Zambia

Afrika olyan, mint egy hatalmas, hímzett ruhadarab. Gondoljunk csak a Földközi-tenger partjának fehér homokjára, az aranyló Szaharára, a smaragdzöld erdőkre vagy a Jóreménység fokának szélfútta, fehér tengerpartjára. Ezen a kontinensen él a világ népességének az egytizede. Rengeteg folyó szeli át, például a Nílus, a Niger, a Kongó és a Zambézi. A föld mélye pedig gazdag aranyban, rézben és drágakövekben.

Ahol a Kongó-medence trópusi esőerdői találkoznak a magasabban fekvő, dimbes-dombos szavannával, az a Közép-afrikai-fennsík, ott fekszik Zambia. Egyesek szerint az ország egy hatalmas, aszimmetrikus pillangóra hasonlít, mely a térképre telepedett. Szokatlan határvonala — a gyarmati uralom öröksége — egy több mint 750 000 négyzetkilométeres területet fog közre.

A jelenleg Zambiaként számon tartott terület északkeleti része a Kelet-afrikai-árok mentén terül el. Nyugatról és délről a hatalmas Zambézi folyó övezi. A XIX. század derekáig az ország megközelíthetetlen maradt a külföldieknek, akik aranyat, elefántcsontot és rabszolgákat zsákmányoltak Afrikából. 1855-ben David Livingstone felfedező, egy skót molnár fia hívta fel a világ figyelmét az országra, amely a lenyűgöző természeti csodán, a „Mennydörgő füstön” túl fekszik. Ezt a zuhatagot Livingstone később az angol uralkodó, Viktória királynő tiszteletére elnevezte Viktória-vízesésnek.

 Nemsokára megérkeztek a kereszténység misszionáriusai, akik buzgón igyekeztek fellendíteni „a kereszténységet, a kereskedelmet és a kultúrát”, így próbálták megnyitni az utat a kontinens szívéhez. A módszereik gyakran nem vetettek jó fényt a szolgálatukra. Ám hamarosan érkezett néhány olyan személy, aki Isten segítségével valóban az ő szolgájaként ajánlotta magát (2Kor 6:3–10).

A kezdetek

1890-re öt misszionárius társaság alakult a ma Zambiaként ismert területen. A századfordulón egyre több afrikai keresett vezetést, mert aggódott a növekvő gyarmati hatalom és az egyre inkább tért hódító kereskedelem miatt. Addig ismeretlen és furcsa vallási mozgalmak tűntek fel szerte a kontinensen. Ám a valódi szellemi segítség is úton volt. A tiszta szívű emberek Zambiában már 1911-ben a kezükben tarthatták a Bibliai tanulmányok köteteit. A bennük tárgyalt bibliai igazság gyorsan terjedt észak felé, bár nem mindig olyan személyek által, akik szívből szerették volna Istent szolgálni.

Charles Taze Russell, aki akkoriban felügyelte a Királyság-hirdető munkát, 1910-ben elküldte William W. Johnstont, egy megbízható, józan gondolkodású glasgow-i (Skócia) testvért, hogy támogassa a Nyaszaföldön (most Malawi) élő testvéreket. Sajnos néhányan, akik korábban utaztak oda — helyiek és külföldiek egyaránt —, önző érdekekből elferdítették a szentírási igazságot. Sőt, az ezt követő években önjelölt prédikátorok és pásztorok érkeztek Észak-Rhodesiába (most Zambia), hogy a vallás, a szabadságra tett ígéretek és a tisztátalan gyakorlatok csábító ötvözetét népszerűsítsék. Johnston testvér segített a nyaszaföldieknek, akikről azt írta, hogy „erősen vágynak rá, hogy közelebbről megismerjék Isten Szavát”. De mindeközben nem sok figyelem irányult a nyugati területekre. Noha a bibliai kiadványok postán és a vándormunkások  révén eljutottak Észak-Rhodesiába, a Királyság-prédikáló munka akkor még jórészt felügyelet nélkül folyt.

Bizonytalan időszak

Az 1920-as évek elején bizonytalanság uralkodott. A helyi „Őrtorony-mozgalmak” jócskán hozzájárultak, hogy Isten szolgáinak igaz keresztény szolgálatát rossz hírbe keverjék. Voltak köztük, akik cserélgették a feleségeiket, és más helytelenségeket követtek el. Persze az ilyen személyek szinte egyáltalán nem ismerték a bibliai igazságot, sőt hamisan még azt is állították magukról, hogy kapcsolatot ápolnak a Bibliakutatókkal, ahogy akkoriban hívták Jehova Tanúit. Ennek ellenére kétségtelen, hogy volt sok olyan csoport is, melynek tagjai őszinte odaadást mutattak a bibliai alapelvek iránt. Ez és a buzgó prédikálásuk jelezte, hogy náluk van az igazság.

Nem volt egyszerű feladat azonosítani azokat, akiket őszintén érdekelt Isten szolgálata. 1924-ben két brit testvér, Thomas Walder és George Phillips érkezett Dél-Afrikába, a Bibliakutatók fokvárosi hivatalába. Walder testvér, aki a harmincas évei elején járt, bejárta Észak- és Dél-Rhodesiát, hogy felkutassa azokat, akik az „Őrtorony” névvel utaltak magukra. A következő évben William Dawson, aki Európából érkezett, azt a feladatot kapta, hogy látogassa meg a kialakulóban lévő csoportokat. Ő arról számolt be, hogy bizonyos önjelölt pásztorok buzgón keresztelnek, javarészt olyanokat, akik nem ismerik a bibliai igazságot, és nem is értékelik azt. Llewelyn Phillips (aki csak névrokona George Phillipsnek) később ezt írta: „Teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy túlnyomó részük hasonló Ninive lakosaihoz, akik »még a jobb és bal kezük között sem tudnak különbséget tenni«” (Jón 4:11). Sokan őszinték voltak, de mivel a helyi nyelveken szinte semmilyen kiadvány sem volt hozzáférhető, nagyon nehezen értették meg az igazságot. A testvérek többször is sikertelenül próbálták megszerezni  a kormány engedélyét a munka állandó felügyeletéhez, így a fokvárosi fiókhivatal azt a döntést hozta, hogy korlátozza a nyilvános prédikálást és a megkeresztelkedést. Walder testvér írt egy levelet az érdeklődőkből álló csoportoknak. Noha nem buzdította őket arra, hogy fejezzék be a Biblia tanulmányozását, és hagyjanak fel az összejövetelek látogatásával, azt kérte tőlük, hogy működjenek együtt ezzel az átmeneti elrendezéssel, amíg ki nem nevezik a Bibliakutatók állandó képviselőjét.

A vasútvonal mentén

A helyiek évszázadokon át a felszíni rézkészleteket használták fel az eszközeik készítéséhez és különböző díszítésekhez. Az 1920-as évek közepére a Brit Dél-afrikai Társaság, mely nemcsak kormányozta az országot, hanem a bányászati jogokat is felügyelte, elkezdte kitermelni a hatalmas föld alatti készleteket. Szükség volt munkásokra, így ezrek özönlöttek vidékről az újonnan létesült kisebb-nagyobb városokba, melyek egy olyan vasútvonal mellett feküdtek, amely eredetileg Fokvárost kötötte volna össze Kairóval.

James Luka Mwango így emlékezett vissza: „A gyülekezetek — vagy ahogy akkoriban nevezték őket, a társaságok — megalakulása teljesen másképp zajlott, mint a modern kori szervezetünkben. 1930-at megelőzően az összejöveteleinket, melyeken a Bibliát tanulmányoztuk, csak kis csoportokban lehetett megtartani. Néhány érdeklődő a fokvárosi hivatalhoz, míg mások közvetlenül Brooklynba küldték az irodalomrendelésüket. Mivel a kiadványok angolul jelentek meg, sokaknak nehéz volt pontosan megérteniük az igazságot.” Noha a csoportok általában kis létszámúak voltak, előrehaladtak, és a buzgóságuk, valamint céltudatosságuk egyre inkább megnyilvánult a szervezett formában való prédikálásban. Ez persze nem kerülte el a kereszténység papságának a figyelmét.

 Elnyomó hadjárat

1935 májusára tekintélyes vallási csoportok követelték, hogy módosítsák Észak-Rhodesia büntető törvénykönyvét, és az úgynevezett lázító kiadványok behozatalát és terjesztését nyilvánítsák súlyos bűncselekménynek. Általában azokat, akik eldöntik, hogy mi számít lázítónak vagy felforgatónak, a saját politikai vagy vallási meggyőződésük befolyásolja. Amint azt a későbbi események be is bizonyították, ezek az ellenséges személyek kétségkívül arra kerestek ürügyet, hogy betilthassák Jehova Tanúi tevékenységét.

Amikor bevezették az új adórendszert, és emiatt felkelések törtek ki a bányászközösségekben, az ellenségeink úgy látták, hogy itt a remek lehetőség arra, hogy a Tanúkat kormányellenességgel vádolják meg. Korábban, de még ugyanebben a hónapban, a Tanúk kongresszust tartottak Lusakában. Az ellenségeink nyilvánvalóan azt állították, hogy ez a kis kongresszus valamilyen összefüggésben volt a több mint 300 kilométerre északra zajló felkeléssel. Thomson Kangale, aki akkor még fiatal volt, így emlékszik vissza: „Tudtuk, hogy baj lesz. Úgy döntöttünk, hogy prédikálás helyett bent maradunk, és gyakoroljuk a Királyság-énekeket. Tisztában voltunk vele, hogy nem szabad belekeverednünk a sztrájkokba vagy az erőszakos tettekbe.” Ennek ellenére elkezdődtek a letartóztatások, és sok városban elűzték a testvéreket az otthonaikból, a Biblián alapuló kiadványaikat pedig elkobozták vagy megsemmisítették. A kormányzó egy hirdetményben tette közzé, hogy 20 kiadványunkat betiltották.

Kineveztek egy nyomozóbizottságot, melynek ki kellett vizsgálnia a zavargásokat. A leginkább  érintett vidéken a körzeti megbízott elismerte: „Maga az Őrtorony mint szervezet és Jehova Tanúi nem vettek részt a sztrájkban.” Egyetlen Jehova Tanúja sem volt a lázadók között. Ám egy könyv ezt írta: „A nyomozóbizottság . . . sok súlyos állítást elfogadott, melyek mögött nagyon gyenge bizonyítékok álltak, [és] a beszámolójára alapozva Jehova Tanúi kiadványait betiltották. Néhány tartományban a [törzsi] vezetők hadjáratot folytattak, felgyújtva az Őrtorony összejöveteli helyeit” (Christians of the Copperbelt).

Mindeközben a fokvárosi hivatal újra meg újra fellebbezett a brit kormány gyarmatokért felelős külügyminiszteréhez, hogy „engedjék meg [a Tanúknak], hogy zavartalanul gyakorolhassák az Istentől kapott jogukat, vagyis hogy imádhassák Jehova Istent a saját lelkiismeretük szerint”. A Tanúk azt is kérték, hogy lehessen állandó hivataluk és képviselőjük. Jehova megáldotta ezeket az erőfeszítéseket. 1936 márciusában a külügyminiszter jóváhagyta, hogy Lusakában létrehozzanak egy irodalomraktárt, és hogy Llewelyn Phillips legyen a képviselő.

A négy követelmény

A lusakai raktár létrejötte óriási győzelemnek számított. Ám a kormányzó nem engedte, hogy Jehova Tanúit bejegyezzék mint vallásszervezetet, amíg nem voltak elfogadható bizonyítékok arra, hogy a gyülekezeteket szervezettebben felügyelik. A következő években Phillips testvér — több hűséges testvérrel együtt — minden igyekezetével azon volt, hogy segítse és erősítse a tiszta szívű embereket, valamint hogy kizárja azokat, akik Írás-ellenes gyakorlatokat támogatnak.  Az úttörők képzést kaptak a tantételekkel, az erkölcsi kérdésekkel és a szervezeti ügyekkel kapcsolatban, majd segítették a csoportokat és a gyülekezeteket.

Egy testvér ezt mondta erről az időszakról: „A zambiai hírnökök számára 1940 volt a legjobb év, ugyanis ekkor engedélyezték újra a megkeresztelkedést, amely 1925 óta korlátozva volt.”

James Mwango így emlékszik vissza: „Most már egy bibliatanulmányozónak a megkeresztelkedéshez meg kellett ismernie azt, amit mi »a négy követelménynek« neveztünk el. Azután az a testvér, aki keresztelt vagy egy másik, akit a csoportszolga jelölt ki, kikérdezte tőle, hogy mit foglalnak magukban ezek a követelmények. Az első követelmény az volt, hogy oda kell figyelnie az igazságra, a második a megbánás, a harmadik Isten Szavának tanulmányozása, a negyedik pedig az önátadás. Ha a tanulmányozó jól megértette mindezt, megkeresztelkedhetett. Ezt az elrendezést azért vezették be, hogy megbizonyosodjanak róla, hogy azok, akiket alámerítenek, tisztában vannak azzal, hogy mit vállalnak.”

A kiadványok betiltása

Főként a II. világháború folyamán a kormányhivatalnokok tévesen úgy értelmezték a Tanúk semlegességét, hogy szembeszegülnek a sorozással mint eljárással. 1940 decemberében a betiltott kiadványok listáját kibővítették, és minden Jehova Tanúi által kiadott irodalom felkerült rá. A kiadványaink behozatalát is megtiltották. 1941 tavaszán a kormány elrendelte, hogy mindazok, akik Őrtorony-kiadványokat birtokolnak, szolgáltassák be őket, különben bíróság elé és talán még börtönbe is kerülnek.

Solomon Lyambela, aki utazófelvigyázóként szolgált, később pedig részt vett a Gileád Iskolán, erről számolt be: „A kiadványokat a Zambézi folyón ringatózó kenukba rejtettük.  A könyveket az ágyak aljához kötöztük, sőt még az elraktározott kukoricába és kölesbe is dugtunk néhányat.”

Egy másik testvér ezt mondta: „Noha a könyveinket el kellett ásnunk, a Bereai Bibliánkat, melyet oly nagyra becsültünk, nem kellett rejtegetnünk, hiszen az nem volt betiltva. Sok könyv odaveszett: néhányat megettek a termeszek, másokat tolvajok loptak el. Mivel gyakran látogattuk azokat a helyeket, ahol a könyveket elástuk, a tolvajok azt hitték, hogy értéktárgyakat dugtunk el. Egy nap, amikor a bozótosba mentem tanulmányozni, a könyveink szanaszét hevertek. Összegyűjtöttük, majd egy másik helyen rejtettük el őket.”

Llewelyn Phillips bátran levelet írt a kormányzónak, melyben a kiadványaink betiltása miatt emelt panaszt. Noha abban az évben katonai szolgálat megtagadása miatt már ült börtönben, most további hat hónapra ítélték. Egy önkéntes, aki ideiglenesen a lusakai raktárban dolgozott, megjegyezte: „A bűnügyi osztály tagjai gyakran felkerestek minket, és Phillips testvért újra meg újra beidézték a rendőrségre.” Ennek ellenére ő továbbra is ékes rendet tartott a gyülekezetekben, és buzgóságra sarkallt mindenkit. Amint egyre több volt a rátermett testvér, képzést kaptak, és kinevezték őket utazófelvigyázóknak, azaz testvérek szolgáinak. Az ő segítségükkel 1943-ban 3409 fővel új hírnökcsúcs született.

Egyre nagyobb szabadság

A háborút követően Jehova Tanúi nagy-britanniai és dél-afrikai fiókhivatala mindegyre kérelmeket nyújtott be a londoni Gyarmatügyi Minisztériumba, hogy ismerjék el a kiadványainkat. Amikor a zambiai kormány megkapott egy kérelmet, melyet több mint 40 000-en írtak alá, akik kifejezték, hogy támogatják Jehova Tanúi oktatási programját, levett néhány kiadványt a tiltólistáról. Ám az Őrtorony folyóirat továbbra is be volt tiltva.

 Jehova Tanúi brooklyni főhivatalából először Nathan Knorr és Milton Henschel tett látogatást az országban 1948 januárjában. Miután részt vettek egy négynapos kongresszuson Lusakában, találkoztak a belügyminiszterrel és a legfőbb államügyésszel, akik megígérték, hogy hamarosan minden korlátozás fel lesz oldva. Micsoda öröm volt, amikor Jehova népének a tevékenységét végre törvényesen elismerték! 1948. szeptember 1-jén jött létre az új fiókhivatal, amely nem a Watch Tower Society, vagyis Őrtorony Társulat néven, hanem Jehova Tanúi név alatt működött. Most már a hatóságok, a lakosság és maguk a testvérek is tisztán különbséget tudtak tenni Jehova Tanúi és a bennszülött „Őrtorony”-szekták tagjai között, akiknek semmi közük sem volt a Tanúkhoz.

Az eltelt 40 év során a vallásos ellenségeink, akik szinte egyáltalán nem foglalkoztak azzal, hogy Krisztus tanítványaivá tegyenek másokat, minden erejükkel azon voltak, hogy lerombolják azok hitét, akik kedvezően reagáltak a jó hírre. Jehova Tanúinak, akiket korábban helytelenül úgy mutattak be mint ’ámítókat’, sikerült Isten igazmondó szolgáinak bizonyulniuk (2Kor 6:8). A háború utáni szabadságra számítva hasznos elrendezéseket vezettek be, hogy kezelni tudják a jövőbeli növekedést.

 Misszionáriusi szolgálat

„A misszionáriusi szolgálatban többek között az a szép, hogy láthatjuk, Jehova miként használ fel mindenféle férfit és nőt, hogy beteljesítse a szándékát. Az is örömre ad okot, hogy látjuk, mennyire értékelik az emberek a szellemi segítséget” — jegyezte meg Ian (John) Fergusson, aki sok éven át Zambiában szolgált. Más vallások misszionáriusait gyakran a társadalmi és gazdasági ügyek kötik le, de Jehova Tanúi misszionáriusai a munkájukra összpontosítanak, arra, hogy keresztény tanítványokat képezzenek. Miközben ezt az Istentől kapott megbízatást teljesítik, hűen bizonyítják, hogy „képmutatástól mentes szeretet” van bennük (2Kor 6:6).

Kiváló misszionáriusi szellemet tanúsított William Johnston, aki néhány évvel az I. világháború kitörése előtt érkezett Afrika déli részére, és bejárta az egész vidéket. Piet de Jager, Parry Williams és mások már 1921 elején eljutottak Salisburybe (most Harare), a Zambiával határos Dél-Rhodesia (most Zimbabwe) fővárosába. George Phillips, Thomas Walder és William Dawson az 1920-as évek derekán Észak-Rhodesiára fordította a figyelmét. Voltak olyanok is, akik Észak-Rhodesiában születtek, de máshol dolgoztak, és miután kapcsolatba kerültek a Bibliakutatókkal,  visszatértek, hogy a szülőföldjükön terjesszék a „jó dolgok jó hírét” (Róma 10:15). Manasse Nkhoma és Oliver Kabungo is jócskán kivette a részét a munkából. Joseph Mulemwa, egy zambiai származású férfi az észak-zimbabwei wankie-i (most Hwange) bányában ismerte meg az igazságot, és később hűségesen szolgált Nyugat-Zambiában. Fred Kabombo volt az első utazófelvigyázó azon a vidéken. Ezek a testvérek igazi úttörők voltak, hiszen igyekeztek olyan területekre eljutni, ahol korábban még senki, vagy alig néhányan prédikálták a jó hírt. Munkájukkal szilárdan megalapozták a további növekedést.

A II. világháború vége felé Charles Holliday a Dél-afrikai Köztársaságból elfogadta a fokvárosi fiókhivatalban dolgozó George Phillips felkérését, hogy látogassa meg az érdeklődők csoportjait a Nyugati tartományban. Holliday testvért egy helyi testvér is elkísérte, hogy tolmácsként segítsen neki. Utaztak fát szállító tehervonaton, kenun és vasúti kézihajtányon is. Amikor elérték Senangát, egy kisvárost, amely a Viktória-vízeséstől mintegy 250 kilométerre északra található, nagy tömeg üdvözölte őket. A jelenlévők közül néhányan több napon át utaztak csak azért, hogy hallhassák ezt a látogatót, aki a bibliai igazságokról beszél.

Gileádot végzett misszionáriusok érkeznek

1948-ban két misszionárius, Harry Arnott és Ian Fergusson érkezett Zambiába. A figyelem most arra a több ezer európaira irányult, akik a rézbányászat miatt költöztek oda. Az eredmény lenyűgöző volt. Abban az évben 61 százalékkal nőtt a tevékeny Tanúk száma.

Sok helyen nem volt szokatlan, hogy a misszionáriusok várólistát vezettek azokról, akik tanulmányozni akarták a Bibliát. A fiókhivatal vett egy tízéves, Dodge márkájú kisteherautót, melyet két, utazófelvigyázóként szolgáló misszionárius  használt, hogy el tudják érni az ipari központoktól távol eső vidékeket. „Nagyon jó szolgálatot tett — olvasható egy fiókhivatali beszámolóban —, bár időnként három keréken tért vissza, vagy úgy, hogy az alváz fele a földet súrolta.”

