Réunion

A RÉUNION szigetét először megpillantó emberek — akik több mint valószínű, hogy arab kereskedők voltak — véletlenül bukkantak rá erre a trópusi paradicsomra. Az Indiai-óceán mély kékjében mint zöld drágakő csillan meg ez a sziget. Olyan sok természeti szépséggel és sokféleséggel van megáldva, hogy szinte egész kontinensekkel vetekszik. Vulkanikus homokkal borított tengerpartok, megszámlálhatatlanul sok vízesés, esőerdők, vadvirágok özöne, mély völgyek, csipkézett vulkanikus hegycsúcsok, növényekkel benőtt, több kilométer átmérőjű kalderák és egy aktív tűzhányó — mindez csak néhány jellegzetessége a szigetnek.

Ezen a bűbájos kis szigeten azonban sok lakos valami olyasminek az értékét ismerte fel, ami még a káprázatos tájnál is csodálatosabb. Ezek az emberek nagyon szeretik Isten Szavának értékes igazságait. Robert Nisbetet a közeli Mauritiusra nevezték ki misszionáriusnak, és ő volt az első, Réunionra látogató Királyság-hirdető. Bár csak néhány napot töltött a szigeten 1955 szeptemberében, nagy érdeklődést keltett a Biblia iránt, sok irodalmat terjesztett el, és számos megrendelést szerzett az Ébredjetek! folyóiratra. Levelezéssel tartotta fenn a kapcsolatot az érdeklődőkkel.

1955 és 1960 között Robert és egy zónafelvigyázó, Harry Arnott néhány rövid látogatást tett a szigeten. 1959-ben a francia fiókhivatal megkérte a Madagaszkáron szolgáló Adam Lisiakot, hogy menjen át Réunionra. Adam francia úttörő volt, a nyugdíjba vonulása előtt szénbányászként dolgozott, a felmenői pedig lengyelek voltak. Az egész decemberi hónapot a szigeten töltötte 1959-ben. Ezt írta: „A lakosság 90 százaléka buzgó katolikus, de sokan szeretnének többet megtudni Isten Szaváról és az új világról. A papok megpróbálják útját állni az igazság terjedésének. Valaki azt mondta egy férfinak, aki  megrendelte az Ébredjetek!-et, hogy a helybeli pap kölcsön akarja kérni »Az Isten legyen igaz« című könyvünket. A megrendelő erre ezt mondta: »Ha személyesen érte jön, megkaphatja.« A pap azóta is jön.”

SEGÍTSÉG FRANCIAORSZÁGBÓL

Abban az időben a francia fiókhivatal feladata volt a réunioni munka felvigyázása, és rátermett hírnököket kértek meg, hogy költözzenek a szigetre. A Pégoud család — André, Jeannine és a hatéves fiuk, Christian — egy rokonukkal, Noémie Duray-vel együtt elfogadta a meghívást. Hajójuk 1961 januárjában kötött ki a szigeten. Noémie, ismertebb nevén Mimi, két évig különleges úttörőként szolgált, majd visszatért Franciaországba.

Már az első pillanattól fogva komoly érdeklődést tapasztaltak, és a fővárosban, Saint-Denis-ben levő szállodai szobájukban  még összejöveteleket is tartottak. Amikor a család beköltözött egy házba, az összejöveteleket is ott tartották meg. Még egy év sem telt el, a szárnyait bontogató saint-denis-i csoport egy kicsi termet bérelt, ahova körülbelül 30-an fértek be. Ennek a faépületnek hullámlemez teteje, két zsalus ablaka és egy ajtaja volt. A testvérek engedélyt szereztek a belső falak lebontására, majd egy kis emelvényt építettek, és támla nélküli fapadokat raktak a terembe.

Verőfényes, trópusi vasárnap délelőttökön a tető ontotta magából a meleget, és nem telt bele sok idő, minden jelenlevőről szakadt a víz, különösen az emelvényen állókról, akiknek a feje csupán néhány centiméterre volt a tetőtől. Ráadásul, mivel a terem gyakran zsúfolásig megtelt, sokan odakint, a zsalus ablakoknál vagy az ajtóban állva hallgatták a programot, és ezért még kevésbé járt a levegő.

„TÚL VAGYUNK TERHELVE”

A kényelmetlenségek ellenére mindenkit szívesen fogadtak az összejöveteleken, és az első év végére körülbelül 50-en jártak rendszeresen. A Királyság-hírnökök száma 7-re emelkedett, és 47 bibliatanulmányozást folytattak. Néhány érdeklődő hetente kétszer tanulmányozott. „Határtalan az örömünk, de egy kicsit túl vagyunk terhelve” — írták a testvérek.

Az egyik új bibliatanulmányozó, Myriam Andrien 1961-ben kezdett tanulmányozni Madagaszkáron. Még jól emlékszik, hogy a fent említett termet ideiglenes kongresszusi teremmé is átalakították. A testvérek egyszerűen egy előtetőt készítettek pálmaágakból. Azokban az időkben volt, amikor 110-en is eljöttek a kongresszusokra.

Az 1961 októberében megtartott mauritiusi körzetkongresszuson David Souris, Marianne Lan-Ngoo és Lucien Véchot is megkeresztelkedett, és ők mind nagymértékben fellendítették a prédikálómunkát. A következő évben a hírnökök száma 32-re emelkedett, és minden úttörő 30 tanulmányozást vezetett! A vasárnapi összejöveteleken a különböző etnikai csoportokhoz tartozó jelenlevők száma elérte a 100-at.

 Réunionon sok indiai egyaránt gyakorolja a katolikus és a hindu vallást. Néhányuk igazi harcot vívott azért, hogy le tudjon mondani korábbi életviteléről. Azonban a testvérek türelme, kedvessége és az igazsághoz való ragaszkodása gyakran jó eredményekkel járt. Például egy asszony, akivel egy úttörő tanulmányozott két évig, nem hagyott fel a hamis vallás gyakorlásával, jövendőt mondott, és együtt élt egy férfival. Az úttörő úgy döntött, hogy átadja egy másik testvérnőnek a tanulmányozást, hátha ő jobban tud az asszonynak segíteni. A másik testvérnő ezt írja: „Néhány hónap után az asszony egyre jobban kezdte megérteni a tanultakat, és nagy örömömre felhagyott a spiritizmussal. Viszont nem törvényesítette a kapcsolatát. Azt mondta, hogy a férfi nem akarja elkötelezni magát. A tanulmányozó végül úgy határozott, hogy vele marad, így nem volt más választásom, abbahagytam a tanulmányozást vele.

Egy nap az utcán találkoztam az asszonnyal, és azt kérte, hogy újra tanulmányozzunk. Én erre azt mondtam neki, hogy csak akkor egyezek bele, ha őszinteségét bizonyítva alkalmazza is, amit már megtanult. Azt tanácsoltam neki, hogy imádkozzon Jehovához emiatt, és ő így is tett. Ezután összeszedte minden bátorságát, és őszintén beszélt az élettársával. Legnagyobb örömére a férfi beleegyezett, hogy összeházasodjanak. Sőt, ő is látogatni kezdte az összejöveteleket újdonsült feleségével.”

