Lungu az elsők között volt, akik Caracuşeniben elfogadták az igazságot; ő 1927-ben keresztelkedett meg. Vladimir a keresztény hitéért sok üldözést szenvedett el, és 2002-ben hunyt el Jehovához hűségesen. Nagyon sokan elfogadták az igazságot a falujában, és most a 4200 lélekszámú Caracuşeniben minden negyedik személy Tanú.

Egy másik hűséges testvér, Alexandru Mikitkov először 1929-ben hallott az igazságról a romániai Jászvásár (Iaşi) városában. Fia, Ivan ezt mondja: „Amikor édesapa hazatért Ţaulba, a falunkba, azonnal prédikálni kezdte a jó hírt, és hamarosan keresztény összejöveteleket tartottunk a házunkban.”

Ivan így folytatja: „Édesapa kapcsolatban volt a romániai fiókhivatallal, és időről időre érett testvérek látogattak el hozzánk Romániából. Éppen egy ilyen látogatás alkalmával történt 1931-ben, hogy sajnálatos módon meghalt a csecsemőkorú húgom. Mivel jól ismerték az emberek a családunkat, sok falubeli eljött a temetésre. A Romániából nálunk tartózkodó Vănica testvér tartotta a temetési beszédet. Kiváló tanúskodást végzett, megcáfolva azt a papság által terjesztett hamis híresztelést, hogy a Bibliakutatók nem rendeznek méltóságteljes temetéseket. Sőt, Vănica testvér előadása, melyben világosan kifejtette a feltámadás reménységét, néhány jelenlevő szívében elvetette a jó magot. Nem sokkal ezután ezek a személyek is szilárdan állást foglaltak a Biblia igazsága mellett.

Vănica testvér buzdítása nagy hatással volt a családunkra. Például a bátyám, Dumitru elhatározta, hogy kolportőr (Isten teljes idejű szolgája) lesz. Hőn vágyott rá, hogy a lehető legtöbb embernek segítsen, így hamarosan elment otthonról, hogy Moldova bemunkálatlan területein prédikáljon.  Döntését az egész család teljes szívvel támogatta. Ám be kell vallanom, hogy nekem rettenetesen hiányzott a bátyám. Másrészt viszont nagyon örültünk, amikor hazalátogatott, és sok érdekes, szántóföldi szolgálatban szerzett tapasztalatot mondott el.”

Növekszik a papság ellenségeskedése

Az ortodox papság már a kezdet kezdetén ellenezte a jó hír prédikálását. Az pedig már egyenesen felbőszítette őket, hogy korábbi egyháztagok az igazság megismerése után nem vetettek keresztet, és nem kereszteltették meg csecsemőiket.

Ioana Groza tízéves lehetett, amikor a helyi ortodox pap nyomást gyakorolt rá, hogy alkudjon meg a hitében. Ioana így emlékszik vissza: „Édesapám elmagyarázta nekünk, gyermekeknek, hogy Írás-ellenes keresztet vetni. De az iskolában a pap ragaszkodott hozzá, hogy keresztet vessünk. Féltem ettől az embertől, de attól is tartottam, hogy megbántom édesapámat. Ezért nem mentem iskolába, hanem elbújtam egy istállóban. Néhány nappal később azonban édesapa megtudta, hogy rendszeresen hiányzok az iskolából. Nem szidott le, hanem kedvesen azt kérte, hogy magyarázzam meg, miért nem megyek iskolába. Amikor elmondtam neki, hogy félek a paptól, édesapa kézen fogott, és egyenesen a pap házába mentünk.

Édesapa határozott hangon ezt mondta a papnak: »Ha maga etetné, ruházná a lányomat, és maga biztosítana neki lakást, akkor jogosan mondhatná meg neki, hogy milyen vallást gyakoroljon. De mivel nem maga teszi ezt meg, ne mondjon  a gyermeknek mást, mint amit én tanítok neki.« Örömmel mondhatom, hogy a továbbiakban a pap békén hagyott engem.”

Általában az egyházi személyek voltak a legbefolyásosabb emberek egy közösségben. A Jézus napjaiban élt vallási vezetőkhöz hasonlóan ezt a befolyásukat arra használták, hogy rossz hírbe hozzák Jehova szolgáit, s így a híveik vagy ne hallgassák meg a testvéreket, vagy féljenek velük beszélgetni. A papság egyik kedvenc módszere az volt, hogy kihasználta a politikai ellenségek közötti gyűlölködést. Például az emberek azokban az időkben féltek a határon túl, a Szovjetunióban tevékenykedő bolsevikoktól, és bizalmatlanok voltak velük szemben. Az ortodox papok kihasználták az embereknek ezt a félelmét, és azt terjesztették, hogy a Bibliakutatók politikai okokból nem vetnek keresztet, azt mondva róluk, hogy kommunisták.

De a papság más cselszövésekhez is folyamodott. Még aljasabb módon használták fel a hatalmukat, amikor a Jézus napjaiban élt írástudókhoz és farizeusokhoz hasonlóan arra buzdították a kormányhivatalnokokat, hogy szálljanak szembe Isten népével (Ján 18:28–30; 19:4–6, 12–16).

1918 és 1940 között Moldova Románia uralma alá tartozott, mely akkor egy királyság, vagyis monarchia volt. A román kormány beiktatott egy kultuszminisztert, és az ő hatáskörébe tartoztak a vallási ügyek is. Meghajolva a vallási hagyományok előtt, ez a férfi ellenezte a Bibliakutatók munkáját, és azt kereste, miként tudná betiltani a munkájukat és a Biblián alapuló kiadványaikat. Ahogyan azt sejteni lehet, azzal vádolták a testvéreket, hogy együttműködnek a bolsevikokkal.

Mivel a kormány megvetette Jehova népét, a moldovai főfelügyelő 1925. április 25-én kiadott egy kormányrendeletet egy bizonyos rendőrfőnöknek. Ebben ez állt: „A 17274/925-ös számú államvédelmi rendelet alapján tisztelettel értesítem önt,  hogy a Belügyminisztérium úgy határozott, hogy betiltja és leállítja a nemzetközi »Bibliakutatók« propagandáját, és azt szeretnénk, ha megtenné a szükséges intézkedéseket ennek megvalósításához.”

Hogy milyen hatása volt ennek a hivatalos ellenállásnak a testvérekre, az abból a jelentésből derül ki, amelyet a román fiókhivatal a főhivatalnak küldött 1927. október 17-én. A beszámoló röviden kifejtette, hogy a gyülekezeti összejöveteleket mindenhol leállították és betiltották, és „több száz testvért állítottak katonai vagy polgári törvényszék elé”. Még a következőről is beszámolt: „Nyáron csupán néhány összejövetelt tudtunk tartani, mivel a titkosszolgálat és a rendőrség még mindig erős megfigyelés alatt tartja a gyülekezeteket, különösen a falvakban, ahol a legtöbb gyülekezet működik. Az összejöveteleket többnyire az erdőkben tartjuk, jól elrejtett helyeken.”

A beszámoló még elmondta: „Márciusban az utazófelvigyázók munkáját is korlátozták. Még ugyanebben a hónapban a belügyminiszter szigorú, bizalmas parancsokat adott ki a kolportőrök felkutatására és az összes ilyen »propagandista« letartóztatására. Rövid időn belül szinte az összes kolportőr börtönbe került. Bár egyáltalán nem tudtak megfélemlíteni minket, hiszen a munka elkezdésétől sikerült elviselnünk az ellenállást ebben az országban, mégis most olyan fokozott az ellenünk irányuló támadás, hogy szinte alig tudunk prédikálni.”

Az 1920-as évek vége felé bátor egyének és családok továbbra is kiléptek az ortodox egyházból, és szilárdan állást foglaltak a bibliai igazság mellett. Ez abból a levélből is látható, amelyet egy falu papja írt a felettesének 1928-ban. A levélben 43 felnőtt és gyermek neve volt a şirăuţi egyházmegyéből. Ez állt a levélben: „Tisztelettel mellékelünk önnek  egy listát azokról, akik a »Bibliakutatók« szektájának a tagjai. Erőfeszítéseik ellenére semmilyen eredményt sem tudtak elérni, még imaházuk sincs. Csak magánotthonokban jönnek össze.”

A valóságban a pap által felsorolt nevek megcáfolták azt a kijelentését, hogy a Bibliakutatók „semmilyen eredményt sem tudtak elérni”, hiszen a 43 személy közül a legtöbben korábban az ortodox egyház tagjai voltak. A listán szereplő egyik gyermek, Agripina Barbuţă most már elmúlt 80 éves, és még mindig tevékeny Jehova szolgálatában.

Amikor nehézzé vált nyilvánosan prédikálni, a testvérek a kötetlen formájú tanúskodásra összpontosítottak; főképp a rokonaiknak prédikáltak. Abban az időben a rokonok sok időt töltöttek egymás társaságában. Ezek jó alkalmakat teremtettek a testvéreknek arra, hogy megosszák másokkal a jó hírt, hiszen egyetlen törvényhozó hatalom sem akadályozhatja meg a családtagokat abban, hogy beszélgessenek egymással.

Erőfeszítések a prédikálómunka törvényesítésére

Azt követően, hogy 1925-ben betiltották a prédikálómunkát, a testvérek a kolozsvári fiókhivatalból egy 50 oldalas, írógéppel írt levelet küldtek a kultuszminiszternek. Röviden vázolták a tanításainkat és hitnézeteinket, majd hivatalosan kérték a betiltás feloldását. Ezután 1927 szeptemberében az  egyik testvérnek háromszor megengedték, hogy személyesen megjelenjen a miniszternél. Az utolsó találkozó után reménykedett, hogy a törvény megváltozik az imádat szabadsága javára. Sajnos azonban a kormány semmibe vette a testvérek kérelmét. Sőt, a hivatalnokok olyan rendeletet hoztak, amellyel nemhogy javítottak volna Jehova népének a helyzetén, de még rontottak is rajta (Zsolt 94:20; Dán 6:5–9). Ezzel kapcsolatban egy 1932. május 29-ei keltezésű hivatalos okirat kimondta, hogy a Nemzetközi Bibliakutatók „mindennemű tevékenysége teljesen be van tiltva”.

Ám Romániában és Moldovában ez az Isten népe elleni támadás nem volt egy egységes, jól megszervezett hadjárat. Bizonyos mértékig a helyi hatóságok és hivatalok saját döntést hoztak a Bibliakutatókkal kapcsolatban. Így a testvérek elmentek ezekhez a hivatalnokokhoz, hogy megvédelmezzék és törvényesen megerősítsék a jó hírt, legalább is ott, ahol éltek (Fil 1:7).

Egyes területeken ezek az erőfeszítések sikeresnek bizonyultak. Ez volt a helyzet Bukarestben, miután a fiókhivatal Kolozsvárról odaköltözött. 1933-ban, hosszas küzdelem után a fiókhivatal végül törvényes elismerést szerzett Bukarestben a Jehova Tanúi Biblia- és Traktátusterjesztő Társulatának.

Érdekes, hogy még néhány neves bíró is nyíltan ellenezte az Isten népére rótt korlátozásokat. Például 1935. május 8-án Kolozsvár fellebbviteli bírósága bátran kimondta, hogy Jehova Tanúi betiltása alkotmányellenes. A határozat még ennél is tovább ment, amikor a következőket írta: „Az elkobzott füzetek [melyeket Jehova Tanúi készítettek] az egymás iránti szeretetet, valamint az Istenbe és Krisztusba vetett hitet mozdítják elő. Ezért helytelen azt állítani, hogy ezeknek a füzeteknek romboló hatásuk van. Semmiféle veszélyt sem jelentenek az állam biztonságára.”

 A logikus gondolkodást elutasítják

A hatóságok azonban többnyire továbbra is ellenezték Isten népének a munkáját. Például 1934. március 28-án Soroca város biztonsági hivatalának a főnöke írt a felettesének, a területi rendőrfelügyelőnek Chişinăuba, elpanaszolva, hogy 1927-ben egy Soroca melletti faluban „csupán két család volt ennek a szektának a híve, ám ezután . . . további 33 családot térítettek meg”. Még azt is írta, hogy a Tanúk „elvetik az egyházat” és annak „vallásos hagyományait és szokásait”. Ezenkívül „nem kérik a papok szolgálatát, hanem saját maguk mutatnak be imádatot”. Levelét azzal zárta, hogy a Tanúk „folyamatosan újakat térítenek meg, és ez veszélyezteti a fennálló rendet és az állam biztonságát”.

1937. május 6-án a testvérek ebben a körzetben írtak a rendőrfőnöknek, azt kérve, hogy Jehova Tanúit vegyék le az illegálisan működő szekták listájáról. A sorocai kerület rendőrfőnöke világos választ küldött az abban a körzetben tevékenykedő rendőrfőnöknek. Az 1937. június 15-ei keltezésű levélben ez állt: „A Kultusz- és Közoktatásügyi Minisztérium . . . betiltotta [Jehova Tanúi] tevékenységét. Ezért nem elégíthetjük ki azon kérésüket, hogy levegyük őket a[z illegálisan működő] szekták listájáról, mivel a szekta érdekeit előmozdítva továbbra is tevékenykednek.”

