Lettország

LETTORSZÁG fővárosának, Rigának a központjában, a Brīvības (Szabadság) utcán áll a 42 méter magas Szabadság-szobor. Az 1935-ben leleplezett emlékmű a politikai szabadság jelképe. Ám Lettország népének egy ennél értékesebb szabadság lehetőségét kínálják fel már az 1920-as évektől kezdve; arról a szabadságról van szó, amely a bibliai igazság ismeretéből fakad. Egy beszámolóban ez olvasható erről a szabadságról: „Az egyszerű emberek . . . , férfiak és nők egyaránt örömkönnyekkel fogadják az üzenetet.” Az ellenségek évtizedekig megpróbálták megállítani ennek az értékes üzenetnek a terjedését, és értek is el némi sikert. De ahogy történetünkből ki fog derülni, nincs az az erő a földön, amely lefoghatná a Mindenhatónak vagy az ő Fiának a kezét, akinek a hatalmát nem korlátozzák politikai határok (Jel 11:15).

Attól kezdve, hogy a Német Lovagrend 1201-ben megalapította Rigát, a kommunizmus koráig Lettországot számos politikai hatalom szállta meg és kormányozta, köztük Lengyelország, Németország, Oroszország és Svédország. Lettország először 1918-ban kiáltotta ki a függetlenségét. 1940-ben aztán a Szovjetunió egyik tagköztársasága lett, és 1991-ben vált újból független állammá mint Lett Köztársaság.

A politikai függetlenség azonban nem egyenlő a valódi szabadsággal. Egyedül Jehova tudja teljesen szabaddá tenni az emberiséget, és az Isten Királyságáról szóló jó hír egyik ragyogó eleme a szabadság ígérete (Luk 4:18; Héb 2:15). Hogyan  jutott el ez a jó hír Lettországba? Történetünk egy tengerész, Ans Insberg imájával kezdődik.

Ans ezt írta: „Egy csillagos éjszakán a tengeren kiöntöttem a szívemet az Úrnak, és kértem, hogy vezessen el azokhoz, akik szellemmel és igazsággal imádják őt (Ján 4:24). Szülőföldemen, Lettországban sok képmutatást tapasztaltam a templomba járó embereknél, és ez nagyon nem tetszett. Aztán 1914-ben az ohiói Clevelandben megnéztem A teremtés története képekben (Photo-Drama of Creation) című, bibliai témájú filmet, melyet a Nemzetközi Bibliakutatók készítettek (akkoriban így ismerték Jehova Tanúit). Választ kaptam az imámra; megtaláltam az igazságot! 1916. január 9-én megkeresztelkedtem, és elkezdtem a prédikálómunkát. Amikor pénzre volt szükségem, mindig visszamentem matrózkodni.”

 Nem sokkal az I. világháború után Ans széles körben hirdette a Királyság-üzenetet Lettországban. A saját költségén közleményeket jelentetett meg Isten Királyságáról lett újságokban. Egy nyugdíjas tanár, akinek Krastin̗š volt a családneve, ezekből a közleményekből ismerte meg az igazságot, és vélhetően ő volt az első lettországi illetőségű Bibliakutató, aki átadta az életét Jehovának. Ans 1922-ben a Bibliakutatók brooklyni (New York) főhivatalában kezdett dolgozni. Rendszeresen kijárt a dokkokba, melyeket a kedvenc szószékeinek nevezett, és beszélt a Biblia igazságáról a tengerészeknek. 1962. november 30-án fejezte be földi pályafutását.

1925-ben létrejött az észak-európai hivatal Koppenhágában (Dánia), hogy felügyelje a munkát a három balti államban, Észtországban, Lettországban és Litvániában, valamint Dániában, Finnországban, Norvégiában és Svédországban. 1926 júliusában a brit Rees Taylort bízták meg a lettországi munka felvigyázásával. Ő létesített egy hivatalt Rigában, és szervezett egy kis létszámú kongresszust. A 20 jelenlevő közül 14-en részt vettek az országban folyó első prédikálókampányban. A testvérek később engedélyt kaptak a rendőrségtől nyilvános összejövetelek megtartására, és ennek köszönhetően 975-en hallgattak bibliai témájú előadásokat Rigában, Liepājában és Jelgavában németül, melyet számos lett ember beszél. Sokan jelezték, hogy örülnének, ha máskor is lennének ilyen összejövetelek.

„SZABADSÁG A NÉPEKNEK”

1927 szeptemberében mintegy 650 észtországi, lettországi és skandináviai küldött gyűlt össze Koppenhágában, hogy meghallgassa a főhivatalból érkezett Joseph F. Rutherford „Szabadság a népeknek” című előadását. A következő évben lettül is kiadtak egy füzetet ezzel a címmel, és a kolportőrök, más néven úttörők élen jártak a terjesztésében.

 Akkoriban az úttörők között volt legalább tíz német testvér is, akik segíteni jöttek Lettországba. Egyiküket Johannes Bergernek hívták, és 22 éves volt. Ezt írta: „Amikor az úttörők megérkeztek a számukra kijelölt városba, az volt az első feladatuk, hogy nyilvános előadásokat tartsanak. Így Lettországnak szinte minden városában tartottunk előadásokat. Slokában kibéreltünk egy mozit, és télen minden hétfőn tartottam ott előadást. Az emberek messziről érkeztek kis lovaik hátán.” Visszatekintve arra az időre még hozzátette: „Nem vagyok nagyon iskolázott, mégis igen nagy szolgálati kiváltságaim voltak.”

1928-ban körülbelül 40 Királyság-hírnök vett részt a prédikálómunkában, és közülük 15-en voltak megkeresztelkedve. 1929-ben, abban az évben, amikor a hivatal a rigai Šarlotes utcába költözött, további 9 fő keresztelkedett meg, és a testvérek több mint 90 000 könyvet és füzetet terjesztettek el a szántóföldön.

Korábban, még 1927-ben megkeresztelkedett egy fiatal férfi, Ferdinand Fruck, és az édesanyja, Emilie. Négy évvel  később Ferdinand rátalált a leendő úttörőtársára, miközben szülővárosában, Liepājában egy pékségben tanúskodott. A pék átszaladt a szomszédba, a testvére borbélyüzletébe. „Heinrich! Gyere gyorsan! — sürgette. — Van nálam egy férfi, aki hihetetlen dolgokról beszél.” A borbély, Heinrich Zech, nem találta hihetetlennek a bibliai igazságot, és rövid időn belül megkeresztelkedett. Csatlakozott Ferdinandhoz, és ketten sok települést bejártak biciklivel, a Királyság üzenetét terjesztve.

ELLENÁLLÁS TÁMAD

Bár a testvérek kevesen voltak, a buzgalmuk felbőszítette a papságot. Egy befolyásos rigai pap azzal fenyegetőzött, hogy mindenkit kiátkoz, aki eljár a Bibliakutatók összejöveteleire. Liepājában a papok olyan röpiratokat terjesztettek, melyekben azzal vádolták a testvéreket, hogy nem hisznek Jézus Krisztusban, és megtiltották az embereknek, hogy elfogadják a kiadványaikat. A legnagyobb egyházi lapban is pocskondiázták a Bibliakutatókat.

A kormány 1929-ben engedett az egyházaktól jövő nyomásnak, és kiutasította a német kolportőröket Lettországból. 1931-ben a legtöbb bibliatanulmányozási segédeszközünket betiltották. Vajon megbénították a testvérek munkáját ezek a támadások? A lettországi hivatalból a következő jelentés érkezett: „Az Ördögtől jövő ellenállás inkább csak arra sarkall minket, hogy még hűségesebbek legyünk. Nagy öröm, hogy végezhetjük itt a munkát . . . , és eltökéltük, hogy állhatatosak maradunk.”

1931-ben számos brit testvér jelentkezett, amikor úttörőket hívtak a balti államokba. Némelyikük abban segített, hogy a szellemi táplálék eljusson Lettországba a szomszédos Észtországból és Litvániából. Edwin Ridgewell, aki akkor 18 éves volt, Litvániába kapta a kinevezését. Most már a 90-es éveiben jár, és így idézi fel a múltat: „Két társammal, Andrew Jackkel és John Sempey-vel azt a különleges feladatot  kaptuk, hogy vigyünk be irodalmat Lettországba. Általában úgy csináltuk, hogy felszálltunk az éjszakai vonatra Riga felé, és olyan csomagokba rejtettük az irodalmat, amelyek elfértek az ülések alatti ágyneműtartóban. Mielőtt leszálltunk a vonatról, a csomagokat néhány ruhadarabbal együtt különlegesen kiképzett, tágítható bőröndökbe tettük. Minden egyes idegőrlő szállítás után ünnepeltünk. Percy Dunham, aki felügyelte a munkát, elvitt minket vacsorázni egy rigai étterembe.”

Ferdinand Fruck gyakran találkozott testvérekkel Litvánia határán. Azok átadták neki az irodalmat, ő pedig elrejtette a pajtája padlásán a széna alá. Ámde a ténykedése feltűnt a hatóságnak, és rendszeresen tartottak nála házkutatást tiltott kiadványokat keresve. Az egyik ilyen alkalommal a tisztnek nem volt kedve felmászni a padlásra, ezért Ferdinandot küldte fel maga helyett. Ő meg, hogy megnyugtassa, néhány régebbi Őrtorony folyóirattal tért vissza. A tiszt, mint aki jól végezte dolgát, távozott.