Az 1963-as szolgálati évben 11 csúcs született a Királyság-hírnökök számát tekintve, végül már 93 hírnök volt. Réunionon ekkor két gyülekezet és egy csoport működött. Az első keresztelkedésre 1962 decemberében került sor a St.-Gilles-les Bains-i tengerparton, és itt 20-an merítkeztek alá. A második ilyen alkalom 1963 júniusában volt 38 keresztelkedővel. 1961-ben Réunionon egy hírnökre 41 667 lakos jutott, három évvel később pedig már csak 2286. Igen, Jehova ezen a szellemi értelemben termékeny szigeten megadta a szó növekedését (1Kor 3:6).

 A KIRÁLYSÁG ÜZENETE TÁVOLABBI VIDÉKEKRE IS ELJUT

1965-ben, mindössze négy évvel azután, hogy az első Tanú-család megérkezett a szigetre, a Saint-denis-i Gyülekezetben már több mint 110 hírnök tevékenykedett, és háromhetente bemunkálták a helyi területüket. Más vidékek azonban szinte teljesen érintetlenek maradtak. Mit tettek ekkor a testvérek? Buszokat béreltek, és más tengerparti városokban prédikáltak, például Saint-Leu-ban, Saint-Philippe-ben és Saint-Pierre-ben.

Némely terület elérése több órába is telhetett, így a testvérek kora reggel indultak útnak, és nemegyszer szűk, meredek, kacskaringós utakon jártak. Saint-Denis-ből Le Port városába manapság negyedóra alatt el lehet jutni autóval, ám akkoriban kétórás viszontagságos utazást jelentett. „Hit nélkül nem tudtunk volna nekivágni az útnak” — idézi fel emlékeit egy testvér. A sziklaomlások miatt még az új úton is kockázatos az utazás. Helyenként a hegyek szinte falként állnak az út mellett, és a kiadós esőzések miatt a magasban levő többtonnás sziklák időnként meglazulnak. Az évek során jó néhányan haltak meg itt.

Christian Pégoud ezt mondja: „Körülbelül 8 éves lehettem, amikor a csoportunk 400-600 példányt terjesztett el az Ébredjetek!-ből az elszigetelt területeken. Az Őrtorony be volt tiltva.  Néhány nem hívő, ám barátságos férj is szívesen részt vett ezeken az egynapos kirándulásokon, eljöttek a feleségükkel, de nem vettek részt a tanúskodásban. A szántóföldi szolgálat után piknikeztünk, ami igazi élmény volt nekünk, gyerekeknek. Elhihetitek, hogy ezek a különleges tevékenységek nagy hatással voltak az életemre.”

A SZERVEZETI VÁLTOZÁSOK FELLENDÍTIK A MUNKÁT

Először 1963 májusában látogatott Réunionra a főhivatal egyik képviselője, Milton G. Henschel. 155-en hallgatták meg a különleges előadását. Látogatása után négy személyt kineveztek különleges úttörőnek, hogy segítsenek a gyülekezetek kiszolgálásában, valamint olyan területeken, ahol még nem prédikálták a jó hírt. David Souris Le Port-ba kapta a kinevezését, Lucien Véchot Saint-André városába, Marianne Lan-Ngoo és Noémie Duray (most Tisserand) pedig Saint-Pierre-be.

1964. május 1-jén a munka felvigyázása Franciaországból Mauritiusra került. Továbbá egy irodalomraktárt létesítettek Réunionon. Időközben a hírnököket meghívták, hogy még több ki nem utalt területen prédikáljanak, és a testvérek arra kaptak buzdítást, hogy törekedjenek gyülekezeti felelősségekre, hogy így az igazsághoz sereglő újak szükségleteit  megfelelően ki lehessen elégíteni. Az 1964-es szolgálati évben 57-en keresztelkedtek meg — ebből 21-en egy kongresszuson.

Az előző évben a saint-andréi csoport kérte, hogy gyülekezet lehessen. A kérelem így szólt: „1963 júniusának végére 12 megkeresztelt hírnökünk lesz, a következő két hónapban pedig valószínűleg még 5 vagy 6 személy fog hírnökké válni. A testvérek 30 bibliatanulmányozást vezetnek.” A kérelmet jóváhagyták, és két testvér látta el a gyülekezeti felelősségeket: Jean Nasseau lett a gyülekezetszolga, vagyis az elnöklőfelvigyázó, a helyettese pedig Lucien Véchot. Mindkettőjük kevesebb mint két éve volt még csak az igazságban.

A 38 éves, hatalmas termetű és csupa szív Jean egy szakközépiskola oktatója volt, és jól értett a házak építéséhez. 1962-ben keresztelkedett meg, és megvolt a szakértelme és a képessége is ahhoz, hogy segítse a Királyság-munka előrehaladását. Mi több, ő építette Réunionon a második Királyság-termet a saját költségén és a saját telkén Saint-Andrében. Ez egy masszív, bájos kis faépítmény volt, és legalább 50-en kényelmesen elfértek benne. Azóta nyolc gyülekezet alakult azon a területen, amely eredetileg a saint-andréi csoporthoz tartozott. Jean 1997-ben Jehovához hűségesen hunyt el.

Az 1960-as évek elején Le Port-ban, egy kikötővárosban alakult meg a harmadik csoport, és ide a 8 kilométerre délre levő Saint-Paulból is jöttek érdeklődők. Le Port-ban egyszerű faházak voltak, melyeket egy kaktuszhoz hasonló, de tüske nélküli növény, a bozótos kutyatej vett körül. David Souris kibérelt egy házat, és ott tartották meg az összejöveteleket. 1963 decemberében a csoport írt a fiókhivatalnak, hogy szeretne gyülekezetté válni. 16 Királyság-hírnök volt a csoportban, közülük nyolcan voltak megkeresztelkedve, és átlagosan 22,5 órát töltöttek havonta a szántóföldi szolgálatban. David és a helyettese összesen 38 bibliatanulmányozást vezetett! Amikor még ugyanabban a hónapban a körzetfelvigyázó meglátogatta a csoportot, a nyilvános előadást 53-an hallgatták meg.

 Christian és Josette Bonnecaze különleges úttörőket szintén Le Port-ba nevezték ki. Christian Francia Guyanában keresztelkedett meg, majd az 1960-as évek elején Réunionra költözött. Akkor még egyedülálló volt, és a családjában csak ő volt az igazságban. Souris testvér tapintatból egy másik házba költözött, hogy Christian-nak és Josette-nek elegendő helye legyen abban a házban, ahol az összejöveteleket is tartották. Idővel azonban a gyülekezetbe olyan sokan jártak, hogy ennek a házaspárnak is el kellett onnan költöznie.

Abban az időben ezen a túlnyomórészt katolikus vidéken a papság megpróbálta az embereket a Tanúk ellen fordítani. Voltak gyerekek, akik nappal gyakran meghajigálták kővel a hírnököket, éjszaka pedig a testvérek házának tetejét dobálták.

Raphaëlla Hoarau, egy új bibliatanulmányozó ismert néhányat ezek közül a haszontalan gyerekek közül. Az egyik ilyen kellemetlen eset után elment hozzájuk, és ezt mondta:

— Ha még egyszer megdobáljátok kővel a testvéremet, akkor velem gyűlik meg a bajotok!

— Hoarau néni, ne tessék haragudni! — válaszolták. — Nem tudtuk, hogy a testvérét dobáltuk meg.

 Raphaëlla megismerte az igazságot a három lányával együtt, kik közül az egyik, Yolaine, Lucien Véchot-hoz ment feleségül.