Ezt az ellenséges érzületet tükröző álláspontot megerősítve a kormány hivatalos lapja, a Monitorul Oficial 1939. július 12-ei száma azt írta, hogy Jehova Tanúi és mindenféle jogi képviselet munkája, amelyet felhasználhatnak, „teljesen be van tiltva”. Ahogyan azt korábban már említettük, Moldovában ekkor román uralom volt; ez az ország keleti ortodox vallású volt, és a hatalom a király kezében összpontosult. Sajnos a vallási fanatizmus sok hivatalnokot arra indított, hogy túllépje hatáskörét a Jehova népével való bánásmódjában.

 A hivatalnokok brutálissá válnak

Ami Dumitru Gorobeţtel és Cazimir Cislinschiivel történt, jól mutatja, hogy a prédikálómunkával szembeni ellenségeskedés tüzét gyakran a hithű ortodox hivatalnokok vallási gyűlölete táplálta. Dumitru és Cazimir Tabaniban ismerte meg a Biblia igazságát. Nagyszerű tulajdonságaik és a szolgálat iránti buzgalmuk miatt a testvérek hamarosan jól megismerték és megszerették őket. Majd 1936-ban letartóztatták és elvitték őket Khotin város (most Ukrajnában található) rendőrségére.

A rendőrök először kegyetlenül megverték Dumitrut és Cazimirt, majd arra próbálták kényszeríteni őket, hogy vessenek keresztet. Ám a két férfi a további verések ellenére is szilárdan kitartott. Végül a rendőrök feladták. Sőt, még haza is engedték Dumitrut és Cazimirt. De ezzel még nem ért véget ennek a két hűséges testvérnek a próbája. A fasiszta és a kommunista uralom idején még sok nehézséget szenvedtek el a jó hírért. Dumitru 1976 elején hunyt el Tomszkban (Oroszország), Cazimir pedig 1990 novemberében halt meg Moldovában.

Az 1930-as években a romániai fiókhivatal felügyelte Moldovában a munkát. Abban az időben Magyarosi Márton volt a fiókhivatal-szolga, aki 1922-ben keresztelkedett meg. A testvérek iránti szerető törődésből — különösen a próbateljes időszakokban — a vejével, Pamfil Albuval együtt sok észak-moldovai gyülekezetet meglátogatott, hogy erősítse és buzdítsa Isten népét. Nagyon időszerűek voltak azok a látogatások. Miért? Mert hamarosan Európa lett a II. világháború legfőbb színtere, és Moldovát az erősebb és ellenséges szomszédai igencsak jó zsákmánynak tekintették, és hol egyikük, hol másikuk kebelezte be.

Európában pusztít a II. világháború

1939. augusztus 23-án a Szovjetunió és a náci Németország kormánya aláírt egy megnemtámadási szerződést.  Egy héttel később, 1939. szeptember 1-jén Németország lerohanta Lengyelországot, és ezzel kirobbant a II. világháború. Majd 1940. június 26-án a szovjet külügyminiszter, Vjacseszlav Molotov azt követelte a román kormánytól, hogy feltétel nélkül adja át az akkori Besszarábiát a Szovjetuniónak. Románia eleget tett ennek a követelésnek, és 1940. június 28-án a szovjet csapatok bevonultak Moldovába. 1940 augusztusában a szovjetek megalakították a Moldovai SZSZK-t, melynek Chişinău lett a fővárosa.

A szovjetek azonban csak rövid ideig birtokolták Moldovát. 1941. június 22-én Németország megszegte az 1939-es megnemtámadási szerződést, és bevonult Oroszországba. Kihasználva az események fordulását, Románia kijelentette, hogy Németország oldalára áll, és megpróbálta visszaszerezni a szovjetektől a Moldovai SZSZK-t.

A terv sikeres volt, mert 1941. július 26-ára a román hadsereg visszaszorította az oroszokat a Dnyeszterig. Így miután Moldova egy kicsit több mint egy évig szovjet uralom  alatt állt, újra román fennhatóság alá került. Ekkor már azonban Romániát 1940 szeptemberétől egy erősen nacionalista, fasiszta kormány uralta, melyet Ion Antonescu diktatórikus vezérkari főnök irányított. Rezsimje nem tűrte meg a politikailag semleges személyeket, akik lojálisan támogatták Isten Királyságát.

Tűzpróba a fasizmus idején

Antonescu fasiszta kormánya Hitlerrel és a tengelyhatalmakkal együtt hamarosan megpróbálta ráerőltetni akaratát Jehova Tanúira. Nézzük meg például Anton Pântea esetét, aki 1919-ben született. Anton tizenéves korában ismerte meg az igazságot, és buzgón részt vett a házról házra végzett szolgálatban. Többször is majdnem megverték, ám mivel bátran hangoztatta, hogy román állampolgár lévén törvényes joga van beszélni a hitéről, egy ideig elkerülte a fizikai bántalmazást. A rendőrség azonban végül letartóztatta. Fasiszta hivatalnokok bevonszolták a rendőrségre, egész éjjel verték, majd meglepő módon szabadon engedték. Pântea testvér most 84 éves, és még mindig elhatározása, hogy hűséges marad Jehovához.

Egy másik személy, Parfin Palamarciuc, aki az 1920-as években ismerte meg a Biblia igazságát Moldovában, szintén megőrizte feddhetetlenségét. Ő is a jó hír buzgó hirdetője lett, és gyakran hetekig maradt távol otthonától, hogy Csernyivcitől az ukrajnai Lvivig más városokban és falvakban prédikáljon. Mivel nem vonult be a hadseregbe, a fasiszták 1942-ben letartóztatták, és Csernyivciben hadbíróság elé állították.

Parfin fia, Nicolae így emlékszik vissza azokra az eseményekre: „Összesen 100 testvért ítélt halálra ez a hadbíróság. Az ítéletet azonnal végre kellett hajtani. A hivatalnokok összegyűjtötték az összes testvért, és kiválasztották az első tízet, hogy agyonlőjék őket. Ám először ki kellett ásniuk a  saját sírjukat, miközben a többi 90 nézte őket. Mielőtt azonban lelőtték volna a testvéreket, a hivatalnokok még egy lehetőséget adtak nekik a hitük megtagadására, és arra, hogy beálljanak a hadseregbe. Ketten megalkudtak, a többi nyolcat pedig agyonlőtték. Majd újabb tíz főt állítottak elő. Mielőtt agyonlőtték volna őket, el kellett temetniük a halottakat.

Miközben a testvérek betemették a sírgödröket, egy magas rangú tiszt érkezett. Megkérdezte, hogy hány Tanú változtatott az álláspontján. Amikor elmondták neki, hogy csak ketten, akkor azt mondta, hogy ha 80 személynek kell meghalnia ahhoz, hogy 20 fő a hadseregbe álljon, akkor hasznosabb lenne, ha a meglévő 92 személyt munkatáborokba vinnék. Így a halálos ítéleteket 25 év munkatáborra változtatták. De még három év sem telt el, amikor az előrenyomuló szovjet seregek kiszabadították a Tanúkat a román táborokból. Édesapám ezt és még sok megpróbáltatást túlélt. 1984-ben Jehovához hűségesen hunyt el.”

Bűncselekmény ellentmondani az ortodox egyháznak!

Vasile Gherman fiatal házasember volt. Felesége éppen megszülte kislányukat, amikor a fasiszták 1942 decemberében letartóztatták. Vasilét két „bűncselekménnyel” vádolták: először is azzal, hogy megtagadja a katonai szolgálatot, másodszor pedig azzal, hogy nem keresztelteti meg kislányát az ortodox egyházban. Így meséli el, mi történt: „1943 februárjában az ügyemet 69 másik hűséges  testvérével együtt a katonai bíróság vizsgálta Csernyivciben. Az ítélet kihirdetése előtt a hatóságok arra kényszerítettek minket, hogy nézzük végig hat bűnöző kivégzését. Biztosak voltunk benne, hogy ránk is halálos ítélet vár.

Magunk között megbeszéltük a dolgot, és elhatároztuk, hogy szilárdak maradunk a hitben, és mindent megteszünk azért, hogy a próba végéig megőrizzük derűlátó szemléletmódunkat. Jehova segítségével ezt sikerült is megtennünk. Ahogyan számítottunk rá, mind a 70-en halálos ítéletet kaptunk, de tudtuk, hogy az igazságosságért szenvedünk. Az ellenségeink bosszúságára egyikünk sem csüggedt el. Majd meglepő fordulat következett. Nem lőttek agyon minket, hanem a hatóság megváltoztatta az ítéletünket, és így a Romániában lévő, nagyenyedi (aiudi) munkatáborban letöltendő 25 évnyi büntetést szabtak ki ránk. De még ezt az ítéletet sem kellett teljesen letöltenünk, mert mindössze 18 hónap múlva, 1944 augusztusában az előrenyomuló szovjet hadsereg felszabadította a tábort.”

1942-ben a fasiszták körülbelül 800 férfit soroztak be Antonescu vezérkari főnök hadseregébe a moldovai Şirăuţi faluból. Köztük volt számos Tanú is, például Nicolae Anischevici. Nicolae ezt mondta: „Az eljárás kezdetén a rendőrség arra utasított minket, hogy vegyünk részt egy vallási ceremónián. Mi, Tanúk ezt nem tettük meg, és arra sem voltunk hajlandók, hogy fegyvert fogjunk. A rendőrség ezért azzal vádolt bennünket, hogy kommunisták vagyunk, és letartóztatott minket. Mielőtt azonban börtönbe vetettek volna, megengedték, hogy minden jelenlévő előtt elmagyarázzuk semleges álláspontunk okát.

 Másnap Bricenibe vittek minket, a körzeti bíróságra. Itt levetkőztettek, és alaposan átkutatták minden holminkat. Egy magas rangú katonai személy, aki egyébként pap volt, kikérdezett minket. Kedves volt hozzánk, megértette a lelkiismereti döntésünket, és elintézte, hogy kapjunk enni. Sőt, leírta, hogy azért nem fogunk fegyvert, mert hiszünk Jézusban.

Briceniből a lipcani rendőrségre vittek minket. Ott a rendőrök kegyetlenül vertek minket egészen estig. Majd két másik testvérrel egy cellába raktak. Meglepő módon még egy asszonyt is bezártak hozzánk, akiről kiderült, hogy besúgó. Több napon át naponta megvertek minket. Végül Csernyivcibe küldtek hadbíróságra. Ott kaptam egy ügyvédet, aki nagyon segítőkésznek bizonyult. Az egészségem annyira megromlott a bántalmazások miatt, hogy a katonai hatóságok azt hitték, meg fogok halni. Végül úgy döntöttek, hogy nem ítélnek el, hanem hazaengednek.”

Bátor testvérnők megőrzik feddhetetlenségüket

A testvérnők is érezték a fasiszta dühöngés hevét. Egyikük Maria Gherman volt (nem volt rokona Vasile Ghermannak, csak ugyanahhoz a gyülekezethez tartoztak). Mariát 1943-ban tartóztatták le, és a Balasineşti rendőrségre vitték. Így emlékszik vissza: „A rendőrök azért tartóztattak le, mert nem jártam az ortodox templomba. Először a moldovai Lipcaniba szállítottak, majd az ukrajnai Csernyivcibe, ahol elítéltek.

A bíró megkérdezte, hogy miért nem járok templomba. Elmondtam neki, hogy csak Jehovát imádom. Ezért a »bűncselekményért«  én és 20 másik testvérnő fejenként 20 évi börtönbüntetést kaptunk. Néhányunkat egy kicsi cellába zártak, amelyben 30 másik rab volt. Napközben azonban engem elküldtek gazdag emberek otthonába házimunkát végezni. Örömmel mondhatom, hogy ezek az emberek jobban bántak velem, mint a börtönben lévő tisztviselők, legalábbis elég élelmet adtak.

Idővel kapcsolatba léptünk a börtön egy másik szárnyában lévő testvérekkel. Ez a kapcsolattartás áldásos volt, hiszen segíteni tudtunk a testvéreknek szellemi és fizikai táplálékhoz jutni.”

Sok moldovai Tanúhoz hasonlóan ezek a feddhetetlenségüket megőrző személyek kitartottak a fasizmus dühöngése közepette, ám ezután másik hitpróbával kerültek szembe. A támadás most a következő szomszédos hatalomtól, az orosz kommunista hatalomtól jött.

Szovjet módszer: deportálás

1944-ben a háború vége felé, amikor Németország kezdett vesztésre állni, a román kormányból néhányan, Mihály királlyal az élen, megdöntötték Antonescu rezsimjét. Románia ezután szakított a tengelyhatalmakkal, és Oroszország mellé állt. Még ugyanabban az évben az előrenyomuló szovjet sereg visszaállította a térség orosz fennhatóságát, és Moldova ismét a Szovjetunióhoz került mint Moldovai SZSZK.