1951-re már hat misszionárius tevékenykedett az országban. 1953 decemberében további hat misszionárius érkezett munkára készen. Ebben a csoportban volt Valora és John Miles, akiket hat év zambiai szolgálat után Zimbabwéba, majd Lesothóba küldtek. Az elkövetkező években további misszionáriusok érkeztek: Joseph Hawryluk, John és Ian Renton, Eugene Kinaschuk, Paul Ondejko, Peter és Vera Palliser, Avis Morgan és mások, akik mindannyian szeretetteljes erőfeszítéseket tettek. Természetesen ahhoz, hogy hatékonyak lehessenek különleges szolgálatukban, áldozatokra és változtatásokra volt szükség a részükről.

„De hiszen még gyerek!”

„Biztos voltam benne, hogy csak valami félreértésről lehet szó” — idézi fel Wayne Johnson, hogy milyen érzései voltak, amikor megkapta a Zambiába szóló megbízatását. Wayne a Gileád Iskola 36. osztályának elvégzése után, 1962 elején érkezett Earl Archibalddal, a társával. Wayne, aki most a feleségével, Grace-szel az utazómunkában szolgál Kanadában, így emlékszik vissza: „Mindössze 24 éves voltam, de még ennél is fiatalabbnak látszottam. Mivel tanultam a cseva nyelvet, értettem, amint a testvérnők azt suttogták, amikor először megláttak, hogy »akali mwana«, ami annyi tesz, hogy »de hiszen még gyerek!«.

Felismertem, hogy teljes mértékben Jehovára és a szervezetére kell támaszkodnom. Szerettem volna, ha a Cselekedetek 16:4 szellemében mindenki tisztában van azzal, hogy én pusztán tolmácsolom a Jehova és a szervezete által nyújtott vezetést és tájékoztatást. Továbbá igyekeztem mások számára elfogadhatóan  viselkedni. Ha visszagondolok, még mindig csodálkozom azon, hogy ekkora kiváltságot kaptam.”

Kiutasítva!

Az 1960-as és 70-es években sok minden változóban volt. Időnként az üldözés végigsöpört az országon. Zambia 1964-es függetlenné válását követően a testvérek nagyobb próbákkal néztek szembe a zászló előtti tisztelgéssel és a nemzeti himnusz éneklésével kapcsolatban. Az 1960-as évek vége felé egyes politikusok úgy vélték, hogy a misszionáriusok tevékenysége veszélyezteti a kormány törekvéseit. Egy fiókhivatali beszámoló így ecseteli a történteket: „1968. január 20-án kora reggel sorban érkeztek a telefonhívások a fiókhivatalba. Szinte minden angol nyelvű gyülekezet felvigyázója arról számolt be, hogy kiutasító végzést kapott. Érdekes módon a kiutasítás nemcsak azokra a Tanúkra vonatkozott, akik külföldről érkeztek, hanem zambiai állampolgárokra is. George Morton és Isaac Chipungu is közéjük tartozott.”

Az események gyorsan peregtek. Ugyanezen a napon délelőtt tíz órakor tisztviselők érkeztek a fiókhivatalba a bevándorlási hivataltól, hogy kiutasító végzést adjanak át öt misszionárius házaspárnak. „Még fel sem ocsúdtunk, már ott is voltak — emlékszik vissza Frank Lewis misszionárius. — Korábban megbeszéltük, hogy a fiókhivatalban lévő misszionárius testvéreknek a hátsó ajtón kell távozniuk, és el kell menniük egy testvér otthonába, hogy életbe léptessék azokat az elrendezéseket, amelyekben megállapodtunk egy esetleges betiltás idejére. Ám bizonytalanok voltunk, hogy elhagyjuk-e az épületet, mert egy misszionárius testvérnő súlyos betegen feküdt az emeleten, maláriás volt. A helyi testvérek azonban ragaszkodtak hozzá, hogy elmenjünk, és megígérték, hogy vigyázni fognak a testvérnőre. Ebben egy percig sem kételkedtünk.

 Nagyon furcsa volt, amikor azt olvastuk a Times of Zambia című újságban, hogy az Őrtornyot, ahogyan akkoriban hívtak bennünket, betiltották, és a »vezetők« bujkálnak. A nevünk az újság címlapján szerepelt, és az is, hogy a hatóságok házról házra járnak a városban, hogy megtaláljanak minket. A helyi testvérek, akik a fiókhivatalban maradtak, remekül ellátták a feladataikat. Az iratokat és az irodalmat különböző helyekre szállították. Amikor ezzel végeztek, másnap visszatértünk a fiókhivatalba, hogy feladjuk magunkat.”

Egy rendőr őrizte a fiókhivatalt, és egyes misszionáriusok más külföldi Tanúkkal együtt hamarosan kiutasító végzést kaptak. „Az utolsók között voltunk, akik elmentek — mondja Lewis testvér. — Még mindig gombóc van a torkunkban, ha azokra a testvérnőkre gondolunk, akik, bár nem ismertek bennünket, 25 kilométert gyalogoltak a gyermekeikkel Kalulushiból, csak hogy személyesen elköszönhessenek tőlünk, és kezet foghassanak velünk!”

A második kiutasítási hullám

Telt-múlt az idő. Albert Musonda, aki jelenleg a fiókbizottság tagja Zambiában, 22 évesen önkéntes munkásként dolgozott a Bétel könyvelési osztályán, amikor 1975-ben egy nap hirtelen megjelent a rendőrség. „A misszionáriusok nem egészen két napot kaptak, hogy elhagyják az országot” — mondja.

John Jason hozzáteszi: „1975 decemberében a bevándorlási hivatal egy rövid levélben felszólított bennünket, hogy 36 órán belül hagyjuk el az országot.” Egy helyi ügyvéd közreműködésével fellebbezést nyújtottak be, így kaptak egy kis haladékot, amely lehetővé tette, hogy a misszionáriusok összeszedjenek egy-két személyes holmit. „Ezután sajnos el kellett hagynunk az embereket, akiket nagyon megszerettünk” — mondja Jason testvér.

 Albert felesége, Dailes így emlékszik vissza: „Kikísértük a testvéreket a Southdown repülőtérre, hogy ott búcsúzhassunk el tőlük. John Jason Kenyába ment, Ian Fergusson pedig Spanyolországba.” De mi volt az oka ennek a második kiutasítási hullámnak?

Sokak szerint az 1975-ös kongresszus volt az utolsó csepp a pohárban. „Ez volt az egyik legnagyobb kongresszus, melyet a politikai nyugtalanság idején tartottunk. A jelenlevők csúcslétszáma meghaladta a 40 000-et!” — idézi fel John Jason. Ezzel egy időben egy politikai összejövetel is folyt a közelben. Ezen a gyűlésen egyesek azt hangoztatták, hogy határozottan fel kell lépni a Tanúk ellen, mivel semlegesek a politikai ügyekben. Jehova Tanúi kongresszusát hibáztatták azért, hogy a politikai összejövetelre csak kevesen mentek el, tudjuk meg Jason testvértől.

A misszionáriusok visszatérnek

Tíz évnek kellett eltelnie, mire újra misszionáriusok jöhettek Zambiába. Az 1980-as években nyugodtabb volt a politikai helyzet, és csökkentek a korlátozások is. Edward Finch és a felesége, Linda 1986-ban érkezett Gambiából. Őket többen is követték, például Alfred és Helen Kyhe, valamint Dietmar és Sabine Schmidt.

1987 szeptemberében Dayrell és Susanne Sharp érkezett a Dél-afrikai Köztársaságon keresztül Zaire-ból, a mai Kongói Demokratikus Köztársaságból. Ők 1969-ben végeztek a Gileádon, majd egész Kongót bejárták az utazómunkában, így számukra már nem volt szokatlan a közép-afrikai élet. A markos, jó erőben lévő Dayrell már több mint negyven éve van a különleges teljes idejű szolgálatban. Ezt mondja: „A misszionáriusi otthonunk éveken át a határtól nem messze, Lubumbashiban volt, így rendszeresen átjártunk Zambiába.”

Susanne élénken emlékszik arra az időszakra: „Mivel az 1970-es évek elején élelmiszerhiány volt Kongóban, néhány  havonta át kellett mennünk Zambiába, hogy élelmet vásároljunk. Majd 1987 elején a Vezető Testület megkért bennünket, hogy hagyjuk el Kongót, és menjünk az új megbízatási helyünkre. Mit gondoltok, hová? Zambiába!” A Sharp házaspár tevékenységét mindinkább korlátozták Kongóban, így örömmel költöztek egy olyan országba, ahol a testvérek egyre nagyobb vallási szabadságnak örvendhettek.

A szántóföldön és a fiókhivatalban azonban szükség volt néhány változtatásra. Mivel a nyilvános szolgálatunkat részben betiltották, a testvérek nagy része csak bibliatanulmányozásokat vezetett. Sok hírnöknek ismeretlen, sőt nyomasztó volt az a gondolat, hogy nyíltan prédikáljon házról házra, noha ez Jehova Tanúi nyilvános szolgálatának a legfőbb vonása. A testvéreket tehát buzdították, hogy legyenek bátrabbak a házról házra végzett prédikálómunkában, különösen  azért, mert az országban lecsillapodtak a kedélyek, és a rendőrség már nem nagyon foglalkozott a tevékenységünkkel.

Előre, nem hátra

A fiókbizottságot aggodalommal töltötte el, hogy az 1970-es években nem volt növekedés. A helyi szokások megnehezítették, hogy a testvérek tanulmányozzanak a gyermekeikkel, és mivel a házról házra végzett tanúskodás korábban betiltás alatt volt, általánossá vált, hogy az apák megengedték, hogy a gyermekeik másokkal tanulmányozzanak. Ezek az apák pedig más Tanúk gyermekeivel tanulmányoztak. Itt volt az ideje, hogy bátor elhatározások szülessenek. Az elkövetkező években a hírnököket arra buzdították, hogy hagyjanak fel az Írás-ellenes hagyományaikkal és szokásaikkal. Amint a gyülekezetek ezt megfogadták, áldásokban részesültek. A testvérek minden igyekezetükkel azon voltak, hogy összhangba hozzák az életüket a bibliai alapelvekkel és a világméretű testvériséggel.

Az 1975-ös kiutasításokat követő öt évben közel 11 százalékkal csökkent a hírnökök száma. Ezzel ellentétben az alatt az öt év alatt, amely a misszionáriusok 1986-os visszatérése után következett, a hírnökök csúcslétszáma több mint 50 százalékkal nőtt. 1986 óta a tevékeny hírnökök száma pedig már több mint a duplájára emelkedett.

Silas Chivweka, aki korábban utazófelvigyázóként szolgált, ezt írta a fiókhivatalnak címzett levelében: „Az 1950-es évek óta a Gileád Iskolát végzett misszionáriusok sokaknak segítettek, hogy érett keresztényekké váljanak. Mindig türelmesek, megértőek és kedvesek voltak. Mivel szoros kapcsolatot ápoltak a hírnökökkel, tudták, hogy hol van szükség kiigazításra.” A misszionáriusok ma is ugyanilyen képmutatás nélküli, szerető támogatást nyújtanak, ami további növekedést eredményez.

 A nyomtatott szó

Pálhoz és társaihoz hasonlóan Jehova modern kori Tanúi „az igazságosság jobb és bal kéz felől való fegyverei által” bebizonyítják, hogy valóban Istent szolgálják (2Kor 6:7). A szellemi hadviselésben igazságos ’fegyvereket’, azaz eszközöket használnak fel, hogy előmozdítsák az igaz imádatot.

Kezdetben a kiadványaink csak angol nyelven jelentek meg. Noha Afrika déli részén néhányan már 1909-ben előfizettek Az Őrtorony folyóiratra, a Biblia igazsága javarészt csak szóban terjedt. Az egyik testvér akkoriban erről számolt be: „Minden faluban van egy [találkozóhely], ahol a lakosok közérdekű híreket hallhatnak. Az utazó testvér angolul felolvassa a bekezdéseket, majd egyszerű szavakkal lefordítja őket az itteniek nyelvére. Ezután pedig kérdéseket beszélnek meg.” Persze az, hogy mennyire pontosan adta át a fordító az igazságot, nagyban függött a képességeitől és az indítékától. Az egység fenntartása és a pontos ismeret megszerzése érdekében szükség volt rá, hogy az érdeklődők rendszeresen, a saját nyelvükön olvashassanak megbízható forrásból származó, Biblián alapuló kiadványokat.

Megjelennek a kiadványok

Az 1930-as évek elején megjelent cseva nyelven az Isten hárfája című könyv és néhány füzet. 1934-re a tevékeny hírnökök kicsiny csoportja több mint 11 000 kiadványt terjesztett el. Ez a munka szúrta az ellenállók szemét, akik később ’nyomorúságot szereztek rendeletek által’ (Zsolt 94:20). Azonban 1949 vége felé, amikorra már megszűnt Az Őrtorony folyóiratra vonatkozó betiltás, a bemba nyelvű havi kiadást stencilgéppel sokszorosították, majd postázták a megrendelőknek.

Jonas Manjoni így emlékszik vissza arra az időre, amikor az 1950-es évek elején a folyóiratokon dolgozott: „Én voltam az egyetlen, aki bemba nyelvre fordított. Megkaptam az angol  nyelvű kéziratot, lefordítottam, majd átnézve a munkámat javításokat is végeztem. Ezután a szöveget újra legépeltem, ezúttal egy stencilre, és másolatokat készítettem. Mindez sok időt vett igénybe. Olykor 7000 példányra is szükség volt egy-egy számból. A kézzel sokszorosított lapokat tűzőgéppel összetűztem, majd a folyóiratokat postáztam a gyülekezeteknek. Az összetekert folyóiratok felbélyegzése és a folyóiratokkal teli kartondobozok elszállítása a postára nem volt könnyű munka.”

Az akkori korlátozott technikai lehetőségek ellenére a fordítók odaadóak voltak, hiszen tudták, hogy milyen hasznos munkát végeznek. James Mwango az utazómunka mellett kézzel készített másolatokat a fordításokról, legtöbbször gyertyafénynél. Ezt mondta: „Soha nem éreztem magam túl fáradtnak ehhez a munkához. Jó érzés volt tudni, hogy erőfeszítéseimmel hozzájárulok ahhoz, hogy a testvéreim szellemi táplálékot kapjanak, mely segít nekik éretté válniuk.”

„Kézcsere”

Ahhoz, hogy egy fordító helyesen adhassa át az igazságot, nemcsak az a fontos, hogy behatóan ismerje a saját nyelvét, hanem az is, hogy jól megértse az angol szöveget. Aaron Mapulanga ezt mondja erről: „A fordítás során találkozunk olyan kifejezésekkel, melyek valami egészen mást jelentenek, mint amire a szavak alapján gondolnánk. Emlékszem, hogy egyszer a »kezet cserél« angol kifejezésről beszélgettünk, mely egy kiadványban szerepelt, és azt jelenti, hogy valami ’gazdát cserél’. A kiadványban arról volt szó, hogy a felelősségek Illés válláról Elizeuséra kerültek át. Az egyik testvér szó szerint fordította le az angol kifejezést. De felvetődött bennem a gondolat, hogy vajon itt tényleg »kézcseréről« van-e szó. Végül más testvérek véleményét is kikérve rájöttünk a kifejezés valódi jelentésére. Arra is emlékszem, amikor azt a tanácsot kaptuk, hogy ne szóról szóra fordítsunk, hiszen akkor a fordítás angolul fog  hangzani. Igyekeztünk elszakadni a szó szerinti fordítástól, és alkalmazkodni annak a nyelvnek a jellegzetességeihez, melyre fordítunk.”

A technika is segít

1986 óta egyre több fiókhivatal használja a MEPS-et, amely egy soknyelvű elektronikus fényszedőrendszer. Ez igencsak felgyorsította a szöveg fordítását, ellenőrzését és tördelését. Azóta pedig már szintén széles körben használnak két új segédeszközt: az Őrtorony-fordítói rendszert és a Fordítói eszköztárat. Jelenleg több csapat is van, melyek a főbb zambiai nyelvekre fordítanak Biblián alapuló kiadványokat. Zambia lakosságának túlnyomó része ért ezeken a nyelveken. Az Új világ fordítás és „az igazságosság” más „fegyverei” ezentúl is hozzájárulnak majd ahhoz, hogy a tiszta szívű emberek megismerjék Jehovát (2Kor 6:7).

Segítségnyújtás a menekülteknek

Afrikában sokan boldogan, békében élnek. Ám sajnos egyre több személy életét dúlja fel háború. A szomszédok egyik napról a másikra ellenségekké válnak, ártatlan embereknek otthonaikat hátrahagyva kell menekülniük, a közösségeket pedig szétzilálják. A menekültek a magukkal vitt néhány holmijukkal ott keresnek oltalmat, ahol tudnak. Napjainkban milliók jutnak ilyen sorsra.

1999 márciusában több ezren özönlöttek Zambiába a Kongói Demokratikus Köztársaságban kialakult fegyveres konfliktus elől menekülve. Mint ahogyan az sok háborúban előfordult, az előrenyomuló hadsereg tagjai fosztogattak, arra kényszerítették a férfiakat, hogy súlyos terheket cipeljenek, valamint gyermekeket és nőket erőszakoltak meg. Mivel Jehova Tanúi nem voltak hajlandók a fegyvereket vinni, sokukat megszégyenítették és kegyetlenül bántalmazták. Katatu Songa, egy ötvenes éveiben járó buzgó általános úttörő így emlékszik  vissza: „A nők és a gyermekek szeme láttára lefektettek a földre, és addig ütöttek egy korbáccsal, amíg el nem vesztettem az eszméletemet.”

Sok család elmenekült, hogy elkerüljék az ehhez hasonló bántalmazásokat. Mapengo Kitambo és a fiai, miközben a bozótoson keresztül menekültek, elvesztették egymást. Kitambo testvér erről számol be: „Nem volt rá időnk, hogy bárkit is keresgélni kezdjünk. Noha szörnyen aggódtunk a szeretteink miatt, egyszerűen tovább kellett mennünk.” Sokan több száz kilométert is megtettek gyalogosan vagy biciklin, hogy biztonságos helyre érjenek.

Kaputa kicsiny városa zsúfolásig megtelt menekültekkel. Köztük volt közel 5000 testvér is a családjával. A hosszú, viszontagságos út miatt teljesen kimerültek. A városkában élő 200 Királyság-hírnök, noha nem volt felkészülve a menekültek fogadására, örömmel mutatta ki keresztényi vendégszeretetét a testvérek iránt. Manda Ntompa, aki maga is menekült  volt, így idézi fel a történteket: „Nagy hatást gyakorolt ránk az irántunk mutatott szeretet, és a vendégszeretet is. Amint a helyi testvérek megtudták, hogy Jehova Tanúi vagyunk, kitárták előttünk házuk ajtaját. A sareptai özvegyhez hasonlóan ők is készségesen megosztották velünk kevéske élelmüket.”

Az északon fekvő Mweru-tó közelében a helyi Tanúk kicsiny csoportja több száz menekültről gondoskodott. Megszervezték, hogy mindenkinek legyen élelme, és legyen tető a feje fölött. A közeli gyülekezetek maniókáról és halról gondoskodtak. Végül, három hónap elteltével a kongói Tanúkat nyilvántartásba vették, és elvitték őket egy menekülttáborba.

Akik fegyveres harcok elől menekülnek, ritkán visznek magukkal könyveket és folyóiratokat. A fejvesztett menekülés során gyakran a legértékesebb kincseiket kell hátrahagyniuk. Más volt azonban a helyzet Isten népével. Annak ellenére, hogy kétségbeesetten menekültek, néhányuknak sikerült kiadványokat is magukkal vinniük. De nem volt túl  sok Bibliájuk és Biblián alapuló kiadványuk. Megszokott volt, hogy egy olyan összejövetelen, melyen 150-en vettek részt, csak öt könyv állt rendelkezésre. Vajon akkor hogyan tudtak a jelenlevők közreműködni? Egy testvér így mesél erről: „Azok, akiknek volt Bibliájuk, kikeresték az írásszövegeket, a többiek pedig feszülten figyeltek. Így mindannyian részt vettek Jehova dicséretében, és a hozzászólásaikkal egymást is buzdították.”