A papság szította előítélet dacára, a testvérek buzgalmának és Isten áldásának köszönhetően Le Port-ban egy lelkes gyülekezet kezdett működni, mely hamarosan kinőtte a termet. Számos alkalommal megtörtént, hogy többen hallgatták kint a programot, mint bent. Ahova csak lehetett — még az emelvényre is — székeket raktak, és egy csoport gyerek az emelvény szélén csücsült a hallgatóság felé nézve. Végül a testvérek építettek egy szép Királyság-termet. Ez a környék most hat gyülekezettel büszkélkedhet.

AZ ÚTTÖRŐK ÉLEN JÁRNAK

Annick Lapierre az első úttörők egyike volt Réunionon. Myriam Thomas így beszél emlékeiről: „Annick tanulmányozott anyával és velem. Arra buzdított, hogy végezzem szorgalmasan a szolgálatot, én pedig elmondtam neki, hogy úttörő szeretnék lenni. Hat hónap után megkeresztelkedtem. Akkoriban az egész sziget a területünkhöz tartozott, és általában gyalog közlekedtünk, hiszen nem voltak buszok, és nagyon kevés embernek volt autója. Nasseau testvérnek azonban volt  egy, és amikor csak lehetett, elvitt minket a szolgálatba. Örömünket leltük a prédikálásban, és mindannyian nagyon lelkesek voltunk.”

Henri-Lucien Grondin, aki családos ember, ezt meséli: „Mindig az úttörőszolgálatra buzdítottuk a gyerekeket. A körzetfelvigyázók szüntelenül azt hangsúlyozták, hogy mennyire fontos, hogy a legjobbat adjuk Jehovának. Henri-Fred, a legidősebb fiunk most 40 éves, és a teljes idejű szolgálatot választotta életpályájának.”

Henri-Fred így emlékszik vissza arra az időre: „A gyülekezetünkbe nagyon sok buzgó fiatal járt. Néhányan már meg voltak keresztelkedve, de hozzám hasonlóan olyanok is voltak, akik még nem. Ennek ellenére az iskolai szünidőben mindannyian 60 órát töltöttünk a szolgálatban. Sosem halványultak el bennünk a szellemi céljaink, és most a feleségemmel, Evelyne-nel a körzetmunkában tevékenykedünk.”

DÉMONI TÁMADÁSOK

Réunionon megszokott dolog a spiritizmussal foglalkozni. „A La Montagne nevű faluban találkoztam egy férfival, aki azt mondta, hogy megátkoz engem gombostűket szurkálva egy játék babába — meséli Jeannine Corino (korábban Pégoud-nak hívták). — Azt sem tudtam, miről beszél, ezért megkértem a bibliatanulmányozómat, hogy mondja el, miről is van szó. Ő elmagyarázta, hogy ez a férfi kuruzsló, és meg fogja idézni a szellemeket, hogy ártsanak nekem. Erre én megnyugtattam a tanulmányozót, hogy Jehova megvédi azokat, akik teljesen bíznak benne. Mondanom sem kell, hogy nem lett semmi bajom.”

Egy testvér emlékszik rá, hogy gyerekkorában a családja szeánszokat rendezett. 1969-ben találkozott Jehova Tanúival, és tanulmányozni kezdte a Bibliát. A démonok azonban megpróbálták elvenni ettől a kedvét, és süketté tették őt az összejöveteleken. Ennek ellenére továbbra is eljött, sőt még fel is vette az előadásokat, hogy otthon meghallgathassa őket. Nem sokkal később a démonok békén hagyták, és ezután hamarosan részt vett a szántóföldi szolgálatban (Jak 4:7).

 Egy pünkösdista asszony, Roséda Caro 1996-ban elkezdte tanulmányozni a Bibliát a Tanúkkal. Korábban elvesztette a látását, mert megfogadva a pünkösdista barátai tanácsát, abbahagyta a cukorbetegségére felírt gyógyszerek szedését. A férje, Cledo a helyi kommunista párt tagja volt, és az erőszakos természete miatt mindenki félt tőle a környéken. Ezenkívül mágiát űzött, részt vett hindu szertartásokon, később pedig pünkösdista lett.

Amikor Roséda elkezdett tanulmányozni, Cledo ellenséges volt, és még meg is fenyegette a gyülekezeti véneket. Rosédának azonban nem szállt inába a bátorsága. Néhány hónappal később Cledo kórházba került, és kómába esett. Amikor végül visszanyerte az eszméletét, két Tanú egy kis levest vitt neki. Cledo azt gondolta, hogy a feleségének szánják az ételt. Erre a testvérnők ezt mondták: „Nem, Caro úr, magának hoztuk a levest!”

„Ez mélységesen megérintett — emlékszik vissza Cledo. — Egyetlen pünkösdista sem látogatott meg, míg ez a két Jehova Tanúja, pont azok az emberek, akikkel igencsak ellenségesen viselkedtem, ételt hozott nekem. Arra  gondoltam, hogy Jehova, az az Isten, akit a feleségem imád, valóban létezik. Akkor mondtam magamban egy imát, és azt kértem, hogy Rosédával egységesen szolgálhassuk Istent.”

 Cledo nem hirtelen fellángolásból mondta ezt az alázatos imát. A betegsége előtt már nem volt annyira ellenséges, és megengedte, hogy a felesége a szomszédban tanulmányozzon. Majd egy nap így szólt Rosédához és a vele tanulmányozó testvérnőhöz: „Nem jól van az, hogy odaát tanulmányoztok. Gyertek a mi házunkba!” A két asszony így tett. Azt azonban nem tudták, hogy Cledo a szomszéd szobában hallgatja őket, és tetszenek neki a hallottak. Jóllehet Cledo írástudatlan volt, amikor felépült a betegségéből, hetente kétszer tanulmányozott, és 1998-ban megkeresztelkedett. Az időskorral gyakran együtt járó egészségi gondok ellenére Cledo és Roséda hűségesen szolgálják Istent.

A BELSŐ TERÜLETEK ELÉRÉSE

Réunion lakosságának kis hányada a tengerparttól távol, az 1200 méteres vagy még ennél is magasabb, meredek hegyek közé ékelődött, mély völgyekben él. Mások magasan, egy robusztus, ám már kialudt vulkán hatalmas, zöldellő kalderáiban élnek. Közülük némelyek csak ritkán vagy sosem látják az óceánt. Például a Mafate-katlan kalderájába csak gyalog vagy helikopterrel lehet eljutni.

Louis Nelaupe, az afrikai rabszolgák egyik leszármazottja a Mafate-katlanban nőtt fel. Fiatalemberként segített a katolikus papot gyaloghintón vinni. Louis végül Saint-Denis-be költözött, és ott megismerte az igazságot. Természetesen vágyott rá, hogy megossza újonnan megismert hitnézeteit a rokonaival. Így 1968-ban egy nap a feleségével, Anne-nel és két másik testvérnővel — az egyik 15, a másik pedig 67 éves volt — nekivágott gyalog a belső területeknek. Vittek magukkal egy hátizsákot, egy bőröndöt és egy aktatáskát tele irodalommal.