A MUNKA AZ ELLENÁLLÁS DACÁRA IS ELŐREHALAD

A skót Percy Dunhamöt, akiről az imént esett szó, 1931-ben megbízták a Lettországban folyó szántóföldi munka felvigyázásával. Mivel Percy már 1914 előtt is Bibliakutató volt, a tapasztalata felbecsülhetetlenül értékesnek bizonyult. A hivatal 1931 vége felé a következőket írta: „A munkát akadályok között végzik azok, akik anyagi értelemben szegények, de az Istenbe vetett hitben gazdagok . . . Üzenetünk iránt egyre nagyobb az érdeklődés . . . Minden héten érkeznek hozzánk látogatók, akik könyveket kérnek, és kíváncsiak rá, hogy mikor kaphatnak újabbakat.” Egy igen jelentős teokratikus fejleményről pedig így számolt be ugyanez a jelentés: „Nagy öröm volt számunkra, hogy nemrég Rigában egy összejövetelen egyhangúlag elfogadtuk azt a határozatot, amelynek értelmében felvettük az új nevet [a Jehova Tanúi nevet], melyet az Úr adott a népének.”

 A hivatal 1932-ben a Cēsu utcába költözött. Ugyanabban az évben a skót Margaret (Madge) Brown, aki 1923-ban keresztelkedett meg, és Írországban szolgált úttörőként, Lettországba költözött, és férjhez ment Percy Dunhamhöz. Közben egyre hevesebben akadályozták a munkánkat. Madge ezt írta: „Egy rigai újság 1933. február 9-én azzal vádolt meg minket, hogy kommunisták vagyunk. Másnap reggel csengettek nálunk. Ahogy ajtót nyitottam, a rendőrök pisztollyal a kezükben beviharzottak, miközben ezt kiabálták: »Kezeket fel!« Hét órán keresztül betiltott könyveket kerestek. Ebédidőben megkínáltam őket teával, és ők elfogadták.

A testvéreknek szánt irodalom nagy részét a padlásszobában tartottuk. Amikor a szolgálatos tiszt átkutatta a férjem zsebeit, talált néhány kulcsot. Megkérdezte, hogy mit nyitnak, Percy pedig megmondta, hogy a padlásszobát. Mégsem mentek fel. Mielőtt távoztak volna, a tiszt egyszerűen visszaadta a kulcsokat Percynek. Belenéztek néhány kiadványba, de azt mondták, nem tartják indokoltnak, hogy elkobozzák.

Aztán mégiscsak elkobozták őket, és elvittek még leveleket, valamennyi pénzt, egy sokszorosítógépet és egy írógépet. A rendőrség hat lett Tanú-család házában is razziázott, de nem találtak semmilyen bűnjelet, és senki ellen sem emeltek vádat.”

Abban az időben kevesebb mint 50 Királyság-hírnök volt az egész országban. A testvérek mégis szerették volna rendezni a jogállásukat, ezért kérvényezték a bejegyzésüket. Gondolhatjuk, mennyire örültek, amikor 1933. március 14-én hivatalosan bejegyezték a Nemzetközi Bibliakutatók Társaságát! Noha bibliai irodalom behozatalára nem kaptak engedélyt, a jogállásuknál fogva az országban nyomtathattak néhány füzetet. Az ünnepelt író és a Rīts című újság főszerkesztője, Aleksandrs Grīns fordította le őket lett nyelvre.

 HAMAR ÉRVÉNYTELENÍTIK A BEJEGYZÉST

Egy 1934 májusában lezajlott államcsíny következtében bevezették a rögtönítélő bíráskodást. A politikai bizonytalanságot kihasználva az igazság ellenségei azzal vádolták Isten népének tagjait, hogy kommunisták. Június 30-án a belügyminiszter bezáratta a Nemzetközi Bibliakutatók Társaságának hivatalát, és több mint 40 000 könyvet és füzetet koboztatott el, valamint egy kisebb pénzösszeget. A felszámolással papokat bíztak meg! A bejegyzés felújítására vonatkozó kérelmeket elutasították.

1939-ben kitört a II. világháború, és 1940 júniusában az orosz hadsereg bevonult Lettországba. Augusztusban Lettország a Szovjetunió 15. tagköztársaságává vált Lett Szovjet Szocialista Köztársaság néven. Október 27-én Dunhaméknek el kellett hagyniuk az országot és szeretett lett testvéreiket. Az ausztráliai fiókhivatalba kapták a kinevezésüket. Percy 1951-ben fejezte be földi pályafutását, Madge pedig 1998-ban.

A hivatal bezárása, a vezető testvérek deportálása, a háború miatti megpróbáltatások és a kemény kommunista uralom évtizedei rányomták a bélyegüket a munkára. A testvérek csak az 1990-es évek elején szabadultak meg végleg az üldözéssel teli múlt kegyetlen béklyóitól.

JEHOVA MEGVIGASZTALJA A HŰSÉGESEIT

A II. világháború idején a Tanúk egy kis lettországi csoportjának semmi kapcsolata sem volt a főhivatallal. Ennek ellenére életben tartották a hitüket „az Írásokból származó vigasztalás által” (Róma 15:4). A háború után, az 1940-es évek végén a németországi fiókhivatal végre tudott leveleket küldeni a Jelgavában, Kuldīgában, Rigában és Ventspilsben élő néhány testvérnek.

Kuldīgában, a Rigától 160 kilométerre nyugatra fekvő városban Ernests Grundmanis, aki akkor 20 éve volt az igazságban, olyan leveleket kapott Németországból, melyek igazán  a kellő időben jövő szellemi táplálékot jelentették. Az egyikben ez állt: „Mindenben bízd magad Jehova Istenre, jóságos Atyánkra. Ő a megfelelő időben támogat és megerősít majd.” Ezután idézték a 2Krónikák 16:9-et, mely így szól: „Jehova szemei bejárják az egész földet, hogy megmutassa erejét azokért, akiknek teljes a szívük iránta.” Bizony nagyon időszerűek és bátorítóak voltak az ilyen levelek!

A testvérek minden alkalmat megragadtak a kötetlen formájú tanúskodásra. Marta Baldone például, aki masszírozással foglalkozott egy ventspilsi kórházban, a betegeinek prédikált. Az egyikük Alekszandra Preklonszkaja volt (most Rezevskis). „Marta megtanította nekem, hogy Isten neve Jehova, és nagyon megszerettem ezt a nevet” — meséli.

Alekszandra édesapja, Peter, aki 1880-ban született, ugyancsak megismerte a Biblia igazságát. A lánya ezt írja: „Apa az 1917-es forradalom előtt tagja lett a kommunista pártnak, és Szentpéterváron lakott [1914 és 1924 között Petrográdnak hívták, 1924 és 1991 között pedig Leningrádnak]. De mivel a forradalom nem úgy végződött, ahogy remélte, visszaadta a pártigazolványát, és el kellett hagynia a várost. Lettországba költözött, és én bemutattam Martának. Apa, aki őszinte és kedves ember volt, azonnal elfogadta az igazságot. 1951-ben visszatért Oroszországba mint rab, mivel letartóztatták a hitéért. Szibériában halt meg 1953-ban.”

DEPORTÁLÁS SZIBÉRIÁBA

Lettországban, csakúgy, mint más olyan országokban, ahol szovjet uralom volt, az új kormány hozzákezdett, hogy minden kulturális és politikai intézményt szovjet mintára alakítson át. A kommunisták ezenkívül szövetkezetekbe egyesítették és állami tulajdonná tették az egyéni gazdaságokat. Emellett több hullámban deportálás következett — a legnagyobb az 1949-es volt —, és összesen mintegy 100 000 lett embert deportáltak Észak-Oroszországba, például Szibériába. Két évvel később a kommunisták Jehova Tanúit vették célba:  az uralmuk alatt álló országokból ezreket deportáltak, köztük legalább húszat a Lettországban maradt mintegy harminc hírnök közül.

A Ventspilsben élő Valija Lange még nem volt megkeresztelkedve, a KGB (szovjet Állambiztonsági Bizottság) mégis letartóztatta az 1950 szeptemberében tartott razziák egyikén. Egy éjszakai kihallgatás során Rigában megkérdezték tőle: „Miért vesz részt államellenes tevékenységben, ha egyszer a Szovjetunió állampolgára?” Az asszony nyugodt és tiszteletteljes hangon válaszolt: „Én csak szolgálni szeretném Jehova Istent, megérteni a tanításait, és elmondani azokat másoknak.”

Valija neve másik 19 Tanú nevével együtt rajta volt egy 1950. október 31-i keltezésű dokumentumon. Mindnyájukat tíz év szibériai kényszermunkára és vagyonelkobzásra ítélték. Egyeseket hazaengedtek, de aztán újból vádat emeltek ellenük. Paulīne Serovát például visszaküldték Szibériába újabb négy évre, miután a hatóság rájött, hogy bibliai irodalmat kap postán.

A táborokban a testvérek folytatták a prédikálást és a tanítványképzést. Jānis Garšk̗is is ott fogadta el az igazságot. 1956-ban keresztelkedett meg, és most Ventspilsben él. Ezt mondja: „Hálás vagyok Istennek, amiért megengedte, hogy munkatáborba kerüljek, különben nem ismertem volna meg az igazságot.” Milyen derék, hogy így gondolkodik!