Anyagi szükségletek

A menekültek többsége nő és gyermek. Gyakran rossz egészségi állapotban érkeznek, még élelmük sincs. Mit tesznek értük Jehova Tanúi? Egy újságban ezt olvashatjuk: „Örömmel látjuk, hogy Jehova Tanúi zambiai közössége önkénteseket és mentőmunkásokat küldött a korábbi Zaire-ba, csakis azért, hogy enyhítsenek a nagy tavak körzetében élő menekültek sorsán” (The Times of Zambia). A cikk beszámolt róla, hogy belgiumi, franciaországi és svájci Tanúk „összesen 500 kilogramm gyógyszert, 10 tonnányi vitaminkészítményt, 20 tonna élelmet, több mint 90 tonna ruhát, valamint 18 500 pár cipőt és 1000 takarót adományoztak a menekülteknek, közel 1 millió dollár értékben”.

Ntompa testvér ezt mondja: „Mindannyiunknak nagyon izgalmas és hiterősítő nap volt, amikor a szállítmány megérkezett. Mennyire gondoskodó ez a szervezet, melyhez tartozunk! A szeretetnek ez a nagyszerű megnyilvánulása fordulópont volt sok testvérünk nem hívő családtagja számára. Néhányan közülük azóta már csatlakoztak hozzánk, és nagyszerűen előrehaladnak mint Isten imádói.” A segélycsomagokból minden menekült kapott, nem volt semmiféle megkülönböztetés.

1999 végére az országban már több mint 200 000 ember élt menekültként. Egy helyi újság ezt írta: „Zambia lett az egyik legnagyobb befogadó ország a háborúk elől menekülő  afrikaiak számára.” Noha a hatóságok igyekeztek kielégíteni a menekültek szükségleteit, ők csalódottságukban és elégedetlenségükben erőszakos felkeléseket szerveztek. Egy zendülést követően az egyik tábor vezetői felkeresték a körzetfelvigyázót, és azzal vádolták meg, hogy nem tesz semmit, hogy segítsen nekik a rend fenntartásában, noha Jehova Tanúi nem vettek részt a zavargásokban. A körzetfelvigyázó kedvesen, de határozottan így válaszolt: „Én igenis segítettem önöknek! El tudják képzelni, mennyivel szörnyűbb dolgok történhettek volna, ha még 5000 ember csatlakozik a csőcselékhez? Legyenek hálásak, hogy legalább 5000 menekült nem vett részt a felkelésben, mert ők Tanúk. Ők a testvéreim!”

Jehova Tanúit úgy ismerik, mint akik hozzájárulnak a béke megőrzéséhez a menekültközösségekben. Egy kormányhivatalnok megjegyezte: „Hallottuk, hogy Jehova Tanúi nagyon vallásosak, így sok részlegvezetőt közülük jelöltünk ki. A segítségüknek köszönhetően azóta nyugalom van a táborban, és mindenki a Biblia olvasására összpontosít. Hálás vagyok Istennek, hogy ilyen emberek vannak velünk, és hogy béke van a táborban.”

Az engedelmesség és a vér

„Tartózkodjatok . . . a vértől” (Csel 15:28, 29). Noha már régóta nyilvánvaló, hogy e szentírási parancs mögött gyakorlati bölcsesség van, Afrikának a Szaharától délre eső részén sokan előítélettel tekintenek a vér nélküli orvoslásra, és téves elképzeléseik vannak róla. Sajnos Jehova Tanúi durva és megalázó bánásmódban részesültek emiatt. Nemegyszer megtörtént, hogy egy kórházban fekvő gyermeknek éjszaka, a szülők tudta nélkül vérátömlesztést adtak.

A hatéves Michaelt, akiről a nagymamája, Jenala Mukusao gondoskodott, súlyos vérszegénységgel szállították kórházba. Az orvosok vérátömlesztést írtak elő. Mukusao testvérnő ebbe  nem egyezett bele, ezért négy napon át fenyegették, és durván bántak vele. Erről számol be: „Érveltem nekik, és megmutattam A beteg előzetes rendelkezése kártyámat, de ügyet sem vetettek rám. Az ápolónők azzal vádoltak, hogy boszorkány vagyok, és hogy meg akarom ölni az unokámat.”

Az ilyen ellenséges érzület miatt egyesek már azt is mérlegelték, hogy egyáltalán bemenjenek-e a kórházba. Sok orvos figyelmen kívül hagyta, hogy a betegnek joga van a tájékoztatáson alapuló beleegyezéshez. Annak a néhány orvosnak, aki hajlandó volt segíteni, vállalnia kellett a kockázatot, hogy kíméletlen kritikának lesz kitéve, sőt azt is, hogy a kollégái kiközösíthetik, amiért olyat tesz, amit sokan elítélnek orvosi szempontból. Gondot jelentett még az elmaradott infrastruktúra, és az is, hogy korlátozott lehetőségek voltak a vért helyettesítő eljárásokra. 1989-ben azonban a rézbányászat iparágának legfőbb egészségügyi tisztviselője kijelentette, hogy „az embereknek nem lehet vérátömlesztést adni akaratuk ellenére”. Nyilvánvaló volt, hogy néhány orvos valamelyest változtatott a gondolkodásán.

Fontos bizottságok

A kórházi információs részleg és a hozzá kapcsolódó kórházi összekötő bizottságok (köb) 1995-ben jöttek létre Zambiában. Akkor még csak kevesen tudták, hogy milyen nagy hatással lesznek ezek a bizottságok az orvostársadalom szemléletmódjára a vér nélküli orvoslást és a betegjogokat illetően. A köb-ök egyik feladata az, hogy meglátogassák a kórházakat, beszélgessenek az orvosokkal, és bemutatókat tartsanak az egészségügyi dolgozóknak. Mindezt azért, hogy előmozdítsák az együttműködést, és megakadályozzák a konfliktusok kialakulását. A bemutatók alkalmával nyilvánvalóvá válik, hogy a testvérek mennyire felkészültek szakmailag, és ez nagy hatással van a kórházi személyzetre. Az ország déli részén  az egyik kórházban egy klinikai alkalmazott a következőket mondta a testvéreknek: „Hiszen önök orvosok, és csak szerénykednek!”

Egy holland orvos, aki Zambia nyugati részén egy kerületi kórházban dolgozik, így fogalmazott: „Két héttel ezelőtt éppen arról beszélgettünk, hogy miként lehetne kevesebb vért felhasználni a vérrel járó kockázatok miatt. Ma pedig itt állnak előttünk a szakértők, hogy minderről tájékoztassanak minket.” Kis idő elteltével az egészségügyi szakemberek, akik részt vettek a köb-ök által szervezett előadásokon, javasolták a kollégáiknak, hogy ők is jöjjenek el. A program kivívta az orvostársadalom elismerését, és a konfliktusokat egyre inkább az együttműködés váltotta fel.

Néhány köb-tagnak le kellett küzdenie a kisebbségi érzését, amikor olyan orvosokat keresett fel, akiket már hosszú évek óta szinte istennek tekintettek a szakmában. Smart Phiri testvér, aki a lusakai bizottság elnöke volt, így beszél erről: „Semmilyen egészségügyi oktatásban nem részesültem korábban, ezért nem volt önbizalmam.”

Idővel azonban a kitartásnak és a Jehovába vetett bizalomnak meglett a gyümölcse. Egy másik bizottsági tag így emlékszik vissza a kezdetekre: „Hárman elmentünk, hogy felkeressünk egy nagyon befolyásos orvost, a korábbi egészségügyi minisztert. Nagyon izgultunk. Az orvos irodája előtt a folyosón imában azt kértük Jehovától, hogy segítsen nekünk bátran beszélni. Aztán bementünk, és egy nagyon jó eszmecsere alakult ki. Kiderült, hogy az orvos felettébb együttműködő. Ekkor felismertem, hogy Jehova támogat bennünket, ezért nincs mitől tartanunk.”

Az orvostársadalom és a köb-ök közötti együttműködés egyre olajozottabb. Ezt bizonyítja, hogy egyes orvosok készségesen elvállalnak olyan súlyos eseteket is, melyeket néhány évvel ezelőtt még visszautasítottak volna, ha nem adhatnak vért.  2000 októberében két sebész bátran úgy döntött, hogy megműtik a hat hónapos Beatrice-t, aki a Kongói Demokratikus Köztársaságból érkezett. Noha az epeúthiány miatti műtétet sikeresen elvégezték vér nélkül, az esetnek nagyon rossz visszhangja volt a médiában.

Viszont Lupando Munkonge professzor, a műtétet végrehajtó csapat vezetője egy sajtótájékoztatón tett kijelentésével megváltoztatta a közfelfogást. Egyértelműen kifejezte, hogy tiszteli Beatrice szüleinek az álláspontját. Ez lecsendesítette a bírálgatókat. Két hónappal később a televízióban egy dokumentumfilm vette nagyító alá az esetet. Itt elismerően beszéltek a vér nélküli orvoslással és sebészettel kapcsolatos álláspontunkról.

„Gyorsan tessenek megcsinálni”

Ma már csak néhány orvos tekint bizalmatlanul a Tanúk lelkiismereti alapon hozott döntésére. A legtöbben felismerik, hogy az alternatív lehetőségek biztonságosak, egyszerűek és hatékonyak, még Afrika vidéki területein is. Sok beteg megtanulta, hogy miként védheti meg bátran a jogait. Ez azt jelenti, hogy tájékozódtak a fontos kérdésekről, és megtanulták, hogyan adjanak hangot a meggyőződésüknek.

Még a gyermekek is „a tanítottak nyelvét” kapták (Ézs 50:4). Nathannek, egy nyolcéves kisfiúnak a bal combcsontjában csontfertőzés lépett fel. A műtét előtt ezt mondta az orvoscsapatnak: „Azt szeretném kérni, hogy a műtétet gyorsan tessenek megcsinálni, hogy ne veszítsek sok vért. Ne tessenek nekem vért adni, mert különben a szüleim és Jehova nem fognak megbocsátani a doktor bácsiknak.” A műtét után az orvoscsapat egyik tagja megdicsérte Nathan szüleit, amiért ilyen szépen oktatják a fiukat. Majd alázatosan hozzátette: „Most először fordult velem elő, hogy egy kis beteg arra emlékeztetett, mennyire fontos tisztelnünk Istent.”

 „Isten szolgáiként ajánljuk magunkat . . . álmatlan éjszakák . . . által” — jelentette ki Pál apostol. Ha Isten szolgái nem alszanak éjszaka, az sokszor azért van, mert a hívőtársaikkal törődnek és azzal, hogy az igaz imádat előrehaladjon (2Kor 6:3–5). Ez igaz azokra is, akik a köb-ökben szolgálnak. Önfeláldozásuk azonban nem marad észrevétlen. Egy testvérnő megjegyezte: „Nem is tudom igazán szavakba önteni az értékelésemet. Sok bátorítást és vigaszt merítettem, látva azt, hogy a köb-ben dolgozó testvérek milyen önfeláldozó szellemet tanúsítanak. Azonnal a segítségemre siettek, és mindig ott voltak mellettem, még a leglehetetlenebb időpontokban is. Akkor sem estem pánikba, amikor 24 órán belül már másodszor vittek a műtőbe. A testvérek buzdító szavai nagyon megerősítettek.” Igen, a „rossz hírnév” ellenére Jehova Tanúi továbbra is Isten szolgáiként ajánlják magukat azáltal, hogy készségesen együttműködnek az orvostársadalommal (2Kor 6:8). A „jó hírnév” pedig megerősíti őket abban az elhatározásukban, hogy mindig engedelmeskedni fognak a következő, Istentől kapott parancsnak: „tartózkodjatok . . . a vértől”.

Szolgálati kiképzőiskola

„Sok országban talán gyanakodni kezdenek, ha együtt látnak 25 fiatalembert. Azt feltételezhetik, hogy valami rosszban sántikálnak — mondja Cyrus Nyangu, a zambiai fiókbizottság tagja. — Ám a szolgálati kiképzőiskola (szki) 31 osztályában olyan buzgó, önátadott keresztény férfiak kaptak képzést, akik áldásnak bizonyulnak ott, ahol szolgálnak.” Ezt a nemzetközi iskolát több mint 600-an végezték már el ebben az országban, és ők most a teljes idejű szolgálat különböző ágaiban tevékenykednek hat országban Afrika déli részén. Zambiában az utazófelvigyázóknak több mint a fele az szki-végzettek közül került ki. De miért van szükség erre az iskolára, és mit segít megvalósítani?

 Az első osztály 1993-ban végzett. Azóta majdnem 60 százalékkal nőtt a tevékeny hírnökök száma Zambiában. Szükség van képesített férfiakra a gyülekezetekben, különösen azért, mert a testvérekre nagy nyomás nehezedik, mivel az emberek azt szeretnék, ha ők is gyakorolnák azokat a hagyományokat és szokásokat, melyek ellentétben állnak a Biblia alapelveivel. Egy testvér, aki elvégezte az iskolát, a következőképpen emelte ki, hogy mennyire nagy szükség van olyan férfiakra, akik pásztorkodni és tanítani tudnak: „A mi területünkön az jelent nehézséget, hogy az emberek hajlamosak eltűrni a bűnös viselkedést. Megtanultam, hogy határozottan ki kell állnunk amellett, ami helyes, és nem szabad túlmennünk azon, ami a Bibliában le van írva.”

A diákoknak eleinte szokatlan a terjedelmes tananyag és az, hogy milyen mélyen meg kell vizsgálniuk egy-egy témát. Az oktatók azonban készségesen segítenek. Egyikük, Sarel Hart erről számol be: „Olyan volt tanítani minden egyes osztályt,  mintha egy hegyi ösvényen vezetnék túrát. Kezdetben mindannyian idegenek, próbálnak alkalmazkodni az újszerű és kissé félelmetes körülményekhez. Időnként egy-egy szikla eltorlaszolja az utat. Amint a diákok túljutnak az akadályokon és továbbmennek, visszatekintve azt látják, hogy leküzdhetetlennek látszó nehézségeket hagytak maguk mögött, melyek ma már nem okoznak gondot.”

Sokan metamorfózishoz hasonlítják azt a szellemi fejlődést, melyen az iskolának köszönhetően keresztülmentek. Elad, aki jelenleg különleges úttörőként szolgál, ezt mondja: „Úgy éreztem, hogy nem vagyok képesített a tanításra, és túl fiatal vagyok ahhoz, hogy további gyülekezeti felelősségeket lássak el. Az iskola segített felismernem, hogy engem is fel lehet használni. Abban a gyülekezetben, ahová először kineveztek, a 16 hírnöknek nehézséget jelentett, hogy előrehaladó bibliatanulmányozásokat vezessenek. Rendszeresen átnéztük a javaslatokat, és a szolgálat előtt gyakoroltuk a bevezetőket.  2001-re a gyülekezetben már 60 hírnök volt, akik közül 20-an egy elszigetelt csoportban tevékenykedtek.”

A siker fokmérője

Mi teszi sikeressé a szolgálati kiképzőiskolát? „Nagy hangsúlyt fektetünk arra, hogy fontos mindig alázatosaknak lennünk, vagyis ne gondoljunk többet magunkról, mint amennyit szükséges gondolni — jegyzi meg Richard Frudd, az egyik oktató. — Elengedhetetlennek tartjuk az érettséget, a könyörületességet és azt a képességet, hogy az ember még komoly nehézségeket is mosolyogva tudjon kezelni. Ha a testvérek kedvesen viszonyulnak másokhoz, kimutatva, hogy szolgálni akarnak, nem pedig azt, hogy őket szolgálják, akkor úgy érezzük, hogy az iskola elérte a célját.”

A diákok elismerik, hogy mennyire igazak ezek a szavak. Emmanuel, aki a 14. osztályban végzett, ezt mondja: „Amikor kijelölnek bennünket egy gyülekezetbe, akkor ez nem azt jelenti, hogy egyből minden apróságot ki kell igazítanunk. Inkább arra kell összpontosítanunk, hogy a gyülekezettel karöltve részt vegyünk a legfontosabb munkában, a jó hír prédikálásában.”

Moses, egy úttörő így nyilatkozik: „Felismertem, hogy Jehova bármelyik alázatos testvért fel tudja használni, és hogy olykor az ismeret és a tapasztalat nem számít. Jehovának az a fontos, hogy szeressük a gyülekezet tagjait és a területünkön élőket, valamint hogy működjünk együtt másokkal.”

Nagy összejövetelek

Izrael nemzetének keresztény kor előtti ünnepei és ’szent gyűlései’ örömteli alkalmak voltak, és segítettek a jelenlevőknek, hogy a szellemi dolgokra összpontosítsanak (3Móz 23:21; 5Móz 16:13–15). Mindez Isten népének modern kori összejöveteleire is igaz. Zambiában a kongresszusokat nem csillogó, korszerű sportlétesítményekben rendezik meg. A testvérek  kis bódékból úgynevezett kongresszusi falut építenek, ahol megszállhatnak.

Az évek során maradandóbb épületeket is felállítottak az ilyen helyszíneken. Kezdetben azonban sok nehézség adódott, melyek megoldásához a testvérek leleményességére is szükség volt. „A körzetkongresszus területén a testvérek építettek nekem egy kunyhót, általában fűből — emlékszik vissza egy kerületfelvigyázó. — Aztán az ülőhelyek köré kerítést állítottak. A székek földkupacok voltak, és fűből készült »párnákat« tettek rájuk. A testvérek a színpadot olykor úgy készítették, hogy elegyengették egy üres termeszvár tetejét. Majd építettek rá egy kis pavilont, ahonnan a szónokok a programjukat tartották.”

Peter Palliser, egy misszionárius feleleveníti emlékeit: „Az egyik kongresszus alkalmával a testvérek úgy döntöttek, hogy egy magasított színpadot készítenek. Egyikük ügyesen bánt a robbanószerekkel. Miután előkészítette a terepet, egy körülbelül 6 méter magas üres hangyabolynak lerepítette a tetejét. Így kész is lett a dombocska, amelyre aztán az emelvény került.”

Mindent megtesznek, hogy jelen lehessenek

A legtöbb kongresszus helyszíne messze volt a főutaktól, ráadásul nehezen lehetett megközelíteni. Robinson Shamuluma így emlékszik vissza egy 1959-ben megtartott kongresszusra: „Úgy tizenöten elbicikliztünk a Központi tartományban lévő Kabwéba. Kukoricalisztet és szárított halat vittünk magunkkal, hogy legyen mit ennünk. Minden éjszaka  a bozótosban aludtunk. Kabwéban vonatra szálltunk, és végül — mintegy négynapos utazás után — megérkeztünk a kongresszus helyszínére.”

Lamp Chisenga emlékszik egy olyan testvérre, aki hat gyermekével körülbelül 130 kilométert tett meg gyalog és biciklin, hogy ott lehessenek a kongresszuson. „Az útra élelmet is vittek magukkal: sült maniókát, földimogyorót, valamint mogyorókrémet — számol be Chisenga testvér. — Sokszor a bozótosban kellett meghúzniuk magukat, ahol teljesen védtelenek voltak.”

Wayne Johnson, aki akkoriban kerületfelvigyázó volt, látta, hogy sokan mekkora erőfeszítéseket tesznek, hogy részt vehessenek a programokon. Ezt írta: „Az egyik különleges úttörő majdnem egy hétig biciklizett, hogy ott lehessen a kongresszuson. Mások egy teherautó platóján zötykölődtek. Sokan már a kongresszusi hét elején megérkeztek. Esténként tábortüzek körül énekelgettek. Időnként olyan sokan vettünk részt  a szántóföldi szolgálatban, hogy azon a héten háromszor is bemunkáltuk a területet.”

A megszorítások nem érnek célt

A nagy összejövetelek most is megerősítik és buzdítják a testvéreket. Napjainkban a média sok jót mond a kongresszusainkról. Ám a politikai változások idején, különösen az 1960-as és 70-es években az ilyen alkalmak sokakban gyanakvást keltettek. A kormány bizonyos tagjai mindent megtettek, hogy korlátozzák az imádatunkat. A testvérek nem kaphatták meg a nagyobb összejövetelekhez szükséges rendőrségi engedélyeket, mivel nem énekelték a nemzeti himnuszt. Később pedig bizonyos megszorításokkal korlátozták a jelenlevők létszámát. „Utoljára 1974-ben jöhettek össze Jehova Tanúi a szabadban — mondja Darlington Sefuka. — A belügyminiszter bejelentette, hogy csak akkor lehet nyilvános összejövetelt tartani, ha elhangzik a nemzeti himnusz, és ki van tűzve a zászló.” Azt azonban engedélyezték a testvéreknek, hogy fűkerítéssel körbevett Királyság-termekben tartsák meg az összejöveteleket. A körülményekhez alkalmazkodva a fiókhivatal intézkedett, hogy a körzetkongresszus programjai Királyság-termekben legyenek megtartva. Gyakran csupán egy vagy két gyülekezet volt jelen.

A kerületkongresszusokat szintén kisebb körben rendezték meg. „Egyetlen nagy kerületkongresszus helyett 20 kisebbet szerveztünk — meséli az egyik testvér, aki részt vett a kongresszusok előkészületi munkáiban. — Számos testvért kiképeztek és felhasználtak a programok megtartására és az osztályokon, így mire a betiltás megszűnt, sok tapasztalt testvér volt, aki segíteni tudott a kisebb-nagyobb kongresszusok megszervezésében.”

