Albánia

ALBÁNIA kicsiny országának történelme számos bonyolult mozzanatból tevődik össze. Különféle törzsek és nemzetek gázoltak át a területén, valamint világhatalmak szorongatták. Lakóinak évtizedeken át szokatlan elszigeteltségben kellett élniük. Jehova Tanúi sok nehéz helyzettel és megpróbáltatással néztek szembe, de Jehova Isten fenntartotta őket, és örömteljes szellemi jólétet bocsátott rájuk áldásként. A következő oldalak izgalmas történelmük rövid áttekintését tartalmazzák, és rámutatnak, hogyan támogatta „Jehova keze” alázatos szolgáit ebben az országban (Csel 11:21).

Évszázadokon át külföldi nagyhatalmak küzdöttek Albánia megszerzéséért, és a küzdelmük vallási viszályt okozott. Az 1500-as évek elejére az ország területe vallásilag megosztottá vált; voltak, akik muszlimnak, mások ortodoxnak, megint mások katolikusnak vallották magukat.

Az 1800-as évek végén Albániában fellángolt a nacionalizmus, és számos hazafias egyesület alakult. Albánia népe többnyire földműves volt, szegénységükért sokan az évekig tartó külföldi beavatkozást okolták. 1900-ra égetővé vált az autonómia és a függetlenség kérdése, s ez háborút szított Görögországgal, Szerbiával és Törökországgal. Végül 1912-ben Albánia független országnak jelentette ki magát.

Majd a kormány politikája gyakorlatilag felszámolta a szervezett vallás gyakorlását. A II. világháború után a kommunista hatóságok minden vallást érvénytelenítettek, és kikiáltották Albániát a világ első ateista államának.

 „ÖRÖMMEL RAGADJÁK MEG AZ IGAZSÁGOT”

Időszámításunk szerint 56 előtt Pál apostol arról írt, hogy társaival együtt alapossággal prédikálta a jó hírt „egészen Illíriáig”, mely Róma egyik tartománya volt, és a mai Albánia egy részét is magában foglalta (Róma 15:19). Nagyon valószínű, hogy némelyek már abban az időben igaz kereszténnyé lettek ezen a területen, mivel világi történelmi források szerint a kereszténység már az első században meggyökerezett Albániában.

Modern korunkban 1921-ben jegyezték fel először, hogy ezen a területen az igaz imádatot gyakorolják. Ekkor írt Krétáról John Bosdogiannis a brooklyni Bételnek arról, hogy a Joánina városában lévő bibliatanulmányozó „osztályt” látogatja, mely város ma Görögország északi részén található. Körülbelül ugyanebben az időben számos albán személy telepedett le az egyesült államokbeli New Englandben. Közéjük tartozott Thanas (Nasho) Idrizi és Costa Mitchell is. Amikor megismerték az igazságot, azonnal megkeresztelkedtek. Idrizi testvér 1922-ben visszatért Gjirokastër városába, Albániába. Ő volt az első albán személy, aki azért ment vissza a hazájába, hogy elvigye a Biblia igazságait. Jehova megáldotta önfeláldozó szellemét, hiszen az emberek kezdtek kedvezően reagálni a Biblia üzenetére. Nemsokára más, Amerikában élő hívő  albán személyek is követték a példáját, és hazaköltöztek Albániába. Eközben Costa Mitchell tovább prédikált az albán nyelvű területen a massachusettsi Bostonban.

Sokrat és Thanas Duli (Athan Doulis) Albániában születtek, de még kisfiúként Törökországba vitték őket. 1922-ben Sokrat visszament Albániába. A rákövetkező évben a 14 éves Thanas is visszatért, hogy megkeresse a bátyját. Így emlékszik: „Amikor megérkeztem a régi házunkhoz, nem találtam ott a bátyámat, mivel onnan mintegy 200 kilométerre dolgozott. Viszont találtam Az Őrtorony folyóiratból, hét kötetet a Bibliai tanulmányokból, sőt Bibliát, valamint más bibliai témájú kis füzeteket is. Világossá vált, hogy még azon az elszigetelt hegyvidéki területen is voltak tevékeny Bibliakutatók. Olyan személyek, akik korábban Amerikában laktak, és hazahozták magukkal a bibliai ismeretüket és a Biblia iránti szeretetüket.” Amikor a két fivér végre megtalálta egymást,  Sokrat – aki akkor már megkeresztelt Bibliakutató volt – nem sokat teketóriázott, tüstént elkezdte az igazságra tanítani az öccsét, Thanast.

1924-ben a romániai iroda kapta azt a megbízatást, hogy felvigyázza az újonnan feltárult szántóföldet Albániában. Bár a tanúskodómunka még mindig korlátozva volt, Az Őrtorony 1925. december 1-jei száma ezt jelentette: „Az Isten hárfája könyvet, valamint A kívánatos kormányzat és a Miért van a nyomorúság a világon? – Az orvosszer füzeteket lefordították és kinyomtatták a helyi nyelven . . . Tekintélyes mennyiségben kerül irodalom az emberek kezébe, az albánok pedig nagy örömmel ragadják meg az igazságot.”

Ez idő alatt politikai viszálykodás osztotta meg az országot. És mit mondhatunk Jehova szolgáiról? „1925-ben három szervezett gyülekezet volt Albániában, de voltak elszigetelten élő Bibliakutatók is” – írta Thanas. Arra is felfigyelt, hogy a testvérek közötti szeretet éles ellentétben állt a körülöttük élő emberek viszálykodásával, önzésével és versengésével. Sok albán személy elhagyta az országot. Mások azonban, akik megismerték az igazságot, visszajöttek Albániába, és égtek a vágytól, hogy Krisztus újonnan felállított Királyságáról tanítsák a rokonaikat.

Eközben Bostonban vasárnap délelőttönként albán nyelvű nyilvános előadásokat tartottak mintegy 60 fős hallgatóságnak. A hallgatóság tagjai a Biblia komoly tanulmányozói voltak, akik nagy élvezettel merültek bele a Bibliai tanulmányok köteteinek olvasásába. Az Isten hárfája című könyvet is alaposan áttanulmányozták – a néhány fordítási hiba ellenére is. (Például a címének először ez volt a fordítása: Isten gitárja.) Ennek ellenére  a könyv több tucat albán embernek segített megismerni a bibliai igazságot, és erős hitet kiépíteni.

„HAGYJÁK BÉKÉN ŐKET!”