A lett származású Tekla Onckulét politikai izgatással vádolták, és Szibériába küldték. A távoli Omszk városában száműzött Tanúktól hallott az igazságról. „Soha nem felejtem el a keresztelkedésemet — mondja. — Éjszaka történt, egy jéghideg folyóban. Az egész testem reszketett, annyira fáztam, de nagyon boldog voltam.” Tekla 1954-ben hozzáment  Alekszej Tkacshoz, aki 1948-ban keresztelkedett meg Moldáviában (most Moldova), és később deportálták Szibériába. 1969-ben ez a házaspár egy maroknyi Tanúval együtt visszatért Lettországba. Sajnos a többi lett deportált nagy része meghalt a táborokban.

AZ OTTHONIAK EGÉRUTAT NYERNEK

Néhány Tanú elkerülte a letartóztatást. Alekszandra Rezevskis ezt írja: „Azért nem deportáltak, mert állandóan vándoroltam, mindig más gazdaságban dolgoztam, így kicseleztem a KGB-t. Közben mindenkinek prédikáltam, akivel csak találkoztam. Az emberek szívesen meghallgattak, és voltak,  akik elfogadták az igazságot.” A KGB ügynökei lázasan próbálták felkutatni azt a kevés Tanút, aki még Lettország különböző pontjain lakott. Szovjetellenességgel vádolták őket. A kormány még egy olyan füzetet is terjesztett, amely hazug módon amerikai kémeknek bélyegezte a Tanúkat. A kommunista besúgók miatt a testvéreknek óvatosan kellett prédikálniuk, az összejöveteleket pedig titokban, különböző helyeken tartották.

Alekszandra és a férje, Kārlis Rezevskis az esküvőjük után Kārlis szüleinek a nyaralójába költözött. Az épület Tukums  város közelében, Rigától 68 kilométerre, egy erdő közepén állt, így télen ideális volt összejövetelek tartására. Dita Grasberga (akkor Andrišakának hívták) így emlékszik vissza: „Gyerek voltam még, amikor a családunk Rezevskisékhez járt összejövetelre. Nagy élmény volt a buszút Tukumsig, aztán a séta a havas erdőben. Amikor végre beléptünk a házba, gyakran a tűzhelyen rotyogó finom leves illata várt, amire összefutott a szánkban a nyál.”

Kārlis mindig az erdőben rejtette el az irodalmat. Egyszer elásott két, könyvekkel teli szatyrot, és gondosan megjelölte a helyet. Ám aznap éjjel egy heves vihar elmosta a jelzést. Kārlis próbálta megkeresni a szatyrokat, de hiába. Azóta is ott hevernek valahol eltemetve.

Nyáron a testvérek erdőkben, tavaknál vagy a tengerparton tartották az összejöveteleket. Ugyanúgy, mint a Szovjetunió befolyása alá tartozó más országokban, kihasználták az esküvőket és a temetéseket, hogy bibliai témájú előadásokat tartsanak. Az 1960-as és 70-es években észtországi testvérek, köztük Viljard Kaarna, Silver Silliksaar és Lembit Toom átjártak Lettországba, hogy előadásokat tartsanak, irodalmat vigyenek, és összegyűjtsék a mintegy 25 megkeresztelt hírnök szántóföldi jelentését. A lett testvérek nagyon örültek neki, hogy megkapják Az Őrtorony folyóiratot oroszul, majd Pauls és Valija Bergmanis lefordította lett nyelvre. A fordítást kézzel írták iskolai füzetekbe.

„CSAK EGY ŐRTORONY FOLYÓIRATUNK VOLT”

Az 1970-es és 80-as években észtországi testvérek megkapták Az Őrtorony folyóiratot mikrofilmen Oroszországban, és becsempészték Lettországba. Mivel a fényképezés népszerű hobbi volt abban az időben, a testvéreknek megvolt otthon a felszerelésük ahhoz, hogy előhívják a negatívokat, és másolatokat készítsenek terjesztésre. Egyszer-egyszer más kiadványok is bejutottak az országba ezen a módon, főként Litvániából és Ukrajnából.

 „Csak egy Őrtorony folyóiratunk volt — idézi fel Vida Sakalauskiene, aki tíz év körüli kislány volt akkor. — Egy darabig úgy volt, hogy minden csoport megkapta a negatívból előhívott folyóiratot fotópapíron, és családról családra adták, hogy mindenki elolvashassa és készíthessen róla jegyzeteket. Senkinél sem maradhatott 24 óránál tovább. Az összejövetelen a tanulmányozásvezetőnél volt a folyóirat, mi pedig emlékezetből vagy a jegyzeteinkből válaszoltunk a kérdésekre.” Ez a szellemi táplálék segített Vidának, hogy az iskolában szilárdan ki tudjon állni az igazság mellett. A testvérének, Romualdasnak is erőt adott a feddhetetlensége megőrzéséhez, amikor a keresztényi semlegessége miatt börtönbe került.

MINDENFAJTA EMBER ELFOGADJA AZ IGAZSÁGOT

Vera Petrova 27 éven át tevékeny tagja volt a kommunista pártnak. „Az volt az egyik feladatom, hogy menjek el a templomba, és ellenőrizzem, hogy hány párttag van jelen, és ezeket jelentsem a helyi párttitkárságon — meséli. — Közben a két lánytestvérem közül az egyik megismerte az igazságot, és tanúskodott nekem. Felcsigázta az érdeklődésemet, ezért kértem egy Bibliát egy orosz ortodox paptól.

— Minek magának Biblia? — kérdezte.

— Szeretném tudni, hogy összhangban van-e vele az, amit ön tanít — feleltem.

Nem kaptam tőle Bibliát, úgyhogy máshonnan szereztem be, és elkezdtem olvasni. Hamar rájöttem, hogy az egyház tanításai nem a Biblián alapulnak. Előrehaladtam szellemileg, és kiléptem a kommunista pártból. 1985-ben keresztelkedtem meg.”

A II. világháború előtt Teofīlija Kalvīte ápolónő hozzáment Daugavpils polgármesteréhez. A férjét sajnos a háború elején eltűntnek nyilvánították. Teofīlija tele volt gondokkal, és sok embert látott szenvedni és meghalni. A háború  után ő töltötte be a Lett Vöröskereszt elnöki tisztét, és 61 éves egészségügyi pályafutása során legalább 20 állami kitüntetést kapott. Körülbelül 65 éves korában találkozott egy Tanúval, Paulīne Serovával, aki elmagyarázta neki a Bibliából, hogy miért engedi meg Isten a gonoszságot. Teofīlija elfogadta az igazságot, és az a még nagyobb kiváltság jutott neki, hogy segíthetett az embereknek szellemileg meggyógyulni. Mindvégig hűséges maradt; 1982-ben halt meg.

„Ó, EZ EGY SZÓTÁR”

1981-ben a tizennyolc éves Jurij Kaptolát * elítélték három évre, mivel ragaszkodott keresztényi semlegességéhez. Jurij így számol be a történtekről: „A büntetésemből két évet Szibériában töltöttem le. Sátrakban laktunk, és az erdőben dolgoztunk, még akkor is, ha mínusz 30 Celsius-fokra süllyedt a hőmérséklet! Jehova mindig gondoskodott rólam szellemileg. Egyszer például édesanyám küldött nekem egy Görög Iratokat egy élelmiszeres csomagban. Az őr a csomag átvizsgálásakor észrevette a könyvet. »Ez meg mi?« — kérdezte. Mielőtt válaszolni tudtam volna, egy közelben álló ellenőr így szólt: »Ó, ez egy szótár.« Megengedte, hogy megtartsam.

 1984-ben szabadultam. Nem a szülőföldemen, Ukrajnában telepedtem le, hanem Rigában, ahol aztán körülbelül két évig a Tanúk egy kis csoportjával ápoltam kapcsolatot. De mivel Lettország még a Szovjetunió része volt, újból behívtak katonának. Mi lett az ügy vége? 1986. augusztus 26-án ismét kényszermunkára ítéltek, ezúttal négy évre, és Lettországban kellett letöltenem a büntetésemet. Riga után egy Valmiera közeli táborba kerültem. 1990 elején, a szabadulásom előtt a tárgyaláson a bíró ezt mondta: »Jurij, nem volt törvényes a döntés, amely alapján négy évvel ezelőtt bebörtönözték. Nem lett volna szabad elítélniük önt.« Hirtelen szabad lettem!”

Jurij 1991-ben csatlakozott az egyetlen lettországi gyülekezethez, és vénként szolgált egy másik testvérrel. „Csakugyan fehérek voltak a szántóföldek az aratásra” — írja.

Amikor Jurij először ment Lettországba, szóba elegyedett egy nővel, aki éppen egy sírt rendezgetett. Elmeséli, mi történt: „Megkérdeztem tőle, hogy szerinte miért olyan rövid az élet, mire ő közelebb lépett hozzám, és elbeszélgettünk. Pár perc múlva letört egy nagy faág, és éppen oda esett, ahol az imént még ő tett-vett. Ha ott marad, rázuhan az ág. Megadta a címét, és megkértem egy testvérnőt, hogy látogassa meg. Ez a hölgy 1987-ben a fiával és a menyével együtt megkeresztelkedett.”

AZ EMBEREKET SZERETIK, NEM A KÉNYELMES ÉLETET

A Szovjetunió egyéb területeiről sok más fiatal is Lettországba költözött, hogy segítsen. Nem volt könnyű az életük, de szívesen hoztak áldozatot. Például Anna Batnya, aki most különleges úttörőként szolgál, egy varrodában talált munkát, és munkásszállóban lakott. „A körülmények egyáltalán nem voltak eszményiek — meséli. — Kötetlen formában tanúskodtunk vonatokon, állomásokon, parkokban, temetőkben és templomok környékén.