Először egy folyó mentén haladtak, majd egy keskeny, kanyargós hegyi ösvényre tértek. Helyenként az út egyik oldalán sziklafal meredezett, a másikon pedig szakadék  tátongott. Útjuk során minden házban prédikáltak. Louis ezt mondja: „Azon az éjszakán Jehova a vidék egyetlen boltosát használta fel, hogy gondoskodjon rólunk. Adott nekünk egy kétszobás házikót, ahol voltak ágyak és egy konyha. Reggel ismét útra keltünk. Az utunk egy 1400 méter magas hegyen át vezetett a kalderába, egy hatalmas, természetes amfiteátrumba.

Végül megérkeztünk egy régi barátom otthonába, aki vendégszeretetet mutatott irántunk. Másnap nála hagytuk néhány csomagunkat, és folytattuk utunkat a célunk felé. Útközben vadon nőtt, kis guávákkal csillapítottuk éhségünket, és alázatos embereknek is tanúskodtunk, akik azelőtt még sosem hallottak a Királyság-üzenetről. Este 6-kor megérkeztünk az egyik rokonomhoz. Nagyon megörült nekünk, és készített egy ízletes vacsorát csirkéből. Mindez Ábrahámra és Sárára emlékeztetett minket, akik megvendégelték Isten angyalait (1Móz 18:1–8). Természetesen tanúskodtunk neki, miközben főzött. Végül este 11-kor vacsoráztunk.

A következő napon, csütörtökön körbejártuk a kalderát, guávát eszegettünk, és az összes házban prédikáltunk, amelyet fel tudtunk kutatni. Egy kedves férfi megkínált minket kávéval, és egy kicsit megpihentünk nála — azonban csak a lábunk pihent, a szánk nem! Ez a férfi annyira élvezte a bibliai beszélgetést, hogy a szájharmonikáján játszva elkísért minket egy kilométeres körzetben az összes házba.

Végül visszaértünk oda, ahol a csomagjainkat hagytuk, és ott töltöttük az éjszakát. Mire pénteken a nap végén hazaértünk, mind a négyen — beleértve ebbe a 67 éves drága testvérnőnket is — körülbelül 150 kilométert gyalogoltunk, 60 házba kopogtattunk be, és több mint 100 kiadványt terjesztettünk el. Hát igen, fizikailag elfáradtunk, szellemileg viszont felfrissültünk. Nekem persze a Mafate-katlanba tett gyalogtúra a szülőföldem meglátogatását is jelentette.”

 KÉT HÍRNÖKBŐL ÖT GYÜLEKEZET

1974-ben Christian Pégoud az édesanyjával a délen fekvő La Rivière városba költözött, ahol akkor még nem volt gyülekezet. „A garázsunkban tartottuk az összejöveteleket, és rövid időn belül már 30-an voltuk jelen — mondja Christian, aki akkoriban 20 éves volt. — Elkezdtem tanulmányozni egy asszonnyal és a lányával, Céline-nel, aki Ulysse Grondin jegyese volt. Ulysse aktív kommunistaként nem akarta, hogy a menyasszonya velünk tanulmányozzon. Céline azonban meggyőzte, hogy hallgasson meg minket, így az édesanyám elment hozzá és a szüleihez. Nagy örömünkre szívesen hallgatták, amit anya mond. Az egész család elkezdett tanulmányozni, és 1975-ben Ulysse és Céline megkeresztelkedett és összeházasodott. Ulysse-t végül kinevezték vénnek.”

Christian így folytatja elbeszélését: „La Rivière-en kívül a területünkhöz tartozott még a parttól beljebb fekvő Cilaos, Les Avirons, Les Makes és L’Étang-Salé nevű település is. Les Makes-ban nagyon sokan érdeklődtek. Ettől a falucskától kicsit feljebb terül el Le Cap, egy kialudt tűzhányó peremvidéke. Egy tiszta reggelen teljesen rá lehet látni onnan a mintegy 300 méterrel lejjebb fekvő, zöld növényzettel borított, hatalmas amfiteátrumra.”

A Poudroux család a Le Cap lábánál élt egy kis földbirtokon. A legidősebb fiú, Jean-Claude így mesél emlékeiről: „Négy öcsémmel és öt húgommal segítettünk apának a zöldségtermesztésben, a terményeket pedig eladtuk a piacon. Apa ezenkívül gerániumot termesztett, és elvégezte a lepárlás műveletét, hogy kinyerje a parfümgyártásban használható eszenciát. Öt kilométert gyalogoltunk a falu iskolájába, és gyakran otthon termesztett növényeket is magunkkal vittünk. Néha úgy 10 kilogrammnyi élelmiszert is bevásároltunk, amit hazafelé jövet a fejünkön cipeltünk.

Apa nagyon keményen dolgozott, amiért mélységesen tiszteltük. De sok emberhez hasonlóan ő is ivott, és ittas állapotban erőszakos volt. Sokszor megesett, hogy a testvéreimmel együtt  durva jeleneteket láttunk otthon, és aggódtunk, hogy mi lesz így a családunkkal.”

Jean-Claude így folytatja a történetét: „1974-ben egy úttörő kapcsolatba lépett velem. La Rivière-ben egy iskolában tanítottam. Az egyházakban látott képmutatás és igazságtalanság miatt mondhatni ateista lettem. Az azonban nagyon megragadott, amikor a testvér a Bibliát használva válaszolt az összes kérdésemre. A feleségemmel, Nicole-lal együtt elkezdtünk tanulmányozni. Meglátogattuk a családomat is, hogy megosszuk velük a Biblia igazságát, és sokszor előfordult, hogy késő éjszakáig beszélgettünk a testvéreimmel. Alkalomadtán a szüleim is belehallgattak a beszélgetésekbe.

Rövid időn belül Jean-Marie és Jean-Michel öcséim, valamint Roseline húgom rendszeresen eljött hozzánk, és beültek a tanulmányozásunkra. Mindannyian gyorsan haladtunk előre szellemileg, hírnökök lettünk, és 1976-ban együtt keresztelkedtünk meg. Apa sajnos azzal vádolt, hogy rossz irányba befolyásolom a testvéreimet, és nem beszélt velem többet. Sőt, olyannyira agresszívvá vált, hogy jobb volt, ha nem futok össze vele az utcán.

Bár anya nem tudott írni és olvasni, ő is tanulmányozni kezdett. Örömmel mondhatom, hogy végül apának is megenyhült az ellenséges magatartása. Mi több, 2002-ben ő is elkezdte tanulmányozni a Bibliát. A családomban most 26-an vannak megkeresztelkedve: többek között a kilenc testvérem és én, a házastársaink és anya, aki az előrehaladott kora ellenére még mindig nagyon buzgó. Jean-Michel és Jean-Yves egy ideig a körzetmunkában voltak, de egészségi okok miatt abba kellett hagyniuk. Mindketten gyülekezeti vének, ezenkívül Jean-Yves és a felesége, Roséda úttörő. A legidősebb fiam és én szintén vénként szolgálunk.”

Amikor Christian Pégoud és az édesanyja 1974-ben délre költözött, La Rivière-ben és a környező városokban egyetlen gyülekezet sem volt, most viszont már öt működik. Az egyik Cilaosban van, magasan a Cilaos-katlanban, mely a helyi forrásairól  és gyógyfürdőiről nevezetes. Hogyan alakult meg a Cilaosi Gyülekezet? 1975-ben és 1976-ban La Rivière-i hírnökök minden csütörtökön 37 kilométert utaztak Cilaosba egy keskeny, kanyargós úton, melyen köztudottan gyakori a sziklaomlás. Körülbelül este 5-ig ott prédikáltak. Erőfeszítéseik gyümölcsözőek voltak, hiszen most már körülbelül 30 hírnök tevékenykedik a városban, és saját Királyság-termük is van.