Moldova kommunista vezetői először nem bántották Jehova Tanúit. Ám a nyugalom időszaka rövid életű volt. A keresztény semlegesség, beleértve azt is, hogy a Tanúk nem vesznek részt szavazáson, hamarosan újra vitakérdéssé vált.  A szovjet rendszer nem tűrte a politikai semlegességet. A kormány ezért 1949-től Jehova Tanúi és más „nemkívánatos személyek” deportálásával akarta megoldani a gondot.

Egy hivatalos dokumentum „a Kommunista Párt Központi Bizottságának döntését” ismertette azokra vonatkozóan, akiket deportálni kell a Moldovai SZSZK-ból. Közéjük tartoztak „korábbi földbirtokosok, nagykereskedők, a német megszállók aktív bűntársai, olyan személyek, akik együttműködtek a német és román rendőrséggel, valamint akik tagjai voltak a fasizmus előtt létezett pártoknak és szervezeteknek, a Fehér Gárdának, betiltott szektáknak, ezenkívül az előbb felsorolt kategóriákba tartozók családjai”. Mindannyiukat „örökre” Nyugat-Szibériába kellett küldeni.

A deportálások második hulláma 1951-ben kezdődött, ekkor csak Jehova Tanúi voltak a célpontok. Sztálin személyesen adta parancsba ezt a deportálást, melyet Északi hadműveletnek  neveztek. Több mint 720 Tanú-családot — csaknem 2600 személyt — küldtek Moldovából Tomszkba, mintegy 4500 kilométerre Nyugat-Szibériába.

A hivatali vezetők azt állították, hogy elég időt adnak ezeknek a személyeknek arra, hogy összegyűjtsék személyes holmijukat, mielőtt vonatra szállítanák őket. Továbbá azt mondták, hogy a szerelvények „alkalmasak emberek szállítására”. A valóság azonban egészen más volt.

Az éjszaka kellős közepén mintegy nyolc katona és hivatalnok érkezett egy-egy Tanú-család otthonába. Felkeltették a családot, és megmutatták nekik a deportálási parancsot. Majd csupán néhány órát adtak a családnak, hogy összeszedje a holmiját, mielőtt elviszik őket a vonathoz.

Az utasszállító vasúti kocsik helyett tehervonatokra rakták őket. Mindegyik vagonba, életkortól függetlenül 40 személyt zsúfoltak a kéthetes utazásra. Semmiféle ülés és szigetelés nem volt a vagonokban. A marhavagon egyik sarkában volt egy lyuk a padlón — ez volt az illemhely. Mielőtt deportálták volna a testvéreket, a helyi hivatalnokoknak minden személy holmiját fel kellett volna írniuk egy listára. Ám gyakran megesett, hogy csupán a kis értékű dolgok kerültek fel a listára, az értékesek pedig csak úgy „eltűntek”.

Mindezen igazságtalanság és nehézségek ellenére a testvérek sohasem vesztették el a keresztényi örömüket. Sőt, amikor a Tanúkat szállító vagonok vasúti csomóponthoz értek, más vagonokból is Királyság-énekek szóltak. Így a testvérek mindegyik vonatban tudták, hogy nincsenek egyedül, hanem Tanú-társaik százait deportálják velük együtt. Amikor a testvérek látták és hallották, milyen örömteli szellem hat át más testvéreket a próbateljes körülmények közepette, mindannyian fellelkesültek és megerősödtek abbeli elhatározásukban, hogy bármi történjen is, hűségesek maradnak Jehovához (Jak 1:2).

 Utánzásra méltó hit

A Moldovából Szibériába deportáltak között volt Ivan Mikitkov is. Ivant először 1951-ben tartóztatták le Moldovában más Tanúkkal együtt, és Tomszkba száműzték. A szibériai tajgán fát kellett vágnia. Jóllehet nem küldték munkatáborba, korlátozták mozgásszabadságát, és a titkosrendőrség szemmel tartotta. Ennek ellenére a szellemi testvéreivel minden adódó alkalommal tanúskodott másoknak.

Iván ezt mondja: „Ebben a sok nehézséggel járó új környezetben gyülekezetekbe szerveződtünk. Sőt, még irodalmat is készítettünk magunknak. Idővel néhányan azok közül, akiknek prédikáltunk, elfogadták az igazságot és megkeresztelkedtek. A hatóságok azonban végül rájöttek a tevékenységünkre, és néhányunkat munkatáborba küldtek.

Tanú-társaimmal együtt, Pavel Dandarával, Mina Goraşsal és Vasile Şarbannal 12 év, szigorú felügyelet alatt végzendő kényszermunkára ítéltek minket. A hatóságok azt remélték, hogy ezek a súlyos ítéletek elveszik mások kedvét a tanúskodástól, ám ez nem így történt. Függetlenül attól, hogy hova küldték a testvéreinket, mindenhol folytatták a prédikálást. 1966-ban, miután letöltöttem a teljes büntetésemet, szabadon engedtek. Visszatértem Tomszkba, és három évig ott maradtam.

1969-ben a Donyec-medencébe költöztem. Ott találkoztam Mariával, egy hűséges és buzgó testvérnővel, akit később feleségül vettem. 1983-ban újra letartóztattak. Ekkor kettős ítéletet hirdettek ki: öt év börtönbüntetés és újabb öt év deportálás. Érthető módon ezt az ítéletet sokkal nehezebb  volt elfogadnom, mint az előzőt, hiszen ez most azt jelentette, hogy elválasztanak a feleségemtől és gyermekemtől, akiknek szintén nehézségeket kell elviselniük. Örömmel mondhatom azonban, hogy nem kellett az egész büntetésemet letöltenem. 1987-ben kiengedtek, miután Mihail Gorbacsov lett a Szovjetunió Kommunista Pártjának a főtitkára. Megengedték, hogy visszatérjek Ukrajnába, majd később Moldovába.

Amikor visszamentem Moldova második legnagyobb városába, Bălţiba, ott három gyülekezet működött 370 hírnökkel. Most több mint 1700 hírnök tevékenykedik 16 gyülekezetben!”

„Úgy akarod végezni, mint Vasile?”

A táborok vezetői és a KGB (Állambiztonsági Bizottság) ügynökei szadista módszereket agyaltak ki, hogy megtörjék a testvérek feddhetetlenségét. Constantin Ivanovici Şobe elmondja, mi történt nagyapjával, Constantin Şobéval: „1952-ben nagypapám az egyik munkatáborban töltötte büntetését Chita körzetben, a szibériai Bajkál-tótól keletre. A tábor vezetői megfenyegették, hogy agyonlövik őt is, és a többi Tanút is, ha nem tagadják meg a hitüket.

Mivel a testvérek nem alkudtak meg, a hivatalnokok összegyűjtötték őket a táboron kívül egy erdő közelében. Már alkonyodott, amikor fogták nagyapa legjobb barátját, Vasilét, bevitték az erdőbe, és azt mondták, hogy agyon fogják lőni. A testvérek nyugtalanul vártak. Hamarosan puskalövések zaja hasított az éj csöndjébe.

 Az őrök visszatértek, és a következő Tanút, a nagypapámat vitték az erdőbe. Rövid gyaloglás után megálltak egy tisztáson. Néhány sírgödör volt kiásva, az egyik pedig már be volt temetve. Rámutatva a sírra, a parancsnok a nagypapámhoz fordult, és ezt mondta: »Úgy akarod végezni, mint Vasile, vagy szabad emberként vissza akarsz menni a családodhoz? Két perc gondolkodási időt kapsz.« Nagyapának nem kellett két perc. Azonnal így felelt: »Vasilét, akit lelőttek, már évek óta ismerem. Várom, hogy az új világban a feltámadáskor ismét találkozhassak vele. Teljes mértékben bízom benne, hogy az új világban leszek Vasilével együtt. De vajon maguk ott lesznek?«

 A parancsnok nem ilyen válaszra számított. Nagyapát és a többieket visszavitték a táborba. Kiderült azonban, hogy nagyapának nem kellett a feltámadásig várnia, hogy találkozzon Vasilével. Az egész csak mesterkedés volt, hogy megtörjék a testvéreket.”

A kommunista propaganda visszafelé sült el

Azért, hogy gyűlöletet és gyanakvást szítsanak Jehova Tanúival szemben, a kommunisták Isten népét rágalmazó könyveket, füzeteket és filmeket készítettek. Az egyik füzetnek A titkos zseb címet adták; ez a cím arra a titkos irodalomtartó rekeszre utalt, amelyet a testvérek készítettek a bőröndök és táskák aljába. Nicolai Voloşanovschi visszaemlékezik, hogyan próbálta megalázni őt a tábor parancsnoka a többi rab előtt ezzel a füzettel.

Ezt mondja Nicolai: „A tábor parancsnoka összehívta az összes rabot az egyik barakkban. Majd idézni kezdett A titkos zseb című füzetből, amely becsmérlő kijelentéseket tartalmazott, személy szerint rólam. Amikor befejezte a beszédét, engedélyt kértem, hogy feltehessek néhány kérdést. A parancsnok biztosan azt gondolta, hogy így lehetősége lesz gúnyt űzni belőlem, ezért eleget tett a kérésemnek.

Azt kérdeztem tőle, hogy emlékszik-e még arra, amikor először hallgatott ki engem a táborba kerülésemkor. Emlékezett rá. Majd azt kérdeztem tőle, hogy emlékszik-e azokra a kérdésekre, amelyeket feltett nekem a papírjaim kitöltésekor; például arra, hogy melyik országban születtem és mi az állampolgárságom. Megint csak azt felelte, hogy emlékszik rá. Még azt is elmondta a hallgatóságnak, hogy akkor mit válaszoltam. Majd megkértem, mondja el, hogy mit írt valójában a papírokra. Elismerte, hogy nem azt írta le, amit mondtam. Majd a hallgatóság felé fordultam, és így szóltam: »Látjátok, ez a füzet is így készült.« A rabok tapsoltak,  a parancsnok pedig dühösen elviharzott.”

Cselszövés a Tanúk megosztására és legyőzésére

Az 1960-as években a csalódott szovjet hatóságok új módszereket vetettek be, hogy megtörjék Jehova Tanúi egységét. A 2000-ben kiadott A Mitrohin-archívum című könyv az egykor titkos KGB-feljegyzések némelyikét hozza napvilágra. Ez áll a könyvben: „1959 márciusában konferenciát tartottak azok a vezető KGB-tisztek, akik »a jehovisták [Jehova tanúi] elleni harcot« vezették, és arra jutottak, hogy a helyes stratégia »a represszív intézkedések és a bomlasztási célzatú műveletek kombinálása«. A KGB nekiállt megosztani, demoralizálni és diszkreditálni a szektásokat, s közben koholt vádak alapján letartóztatták a vezetőiket.”

A „bomlasztási célzatú” műveletekkel azt akarták elérni, hogy a bizalmatlanság magvait hintsék el a testvérek között az egész Szovjetunióban. Evégett a KGB szemenszedett hazugságokat kezdett terjeszteni, azt állítva, hogy számos, fontos megbízatást betöltő testvér együttműködésbe lépett az állambiztonsági szervekkel. A KGB oly ügyesen hazudozott, hogy sok Tanú azon kezdett tűnődni, hogy vajon kiben lehet megbízni.

 A KGB egy másik taktikája az volt, hogy különleges ügynököket képzett ki, akik megjátszották, hogy „tevékeny” Tanúk, hogy így felelős tisztségek betöltésére nevezzék ki őket. Természetesen ezek a besúgók folyamatosan informálták a KGB-t. Ezenkívül ez a szerv titokban megkörnyékezett őszinte Tanúkat, és megpróbálta nagy összeggel megvesztegetni őket, hogy működjenek vele együtt.

Ezek a körmönfont módszerek sajnos elértek némi sikert abban, hogy megbontsák a testvérek közötti egységet, többek között Moldovában is. Ez gyanakvó légkört teremtett. Néhány testvér elhagyta a szervezetet, és külön csoportot alakított, mely az ellenállókként vált ismertté.

Ezen események előtt a Szovjetunióban élő testvérek Jehova szervezetére és az általa készített szellemi táplálékra tekintettek vezetésért, valamint azokra a felelős testvérekre, akiket ez a szervezet nevezett ki közlési csatornának. Ám ekkor zűrzavar és bizonytalanság kezdett eluralkodni e közlési csatorna körül. Hogyan tudták eloszlatni a testvérek a zűrzavart? Meglepő módon épp a szovjet állam segített nekik ebben. Igen, maguk a cselszövést kiagyalók segítettek megoldani az általuk okozott nehézségeket. Hogyan?

Megfeledkeztek Isten szelleméről

Az 1960-as évek elején a szovjet hatóságok az egész Szovjetunió területéről a Tanúk sok „vezetőjét” vitték egy mordvinföldi  táborba, körülbelül 150 kilométerre a nyugat-oroszországi Szaranszk városától. Korábban hatalmas távolságok választották el a testvéreket egymástól, ezért akadozott a kommunikáció, és ez hozzájárult a félreértésekhez. De most azok, akik az úgynevezett ellenállókhoz tartoztak, együtt voltak a többiekkel. Így szemtől szembe beszélgethettek egymással, és meg tudták különböztetni a valós dolgokat a valótlanoktól. Miért tették a hatóságok ezeket a testvéreket egy helyre? Nyilván azért, mert úgy gondolták, hogy viszály fog kialakulni a testvérek között, s ezzel még nagyobb megosztottságot tudnak előidézni. Jóllehet agyafúrt elgondolás volt, ám megfeledkeztek Jehova egységesítő szelleméről (1Kor 14:33).