A vonatok mindig zsúfoltak voltak. Kettesével jártuk a kocsikat, úgy prédikáltunk. Az egyikünk tanúskodott, a másik  meg őrködött. A közelben levő emberek gyakran bekapcsolódtak a beszélgetésbe, így néha minden irányból záporoztak ránk a kérdések. Amikor a vonat megállt, átmentünk egy másik kocsiba, ha kellett. Nagy öröm volt tapasztalni, hogy Jehova megáldja a szolgálatunkat.”

Angelina Cvetkova először azután hallott az igazságról, miután épp a templomban imádkozott. Felidézi, hogy mi történt: „1984-ben Aldona Dron̗uka, aki Jehova Tanúja, odajött hozzám, és megkérdezte, hogy olvastam-e már a Bibliát. »Beleolvastam, de nem értem, és sok kérdésem van« — válaszoltam. Címet cseréltünk, és attól kezdve rendszeresen beszélgettünk Isten Szaváról. Néhány hónap múlva Aldona meghívott egy esküvőre Litvániába, és én elfogadtam a meghívást. Körülbelül 300-an voltunk. A fogadáson egymást követték a bibliai témájú előadások, amin kicsit meglepődtem.

Ott tudtam meg, hogy én Jehova Tanúival tanulmányozok, és hogy az esküvő egyben kongresszus is! A megdöbbentő felismerés ellenére meghatott ezeknek az alázatos embereknek a szeretete és egysége. 1985-ben megkeresztelkedtem, és 1994-ben elkezdtem az úttörőszolgálatot. Hat gyermekem közül öt már megkeresztelkedett, a legfiatalabb pedig kereszteletlen hírnök.”

 RÉSZT VEHETNEK NAGYOBB ÖSSZEJÖVETELEKEN

Az 1980-as évek közepén számos kommunista országban enyhült a szigor, és Jehova Tanúi szabadabban összejöhettek. 1989-ben mintegy 50 lettországi küldött vett részt az „Isteni önátadás” kerületkongresszuson Lengyelországban. „Fordulópont volt a szellemi fejlődésemben, hogy együtt lehettem ezzel a sok-sok testvérrel” — fogalmaz Marija Andrišaka, aki most különleges úttörőként szolgál.

 1990-ben újra több mint 50 küldött utazott Lettországból Lengyelországba, a „Tiszta nyelv” jeligéjű kongresszusra. Az egyikük, Anna Mančinska minden követ megmozgatott, hogy ott lehessen. Elmeséli, mi történt: „A vonatállomásra igyekeztem, amikor rájöttem, hogy otthon hagytam néhány iratot, amelyre szükségem volt a határon. Taxiba ültem, összeszedtem a papírokat, de mire visszaértem az állomásra, a vonat már elment. Száguldottunk a következő állomásra,  de már késő volt. Végül egészen Litvániáig mentem a taxival, és Rigától 250 kilométerre értem utol a vonatot. Nem volt olcsó mulatság a taxizás, de megérte!” Anna most a lettországi Bétel-család tagja.

A testvérek 1991-ben végre nyíltan rendezhettek kongresszusokat az egykori szovjet köztársaságokban. Több autóbusznyi küldött utazott Lettországból az észtországi Tallinnba, hogy jelen legyen a „Szabadságszeretők” jeligéjű kongresszuson. Milyen találó volt ez a téma!

Ruta Barakauska, aki Vainodébe valósi, rábeszélte nem Tanú férjét, Ādolfsot, hogy menjen el vele Tallinnba. „Nem állt szándékomban a kongresszusra menni — mondja Ādolfs. — Alkatrészeket akartam venni a kocsihoz. De miután részt vettem az első ülésszakon, annyira tetszettek az előadások, Jehova Tanúi barátságos viselkedése, tiszta beszéde és egymás iránti szeretete, hogy végig ott maradtam.  Hazatérésünk után elkezdtem tanulmányozni a Bibliát, és igyekeztem uralkodni indulatos természetemen. 1992-ben csatlakoztam a feleségemhez mint Jehova megkeresztelt Tanúja.”

Az 1990-es évek elején Lettországban nem lehetett megfelelő helyet bérelni kerületkongresszusok megtartására, ezért a testvérek elsősorban Észtországba és Litvániába utaztak. Az első lettországi kongresszust 1998-ban tartották „Isten szerinti életút” jeligével egy nagy rigai sportcsarnokban. A hallgatóság a nyelvek szerint három részre volt osztva: lett, orosz és lett jelnyelv. Az utolsó ima után kitört a taps, sokan sírtak örömükben, és hálásak voltak Jehovának ezért a mérföldkőnek számító eseményért.

GYORS NÖVEKEDÉS

A kommunista éra után a munka nagy léptekben haladt előre Lettországban. 1995 előtt azonban a Királyság-szolgálatunk nem jelent meg lett nyelven, ami miatt a testvérek bevezetői a szolgálatban nem mindig voltak eléggé csiszoltak. A hiányosságot a buzgalmukkal pótolták. Dace Šk̗ipsna elmondja, hogyan hallott először az igazságról: „1991-ben egy utcai árustól vettem egy pokolról és túlvilágról szóló könyvet. Egypár lépést tettem, amikor valaki megszólalt a hátam mögött: »Maga mérget vásárolt!«

Erre mintha gyökeret vert volna a lábam. Egy Jehova Tanúja házaspár volt az. Bemutatkoztak, és beszélgettünk a Bibliáról. Gyakorlatilag minden témát érintettünk: a hádeszt, a gyehennát, a karácsonyt, a keresztet, és végül az utolsó napokat! Be kell vallanom, hogy nem mindent értettem kristálytisztán, de tetszett, amit hallottam. Telefonszámot cseréltünk, és a következő hetekben a Tanú-házaspár rengeteg bibliai kérdésemre válaszolt.”

 „ÖRÜLÖK, HOGY NEM HÁTRÁLTAM MEG”

Jānis Folkmanis szovjet súlyemelőbajnok volt, és az utolsó versenyén, 1993 márciusában Lettország bajnoka lett. Ezt meséli magáról: „Az egyik kollégám, Jānis Cielavs 1992-ben meghívott, hogy üljek be a bibliatanulmányozására. Az az alkalom megváltoztatta az életemet. Három hónappal azután, hogy megnyertem az országos súlyemelő-bajnokságot, Királyság-hírnök lettem. 1993 augusztusában meg is keresztelkedtem. Az edzőmnek nem tetszett, hogy az edzőteremben tanúskodok. De örülök, hogy nem hátráltam meg. A barátaim, Eduards Eihenbaums és Edgars Brancis elmondják, miért.”

 Halljuk először Eduardsot: „Jānis Folkmanis felajánlott egy ingyenes házi bibliatanulmányozást. »Ha tényleg ingyen van, akár el is kezdhetjük« — mondtam erre én. Így is tettünk. Logikusan hangzott, amit tanultam, főleg a feltámadás tanítása; több értelme volt, mint a lélek halhatatlanságának. A feleségem is tanulmányozni kezdett, és 1995-ben keresztelkedtünk meg.”

Edgars története pedig így hangzik: „Jānis buzgón tanúskodott az edzőteremben. Négyszer ajánlotta fel a bibliatanulmányozást, és én mindannyiszor visszautasítottam. Elfogadtam viszont Az Őrtorony és az Ébredjetek! folyóiratot, valamint az Örökké élhetsz Paradicsomban a földön című  könyvet. Közben folyton azon törtem a fejem, hogy miért érdekelhet a Biblia egy ilyen híres sportolót. Végül aztán győzött a kíváncsiságom, és elkezdtem tanulmányozni. 1995-ben megkeresztelkedtem, és most különleges úttörő vagyok.”

Voltak, akiknek meg kellett szabadulniuk rossz szokásaiktól, hogy elnyerhessék Isten tetszését. Aivars Jackevičsnek például az ital volt a gyengéje. „A hétvégén úgy kezdődött az ivászat, hogy reggelire bedobtam egy sört, aztán megittam egy üveg vodkát. 1992 januárjában egy este otthon voltam felkötözött karral. Sötét gondolatok jártak a fejemben, és meg akartam ölni magam. Előző nap kiraboltak, mikor részeg voltam. Egyszer csak kopogtattak. Az egyik szomszédom volt az, aki korábban már többször beszélt nekem a Bibliáról. Elbeszélgettünk, felajánlotta a bibliatanulmányozást, én meg elfogadtam.

A tanulmányozás napján egyáltalán nem ittam, így könnyebb volt előrehaladni. Attól kezdve, hogy megtudtam, hogy igazából mi történik a halottakkal, és hogy nem kerülök a pokol tüzére — ettől ugyanis mindig féltem —, hetente háromszor tanulmányoztam. Négy hónapon belül kereszteletlen hírnök lettem. A Biblia azonban arra figyelmeztet minket, hogy »aki úgy gondolja, hogy áll, vigyázzon, hogy el ne essen«. Ostoba módon egy estét rossz társaságban töltöttem, leittam magam, és megint előjöttek az öngyilkos gondolataim. De Jehova irgalmas és türelmes, és néhány szerető testvér a segítségemre sietett. Nagyon tanulságos volt ez az eset. 1992-ben megkeresztelkedtem, és most a lettországi Bétel-család tagja vagyok” (1Kor 10:12; Zsolt 130:3, 4).