SZELLEMI NÖVEKEDÉS DÉLEN

A helybeliek joggal nevezik Réunion déli részét „a vad délnek”. A hatalmas hullámok tajtékot hányva rontanak a jobbára kopár tengerpartnak, melyet a Piton de la Fournaise (Kemence-orom), Réunion aktív vulkánja ural. A vidék legnagyobb városa Saint-Pierre. Denise Mellot-t és Lilliane Pieprzyket ide nevezték ki különleges úttörőknek az 1960-as évek végén. Később, amikor egyre többen kezdtek érdeklődni az igazság iránt, két másik különleges úttörő, Michel Rivière és felesége, Renée csatlakozott a két testvérnőhöz.

Cléo Lapierre, egy építész ebben a korai időszakban tanulmányozta a Bibliát, és 1968-ban megkeresztelkedett. Cléo elbeszélése így szól: „Az első összejövetel, amelyen részt vettem, egy nagy fa alatt volt. A »Királyság-terem« — egy 3-szor 3 méteres kunyhó — éppen bontás alatt volt, mert a testvérek egy nagyobb épületet akartak a helyére építeni; én is részt vettem ezen az építkezésen.”

Cléo tartalékos katona volt, és még ugyanebben az évben behívót kapott. „Kevéske bibliai ismeretemmel leírtam a hatóságoknak, hogy politikai kérdésekben most már semleges akarok maradni — meséli Cléo. — Nem kaptam választ, ezért elmentem a sziget másik oldalán lévő saint-denis-i laktanyába, hogy utánajárjak a dolognak. A tiszt azt mondta nekem, hogy menjek haza, de készüljek fel rá, hogy börtönbe kerülök. Ezért nagyon sűrűn  imádkoztam Jehovához, és szorgalmasan tanulmányoztam. Kis idő elteltével visszahívtak a laktanyába. Amikor megérkeztem, azt kértem a testvértől, aki elvitt oda, hogy várjon rám egy órát, és még hozzáfűztem: »Ha nem jövök vissza egy órán belül, akkor valószínűleg nem is engednek ki. Ha ez történne, kérlek, add el az autómat, a pénzt pedig juttasd el a feleségemnek.«

Amikor bementem, láttam, hogy a tisztek azon vitatkoznak, hogy mit csináljanak velem. Úgy háromnegyed óra múlva egy őrmester odajött hozzám, és ennyit mondott: »Hordja el magát! Menjen haza!«

 Még 50 méterre sem mentem el, amikor visszahívott. Megváltozott hangon ezt mondta: »Csodálom magukat. Franciaországban már hallottam Jehova Tanúiról, de maga az első közülük, akivel találkoztam.«

Abban az időben én voltam az egyetlen testvér Saint-Pierre-ben, ezért nekem kellett az összes gyülekezeti összejövetelt levezetnem. Azonban időről időre segítséget kaptam,  és 1979-ben odaköltözött egy misszionárius házaspár, Antoine és Gilberte Branca.”

KIRÁLYSÁG-TEREM-ÉPÍTÉS

A gyülekezetek és a csoportok eleinte általában átalakított házakban vagy valakinek az otthonában jöttek össze. A gyakori ciklonok miatt azonban erősebb építményekre volt szükség. A kőépületek viszont nagyon sokba kerülnek, és sokkal tovább is tart a felépítésük. Ennek ellenére Jehova keze nem bizonyult rövidnek, és idővel ilyen Királyság-termek épültek Réunionon (Ézs 59:1).

 Saint-Louis városában például egy fiatal testvér kőművesnek tanult, amikor a gyülekezet megkapta az új Királyság-termük tervrajzát. A testvér tanúskodott az oktatójának, beszélt neki a Királyság-teremről, és elmagyarázta, hogy önkéntesek fogják felépíteni. Hogyan reagált erre az oktató? Az egész osztályt kivitte az építkezésre gyakorlatra. Az osztály segített kiásni az alapárkot, az oktató pedig később acélt adományozott az alap elkészítéséhez.

A testvérek úgy szervezték, hogy a 190 négyzetméteres alapot egy munkaszüneti napon öntik ki, így több mint száz lelkes önkéntes érkezett korán reggel a munkára. Valami oknál fogva azonban a város kikapcsolta a vízszolgáltatást. Egy testvér, aki ismerte a tűzoltóparancsnokot, fogta magát, felkereste ezt a kedves embert, és elmagyarázta neki, milyen kellemetlen helyzet alakult ki. A parancsnok azonnal egy tűzoltóautót küldött a helyszínre, melyben elegendő víz volt a munka elvégzéséhez.

Amikor befejezték a Királyság-termet, egy új érdeklődőre olyan nagy hatást tettek a testvérek és a munkájuk, hogy elővette a csekkfüzetét, és nagyjából annyi pénzt adományozott a testvéreknek, amennyiből egy új hangosítóberendezést tudtak vásárolni. A Vezető Testületből Carey Barber tartotta meg az átadási beszédet 1988 decemberében, amikor a Mauritiuson tett látogatását megszakítva átutazott Réunionra. Az első, gyorsépítési módszerrel épült Királyság-terem 1996-ban készült el  St.-Gilles-les Bains-ben. A szigeten most 17 Királyság-teremben 34 gyülekezet jön össze.

HOL TARTSÁK A KÖRZETKONGRESSZUSOKAT?

Réunionon annyira sikeresen kezdődött a prédikálómunka, hogy igazi kihívást jelentett olyan nagy helyet találni, ahol kongresszusokat lehet tartani. 1964-ben a testvérek az első helyi körzetkongresszusukra készültek. Ám a több hónapig tartó keresgélés után csak egyetlen helyet találtak: egy emeleti éttermet Saint-Denis-ben. A faépület öreg volt, és igen sokba  került a kibérlése. A tulajdonosok azt mondták, hogy egy kicsit több mint 200 személyt bír el az épület, éppen annyit, amennyit vártak a kongresszusra.

Mivel nem volt más választásuk, a testvérek kibérelték az éttermet. Egy jóindulatú férfi egy hangosítóberendezést adományozott nekik. A kongresszus napján, amikor a testvérek kezdték megtölteni az épületet, a padló recsegett-ropogott, de a ház nem omlott össze. Vasárnap 230-an voltak jelen, és 21-en keresztelkedtek meg.

Nem sokkal ezután Louis Nelaupe testvér, aki a Mafate-katlanban nőtt fel, kedvesen felajánlott egy földdarabot a saint-denis-i birtokán, hogy felépítsenek rajta egy ideiglenes kongresszusi termet. Egy egyszerű, nyitott építményt emeltek, melynek fából készült a váza, vasból a teteje, a falak pedig összefont pálmalevelek voltak.

Először egy háromnapos kerületkongresszust tartottak meg itt. Egy küldött, Myriam Andrien így idézi fel az eseményt: „Az első nap délelőtt elmentünk a szolgálatba, majd meleg ebédre visszajöttünk. Igazi kreol étel várt ránk: rizs, bab és csilis csirke. Azoknak, akik nem voltak hozzászokva az ilyen erős paprikához, a szakácsok rougail marmaille-t, egy kevésbé csípős ételt készítettek.”