Az egyik Mordvinföldön raboskodó testvér Gheorghe Gorobeţ volt. Így emlékszik vissza a történtekre: „Nem sokkal azután, hogy letartóztattak, és a táborba kerültem, egy olyan testvért is odahoztak, aki az ellenállókkal barátkozott. Meglepődött, amikor meglátta, hogy a felelős testvérek még mindig a táborban vannak, hiszen azt mondták neki, hogy mindannyian szabadok vagyunk, mint a madár, és a KGB jóvoltából luxuskörülmények között élünk.”

Gorobeţ testvér így folytatja: „A munkatáborban töltött első évemben több mint 700-an voltunk ott vallási okok miatt. Legtöbbünk Jehova Tanúja volt. Mindannyian együtt dolgoztunk egy gyárban, és volt időnk beszélni azokkal, akik az ellenállókhoz csatlakoztak. Ennek eredményeképpen sok minden tisztázódott 1960 és 1961 között. Végül 1962-ben  a Szovjetunió országos bizottsága írt egy levelet egyenesen innen, a munkatáborból. A levél minden gyülekezethez eljutott a Szovjetunióban, és kezdtek tisztázódni azok a dolgok, amelyeket a KGB a hazugságaival összekuszált.”

Az igazi csatorna azonosítása

Gorobeţ testvért 1964 júniusában engedték szabadon a munkatáborból, és ő azonnal visszatért Moldovába. Amikor megérkezett Tabaniba, felfedezte, hogy sok helyi Tanú még mindig össze van zavarodva azt illetően, hogy Jehova kit használ fel a szellemi táplálék kiosztására, és arra, hogy a népét vezesse. Sok testvér csak a Bibliát olvasta.

A helyzet tisztázására egy bizottságot neveztek ki, amelyben három, szellemileg érett testvér szolgált. Először az észak-moldovai gyülekezeteket látogatták meg, mert ott élt a legtöbb Tanú. Sok testvért az ezeknek és más keresztény felvigyázóknak az üldözés közepette megmutatkozó hűsége győzte meg arról, hogy Jehova még mindig ugyanazt a szervezetet használja fel, mint amely először segített neki megismerni az igazságot.

Az 1960-as évek végén nyilvánvalóvá vált a KGB előtt, hogy a prédikálómunka az üldözés és más mesterkedések ellenére is folytatódik. Arról, hogy miként reagált erre a KGB, A Mitrohin-archívum című könyv ezt írja: „A [KGB] Központot még tovább bosszantották a jelentések, hogy »a jehovista vezetők és tekintélyes személyek még a táborban sem vetik el ellenséges meggyőződéseiket, és folytatják jehovista tevékenységüket«. A KGB vezető tisztjei, akik részt vettek a Jehova tanúi elleni műveletekben, 1967 novemberében konferenciát tartottak Kisinyovban, hogy megvitassák »a szektások ellenséges munkájának« és »ideológiai felforgatásának« megakadályozására szolgáló új intézkedéseket.”

 Egykori testvérektől jövő zaklatás

Sajnos voltak olyanok, akiket ezek az új intézkedések félrevezettek, és a KGB így elérte a célját velük. Néhányan engedtek a kapzsiságnak vagy az emberektől való félelemnek; mások — bár egykor testvérek voltak — most gyűlöletet tápláltak a Tanúk iránt. A hatóságok ezeket a személyeket kezdték felhasználni, hogy megtörjék a hűségesek feddhetetlenségét. Azok a Tanúk, akik kiállták a szabadságvesztést és a munkatáborokat, azt mondták, hogy az egykori testvérektől jövő zaklatás volt az egyik legfájdalmasabb próba, amellyel valaha is szembenéztek. Ezek közül az egykori testvérek közül néhányan hitehagyottakká váltak.

Számos hitehagyott a korábbiakban már említett ellenállók közül került ki. Ebben a csoportban először olyanok is voltak, akiket egyszerűen csak összezavart a KGB félrevezető tájékoztatása. Ám azok közül, akik még az 1960-as évek végén is az ellenállókkal voltak, sokan a gonosz rabszolga  osztály ártalmas szellemét mutatták fel. Nem törődve Jézus figyelmeztetésével, ’verni kezdték a rabszolgatársaikat’ (Máté 24:48, 49).

Nem sikerült azonban az a cselszövés, hogy megosztottságot idézzenek elő Isten népe között, és legyőzzék azt, pedig a KGB és a támogatói mindent elkövettek ezért. Az 1960-as évek elején, amikor a hűséges testvérek a szervezet újraegységesítésén kezdtek dolgozni Moldovában, a legtöbb testvér az ellenállókhoz tartozott. Ám 1972-re a nagy többségük már újra Jehova szervezetével munkálkodott lojálisan.

Értékelést kimutató üldöző

A kommunizmus idején a Moldovában maradt hűségesek mindent megtettek, amit csak tudtak, hogy folytassák a prédikálómunkát. Kötetlen formában tanúskodtak a családtagjaiknak, a barátaiknak, az iskola- és a munkatársaiknak. De azért óvatosak voltak, hiszen Moldovában sok párttag vakbuzgón a kommunista ideológiát támogatta. Azonban nem minden kommunista vetette meg Jehova Tanúit.

Simeon Voloşanovschi így emlékszik vissza: „A rendőrség átkutatta az otthonunkat, és sok irodalmat elkobzott. Ezekről az irodalmakról a felügyelő listát készített. Később visszatért, és megkért, hogy ellenőrizzem le, minden egyezik-e a leírtakkal. Amikor ezt megtettem, észrevettem, hogy hiányzik egy folyóirat — ez Az Őrtorony volt, amely a családdal és azzal foglalkozott, hogy miként lehet a családi életet boldogabbá tenni. Elmondtam a felügyelőnek, hogy ez a folyóirat hiányzik. Erre ő zavartan ezt mondta:

— Hát, azt hazavittem, és a családommal együtt elolvastam.

— És tetszett, amit olvastak? — kérdeztem.

— Igen, nagyon! Nagyon szeretjük olvasni! — felelte.”

 Enyhül az elnyomás, fokozódik a növekedés

Az 1970-es években a kommunista hatóságok már nem nagyon tartóztatták le és küldték száműzetésbe Jehova Tanúit. De azért még megesett, hogy egyeseket letartóztattak és bíróság elé vittek a tanúskodás, vagy a keresztény összejövetelen való részvétel miatt. Az ítéletek azonban már enyhébbek voltak.

Más országokhoz hasonlóan Moldovában is 1972-ben vezették be a véni elrendezést. Gheorghe Gorobeţ a következőt idézi fel: „A testvérek nagy örömmel fogadták az új elrendezést, és ebből további bizonyítékát látták annak, hogy Jehova szelleme működik. Továbbá több férfit neveztek ki valamilyen felelősség ellátására, és ők segítettek a moldovai gyülekezeteknek, hogy szellemileg és számbelileg is növekedjenek.”

Ekkor a testvéreknek már elég tapasztalatuk volt a prédikálómunka és a bibliai irodalom titkos nyomtatásának megszervezésében. A kommunista elnyomás elején Moldovában két helyen készítettek irodalmat. Ezeket a nyomdákat az erőteljes üldözés évtizedeiben csak éjszaka használták. A munkásoknak két külön életet kellett élniük: nappal más emberekhez hasonlóan a mindennapi élet tevékenységeit végezték, éjjel pedig egészen hajnalig azon dolgoztak, hogy irodalmat állítsanak elő a gyülekezeteknek.

Ez a helyzet azonban megváltozott, amikor az elnyomás és a megfigyelések alábbhagytak. A testvérek ekkor már hatékonyabban tudták felhasználni a földalatti nyomdákat, és további önkénteseket bíztak meg a munkával. Ennek eredményeképpen fokozódott a termelés.

A testvérek tökéletesítették a nyomtatási technikákat is. Például írógéppel elkészíthető, különleges sablonokat használtak. A nyomdagépeken is változtattak, hogy így egy időben kétoldalas nyomtatást tudjanak végezni. Ezek az előrelépések  tovább fokozták a termelést. Úgy tűnt, hogy a kézzel írt bibliai tanulmányozási eszközök kora ezzel leáldozott.

Természetesen a több irodalom azt jelentette, hogy a testvérek többet tudták személyesen tanulmányozni a Bibliát. Ez és a jól működő kommunikáció segített tisztázni minden, korábbról fennmaradt félreértést. Ám ezek az előrelépések csupán ízelítői voltak a jobb dolgoknak, amelyek Jehova Moldovában élő népére köszöntöttek.

Az igaz imádat virágzása

Jóllehet a szovjet kommunista rendszer politikai és katonai óriásnak számított, amikor a dicsősége csúcspontján volt, nem tudta eltiporni az igaz imádatot. Sőt, a testvérek deportálásával a szovjetek a tudtukon kívül még segítettek is, hogy a jó hír „a föld legtávolabbi részéig” eljusson (Csel 1:8). Jehova ezt ígérte Ézsaiáson keresztül: „Egyetlen ellened készült fegyver sem lesz sikeres . . . Ez Jehova szolgáinak öröksége, és igazságosságuk tőlem van” (Ézs 54:17). Mennyire igaznak bizonyultak ezek a szavak!

Az 1985-ös kormányváltás megkönnyítette Jehova Tanúi életét a Szovjetunióban. A titkosrendőrség többé nem tartotta rajtuk a szemét, és nem szabtak ki rájuk pénzbüntetést, ha vallási összejövetelen vettek részt. Bár Moldovában a testvérek továbbra is csak tízfős vagy még kisebb csoportokban jöttek össze rendszeresen, különleges alkalmakon, például menyegzőkön vagy temetéseken kezdtek kisebbfajta körzetkongresszusokat tartani.

1989 nyarán a prédikálómunka lendületet kapott, amikor három nemzetközi kongresszust rendeztek meg a lengyelországi Chorzówban (Katowicéhoz közel), Poznańban és Varsóban. Több száz moldovai küldött vett részt rajtuk. Ezeknek a hűséges testvéreknek, akik eddig csak titokban, kis létszámú csoportokban jöttek össze, megindító élmény volt elvegyülni  az örömteljes Tanúk nemzetközi tömegében, hogy mindannyian együtt imádják Jehovát!

A moldovai testvérek egy másik szellemi eseménynek is örvendhettek, amikor 1991-ben az ország teokratikus történelmében először tudtak nyilvános körzetkongresszusokat tartani. Az 1992-es esztendő újabb mérföldkőnek számító eseményt hozott: nemzetközi kongresszust rendeztek Szentpéterváron. Ezen a kongresszuson még több moldovai küldött vett részt, mint az 1989-ben megtartott három lengyelországi kongresszuson együttvéve. Igen, Jehova megnyitotta az egek zsilipjeit, és folyamatosan áldást árasztott lojális, értékelést mutató szolgáira.

Az utazófelvigyázók képzése

A nagyobb szabadság azt is jelentette, hogy szorosabb kapcsolat alakult ki a Szovjetunióra felügyelő országos  bizottság és az utazófelvigyázók között. 1989 decemberében ezek a szellemileg érett testvérek, akik akkor 60-an voltak, képzést kaptak az ukrajnai Lvivben. Képzeljük csak el, milyen örömteljes és hiterősítő alkalom lehetett ez az osztálynak, melynek résztvevői börtönben és munkatáborban sínylődtek, vagy más üldözést szenvedtek el. Sokan még azokban a nehéz időkben kötöttek egymással szoros barátságot.

Az utazófelvigyázóknak tartott képzésre négyen Moldovából érkeztek. Amikor hazatértek, átadták a gyülekezeteknek a Lvivben kapott bölcs tanácsokat, különösen azokat, amelyek a prédikálómunkára vonatkoztak. A testvérek például arra buzdították a többieket, hogy az újonnan kapott szabadság idején is körültekintően folytassák Isten Szavának prédikálását (Máté 10:16). Miért volt szükség még ekkor is óvatosságra? Azért, mert a munka elméletileg még mindig be volt tiltva.

Égető szükség van Királyság-termekre

Attól fogva, hogy a prédikálómunka elkezdődött Moldovában, a testvérek tudták, hogy saját összejöveteli termekre van szükségük. 1922-ben a Bibliakutatók a Corjeuţi nevű faluban építettek egy termet a saját pénzükből. Ezt összejöveteli háznak nevezték el, és sok évig kielégítette a szükségletet.

Az 1980-as évek végén, amikor a hivatali ellenállás jelentős mértékben kezdett alábbhagyni, sok városban és faluban voltak gyülekezetek több száz hírnökkel. Ezeket ekkor magánotthonokban, kis csoportokban tartották meg. Vajon elérkezett a Királyság-termek építésének az ideje? Hogy ezt megtudják, a testvérek különböző falvakban felkeresték a hivatalnokokat.