Az Őrtorony 1926-ban arról tájékoztatott, hogy Albániában 13-an vettek részt Krisztus halálának az Emlékünnepén. Az 1927-es évkönyv ezt írta: „Albániában mindössze tizenöt felszentelt testvér van, akik minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy terjesszék a Királyság üzenetét.” Az Évkönyv a következőkről is beszámolt: „Amerikában körülbelül harminc felszentelt albán testvér van. Ők nagyon szeretnének segíteni a honfitársaiknak, hogy ismeretet szerezzenek az Igazságról.” 1927-ben igen boldog volt a 15 albániai testvér, hogy az Emlékünnepen 27-en voltak – az előző évi jelenlévők számának ez több mint a duplája volt.

Az 1920-as évek végén még mindig nagy volt a politikai zűrzavar Albániában. Az ortodox püspök, Fan Noli vezette kormány rövid ideig hatalomra jutott, majd Ahmed Bej Zogu elnök vette át a hatalmat. Királysággá kiáltotta ki Albániát, melyben mindig az övé, mint I. Zogu királyé volt az utolsó szó.

1928-ban Lazar Nasson, Petro Stavro és két másik testvér az Egyesült Államokból Albániába utazott, hogy bemutassa „A teremtés története képekben” című fotodrámát. Éppen ebben az időben volt látogatóban I. Zogu királynál egy katolikus és egy ortodox pap az Egyesült Államokból.

A katolikus pap így figyelmeztette Zogut: „Nagyon vigyázzon! Amerikából hazatért férfiak vannak itt, hogy bajt okozzanak magának.”

Az ortodox pap nem értett ezzel egyet. Ismerte a testvéreket, hiszen nem sokkal azelőtt Bostonban éppen az ő egyházából jelentkeztek ki. Ezt mondta Zogunak: „Ha Albániában mindenki olyan lenne, mint ezek a férfiak, akkor nem kellene bezárnia a palotája ajtajait!”

 Zogu erre ezt válaszolta: „Hát akkor ne törődjenek velük, hagyják békén őket!”

Bostonban még ugyanabban az évben kinyomtatták a Jehovát dicsérő énekek című énekeskönyvet albánul. A testvérek megtanulták az énekek dallamát és szövegét is. A két kedvenc a „Ne félj, ó kicsiny nyáj” és a „Munkára fel!” című ének volt, melyek megerősítették a testvéreket az előttük álló nehéz évekre.

Az albán emberek általában szépítgetés nélkül elmondják a véleményüket, ugyanakkor ők is értékelik az őszinte beszédet. Ami másoknak heves vitának tűnik, az az albánoknak gyakran teljesen normális, élénk gondolatváltás. Ha egy bizonyos dologról határozott véleményük van, akkor nemcsak hogy alig várják, hogy ezt közöljék másokkal, hanem a beszédük és a gesztusaik is erős meggyőződésről tanúskodnak. Ezek a vonásaik biztosan hatással voltak a jó hírre való reagálásukra is.

NEHÉZ HELYZETEKBŐL JÓ EREDMÉNYEK

Az egyre nehezebb politikai és gazdasági helyzet miatt sok albán személy hagyta el az országot. Némelyek közülük New Englandben és New York államban ismerték meg az igazságot. Ott, ahol sok albán élt, virágzott az igazság. A testvérek nagyon vágytak rá, hogy több irodalmuk legyen, ezért rendkívüli volt az örömük, amikor megkapták albánul A királyság – a világ reménysége és A válság című füzeteket.

Ebben az időben történt, hogy Albániában a hatóságok elkobozták az irodalmunkat. Ám a Bulletin (ma Királyság-szolgálatunk) 1934-ben ezt jelentette Albániából: „Nagy örömünkre szolgál megírni nektek, hogy az igazságügy-miniszter épp most adott ki egy rendeletet minden kerületnek, hogy ezentúl szabadon terjeszthetjük minden irodalmunkat . . . Minden könyv és füzet, melyet a különböző elöljáróságok elvettek a testvérektől,  visszakerült hozzájuk . . . Most hét testvér kibérelt egy automobilt, és könyveket visznek el távoli városokba, míg más testvérek a közelben munkálkodnak.” És az eredmény? 1935-ben és 1936-ban a testvérek több mint 6500 kiadványt terjesztettek el!

„A TÖRTÉNELEM LEGNAGYOBB SZABÁSÚ KÖZVETÍTÉSÉNEK ÍGÉRKEZIK”

A brit Leeds Mercury újság így közölte a hírt 1936 elején: „A közvetítés a történelem legnagyobb szabású közvetítésének ígérkezik. Rutherford bírónak, az evangélistának, a Los Angeles-i előadása lesz hallható.” J. F. Rutherford járt élen akkoriban Jehova Tanúi körében. Ő készült beszédet tartani, melyet az Egyesült Államok egész területén és Nagy-Britanniában rádiótelefonon közvetítettek, valamint számos európai országba továbbítottak. A Mercuryban megjelent cikk ezzel a megjegyzéssel zárult: „Van egy európai ország, ahol a beszédet biztos, hogy nem fogják hallani. Ez az ország Albánia, ott nincs telefon.”

Ám néhány héttel az előadás után a bostoni albán nyelvű gyülekezetből Nicholas Christo ezt írta a főhivatalnak: „Szeretnénk tájékoztatni benneteket, hogy az Albániából kapott híreink alapján Rutherford bírónak »A nemzetek szétválasztása« című beszédét Albániában is hallották, így még egy országgal nőtt azoknak az országoknak a már eddig is hosszú listája, ahol hallották. Két helyen tudták venni az adást . . . , valószínűleg rövidhullámon . . . A testvérek öröme leírhatatlan volt, hogy hallhatták Rutherford bíró hangját.”

Hogyan vezették le az összejöveteleiket az albán hírnökök akkor, amikor még nem jelent meg albánul Az Őrtorony? A legtöbbjük férfi volt, akik annak idején görög iskolába jártak Albánia déli részén. Így nem jelentett gondot, hogy Az Őrtoronyt görögül, mások  pedig olaszul vagy franciául tanulmányozták. Noha az összejöveteleket albánul tartották, a kiadványt a testvérek szóban fordították az összejövetel alatt.

A hétfő esti albán Őrtorony-tanulmányozást Bostonban is egy görög nyelvű példány segítségével vezették. Mindezek ellenére sok testvér ügyesen tanította a gyermekeit, és évekkel később fiaik és lányaik, unokahúgaik és unokaöccseik, unokáik és dédunokáik teljes idejű szolgák lettek. Sőt, az albán testvérek olyannyira ismertté váltak a buzgó tanúskodásukról, hogy az emberek elnevezték őket ungjillorëknak, ami ’evangéliumhirdetőt’ jelent.