A hallgatóság növekedésével a kongresszusi termet is kibővítették, ezenkívül Királyság-teremnek is használták az építményt. Idővel azok a családok, amelyek ugyanezen a telken béreltek házat Nelaupe testvértől, elköltöztek, ő pedig az egész földet a gyülekezetnek adományozta. Itt most egy elragadó, téglából épített Királyság-terem áll, ahol két saint-denis-i gyülekezet jön össze.

1997-ben épült egy kongresszusi terem La Possession városában egy öt évvel korábban vásárolt földterületen. Az épületnek nyitott oldalai vannak, a keresztelőmedence pedig az emelvénybe van építve. A terem 1600 férőhelyes, és egy évben legalább 12-szer tartanak benne kisebb vagy nagyobb kongresszusokat. Mellette egy misszionáriusotthon van, amelyben  kilencen lakhatnak. Az épületben helyet kapott még egy irodalomraktár is, valamint egy iroda, mely a réunioni szántóföldön folyó munkát felügyeli.

HOL TARTSÁK A KERÜLETKONGRESSZUSOKAT?

Mielőtt a testvéreknek saját kongresszusi termük lett volna, a saint-pauli Olimpiai Stadiont bérelték ki kerületkongresszusok megtartására. Mégis gyakran megesett, hogy az utolsó pillanatban valahova máshova kellett menniük egy sport- vagy kulturális esemény miatt, melynek az igazgatóság elsőbbséget biztosított. Idővel az önkormányzat megkérte a testvéreket, hogy a stadion melletti vásárterületet használják. Mivel ezt a létesítményt vásárok és kiállítások megrendezésére tervezték, nem voltak ülőhelyek, és tető sem. A küldötteknek ezért magukkal kellett hozniuk a saját székeiket és ernyőiket. Így aztán az emelvényről nem a figyelmesen hallgató emberek tömegét lehetett látni, hanem a színes ernyők özönét.

A réunioni hivatal egyik beszámolója így szól: „Egyszer az történt, hogy az önkormányzat két eseményre is bérbe adta a területet. Rajtunk kívül egy martinique-i együttes is kibérelte, mely zoukzenét játszott, vagyis az afrikai zene, a reggae és a calypso keverékét. A hivatalnokok a zoukegyüttest részesítették előnyben, nekünk pedig felajánlották Az első franciák barlangja nevű kikapcsolódási területet (az első francia telepesek itt szálltak partra). A környezet gyönyörű volt — a háttérben magas sziklafalak emelkedtek, és sok volt a fa —, ám nem voltak ülőhelyek, nagyon kevés volt az illemhely, és nem volt emelvény sem.

 Ez alkalommal azonban örültünk, hogy ott lehettünk, mivel szombat este hatalmas vihar volt, és a villámlás tönkretette a stadion áramellátását, véget vetve a zoukkoncertnek. Öt kilométerrel lejjebb minket nem érintett a szerencsétlenség. A helyiek azt mondogatták, hogy ami történt, az »Isten ítélete« volt.”

SZERVEZETI FEJLŐDÉS

1967. június 22-én megalakult az Association Les Témoins de Jéhovah (Jehova Tanúi Vallásszervezete) jogi személy. 1969 februárjában a szigeten elkezdte szolgálatát az első helybeli körzetfelvigyázó, Henri Zamit, aki Algériában született, ám Franciaországban nőtt fel. A körzetéhez tartozott hat réunioni és négy mauritiusi gyülekezet, valamint számos elszigetelt csoport. Napjainkban csak Réunionon két körzet van.

1975-ben Az Őrtorony folyóirat betiltását 22 év után feloldották Franciaországban, és a testvérek Réunionon is azonnal elkezdték használni ezt a folyóiratot. Előtte a Franciaországban nyomtatott Bulletin intérieur című kiadványt használták. Ez a kiadvány ugyanazt az információt tartalmazta, mint Az Őrtorony, de nem terjesztették. 1980 januárjában a franciaországi fiókhivatal elkezdett nyomtatni egy olyan francia nyelvű Királyság-szolgálatunkat, amely a réunioni és a térségben található más szigetek szükségleteire összpontosít. Ezenkívül a réunioni kreolt beszélők javára egyes kiadványokat, például traktátusokat, füzeteket, valamint az Ismeret, amely örök élethez vezet és Az egyedüli igaz Istent imádd! című könyveket lefordították erre a nyelvre. Ezek a remek kiadványok elősegítik a jó hír terjedését a világnak ezen a félreeső részén.

Igen, az Indiai-óceán végtelenjében Réunion csupán egy apró pötty. Mégis az Isten dicséretének harsány hangjai szállnak fel innen. Mindez eszünkbe juttatja Ézsaiás próféta következő szavait: „beszéljék el [Jehova] dicséretét a szigeteken” (Ézs 42:10, 12). Ennek a dicséretnek a zengése közben bárcsak a Réunionon élő Jehova Tanúi továbbra is olyan állhatatosak és hűségesek lennének, mint a hatalmas kék hullámok, melyek szüntelenül mossák a sziget vulkanikus partjait!

 [Kiemelt rész/térképek a 228—9. oldalon]

Réunionról RÖVIDEN

Az ország:

A körülbelül 65 kilométer hosszú és 50 kilométer széles Réunion a legnagyobb kiterjedésű sziget a Mascarenhas-szigetek közül — ezekhez a szigetekhez tartozik Mauritius, Réunion és a Rodrigues-sziget. Réunion központi területének közelében három lakott, dús növényzetű kaldera, vagyis meredek falú medence van, melyeket katlannak is neveznek. Ezek egy óriási, ősi vulkán beszakadásakor keletkeztek.

Az emberek:

A sziget 785 200 főt számláló lakossága főként afrikai, délkelet-ázsiai, francia, indiai és kínai származású emberek keveréke. Körülbelül 90 százalékuk katolikus.

Az ország nyelvei:

A hivatalos nyelv a francia, de a réunioni kreolt is beszélik.

A megélhetés:

A gazdaság főleg a cukornádra és az ebből készült termékekre (például melasz és rum) támaszkodik, de a turizmus is jelentős.

Az élelem:

A legfontosabb táplálék a rizs, a hús, a hal, a bab és a lencse. A cukornád mellett még kókuszt, licsit, papáját, ananászt, káposztát, salátát, paradicsomot és vaníliát is termesztenek.

Az éghajlat:

Mivel Réunion egy kicsivel a Baktérítő fölött helyezkedik el, trópusi az éghajlata. Eléggé párás a levegő, a csapadékmennyiség és a hőmérséklet pedig földrajzi egységenként változó. Gyakoriak a ciklonok.

 [Térképek]

(A teljes beszerkesztett szöveget lásd a kiadványban.)