A hivatalnokok némelyike nagyon együttműködőnek bizonyult. Ez történt például az észak-moldovai Feteştiben, egy 3150 fős faluban. 1990 januárjában a helyi testvérek találkoztak  a falu tanácselnökével, aki azt mondta nekik, hogy a falujában mindenféle hivatalos korlátozás nélkül folytathatják a munkájukat. A testvérek azért még így is óvatosak voltak, hiszen nehezen tudták elhinni a hallottakat. Engedélyt kértek a tanácselnöktől, hogy egy testvér házát átalakíthassák, hogy így a gyülekezet egy kis Királyság-teremként tudja azt használni, jóllehet a gyülekezet 185 fős volt.

A tanácselnök beleegyezett az átalakításba, a testvérek pedig munkához láttak. Hamarosan azonban nagy akadállyal néztek szembe. Ha elmozdítják az egyik falat, akkor a ház valószínűleg összedől. A munka így hirtelen leállt. Mit tehetnének? A testvérek elhatározták, hogy újra elmennek a tanácselnökhöz, és elmondják neki a gondjukat. Milyen boldogok voltak, amikor a tanácselnök megengedte nekik, hogy egy teljesen új Királyság-termet építsenek. A gyülekezet ekkor teljes szívvel az építkezésen dolgozott, és csupán 27 nap alatt elkészült az építmény.

Hogy mindenki beférhessen az új Királyság-terembe, a Feteşti Gyülekezetet kettéosztották. Sok új hírnök azonban még nem volt megkeresztelkedve. Miért ne tarthatnák meg a keresztelkedést az átadás alkalmával? A testvérek pontosan ezt tették. A keresztelkedési beszéd után mindannyian lementek egy közeli folyóhoz, ahol 80-an jelképezték Jehovának tett önátadásukat.

Persze sok gyülekezetnek szintén égetően szüksége volt Királyság-termekre. Amikor néhány gyülekezet Királyság-termekről készült képeket látott a kiadványokban, elhatározta, hogy valami hasonlót fog építeni. Összeadták pénzüket, és hozzáfogtak a munkához. Nem voltak ritkák az ilyen esetek. 1990 és 1995 között a testvérek több mint 30 Királyság-termet építettek — mindegyik a helyi testvérek munkájából és pénzéből készült el.

 Bizonyos Királyság-termeket körzetkongresszusok megtartására is használtak. Ezekre a programokra azonban oly sokan mentek el, hogy jó néhány embernek a termen kívül kellett hallgatnia a programot. Így a testvérek azt kezdték fontolgatni, hogy építenek egy kongresszusi termet. Ekkor sem odázták el a dolgot. 1992-ben, mindössze három hónap alatt megépítették Moldovában az első, 800 férőhelyes kongresszusi termet Corjeuţiban. A következő évben ugyancsak a saját erőforrásaikat és pénzüket felhasználva építettek a Tanúk egy 1500 férőhelyes kongresszusi termet Feteştiben.

Ezeknek az építkezéseknek az időpontja nagyon ideálisnak tűnt, mert az 1990-es évek közepén a politikai változás és a gazdasági pangás a moldovai pénz leértékelődését hozta magával. Ezért az 1990-es évek elején épült egyik Királyság-terem felépítéséhez szükséges pénzből néhány év múlva már a székeket sem tudták volna megvásárolni.

Királyság-terem-építés délen

Az észak-moldovai gyülekezetektől eltérően a déli vidékeken kevesebb Királyság-terem volt. Ezért ahogyan a munka  gyorsan haladt előre az 1990-es években, délen a sok, újonnan alakult gyülekezetnek gondot okozott, hogy megfelelő összejöveteli helyeket találjon. Iskolákat használtak, de ezeket egyre nehezebb volt bérbe venni.

Jehova újra a testvérek segítségére sietett a szervezete által. A Vezető Testület a Királyság-terem-alap által éppen a kellő időben juttatott elegendő pénzt Királyság-termek építésére olyan országokba, mint Moldova, ahol a gyülekezeteknek csak szűkös anyagi eszközeik vannak.

A testvérek ezt a pénzt jól felhasználták. Ennek szép példáját láthatjuk Chişinăuban. 1999-ben egyetlen Királyság-terem sem volt a fővárosban. 2002 júliusára azonban tíz terem szolgált ki a városban működő 37 gyülekezet közül 30-at, három másik pedig még építés alatt volt.

Végre törvényes elismerés!

1991. augusztus 27-én Moldova független köztársaság lett. Mivel a szovjetek tiltották be Jehova Tanúi munkáját, a betiltás többé már nem volt érvényben. Azonban az akkor mintegy 4000 főt számláló Jehova Tanúinak mint vallásszervezetnek a törvényes bejegyzése még váratott magára.

Miután hasznos útmutatást kaptak a Vezető Testülettől, a moldovai hivatal azonnal felkereste a megfelelő kormányhivatalokat, hogy Jehova Tanúinak törvényes elismerést szerezzen. Az új közigazgatás kedvezően reagált a kérelemre. A papírmunkák beleteltek egy kis időbe, de végül 1994. július 27-én a hivatal megkapta a hivatalos dokumentumot az elismerésükről.

Micsoda emlékezetes nap volt ez Jehova Tanúinak Moldovában! A mintegy hat évtizedig tartó betiltás, üldözés és szabadságvesztések után ekkor végre szabadon imádhatták Jehovát és prédikálhatták a jó hírt. Ezenkívül saját kerületkongresszusokat is tarthattak. 1994 augusztusában, a törvényes  elismerést követő hónapban Jehova Tanúi Chişinău legnagyobb stadionjában jöttek össze az első, Moldovában megtartott kerületkongresszuson. Ez valóban felvillanyozó esemény volt.

Bétel-bővítés

1995-re a Királyság-hírnökök száma meghaladta a tízezret. Chişinăuban egy kis hivatal viselt gondot a Moldovában folyó munka bizonyos részeire, de a mintegy 2000 kilométerre lévő oroszországi fiókhivatal látta el az általános felvigyázást. A romániai hivatal azonban csak 500 kilométerre volt, és a legtöbb moldovai beszél románul, hiszen a román a Moldovai Köztársaság hivatalos nyelve. Gondos vizsgálódás után a Vezető Testület azt javasolta, hogy a román fiókhivatal lássa el a Moldovában folyó munka felvigyázását.

Ezalatt a folyamatos növekedés kezdte megterhelni a chişinăui hivatalt, mely csupán egy kis lakásból állt. Elérkezett hát az idő egy Bétel-család alapítására. Első tagjai között volt Ion és Iulia Rusu. Rusu testvér 1991 és 1994 között körzetfelvigyázó-helyettesként tevékenykedett. A Bétel-család másik tagja Gheorghe Gorobeţ lett, aki az új megbízatásáig kerületfelvigyázó volt. Ő nem a Bételben lakott, csak mindennap bejárt. Günther és Rosaria Matzura a Gileád Iskola 67. osztályában végeztek, és ők 1996. május 1-jén érkeztek az országba, miután már több évet szolgáltak Romániában.

Ahogy nőtt a hírnökök száma, úgy egyre nagyobb szükség volt több Bétel-szolgára. A hely azonban korlátozott volt. Ráadásul 1998-ra a moldovai Bétel-otthon öt, a város különböző pontjain lévő lakásból állt. Ezért keresni kezdtek egy megfelelő helyet, ahol egy Bétel-létesítményt lehetne építeni. A chişinăui kormányhatóságok kedvesen felajánlottak a testvéreknek egy 3000 négyzetméteres telket a város szívében, melyet a testvérek hálásan el is fogadtak. A további bővítés  lehetőségét szem előtt tartva a testvérek még egy szomszédos telket is megvásároltak.

Egy helyi céggel szerződést kötöttek a szerkezetkész épület felhúzására. Nemzetközi szolgák és helybeli testvérek végezték el a fennmaradó munkát. Az építkezés 1998 szeptemberében kezdődött, és a Bétel-család mindössze 14 hónap múlva izgatottan átköltözött az új otthonába. Nagyon boldogok voltak, hogy most már végre egy helyen vannak.

Az új Bétel átadására 2000. szeptember 16-án került sor. Tizenegy országból érkeztek vendégek. Másnap a Vezető Testület egyik tagja, Gerrit Lösch tartott előadást a helyi stadionban a több mint 10 000 fős hallgatóságnak. Minden jelenlévő érezte a meleg szeretetet, mely az egész világon egységesíti Jehova népét.

A moldovai Bétel-családban jelenleg 26-an szolgálnak. Néhányan, mint például David és Miriam Grozescu a tengeren túlról érkeztek, hogy külföldön szolgáló Bétel-tagokként dolgozzanak. Mások, például Enno Schlenzig, a saját országukban végezték el a szolgálati kiképzőiskolát, majd elfogadták a Moldovába szóló, külföldi megbízatást. Ezért bár a Bétel-család kicsi, mégis sok-sok nemzetből szolgálnak benne testvérek.

Az aratómunkások képzése

A betiltás és az üldözés évtizedei alatt Jehova Moldovában élő népe titokban és természetesen kötetlen formában osztotta meg másokkal a jó hírt. Most azonban elérkezett az idő, hogy szabadon házról házra menjenek, és kivegyék részüket az utcai tanúskodásból. A testvérek engedelmesen részt vettek a szolgálatnak ezekben az ágaiban, az utcai tanúskodás pedig különösen közkedveltté vált a számukra. A hírnökök számának növekedésével kiegyensúlyozottságra volt szükség. Ezért a gyülekezeteket arra buzdították, hogy a házról házra végzett  tanúskodásra összpontosítsanak. A testvérek ennek hűségesen eleget is tettek.

A hírnökök ekkor kezdték csak igazán meglátni, hogy milyen éhesek is az emberek a valódi szellemi táplálékra. A szükség kielégítésére Jehova szervezete románul és oroszul is küldött a gyülekezeteknek Az Őrtorony és az Ébredjetek! folyóiratokból, valamint egyéb bibliatanulmányozási segédeszközökből. A hírnökök ugyanakkor keményen dolgoztak azon, hogy javítsanak a szolgálatuk minőségén, és ezért alkalmazták a Királyság-szolgálatunkban ajánlott bevezetőket. A teokratikus szolgálati iskolán kapott képzésből is nagy hasznot merítettek.

A más országokból érkezett, érett, tapasztalt testvérek további segítséget tudtak nyújtani, különösen szervezeti szinten. Éppen úgy, ahogyan a lugasok megtartják a gyümölcstermő szőlővesszőket, ezek az ügyes és készséges testvérek is támogatást és stabilitást adnak a gyülekezeteknek.

A gyors növekedés időszaka

A 662 000 fős fővárosban, Chişinăuban nagyon jól látható, hogy milyen gyorsan növekszik a moldovai tanítványok száma. 1991 januárjában, mielőtt Jehova Tanúi megkapták a törvényes elismerést, Chişinăuban csupán két gyülekezet működött körülbelül 350 hírnökkel. 2003 januárjában azonban már 37 gyülekezet volt több mint 3870 hírnökkel! Egy gyülekezetben 101 bibliatanulmányozó vált hírnökké csupán kilenc hónap alatt! Ilyen gyors növekedés mellett nem szokatlan, hogy ebben a városban a gyülekezetek csupán két év, vagy még ennél is rövidebb idő alatt kettéválnak.

1993 augusztusában egész Moldova területén 6551 hírnök tevékenykedett. 2002 márciusára ez a szám 18 425-re emelkedett — ez 280 százalékos növekedést jelent kilenc év alatt.  Ugyanebben az időszakban az általános úttörők száma is megnövekedett, 28-ról 1232-re.

Tanácselnök-helyettesből úttörő

Sok korábbi kommunista ismeri meg Jehovát, kik közül néhányan még politikai hivatalt is vállaltak régebben. Ilyen személy például Valeriu Mârza is, aki egykor a 39 000 fős Soroca város tanácselnök-helyettese volt. Különleges alkalmakkor, például díszfelvonulásokon, Valeriu azok között a méltóságok között volt, akik páholyból nézték az eseményeket, és akik előtt az elhaladó menetelők tisztelegtek. Tehát jól ismert személy volt a városban.

Valeriu azonban elkezdte tanulmányozni a Bibliát, és megkeresztelkedett. Hogyan reagáltak az emberek, amikor tanúskodott nekik? Mârza testvér elmondja: „Szinte mindenki behívott az otthonába. Nagyszerű alkalmak adódtak a prédikálásra, és a városunk nagyon termékeny területnek bizonyult számomra, és a feleségem számára is.” Mârza testvért hamarosan kinevezték különleges úttörőnek. Ő és a felesége egy évet a Bételben szolgáltak, most pedig a körzetmunka kiváltságát élvezik.

 Úttörők segítenek

Most Moldovában az egyik legjobb az egy hírnökre eső arány Európában. De azért sok faluban és kisebb városban még mindig nincsenek Tanúk. A nehéz gazdasági helyzet miatt a legtöbb hírnök és úttörő képtelen ott szolgálni, ahol nagy a szükség. Hogy az egész országban mindenkihez eljuthasson a jó hír, a román fiókhivatal közel 50 különleges úttörőt nevezett ki Moldovában. Ezek közül az úttörők közül több mint 20-an a szolgálati kiképzőiskolán is részt vettek Romániában, Oroszországban vagy Ukrajnában.