Keresztelkedések

Az 1940-es évek elejétől a testvérek erőfeszítéseket tettek, hogy meggyőződhessenek róla, hogy a keresztelkedők pontosan  megértették-e ennek a lépésnek a jelentőségét. Egyeseknek nem volt könnyű végleg elhagyniuk ’Nagy Babilont’ és a hamis vallásos gyakorlatokat (Jel 18:2, 4). A helyzetet az is nehezítette, hogy viszonylag kevesen tudtak jól olvasni, és sok gyülekezetben nem volt elegendő bibliatanulmányozási segédeszköz. Ennélfogva a körzet- és a kerületfelvigyázó testvéreknek minden egyes keresztelkedésre jelölttel el kellett beszélgetniük, hogy lássák, valóban alkalmas-e erre a lépésre. Geoffrey Wheeler, a Gileád Iskola 33. osztályának a végzettje így emlékszik vissza: „Nagy gonddal fürkésztük a keresztelkedésre jelentkező anyukák ölében lévő kisbabákat. Azt figyeltük, hogy vannak-e rajtuk babonás gyöngyök vagy amulettek. Sokszor előfordult, hogy a kongresszus hetében mindennap éjfélig maradtunk fenn, olyan sok volt a jelentkező.” Az, hogy az utazófelvigyázók készséggel támogatták a gyülekezeti véneket, valamint a szervezeti finomítások és a későbbiekben megjelent kiadványok, például „A te Igéd lábam lámpása” (“Your Word Is a Lamp to My Foot”) című könyv, mind-mind segítettek, hogy egyre kevesebb hasonló beszélgetésre legyen szükség.

Lámpaláz

A jelmezes dráma mindig is a kongresszusok egyik fénypontja. Minden szereplő komolyan veszi a feladatát, hogy hűen mutassa be az általa alakított személy érzéseit, és a zambiai emberek nem a visszafogottságukról ismertek. Frank Lewis,  aki korábban misszionárius volt, most pedig az egyesült államokbeli Bétel-család tagja, így mesél erről: „Kezdetben a drámák nem voltak meg nekünk audiokazettán. A testvéreknek kívülről meg kellett tanulniuk a szövegüket. Emlékszem rá, hogy az első kongresszusunkat, ahol már dráma is volt, az Északi tartományban tartottuk. A dráma Józsefről szólt. Mivel a posta egy kicsit késett, és a kéziratok nem jutottak el időben a testvérekhez, éjszakába nyúlóan próbáltunk segíteni nekik, hogy meg tudják jegyezni a mondandójukat. Amikor előadtuk a drámát, és elérkeztünk ahhoz a jelenethez, amikor Potifár felesége kiabál a férjének, hogy József meg akarja erőszakolni, a Potifárt alakító testvért hirtelen elfogta a lámpaláz, és lement a színpadról. Én, aki a színpad mögül súgtam a szereplőknek, láttam, amint a testvér elhagyja a helyét. Gyorsan elhadartam neki a kezdő mondatait, és visszatoltam a színpadra. Erre aztán remek stílusban, nyersen és kurtán közölte szavait az előtte álló férfival, akit nemi erőszakkal vádoltak! Noha ez egy kissé rázós helyzet volt, valahányszor olvasom ezt a bibliai beszámolót, mindig eszembe jut: »Talán tényleg így történt. Talán Potifár mérgében tényleg kiment, hogy aztán lehiggadva visszatérjen, és jól megmondja Józsefnek!«”

Amikor 1978-ban eltörölték a kongresszusaink méretét korlátozó, négy évig fennálló kormányrendeletet, a „Győzedelmes hit” kerületkongresszuson nagy feladat várt a testvérekre. Egy volt utazófelvigyázó így emlékszik vissza: „Azon a kongresszuson előadtunk minden drámát, melyet a korábbi években nem tudtunk bemutatni amiatt, hogy csak a Királyság-termekben jöhettünk össze. A kongresszus öt napig tartott, és összesen öt dráma volt, minden napra jutott egy. Így hát minden drámát bepótoltunk! A Bétel képviselőjének nem volt egyszerű feladat megnézni és ellenőrizni minden drámát, hiszen ez mindannyiunknak rengeteg munkát jelentett, de azért nagyon boldogok voltunk.”

 „Őszintén mondhatom, hogy azok voltak életem legélvezetesebb kongresszusai — mondja egy fiókbizottsági tag. — Reggel a családok csinosan, tisztán kijönnek a kunyhóikból. Jehova miatt vannak itt, és a legszebb ruhájuk van rajtuk. Legtöbbször nincs árnyékos hely, így a tűző napon ülnek. Ennek ellenére ott maradnak egész nap, és elmélyülten figyelnek. Megható látvány!” Az összejöveteleknek fontos szerepük van Jehova Tanúi imádatában (Héb 10:24, 25). Jehova népe akár ’búsul’ a személyes nehézségei vagy a vallási ellenállás miatt, akár nem, tudja, hogy a nagyszabású összejöveteleken való egybegyűlés mindenkor ok az ’örvendezésre’ (2Kor 6:10).

 Királyság-terem-építés

„Ezen levelemben felhatalmazom a fent említett gyülekezetet, hogy vegye birtokba a saját telkét. Ez a terület legyen végleg az övék, és beleegyezem, hogy 150 évig ott legyenek. Senki ne háborgassa őket a Paradicsom eljöveteléig” (Kalilele törzsfőnök).

Afrika déli részén az igazság keresői már a múlt század elején felismerték, hogy fontos összegyűlniük Isten imádatára. 1910 táján William Johnston arról számolt be, hogy az egyre népesebb csoportok helyileg hozzáférhető anyagokból összejöveteli helyeket építenek; némelyikben akár hatszázan is elfértek. Sokan már alig várták, hogy imádati helyük legyen, de nem mindenki érzett így. Holland Mushimba, aki az 1930-as évek elején ismerte meg az igazságot, így emlékezett vissza: „Buzdítást kaptunk ugyan, hogy gyűljünk össze imádat céljából, de a helyi testvérek azt már nem tartották olyan fontosnak, hogy legyen egy állandó összejöveteli helyünk. Bármilyen alkalmasnak látszó helyen összegyűltünk, például egy nagy fa árnyékában vagy egy testvér udvarán. Egyes testvérek a Lukács 9:58-ra alapozták a nézőpontjukat. »Jézus sem mindig ugyanott találkozott az emberekkel, akkor mi miért terhelnénk magunkat egy építkezéssel?« — érveltek.”

1950 előtt a legtöbb összejöveteli hely nyers fából és sárból készült, nem túl stabil szerkezetű, egyszerű épület volt. Ian Fergusson rávette az egyik bánya vezetőjét a sűrűn lakott Copperbelt vidéken, hogy jelöljön ki egy helyet Királyság-teremnek. Az első Királyság-terem 1950-ben épült Wusikiliben. Egy évtized elteltével a testvérek típusterveket készítettek a termek építéséhez. Az első e tervek alapján készült Királyság-terem egy stabil, lapos tetős épület volt, mely 12 000 zambiai kwachába került. Noha ez akkoriban nagy összeg volt, ha figyelembe vesszük az inflációt, ma körülbelül 600 forintnak felel meg!

 Mivel a Tanúk nem voltak hajlandók pártigazolványt venni, a hazafias aktivisták továbbra is gyűlöletet szítottak ellenük. Az imádati helyeiket felgyújtották, így néhány testvér — tartva a további támadásoktól — úgy vélte, hogy az lenne a legcélszerűbb, ha nem építkeznének, hanem a szabadban jönnének össze. Az 1970-es évek elején további megszorítások léptek életbe, ami egyre inkább megnehezítette a telekvásárlást. Noha köztudott volt, hogy Jehova Tanúi nem támogatnak egyetlen politikai pártot sem, egyes helyeken a hatóságok ragaszkodtak hozzá, hogy a kérelmezők a pártigazolványukat is csatolják a kérvényekhez.

Wiston Sinkala így emlékszik vissza: „Alig tudtunk telket szerezni, az építési engedélyről nem is beszélve. Amikor elmondtuk a városi tanácsnak, hogy bíróság elé visszük az ügyet, azt hitték, viccelünk. De találtunk egy rátermett ügyvédet, és két évvel később a bíróság a mi javunkra döntött, kötelezve a tanácsot, hogy engedélyezze a telekvásárlást. Ez az eset lehetővé tette, hogy a későbbiekben nagyobb szabadságunk legyen.”

A fekete ló

Ritkán fordult elő, hogy a gyülekezetek úgy tudtak telket venni, hogy minden szükséges papír megvolt. A testvérek ugyan gyakran találtak üresen álló földterületeket, ám papírok híján nem építhettek rájuk végleges épületet. Az építőanyagok drágák voltak, ezért sokan vaslemezeket vagy üres üzemanyagtartályokat használtak fel, melyeket szétvágtak, kilapítottak, majd fakeretre szögeztek. Egy ilyen anyagokból készített épületről az egyik vén ezt mondta: „A vaslemezeket bevontuk szurokkal, így a terem messziről úgy nézett ki, mint egy nagy, fekete ló. A hőség elviselhetetlen volt benne.”

Egy testvér, aki korábban körzetfelvigyázó volt, ezt mondta: „Ha visszagondolok azokra az épületekre, nem szívesen nevezem őket Királyság-termeknek. Egyszerűen nem voltak méltók arra, hogy a legfelségesebb Istent, Jehovát képviseljék.”

 Néhány gyülekezet úgy döntött, hogy termet bérel. Noha ez olcsó megoldásnak tűnt, gondokat is okozott. Edrice Mundi, aki az 1970-es években a lusakai angol gyülekezetbe járt, erről számol be: „Egy olyan termet béreltünk, mely diszkóként is üzemelt. Az emberek szombatonként hajnalig ittak és táncoltak, emiatt nekünk vasárnap már korán ott kellett lennünk kitakarítani. A terem bűzlött a sörtől és a cigarettafüsttől. Egy ilyen hely nem volt méltó Jehova imádatára.”

Edrice férje, Jackson hozzáteszi: „Egy vasárnap az összejövetel kellős közepén besétált egy fiatalember, végigment a termen, fogta a rekesz sört, melyet előző este otthagyott, majd kisétált, ügyet sem vetve a jelenlévőkre.” Ezek után egyáltalán nincs mit csodálkoznunk rajta, hogy a testvérek nagyon vágytak egy saját Királyság-teremre.

Egy történelmi jelentőségű program

Amint egyre többen reagáltak kedvezően a Királyság-üzenetre, a méltóságteljes Királyság-termek utáni igény is nőtt. Noha lelkesedésben és buzgóságban nem volt hiány, néhány testvér élelmet is alig tudott venni a családjának, nemhogy anyagilag támogasson egy Királyság-terem-építést. Ámde Jehova, akinek a keze sohasem túl rövid, nagyszerű meglepetést tartogatott a testvéreknek.

Amikor egy felmérés során kiderült, hogy 40 fejlődő országban több mint 8000 Királyság-teremre van szükség, a Vezető Testület úgy döntött, hogy felgyorsítja az építkezési programot. Felismerték, hogy egyes területeken csak kevés szakember tudná támogatni az építkezéseket, és szerszám sincs elég. Ezenkívül a fejlődő országokban a gyülekezetek nem tudnák törleszteni a nagyobb összegű kölcsönöket. Továbbá, mivel gyorsan nőtt a hírnökök száma, egyes területeken a fiókhivataloknak nehéz volt jól szervezett programokat létrehozniuk. Mindezt figyelembe véve az Egyesült Államokban a Vezető Testület létrehozott  egy tervező-építő bizottságot, hogy felügyelje a világszerte folyó Királyság-terem-építési programokat. Irányelveket állítottak össze a hátrányos helyzetű országokban indítandó Királyság-terem-építésekhez, és képzett önkénteseket küldtek más országokból.

Olykor változtatni kellett a hagyományos építési módszereken. Zambiában a nők például azzal támogatták az építkezéseket, hogy vizet húztak, homokot hordtak, és főztek. Az építkezésben részt vevő csapatok azonban nagyon szerették volna, ha a testvérnők a tényleges építkezésben is segítenek, hogy így a munkaerő teljesen ki legyen használva.

A Keleti tartományban az egyik törzsfőnök hitetlenkedve nézte, amint egy testvérnő éppen a Királyság-terem falazásában vesz részt. Megdöbbenésében így kiáltott fel: „Még soha életemben nem láttam nőt téglát rakni, és milyen jól csinálja! Nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy ilyet láthatok.”

„Szellemi kórházunk”

Az építkezési program nagy hatással volt a helyi közösségekre. Sokan, akik egykor közömbösek vagy ellenségesek voltak Jehova Tanúival szemben, sokkal türelmesebbé váltak. Például a Keleti tartományban egy törzsfőnök, aki először ellenezte a Királyság-termek építését a fennhatósága alatti területen, kijelentette: „Eredetileg nem a saját kezdeményezésemből elleneztem a tervüket, hanem más felekezetek papjai befolyásoltak. Ma már látom, hogy önök jó célért fáradoznak. Ez a gyönyörű épület most a mi szellemi kórházunk.”

A keresztények elsősorban azon ’fáradoznak’, hogy prédikálják ’a királyság jó hírét’ (2Kor 6:5; Máté 24:14). De ahogy a szent szellem arra indítja Isten népének tagjait, hogy prédikáljanak, arra is ösztönzi őket, hogy lelkesen mozdítsák elő a Királyság-érdekeket azáltal, hogy Jehovához méltó összejöveteli helyeket építenek. A gyülekezetek céltudatosabbá válnak.  Egy testvér ezt mondta erről: „Amikor elmegyünk a szolgálatba, és meghívjuk az embereket az összejöveteleinkre, magabiztosak vagyunk, hiszen tudjuk, hogy nem egy viskót fognak ott találni, hanem egy Királyság-termet, mely dicsőíti Jehovát.”

Egy másik testvér így fogalmazott: „Mi talán nem érdemeljük meg, hogy ezen a félreeső helyen ilyen gyönyörű Királyság-termünk legyen, de Jehova megérdemli. Boldog vagyok, hogy a szebb imádati helyeinkkel dicsőséget szerezhetünk Jehovának.”

Utazómunka

Isten szolgáinak szükségük van kitartásra (Kol 1:24, 25). Az utazófelvigyázók példát mutatnak, hiszen önzetlenül azon igyekeznek, hogy előmozdítsák a Királyság-érdekeket. Szeretetteljes fáradozásukkal mint pásztorok erősítik a gyülekezeteket, és ez bizonyítja, hogy ők valóban ’emberajándékok’ (Ef 4:8; 1Tessz 1:3).

Az 1930-as évek végén rátermett férfiakat képeztek ki, hogy zóna- és kerületszolgákként tevékenykedjenek. Őket ma körzet- és kerületfelvigyázóknak hívjuk. „A gyülekezetek látogatása nem volt éppen könnyű feladat — mondja James Mwango. — Kaptunk ugyan biciklit, de a testvéreknek gyalog kellett velünk tartaniuk, ha segíteni akartak a csomagjaink cipelésében. Az út mindig több napot vett igénybe. Akkoriban minden gyülekezettel két hetet töltöttünk.”

„Azonnal elájult”

Az utazás vidéken, akárcsak ma, akkoriban is sok nehézséggel járt. A most 80-as éveiben járó Robinson Shamuluma az utazómunkában szolgált a feleségével, Julianával. Robinson emlékszik egy alkalomra, amikor az esős évszakban egy különösen heves felhőszakadás kapta el őket. Amint a vihar lecsendesedett, újra látták az utat, csak éppen a biciklijük üléséig ért a sár! Mire eljutottak a következő gyülekezethez, Juliana annyira  kimerült, hogy még az is nehezére esett, hogy megigyon egy pohár vizet.

Enock Chirwa, aki az 1960-as és 70-es években mind a körzet-, mind a kerületmunkában tevékenykedett, elmondja: „A hétfő mindig nehéz nap volt, ugyanis ekkor utaztunk. Amikor azonban megérkeztünk a gyülekezethez, már nem gondoltunk többet az útra. Boldogok voltunk, hogy együtt lehetünk a testvérekkel.”

Nemcsak a távolság és a nehézségek jelentettek akadályt. Az egyik utazás alkalmával Lamp Chisenga két testvérrel az ország északi területén látogatott meg egy gyülekezetet. A poros úton a távolban feltűnt egy állat. „A testvérek nem tudták pontosan kivenni, hogy miféle állatot látnak — számol be Chisenga testvér. — Úgy üldögélt az úton, mint ahogy a kutyák szoktak. »Látjátok? — kérdeztem. — Látjátok?« Az egyik testvér egy oroszlán körvonalait vélte felismerni. Felkiáltott, majd azonnal elájult. Úgy döntöttünk, hogy egy kis pihenőt tartunk, amíg az oroszlán el nem tűnik a bozótosban.”

John Jason és a felesége, Kay, akik a zambiai tevékenységük 26 évének egy részét a kerületmunkában töltötték, megtanulták, hogy mennyire fontos a türelem, amikor bizonyos technikai nehézségek merülnek fel. John így mesélt erről: „Emlékszem, hogy egyszer 150 kilométert tettünk meg rossz lengéscsillapítókkal, mivel nem volt pótalkatrészünk, és segítséget sem tudtunk kérni. Egy másik alkalommal meg lerobbantunk. Az autóban felforrt a víz, és csak annyit tehettünk, hogy a vízkészletünkkel lehűtöttük a motort, és egy utolsó csésze teát csináltunk magunknak. A semmi közepén, forróságban, fáradtan ültünk az autóban, és imádkoztunk Jehovához, hogy segítsen nekünk. Délután háromkor jött egy útkarbantartási jármű, az első autó aznap. Látva szorult helyzetünket, a munkások felajánlották, hogy elvontatnak minket. Így még épp mielőtt besötétedett, eljutottunk a testvérekhez.”

 Megtanulnak bízni

Ilyen körülmények között az utazófelvigyázók rövid időn belül megtanulják, hogy ne a saját képességeikben vagy az anyagi javaikban bízzanak, hanem azokban, akiktől biztos segítséget kaphatnak: Jehova Istenben és a keresztény testvériségben (Héb 13:5, 6). „Még csak három hete voltunk a kerületmunkában, és máris felmerült egy nehézség — meséli Geoffrey Wheeler. — Ott voltunk a kongresszus helyszínén, készen állva a hétvégi programra. Korábban kaptam egy selejtes hordozható petróleumfőzőt. Szeles, forró nap volt. Amikor meggyújtottam a készüléket, hirtelen óriási lángnyelv csapott fel. Perceken belül akkora lett a tűz, hogy már nem lehetett megállítani. A Land Roverünk első kerekei is kigyulladtak, és a lángok pillanatokon belül az egész autót elborították.”

Geoffrey-t és feleségét nemcsak az autójuk elvesztése érintette érzékenyen. „A ruháink egy fekete fémbőröndben voltak a kocsiban. Nem, ezek nem égtek el. Ezek összezsugorodtak! A testvérek az égő autó még nem lángoló oldalát megközelítve kimentették az ágyunkat, az írógépemet és egy inget is. Nagyon hálásak voltunk nekik, hogy ilyen gyorsan tudtak reagálni!” — számol be Geoffrey. A személyes tárgyaik odalettek  az autóval együtt, pedig úgy készültek, hogy két hónapig nem mennek vissza a városba. Mihez kezdtek ekkor? Geoffrey így folytatja: „Egy testvértől kaptam kölcsön egy nyakkendőt, és valami gumicsizmaszerűségben megtartottam a nyilvános előadást. Túléltük a történteket, a testvérek pedig minden tőlük telhetőt megtettek, hogy megvigasztalják tapasztalatlan kerületfelvigyázójukat.”

Egy kígyómentes ágy

A gyülekezetek, melyek szeretetükkel és törődésükkel ’követik a vendégszeretet útját’, megerősítik az utazófelvigyázókat és a feleségeiket, hogy továbbra is végezni tudják önfeláldozó munkájukat. Számtalan beszámoló mutatja, hogy a gyülekezetek miként gondoskodnak szeretettel ezekről a testvérekről, noha maguk is szükséget szenvednek. Erőfeszítéseik igazán nagyra értékelendők (Róma 12:13; Péld 15:17).

Az utazófelvigyázók szállása rendszerint elég egyszerű, de mindig aprólékos gonddal készítik elő nekik. Fred Kashimoto, aki az 1980-as évek elején körzetfelvigyázóként szolgált, emlékszik egy esetre, amikor Zambia Északi tartományában megérkeztek este egy faluba. A testvérek nagy szeretettel üdvözölték őket. Miután mindannyian bementek egy kunyhóba, a helyi testvérek letették a csomagokat egy karókból készült nagy asztalra, mely úgy másfél méter magas volt. Amikor már későre járt az idő, Kashimoto testvér megkérdezte, hogy hol fog aludni.