TANÚSKODÁS ELŐKELŐSÉGEKNEK

Egy évvel Zogu király monarchiájának a megdöntése előtt, 1938-ban a király két húga Bostonba utazott. A Vigasz (ma Ébredjetek!) decemberi száma ezt a tudósítást közölte: „Amikor a két albán hercegnő megérkezett Bostonba, Jehova Tanúi bostoni albán közösségéből ketten felkerestük őket a szállodájukban, és beszéltünk nekik Isten Királyságának az üzenetéről. Nagyon kedvesen fogadtak minket.”

 A két Tanú Nicholas Christo és a nővére, Lina volt. Nemcsak a két hercegnővel találkoztak, hanem öt más magas rangú személyiséggel is, például Albánia akkori, egyesült államokbeli nagykövetével, Faik Konitzával. A találkozó előtt egy albán bizonyságtevő kártyát olvastak fel a csoportnak. A szövege rámutatott, mennyire széles körben prédikálják az igazságot az albánok körében. Többek között ez állt rajta: „Örömmel tájékoztatjuk önt, hogy ezt az üzenetet már évek óta hirdetjük Albániában is. Több tízezer könyvet adtunk albán emberek és tisztviselők kezébe a felvilágosításuk és vigasztalásuk céljából.”

Konitza nagykövet úr ezt mondta a két hercegnőnek: „Az a kívánságuk, hogy önök hassanak oda, hogy a Tanúk prédikálása zavartalanul működhessen Albániában. Az ő hitük egy »új« hit. Abban hisznek, hogy a világ [a jelenlegi világszervezet] hamarosan véget ér, és utána Krisztus fog uralkodni, végül pedig még a halottak is fel fognak támadni.”

Honnan tudott Konitza úr ilyen sokat a Királyság-üzenetről? A Vigasz magyarázatot adott rá: „Egy Tanú, sok évvel azelőtt, hogy . . . megismerte az igazságot, jól ismerte őt . . . , és később sokat beszélt neki az igazságról.”

A II. VILÁGHÁBORÚ PRÓBÁKAT HOZ

Az 1930-as években Olaszország átvette a hatalmat Albánia felett, Zogu király és családja pedig 1939-ben elmenekült az országból. Az Olaszországból beözönlő fasiszta sereg betiltotta az irodalmunkat, és törvénytelenné nyilvánította az 50 hírnök számára a prédikálást. 1940 nyarán körülbelül 15 000 példányt foglaltak le az irodalmunkból. Këlcyrëban augusztus 6-án a fasiszták kilenc testvért letartóztattak, és egy 2^×4 méteres cellába zsúfolták őket. Később egy tiranai börtönbe kerültek. Tárgyalás nélkül nyolc hónapig fogva tartották őket, majd tíz hónaptól két és fél évig terjedő börtönbüntetést kaptak.

 Ilyen körülmények között voltak a rabok, és a családjuktól kellett élelmet szerezniük. Rendszerint azonban éppen a család kenyérkeresője volt az, aki börtönben volt. Hogyan tartották fenn magukat?

Nasho Dori így emlékszik vissza: „15 naponta kaptunk 80 deka száraz kenyeret, 3 kiló szenet és egy szappant. Jani Kominónak és nekem volt együtt annyi pénzünk, hogy vegyünk egy kiló babot. A szénen megfőztük a babot, a többi rab pedig kanalanként megvásárolta tőlünk. Nemsokára már öt nagy lábasban főztük a babot. Végül lett annyi pénzünk, hogy egy kis húst vegyünk.”

Albánia déli részébe 1940/1941 telén görög seregek vonultak be. Arra kényszerítették a férfiakat, hogy álljanak be hozzájuk. Az egyik faluban egy testvér ezt visszautasította, arra hivatkozva, hogy ő semleges. Ekkor a katonák megragadták őt a hajánál fogva, és addig verték, míg az eszméletét nem vesztette.

Amikor a testvér visszanyerte az eszméletét, a parancsnok így förmedt rá:

– Még mindig nem engedelmeskedik?

– Még mindig semleges vagyok! – mondta a testvér.

A katonák ingerülten elengedték őt.

Néhány nappal ezután a parancsnok elment a megkínzott testvér lakására, és megdicsérte őt a bátorságáért. Ezt mondta: „Pár nappal ezelőtt megöltem 12 olaszt, és kaptam érte egy érmet. De vádol a lelkiismeretem, szégyellem kitűzni. A zsebemben tartom, mert tudom, hogy az érem bűntettet jelent.”

ÚJ URALKODÓK – A PRÓBA UGYANAZ

A háborús harcok és zűrzavar közepette az Albán Kommunista Párt titokban megvetette a lábát annak ellenére, hogy a fasiszták kemény szigorral mindent az ellenőrzésük alatt tartottak. 1943-ban a kommunisták  ellen harcoló katonák foglyul ejtettek egy testvért. Bedobták őt egy teherautóba, kivitték a frontra és puskát adtak a kezébe, amit ő visszautasított.

„Maga kommunista! Ha keresztény volna, akkor ugyanúgy harcolna, mint a papok!” – ordította a parancsnok.

Azzal parancsot adott a katonáknak, hogy öljék meg a testvért. A kivégzőosztag már éppen lőni készült, amikor odament egy másik tiszt, és megkérdezte, hogy mi folyik ott. Amikor tudomást szerzett a testvér semleges álláspontjáról, visszavonta a parancsot, így a testvérünk megszabadult.

1943 szeptemberében a fasiszták visszavonultak, viszont német csapatok szállták meg az országot. Egyetlen éjszaka alatt 84 embert öltek meg Tiranában. Több száz embert koncentrációs táborba küldtek. Ez idő alatt a testvérek vigasztaló és buzdításul szolgáló üzeneteket gépeltek le a Bibliából. Amikor valaki elolvasta a gépelt üzenetet, arra kérték, adja vissza, hogy másnak is átnyújthassák. A testvérek néhány elrejtett füzetet felhasználva, kitartóan prédikáltak. De a Bibliának csak bizonyos részeit tudták használni a prédikálásnál; az 1990-es évek közepéig nem volt teljes bibliafordításuk.

1945-ben már 15 testvér töltötte a börtönbüntetését. Kettőt közülük koncentrációs táborba küldtek, ahol az egyiküket halálra kínozták. Ironikus, hogy Albániában a testvéreket azért üldözték, mert nem csatlakoztak a tengelyhatalmak haderőihez, az Egyesült Államokban pedig azért zártak börtönbe albán testvéreket, mert nem harcoltak a tengelyhatalmak ellen.