Māris Krūmin̗š, aki ugyancsak a Bételben dolgozik, gyökeresen megváltoztatta az életét, hogy Jehovát szolgálhassa. „A katonai szolgálat után kiábrándult voltam — mondja. — Később kicsaptak az egyetemről, mert nem jártam be az órákra. Semmi célt nem láttam magam előtt, bűncselekményekben vettem részt, és egyik éjszaka, miután részegen verekedésbe keveredtem, letartóztattak. A cellámban ülve  azon tűnődtem, hogy milyen törvényeket szegtem meg, és arra jutottam, hogy sok emberi törvény igazából Isten törvényeire épül. Életemben először bocsánatért imádkoztam Istenhez, és megfogadtam, hogy keresni fogom őt.

A szabadulásom után több egyház istentiszteleteire is elmentem, de mindig csalódnom kellett. Így hát elkezdtem olvasni a Bibliát és más vallásos könyveket. 1990-ben találkoztam egy volt osztálytársammal a vonaton, és megtudtam róla, hogy Jehova Tanúja. Az alatt a rövid utazás alatt Jehova megnyitotta a szívemet, miközben a régi barátomat hallgattam, aki arról beszélt, hogy mi Isten szándéka az emberiséggel, és miért van szenvedés a világban. Tanulmányozni kezdtem, és 1991-ben hírnök lettem, 1992-ben pedig megkeresztelkedtem. Egy évvel később a lettországi Bétel-család tagjává váltam, és 1995-ben feleségül vettem egy finn úttörőt, Simonát.”

Edgars Endzelis jogot hallgatott. „Az 1990-es évek elején érezhető volt, hogy politikai változások várhatóak — mondja. — Rigában jártam jogi egyetemre, és sok diák az élet  céljáról folytatott eszmecseréket. Olyan könyveket olvastam, melyek a filozófiáról és a keleti vallásokról szóltak. Emellett az aikidó nevű önvédelmi küzdősportot űztem. Aztán a feleségem, Elita és én kapcsolatba kerültünk Jehova Tanúival.

Életünk első összejövetelén a lettül és az oroszul beszélő testvérek egyaránt nagyon barátságosan viselkedtek velünk. Őszinte szeretetük nagy hatással volt ránk. Nagyjából ekkor történt az is, hogy az aikidóoktatóm kijelentette, hogy csak azok válhatnak az aikidó mestereivé, akik a zen buddhizmust gyakorolják. Búcsút is mondtam az aikidónak! Kis idő múlva levágattam a hosszú hajamat, és 1993 márciusában  Elitával együtt megkeresztelkedtem. Azóta abban a megtiszteltetésben van részem, hogy jogi ismereteimet »a jó hír védelmezésében és törvényes megerősítésében« kamatoztathatom Lettországban” (Fil 1:7).

HITPRÓBÁK

1993-ban négy lánynak, akik egy jelgavai konzervatóriumba jártak, próba alá került a hite, amikor a kórusukat felkérték, hogy egy függetlenség napi ünnepen énekeljen. A lányok még újak voltak az igazságban, de elhatározták, hogy Isten kedvében járnak. Egy levélben a keresztényi  lelkiismeretükre hivatkozva tisztelettel megkérték a kórusvezetőjüket, hogy hadd ne kelljen elmenniük az ünnepélyre. Mit tett erre a kórusvezető? Írásban választás elé állította a lányok szüleit: vagy énekelnek a gyermekeik, vagy kicsapják őket az iskolából. A lányok a három héber ifjúhoz hasonlóan Jehovának engedelmeskedtek (Dán 3:14, 15, 17; Csel 5:29).

Az egyikük Dace Puncule volt. Így emlékszik vissza erre az esetre: „Az ima és a testvérek támogatása segített, hogy hűségesek maradjunk. Kicsaptak minket, de soha nem bántam meg, hogy szilárdan kiálltam az igazság mellett. Jehova gondoskodott rólam. Mindössze néhány hónap múlva egy ügyvédi irodában találtam állást, és az ott szerzett tapasztalat  később hasznosnak bizonyult a Bételben is. 2001 óta szolgálok a fiókhivatalban.”

Némelyek feddhetetlensége a vérkérdés kapcsán lett próbára téve. Jelena Godlevszkaját 1996. szeptember 6-án elütötte egy autó, és a 17 éves lánynak több helyen eltört a medencecsontja. Jelena szellemi érettségről tanúskodva eltökélte a szívében, hogy tartózkodik a vértől (Csel 15:29). Lettországban abban az időben a legtöbb orvos nem volt otthon a vér nélküli technikákban, ezért a vele foglalkozó orvosok nem voltak hajlandók elvégezni a korrekciós műtétet. Körülbelül egy héttel később az egyik éjjel két orvos kegyetlen módon ráerőszakolta Jelenára a vérátömlesztést, és a lány meghalt.

Jelena édesanyja, Marina még nem volt Tanú akkor. Elmondja: „Elképesztő volt látni, hogy milyen szilárdan hisz a lányom Jehovában és az ígéreteiben. Nem alkudott meg.” Marina most már megkeresztelt Tanú, és a családjával együtt alig várja, hogy magához szoríthassa Jelenát a feltámadáskor (Csel 24:15).

SZELLEMILEG ÉRETT FÉRFIAK FONTOS FELADATOKAT LÁTNAK EL

Mivel a hírnökök száma gyorsan gyarapodott, szükség volt szellemileg érett férfiakra, akik vállalják a vezetést. 1992-ben felajánlották három lettül is tudó testvérnek, akik az Egyesült Államokban nőttek fel, hogy szolgáljanak misszionáriusokként Lettországban. Valdis Purin̗š feleségét Lindának, Alfreds Elksnisét pedig Dorisnak hívják. Velük tartott még Ivars Elksnis, Alfreds öccse. Mind az öten 1992 júliusában érkeztek meg Rigába. Négyszobás lakásuk misszionáriusotthonként, irodalomraktárként és fordítói központként működött.

Nyelvtanulás közben jól jön a humorérzék. „Két fiatal nővel tanulmányoztam, és megpróbáltam elmagyarázni, hogyan beszélt Sátán Évához egy kígyó által — meséli Doris  Elksnis. — De véletlenül egy olyan lett szót használtam, amelyik csak hasonlít a kígyó jelentésű szóra. Azt mondtam, hogy az Ördög egy disznón keresztül beszélt!”

1994-ben megérkezett Peter és Jean Luters Ausztráliából. Peter, aki 1954-ben keresztelkedett meg, Lettországban született, de Ausztráliában nőtt fel. Jean, aki szeretetteljes és kedves egyéniségével hamar belopta magát mindenki szívébe, 1999-ben sajnos elhunyt. Peter úgy döntött, hogy Lettországban marad, és most a fiókbizottságban szolgál. „Amikor idejöttünk, azt tapasztaltuk, hogy a lett testvérek buzgón prédikálnak — meséli. — De a gyülekezeteknek még nem volt kiutalva meghatározott terület, és még Riga egyes részei sem voltak bemunkálva. Csupán néhány gyülekezetben tartottak rendszeresen nyilvános előadásokat. Mindkét hiányosságot gyorsan orvosoltuk.”

A GILEÁDOT VÉGZETTEK FELLENDÍTIK A MUNKÁT

Az első, Gileádot végzett misszionáriusok 1993 elején érkeztek. A két svéd házaspárt, Anders és Agneta Berglundot, valamint Torgny és Lena Fridlundot Jelgavába jelölték ki. A városban akkor több mint 60 000 ember élt, és 28 hírnök tevékenykedett. Anders, aki most a fiókbizottság tagja, ezt meséli: „A megérkezésünk után rögtön elmentünk a testvérekkel a szántóföldi szolgálatba, és mondhatom, nem hagytak minket unatkozni! Voltak napok, amikor egyik tanulmányozásról a másikra rohantunk, egyvégtében 7-8 órán keresztül, és még enni sem álltunk meg! A buzgalmuk minket is ösztönzött. Sokan, akik akkor tanulmányoztak, most már maguk is a teljes idejű szolgálatban vannak.”

Torgny Fridlund a következő emlékét idézi fel: „A három hónapos nyelvtanfolyam után már elboldogultunk a nyelvvel. Egy olyan területet választottunk ki, amely a II. világháború óta nem volt bemunkálva, de nem találtunk kedvező fogadtatásra. Talán rossz módszerrel próbálkoztunk? Miután megbeszéltük a dolgot, változtattunk a bevezetőnkön,  és minden ajtónál felolvastunk egy bibliaverset. Így több bibliatanulmányozást is sikerült bevezetnünk.”

1995 áprilisában más Gileádot végzettek is jöttek. Közöttük volt a finn származású Basse és Heidi Bergman is, akik most az utazómunkában vannak egy orosz nyelvű körzetben. „Megkértem a helyi testvéreket, hogy javítsanak ki, ha valamit rosszul mondok a szolgálatban — meséli Basse. — Annyira belejöttek, hogy ösztönösen nemcsak a szolgálatban javítottak ki, hanem az összejöveteleken is! Nagyon jólesik, hogy most már így nyilatkoznak rólam: »Basse már közénk való.«”

A dániai születésű Carsten és Jannie Ejstrup együtt szolgált Lettországban egészen addig, míg Jannie, aki még 40 éves sem volt, el nem veszítette a rákkal folytatott küzdelmét. „Úgy tudom leginkább kimutatni a Jehova iránti tiszteletemet, ha hűségesen megmaradok a misszionáriusi megbízatásomban” — vallja Carsten. Milyen remek példát mutatnak az ilyen testvérek!