A testvérek válaszul az asztalra mutattak: „Itt. Ez az ágy.” Valószínűleg azért, mert sok kígyó van arrafelé, a testvérek készítettek egy biztonságosabb ágykeretet. Fűkötegek szolgáltak matrac gyanánt, úgyhogy Kashimoto testvér ezen töltötte az éjszakát.

A vidéki területeken az emberek gyakran mezőgazdasági termékekkel ajándékozzák meg egymást. Geoffrey Wheeler  mosolyogva idéz fel egy történetet: „Egyszer a testvérektől kaptunk egy csirkét. Még sötétedés előtt ráültettük egy rúdra a kinti vécében. Az oktondi jószág azonban leugrott a rúdról, és beleesett a vécélyukba. Egy kapával minden baj nélkül sikerült kihalásznunk, majd a feleségem meleg, szappanos, fertőtlenítős vízben jól megmosta. A hétvégén megfőztük, és mondhatom, nagyon finom volt!”

A Jason házaspárral szintén nagylelkűek voltak a testvérek. „Sokszor előfordult, hogy élő csirkét kaptunk tőlük — mondta John. — Volt egy kis kosarunk, melyben egy tyúkot tartottunk, és magunkkal vittük a kerületmunkában. Minden reggel tojt nekünk egy tojást, így ezt a tyúkot nem akartuk megenni. Amikor összepakoltunk, hogy új helyre menjünk, mindig jelezte, hogy ő is velünk akar tartani.”

Mozgóképek

1954-gyel kezdődően Az új világ társadalma tevékenység közben című film más filmekkel együtt izgalmas oktatási programot kínált. „A film arra ösztönözte a testvéreket, hogy legyenek buzgók mind a szolgálatban, mind a gyülekezetben” — szólt a fiókhivatal egyik akkori jelentése. Amikor a filmbemutatók után az összejövetel helyszínét lebontották, néhányan előszeretettel mondogatták: „Csak buzgón, mint »az új világ társadalma tevékenység közben«!”, azaz „teljes erőbedobással”. A filmet megjelenésének első évében több mint 42 000-en nézték meg, köztük kormányhivatalnokok és oktatásügyi tisztviselők is. A látottak nagy hatással voltak rájuk. Zambiában összesen több mint egymillió ember kapott ily módon tájékoztatást Jehova Tanúiról és keresztény szervezetükről.

Wayne Johnson így beszél a vetítések hatásáról: „A filmek többmérföldes körzetből vonzották az érdeklődőket, és nagyban hozzájárultak, hogy az emberek megismerjék Jehova szervezetét.  Gyakran előfordult, hogy a program alatt lelkes, szűnni nem akaró taps tört ki.”

Egy ideig a körzetkongresszus szombat esti ülésszaka egy film levetítéséből állt. A vidéki területeken egy ilyen program mindig nagyon izgalmas volt. A kampány rendkívüli hatással volt az emberekre, noha egyesek, akik még nem sokat láttak a világból, félreértettek bizonyos jeleneteket. Az egyik filmben például emberek özönlöttek ki a New York-i metró aluljárójából. Sokan azt hitték, hogy ez a jelenet a feltámadást ábrázolja! Mindezek ellenére a filmek hozzájárultak, hogy az emberek jobban megértsék Jehova Tanúit. De változtak az idők, és ahogy egyre inkább nőtt a nemzeti függetlenség utáni vágy, sok zambiai a testvérek ellen fordult. A gyülekezeteknek és az utazófelvigyázóknak olyan helyzetekkel kellett szembenézniük, melyek még nagyobb kitartást követeltek tőlük.

Politikai beavatkozás

1964. október 24-én Észak-Rhodesia függetlenné vált Nagy-Britanniától, és a Zambiai Köztársaság nevet kapta. Ez alatt az időszak alatt óriási volt a politikai feszültség. Jehova Tanúi semlegességét tévesen úgy értelmezték, mintha hallgatólagosan a gyarmati uralom fennmaradását támogatnák.

Lamp Chisenga felidézi, mi történt, amikor ebben a nyugtalan időszakban a Bangweulu-tóhoz utazott. Úgy tervezte, hogy hajóval elmegy néhány szigetre, és meglátogatja azokat a halászokat, akik Tanúk. Először busszal el kellett jutnia a tó partjára. Miután leszállt a buszról, kérték, hogy mutassa meg a pártigazolványát. Természetesen nála nem volt ilyesmi. A politikai aktivisták elvették a táskáját. Ezt követően az egyikük megpillantott egy „Őrtorony” feliratú dobozt. Megfújta a sípját, majd kiabálni kezdett: „Őrtorony! Őrtorony!”

Az egyik tiszt zavargástól tartva visszatuszkolta Lampet a buszba a csomagjaival együtt. Nagy tömeg verődött össze,  akik elkezdték kövekkel dobálni a buszt, verték az ajtaját, a gumikat és az ablakokat. A sofőr gázt adott, és meg sem állt Samfyáig, mely úgy 90 kilométerre volt onnan. Az éjszaka folyamán lecsillapodtak a kedélyek. Lamp a következő reggel teljes nyugalommal hajóra szállt, hogy kiszolgálja a tó körüli kis gyülekezeteket.

Az utazófelvigyázók „sok mindenben való kitartás által” továbbra is Isten szolgáiként ajánlják magukat (2Kor 6:4). Fanwell Chisenga, aki a Zambézi folyó menti körzetben szolgált, megjegyzi: „A körzetfelvigyázók szolgálata készséges odaadást és önfeláldozást követel.” Ezen a vidéken a gyülekezetek közötti utazgatáshoz hozzátartozott, hogy öreg, lyukas kenukkal kellett hosszú utakat megtenni egy olyan folyón, ahol egy mérges víziló úgy kettéharaphat egy kenut, mint egy száraz gallyat. Mi segített Fanwellnek, hogy kitartson a körzetmunkában? Mosolyogva nézeget egy fényképet, mely azokról a gyülekezeti tagokról készült, akik egy alkalommal elvitték a folyópartra, és közben elismeri, hogy többek között a testvérei jelentették a hajtóerőt. Elgondolkodva hozzáteszi: „Hol máshol találnál ilyen sugárzó arcokat ebben a szörnyű világban?”

Semlegesség

„Katona nem vesződik világi dolgokkal, különben nem jár kedvében annak, akinek zsoldjába szegődött” — írta Pál apostol (2Tim 2:4, Békés—Dalos). Ahhoz, hogy a keresztények teljes mértékben a Vezetőjük, Jézus Krisztus rendelkezésére  tudjanak állni, nem szabad belebonyolódniuk a világ politikai és vallási rendszerébe. Emiatt az igaz keresztényeknek — akik semlegesek kívánnak maradni a világ ügyeiben — nehézségeket és ’nyomorúságokat’ kell elviselniük (Ján 15:19).

A II. világháborúban sokakkal kegyetlenül bántak, mivel nem volt bennük „hazafiasság”. „Láttuk, amint idős férfiakat úgy dobálnak fel egy teherautóra, mintha csak kukoricával teli zsákok lennének, mindezt azért, mert megtagadták a katonai szolgálatot — meséli Benson Judge, akiből később buzgó utazófelvigyázó lett. — Hallottuk, amint ezt mondják: »Tidzafera za Mulungu«, vagyis ’meghalunk az Istenünkért’.”

Mukosiku Sinaali — aki akkoriban még nem volt megkeresztelkedve — emlékszik rá, hogy a háború alatt gyakran felmerült a semlegesség kérdése. „Mindenkitől megkövetelték, hogy ásson ki a földből, és gyűjtsön össze mambongogyökeret, melynek értékes teje van. A gyökereket hántolták, döngölték, majd az így keletkezett szalagokat kötegekbe rakták, és gumit helyettesítő anyagot készítettek belőlük, abból pedig gumicsizmákat a katonáknak. A Tanúk nem voltak hajlandók ilyen gyökereket szedni, mert ez a munka a háborús törekvéseket támogatta. A testvéreknek az együttműködés megtagadása miatt büntetéssel kellett számolniuk. »Nemkívánatos elemekként« tartották számon őket.”

Joseph Mulemwa egyike volt ezeknek a „nemkívánatos” egyéneknek. Dél-Rhodesiában született, de 1932-ben Észak-Rhodesia Nyugati tartományába ment. Néhányan megvádolták, hogy arra biztatja az embereket, hogy hagyjanak fel a földjeik művelésével, mivel „a Királyság már a küszöbön áll”. A Mavumbo misszió egyik lelkipásztora gyűlölte Josephet, és ő terjesztette ezt a rágalmat. Josephet letartóztatták, és összebilincselték egy elmebeteg férfival. Néhányan azt remélték, hogy a férfi majd bántalmazni fogja, Joseph azonban lecsillapította a férfit. Majd miután szabadon engedték, folytatta  a prédikálást és a gyülekezetek látogatását. Hűségben halt meg az 1980-as évek derekán.

Erőt kapnak a próbák elviseléséhez

A nacionalista szellem és a közösségeken belüli feszültségek odáig vezettek, hogy megfenyegették azokat, akiknek a lelkiismeretük nem engedte meg, hogy belebonyolódjanak a politikai ügyekbe. Az országban feszült légkör uralkodott ugyan, de az 1963-as kitwei „Bátor szolgák” kongresszus egyértelműen bizonyította, hogy Jehova Tanúi között béke és egység honol. A közel 25 000 küldött négy nyelven élvezhette a programot. Néhányan sátrakkal és lakókocsikkal érkeztek az ötnapos eseményre. Kiemelkedő volt Milton Henschel előadása, mely azt fejtegette, hogy milyen kapcsolat fűz egy keresztényt az államhoz. Frank Lewis így emlékszik vissza: „Felhívta rá a figyelmünket, hogy segítsünk a testvéreinknek megérteni a semlegesség kérdését. Nagyon örültünk az időszerű tanácsnak, hiszen ennek köszönhetően Zambiában a testvérek többsége megbirkózott az előttük álló kemény próbákkal, és hűséges maradt Jehovához!”

Az 1960-as években Jehova Tanúi rengeteg helyen erőszakos üldözéssel néztek szembe. Még az ingatlanjaikat is lerombolták; otthonokat, Királyság-termeket tettek a földdel egyenlővé. Dicséretes módon a kormány sokakat bebörtönzött, akiknek részük volt a Tanúk megfélemlítésében. Amikor Észak-Rhodesiából Zambiai Köztársaság lett, Jehova Tanúi felfigyeltek az új alkotmány által biztosított alapvető emberi jogokra. Ám hamarosan újabb hazafias hullám csapott le egy gyanútlan áldozatra.

Nemzeti jelképek

A gyarmati uralom idején Jehova Tanúi gyermekeit megbüntették, amikor vallási okokra hivatkozva nem tisztelegtek a zászló — akkoriban a brit birodalom lobogója — előtt. Azért is megfenyítették őket, mert nem énekelték a nemzeti  himnuszt. Miután a hatóságok hivatalos tájékoztatást kaptak az ügyről, az oktatási minisztérium enyhített az álláspontján, és a következőket írta: „Köztudott, hogy mi az önök álláspontja a zászló előtti tisztelgésről. Ezt mi tiszteletben tartjuk. Ezért tilos bármilyen büntetést is kiszabni az olyan gyerekekre, akik nem tisztelegnek a zászló előtt.” Az új köztársasági alkotmány reményt ébresztett a testvérekben, hogy az alapvető szabadságjogok, mint például a lelkiismereti, a gondolat- és a vallásszabadság meg fog erősödni. Az új zászló és himnusz azonban felszította a hazafiasság érzését. A zászló előtti tisztelgést és a himnusz eléneklését újra mindennapos szertartássá tették az iskolákban. Néhány Tanú-diáknak felmentést adtak ugyan, de sokukat megverték, sőt még az iskolából is kicsapták.

Egy új oktatási törvény, melyet 1966-ban fogadtak el, ismét reményre adott okot. Életbe léptettek egy rendelkezést, mely lehetővé tette, hogy a szülő vagy gondviselő felmentést kérhessen a gyermekének a vallási tevékenységek és szertartások alól. Ennek köszönhetően sok diák, akit felfüggesztettek vagy kicsaptak, visszatérhetett az iskolába. Ám nem sokkal ezután, némileg titokban, rendeleteket csatoltak a törvényhez. Ezek úgy utaltak a zászlókra és a himnuszokra mint világi jelképekre, melyek növelik a nemzeti öntudatot. Bár a testvérek tárgyalásokat folytattak a kormányhatóságokkal, 1966 végére több mint 3000 diákot tanácsoltak el az iskolából semleges álláspontjuk miatt.

Nincs iskola Feliyának

Eljött az ideje, hogy kiderüljön, jogszerű-e egy ilyen intézkedés. A próbaper alanyául Feliya Kachasut választották, aki korábban a buyantanshi iskolába járt a Copperbelt vidéken. Noha köztudottan példás tanuló volt, kicsapták. Frank Lewis elmeséli, hogyan vitték az ügyet bíróság elé: „Richmond Smith úr képviselt bennünket. Feladata nem volt egyszerű, hiszen a kormány ellen kellett felszólalnia. Ám amikor korábban  Feliya kifejtette neki, hogy miért nem tisztelgett a zászló előtt, az meggyőzte őt, hogy vállalja el az ügyet.”

Dailes Musonda, aki akkoriban maga is iskolás lány volt Lusakában, ezt mondja: „Amikor Feliya ügye a bíróság elé került, nagyon vártuk, hogy kedvező döntés szülessen. Néhány testvér Mufulirából odautazott, hogy részt vegyen a bíróság ülésein. A nővéremmel együtt minket is meghívtak. A bíróságon megláttam Feliyát, emlékszem, fehér kalapot és világos színű ruhát viselt. A tárgyalás három napig tartott. Abban az időben még volt néhány misszionárius az országban; közülük Phillips és Fergusson testvér is eljött a tárgyalásra. Úgy gondoltuk, hogy a jelenlétük jó irányba tereli az ügyet.”

A bíróság elnöke így összegezte az esetet: „Jehova Tanúi ezen ügyében semmi nem utal arra, hogy tettükkel bármiféle tiszteletlenséget mutattak volna a nemzeti himnusz vagy a nemzeti lobogó iránt.” Ellenben kimondta, hogy a szertartások világi jellegűek, és — noha Feliyának komoly hitnézetei vannak — az oktatási törvény értelmében nem kérhet alóluk felmentést. Az ilyen szertartásokat a bíróság állásfoglalása szerint a nemzet biztonsága követeli meg. Azt azonban nem indokolták, hogy miként szolgálja a nép érdekeit az, ha egy ilyen követelményt kiszabnak egy kiskorúra. Nincs iskola Feliyának, amíg a keresztény hitnézeteihez tartja magát!

 Dailes elmondja: „Nagyon csalódottak voltunk. Mindazonáltal Jehovára bíztunk mindent.” 1967-ben, ahogy a nyomás egyre nagyobb lett, Dailes és a nővére otthagyták az iskolát. 1968 végére közel 6000 diákot csaptak ki Jehova Tanúi gyermekei közül.

Korlátozzák a nyilvános összejöveteleket

Az 1966-os, közrendről szóló törvény előírta, hogy minden nyilvános összejövetelt a nemzeti himnusz eléneklésével kell kezdeni. Emiatt nem volt célszerű, hogy a kongresszusokat a nyilvánosság bevonásával tartsák meg. A testvérek azáltal igyekeztek megfelelni a kormány elvárásainak, hogy magántulajdonban lévő helyeken tartották meg a nagyobb összejöveteleket, gyakran a fűkerítéssel körülvett Királyság-termek udvarán. Sokakban felébredt a kíváncsiság, így rengeteg érdeklődő elment, hogy lássa, mi történik. Ennek köszönhetően a résztvevők száma folyamatosan nőtt, és 1967-ben mintegy 120 025-en voltak jelen Krisztus halálának emlékünnepén.

„Ezen időszak alatt erőszakos megmozdulások törtek ki ellenünk — mondja Lamp Chisenga. — Samfya körzetében egy csőcselék megtámadta és megölte Mabo testvért, aki a Katanshai Gyülekezetben szolgált. A testvéreket olykor az összejöveteleken is zaklatták, és számos Királyság-termet felgyújtottak. Ám a hatóságok továbbra is tisztelték a Tanúkat, és néhány ellenségeskedőt le is tartóztattak és megbüntettek.”

Saját légierejük van!

A rosszakarók szüntelenül hamis vádakkal álltak elő Jehova Tanúi ellen. Azt állították, hogy a Tanúk szokatlanul gazdagok, és ők fogják megalakítani a következő kormányt. Egy nap a vezető párt elnöke minden előzetes bejelentés nélkül meglátogatta a kitwei fiókhivatalt. A testvérek abból vették észre az érkezését, hogy rendőrök özönlötték el a bejáratot. A fiókhivatal  képviselőivel folytatott megbeszélésen felettébb zaklatottá vált. „Engedélyt adtunk önöknek ezeknek az épületeknek a felépítésére — mondta emelt hangon. — De mire használják? Ez itt a kormányhivataluk?”

Néhány tisztviselő továbbra is hitt a szóbeszédnek. Zambia Északnyugati tartományában a rendőrség könnygázzal próbált feloszlatni egy kongresszust. A testvéreknek táviratban sikerült értesíteniük a fiókhivatalt. Egy bevándorló földbirtokosnak volt egy kisrepülőgépe, mellyel a fiókhivatal képviselőit eljuttatta Kabompóba, hogy segítsenek lecsillapítani a kedélyeket, és tisztázni az esetleges félreértéseket. Sajnos ez nem oszlatta el egyesek gyanúját, akik a történtek után arról tettek jelentést, hogy a Tanúknak saját légierejük van!

A kongresszus területén a testvérek óvatosan összegyűjtötték a használt könnygázgránátokat. Idővel, amikor a fiókhivatal képviselői meglátogatták a kormány tisztviselőit, hogy hangot adjanak aggodalmuknak, ezekkel a gránátokkal bizonyították, hogy szükségtelenül erőszakot alkalmaztak ellenük. Az eset nagy nyilvánosságot kapott, és a Tanúk békés reakciójára mindenki felfigyelt.

Álláspontunk kifejtése

Nem sok híja volt, hogy a Tanúk tevékenységének betiltására irányuló erőfeszítések elérjék a céljukat. A fiókhivatal szerette volna kifejteni a kormánynak semleges álláspontunkat. Smart Phirire és Jonas Manjonira esett a választás, hogy több miniszter előtt beszédet mondjanak. Az előadás alatt az egyik miniszter felcsattant a Tanúk ellen:

— Legszívesebben kivinném és megverném magukat! — fenyegetőzött. — Tisztában vannak vele, hogy mit művelnek? Elveszik a legjobb állampolgárokat, a társadalom színe-javát, és kiket hagynak meg nekünk? A gyilkosokat, a házasságtörőket és a tolvajokat!

 A testvérek egyből reagáltak erre az 1Korintusz 6:9–11 fényében:

— De néhányan a tagjaink közül pont ilyenek voltak! Tolvajok, házasságtörők, gyilkosok, ám a Biblia erejével ezek az emberek mind változtattak az életmódjukon, és Zambia legjobb állampolgáraivá váltak. Ezért kérjük önöktől, hogy engedjenek bennünket szabadon prédikálni.

Kiutasítások és részleges betiltás

Ahogyan korábban már olvashattunk róla, a misszionáriusokat utasították, hogy hagyják el az országot. „Soha nem fogjuk elfelejteni 1968 januárját — meséli Frank Lewis. — Egy testvér telefonon elmondta, hogy a bevándorlási hivatal egyik tisztviselője éppen most ment el tőle. A férfi kiutasító végzést adott át neki, és közölte vele, hogy hét napot kap, hogy lezárja az ügyeit Zambiában, és eltűnjön az országból. Hamarosan jött a következő hívás, aztán egy harmadik. Végül egy testvér hívott minket, hogy úgy hallotta, a listán egy kitwei nagy létesítmény van soron.” A drasztikus intézkedéseknek nyilvánvalóan az volt a céljuk, hogy megbontsák a Tanúk egységét, és gyengítsék a buzgalmukat.

A következő évben az elnök a közbiztonság megóvása érdekében elfogadott egy rendeletet, mely betiltotta a házról házra végzett prédikálómunkát. Ez már valódi betiltás volt, ezért a testvéreknek át kellett szervezniük a szolgálatukat, és nagyobb hangsúlyt kellett fektetniük a kötetlen formájú tanúskodásra. A Királyság-szolgálatunk új címe Havi levelünk lett, „A jó hír prédikálása” bevezető rész pedig „Belső szolgálatunk” címmel jelent meg. Így nem vonták magukra a kormány cenzorainak a figyelmét. 1971 áprilisában majdnem 48 000 házi bibliatanulmányozással új csúcs született, ami világosan jelezte, hogy a munka betiltását célzó erőfeszítések egyáltalán nem bátortalanították el a testvéreket.