A háború sújtotta Albániában egy vámhivatalban tárolták az elkobzott irodalmat. Egy közeli harc hevében az  épület összedőlt, és sok irodalmunk az utcára került. A kíváncsi járókelők felszedték a könyveket és a füzeteket, és olvasni kezdték őket! A testvérek se vesztegették az idejüket, hanem gyorsan összeszedték a maradékot.

A német csapatok 1944-ben elvonultak Albániából, és a kommunista hadsereg ideiglenes kormányt alakított. A testvérek azon nyomban engedélyért folyamodtak, hogy újra nyomtathassák a füzeteket, de a kérelmüket elutasították. A következő indoklást kapták: „Az Őrtorony támadja a papságot. Albániában pedig még mindig elismerjük a papságot.”

A HÁBORÚ VÉGET ÉR, AZ ÜLDÖZÉS FOLYTATÓDIK

Az új kommunista közigazgatás nagyon megemelte az adókat, lefoglalta a tulajdonokat, gyárakat, vállalkozásokat, boltokat és mozikat. Az emberek nem vásárolhattak, nem adhattak el, nem bérelhettek földet. Minden terméket be kellett szolgáltatni az államnak. 1946. január 11-én Albánia kikiáltotta magát Albán Népköztársaságnak. A kommunista párt megnyerte a választásokat, és kormányt alakított, Enver Hoxhával, mint államfővel az élen.

Több iskolát létesítettek, megtanították a gyerekeket olvasni. De a kormány nem akarta, hogy bárki is olyan irodalmat olvasson, mely nem támogatja a kommunizmust. A kiadványainkat lefoglalták, sőt a kormány még azt a kevés papírkészletet és azt a néhány írógépet is elkobozta, mely a testvéreké volt.

Amikor a testvérek megpróbáltak engedélyt kérni az irodalmunk kiadására, minden egyes alkalommal gorombán elutasították és megfenyegették őket. Ennek ellenére szilárdan álltak. Ezt mondták a hatóságoknak: „Jehova azzal a felelősséggel bízott meg minket, hogy tájékoztassuk az albán embereket isteni szándékáról, de önök ezt megtiltják nekünk. Ezek után önöket terheli a felelősség.”

 A kormány burkolt válasza ez volt: „Itt Albániában mi vagyunk az urak! Nem engedjük, hogy teokrácia legyen, minket nem bánthatnak sem maguk, sem az Istenük, Jehova, akit mi nem ismerünk el!” A testvérek tántoríthatatlanul folytatták tovább a jó hír hirdetését ahol, és amikor csak tudták.

A szavazást 1946-ban kötelezővé tették. Bárkit, aki bátorkodott távol maradni, az állam ellenségének tekintettek. Törvényt hoztak, mely megtiltotta a gyülekezést, a prédikálás pedig bűntett volt. Hogyan reagáltak erre a testvérek?

A Tiranában lévő 15 testvér 1947-ben prédikálókampányt szervezett. Azonnal letartóztatták őket. Szétszaggatták a Bibliájukat, őket pedig megkínozták. Amikor szabadon bocsátották őket, megtiltották nekik, hogy bárhová is rendőri felügyelet nélkül utazzanak. Az újságok gúny tárgyává tették Jézust és Jehovát.

A bostoni albán testvérekhez eljutott ennek a híre, és 1947. március 22-én tiszteletteljes, kétoldalas levelet írtak Enver Hoxhának az Albániában élő Jehova Tanúi érdekében. Kifejtették, hogy Jehova Tanúi nem jelentenek veszélyt a kormányra. Rámutattak, hogy vallási ellenségeskedők koholtak hamis vádakat ellenük, mert a kiadványaink nyíltan leleplezik a keresztényhez nem illő szokásaikat,  gyakorlataikat. A levél így fejeződött be: „Amikor az ENSZ-be kiküldött albán delegáció Kapo úr vezetésével ellátogatott Bostonba, mi meglátogattuk őt a szállodában. Kapo úr jóindulatúan és kedvesen fogadott minket, és előítélet nélkül meghallgatta az üzenetünket.” Hysni Kapo évekig az egyik legmagasabb rangú személyiség volt Albániában. E kérés ellenére sem szűntek a problémák Albániában, inkább egyre fokozódtak.

Albánia 1947-ben szövetségre lépett a Szovjetunióval és Jugoszláviával, Görögországgal ellenben viszályban állt. A következő évben Jugoszláviával megszakította a kapcsolatát, a Szovjetunióval pedig szorosabbra fűzte. Aki nem támogatta a kormány ideológiáját, azt kiközösítették a társadalomból. A testvérek semleges álláspontja egyre nagyobb ellenszenvet és ellenségeskedést szült.

1948-ban például egy kis faluban hat testvér és testvérnő gyűlt össze az Emlékünnepre. A rendőrség rájuk rontott és órákig ütlegelte őket, csak utána engedte őket szabadon. Néhány héttel később a rendőrség letartóztatta a testvért, aki az emlékünnepi előadást tartotta, és 12 órán át állva kellett maradnia. Éjfélkor a rendőrparancsnok ráförmedt:

– Miért szegte meg a törvényt?

A testvér ezt felelte:

– Nem tehetjük az állam törvényét az Úr törvénye elé!

A parancsnok dühösen arcul csapta a testvért, majd amikor a testvér odatartotta az arca másik oldalát, ezt kérdezte:

– Mit csinál?

A testvér így válaszolt:

– Mondtam önnek, hogy mi keresztények vagyunk. Jézus azt tanította, hogy ha valaki megüti arcod jobb felét, fordítsd oda a balt is.

 – Nem fogok engedelmeskedni a maga Urának, hiába parancsolja így. Nem ütöm meg magát még egyszer! Takarodjon innen! – mordult rá a dühös parancsnok.

„ÉN PRÉDIKÁLNI FOGOK”

Sotir Ceqi Tiranában lakott, és hívő ortodox volt. Gyermekkorában csonttuberkulózisa volt, és borzasztó lábfájás gyötörte. 17 éves korában olyan depressziós lett, hogy eltervezte, véget vet az életének, a vonat elé ugrik. Nem sokkal a terve megvalósítása előtt meglátogatta őt az egyik rokona, Leonidha Pope. Nem tudta mit tervez Sotir, de arról beszélt neki, hogy Jézus meggyógyította a betegeket, és a föld paradicsommá lesz. A Görög Iratok egy példányát is otthagyta, melyet Sotir azonnal olvasni kezdett.

„Olyan volt, mintha életet leheltek volna belém! Megtaláltam az igazságot!” – mondta Sotir.