SZOLGÁLATI KIKÉPZŐISKOLÁT VÉGZETTEK ÉRKEZNEK

1994-től kezdve több mint húsz olyan testvért küldtek Lettországba Lengyelországból, Nagy-Britanniából és Németországból, akik elvégezték a szolgálati kiképzőiskolát. Elsőkként a dán Michael Udsen és Jess Kjaer Nielsen érkezett. A Daugavpils nevű iparvárosba, Lettország második legnagyobb városába nevezték ki őket.

Jess így számol be az élményeikről: „Egy hideg januári délutánon indultunk Daugavpilsbe, amely úgy 240 kilométerre van Rigától délkeletre. Rigában még havazott is, amikor bemásztunk az öreg mikrobuszba, mely tele volt irodalommal. A testvér, aki vezette, nem beszélt angolul, mi pedig nem tudtunk sem lettül, sem oroszul. Körülbelül 50 kilométerenként megállt, és babrált valamit a motor körül. Egy biztos, nem a fűtést szerelte, mert bent ugyanolyan hideg volt, mint kint! De azért túléltük a zötykölődést. Majdnem éjfélre  értünk Daugavpilsbe. Akkoriban 16 hírnök volt a városban. A következő év végére majdnem megduplázódott a számuk.”

FORDÍTÁS LETT NYELVRE

1992 előtt elsősorban oroszul jelentek meg a kiadványok, és a lett emberek többsége megértette őket. De sokan jobban szerettek az anyanyelvükön olvasni. „Figyelemre méltó, hogy a néhány száz új hírnök között némelyeknek volt fordítói gyakorlatuk, és láthattuk, amint Isten szent szelleme irányítja ezeknek a készséges fiatal testvéreknek és testvérnőknek a munkáját” — olvasható egy jelentésben.

A fordítók szorgos munkájának köszönhetően Az Őrtorony 1995 januárjától havonta, 1996 januárjától pedig félhavonta lett nyelven is megjelenik. Ma már olvasható lettül többek között számos könyv, füzet és az Ébredjetek! folyóirat is.

A fordítói csapat 1993 elején a rigai misszionáriusotthonban kialakított szűkös helyről átköltözött egy Brīvības utcai lakásba. 1994 augusztusában pedig a Miera utca 40. szám alatti, felújított hivatalba helyezték át a csapatot. Hogyan jutottak hozzá a testvérek ehhez az új ingatlanhoz?

NAGYLELKŰ AJÁNDÉK

George Hakmanis és a felesége, Sigrid menekültként hagyták el Lettországot a II. világháború idején. A házaspár Londonban ismerte meg az igazságot, és 1951-ben keresztelkedett meg. A következő évben az Egyesült Államokba emigráltak, 1992-ben pedig visszatértek Lettországba öt évre.

Miután Lettország 1991-ben kivált a Szovjetunióból, a lakosai visszakövetelhették az államtól az ingatlanaikat. Sigrid és a nővére, aki szintén Tanú, több mint 50 éven át megtartották a családi iratokat, így megkaphatták a Miera utca 40. szám alatti épületet. Ők kedvesen Jehova szervezetének adományozták a házat. A testvérek négyemeletes fordítói központtá alakították, ahol 20 fő lakhatott.

 Milton G. Henschel, a Vezető Testület tagja részt vett az 1994. augusztus 20-án tartott átadási programon. Azt tanácsolta a testvéreknek, hogy vásárolják meg a 42. szám alatti szomszédos ingatlant, ahol egy ötemeletes épület állt. A tulajdonosa az Egyesült Államokban élt, és beleegyezett, hogy eladja. Ezt az épületet is teljesen felújították, és a Bétel-család 35 fősre duzzadt.  Azóta további bővítések során 55 Bétel-szolga részére alakítottak ki irodákat és szobákat.

TÖRVÉNYES ELISMERÉS

A munkánk törvényes elismertetése a mai napig nem megy könnyen Lettországban. 1996-ban a tisztviselők a Jelena Godlevszkajáról megjelent kedvezőtlen sajtóhírekre hivatkozva tagadták meg a bejegyzést. Az egyik parlamenti képviselő még arra is célzott, hogy a munkánkat valószínűleg be fogják tiltani! A testvérek ennek ellenére kitartóan keresték a kapcsolatot a hivatalos személyekkel, és elmagyarázták nekik a munkánk jellegét. Végül 1998. október 12-én az Országos Emberi Jogi Hivatal igazgatója bejelentette, hogy egy egyéves próbaidőre hivatalosan bejegyeznek két gyülekezetet, a Riga-Közép és a Riga-Torn̗akalns Gyülekezetet. Egy hónappal később a Jelgavai Gyülekezet is be lett jegyezve.

A lett törvények előírják, hogy az új gyülekezeteket évente újra be kell jegyeztetni. Az állandó bejegyzésnek az a feltétele, hogy legalább tíz gyülekezet már tíz éve folyamatosan be legyen jegyezve. Közben a bejegyzésre váró gyülekezetek kormányzati beavatkozás nélkül tarthatják az összejöveteleiket.

ÖSSZEJÖVETELI HELYEKET KERESNEK

Az 1990-es években tapasztalt gyors növekedés miatt nagyobb összejöveteli helyekre volt szükség. 1997-ben egy megfelelő ingatlant árverésre bocsátottak Daugavpilsben, és csak a testvérek tettek árajánlatot. 1998 decemberében kezdődött a felújítása, és nyolc hónappal később a városban szolgáló több mint 140 hírnök izgatottan gyűlt össze a saját Királyság-termében.

Az első Királyság-terem, amelyet újonnan építettek, 1997-ben készült el Jūrmalában. Egy ottani bibliatanulmányozó annyira elámult a munka minőségén, hogy megkérte a Tanúkat, hogy neki is építsenek egy házat. A testvérek természetesen nemet mondtak, és elmagyarázták, hogy a munkánk vallási jellegű. Időközben a testvérek Riga Torn̗akalns nevű  kerületében kedvező áron megvettek egy kiégett moziépületet. 1998 augusztusára gyönyörű Királyság-teremmé alakították, melyben két terem kapott helyet.

SEGÍTSÉGET KAPNAK FINNORSZÁGBÓL

A finnországi testvérek rengeteg támogatást nyújtottak, hogy előrehaladjon a lettországi munka. 1992 és 2004 között a felvigyázást is vállalták. Ezenkívül Finnországban nyomtatják a lett folyóiratokat, és az évek folyamán hozzáértő testvéreket küldtek a munka irányítására. Ilyen testvér Juha Huttunen is, aki a feleségével, Tainával 1995-ben költözött Lettországba. Juha most a fiókbizottságban szolgál. Ruben és Ulla Lindh, akik összesen már több mint 80 évet töltöttek a teljes idejű szolgálatban, ugyancsak kincset értek. Lindh testvér négy évig szolgált a lettországi fiókbizottságban, mielőtt visszatért Finnországba.

Megjegyzendő még, hogy több mint 150 finn testvér segített különböző építkezéseken. Annak köszönhetően, hogy a testvérek ilyen szeretettel fáradoztak a társaikért, és Jehova gazdagon megáldotta a hírnökök, az úttörők és a misszionáriusok szolgálatát, Lettországban 2004. szeptember 1-jén önálló fiókhivatal létesült.

KÜLÖNLEGES PRÉDIKÁLÓKAMPÁNYOK

A lettországi hírnökök zöme városokban és azok környékén él. 2001 elején a gyülekezetek kaptak egy levelet, amelyben arra buzdították a hírnököket, hogy a szabadságuk egy részében vegyenek részt egy különleges prédikálókampányban elszigetelt területeken. A 93 jelentkezőt kilenc csoportra osztották, és jó néhány vidéki városkát és falut kiutaltak nekik.

Vjačeslavs Zaicevs, aki a Bétel-család tagja, szabadságot vett ki, hogy részt vehessen a kampányban. „Remek lehetőség volt arra, hogy jobban megismerjek más testvéreket és testvérnőket — mondja. — A tanúskodás után együtt vacsoráztunk, tapasztalatokat meséltünk, és megterveztük a következő  napot. Aztán fociztunk egyet, és lehűtöttük magunkat egy tóban. Egy kicsit olyan volt, mintha már a Paradicsomban lettünk volna!”

A testvérek több mint 4200 órát töltöttek a szolgálatban — hírnökönként átlagban több mint 41 órát —, 9800-nál is több kiadványt terjesztettek, 1625 újralátogatást végeztek, és 227 bibliatanulmányozást vezettek. Azóta minden évben szerveznek hasonló kampányokat.

SOKAN MEGTALÁLJÁK AZ IGAZI SZABADSÁGHOZ VEZETŐ UTAT

Történetünk a lett Ans Insberggel kezdődött, aki egy csillagos éjszakán a tengeren kiöntötte a szívét Istennek. Meg akarta találni azokat, akik „szellemmel és igazsággal” mutatnak be imádatot (Ján 4:24). Jehova meghallgatta őszinte kérését. Azóta Lettországban több mint 2400 tiszta szívű ember ismerte meg az igazságot Istenről, és csaknem ugyanennyien tanulmányozzák a Bibliát. Bizony még mindig sok a tennivaló! (Máté 9:37, 38).