 Clive Mountford, aki jelenleg Angliában él, sok misszionáriussal volt együtt. Ezt mondja: „A tanúskodás egyik módja az volt, hogy út közben felvettük a stopposokat, és beszéltünk nekik az igazságról. Mindig tartottunk a kocsiban folyóiratokat, olyan helyen, ahol a velünk utazók jól láthatták azokat.”

Noha a korlátozások nem tiltották a bibliai témájú beszélgetéseket, de azt megkövetelték, hogy mielőtt a Tanúk meglátogatnak egy érdeklődő személyt, kérjék hozzá az illető beleegyezését. Ezt a testvérek olykor egyszerűen úgy oldották meg, hogy rokonokat, korábbi osztálytársakat, munkatársakat és más ismerősöket kerestek fel. A baráti látogatás alkalmával pedig tapintatosan szentírási témákra terelték a szót. Mivel a tágabb családi körbe sokan beletartoztak, számos hitetlen rokonnal és más helybelivel is fel lehetett ily módon venni a kapcsolatot.

1975-ben a fiókhivatal a következőkről számolt be: „A területünkön több ezer hírnök még soha nem vett részt házról házra végzett prédikálásban. Ennek ellenére sok új tanítványt képeztek, és óriási tanúskodást végeztek.” Mivel az ajtóról ajtóra végzett tevékenységet korlátozták, a testvérek más lehetőségeket kerestek a tanúskodásra. Tipikus példa erre, ami az egyik testvérrel történt, aki egy kormányhivatalban feljegyzéseket vezetett. Munkájának része volt, hogy neveket és egyéb személyes adatokat vegyen nyilvántartásba. Különös figyelmet fordított azokra, akiknek bibliai nevük volt, és megkérdezte tőlük, hogy mit tudnak az azonos nevű bibliai személyről. Ez sokszor lehetőséget adott a tanúskodásra. Amikor egy anyuka a lányával megjelent nála, a testvér felfigyelt rá, hogy a lányt Édennek hívják. Amikor megkérdezte az anyukát, hogy tudja-e, mit jelent az „Éden” szó, a hölgy azt válaszolta, hogy nem. A testvér elmondta, majd beszélt arról is, hogy a közeljövőben a földön olyan paradicsomi állapotok lesznek, mint Édenben  voltak. A téma felkeltette a hölgy érdeklődését, és megadta az otthoni címét. A férje szintén érdeklődni kezdett, majd az egész család, sőt több rokon is elkezdett járni az összejövetelekre, és végül néhányan meg is keresztelkedtek közülük.

Más hírnökök is a világi munkájukat használták ki a tanúskodásra. Royd, aki egy bányászati cégnél dolgozott, az ebédszünetben írásszövegekről kérdezgette a munkatársait. „Mit gondolsz, kire utal ’a szikla’ kifejezés a Máté 16:18-ban?”, vagy: „Ki ’a botlásnak köve’ a Róma 9:32-ben?” Gyakran egész nagy csoport gyűlt össze a bányászok közül, hogy meghallgassák a Szentírásból vett fejtegetéseket. Ezeknek a kötetlen beszélgetéseknek köszönhetően Royd számos munkatársa eljutott az önátadásig és a megkeresztelkedésig.

Iskolás fiataljaink határozott állásfoglalása lehetővé tette, hogy mások is halljanak az igazságról. Amikor egy csoport gyerek visszautasította, hogy hazafias dalokat énekeljen, a tanár dühbe gurult, és felszólította az osztályt, hogy mindenki menjen ki az udvarra. A csoport egyik tagja így emlékszik vissza: „A tanár valószínűleg azt feltételezte, hogy még a saját vallási énekeinket sem tudjuk elénekelni. Úgy gondolhatta, hogy itt a remek lehetőség arra, hogy nevetség tárgyává tegyen minket. Arra kérte a diákokat, hogy vallási hovatartozás alapján rendeződjenek csoportokba. Minden csoportnak énekelnie kellett egyet-kettőt a saját egyháza énekeiből. Amikor két csoportnak nem sikerült egyetlen dalt sem felidéznie, a tanár hozzánk fordult. Mi pedig rázendítettünk a »Jehova napja ez« című énekre. Szépen énekelhettünk, mert a járókelők megálltak hallgatni minket. Aztán a »Maga Jehova lett a Király!« című énekkel folytattuk. Mindenki tapsolt, még a tanár is. Ezután visszamentünk a terembe. Sok osztálytársunk megkérdezte, hogy hol tanultuk ezeket a gyönyörű énekeket, és attól kezdve néhányan eljártak velünk az összejövetelekre, később pedig maguk is tevékeny Tanúk lettek.”

 „Azok, akik könyveket dobnak”

Ebben az időszakban a testvérekre jellemző volt, hogy „óvatosak, mint a kígyók, de ártatlanok, mint a galambok” (Máté 10:16). Jehova Tanúit a jellegzetes irodalmuk és a tanulmányozási segédeszközeik lelkes használata miatt úgy nevezték, hogy „Abaponya Ifitabo”, melynek jelentése: ’azok, akik könyveket dobnak’, vagyis adnak másoknak. Noha az ellenségeskedők minden igyekezetükkel azon voltak, hogy elhallgattassák a testvéreket, a Királyság-prédikáló munka teljes gőzzel haladt előre. Bár a helyenkénti, erőszakos ellenszegülés még évekig folytatódott, az 1980-as évek elejére enyhült az ellenállás.

Az ország függetlenné válása utáni 25 éves időszak alatt közel 90 000-en keresztelkedtek meg. A tevékeny hírnökök száma  azonban csak körülbelül 42 000-rel nőtt. Mi volt ennek az oka? Néhányan meghaltak, mások pedig elköltöztek. De Neldie, aki akkoriban a fiókhivatalban szolgált, megjegyzi: „Az emberektől való félelem is szerepet játszott.” Sokan rendszertelenné vagy tétlenné váltak a szolgálatban. Emellett a függetlenség is változásokat hozott magával. Olyan vezetői és üzleti adminisztrációs állások üresedtek meg, melyeket korábban külföldiek töltöttek be. Az otthonszerzés, a munkahelyválasztás és az oktatás terén új lehetőségek nyíltak meg, és emiatt sok család a szellemi célok helyett kezdett anyagiakra törekedni.

Ennek ellenére a prédikálómunka előrehaladt. A bölcs Salamon király a következő szavakat írta: „Reggel vesd el a magot, és ne pihentesd kezed estig, mert nem tudod, hol lesz az sikeres, itt, vagy ott, vagy mindkettő egyformán jó lesz-e” (Préd 11:6). A testvérek igyekeztek vetni az igazság magvait, melyek ki is hajtottak, amint a körülmények kedvezőbbé váltak. A folyamatos növekedés miatt 1976-ban egy új teherautót kellett vásárolni, hogy a növekvő irodalommennyiséget el tudják szállítani. 1982-ben pedig új nyomdaépületek építésébe kezdtek néhány kilométerre a Bételtől. Ezek a gyakorlatias fejlesztések megalapozták a jövőbeli növekedést.

Közép-Afrikában kevés országról mondható el, hogy az emberek olyan békében élhettek, és olyan kevés polgárháborút kellett átélniük, mint Zambiában. A körülmények ugyan most rendkívül kedvezőek ahhoz, hogy ’jó dolgok jó hírét hirdessék’, a „nyomorúságok” emlékei arra ösztönzik a hűségeseket, hogy az ’örök életre gyűjtsenek termést’ (Róma 10:15; 2Kor 6:4; Ján 4:36).

A fiókhivatal bővítése

Az 1930-as években Llewelyn Phillips és társai egy kétszobás, bérelt házban végezték megbízatásukat Lusakában. Akkoriban még senki sem gondolta volna, hogy egyszer egy  110 hektáros területen Bétel-épületegyüttes áll majd, mely több mint 250 önkéntesnek ad otthont. Ezek a testvérek és testvérnők több mint 125 000 hírnök és úttörő szellemi szükségleteiről gondoskodnak. Röviden elmeséljük, hogyan is ment végbe ez a növekedés.

Ahogyan arról korábban már olvashattunk, 1936-ra a hatóságok álláspontja olyannyira megváltozott, hogy megengedték egy irodalomraktár létrehozását Lusakában. Hamarosan szükségessé vált, hogy a testvérek egy nagyobb épületbe költözzenek. A központi rendőrőrs közelében vásároltak egy lakóházat. Jonas Manjoni erről számol be: „Két hálószoba volt benne, az étkezőben volt a szolgálati osztály, a tornácon pedig a szállítási osztály.” Jonas 1951-ben két hét szabadságot vett ki a munkahelyén, hogy a Bételben segítsen, majd később már teljes időben szolgált ott. „Minden remekül meg volt szervezve, és boldogan végeztük a munkát — meséli. — Phillips testvérrel a szállítási osztályon dolgoztam. A megrendelésekkel foglalkoztam, valamint felbélyegeztem az összetekert folyóiratokat. Jó érzés volt tudni, hogy a testvéreknek szolgálunk.” Llewelyn Phillipshez idővel csatlakozott Harry Arnott, és mindketten helyi testvérekkel dolgoztak együtt. Köztük volt Job Sichela, Andrew John Mulabaka, John Mutale, Potipher Kachepa, valamint Morton Chisulo is.

Zambiában virágzott a bányászat, és rohamosan fejlődött az infrastruktúra. A Copperbelt bányavidék az ország minden részéről vonzotta az embereket. Éppen ezért a fiókhivatal kezdett több figyelmet szentelni annak a területnek Lusaka helyett. Ian Fergusson azt javasolta, hogy vegyenek ingatlant egy bányavárosban. 1954-ben a fiókhivatal Luanshyába költözött a King George sugárútra. Ám rövid idő elteltével az itt lévő épületek már nem voltak elég nagyok ahhoz, hogy gondoskodni lehessen a rohamosan bővülő prédikálóterületről, mely Kelet-Afrika nagy részét felölelte. Az 1959-es „Éber  szolgák” kerületkongresszusra a főhivatalban szolgáló Nathan Knorr látogatott el Zambiába. Megnézett néhány helyszínt, melyet alkalmasnak véltek az új fiókhivatal megépítéséhez, és zöld utat adott az építkezésnek. „Frank Lewis, Eugene Kinaschuk és jómagam egy építésszel elmentünk Kitwébe az új telekre, hogy kijelöljük az új Bétel pontos helyét” — mondja Geoffrey Wheeler. 1962. február 3-án átadtak Jehovának egy új fiókhivatalt, melyhez egy lakóépület, egy nyomda és egy Királyság-terem is tartozott. Az átadási program befejező részében Harry Arnott, az akkori fiókhivatal-szolga egy szellemi épületről beszélt, mely sokkal fontosabb. Elmondta, hogy ennek az építésén mindenkinek keményen kell dolgoznia, a hit, a remény és a szeretet tégláiból építve azt.

Az átadott fiókhivatali épületek hamarosan már nem tudták kielégíteni a szükségleteket, ugyanis a következő tíz évben a Királyság-hírnökök száma 30 129-ről közel 57 000-re növekedett. „Knorr testvér arra buzdított minket, hogy bővítsük a nyomdát — számol be Ian Fergusson. — Ellátogattam Dél-Afrikába az elandsfonteini fiókhivatalba, hogy beszéljek az ottani testvérekkel. Kis idő elteltével egy nyomdagépet küldtek repülőgéppel Kitwébe.”

A folyóiratok és a könyvek mellett a kitwei nyomda készítette a havonta megjelenő Királyság-szolgálatunkat is a kenyai és más kelet-afrikai testvéreknek. Nem kellett hozzá sok idő, és a nyomdaépület már nem volt elég nagy, ezért a nyomdát el kellett költöztetni. A városi tanács ellenezte, hogy használatba vegyünk egy rendelkezésre álló telket, azonban jelentkezett egy testvér, és felkínált egy másik földterületet megvételre. Az építkezés 1984-ben lett befejezve. Kitwe három évtizeden át szolgált a Zambiában folyó prédikálómunka szellemi központjaként.

A misszionáriusok kiutasítását követő nehéz években a fiókhivatalban dolgozó munkások száma oly mértékben megnőtt,  hogy a Bétel-családból 14-en a családjukkal laktak a Bételen kívül. Kiigazításokra volt szükség, hogy megfelelően elláthassák az előttük álló munkát. Idővel vásároltak két házat, egy másikat pedig kibéreltek; mindez lehetővé tette, hogy növeljék a Bétel-család létszámát. Ámde nyilvánvaló volt, hogy új épületekre van szükség. A körülmények hamarosan nagyon jól alakultak. 1986-ban testvéreket jelöltek ki különböző helyeken, hogy keressenek telket az új fiókhivatalnak. A fővárostól úgy 15 kilométerre nyugatra volt egy üres, 110 hektáros farm. Ez bölcs választásnak bizonyult, ugyanis a területnek nagy föld alatti vízkészlete van. Dayrell Sharp ezt mondja: „Azt hiszem, Jehova vezetett bennünket ehhez a szép telekhez.”

Átadás és növekedés

1993. április 24-én, szombaton Jehovát régóta szolgálók százai gyűltek össze az új épületek átadására. A 4000 helyi testvér és testvérnő mellett több mint 160 külföldről érkezett vendég volt jelen, köztük olyan misszionáriusok is, akiknek úgy 20 évvel azelőtt el kellett hagyniuk Zambiát. A Vezető Testületből két testvér érkezett. Theodore Jaracz „Isten szolgáiként ajánljuk magunkat” címmel tartott előadást. Emlékeztette mindazokat, akik sok-sok éve hűségesen szolgálnak, hogy ha ők nem tartottak volna ki, akkor nem került volna sor az újabb építkezésre. Pálnak a korintusziakhoz írt szavaira utalva kiemelte, hogy az igaz keresztény szolgák megtermik a szellem gyümölcsét, és ez képessé teszi őket arra, hogy megálljanak a nehézségek, a próbák és a nyomorúságok idején. „Ti Isten szolgáiként ajánlottátok magatokat — jegyezte meg. — A munka kiterjesztése miatt kellett megépítenünk ezt az új fiókhivatalt.”

2004-ben elkészült egy négyszintes, 32 szobás lakóépület. Egy körülbelül 1000 négyzetméteres nyomdai csarnokból 47 fordítói irodát, valamint egy irattárat, tárgyalókat és egy könyvtárat alakítottak ki.

 A gazdasági nehézségek és más gondok ellenére Jehova Tanúi Zambiában gazdagodtak az Istennek végzett szolgálatukban, és kiváltságnak tekintik, hogy megoszthatják másokkal a szellemi javaikat (2Kor 6:10).

Mindenkinek felajánlják az igazságot

A zambiai kultúrában nagyon fontos szerephez jut a család, és ez már évek hosszú sora óta lehetővé teszi, hogy sokan az igazságban cseperedjenek fel. Van egy közmondás Zambia Nyugati tartományában, mely így hangzik: „Egy tehénnek sohasem túl nehéz a szarva.” Más szavakkal, az embernek sosem kellene a családjáról való gondoskodást tehernek éreznie.  A keresztény szülők tudják, hogy felelősséggel tartoznak Istennek, és szemmel láthatóan jó hatással vannak a gyermekeikre. Szavaikkal és tetteikkel egyaránt ajánlják nekik a keresztény szolgálatot. Ma ezeknek a hűséges testvéreknek sok gyermekük, unokájuk buzgón szolgál (Zsolt 128:1–4).

Jehova Tanúi Zambiában örülnek mindannak, amit Jehova türelmével és támogatásával elértek (2Pét 3:14, 15). A korai időkben az „igaz”, Biblián alapuló tanítások segítettek nekik átvészelni a nehéz időszakokat. A tettekben megnyilvánuló, „képmutatástól mentes szeretet” továbbra is összeköti a különböző törzsekből származó embereket, és folyamatos szellemi növekedéshez vezet szükségtelen fájdalom nélkül. ’Az igazságosság fegyvereit’ felhasználva ’kedvességgel’ védelmezik  és adják át az ismeretet. Ezáltal sokak elméjét fogékonnyá teszik, még a hatóságokét is, ami gyakran ’jó hírnevet’ szerez nekik. Jelenleg már több mint 2100 gyülekezet áll szilárdan ’ismeret által’ annak köszönhetően, hogy a szolgálati kiképzőiskolát végzettek gondoskodnak a szükséges felvigyázásról. Noha nagyobb „nyomorúságok” várhatnak még Jehova Tanúira, biztosak lehetnek benne, hogy ’mindenkor örvendezni’ fognak, amint összegyűlnek (2Kor 6:4–10).

Az 1940-es szolgálati évben úgy 5000-en szívlelték meg Jézus parancsát, hogy emlékezzenek meg a haláláról. Ez azt jelentette, hogy a lakosságból körülbelül minden kétszázadik ember jelen volt. Az utóbbi években több mint félmillióan — 2005-ben egészen pontosan 569 891-en —, vagyis hozzávetőleg minden huszadik ember tisztelte meg Jehovát ezen a különleges estén (Luk 22:19). Miért volt ilyen eredményes Jehova népe? Az érdem Jehova Istené, hiszen neki köszönhető a szellemi növekedés (1Kor 3:7).

Persze a zambiai Tanúk is minden tőlük telhetőt megtettek. A fiókbizottság egyik tagja így fogalmazott: „Nem jövünk zavarba, ha a jó hírről kell beszélnünk. Ez számunkra megtiszteltetés.” A Zambiába látogatók előtt nyilvánvaló, hogy Jehova Tanúi tiszteletteljes szándékkal, de elszántan végzik a szolgálatukat. Nem csoda hát, hogy körülbelül minden kilencven emberre jut egy hírnök! Ennek ellenére még mindig van tennivaló.

„Erős torony Jehova neve. Oda fut az igaz, és védelmet talál” (Péld 18:10). Továbbra is nagyon fontos, hogy a helyes szívállapotúak haladéktalanul Jehova oldalára álljanak. Zambiában jelenleg majdnem 200 000 bibliatanulmányozás folyik havonta, ezek által még sokan kapnak segítséget, hogy átadják magukat Jehovának, és buzgó szolgákká váljanak. A több mint 125 000 tevékeny zambiai Tanúnak minden oka megvan rá, hogy ajánlja másoknak ezt az életutat.

 [Kiemelt rész a 168. oldalon]

Zambiáról röviden

Az ország: Zambia egy sík, tengerpart nélküli ország, rengeteg erdővel. Egy fennsíkon fekszik, úgy 1200 méteres magasságban a tengerszint felett. Délen szinte végig a Zambézi folyó határolja.

Az emberek: A legtöbb zambiai tud írni-olvasni; a lakosság többsége kereszténynek vallja magát. A vidéki területeken az emberek fűvel fedett kunyhókban élnek, és az élelmet maguk termelik az otthonuk közelében.

Az ország nyelvei: Az angol a hivatalos nyelv, bár a bennszülöttek több mint 70 egyéb nyelvet beszélnek.

A megélhetés: A főbb iparágak közé tartozik a rézbányászat és -feldolgozás. A mezőgazdasági termékek között van a cirok, kukorica, rizs és földimogyoró.

Az élelem: A kukorica nagyon népszerű. A helyiek kedvenc ételei közé tartozik a sűrű kukoricakása, vagyis a nshima.

Az éghajlat: Mivel az ország magasan a tengerszint felett fekszik, az éghajlat enyhébb, mint amire az ember Dél-Afrika közepén számítana. Időközönként szárazság sújt.

 [Kiemelt rész/kép a 173—5. oldalon]

Az ítélet: 17 hónap és 24 korbácsütés

Kosamu Mwanza

Született: 1886

Megkeresztelkedett: 1918

Életrajzi részletek: Kiállta az üldözést, és a hamis testvérek sem voltak rá hatással. Hűségesen szolgált úttörőként és vénként 1989-ig, amikor is befejezte földi pályafutását.

Az I. világháború kezdetén katona lettem, és beteghordóként szolgáltam a hadseregben, az észak-rhodesiai ezredben. 1917 decemberében, amikor eltávozáson voltam, találkoztam két dél-rhodesiai férfival, akik kapcsolatban álltak a Bibliakutatókkal. Ideadták nekem a Bibliai tanulmányok hat kötetét. Három napon át csak úgy faltam a könyveket. Végül nem mentem vissza a háborúba.

Jehova Tanúi fiókhivatalával nehéz volt a kapcsolattartás, így a környezetemben élő testvérekkel együtt irányítás nélkül tevékenykedtünk. Faluról falura jártunk, magunk köré gyűjtöttük az embereket, tartottunk egy előadást, majd beszélgettünk a hallgatósággal a kérdéseikről. Idővel választottunk egy központi helyet, Galileet az ország északi részén. Innen hívtuk meg az érdeklődőket, hogy jöjjenek el, és hallgassanak meg bibliai fejtegetéseket. Engem jelöltek ki felvigyázónak. Sajnos sok hamis testvér tűnt fel és keltett zűrzavart.