Néhány nap múlva, anélkül, hogy találkozott volna Leonidhával, erre a következtetésre jutott: „A Biblia azt mondja, hogy Jézus prédikált. Az apostolok és a tanítványok is mind prédikáltak. Egyértelmű, hogy nekem is ezt kell tennem.”

Így hát Sotir prédikálni indult. A Görög Iratokkal az egyik kezében, a mankójával a másikban bátran ment ajtóról ajtóra.

Ezekben az években a Sigurimi, azaz az Állambiztonsági Igazgatóság felelőssége volt megvédeni a nemzet biztonságát. Állandóan éberen figyeltek mindenre, ami szemmel láthatóan fenyegetést jelenthet a kommunizmusra, ezért nehezen kerülhette volna el a figyelmüket Sotir bátor prédikálása. Letartóztatták őt, órákig fogva tartották, megverték, majd megparancsolták, hogy ne prédikáljon.

Amikor kiszabadult, találkozott Leonidhával, aki elvitte őt Spiro Karajanihoz, egy orvoshoz. Spiro néhány évvel korábban ismerte meg az igazságot, így az orvosi ellátás  mellett az igazság jobb megértésében is tudott segíteni Sotirnak.

Spiro ezt tanácsolta Sotirnak: „Ha megint letartóztatnak, mielőtt aláírnál bármit, számolj meg minden szót és minden sort. Húzz egy vonalat a szöveg után, ne hagyj helyet. Mindent tüzetesen olvass el. Csak azt írd alá, amit mondtál.”

Csupán két nap telt el, és Sotirt ismét prédikáláson kapta a rendőrség. A rendőrségen a tisztek megparancsolták neki, hogy írjon alá egy nyilatkozatot. Eszébe jutottak Spiro tanácsai. A rendőrök siettették az aláírást, ám Sotir nem sajnálta rá az időt, és minden szót elolvasott.

„Sajnálom, de ezt nem írhatom alá. Én nem mondtam ilyesmit. Ha aláírnám, az hazugság lenne, és én nem hazudhatok” – mondta.

A rendőrök erre kötélből korbácsot csináltak, és több órán át azzal ütlegelték Sotirt. Amikor még ezek után sem volt hajlandó engedelmeskedni, két huzalt kellett megfognia, és többször iszonyú áramütéseket kellett elviselnie.

Sotir később így emlékezett vissza: „Amikor már azon a ponton voltam, hogy nem bírom elviselni a fájdalmat, könnyek közt imádkoztam. Hirtelen kicsapódott az ajtó, és ott állt a parancsnok. Körülnézett, majd gyorsan elfordította a fejét. »Állj! – parancsolta. – Ezt nem csinálhatják!«”  Mind nagyon is tudatában voltak, hogy a kínzás törvénytelen volt. A rendőrök abbahagyták a kínzást, de továbbra is arra kényszerítették Sotirt, hogy írja alá az iratot. Ő ismét visszautasította.

„Maga győzött!” – mondták végül. Kelletlenül leírták, amit Sotir mondott, mely nagyszerű tanúskodás volt, majd átnyújtották neki a papírt. Sotir az órákig tartó verés és áramütések ellenére minden szót gondosan elolvasott. Ott, ahol a mondat a sor közepén véget ért, oda húzott egy vonalat a sor végéig.

– Hát ezt meg hol tanulta? – kérdezték ámulva a tisztek.

– Jehova megtanított rá, hogy ne írjam alá azt, amit nem mondtam – válaszolta Sotir.

– Na jó, és akkor ezt most ki adja magának? – kérdezte az egyik tiszt, odanyújtva neki egy darab kenyeret és sajtot.

Ekkor már este 9 óra volt, és Sotir nem evett egész nap semmit, így már ki volt éhezve.

– Nos, Jehova adja? Nem. Mi adjuk.

Sotir ezt felelte:

– Jehova sokféleképpen gondoskodhat rólunk. Most megenyhítette a maguk szívét.

A tisztek dühösen így szóltak:

– Most elmehet. De ha megint prédikál, tudja mi vár magára!

– Hát akkor ne engedjenek ki, mert én prédikálni fogok.

A parancsnok ezt mondta:

– És jobb, ha nem mondja el senkinek, hogy mi történt itt.

Sotir így válaszolt:

– Ha megkérdeznek, nem hazudhatok.

 – Na tűnjön már innen! – üvöltötte a rendőr.

Sotir csak egy azok közül, akiket hasonlóképpen kínoztak meg. Ráadásul ő csak ez után a hitpróba után keresztelkedett meg.

A levelezést évekig ellenőrizték, és csak bizonytalan hírek érkeztek Albániából. Mivel nagy kockázattal járt az utazás és az összejöveteleken való részvétel, a testvéreknek az egész országban egyre inkább megszakadt a kapcsolatuk egymással. Nem működött a szervezeti irányítás, ezért nem lehetett pontosan tudni, hogy miként állnak a dolgok. Ennek ellenére folyamatosan nőtt az igazságot elfogadó személyek száma. 1940-ben 50 testvér volt Albániában, 1949-ben pedig már 71.

TEOKRATIKUS NÖVEKEDÉS A POLITIKAI FESZÜLTSÉG KÖZEPETTE

Az 1950-es években az élet minden területén még szigorúbb lett az ellenőrzés. Albánia és Görögország között egyre nőtt a politikai feszültség. Angliával és az Egyesült Államokkal már nem álltak diplomáciai kapcsolatban. Sőt, a Szovjetunióval való kapcsolat is feszültté vált. Albánia teljesen elszigetelődött. Elzárkózott a külvilág elől, és mindenféle kommunikációt szigorúan ellenőrzött.

Két testvérnek nagyon ritkán mégis sikerült levelet és képeslapot küldenie Svájcba a testvéreknek. A svájci  testvérek franciául vagy olaszul írtak vissza, és virágnyelven beszéltek. E képeslapoknak köszönhetően az albán testvérek hallhattak az 1955-ben megtartott nürnbergi kongresszusról. Annak híre, hogy Hitler uralma után a német testvérek szabadságnak örvendenek, arra buzdította őket, hogy maradjanak állhatatosak a hitben.

1957-ben Albánia 75 hírnököt jelentett. Bár pontos számadatok nem álltak rendelkezésre, az 1958-as évkönyv arról számolt be, hogy az Emlékünnepen „meglehetősen sokan” voltak, és „az albán testvérek még mindig prédikálnak”.