Jehova Tanúi Lettországban nagyon szívesen segítenek mindenkinek, aki igazi szabadságra vágyik. Nem arról a szabadságról beszélnek nekik, amelyet a Brīvības utcán álló Szabadság-szobor jelképez, hanem Isten Királyságára hívják fel a figyelmüket. Azok, akik sóvárognak ez után a Királyság után, és „szellemmel és igazsággal” imádják Jehovát, hamarosan minden fájdalomtól és szenvedéstől megszabadulnak majd. Igen, megízlelhetik a tökéletes szabadságot, ’Isten gyermekeinek dicsőséges szabadságát’ (Róma 8:21).

[Lábjegyzet]

[Oldalidézet a 190. oldalon]

„Soha nem felejtem el a keresztelkedésemet. Éjszaka történt, egy jéghideg folyóban. Az egész testem reszketett, annyira fáztam, de nagyon boldog voltam”

[Oldalidézet a 203. oldalon]

„Valaki megszólalt a hátam mögött: »Maga mérget vásárolt!«”

 [Kiemelt rész/térképek a 184—5. oldalon]

Lettországról RÖVIDEN

Az ország:

Kelet—nyugati kiterjedése körülbelül 450 kilométer, észak—déli irányban pedig 210 kilométer. Területének mintegy 45 százalékát erdők borítják. Élnek itt többek között hódok, őzek, szarvasok — például jávorszarvasok —, hiúzok, vidrák, fókák, vaddisznók és farkasok. Számos madárfaja között megtalálható a fekete gólya, a gém, a fülemüle és a fakopáncs.

Az emberek:

A 2,3 milliós lakosságnak több mint az egyharmada a fővárosban, Rigában él. A legnagyobb vallások az evangélikus, a római katolikus és az orosz ortodox. A lett emberek zöme azonban nem tartja magát vallásosnak.

Az ország nyelvei:

A főbb nyelvek a lett, melyet az embereknek úgy a 60 százaléka beszél, és az orosz, melyet több mint 30 százalékuk használ. Sokan több nyelven is tudnak.

A megélhetés:

A lakosságnak közel 60 százaléka a szolgáltatóiparban dolgozik, a maradék 40 százalék pedig az iparban és a mezőgazdaságban.

Az élelem:

Egyebek közt árpát, burgonyát, cukorrépát, valamint más zöldség- és gabonaféléket termelnek, és szarvasmarhát, kecskét, sertést és juhot tenyésztenek. A baromfitartás is népszerű.

Az éghajlat:

Magas a páratartalom, és általában felhős az ég. A nyár viszonylag hűvös, a tél ellenben nem túlságosan hideg.

 [Térkép]

(A teljes beszerkesztett szöveget lásd a kiadványban.)

ÉSZTORSZÁG

OROSZORSZÁG

LETTORSZÁG

Valmiera

RIGA

Jūrmala

Sloka

Tukums

Ventspils

Kuldīga

Liepāja

Vainode

Jelgava

Daugavpils

LITVÁNIA

BALTI-TENGER

Rigai-öböl

[Kép]

Riga

 [Kiemelt rész/térkép a 186. oldalon]

Lettország négy nagy tájegysége

Lettországot földrajzi és kulturális szempontból általában négy tájegységre osztják, és ezek mindegyikének megvannak a maga sajátosságai és a maga szépsége. A Rigai-öböllel határos legnagyobb tájegységen, a Vidföldi-hátságon fekszik a két ódon város, Sigulda és Cēsis a kastélyaikkal, továbbá Lettország fővárosa, Riga. Keleten a Latgale-hátság alföldjeit és kék tavait találjuk, és az ország második legnagyobb városát, Daugavpilset. Lettország éléstára, Zemgale a Daugava folyótól délre fekszik, mely Fehéroroszországból érkezik, majd Lettországon áthaladva a Rigai-öbölbe torkollik. Ez a vidék két fényűző barokk kastéllyal büszkélkedhet, melyeket egy olasz építész, Rastrelli tervezett, aki a szentpétervári Téli Palotát is megálmodta. A tanyákkal, erdőkkel és tengerparti strandokkal tarkított negyedik tájegység, a Kurföldi-hátság a Balti-tenger partján húzódik. Itt található Ventspils és Liepāja városa, meg számos halászfalu.

[Térkép]

(A teljes beszerkesztett szöveget lásd a kiadványban.)

1 VIDFÖLDI-HÁTSÁG

2 LATGALE-HÁTSÁG

3 ZEMGALE

4 KURFÖLDI-HÁTSÁG

 [Kiemelt rész/képek a 192—3. oldalon]

Miután tanúskodtam egy papnak, mindkettőnk élete megváltozott

ANNA BATNYA

SZÜLETETT: 1958

MEGKERESZTELKEDETT: 1977

ÉLETRAJZI RÉSZLETEK: Keresztény családban nevelkedett Ukrajnában. Több mint 30 embernek segített eljutni a megkeresztelkedésig, és jelenleg különleges úttörőként szolgál.

HALLOTTAM, hogy Lettországban szükség van hírnökökre, így 1986-ban odaköltöztem. Nem lehetett nyilvánosan prédikálni, ezért eldugtam a Bibliámat egy bevásárlótáskába, és a parkokban és más közterületeken szólítottam meg az embereket. Amikor tanúskodtunk, a Királyság-reménységre összpontosítottunk, és csak akkor vettük elő a Bibliánkat, ha valaki érdeklődött. Mivel az emberek féltek a rokonaiktól vagy a szomszédaiktól, ritkán hívtak be magukhoz, ezért általában valahol máshol tanulmányoztunk az érdeklődőkkel.

Alig voltak kiadványaink. A mi gyülekezetünknek például évekig mindössze egy darab volt Az igazság, mely örök élethez vezet című bibliatanulmányozási segédeszközből, az is oroszul. Jó hasznát vettük a szolgálatban, de nem adhattuk oda senki kívülállónak.

Egyszer egy templom közelében tanúskodtunk, és megismerkedtünk egy pappal, akit Pyotr Batnyának hívtak. Úgy kezdtük a beszélgetést, hogy megkérdeztük tőle, hol lehet Bibliát venni. „Engem is érdekel a Biblia” — válaszolta. Ezután nagyon érdekes eszmecserében volt részünk. Másnap találkoztunk vele egy közeli parkban, megmutattuk neki az Igazság könyv tartalomjegyzékét, és megkérdeztük, hogy miről szeretne beszélgetni. Az „Istennek nem tetsző népszerű szokások” témát választotta. Megbeszélésünk eredményes volt, és odavezetett, hogy egy testvér rendszeres tanulmányozást folytathatott ezzel a pappal.

A Biblia pontos ismeretének birtokában Pyotr kérdéseket tett fel paptársainak, és azt kellett tapasztalnia, hogy még a Biblia alaptanításait sem képesek elmagyarázni. Nem sokkal később kilépett az egyházból, és átadta az életét Jehovának.

1991-ben hozzámentem Pyotrhoz, és elkezdtük az úttörőszolgálatot. Néhány évvel később tragikus körülmények között, balesetben meghalt. Hogyan dolgoztam fel a halálát? Sokat köszönhettem annak, hogy teljesen belemerültem a szolgálatba, segítve másoknak, hogy megismerjék a ’minden vigasztalás Istenét’ (2Kor 1:3, 4). 1997-ben pedig az a kiváltság jutott osztályrészemül, hogy kineveztek különleges úttörőnek.

[Kép]

Pyotr

[Kiemelt rész/képek a 200—1. oldalon]

Igazságos kormányzatra vágytam

INDRA REITUPE

SZÜLETETT: 1966

MEGKERESZTELKEDETT: 1989

ÉLETRAJZI RÉSZLETEK: Annak idején kommunista volt. 1990-ben elkezdte az úttörőszolgálatot, és több mint 30 embernek segített eljutni a megkeresztelkedésig.

ÚGY nőttem fel, hogy nem hittem sem Istenben, sem a Bibliában. Ennek ellenére mindig igyekeztem kiállni azért, ami helyes, és soha nem értettem, hogy miért nem képesek az emberek létrehozni egy jó és igazságos kormányzatot.

Amikor először találkoztam Jehova Tanúival, nagyon meglepődtem azon, amit a Bibliából mutattak nekem. Teljesen logikus volt, amiről beszéltek! Amit a Királyság-kormányzatról és a Jézus által támogatott igazságosságról hallottam, az óriási hatással volt rám. 1989-ben megkeresztelkedtem egy tóban, és hat hónappal később általános úttörő lettem. Akkor még csak egy gyermekünk volt, de később ikreink is születtek. A férjem, Ivan szintén Jehova Tanúja, és az ő kedves támogatásával tudom végezni a teljes idejű szolgálatot.

Amíg a gyerekek kicsik voltak, gyakran tanúskodtam kötetlen formában az utcán és a parkokban. Az ikrek még meg is könnyítették a dolgomat, mert kíváncsivá tették az embereket, és mivel azok felszabadultabbak voltak, szívesebben elbeszélgettek velem.

Egyszer egy rigai parkban tanúskodás közben megismerkedtem Annával. Egy padon ült, várta, hogy elkezdődjön a koncert, amelyre már a jegyét is megváltotta. De aztán annyira érdekelte a Bibliában feltárt reménység, hogy nem ment el. Elolvastunk néhány írásszöveget, és megbeszéltük, hogy újra találkozunk a parkban. Hat hónap múlva Anna (jobbra) a testvérnőnk lett, és most a fiókhivatalban dolgozik a fordítói csapat tagjaként. Mindig öröm tölt el, amikor arra gondolok, hogy mennyire megáldja Jehova a szolgálatomat.