Buzgón prédikáltunk, de az erőfeszítéseink sértették  a katolikus és protestáns misszionáriusok felségterületét. Továbbra is tartottunk nagy összejöveteleket. Emlékszem rá, amikor 1919 januárjában úgy 600-an gyűltünk össze az Isoka közeli dombos vidéken. A rendőrség és a katonák — mivel nem tudták pontosan, hogy mire készülünk — kijöttek, és megsemmisítették a Bibliáinkat meg a könyveinket, aztán sokunkat letartóztattak. Néhány testvért Kasama közelébe vittek börtönbe, másokat Mbalába, és voltak olyanok is, akiket a messze délen lévő Livingstone-ba. Egyeseket háromévi börtönbüntetésre ítéltek. Én 17 hónapot és 24 korbácsütést kaptam.

Miután kiszabadultam, visszamentem a szülőfalumba, és folytattam a prédikálást. Később újra letartóztattak, megkorbácsoltak, és börtönbe zártak. Az üldözés folytatódott. A helyi törzsfőnök úgy döntött, hogy kilakoltatja a testvéreket a faluból. Mindannyian átköltöztünk egy másik faluba, amelynek vezetője szívesen fogadott minket. Le is telepedtünk, és a törzsfőnök beleegyezésével felépítettük a saját kis falunkat, melyet Názáretnek neveztünk el. Azzal a feltétellel egyeztek bele, hogy ott lakjunk, ha a tevékenységünkkel nem zavarjuk meg a falu békéjét. A törzsfőnök meg volt elégedve a viselkedésünkkel.

1924 vége felé visszatértem az északon fekvő Isokába, ahol egy megértő körzeti megbízott segített angolul tanulnom. Abban az időben feltűnt néhány önjelölt vezető, aki kiforgatott dolgokat beszélt, és sokakat félrevezetett. Mi azonban továbbra is elővigyázatosan gyűltünk össze magánotthonokban. Évekkel később meghívást kaptam Lusakába, hogy találkozzak Llewelyn Phillipsszel, aki azzal bízott meg, hogy Zambia és Tanzánia közös határvidékén látogassam a gyülekezeteket. Egészen a tanzániai Mbeyáig elmentem, hogy buzdítsam a testvéreket. Minden egyes körzetlátogatás után visszatértem a gyülekezetemhez. Ezt egészen az 1940-es évekig folytattam, amikor is kinevezték a körzetfelvigyázókat.

 [Kiemelt rész/képek a 184—6. oldalon]

Segítségnyújtás az északi szomszédoknak

1948-ban az újonnan alakult észak-rhodesiai fiókhivatal felügyelte a Királyság-prédikáló munkát az akkori Brit Kelet-Afrikának szinte az egész területén. Abban az időben csak kevés hírnököt lehetett találni Zambia északi szomszédainak hegyvidékes területén. A hatóságok szigorúan korlátozták a külföldi misszionáriusok bejövetelét, ezért felvetődött a kérdés, hogy ki fog segíteni az ott élő alázatos embereknek, hogy megismerjék az igazságot.

Happy Chisenga felajánlotta, hogy szívesen szolgálna Zambia Központi tartományában általános úttörőként. Nagyon meglepődött, amikor megkérték, hogy szolgáljon egy elszigetelt területen Njombe közelében, Tanzániában. „Amikor a feleségemmel megláttuk az »elszigetelt« szót, arra gondoltunk, hogy egy távoli vidéken fogunk tevékenykedni, más hírnökökkel együtt. Hamarosan megtudtuk, hogy mi leszünk az elsők, akik azon a vidéken prédikálnak. Amikor az embereknek megmutattuk a saját Bibliájukban Jehova nevét vagy olyan kifejezéseket, mint például Armageddon, gondolkodóba estek. Kis idő múltán a feleségemet elnevezték Armageddonnak, engem pedig Jehovának. Amikor később Arushába neveztek ki minket, már egy szilárd hírnökökből álló csoportot hagytunk hátra.”

1957-ben William Lamp Chisenga megbízást kapott, hogy szolgáljon különleges úttörőként Tanzániában,  a Mbeyát körülvevő hegyekben. „Feleségemmel, Maryvel és két gyermekünkkel novemberben érkeztünk meg. Az egész éjszakát a buszpályaudvaron töltöttük, mivel a helyi szállók mind tele voltak. Noha az éjszaka hideg és esős volt, már alig vártuk, hogy láthassuk, miként fogja Jehova irányítani az eseményeket. Másnap reggel otthagytam a családomat a pályaudvaron, én pedig elmentem szállást keresni. Nem igazán tudtam, merre menjek, de vittem magammal Az Őrtorony folyóiratokból. Mire a postához értem, már több folyóiratot is elterjesztettem. Ott találkoztam egy Johnson nevű férfival. »Hová valósi, és hová megy most?« — kérdezősködött. Mondtam neki, hogy azért jöttem, hogy prédikáljam a jó hírt. Amikor megtudta, hogy Jehova Tanúja vagyok, elmondta, hogy a Zambia Keleti tartományában fekvő városból, Lundaziból költözött oda, és hogy ő egy megkeresztelt Tanú, de időközben tétlenné vált. Elintéztük, hogy a családom a holmijainkkal együtt eljusson a testvér otthonába. Idővel Johnson és a felesége megerősödött szellemileg, és segített nekünk megtanulni a szuahéli nyelvet. Ez a testvér végül visszatért Zambiába, és a jó hír tevékeny hírnöke lett. Ebből a tapasztalatból megtanultam, hogy soha ne becsüljem alá Jehova képességét, hogy ő segíteni tud, és soha ne kicsinyeljem le a lehetőségeket, amikor én segíthetek másoknak.”

Bernard Musinga, egy teljes idejű szolga, a feleségével, Pauline-nal és kisgyermekeivel a legkülönfélébb területeken szolgált, például Ugandában, Kenyában és Etiópiában. A Seychelle-szigeteken tett látogatásukról Bernard így mesél: „1976-ban megbíztak, hogy látogassak meg egy csoportot a meseszép Praslin szigetén. Az emberek bigott katolikusok voltak, és bizony félreértések is adódtak. Például egy új hírnök fia nem volt hajlandó a pluszjelet használni a matematikaórákon, mondván, hogy az egy kereszt, és ő nem hisz a keresztben. Erre a vallási vezetők azzal a furcsa váddal álltak elő, hogy Jehova Tanúi nem engedik a gyermekeiknek, hogy matematikát tanuljanak. Amikor az oktatási miniszterrel találkoztunk, tiszteletteljesen feltártuk neki a hitnézeteinket, és eloszlattuk a félreértést. A miniszterrel kialakult baráti kapcsolatnak köszönhetően misszionáriusok jöhettek a szigetekre.”

[Kép]

Happy Mwaba Chisenga

[Kép]

William Lamp Chisenga

[Kép]

Bernard és Pauline Musinga

 [Kiemelt rész/kép a 191—2. oldalon]

„Maga elherdálja a jövőjét!”

Mukosiku Sinaali

Született: 1928

Megkeresztelkedett: 1951

Életrajzi részletek: Elvégezte a Gileád Iskolát, majd fordítóként tevékenykedett, jelenleg gyülekezeti vénként szolgál.

A keresztelkedésem napján Harry Arnott misszionárius odajött hozzám. Szükség volt lozi fordítókra, és megkérdezte tőlem: „Tudnál segíteni?” Hamarosan kaptam egy kinevezési levelet és Az Őrtorony folyóiratból egy példányt. Még aznap este buzgón nekiláttam a munkának. A fordítói munka fáradságos volt, hosszú órákon át kellett egy öreg tollal írnom, ráadásul lozi nyelven nem volt semmilyen szótár. Nappal a postahivatalban dolgoztam, éjszaka pedig fordítottam. Olykor a fiókhivatal emlékeztetőt küldött: „Kérünk, haladéktalanul postázd a fordítást!” Gyakran megkérdeztem magamtól: „Miért ne kezdhetném el a teljes idejű szolgálatot?” Végül felmondtam a munkahelyemen. Noha a hatóságok bíztak bennem, a felmondásommal gyanút keltettem. Arra gondoltak, hogy talán sikkasztottam, ezért a postahivatal két európai ellenőrt küldött, hogy kiderítsék, mi az igazság. Alapos vizsgálatuk nem tárt fel semmiféle visszaélést. Egyszerűen nem értették, hogy miért hagytam ott az állásomat. A feletteseim előléptetést ajánlottak fel, ha ott maradok, és amikor ezt visszautasítottam, ezzel riogattak: „Maga elherdálja a jövőjét!”

De nem így történt. 1960-ban meghívtak a Bételbe, kis idő elteltével pedig a Gileád Iskolára. Nagyon nyugtalan voltam. Először repültem életemben — előbb Párizsba, onnan Amszterdamba, majd New Yorkba —; emlékszem, azon gondolkodtam, hogy vajon a felkentek is így éreznek-e, amikor az égbe mennek. A főhivatalban óriási szeretettel fogadtak. A testvérek nagyon alázatosak voltak, nem volt bennük semmi előítélet. Az iskola után azt a megbízatást kaptam, hogy térjek vissza Zambiába, ahol továbbra is a fordításban segítettem.

 [Kiemelt rész/kép a 194. oldalon]

„Gyorsabb lehettem, mint a sasok”

Katuku Nkobongo mozgáskorlátozott, nem tud járni. Egy vasárnap a körzetfelvigyázó látogatása idején váratlanul hír érkezett: lázadó csapatok tartanak a falu felé, ahol Katuku is lakik. Mindenki menekülni kezdett. Mianga Mabosho körzetfelvigyázó az utolsók között távozott. Amint felpattant a biciklijére, hogy keressen egy biztonságos helyet, az egyik közeli kunyhóból kiabálást hallott. „Drága testvérem, engem itt akarsz hagyni?” Katuku volt az. A körzetfelvigyázó gyorsan felsegítette a biciklijére, és elhagyták a falut.

Déli irányba tartottak, Zambia felé, nehezen járható területen át. Nkobongo testvérnek fel kellett küszködnie magát a meredek dombokra. A körzetfelvigyázó így mesél a történtekről: „Én a két lábamon másztam fel, ő mégis gyorsabban felért a dombtetőre, mint én! »Ez az ember mozgáskorlátozott, de olyan, mintha szárnyakat növesztett volna!« — mondtam magamban. — Amikor végül egy biztonságosabb helyre értünk, kaptunk ennivalót, és megkértem a testvért, hogy ő mondjon imát. Szívből jövő szavai könnyet csaltak a szemembe. Az Ézsaiás könyve 40. fejezetére utalva így imádkozott: »A te szavaid igazak, Jehova. Elfáradnak, ellankadnak az ifjak, még a fiatalok is megbotlanak, de akik benned reménykednek, erőre kapnak. Szárnyra kelnek, mint a sasok, futnak, és nem lankadnak el, járnak, és nem fáradnak el.« Majd hozzátette: »Köszönöm, Jehova, hogy gyorsabb lehettem, mint a sasok az égen.«”

 [Kiemelt rész/kép a 204—5. oldalon]

Khakiszínű rövidnadrág és barna teniszcipő

Philemon Kasipoh

Született: 1948

Megkeresztelkedett: 1966

Életrajzi részletek: Zambiában utazófelvigyázó, valamint az szki koordinátoraként és oktatójaként is szolgál.

A szolgálatban a nagyapám képzett. Sokszor elvitt az osztálytársaimhoz, és megkért, hogy tanúskodjak nekik. Nagyapa rendszeresen vezetett családi tanulmányozást, és senkinek sem engedte meg, hogy elszunyókáljon alatta. Mindig nagyon vártam ezeket az alkalmakat.

Egy, az otthonunkhoz közeli folyóban keresztelkedtem meg. Egy hónappal később megtartottam az első előadásomat a gyülekezetben. Emlékszem, hogy egy új, khakiszínű rövidnadrág és barna teniszcipő volt rajtam. Sajnos túl szorosan kötöttem meg a cipőfűzőt, így a cipő nagyon szorított. A gyülekezetszolga ezt észrevette, és kedvesen odajött a színpadhoz, hogy meglazítsa a fűzőt. Mindeközben én egy szót sem szóltam. Az előadás jól sikerült, és én sokat tanultam ebből a figyelmes gesztusból. Tudom, hogy Jehovától nagyon sok képzést kaptam.

Saját szemeimmel láthatom, amint teljesedik az Ézsaiás 60:22. A gyülekezetek növekvő száma azt jelzi, hogy még több vénre és kisegítőszolgára van szükség, akik alkalmasak arra, hogy felelősségeket lássanak el. Az szki ezt az igényt elégíti ki. Nagyon boldog vagyok, hogy oktathatom ezeket a fiatalokat. Megtanultam, hogy ha Jehovától kapsz egy munkát, akkor biztos lehetsz benne, hogy a szent szelleméből is ad neked.

 [Kiemelt rész/képek a 207—9. oldalon]

„Ó, ez semmi!”

Edward és Linda Finch

Születtek: 1951

Megkeresztelkedtek: Edward 1969-ben, Linda pedig 1966-ban

Életrajzi részletek: A Gileád Iskola 69. osztályában végeztek. Edward jelenleg a zambiai fiókbizottság koordinátora.

Egy kongresszusi időszak alatt kocsival beutaztuk az ország északi részét. Nincs túl sok út arrafelé, inkább csak ösvények. Jó pár kilométernyire voltunk az egyik falutól, amikor láttuk, hogy emberek tartanak felénk. Egyikük egy meggörnyedt, idős bácsi volt bottal. Összekötözött cipői a vállán lógtak egy kis táskával együtt, amelyben a többi holmija volt. Közelebb érve láttuk, hogy kongresszusi kitűzőt viselnek. Megálltunk, hogy megkérdezzük, hová valósiak. Az idős testvér kissé felegyenesedve ezt mondta:

— Úgy látom, már nem emlékeztek rám. Együtt voltunk Chansában a kongresszuson. Most hazafelé tartunk.

— És mikor indultatok haza a kongresszusról? — kérdeztük.

— Miután vasárnap véget ért a program.

— De hiszen most szerda délután van! Három napja gyalogoltok?

— Igen. Múlt éjszaka még oroszlánokat is hallottunk.

  — Mindannyian dicséretet érdemeltek ezért a csodálatos szellemért, és amiért ilyen áldozatokat hoztok, hogy részt vehessetek a kongresszusokon!

Erre az idős testvér felvette a dolgait, és továbbindult.

— Ó, ez semmi! — mondta. — Ha a fiókhivatalban jártok, köszönjétek meg a nevünkben, hogy most egy új helyen volt a kongresszus. Tavaly öt napot kellett gyalogolnunk, most pedig csak hármat.

Zambiában az emberek többségének 1992-ről a szárazság jut az eszébe. A Viktória-vízeséstől úgy 200 kilométerrel feljebb, a Zambézi folyó partján tartottunk egy kongresszust. Este családokat látogattunk meg. Legtöbbjük a kis viskója előtt, a tűz körül kuporgott. Egy körülbelül 20 fős csoport Királyság-énekeket énekelt. Megtudtuk, hogy nyolc napot gyalogoltak, hogy ott lehessenek a kongresszuson. De nem érezték úgy, hogy ezzel valami nagy dolgot tettek. Úgy utaztak, hogy az állataikra feltették a kisgyerekeket, valamint az élelmet, az edényeket és más szükséges dolgokat, aludni pedig ott aludtak, ahol az este érte őket.

A következő napon be lett jelentve, hogy a szárazság sokakat érintett, és hogy a szükséget szenvedőknek már úton van a segítség. Azon az estén három testvér jött a kunyhónkba. Egyikük lábán sem volt cipő, és a ruhájuk is kopott volt. Arra számítottunk, hogy majd elmondják, hogyan érintette őket a szárazság, de ehelyett elmesélték, hogy mennyire szomorúak lettek, amikor megtudták, hogyan szenved néhány testvér. Egyikük a kabátja zsebéből elővett egy pénzzel telitömött borítékot, és így szólt: „Kérlek benneteket, ne engedjétek el őket éhesen. Tessék, vegyetek nekik ennivalót.”  Annyira elérzékenyültünk, hogy még meg sem tudtuk nekik köszönni. Mire feleszméltünk, már el is mentek. Amikor a kongresszusra jöttek, még nem tudták, hogy ily módon fognak adakozni, tehát a felajánlásuk nagy önfeláldozásra vallott. Az ilyen tapasztalatok még közelebb vonzanak bennünket a testvérekhez.

[Képek]

A nehézségek ellenére sokan nagy utat tesznek meg, hogy részt vehessenek a kongresszusokon

Fent: vacsorakészítés a kongresszus helyszínén

Balra: kenyérsütés kemencében

 [Kiemelt rész/kép a 211—3. oldalon]

Elhatározásuk, hogy összegyűlnek

Aaron Mapulanga

Született: 1938

Megkeresztelkedett: 1955

Életrajzi részletek: Korábban Bétel-önkéntesként, fordítóként, valamint fiókbizottsági tagként szolgált. Jelenleg családapa és gyülekezeti vén.

1974-et írtunk. A kongresszusunk Kasamától 10 kilométerre keletre volt. Noha a helyi törzsfőnök engedélyt adott az összejövetelre, a rendőrség fel akarta oszlatni. Hamarosan megérkezett a parancsnok, egy nagydarab ember, úgy 100 katonával, és körbevettek minket. Mialatt zajlott a program, egy fűből épített irodában élénk vita folyt az engedélyekről, és arról, hogy vajon le kell-e játszanunk a nemzeti himnuszt.

Amikor eljött az ideje, hogy előadjam a programrészemet, a parancsnok feljött utánam a színpadra. Meg akarta akadályozni, hogy megtartsam a kulcselőadást. A hallgatóság érdeklődéssel figyelte, hogy mi lesz mindebből. A parancsnok egy darabig csak állt és farkasszemet nézett a mintegy 12 ezer jelenlevővel, majd dühödten lement a színpadról. Az előadás után láttam, hogy a színpad mögött vár rám. Nagyon fel volt paprikázva. Utasította az embereit, hogy oszlassák fel a gyűlést, ám a rangidős tisztek között vita alakult ki, és mindannyian elhajtottak a kocsijukkal.  Kis idő elteltével visszajöttek. Ezúttal egy nagy könyv is volt náluk. A parancsnok letette elém az asztalra, és rámutatott egy részre, hogy olvassam el. Magamban elolvastam azt a bekezdést.

— Ennek a könyvnek igaza van — mondtam. — Azt írja, hogy a parancsnoknak jogában áll feloszlatni bármilyen gyűlést, ha az veszélyezteti a békét.

A derékszíjára és a pisztolyaira tekintve így folytattam:

— Az egyetlen veszélyt itt ön jelenti, és a felfegyverzett emberei. Nálunk csak Bibliák vannak.

Erre a parancsnok odafordult egy másik tiszthez:

— Hát nem megmondtam magának? Menjünk!

Engem is magukkal vittek a rendőrségre.

Miután megérkeztünk, telefont ragadott, és felhívott egy másik tisztet. Egészen addig angolul beszéltünk, most viszont átváltott lozi nyelvre. Nem sejtette, hogy nekem is ez az anyanyelvem! Rólam volt szó. Csak ültem szótlanul, rezzenéstelen arccal, nehogy rájöjjön, hogy mindent értek. Miután letette a telefont, a következőket mondta: „Most jól figyeljen!”

Erre én lozi nyelven válaszoltam: „Eni sha na teeleza!”, ami annyit tesz, hogy „igen, uram, figyelek!”. Ez nyilvánvalóan meglepte. Ült, és egy jó darabig csak nézett rám, majd felállt, odament egy nagy hűtőhöz, mely az egyik sarokban állt, és hozott nekem egy hideg italt. A légkör sokkal oldottabb lett.

Később megérkezett egy másik testvér, aki köztiszteletben álló üzletember volt a környéken. Gyakorlatias javaslatokat tettünk a tisztnek, melyek segítettek elűzni a félelmeit, így megszűnt ez a feszült helyzet. Jehova támogatásával a kongresszusok megszervezése ettől kezdve könnyebbé vált.

 [Kiemelt rész/kép a 221. oldalon]

Sovány voltam, mint a seprűnyél

Michael Mukanu

Született: 1928

Megkeresztelkedett: 1954

Életrajzi részletek: Korábban utazófelvigyázó volt, jelenleg a zambiai Bételben szolgál.