Az 1959-es évkönyv a következőket írta: „Jehovának ezek a hűséges Tanúi most is megtesznek minden tőlük telhetőt. Nyíltan beszélnek az igazságról az embereknek, sőt az irodalmunk közül is próbáltak néhányat megjelentetni. Hálásak a kellő időben kapott eledelért, mely alkalmanként eljut hozzájuk, ám a kommunista uralkodók kétségkívül elzárták előlük a külvilágból érkező mindenfajta kommunikáció útját.” A beszámoló így fejeződött be: „Az ország uralkodói el tudják ugyan szakítani az albán testvéreket az Új Világ társadalmának a többi tagjától, azt viszont nem tudják megakadályozni, hogy Isten szent szelleme működjön rajtuk.”

FOLYTATÓDIK A KÜZDELEM

Akkoriban mindenkinek egy katonai azonosító kártyát kellett magánál hordania. Akik ezt visszautasították, azokat vagy elbocsátották a munkahelyükről vagy börtönbe zárták. Emiatt Nasho Dori és Jani Komino ismét több hónapot börtönben töltött. Voltak, akik attól való félelmükben, hogy elveszítik a munkahelyüket, megalkudtak. A lojális testvéreknek egy erős magva azonban megtartotta az Emlékünnepet 1959-ben, és sok testvér és testvérnő félelem nélkül prédikált.

 Az igazságügyi minisztérium 1959-ben feloszlott, és az ügyvédek nem praktizálhattak. Maga a kommunista párt hozott és alkalmazott minden törvényt. Akik nem vettek részt a szavazásokon, azokat ellenségnek tekintették. Félelem és gyanakvás lett úrrá az embereken.

Az albán testvérek üzeneteikben írtak arról, hogy próbateljes a helyzet, de kifejezték az elhatározásukat, hogy lojálisak maradnak. Eközben a brooklyni főhivatal igyekezett kapcsolatba lépni az Albániában élő testvérekkel. John Marks Albánia déli részén született, de ebben az időben az Egyesült Államokban élt. Őt kérték meg, hogy próbáljon vízumot igényelni Albániába.

Másfél év telt el, mire Johnnak sikerült vízumot szereznie, hogy Albániába mehessen. Felesége, Helen viszont nem kapott vízumot. John 1961-ben érkezett Durrës kikötőjébe, majd onnan Tiranába utazott. Ott találkozott a húgával, Melpóval, aki érdeklődő volt, és segített, hogy John már másnap kapcsolatba léphessen a testvérekkel.

John hosszasan elbeszélgetett a testvérekkel, és irodalmat adott nekik, amit a bőröndje titkos rekeszében rejtett el. A testvérek odavoltak örömükben. 24 év óta nem látogatta meg őket testvér külföldről.

 John úgy becsülte, hogy öt városban 60 testvér lehetett, a kisebb falvakban pedig néhány. Tiranában a testvérek titokban próbáltak hetente egyszer, vasárnap összejönni, hogy átismételjék az 1938 óta rejtegetett kiadványokat.

Mivel az albán testvéreknek oly hosszú idő óta csak minimális kapcsolatuk lehetett a szervezettel, friss információra volt szükségük a szervezeti ügyekkel, és az aktuális igazságokkal kapcsolatban. Például, nemcsak testvérek vezették az összejöveteleket, hanem testvérnők is, sőt imát is mondtak. John később ezt írta: „A testvérek kissé szkeptikusak voltak, és aggodalmaskodtak amiatt, hogy vajon a testvérnők hogyan fogadják majd a kiigazításokat. Ezért arra kértek, hogy négyszemközt magyarázzam el nekik az elrendezést, és ezt meg is tettem. Örömmel tapasztaltam, hogy elfogadták a kiigazításokat.”

Ezek a hűséges szolgák a szegénység ellenére lelkesen támogatták a Királyság-munkát. John felfigyelt például két idősebb gjirokastëri testvérre, akik „a nagyon csekélyke pénzükből félretettek egy bizonyos összeget, hogy a Társulatnak adományozzák”. Külön-külön több mint 100 dollárnyi összeget gyűjtögettek össze arany pénzérmékből.

A tiranai testvérek nagyra értékelték a Prédikáljunk és tanítsunk békében és egységben című füzetet, mely útmutatással látta el őket azzal kapcsolatban, hogy miként kell működnie a gyülekezetnek – még betiltás idején is. Ezután, márciusban, John megtartotta Tiranában, Leonidha Pope lakásán az Emlékünnepet, melyen 37-en vettek részt. Rögtön az előadás után John visszahajózott Görögországba.

A főhivatalban a testvérek átgondolták John albániai jelentését, és kinevezték Leonidha Popét, Sotir Papát és Luçi Xhekát, hogy viseljék gondját a Tirana Gyülekezetnek és az albániai munkának. Spiro Vruhót körzetfelvigyázói feladattal bízták meg. Meg kellett látogatnia  a gyülekezeteket, és esténként megbeszélést tartott a testvérekkel, magyarázva nekik a kiadványokat. A szervezet minden erőfeszítést megtett, hogy segítsen az albániai testvéreknek a szellemi fejlődésükben és a felzárkózásukban.

Mondanunk sem kell, hogy a szervezet nem küldhetett hivatalos levél formájában útmutatásokat, hiszen a levelek alapos cenzúra alá estek. Ezért John látta el apránként információval az albán testvéreket, kódokban utalva a kiadványok oldalaira. A visszaérkező jelentések hamarosan azt igazolták, hogy a testvérek pontosan megértették az információt. Tiranában a három testvér országos bizottságként szolgált, Spiro pedig rendszeresen látogatta a gyülekezeteket.

Az albán testvéreknek újítaniuk kellett a módszereiken, hogy el tudják küldeni a szántóföldi jelentést a főhivatalnak. Ennek egyik módja az volt, hogy bizonyos külföldi testvéreknek képeslapot küldtek. Egy nagyon vékony hegyű tollal a bélyeg alá írták kódolva a jelentést. Például, ráírták a képeslapra a Prédikáljunk és tanítsunk füzetnek azt az oldalszámát, ahol a füzet a „hírnökök” témát tárgyalja. Emellé írták az adott hónapban jelentést leadó hírnökök számát. A külföldi testvérek évekig hasonló módszereket használtak, hogy kommunikálni tudjanak az albániai testvérekkel.

BIZTATÓ KEZDET UTÁN KEDVEZŐTLEN FORDULAT

Noha az országos bizottság keményen dolgozott az igaz imádat előmozdításán, csakhamar bajok sorozata kezdődött el. 1963-ban Melpo Marks azt írta bátyjának, Johnnak, hogy az országos bizottságot alkotó három testvér közül kettő, Leonidha Pope és Luçi Xheka „távol van a családjától”, és a tudomása szerint nincsenek összejövetelek. Később üzenet érkezett, hogy Spiro Vruho kórházban van, valamint Leonidha Pope és Luçi Xheka  betegek. A Cselekedetek 8:1, 3-ra utaltak, melyben az olvasható, hogy a tárzuszi Saul börtönbe küldi a keresztényeket. Vajon mi történhetett?