Madagaszkár

Rodrigues-sziget

Mauritius

Réunion

RÉUNION

SAINT-DENIS

La Montagne

La Possession

Le Port

Saint-Paul

St.-Gilles-les Bains

MAFATE-KATLAN

SALAZIE-KATLAN

Cilaos

CILAOS-KATLAN

Saint-Leu

Le Cap

Les Makes

Les Avirons

L’Étang-Salé

La Rivière

Saint-Louis

Saint-Pierre

Saint-Philippe

Piton de la Fournaise

Saint-Benoît

Saint-André

[Képek]

Műholdas felvétel

Lávafolyam

Saint-Denis

[Kiemelt rész a 232—3. oldalon]

Réunion történelme dióhéjban

Az ideérkező első arab tengerészek a Dina Morgabin (nyugati sziget) nevet adták a szigetnek. Amikor portugál hajósok az 1500-as évek elején felfedezték az akkor még mindig lakatlan szigetet, elnevezték Santa Apolloniának. A francia Jacques Pronis 1642-ben Franciaország nevében birtokba vette Santa Apolloniát, amikor Madagaszkárról 12 lázadót deportált erre a szigetre. 1649-ben a francia királyi házról Bourbon-szigetnek nevezték el. Amikor a Bourbon-ház 1793-ban, a francia forradalom idején megbukott, a sziget a Réunion nevet kapta. Ez az elnevezés a párizsi nemzeti gárda és a marseille-i forradalmárok közötti szövetségnek állít emléket. Különböző változások után 1848-ban újra Réunionnak hívták. 1946-ban Franciaország tengerentúli megyéje lett.

Az 1660-as évek elején Franciaország alapított egy gyarmatot a szigeten, kávé- és cukornádültetvényeket létesített, és kelet-afrikai rabszolgákat hurcoltak be a munka elvégzésére. Amikor 1848-ban eltörölték a rabszolgaságot, Franciaország leginkább Indiából és Délkelet-Ázsiából szerződtetett munkásokat. A sziget jelenlegi, vegyes összetételű lakossága főleg ezekhez a csoportokhoz tartozik. Az 1800-as évek elején csökkent a kávétermesztés, és a sziget fő exportterménye a cukornád lett.

 [Kiemelt rész/képek a 236—7. oldalon]

A testépítés megszállottjából különleges úttörő

LUCIEN VÉCHOT

SZÜLETETT: 1937

MEGKERESZTELKEDETT: 1961

ÉLETRAJZI RÉSZLETEK: Egykor híres testépítő volt, majd 1963 és 1968 között különleges úttörőként szolgált, 1975 óta pedig vén.

MÉG jól emlékszem arra az 1961-es napra, amikor elmentem Jean barátomhoz, hogy „kiszabadítsam” őt Jehova Tanúi karmai közül. Jean felesége kért meg, hogy menjek át hozzájuk, mivel attól tartott, hogy a hamis próféták — így hívta a Tanúkat — még vitatkozni kezdenek a férjével és rátámadnak.

„Ha csak egy ujjal is hozzá mernek nyúlni — gondoltam magamban —, jól ellátom a bajukat.” Ám a Tanúk nagyon kellemes, értelmes emberek voltak, semmi jelét sem láttam az erőszakosságnak. Kis idő elteltével teljesen belemerültem a keresztről folytatott beszélgetésbe, és a Tanúk egyértelmű bizonyítékokat mutattak a Bibliából arra, hogy Jézus egy egyszerű oszlopon, vagyis karón halt meg.

Később megkérdeztem, hogy mit értett Dániel próféta azon, amikor Mihály arkangyalról azt mondta, hogy Isten népéért „áll” (Dán 12:1). A Tanúk a Szentírásból elmagyarázták, hogy Mihály nem más, mint Jézus Krisztus, és hogy ő 1914 óta „áll”, vagyis azóta Isten Királyságának a Királya (Máté 24:3–7; Jel 12:7–10). El voltam hűlve ezeken a válaszokon, és azon, hogy milyen jól ismerik a Tanúk a Bibliát. Attól fogva, amikor a vidékünkön voltak, kerestem az alkalmat, hogy beszélhessek velük Isten Szaváról. Még házról házra is elkísértem őket, és bekapcsolódtam a beszélgetéseikbe. Ezután hamarosan elkezdtem járni az elszigetelt saint-andréi csoport összejöveteleire.

  Az első összejövetelen, amelyen részt vettem, bár nem tudtam jól olvasni, felolvastam néhány bekezdést a Bulletin intérieur-ből, melyet akkoriban Az Őrtorony helyett használtak. Majd közvetlenül a megkeresztelkedésem után megkértek, hogy vezessem a könyvtanulmányozást, mivel nem volt más testvér. „De hogyan vezessem le a könyvtanulmányozást?” — töprengtem. Mivel Jeannine Pégoud testvérnő tudta, milyen aggodalmak gyötörnek, és hogy mennyire bizonytalan vagyok magamban, kedvesen azt javasolta, hogy majd ő felolvassa a bekezdéseket, én pedig tegyem fel a nyomtatott kérdéseket. Így is történt, és a tanulmányozás zökkenőmentesen folyt.

Amikor Milton Henschel 1963-ban Réunionra látogatott, arra buzdította az arra alkalmasakat, hogy fontolják meg, tudnának-e különleges úttörők lenni. A lehető legteljesebb mértékben Jehovát akartam szolgálni, ezért kitöltöttem a jelentkezési lapot, és el is fogadták a jelentkezésemet. A kinevezésem Saint-André városába szólt, ahol idővel kilenc bibliatanulmányozásom lett.

A szárnyait bontogató gyülekezet Jean Nasseau otthonában tartotta az összejöveteleket. Amikor Jeannak egy autóbalesetben eltört a csípője, hat hónapig én szolgáltam ki a gyülekezetet. Ez azt jelentette, hogy előadásokat tartottam, levezettem a teokratikus szolgálati iskolát és a szolgálati összejövetelt, valamint elkészítettem a fiókhivatalnak a jelentéseket. Mindeközben értékes tapasztalatokat szereztem.

A szántóföldön meg kellett küzdenünk a babonákkal, melyek a katolicizmus és a hinduizmus zavaros elegyének a termékei voltak. Ennek ellenére az emberek kedvezően reagáltak a jó hírre. Az egyik családból legalább 20-an az igazsághoz jöttek. Napjainkban öt gyülekezet működik Saint-Andrében és környékén.

[Kiemelt rész/képek a 238. oldalon]

Hitem próbája a gúnyolódás elviselése volt

MYRIAM THOMAS

SZÜLETETT: 1937

MEGKERESZTELKEDETT: 1965

ÉLETRAJZI RÉSZLETEK: 1966 óta úttörő.

AZ UNOKATESTVÉREMMEL, Louis Nelaupe-pal 1962-ben együtt kezdtünk el prédikálni, és szinte mindenhova behívtak minket. Az emberek kávéval, limonádéval, sőt még rummal is megkínáltak. Nem sokkal ezután azonban a papság befolyására sokan megváltoztak. Némely házigazda kigúnyolt minket, időnként szándékosan rosszul mondták Isten nevét. Az egyik városkában megdobáltak bennünket kővel.

Ezért néhányan nem használtuk többé Isten nevét a szolgálatban. A körzetfelvigyázó észrevette ezt, és rákérdezett, hogy miért. Egy kicsit szégyelltük magunkat, amikor elmagyaráztuk neki az okot. Ő azonban kedvesen tanácsot adott nekünk, és arra buzdított, hogy legyünk bátrabbak. Mélységesen értékeltük a tanácsát, és a szavait Jehovától jövő fegyelmezésnek tekintettük (Héb 12:6). Igen, Isten türelme, irgalma és szent szelleme nélkül már biztos rég abbahagytam volna az úttörőszolgálatot. Ehelyett már több mint 40 értékes évet ebben a szolgálatban töltöttem el.