A körzetem egy szakadék mögötti völgyig tartott. A cecelegyek gyakran bosszúságot okoztak. Hogy elkerüljem a rovarokat és a perzselő napot, mindig éjjel 1 órakor keltem, és útnak is indultam a következő gyülekezet felé. Közben dombokat, hegyeket másztam meg. Mivel sokat kellett gyalogolnom, nem vittem magammal túl sok mindent. Élelmem is csak kevés volt, éppen ezért olyan sovány voltam, mint a seprűnyél. A testvérek már azt fontolgatták, hogy írnak a fiókhivatalnak, és új megbízatást kérnek nekem, mert szerintük, ha így folytatom, előbb vagy utóbb meg fogok halni. Amikor ezt nekem is elmondták, így reagáltam: „Ez egy nagyon kedves felvetés, de ne felejtsétek, hogy a megbízatásomat Jehovától kaptam, aki változtatni is tud ezen. De ha meghalnék is, nem én lennék az első. Vagy nem így van? Szóval hagyjátok, hadd folytassam a szolgálatot. Ha pedig netalán meghalnék, csak értesítsétek a fiókhivatalt.”

Három héttel később új megbízatást kaptam. Tény, hogy Jehova szolgálata olykor nehézségekkel jár együtt, de nem hagyhatjuk abba. Jehova a boldog Isten, és ha a szolgái boldogtalanok, akkor ő tud tenni annak érdekében, hogy továbbra is örömmel végezzenek neki szolgálatot.

 [Kiemelt rész/kép a 223—4. oldalon]

Mi nem támogatjuk a babonákat

Harkins Mukinga

Született: 1954

Megkeresztelkedett: 1970

Életrajzi részletek: A feleségével az utazómunkában vettek részt, most pedig a zambiai Bételben szolgálnak.

Az utazómunka során a feleségemmel, Idah-val magunkkal vittük egyetlen gyermekünket, a kétéves kisfiunkat is. Amikor megérkeztünk az egyik gyülekezethez, a testvérek szívélyesen üdvözöltek minket. Csütörtökön hajnalban a kisfiunk elkezdett sírni, és nem hagyta abba. 8 órakor elmentem a szántóföldi összejövetelre, a kisfiunkat pedig Idah szerető gondjaira bíztam. Egy órával később, miközben épp egy bibliatanulmányozást vezettem, hírt kaptam, hogy a gyermekünk meghalt. A szomorúságunkat még az is tetézte, hogy sok testvér arra a következtetésre jutott, hogy valaki megátkozta a kicsit. Próbáltunk nekik segíteni, érvekkel megdönteni ezt a közhiedelmet, de a hír futótűzként terjedt. Elmagyaráztam, hogy bár Sátánnak nagy hatalma van, de Jehova felett és az ő lojális szolgái felett nincs hatalma. „Bajokkal teljes idő jön, és előre nem látható események történnek” mindannyiunkkal, de nem szabad elhamarkodott következtetéseket levonnunk, melyeket csak a félelem mondat velünk (Préd 9:11).

Másnap a kisfiunk temetése után megtartottuk az összejövetelt. A testvérek mindebből levonták a tanulságot: mi nem félünk a gonosz szellemektől, és nem támogatjuk a babonákat. Bár a minket ért veszteség miatt mély fájdalmat éreztünk, folytattuk a szolgálati hetünket, majd elutaztunk egy másik gyülekezethez. De ahelyett, hogy a gyülekezetek vigasztaltak volna minket a történtek miatt, mi vigasztaltuk és buzdítottuk őket, hogy a közeljövőben a halál a múlté lesz.

 [Kiemelt rész/kép a 228—9. oldalon]

Összeszedtük minden bátorságunkat

Lennard Musonda

Született: 1955

Megkeresztelkedett: 1974

Életrajzi részletek: 1976 óta van a teljes idejű szolgálatban. Hat évet utazómunkában töltött, jelenleg pedig a zambiai Bételben szolgál.

Emlékszem, amikor 1985 táján az ország legészakibb részén látogattam meg a gyülekezeteket. Az ezt megelőző években elég erős volt a politikai ellenállás azon a vidéken. Engem akkoriban neveztek ki körzetfelvigyázónak, és rögtön lehetőségem is adódott rá, hogy kimutassam a hitemet és a bátorságomat. Egy nap a szántóföldi összejövetel után éppen indultunk volna, hogy meglátogatunk egy közeli falut. Ekkor egy testvér felvetette, hogy ő azt hallotta, hogy ha Jehova Tanúi megpróbálnak prédikálni abban a faluban, akkor számíthatnak rá, hogy az egész falu rájuk ront, és megverik őket. Noha az 1960-as évek végén és a 70-es évek elején voltak ott csőcseléktámadások, akkoriban számomra már elképzelhetetlen volt, hogy egy egész közösség erőszakhoz folyamodna ellenünk.

Azonban néhány hírnök a testvér szavait hallva megijedt és otthon maradt. Mi viszont, jó néhányan, összeszedtük minden bátorságunkat, és elindultunk a faluba. Odaérve nagy meglepetésben volt részünk. Sok folyóiratot elterjesztettünk, és barátságos beszélgetéseket folytattunk. Ám néhányan, akik látták, hogy megérkeztünk a faluba, eliszkoltak. Otthagyták a félig kész ételüket a tűzön, még a házuk ajtaját sem csukták be. Úgyhogy nem volt konfrontáció. A lakók inkább meghátráltak.

 [Kiemelt rész/kép a 232—3. oldalon]

Futnom kellett az életemért

Darlington Sefuka

Született: 1945

Megkeresztelkedett: 1963

Életrajzi részletek: Különleges úttörőként, utazófelvigyázóként és Bétel-önkéntesként is szolgált Zambiában.

1963-ban igencsak nyugtalan idők jártak. Gyakran, amikor részt vettünk a szolgálatban, politizáló fiatalok csoportjai mentek előttünk, és figyelmeztették az embereket, hogy ne hallgassanak meg minket, különben valaki még be találja törni az ablakaikat és az ajtójukat.

Egy este, csupán két nappal a megkeresztelkedésem után, egy 15 fős, fiatalokból álló társaság csúnyán megvert. A számból és az orromból ömlött a vér. Egy másik este az egyik testvért és engem egy körülbelül 40 fős csoport követett a szálláshelyemre, és meg is támadtak minket. Felidéztem, hogy mi történt az Úr Jézussal, és ez megerősített. A keresztelkedésemkor John Jason testvér az előadásában nyíltan elmondta, hogy egy keresztény élete nem lesz gondoktól mentes. Ezért az előbb említett események egyáltalán nem leptek meg, inkább buzdítottak.

Akkoriban a politikusok támogatókat kerestek a függetlenségért vívott harcukhoz. Semlegességünk a szemükben azt jelentette, hogy az európaiak és az  amerikaiak oldalára álltunk. A vallási vezetők, akik támogatták a politikai csoportokat, igyekeztek még inkább befeketíteni minket. A függetlenség kivívása előtt nem voltunk könnyű helyzetben, de még utána is adódtak nehézségeink. Sok testvér elvesztette az üzletét, mert nem volt pártigazolványa. Egyesek a városokból inkább visszaköltöztek a szülőfalujukba, és csekély jövedelemért dolgoztak, nehogy arra kényszerítsék őket, hogy anyagilag támogassák a politikai tevékenységeket.

Tizenéves koromban a nem Tanú unokatestvérem gondoskodott rólam. Semleges álláspontom miatt megfenyegették a családtagjait, ezért féltek. Egy nap, mielőtt elment dolgozni, így szólt hozzám: „Amikor este hazajövök, szeretném, ha már nem találnálak itt.” Először azt hittem, hogy csak tréfál, hiszen rajta kívül egyetlen rokonom sem volt a városban. Egyszerűen nem volt hová mennem. Aztán rájöttem, hogy komolyan gondolja. Amikor hazajött, és engem még ott talált, nagyon mérges lett. Felkapott egypár követ, és kergetni kezdett. „Takarodj a többi kutyához!” — üvöltötte. Futnom kellett az életemért.

Édesapám hallott a történtekről, és ezt üzente: „Ha továbbra is ragaszkodsz a semleges álláspontodhoz, többé ne lépd át a házam küszöbét!” Nem voltam könnyű helyzetben. 18 évesen ki fog befogadni? Nos, a gyülekezet megtette. Gyakran elmélkedem Dávid király szavain: „Ha apám és anyám elhagynának is, Jehova magához fogad engem” (Zsolt 27:10). Tapasztalatból mondhatom, hogy Jehova hű az ígéretéhez.

 [Kiemelt rész/kép a 236—7. oldalon]

Viselkedésemmel kivívtam a tanáraim tiszteletét

Jackson Kapobe

Született: 1957

Megkeresztelkedett: 1971

Életrajzi részletek: Gyülekezeti vénként szolgál.

1964-től kezdték kicsapni a Tanú-diákokat az iskolákból. A fiókhivatal segített a szülőknek megérteniük, hogy fel kell készíteniük a gyermekeiket. Emlékszem, amikor apa iskola után leült velem, és megbeszéltük a 2Mózes 20:4, 5-öt.

Az iskolai rendezvényeken hátul álltam, hogy elkerüljem a konfliktusokat. Akiket rajtakaptak, hogy nem éneklik a himnuszt, azokat előrehívták. Amikor az iskolaigazgató megkérdezte, hogy miért nem éneklek, válaszomban a Bibliát is felhasználtam. „Olvasol, de nem énekelsz!” — fakadt ki a tanár. Azzal érvelt, hogy hűséggel tartozom a kormánynak, mivel gondoskodott iskoláról, hogy megtanulhassak olvasni.

Végül 1967 februárjában kicsaptak. Csalódott voltam, hiszen szerettem iskolába járni, és jól is ment a tanulás. Noha a munkatársak és a nem hívő családtagok nyomást gyakoroltak édesapámra, ő biztosított  afelől, hogy helyesen cselekszem. Édesanyámra szintén nyomás nehezedett. Amikor mentem vele a mezőre dolgozni, az asszonyok nevetgéltek rajtam: „Hát ez meg hogyhogy nincs az iskolában?”

Az oktatásom azonban nem maradt el. 1972-ben a gyülekezetben kezdtek nagyobb hangsúlyt fektetni az írás-olvasás órákra. Idővel az iskolákban megváltozott a helyzet. A házunk az iskolával szemben, az út túloldalán volt. Az igazgató gyakran beugrott hozzánk, hogy igyon egy kis hideg vizet, vagy hogy elkérje a seprűinket az osztálytermek kitakarításához. Egyszer még pénzt is kért kölcsön! A családom kedvessége bizonyára jó hatással volt rá, hiszen egyszer ezt kérdezte: „Akarja a fiuk folytatni az iskolát?” Apu emlékeztette, hogy én még mindig Jehova Tanúja vagyok. „Semmi gond. Hányadik osztályt szeretnéd elkezdeni?” — kérdezte az igazgató. Erre én mondtam, hogy a hatodikat. Ugyanaz az iskola, ugyanaz az igazgató, ugyanaz az osztály — olvasni viszont sokkal jobban olvastam a legtöbb diáknál, amit a Királyság-teremben tartott írás-olvasás óráknak köszönhettem.

Igyekezetemmel és jó magaviseletemmel sok tanár tiszteletét kivívtam, ami nagyban megkönnyítette a dolgomat az iskolában. Szorgalmasan tanultam, és letettem néhány vizsgát, mely lehetővé tette, hogy felelősségteljes állást kapjak a bányában, és később gondoskodni tudjak a családomról. Boldog vagyok, hogy soha nem alkudtam meg az éneklés dolgában.

 [Kiemelt rész/kép a 241—2. oldalon]

„Hogyan is hagyhatnánk abba a prédikálást?”

Jonas Manjoni

Született: 1922

Megkeresztelkedett: 1950

Életrajzi részletek: Több mint 20 évig a zambiai Bételben szolgált, most gyülekezeti vén és általános úttörő.

A második világháború derekán a bátyám visszatért Tanzániából. Egy Biblia és számos könyv volt nála, köztük a Kormányzat (Government) és a Kiengesztelés című könyv is. Mivel Jehova Tanúi kiadványai még betiltás alatt voltak, kíváncsi voltam, hogy miért is kavartak ekkora port. Elolvastam a Kiengesztelés című könyvet, de nem igazán értettem. Néhány évvel később meglátogattam a bátyámat, és elmentem vele egy gyülekezeti összejövetelre, amely nem Királyság-teremben, hanem egy bambuszkerítéssel körbevett tisztáson volt megtartva. Nagyon felüdítő volt az ott hallott Biblián alapuló előadás, annak ellenére, hogy semmilyen vázlat nem állt az előadó rendelkezésére az elkészítéséhez. A bibliai magyarázatok nagyban különböztek attól, amit a templomban megszoktam, ugyanis ott a jelenlévők buzgón tisztelegtek a zászló előtt, és doboltak. Sőt, a templomban szóváltások is kerekedtek a törzsi különbözőségek miatt, és a hívek azon vitáztak, hogy milyen nyelven énekeljenek! Ezen az összejövetelen viszont gyönyörű énekeket hallhattam, melyek Jehovát dicsőítették. A családok pedig együtt ültek, így vették magukhoz a szellemi táplálékot.

 Megkeresztelkedésem után továbbra is ápolóként dolgoztam, és városról városra jártam a bányavidékeken. 1951-ben kivettem két hét szabadságot, és segítettem a lusakai fiókhivatalban. Nem sokkal később meghívást kaptam, hogy szolgáljak a Bételben. Először a szállítási osztályon dolgoztam, majd később, amikor a fiókhivatal Luanshyába költözött, a levelezési és a fordítói osztályon segítettem. Noha az 1960-as évek elején politikai változások zajlottak, a testvérek továbbra is jó gyümölcsöt teremtek, és a zavaros politikai helyzetben is megőrizték a semlegességüket.

Többször is találkoztam dr. Kenneth Kaundával, aki nem sokkal később Zambia elnöke lett. Az egyik ilyen alkalom 1963 márciusában volt. Kifejtettem neki, miért nem csatlakozunk egyetlen politikai párthoz sem, és miért nem szerzünk be pártigazolványt. Azt kértük tőle, hogy segítsen véget vetni a politikai ellenségeink fenyegetéseinek. Erre dr. Kaunda további felvilágosítást kért. Néhány évvel később meghívott bennünket a parlamentbe, ahol kiváltságunkban állt beszélni az elnökkel és a főminisztereivel. A találkozó késő estig tartott. Az elnöknek semmi kifogása nem volt Jehova Tanúi mint vallási csoport ellen, de megkérdezte, hogy lehetne-e, hogy más vallásokhoz hasonlóan csupán összegyűljünk, de ne prédikáljunk. „Hogyan is hagyhatnánk abba a prédikálást? — válaszoltuk. — Jézus is prédikált, nem csupán épített egy templomot a farizeusoké mellett.”

Kérelmeink ellenére a szolgálatunk egyes ágait betiltották. Ennek ellenére, mint ahogy az mindig is lenni szokott, megtaláltuk a módját, hogy dicséretet és tiszteletet szerezzünk Jehovának, aki a szolgái által teljesíti be szándékát.

 [Kiemelt rész/kép a 245—6. oldalon]

Égtem a vágytól, hogy tanulhassak

Daniel Sakala

Született: 1964

Megkeresztelkedett: 1996

Életrajzi részletek: Gyülekezeti vénként szolgál.

A Sioni Szellem Egyházához tartoztam, amikor kaptam egy Tanulj írni és olvasni (Learn to Read and Write) című füzetet. Ugyan analfabéta voltam, mégis égtem a vágytól, hogy tanulhassak, így sokat nézegettem a kiadványt. Megkértem másokat, hogy segítsenek nekem megérteni az új szavakat. Így, noha nem volt tanárom, szépen előrehaladtam, és nem kellett hozzá sok idő, megtanultam alapszinten írni és olvasni.

Végre tudtam olvasni a Bibliát! Így azonban sok olyan dolgot felfedeztem, melyek nem voltak összhangban az egyházam szokásaival. A sógorom, aki Jehova Tanúja, küldött nekem egy füzetet: A halottak szelleme — Vajon segíthet vagy árthat neked? Valóban léteznek ilyen szellemek? Az olvasottak arra indítottak, hogy feltegyek egypár kérdést a lelkészemnek. Egy nap a templomban felolvastam az 5Mózes 18:10, 11-et, és ezt kérdeztem:

— Miért csinálunk olyasmit, amit a Biblia elítél?

— Legjobb, ha mi csak tesszük a dolgunkat — hangzott a válasz, melyet nem igazán értettem.

Ezután felolvastam a Prédikátor 9:5-öt, és ismét egy kérdéssel álltam elő: „Miért buzdítjuk arra az embereket, hogy tiszteljék a halottakat, ha a Biblia azt írja róluk, hogy »semmit sem tudnak«?” Erre már sem a lelkész, sem a hallgatóság nem válaszolt.

Később felkerestek néhányan az egyház tagjai közül, és ezt mondták: „Mi nem vagyunk Jehova Tanúi, miért kellene felhagynunk a halottak tiszteletével és a szokásainkkal?” Ez eléggé összezavart. Noha az érvelésemhez csak a Bibliát használtam, a hívek úgy következtettek, hogy Jehova Tanúival állok kapcsolatban! Attól kezdve korábbi egyházam két tagjával rendszeresen eljártam a Királyság-terembe. Az első három hónap alatt több közeli családtagomat is sikerült felbuzdítanom annyira, hogy elkezdtek járni a keresztény összejövetelekre. Hárman közülük most Tanúk, köztük a feleségem is.

 [Táblázat/grafikon a 176—7. oldalon]

ZAMBIA — FŐBB ESEMÉNYEK

1910

1911: A Bibliai tanulmányok kötetei eljutnak Zambiába.

1919: Kosamu Mwanzát 150 társával együtt megkorbácsolják és börtönbe zárják.

1925: A Bibliakutatók fokvárosi hivatala korlátozza a prédikálást és a keresztelkedést.

1935: A kormány akadályokat gördít az irodalom behozatala elé. Húsz kiadványt betiltanak.

1936: Llewelyn Phillips felvigyázásával raktár jött létre Lusakában.

1940

1940: A kormány betiltja a kiadványaink behozatalát és terjesztését. Újra lehet keresztelkedni.

1948: Megérkeznek az első Gileádot végzettek.

1949: A kormány megszünteti Az Őrtorony folyóiratra vonatkozó betiltást.

1954: A fiókhivatal Luanshyába költözik.

 1962: A fiókhivatal Kitwébe költözik.

1969: A kormány betiltja a nyilvános prédikálómunkát.

1970

1975: A misszionáriusokat kiutasítják.

1986: Újra jöhetnek misszionáriusok az országba.

1993: Átadják a jelenlegi fiókhivatali létesítményeket Lusakában.

2000

2004: Átadják a fiókhivatal kibővített épületeit Lusakában.

2005: 127 151 hírnök tevékenykedik Zambiában.

[Grafikon]

(Lásd a kiadványt.)

Hírnökök összlétszáma

Úttörők összlétszáma

130 000

65 000

1910 1940 1970 2000

 [Térképek a 169. oldalon]

(A teljes beszerkesztett szöveget lásd a kiadványban.)

KONGÓI DEMOKRATIKUS KÖZTÁRSASÁG

ZAMBIA

Kaputa

Mbala

Isoka

Kasama

Samfya

Lundazi

Mufulira

Kalulushi

Kitwe

Luanshya

Kabwe

LUSAKA

Senanga

Zambézi

Livingstone

BOTSWANA

ZIMBABWE

MOZAMBIK

MALAWI

 [Egész oldalas kép a 162. oldalon]

[Kép a 167. oldalon]

Thomson Kangale

[Kép a 170. oldalon]

Llewelyn Phillips

[Kép a 178. oldalon]

Harry Arnott, Nathan Knorr, Kay és John Jason, valamint Ian Fergusson (1952)

[Kép a 193. oldalon]

Jobbra: Manda Ntompa a családjával a Mwange menekülttáborban (2001)

[Kép a 193. oldalon]

Lent: egy szokványos menekülttábor

[Kép a 201. oldalon]

A szolgálati kiképzőiskola első osztálya Zambiában (1993)

[Kép a 202. oldalon]

Richard Frudd és Philemon Kasipoh szki-oktatók találkoznak egy diákkal

[Kép a 206. oldalon]

A kongresszusi építményeket sárból, fűből és más, helyileg hozzáférhető anyagokból készítették

[Kép a 215. oldalon]

Balra: jelmezes bibliai dráma (1991)

[Kép a 215. oldalon]

Lent: keresztelkedésre jelöltek az „Isteni béke követei” kerületkongresszuson (1996)

[Kép a 235. oldalon]

Richmond Smith úr Feliya Kachasuval és az édesapjával, Paullal

[Képek a 251. oldalon]

Örömteli munkások a jelenlegi lusakai fiókhivatal építésén

 [Képek a 252—3. oldalon]

 (1, 2) Nemrég épült Királyság-termek

(3, 4) A zambiai fiókhivatal Lusakában

(5) Stephen Lett a kibővített fiókhivatal átadásán 2004 decemberében

[Kép a 254. oldalon]

A fiókbizottság tagjai balról jobbra: Albert Musonda, Alfred Kyhe, Edward Finch, Cyrus Nyangu és Dayrell Sharp