Leonidha Pope, Luçi Xheka és Sotir Ceqi gyári munkások voltak. A gyárban a kommunista párt tagjai kommunista eszméket hirdető előadásokat tartottak minden munkás számára. Az egyik előadás közben – mely az evolúcióról szólt – Leonidha és Luçi felálltak, és ezt mondták: „Nem! Az ember nem a majomtól származik!” Másnap mindkettőjüket elvitték a családjuktól, és távoli városokba száműzték őket, ahol dolgozniuk kellett. Ezt a fajta büntetést az albánok internimnek (internálásnak) nevezték. Luçit Gramshba, egy hegyi városba küldték. Leonidháról azt képzelték, hogy ő a „vezető”, ezért Burrelbe küldték, egy sziklákkal szabdalt hegyek közt fekvő hideg városba. Csak hét év elteltével kerülhetett haza, Tiranába.

1964 augusztusára az összejövetelek lényegében megszűntek. A vajmi kevés kiszivárgó információ azt sugallta, hogy a Sigurimi szigorú megfigyelés alatt tartja a testvéreket. Egy bélyeg alatti üzenetben ez állt: „Imádkozzatok értünk az Úrhoz. Házról házra szedik el az irodalmat. Nem engednek tanulmányozni. Három személyt internáltak.” Először arra lehetett gondolni, hogy Pope és Xheka testvért szabadon engedték, mivel csak ők ismerték a bélyeg alá írást. Később azonban kiderült, hogy Luçi felesége, Frosina küldte így az üzenetet.

 A vezetést vállaló testvérek száműzetésben voltak. A Sigurimi éber szeme nem engedte a többi testvért egymással kommunikálni. Az internálásban lévő testvérek ellenben mindenkinek tanúskodtak, akivel csak találkoztak, s ezzel mindenki figyelmét felkeltették. Gramsh lakói így beszéltek róluk: „Az ungjillorëk [evangéliumhirdetők] vannak nálunk. Nem mennek katonának, hanem a mi hídjainkat építik, és a mi generátorainkat javítják.” Ezek a lojális testvérek ragyogó hírnevet szereztek, mely évtizedekig fennmaradt.

ATEISTA ÁLLAM SZÜLETIK

A politika színterén Albánia megszakította a kapcsolatát a Szovjetunióval, s Kínával épített ki szoros együttműködést. A kommunista eszme olyannyira eluralkodott, hogy voltak albán emberek, akik a Kínai Kommunista Párt elnökének, Mao Ce-tungnak a ruháihoz hasonló ruhákat viseltek. 1966-ban Enver Hoxha eltörölte a katonai rangokat, a bizalmatlanság légköre uralkodott, ellenvéleményt nem tűrtek meg.

Az állami újságok kezdtek vallásellenes cikkeket megjelentetni, melyekben „veszélyes elemnek” nevezték a vallást. Durrësben egy csoport fiatal buldózerrel döntött le egy templomot. Gyors egymásutánban, egyik városban a másik után több vallási épületet is leromboltak. Mivel a kormány felkorbácsolta a vallásellenes érzelmeket, 1967-ben Albánia lett az első teljes mértékben ateista ország. Míg más kommunista országok az ellenőrzésük alatt tartották a vallást, addig Albánia még megtűrni sem volt hajlandó.

Muszlim, ortodox és katolikus papokat börtönöztek be politikai tevékenységük miatt. Sok pap úgy kerülte ezt el, hogy egyszerűen beadta a derekát, és megszűnt vallásosnak lenni. Jó néhány történelmi jelentőségű vallási épületből múzeum lett. Betiltották a vallási jelképek  és imádati helyek – kereszt, ikon, mecset és minaret – használatát. Az „Isten” szót kizárólag becsmérlően használták. Ezek a fejlemények megnehezítették a testvérek helyzetét.

Több testvér is meghalt az 1960-as években. Az életben maradt, szerteszét szóródott hírnökök a tőlük telhető legteljesebb mértékben továbbra is kiálltak az igazság védelmében. Ám még azok az emberek is, akik némi érdeklődést mutattak, túlságosan féltek attól, hogy meghallgassák őket.

AZ IGAZSÁG IRÁNTI SZERETET SOHA NEM HŰLT KI

1968-ban Gole Flloko a gyenge egészségéről írt John és Helen Marksnak. Törvényellenes volt a prédikálás, és az összejövetelek be voltak tiltva. Gole akkor már a 80-as éveiben járt, és arról számolt be, hogy rendszeresen beszél a barátainak, valamint a piacon, a parkban vagy kávézókban az embereknek. Nem sokkal ezután meghalt, egészen a haláláig hűséges maradt. Sok más albániai testvérhez hasonlóan, semmi sem tudta elfojtani a Jehova és az igazság iránti mélységes szeretetét.

Spiro Vruho előrehaladott kora miatt már nem tudta végezni a körzetmunkát. Majd 1969 elején halva találták őt egy kút alján. A Sigurimi azt jelentette, hogy Spiro öngyilkosságot követett el. De vajon igaz volt ez?

Spiro állítólag a búcsúlevelében azt írta, hogy életunt volt, a kézírás ellenben nem az ő írása volt. Ráadásul a halála előtt határozottan jó szellemi állapotban volt. Ezenkívül, árulkodó foltok voltak a nyakán, melyek valamilyen támadásra utaltak. A kútban nem volt kötél, amire felakaszthatta volna magát, és nem volt víz a tüdejében.

Évekkel később kiderült, hogy Spirónak azt mondták, hogy ha nem megy el a szavazásra, akkor a családjával együtt börtönbe zárják, az ételadagjukat pedig megvonják  tőlük. A tiranai testvérek rájöttek, hogy Spirót a választások előtti napon ölték meg, majd a kútba dobták. Nem ez volt az utolsó eset, hogy hamisan az öngyilkosság hírét terjesztették Jehova Tanúiról.

A KÉNYSZER-ELSZIGETELTSÉG ÉVTIZEDE

Jehova Tanúi 1971-ben az egész világon nagy örömmel vették, hogy a brooklyni (New York) Vezető Testület tagjainak nő a száma. Nagy értékeléssel fogadták azt is, amikor bejelentették a vének és a kisegítőszolgák kinevezésének az elrendezését. Albániai testvéreink azonban csak évekkel később hallottak ezekről a szervezeti kiigazításokról. Akkor értesültek róluk, amikor egyesült államokbeli turisták futólag találkoztak Llopi Bllani testvérnővel Tiranában. A turisták megtudták Llopitól, hogy már nem tartanak összejöveteleket, és hogy már csak három tevékeny Tanú van a városban, holott sokkal több volt.