[Kép]

A családommal

[Kiemelt rész/kép a 204—5. oldalon]

Mintha csak beleláttak volna a gondolataimba

ANDREJ GEVLJA

SZÜLETETT: 1963

MEGKERESZTELKEDETT: 1990

ÉLETRAJZI RÉSZLETEK: Úttörőként, körzetfelvigyázó-helyettesként és városfelvigyázóként szolgál. (A képen a feleségével, Jelenával látható.)

ÉPPEN Rigába utaztam 1990 januárjában, amikor a vonaton két nő megkérdezte tőlem, hogy olvastam-e már a Bibliát. Mintha csak beleláttak volna a gondolataimba, mivel már régóta vágytam rá, hogy megismerjem a Bibliát, de nem tudtam beszerezni. Megadtam nekik a címemet és a telefonszámomat. (Az egyikük Indra Reitupe volt; lásd a 200—1. oldalon levő kiemelt részt.) Néhány nap múlva meglátogattak. Már nagyon vártam őket. Teljesen magával ragadott, hogy milyen ügyesen válaszoltak a kérdéseimre a Bibliából. Nem sokkal ezután egy teljes idejű szolga, Pyotr Batnya, aki korábban pap volt, tanulmányozni kezdett velem. (Lásd a 192—3. oldalon levő kiemelt részt.)

Négy hónappal később elmentem életem első összejövetelére. Nyáron havonta egyszer tartottak összejövetelt, délelőtt 10 órától este 6-ig az erdőben. A testvérek a teokratikus szolgálati iskola és a szolgálati összejövetel programjai közül beszéltek meg néhányat. Rendszerint volt keresztelkedő is, így az ebédszünet előtt meghallgathattuk a keresztelkedési beszédet.

Az új ismereteim és az összejöveteleken érezhető testvéri szeretet örömmel töltött el. Minél hamarabb szerettem volna megkeresztelkedni. Erre ugyanabban az évben, augusztus végén nyílt lehetőségem, egy tóban.

Az 1990-es évek elején többekkel tanulmányoztam a Bibliát a műtermemben. Néhányan közülük a szellemi testvéreim lettek. 1992-ben pedig azzal az örömmel ajándékozott meg Jehova, hogy kedves feleségem, Jelena szintén megkeresztelkedett.

[Kiemelt rész/képek a 208—9. oldalon]

Ötven év után újra otthon

ĀRIJA B. LEIVERS

SZÜLETETT: 1926

MEGKERESZTELKEDETT: 1958

ÉLETRAJZI RÉSZLETEK: Lett születésű testvérnő, aki több országban is élt, mielőtt visszatért Lettországba, hogy ott szolgáljon, ahol nagyobb a szükség.

A II. VILÁGHÁBORÚ alatt apa úgy döntött, hogy összecsomagolunk, és elhagyjuk Lettországot. Később férjhez mentem, és a férjemmel Venezuelában éltünk. Ott találkoztam először Jehova Tanúival, és elfogadtam a házi bibliatanulmányozást egy misszionárius testvérnőtől. Németül tanulmányoztunk. Amikor elkezdtem járni az összejövetelekre, megtanultam spanyolul, ami Venezuela hivatalos nyelve.

Családunk 1958-ban az Egyesült Államokba költözött, és két hónapra rá megkeresztelkedtem. A férjem halála után a lányommal Spanyolországba költöztem, és ott úttörőként szolgáltam. Abban az időben, Franco tábornok diktatúrája alatt az alázatos, istenfélő emberek szomjaztak az igazságra. A Spanyolországban töltött 16 év alatt majd 30 embernek segíthettem eljutni a megkeresztelkedésig.

Miután 1991-ben a Szovjetunióban megbukott a kommunizmus, Lettországba utaztam, és láttam, hogy nagy szükség van Királyság-hirdetőkre. Az álmom, hogy visszatérjek a szülőföldemre mint úttörő, 1994-ben vált valóra, azaz pontosan 50 évvel azután, hogy elhagytam az országot.

A lett szántóföld igencsak érett volt az aratásra. Például tanúskodtam egy férfinak, és ő szerette volna megkapni az egyik könyvünket. Elmondta, hogy a lányát érdeklik a vallásos témák, és neki akarja odaadni a könyvet. Elkértem a lánya címét, bibliatanulmányozást kezdtem vele, és egy éven belül megkeresztelkedett. Hálát adok Jehovának, amiért megadta nekem, hogy ilyen hosszú távollét után a szülőföldemen végezhessem az úttörőszolgálatot, és erőt is ad hozzá.

[Kép]

Húszéves koromban

 [Táblázat/grafikon a 216—7. oldalon]

Lettország — FŐBB ESEMÉNYEK

1916: Megkeresztelkedik Ans Insberg tengerész. Az I. világháború után Isten Királyságáról szóló hirdetéseket jelentet meg lett újságokban.

1920

1926: Iroda létesül Rigában.

1928: Megjelenik az első lett nyelvű kiadvány, a Szabadság a népeknek (Freedom for the Peoples) című füzet. Kolportőrök érkeznek Németországból.

1931: Percy Dunham lesz az iroda vezetője.

1933: Bejegyzik a Nemzetközi Bibliakutatók Társaságát (NBKT).

1934: A kormány bezáratja az NBKT hivatalát.

 1939-től 1992-ig nem érkezett jelentés

1940

1940: Lettország a Szovjetunió részévé válik. Dunhaméknek el kell hagyniuk az országot.

1951: A Tanúkat Szibériába deportálják.

1960

1980

1991: Lettország visszanyeri politikai függetlenségét.

1993: Megérkeznek az első, Gileádot végzett misszionáriusok.

1995: Az Őrtorony megjelenik havi kiadásban lett nyelven.

1996: Országos bizottság alakul Rigában.

1997: Megépül az első teljesen új Királyság-terem Jūrmalában.

1998: Két rigai gyülekezetet hivatalosan bejegyeznek.

2000

2001: Megszervezik az első különleges prédikálókampányt.

2004: Lettországban önálló fiókhivatal működik szeptember 1-jétől.

2006: Befejeződik a fiókhivatal bővítése. Lettországban több mint 2400 hírnök tevékenykedik.

[Grafikon]

(Lásd a kiadványt.)

Hírnökök összlétszáma

Úttörők összlétszáma

2000

1000

1920 1940 1960 1980 2000

 [Egész oldalas kép a 176. oldalon]

[Kép a 178. oldalon]

Ebben az épületben volt a Bibliakutatók első hivatala Rigában (1926)

[Kép a 178. oldalon]

A „Szabadság a népeknek” című, lett nyelvű füzet örömüzenetet hirdetett (1928)

[Kép a 178. oldalon]

Rees Taylor

[Kép a 180. oldalon]

Ferdinand Fruck, aki 1927-ben keresztelkedett meg

[Kép a 180. oldalon]

Heinrich Zech és a felesége, Elsa a liepājai üzletük előtt

 [Képek a 183. oldalon]

Edwin Ridgewell (balra) és Andrew Jack kiadványokat csempészett Lettországba

[Kép a 183. oldalon]

Percy és Madge Dunham

[Kép a 183. oldalon]

A hivatal dolgozói és más Tanúk az 1930-as években

[Kép a 191. oldalon]

A KGB listája az 1950-ben letartóztatott Tanúkról. Sokukat Szibériába küldték

[Kép a 191. oldalon]

Szibéria, az 1950-es évek elején

 [Kép a 194. oldalon]

A nagyobb összejöveteleken, mint amilyen ez a temetés is, a testvérek bibliai témájú előadásokat hallgattak

[Kép a 194. oldalon]

Pauls és Valija Bergmanis fordította „Az Őrtorony” folyóiratot lett nyelvre; a fordítást kézzel írták iskolai füzetekbe

[Kép a 194. oldalon]

A testvérek mikrofilmről (eredeti méret) hívták elő, másolták és terjesztették „Az Őrtorony” folyóiratot

[Képek a 197. oldalon]

Paulīne Serova ismertette meg az igazságot Teofīlija Kalvīte ápolónővel

[Kép a 199. oldalon]

Jurij Kaptola (1981)

[Kép a 199. oldalon]

Ma az előtt a börtön előtt, ahol raboskodott

[Képek a 202. oldalon]

Az 1998-as „Isten szerinti életút” kongresszuson, mely az első volt Lettországban, jelnyelvi tolmácsolás is folyt

[Képek a 207. oldalon]

Jānis Folkmanis három hónappal a lettországi súlyemelő-bajnokság megnyerése után Királyság-hírnök lett

[Képek a 207. oldalon]

Māris Krūmin̗š a börtönben imádkozott először Istenhez

[Kép a 210. oldalon]

Dace Punculét kicsapták az iskolából, mivel nem volt hajlandó hazafias dalokat énekelni

[Kép a 210. oldalon]

Jelena Godlevszkaja meghalt, miután ráerőszakolták a vérátömlesztést

[Kép a 210. oldalon]

Az utazófelvigyázók és a feleségeik építik a gyülekezeteket

 [Kép a 215. oldalon]

A lettországi Bétel-család

[Képek a 215. oldalon]

Fiókbizottság (2006)

Peter Luters

Anders Berglund

Hannu Kankaanpää

Juha Huttunen

[Kép a 215. oldalon]

A fiókhivatal három épülete a rigai Miera utcában

[Képek a 218. oldalon]

Jehova népe ma szabadon prédikálhat Lettországban

[Képek a 218. oldalon]

Ebben a kiégett moziépületben (balra) két Királyság-termet alakítottak ki (lent)