Ezek a keményen dolgozó evangéliumhirdetők kiváló eredményeket érnek el. Például amikor egy különleges úttörő házaspárt, Serghei és Oxana Zighelt 1995-ben kinevezték Cauşaniba, a városban csupán egy 15 hírnökből álló csoport volt. Zighelék segítettek a helyi testvéreknek sok új bibliatanulmányozást kezdeni. Örömteljes úttörőszellem sugárzott róluk, és ez azt eredményezte, hogy többen elkezdték a teljes idejű szolgálatot. Cauşaniban most két gyülekezet van 155 hírnökkel — ez tízszeres növekedést jelent csupán hét év alatt. Ez idő alatt Zighelék elkezdték a körzetmunkát, mely lehetővé teszi számukra, hogy még több gyülekezetnek segítsenek.

Szabadság nehézségekkel

Bármilyen uralmi rendszerről legyen is szó, az emberi uralmak mind-mind gondokkal küszködnek. A román uralom, a fasiszta diktatúra és a kommunizmus idején Jehova Moldovában élő népének meg kellett birkóznia a papság ellenségeskedésével, a betiltással, az üldözéssel és a deportálásokkal. Napjainkban Jehova Tanúinak, a világi emberekhez hasonlóan, meg kell küzdeniük az anyagi nehézségekkel, és emiatt mindkét szülőnek el kell mennie dolgozni. Mások nehezen találnak munkát.

 A bűnözés és a korrupció is egyre nagyobb gondot okoz, miközben az anyagiasság és az erkölcsi romlás szedi az áldozatait. Vajon győzedelmet arathat Jehova népe a szellemiségére leselkedő alattomos veszélyek ellenére? Igen, mindenképp! Már tapasztalatból tudják, hogy Jehova sohasem hagyja cserben lojálisait, akik tőle várnak segítséget a próbák és a kísértések idején (2Tim 3:1–5; Jak 1:2–4).

A jelenlegi helyzet a Jelenések könyvének 14. fejezetét juttatja eszünkbe, amelyben két jelképes aratásról van szó. Az egyik „a föld szőlőjének” learatása — a prófécia szerint ekkor a gonosz termést aratják le, mely ezekben az utolsó napokban sarjad (Jel 14:17–20; Zsolt 92:7). Ez a ’szőlő’ az összes rothadt gyümölcsével együtt hamarosan ki lesz vágva, és bele lesz vetve „az Isten haragjának nagy borsajtójába”. Ó, mennyire vágynak már erre az időre Jehova szolgái!

Addig is a felkent keresztények és a társaik örvendeznek a szellemi jólétük miatt. Igen, Jehova továbbra is ellátja a ’pezsgő bornak szőlőskertjét’ bőséges és tápláló szellemi eledellel, a juhszerű egyéneket pedig magához vonzza. Miért lehet ebben biztos Isten népe? Mert maga Jehova óvja az értékes szőlőskertjét (Ézs 27:2–4). Mennyire igaznak bizonyult ez Moldovában! Sátán mesterkedései — például az üldözés, a deportálások, a hazug propaganda vagy a hamis testvérek — valóban nehézségeket okoztak Isten népének, de ez a nép semmiképpen sem szenvedett szellemi vereséget (Ézs 54:17).

Igen, „boldog az az ember, aki kitartással tűri a próbát, mert miután helyeseltté vált, megkapja az élet koronáját, amelyet Jehova megígért azoknak, akik nem szűnnek meg szeretni őt” (Jak 1:12). Emlékezve ezekre az értékes gondolatokra, bárcsak arra indítana a Moldovában élő Jehova Tanúi története, hogy ’ne szűnj meg szeretni’ Jehovát, hogy ’kitartással tűrd a próbát’, és hogy ’mindig sok gyümölcsöt teremj’! (Ján 15:8).

[Lábjegyzet]

[Kiemelt rész/kép a 71. oldalon]

Oroszország és Kelet-Európa borospincéje

Moldovát a hosszú nyarai és termékeny talaja ideális bortermő vidékké teszi. A borászatnak több évezredes hagyománya van ebben az országban. Az i. e. harmadik század végére a bortermelés fellendült, amikor a helyi lakosok kapcsolatba kerültek a görögökkel, majd később, az i. sz. második században a rómaiakkal.

Napjainkban Moldovában a bortermelés a mezőgazdaság legfőbb ága; évente a közel 130 borgazdaság mintegy 140 millió liter bort termel. A bornak csaknem 90 százalékát exportálják — főleg Oroszországba és Ukrajnába (Oroszországba körülbelül 80 százalékát, Ukrajnába pedig 7 százalékát).

 [Kiemelt rész a 72. oldalon]

Moldováról röviden

Az ország: Közép- és Észak-Moldova erdős területein buja növényzettel borított hegyek és sztyeppek, vagyis füves puszták váltják egymást. Délen főleg megművelt szántók vannak.

Az emberek: A lakosságnak körülbelül kétharmada moldován, a fennmaradó egyharmada pedig népességi sorrendben főleg orosz, ukrán, gagauz, bolgár és zsidó. A moldovánok java része a keleti ortodox egyház tagja.

Az ország nyelve: A román az ország hivatalos nyelve. Különösen a városokban sokan beszélik még az oroszt is, ezért kétnyelvűnek mondható az ország.

A megélhetés: Gazdasági szempontból főleg mezőgazdasággal és élelmiszer-feldolgozással foglalkoznak az emberek. Ipara még fejlődik.

Az élelem: Szőlőt, búzát, kukoricát, cukorrépát és napraforgót termesztenek. Az állattenyésztésen belül főleg szarvasmarha-, tehén- és sertéstartással foglalkoznak.

Az éghajlat: Hőmérséklete a januári –4 Celsius-fok és a júliusi 21 Celsius-fok között ingadozik. Összességében az éghajlata viszonylag melegnek mondható az enyhe telek miatt. Évente átlagosan körülbelül 500 milliméter csapadék hull.

 [Kiemelt rész a 83—5. oldalon]

A keresztény semlegesség kiváló példái

George Vacarciuc: Vacarciuc testvér Jehova Tanújaként nevelkedett. 1942 decemberében a fasiszták behívták katonai szolgálatra. Ő megtagadta ezt, és egy teljesen sötét cellába zárták 16 napra, ahol nagyon kevés élelmet kapott. A hatóságok újra behívót küldtek neki, és megígérték, hogy ha bevonul, akkor semmisnek tekintik az ítéletét — melyet még nem is hoztak a tudomására. Vacarciuc testvér ezt újra elutasította.

Ezért 25 évi börtönbüntetésre ítélték. Ez az idő azonban lerövidült, amikor a szovjet csapatok 1944. szeptember 25-én megérkeztek. Ám még két hónap sem telt el, a szovjetek is megpróbálták besorozni. Mivel nem akart a Biblia által kiiskolázott lelkiismerete ellen cselekedni, tíz évre ítélték, melyet különböző munkatáborokban kellett letöltenie. A családja egy évig nem tudta, hol van. Öt év múlva, 1949. december 5-én Vacarciuc testvért szabadon engedték. Visszatért otthonába, Corjeuţiba, és az 1980. március 12-én bekövetkezett haláláig hűséges maradt.

Parfin Goreacioc: 1900-ban született, és a Hlina nevű faluban ismerte meg a Biblia igazságát 1925 és 1927 között. Testvéreivel, Nicolae-jal és Ionnal együtt tanulmányozta az igazságot Damian és Alexandru Roşu segítségével, akik az első Bibliakutatók voltak a faluban.

Parfint 1933-ban más Tanúkkal együtt letartóztatták, és Khotin városába vitték, ahol kihallgatták, majd  pénzbírságot róttak ki rá, mert prédikált. 1939-ben a falu papjának felbujtására Parfint bevitték a rendőrségre a szomszédos Ghilavăţ faluban. Ott a rendőrök hasra fektetve rákötözték egy deszkaágyra, és a talpát ütötték.

Amikor a fasiszták kerültek hatalomra, Parfint újra letartóztatták és bebörtönözték. Még ugyanabban az évben azonban a szovjetek kiszabadították, majd újra letartóztatták, mert elutasította a katonai szolgálatot. Néhány hónapig Chişinăuban tartották börtönben, majd szabadon engedték.

A szovjetek 1947-ben újra letartóztatták Parfint, ekkor nyolc év száműzetésre ítélték az Isten Királyságának prédikálása miatt. 1951-ben a gyermekeit Szibériába deportálták, azonban nem tudtak találkozni az édesapjukkal. Sajnos soha többé nem látták őt. Parfin súlyosan megbetegedett a száműzetése alatt, és 1953-ban Jehovához hűségesen hunyt el.

Vasile Pădureţ: 1920-ban született Corjeuţiban, és 1941-ben, a fasizmus idején ismerte meg az igazságot. Ő is szenvedett a fasiszták és a szovjetek kezétől. A szovjeteknek bátran ezt mondta: „Nem lőttem bolsevikokra, és fasisztákra sem fogok lőni.”

A lelkiismeretén és a Biblián alapuló álláspontja miatt Vasilét tíz évre ítélték, melyet egy szovjet munkatáborban kellett letöltenie. Ítéletét azonban öt évre csökkentették, és 1949. augusztus 5-én hazatért. Amikor harmadjára tartóztatták le, az Északi hadművelet már elkezdődött. Így 1951. április 1-jén Vasilét és családját felrakták egy Szibériába tartó tehervonatra. Körülbelül öt évet töltöttek Szibériában, majd hazaengedték őket a moldovai Corjeuţiba. Vasile Jehovához hűségesen halt meg 2002. július 6-án, ennek a beszámolónak az elkészítésekor.

 [Kiemelt rész/kép a 89—90. oldalon]

A szolgálatban eltöltött életemet semmivel sem cserélném fel

Ion Sava Ursoi

Született: 1920

Megkeresztelkedett: 1943

Életrajzi részletek: Körzetfelvigyázóként szolgált a kommunista korszakban.

A moldovai Caracuşeniben születtem, és a II. világháború kitörése előtt ismertem meg az igazságot. A feleségem 1942-ben hunyt el. A temetésén egy csőcselék kikergetett a temetőből. Hogy miért? Azért, mert megváltoztattam a vallásomat. Egy kicsit később még abban az évben a fasiszta kormány megpróbált besorozni a hadseregbe. Mivel politikailag semleges akartam maradni, elutasítottam a hadseregben való szolgálatot. Halálra ítéltek, ám később ezt 25 évig tartó, munkatáborban letöltendő büntetésre változtatták. Táborból táborba szállítottak. Amikor a romániai Craiovában voltam fogságban, a szovjet hadsereg megérkezett, és kiszabadított minket.

Alig szabadultam ki, a kommunisták máris visszaküldtek a táborba. Az oroszországi Kalinyinbe vittek. Két évvel később, 1946-ban hazaengedtek a szülőfalumba, ahol segítettem újraszervezni a prédikálómunkát. Majd 1951-ben a szovjetek újra letartóztattak. Ekkor sok más Tanúval együtt Szibériába deportáltak. 1969-ben térhettem haza.

Visszatekintve az életemre, sok olyan helyzetre emlékszem, amelyben Jehova adott nekem erőt ahhoz, hogy megőrizzem a feddhetetlenségemet. Az életemet, amelyet a Teremtőmnek végzett szolgálatban töltöttem el, a világon semmivel sem cserélném fel. Most az öregség és a gyengülő egészségem szabta korlátokkal küszködök. De az új világban való élet biztos reménye, amikor is testem visszanyeri majd fiatalos erejét, megerősít abbeli elhatározásomban, hogy ’nem hagyok fel annak cselekvésével, ami jó’ (Gal 6:9).

 [Kiemelt rész/kép a 100—2. oldalon]

„Nagyon sok mindenről tudok énekelni”

Alexandra Cordon

Született: 1929

Megkeresztelkedett: 1957

Életrajzi részletek: A szovjet rezsim idején sokat szenvedett, jelenleg gyülekezeti hírnökként szolgál.

Az éneklés iránti szeretetem segített megtalálnom az igazságot, és később ez segített szellemileg erősnek maradnom, amikor hitpróbával kerültem szembe. Történetem az 1940-es években kezdődik, amikor is mint tizenéves, kapcsolatba kerültem egy csoport fiatallal Corjeuţiban, akik a szabad idejüket szívesen töltötték Királyság-énekek éneklésével és bibliai témákról való beszélgetéssel. Az ezeken a beszélgetéseken elhangzó szellemi igazságok és az énekek mély nyomot hagytak bennem.

Nemsokára a jó hír hirdetője lettem, és ezért 1953-ban tíz másik Tanúval együtt letartóztattak. Amíg a tárgyalásra vártam, egy chişinăui börtönben raboskodtam. Királyság-énekek éneklésével tartottam fenn a szellemi erőmet. Az éneklésem feldühítette az egyik őrt. Ezt mondta:

— Ha nem tudnád, most börtönben vagy, és itt semmiféle éneklésnek sincs helye.