 [Kiemelt rész/kép a 246—7. oldalon]

Jehova támogatásával kiálltam a próbákat

SULLY ESPARON

SZÜLETETT: 1947

MEGKERESZTELKEDETT: 1964

ÉLETRAJZI RÉSZLETEK: Egyike volt azoknak, akik elsőkként keresztelkedtek meg Réunionon. Három évet töltött börtönben, mert nem vonult be katonának.

AMIKOR 15 éves koromban elfogadtam az igazságot, a szüleim kitagadtak. Ez azonban nem gyengítette azon elhatározásomat, hogy Jehovát szolgáljam. 1964-ben általános úttörő, majd 1965-ben különleges úttörő lettem. Ezenkívül felvigyázóként szolgálhattam a Saint-andréi és a Saint-benoît-i Gyülekezetben. Jean-Claude Furcy-vel rendszeresen kerékpárral tettük meg a két gyülekezet közötti utat, melyekbe 12, illetve 6 hírnök tartozott.

1967-ben behívót kaptam. Elmagyaráztam, hogy keresztény lévén nem foghatok fegyvert. Mivel az enyém volt az első ilyen eset Réunionon, a hatóságok nem értették, és nem is fogadták el az álláspontomat. Sőt, egy tiszt körülbelül 400 újonc előtt megvert, majd bevitt az irodájába. Csak sántítva tudtam járni. Kiterített egy egyenruhát az asztalára, és azt mondta, hogy vegyem fel, mert ha nem, akkor ismét megver. A 180 centiméteres, keménykötésű tiszt mellett szinte teljesen eltörpültem. De összeszedtem minden bátorságomat, és ezt mondtam: „Ha újra megüt, feljelentem magát, mivel Franciaország vallásszabadságot biztosít.” Erre dühösen felém lépett, de megfékezte magát. Ezután a parancsnokhoz vitt, aki azt mondta, hogy három évig kényszermunkát kell végeznem Franciaországban.

Le is töltöttem ezt az időt, de nem Franciaországban, hanem Réunionon. Ezenkívül nem is volt olyan nehéz a feladatom. Az ítélethirdetés után a bíró az irodájába hívatott. Mosolyogva kezet rázott velem, kifejezte a sajnálatát, és azt mondta, hogy mint bírónak be kellett tartania a törvényt. A börtönigazgató-helyettes is barátságos volt hozzám, és elintézte, hogy a tárgyalóteremben dolgozhassak. Még a látogatóhelyiségbe is eljött velem, hogy találkozhasson a szüleimmel és a gyülekezet egyik tagjával.

Először 20-30 rabbal voltam egy cellában, de később átvittek egy másikba, ahol már csak ketten voltunk. Így egy kicsit több szabadságom volt. Kértem egy lámpát, és csodák csodája, eleget tettek a kérésemnek. Általában tilos elektromos készülékeket használni a cellákban, mert a rabok öngyilkosságot követhetnek el az árammal. Hála a lámpámnak, tanulmányozni tudtam a Bibliát, és egy levelező oktatás keretében el tudtam végezni egy könyvelői tanfolyamot is. 1970-ben szabadultam a börtönből, és egy bíró kedvesen munkát ajánlott nekem.

[Kiemelt rész a 249. oldalon]

Veszedelmes ciklonok

1962 februárjában a Jenny nevű ciklon végigsöpört Réunionon és Mauritiuson, tajtékzó szörnyeteggé változtatva az Indiai-óceánt, mely különösen Réunionon árasztotta el a part menti vidékeket. Saint-Denis-ben az épületek megkárosodtak, a fák teljesen lekopaszodtak, az utakon pedig letört faágak hevertek szanaszéjjel. A villanypóznák majdnem kidőltek, a kábelek pedig a földre lógtak. Csodával határos módon a kicsiny Királyság-teremnek semmi baja sem esett. Ebben a ciklonban 37-en vesztették életüket, 250-en sérültek meg, és ezrek maradtak fedél nélkül. A vihar idején a testvérek egy körzetkongresszuson voltak Mauritiuson, melyet nem ért akkora kár. Bár néhány napig nem tudtak hazatérni, de legalább nem sérültek meg a szerencsétlenségben.

2002-ben a Dina nevű ciklon földcsuszamlást okozott, mely három hétre elvágta Cilaos városát a külvilágtól. A réunioni hivatal egy terepjáróval hamarjában segélyt küldött az ottani 30 testvérnek. A terepjáró 15 másik járművel együtt rendőri kísérettel indult útnak. A kövesút egyes részeit elmosta a víz, ezért a járműkaravánnak ingáznia kellett az út és egy folyómeder között. Cilaosban a testvérek kimondhatatlanul örültek, amikor a terepjáró megérkezett.

 [Táblázat/grafikon a 252—3. oldalon]

Réunion — FŐBB ESEMÉNYEK

1955: Robert Nisbet szeptemberben a szigetre látogat.

1960

1961: Egy Tanú-család érkezik Franciaországból, és komoly érdeklődést tapasztal.

1963: A főhivatalból érkező M. G. Henschel egy 155 fős hallgatóságnak tart előadást.

1964: A munka felvigyázása átkerül Franciaországból Mauritiusra; 230-an vannak jelen az első helyi körzetkongresszuson.

1967: Bejegyzik az Association Les Témoins de Jéhovah jogi személyt.

1970

1975: Az Őrtorony folyóirat betiltását feloldják Franciaországban.

1980

 1985: A hírnökök száma meghaladja az 1000 főt.

1990

1992: A hírnökök száma meghaladja a 2000 főt. A fiókhivatal vásárol egy telket La Possession-ban a réunioni hivatalnak, egy kongresszusi teremnek és egy misszionáriusotthonnak.

1996: Felépül az első gyorsépítési módszerrel készült Királyság-terem.

1998: Megtartják az első körzetkongresszust az új La Possession-i kongresszusi teremben.

2000

2006: Körübelül 2590 hírnök tevékenykedik Réunionon.

[Grafikon]

(Lásd a kiadványt.)

Hírnökök összlétszáma

Úttörők összlétszáma

3,000

2000

1000

1960 1970 1980 1990 2000

 [Egész oldalas kép a 223. oldalon]

[Kép a 224. oldalon]

Adam Lisiak egy hónapot prédikált Réunionon (1959)

[Kép a 224. oldalon]

Noémie Duray, Jeannine Pégoud és fia, Christian útban Réunionra (1961)

[Kép a 227. oldalon]

Királyság-terem Le Port-ban (1965)

[Kép a 230. oldalon]

Nyitott buszokat béreltek a prédikálóutakhoz (1965)

[Kép a 230. oldalon]

Josette Bonnecaze

[Kép a 235. oldalon]

Jeannine Corino

[Kép a 235. oldalon]

Tanúskodás Saint-Paulban (1965)

[Kép a 243. oldalon]

Cléo Lapierre

[Képek a 244—5. oldalon]

Louis és Anne Nelaupe elszigetelt falvakban tanúskodott, útközben pedig guávával csillapította éhségét

A Mafate-katlan

[Kép a 248. oldalon]

Kész Királyság-terem Saint-Louis-ban (1988)

 [Képek a 251. oldalon]

Kongresszusok

Az első helyi körzetkongresszus egy emeleti étteremben (1964)

A kerületkongresszus helyszíne Az első franciák barlangja nevű területen

Ideiglenes összejöveteli hely Saint-Denis-ben (1965)