Erre én ezt válaszoltam:

— Egész életemben énekeltem. Miért éppen most hagynám abba? Engem bezárhatnak, de a számra nem  tudnak lakatot tenni. A szívem szabad, és szeretem Jehovát. Ezért nagyon sok mindenről tudok énekelni.

Huszonöt év munkatáborra ítéltek, melyet az északi sarkkörhöz közeli Inta városában kellett letöltenem. A rövid nyári hónapok alatt a többi Tanúval együtt a közeli erdőben dolgoztam. Sok Királyság-éneket tudtunk kívülről, és ekkor is az éneklés segített szellemileg erősnek maradni, és úgy éreztük, hogy a szívünkben szabadok vagyunk. Ezenkívül a chişinăui őrtől eltérően az itteni őrök még buzdítottak is az éneklésre.

Három év, három hónap és három napig voltam az intai tábor foglya. Majd közkegyelmet kaptam, és szabadon engedtek. Mivel nem engedték, hogy hazatérjek Moldovába, az oroszországi Tomszkba mentem. Ott újra együtt lehettem a férjemmel, aki addig szintén börtönben volt. Négy évig voltunk egymástól távol.

Még nem voltam Jehova megkeresztelt Tanúja, mivel letartóztattak, mielőtt meg tudtam volna keresztelkedni. Megkértem hát a tomszki testvéreket, hogy kereszteljenek meg. Mivel sokaknak volt ugyanez a vágyuk, a testvérek azonnal intézkedtek. A betiltás miatt úgy döntöttek, hogy éjszaka, a közeli erdő tavában tartják meg a keresztelkedést.

A megadott időpontban elhagytuk Tomszk külvárosát, és kettesével mentünk az erdőbe, nehogy gyanút keltsünk. Mindegyik párnak az előtte levő párt kellett követnie, míg mindannyian biztonságban meg nem érkezünk a tóhoz. Legalábbis ez volt a terv. Sajnos az előttünk gyalogló két idősebb testvérnő letért az ösvényről. Mi követtük őket, az utánunk jövők pedig hűségesen követtek minket. Nem telt bele sok idő, körülbelül tízen eltévedtünk a sötétben, és a ruhánk teljesen átázott a nedves aljnövényzettől. Rázott minket a hideg. Mivel tudtuk, hogy medvék és farkasok kóborolnak az erdőben, arra gondoltunk, hogy biztosan találkozunk velük. Olyan idegesek voltunk, hogy minden ismeretlen zörej megijesztett minket.

Felismerve, hogy nem szabad pánikba esnünk vagy elcsüggednünk, azt javasoltam, hogy álljunk csendben, és fütyüljünk egy Királyság-éneket, hátha meghallanak minket a többiek. Ezenkívül buzgón imádkoztunk. Képzelhetitek, mennyire örültünk, amikor ugyanazt az éneket hallottuk máshonnan a sötétből! Igen, a testvéreink meghallottak minket. Gyorsan felkapcsolták a zseblámpájukat, hogy így odataláljunk hozzájuk. Nem sokkal ezután bemerítettek minket a jeges vízbe, ám a boldogságtól szinte nem is éreztük, milyen hideg van.

Most 74 éves vagyok, és újra Corjeuţiban lakom, ahol először hallottam az igazságról. Előrehaladott korom ellenére még mindig nagyon sok mindenről tudok énekelni, különösen égi Atyánk dicséretéről.

 [Kiemelt rész/képek a 104—6. oldalon]

Megpróbáltam szüleim példáját követni

Vasile Ursu

Született: 1927

Megkeresztelkedett: 1941

Életrajzi részletek: Gyülekezetszolga volt, és segített titokban irodalmat előállítani.

A szüleim, Simeon és Maria Ursu 1929-ben keresztelkedtek meg. Öt gyermekük közül én voltam a legidősebb. A fasiszta uralom idején édesapát és édesanyát letartóztatták, és 25 év munkatáborra ítélték a semleges álláspontjuk miatt. A közeli Corjeuţi Gyülekezetben szolgáló szellemi testvéreink és testvérnőink viseltek gondot rólunk, gyerekekről és a családunk földjéről. Ezért mindig volt elég ennivalónk. Idős nagymamánk nem volt az igazságban, de azért ő is segített gondot viselni rólunk. Akkor 14 éves voltam.

Hála a szüleim kiváló példájának, nagyon igyekeztem azon, hogy törődjek a testvéreim szellemiségével. Ezért mindennap korán keltettem őket, hogy megbeszéljünk együtt egy részt az egyik Biblián alapuló kiadványból. A testvéreim nem mindig akartak kipattanni az ágyból, de nem volt más választásuk. Tudtam, mennyire fontos jó tanulmányozási szokásokat ápolni. Ezért amikor a szüleink 1944-ben, a kiszabottnál korábban  kiszabadultak és hazatértek, örömmel tapasztalták, hogy szellemileg egészségesek vagyunk. Micsoda boldog találkozás volt az! Boldogságunk azonban csak rövid ideig tartott.

A következő évben a szovjetek letartóztatták édesapát, és az északi sarkkörön túlra, a szibériai Norilszkba vitték börtönbe. Három évvel később feleségül vettem Emiliát, egy jó kedélyű, szellemi gondolkodású testvérnőt. Szinte együtt nőttünk fel, így nagyon jól ismertem őt. Esküvőnk után alig telt el egy év, engem és az édesanyámat letartóztattak, és Chişinăuba vittek, ahol 25 évig tartó kényszermunkára ítéltek. Emilia szerető módon gondját viselte testvéreimnek, akik most a szüleik és a legidősebb testvérük nélkül voltak.

Végül a vorkutai szénbányába vittek, egy hírhedt munkatáborba az északi sarkkörön túlra. Két évvel később, 1951-ben Emiliát, három fiútestvéremet és egy lánytestvéremet a nyugat-szibériai Tomszkba száműzték. 1955-ben Emilia azt kérte, hogy vigyék át Vorkutába, hogy velem lehessen. Ott született három gyermekünk közül az első, Tamara.

1957 szeptemberében közkegyelmet hirdettek, így szabadon engedtek minket. Ám egy hónappal később ismét letartóztattak. Ekkor hét évre ítéltek, amit egy mordvinföldi munkatáborban kellett letöltenem, az oroszországi Szaranszkhoz közel. Sok testvér raboskodott már ott, és később még többen jöttek. Amikor a feleségeink eljöttek meglátogatni, mindig becsempésztek nekünk irodalmat, melyet igen nagyra értékeltünk. 1957 decemberében Emilia a nyugat-szibériai Kurganba költözött, hogy gondját viselje Tamara  lányunknak, aki ekkor Emilia szüleinél volt. Emiatt hét évig nem találkoztam Emiliával, de csak így tudtuk megoldani, hogy Tamarát ne küldjék állami intézetbe.

1964-ben szabadon engedtek, ám nem térhettem haza Moldovába. Jóllehet mozgásszabadságomat korlátozták, újra együtt lehettem feleségemmel és lányommal Kurganban, ahol a gyülekezetben könyvtanulmányozás-vezetőként szolgáltam. 1969-ben a Kaukázusban lévő Krasznodarba költöztünk. Nyolc évet szolgáltunk ott, majd az üzbegisztáni Csircsikbe költöztünk. Ott egy földalatti nyomdában tevékenykedtem. Végül 1984-ben visszatérhettünk Moldovába. Tighinában, egy 160 000 fős városban telepedtünk le, ahol csupán 18 hírnök volt. Évek múltán ebből a kis csoportból kilenc gyülekezet alakult, melyekben közel 1000 hírnök és úttörő tevékenykedik.

Hogy megbántam-e, hogy oly sok évig munkatáborokban és börtönben voltam az Úrért? Egyáltalán nem! Tizennégy éves koromtól fogva, amikor megkeresztelkedtem, tisztán látom a vitakérdést: vagy Istent szeretjük, vagy a világot. Mikor már eldöntöttem, hogy Jehovát fogom szolgálni, meg sem fordult a fejemben, hogy megalkudjak (Jak 4:4).

[Képek]

Balra: Vasile Ursu

Bal szélen: Vasile a feleségével, Emiliával és lányukkal, Tamarával

 [Kiemelt rész/képek a 108—10. oldalon]

Egy kisfiú, virággal a kezében, megérintette a szívemet

Valentina Cojocaru

Született: 1952

Megkeresztelkedett: 1997

Életrajzi részletek: Óvónő volt a szovjet uralom idején, a foglalkozásain ateizmust nevelt a gyerekekbe.

1978-ban óvónő voltam Feteştiben (Moldova), és ateista nézeteket vallottam. Egy értekezleten arra kaptunk utasítást, hogy Jehova Tanúi gyermekeire összpontosítva tanítsuk őket az ateizmusra. Ez jó ötletnek tűnt. Ügyes módszereket próbáltam kitalálni, hogy elérjem a Tanú-gyerekek szívét. Eszembe jutott valami, amiről azt hittem, hogy be fog válni.

Megkértem a csoportot, hogy készítsen két virágágyást. Az egyikbe a gyerekeknek virágot kellett ültetniük, meg kellett öntözniük, és ki kellett gyomlálniuk a gazt, a másik ágyáshoz viszont nem volt szabad nyúlniuk. Azt mondtam nekik, hogy az az Istené, és majd ő gondot visel róla. A gyerekek lelkesen fogtak hozzá a feladathoz. Természetesen az az ágyás, amelyikbe a gyerekek virágot ültettek, és amelyet öntöztek és gyomláltak, szépen fejlődött; „Isten kertecskéjében” azonban burjánzott a gaz.

Majd egy szép napon odahívtam a gyerekeket a két ágyáshoz. Megdicsértem őket az erőfeszítéseikért, majd kezdtem az előre kigondolt szövegemet mondani.

  — Megfigyeltétek, hogy Isten semmit sem csinált a virágágyásával? — kérdeztem. — Ugye milyen egyértelmű, hogy ez a virágágyás senkié sem?

A gyerekek egyetértettek velem, hogy tényleg úgy néz ki az ágyás, mintha senkié sem volna. Majd előadtam szónoklatomat:

— Látjátok, gyerekek, ez a virágágyás azért néz ki így, mert Isten csak az emberek képzeletében létezik. Ha tehát Isten nem is létezik, hogyan tudna gondot viselni a virágokra vagy bármi másra?

Mialatt beszéltem, figyeltem, hogyan reagálnak a gyerekek. Észrevettem, hogy egy kisfiú, akinek a szülei Tanúk voltak, egyre nyugtalanabbá válik. Végül nem bírta tovább, elszaladt egy közeli mezőre, hozott egy szál pitypangot, megmutatta nekem, és ezt mondta:

— Ha Isten nem létezik, akkor ki növesztette ezt a virágot? Hiszen senki sem gondoskodott róla.

Logikus érvelése megdöbbentett. Szívem mélyén felismertem, hogy ez a gyermek nyomós érvet hozott fel.

Kommunista neveltetésem miatt csak évek múlva tettem meg a következő lépést: elkezdtem megvizsgálni a Bibliát. 1995-ben azonban odamentem egy helybeli Tanúhoz, és tanulmányozást kértem. Képzelhetitek, milyen boldog voltam, amikor megtudtam, hogy egy olyan személy tanít engem, aki azelőtt az én csoportomba járt az óvodában.

Az igazság az, hogy a kommunista rendszer jó világi oktatást adott nekem, de nem tanította meg az élet legfontosabb dolgait. Most, hála Jehovának és egy bátor kisfiúnak, a bibliai és a világi ismereteimet arra használom, hogy segítsek másoknak megérteni, hogy van Isten, és hogy ő mélységesen törődik az emberi teremtményeivel.

 [Kiemelt rész/kép a 113—5. oldalon]

Száműzetésben született

Lidia Sevastian

Született: 1954

Megkeresztelkedett: 1995

Életrajzi részletek: Azt követően, hogy a Tanú-édesanyja és a nem hívő édesapja felnevelte, sok évre megszakadt a kapcsolata Jehova Tanúival.

Az édesanyám és a nagymamám az 1940-es évek elején lettek Jehova Tanúi. Bár az édesapám jó ember volt, akkor még nem fogadta el a Biblia igazságát. 1951-ben édesanyámnak már volt két gyermeke, és éppen egy ikerpárral volt terhes. Az év áprilisában a hatóságok megpróbálták kettészakítani a családunkat. Míg édesapa dolgozott, a szülés előtt álló édesanyámat és idősebb testvéreimet felrakták egy Szibériába tartó vonatra. Mielőtt azonban a vonatra kerültek volna, édesanya valahogy üzenetet tudott küldeni édesapának, aki azonnal hazasietett. Bár nem volt Tanú, ő is felszállt a vonatra, és a családjával együtt száműzetésbe ment.

Útban Szibéria felé édesanyának megengedték, hogy egy kis időre Aszino városában maradjon, míg megszüli az ikreket. A család többi tagjának tovább kellett mennie Tomszkig, ahol édesapa lakóhelyet keresett a családnak. A testvérek mellé osztották be munkára. Néhány héttel később édesanya és újszülött ikrei is  megérkeztek. Az ikrek sajnálatos módon meghaltak az embertelen körülmények között.

De azért még további négy gyermek született a száműzetés alatt, beleértve az ikertestvéremet és engem is. Édesapa hűségesen gondunkat viselte. Végül 1957-ben visszatérhettünk a falunkba. Édesanya továbbra is szívünkbe véste a bibliai alapelveket, jóllehet állandóan nyomában volt a titkosrendőrség.

Édesapa viszont azzal törődött legfőképp, hogy a gyermekei jó világi oktatást kapjanak. Így 16 évesen a chişinăui egyetem diákja lettem. Később férjhez mentem, és Kazahsztánba költöztem, ahol nemcsak a szüleimtől, hanem Jehova szervezetétől is elszigetelődtem. 1982-ben tértem vissza Chişinăuba, és azonnal elkezdtem keresni Jehova népének gyülekezetét, de nem jártam sikerrel. Nyolc évig úgy éreztem, hogy a városban csak én akarom Jehovát imádni.

Majd egy nap a buszmegállóban várakozva meghallottam, hogy két hölgy Jehováról beszélget. Közelebb mentem hozzájuk, hogy jobban halljam őket. Mivel a két asszony azt gondolhatta, hogy KGB-ügynök vagyok, témát váltott. Amikor elindultak, utánuk mentem, és ez szemmel láthatóan megijesztette őket. Így hát gyorsan odamentem hozzájuk, és miután beszélgettünk egy kicsit, meggyőztem őket az őszinte érdeklődésemről. Végre teljesült az álmom, és megtaláltam Jehova szervezetét. Sajnos azonban a férjemmel összeütközésbe kerültem az álláspontom miatt.

Addigra már volt két gyermekünk. 1992-ben megműtötték a gerincemet, és hat hónapig mozdulatlanul kellett feküdnöm egy kórházi ágyban. Életemnek ebben a gyötrelmes időszakában valami csodálatos dolog történt: fiam, Pavel állást foglalt Jehova mellett, és az 1993-as kijevi nemzetközi kongresszuson megkeresztelkedett. Idővel egészen jól felépültem, és újra tudtam járni. Így 1995-ben én is megkeresztelkedéssel jelképeztem, hogy átadtam magam Jehovának.

Most sok családtagom Tanú, és ezért nagyon hálás vagyok Jehovának és az édesanyámnak, akinek az állhatatos példáját sohasem fogom elfelejteni. Ami pedig a lojálisan támogató édesapámat illeti, örömmel mondhatom, hogy halála előtt ő is Jehova szolgája lett.

 [Kiemelt rész/kép a 117—8. oldalon]

Áldozataink eltörpülnek Jehova áldozata mellett

Mihai Ursoi

Született: 1927

Megkeresztelkedett: 1945

Életrajzi részletek: A fasiszták is, és a kommunisták is üldözték.

1941-ben lettem a jó hír hírnöke. 1942-ben, amikor 15 éves voltam, katonai képzést kellett volna kapnom az iskolában. Az osztályteremben Mihály román királynak, Antonescu vezérkari főnöknek és Szűz Máriának a képe volt felfüggesztve. Amikor beléptünk az osztályba, meg kellett volna hajolnunk, és keresztet kellett volna vetnünk a képek előtt. Ezt hárman elutasítottuk.

A helyi rendőrök kegyetlenül megvertek minket. Az éjszakát az iskolában töltöttük. Reggel Corjeuţiba küldtek minket, ahol újra megvertek. Corjeuţiból különböző helyekre vittek, majd mintegy 100 kilométert kellett gyalogolnunk egy helyre, ahol hadbíróság elé állítottak bennünket. Lábam vérzett a gyaloglástól. Végül ítélet nélkül hazaküldtek, valószínűleg a korom miatt.

Tizennyolc évesen a szovjet hatóságok besoroztak. Ekkor sem voltam hajlandó megalkudni a semlegességemben, és ezért a barátommal, Gheorghe Nimencóval  együtt kegyetlenül megvertek minket. A barátom hat héttel később belehalt a sérüléseibe. Újra hazaküldtek, szerintem megint csak az életkorom miatt. A szovjetek 1947-ben letartóztattak, ekkor azzal fenyegettek, hogy agyonlőnek, ha megtagadom a katonai szolgálatot. Ehelyett azonban két hónapra magánzárkába tettek, utána pedig kényszermunkára küldtek a Volga—Don csatorna építésére. Ez nagyon veszélyes munka volt, és sokan meghaltak. Kis híján megsérültem egy olyan balesetben, amelyben sokan meghaltak, de ezután hazaküldtek Moldovába.

Otthon megházasodtam, majd 1951-ben a várandós feleségemmel, Verával száműzetésbe küldtek. Először vonaton, majd hajóval utaztunk a szibériai tajgára. Egy erdőben fát kellett vágnom. Verával egy kunyhóban laktunk még 16 családdal együtt. 1959-ben nagy örömünkre hazatérhettünk Moldovába.

Azokban a nehéz években és azóta is számos dolog erősített meg. Az egyik a bátyám, Ion hitének a példája. (Lásd a 89. oldalt.) Őt halálra ítélték, és bár nem tudta, hogy az ítéletét megváltoztatták, nem alkudott meg a hitében. Az is megerősít, amikor azon gondolkodom, hogy miként gondoskodik rólam és a feleségemről Jehova, amikor a nevéért próbákat viselünk el. A mi áldozataink azonban eltörpülnek Jehova áldozata mellett, aki elküldte a Fiát, hogy meghaljon, váltságul adva értünk az életét. Ha ezen a rendkívüli áldozaton elmélkedek, az segít, hogy örömmel fogjak hozzá a mindennapi tevékenységeimhez.

 [Kiemelt rész/kép a 121—3. oldalon]

Éreztem Jehova gyöngéd törődését

Mihailina Gheorghiţa

Született: 1930

Megkeresztelkedett: 1947

Életrajzi részletek: Futárként és fordítóként dolgozott a betiltás éveiben.

1945-ben ismertem meg az igazságot, és szívesen megosztottam a jó hírt a szülőfalumban, Glodeniben a szomszédaimmal, valamint a közeli faluban, Petruneában is prédikáltam. Mivel az iskolában is tanúskodtam, nem kaptam bizonyítványt. Ennek ellenére örömmel használtam fel a kapott oktatást a Biblián alapuló kiadványok román és ukrán nyelvről orosz nyelvre való fordításában.

Nem sokkal a megkeresztelkedésem után rajtakaptak, hogy fordítok, ezért 25 év kényszermunkára ítéltek Vorkutában, az északi sarkkörtől északra, ahol sok más testvérnő is volt még. A próbateljes állapotok ellenére mindannyian folytattuk a prédikálást. Még irodalomhoz is hozzá tudtunk jutni, sőt néhány irodalmat mi magunk is el tudtunk készíteni tábori használatra.

Egy nap találkoztam egy fiatalasszonnyal, akit azért tartóztattak le, mert a hatóságok tévesen azt hitték róla, hogy Tanú. Azt javasoltam neki, hogy vizsgálja meg Isten Szavát, mert Jehovának megvan az ereje ahhoz, hogy kiszabadítsa a népét, ha úgy akarja. Végül beleegyezett  a bibliatanulmányozásba, és ő is a testvérnőnk lett. Nem sokkal ezután ez a testvérnő hamarabb kiszabadulhatott a táborból, mint ahogyan az ítélet szólt.

Később a kazahsztáni Karagandába szállítottak át. Végül 1956. július 5-én én is kiszabadultam. Tomszkba költöztem, ahol találkoztam Alexandru Gheorghiţával, és összeházasodtunk. Alexandru hat évet volt börtönben a hitéért. Mindketten folytattuk a prédikálást Szibéria hatalmas területén, bár tudtuk, hogy a titkosrendőrség még mindig figyel minket. Majd Irkutszkba költöztünk; ez a város a Bajkál-tótól egy kicsit nyugatabbra fekszik. Ott titokban folytattuk az irodalom előállítását. Később a kirgizisztáni Biskekben szolgáltunk. Óvatosak voltunk a tanúskodómunkában, de még így is elfogták Alexandrut, és tíz évre ítélték.

Az ügyész azt mondta, hogy meglátogathatom Alexandrut, amíg a börtönben várja a tárgyalást. Mivel normális körülmények között ezt nem engedélyezik, megkérdeztem az ügyészt, hogy miért ilyen kedves hozzánk. Erre ezt felelte:

— Még fiatal házasok vagytok, és van egy gyermeketek is. Talán meg fogjátok gondolni magatokat.

Azt válaszoltam erre az ügyésznek, hogy Alexandru és én már régen úgy döntöttünk, hogy Jehovát fogjuk szolgálni, és elhatároztuk, hogy hűségesek maradunk. Az ügyész ezt mondta:

— Még a Bibliátokban is az van, hogy jobb egy élő eb, mint egy kimúlt oroszlán (Préd 9:4).

— Ez igaz — mondtam —, de az az élő eb, amelyről maga beszél, nem fogja örökölni Isten új világát.

Alexandru mind a tíz évet letöltötte a börtönben, ezenkívül egy évet házi őrizetben volt. Miután szabad lett, Kazahsztánba költöztünk, majd Üzbegisztánba, hogy segítsünk a munkában. Végül 1983-ban visszatértünk Moldovába, és boldogok voltunk a miatt a páratlan kiváltság miatt, hogy sok helyen segíthettünk a tiszta szívű embereknek Jehováról tanulni.

A múlton elmélkedve, el kell ismernem, hogy nem mindig volt könnyű az életem. De nem volt ez másképp a nem Tanú embertársaimmal sem. Nekik is sok nehézséggel kellett megküzdeniük. A különbség az, hogy mi a jó hírért szenvedtünk, és ezért mi éreztük Jehova gyöngéd védelmét és törődését. A próbáink után pedig tudjuk, hogy egy dicsőséges és örökké tartó jövőnek nézünk elébe.

 [Táblázat/grafikon a 80—1. oldalon]

MOLDOVA — FŐBB ESEMÉNYEK

1891: C. T. Russell a besszarábiai Kisinyovba látogat (most Moldovában található Chişinău néven).

1895

1921: Az éves jelentésből kiderül, hogy több mint 200-an fogadták el a Biblia igazságát.

1922: Megépült az első „összejöveteli ház” Corjeuţiban.

1925: Betiltják a Bibliakutatók munkáját.

1930

1940: Románia átengedi Besszarábiát a Szovjetuniónak, s ezzel Moldovai SZSZK-ra változik a neve.

1941: Románia visszaszerzi Moldovát. A fasizmus és a háborús hisztéria közepette üldözik a Tanúkat.

1944: A Szovjetunió visszafoglalja Moldovát. Folytatódik az üldözés.

 1949: A szovjetek deportálni kezdik Jehova Tanúit és másokat.

1951: Sztálin megkezdi az Északi hadműveletet.

1960-as évek: A KGB megpróbál szakadást és megosztottságot előidézni Isten népe között.

1965

1989: A Tanúk nagyobb vallásszabadságnak örvendenek. Moldovai küldöttek vesznek részt lengyelországi kongresszusokon.

1991: A Moldovai SZSZK neve Moldovai Köztársaságra változik. Megtartják az első körzetkongresszusokat. A főhivatalból első ízben látogat zónafelvigyázó az országba.

1994: Jehova Tanúit törvényesen bejegyzik. Megtartják az első kerületkongresszust Chişinăuban.

2000

2000: Új Bétel-otthont adnak át Chişinăuban.

2003: 18 473 tevékeny hírnök van Moldovában.

[Grafikon]

(Lásd a kiadványt.)

Hírnökök összlétszáma

Úttörők összlétszáma

20 000

10 000

1895 1930 1965 2000

 [Térképek a 73. oldalon]

(A teljes beszerkesztett szöveget lásd a kiadványban.)

UKRAJNA

MOLDOVA

Briceni

Tabani

Lipcani

Şirăuţi

Corjeuţi

Ţaul

Feteşti

Soroca

Bălţi

Petrunea

CHIŞINĂU

Căuşani

Dnyeszter

Prut

ROMÁNIA

Jászvásár

 [Egész oldalas kép a 66. oldalon]

[Kép a 74. oldalon]

Ilie Groza, az egyik első moldovai Tanú

[Kép a 75. oldalon]

Tudor Groza

[Kép a 78. oldalon]

Ioana Groza

[Képek a 92. oldalon]

Parfin Palamarciuc és fia, Nicolae

[Kép a 93. oldalon]

Vasile Gherman

[Kép a 94. oldalon]

Nicolae Anischevici

[Kép a 95. oldalon]

Maria Gherman

[Képek a 96. oldalon]

Tehervonatokkal vitték a Tanúkat Szibériába

[Kép a 98. oldalon]

Ivan Mikitkov

[Kép a 99. oldalon]

Constanin Şobe

[Képek a 107. oldalon]

Nicolai Voloşanovschi és „A titkos zseb” című füzet

[Kép a 111. oldalon]

Gheorghe Gorobeţ

[Kép a 126. oldalon]

Kongresszusi terem Feteştiben

[Kép a 131. oldalon]

A moldovai országos bizottság (balról jobbra): David Grozescu, Anatolie Cravciuc és Kovács Tibor