Kosta Dabe 1966 óta volt Görögországban. Megpróbált vízumot szerezni, és visszatérni szülőhazájába, Albániába. 76 éves volt, és szerette volna az igazságra tanítani a gyermekeit. Nem kapott vízumot, ezért az albán határnál leadta az amerikai útlevelét, és belépett az országba – tudta, hogy talán soha többé nem hagyhatja el Albániát.

Egy albán házaspár 1975-ben turistaként Albániába látogatott az Egyesült Államokból. Azt írták,  hogy a megfigyelés „szigorúbb, mint valaha”, és hogy Jehova Tanúit különösen szemmel tartják. A külföldieket mindenhová hivatásos idegenvezetők kísérték, közülük sokan a Sigurimihez tartoztak. Miután a külföldiek távoztak, a Sigurimi azokra a személyekre összpontosított, akikkel a turisták kapcsolatba léptek. Magukat a turistákat is gyanúsnak tartották, és nem fogadták őket szívesen. Az emberek féltek a külföldiektől.

1976 novemberében Kosta Dabe levélben arról számolt be, hogy Vlorë városában öten vettek részt az Emlékünnepen. Úgy tudta, hogy Përmet és Fier városában is megtartotta az Emlékünnepet egy-egy Tanú, teljesen egyedül. Tiranában ketten jöttek össze az egyik helyszínen, négyen pedig egy másikon. Az ismeretei szerint tehát 1976-ban legalább 13-an voltak jelen az Emlékünnepen.

Évekkel később Kulla Gjidhari testvérnő így emlékezett vissza az általa megtartott Emlékünnepre: „Reggel elkészítettem a kenyeret, és vettem elő bort. Este behúztam a függönyöket, és elővettem a vécé mögé rejtett Bibliát. Elolvastam a Máté 26. fejezetét, hogy Jézus miként vezette be az Emlékünnepet. Imádkoztam, felemeltem a kenyeret, majd letettem. Továbbolvastam a Mátéból, megint imádkoztam, felemeltem a bort, majd letettem. Utána elénekeltem egy éneket. Fizikailag egyedül voltam, de  tudtam, hogy az egység kötele összeköt minden testvéremmel az egész világon!”

Kullának csak kevés rokona volt. Spiro Karajani fogadta őt örökbe évekkel azelőtt, amikor Kulla még fiatal lány volt. Spiróval és a lányával, Penellopival lakott Tiranában. Spiro 1950 táján halt meg.

ALBÁNIA FOKOZÓDÓ ELSZIGETELŐDÉSE

Az elszigetelődés új korszaka 1978-ban kezdődött, amikor Albánia megszakította a kapcsolatát Kínával. Egy új alkotmány szerint Albániának teljesen önellátóvá kellett válnia. Az élet minden területét szigorú irányelvek irányították, ideértve a színházat, a balettet, az irodalmat és a művészetet is. A lázító hatásúnak tekintett komolyzenét betiltották. Csak azoknak az íróknak lehetett saját írógépük, akik erre felhatalmazást kaptak. Ha valaki a televízióját külföldi adás vételére hangolta, azt kihallgatta a Sigurimi.

Az elnyomásnak és a szigorú megfigyelésnek ebben a légkörében ausztriai, egyesült államokbeli, németországi, svédországi és svájci testvérek turistaként érkeztek az országba, és megpróbálták felvenni a kapcsolatot a helyi testvérekkel. Néhányukkal sikerült kapcsolatba lépniük, akik igazán nagyra értékelték az értük tett erőfeszítéseket. A testvérek többsége azonban el volt szigetelve egymástól, és csak nagyon kevesen tudtak arról, ha látogató érkezett külföldről.

1985-ben Albánia a hosszú ideig uralkodó diktátor, Enver Hoxha halálát gyászolta. Nem sokkal ezután kormányzati és társadalmi változásokra került sor. A következő évben meghalt John Marks. Özvegye, Helen, aki a 60-as éveiben járt, úgy döntött, hogy Albániába látogat. Amikor átvette a vízumát, a hatóság ezt mondta neki: „Történjen magával bármi az ott-tartózkodása alatt, segítségre ne számítson a külvilágtól.”

 Helen kéthetes utazása mérföldkőnek számított az Albániában élő maroknyi hírnök számára. Sikerült találkoznia John húgával, Melpóval, aki Johntól hallott az igazságról 25 évvel azelőtt. Még mindig nem volt megkeresztelkedve, mégis kulcsfontosságú szerepet játszott a szervezettel való kapcsolattartásban.

Helen találkozott Leonidha Popéval, valamint Vasil Gjokával is, aki 1960-ban keresztelkedett meg. Helen tudomására jutott, hogy az ország különböző részein még körülbelül hét Tanú él. Friss szervezeti információkkal látta el az albán testvéreket, és arról is beszámolt nekik, hogy hogyan halad előre a munka más kommunista országokban. Óvatosan, kötetlen formában prédikált azoknak, akikkel találkozott. Azt is tapasztalta, hogy Albánia komoly gazdasági problémákkal küzd.

Ezt mondta: „Normálisnak tekintették, hogy hajnali három órától sorba kellett állni azért, hogy valaki egy kisadag tejet kapjon. Sok üzletben nem volt áru.”

Az ausztriai és a görögországi fiókhivatal 1987-ben együttes erőfeszítést tett, hogy újabb látogatókat küldjön Albániába. 1988-ban egy osztrák házaspár, Peter Malobabic és a felesége az országba utazott, és egy blúzt ajándékozott Melpónak, aki végtelenül örült az ajándéknak. Hát még akkor mennyire boldog volt, amikor rátalált a blúzban elrejtett „Dolgok, amelyekben lehetetlen, hogy Isten hazudjon” című könyvre.

Később, az év folyamán egy másik házaspár is kapcsolatba lépett Melpóval, és még több irodalmat adtak át neki. De nagyon óvatosnak kellett lenniük, mivel a Siguriminek olyan volt a szeme, mint a sasnak. A külföldieknek csak nagyon rövid kapcsolatteremtésre volt lehetőségük az alatt a pár perc alatt, míg az úgynevezett hivatásos kísérőjük éppen nem volt a társaságukban. A látogatók megtudták, hogy Leonidha beteg, valamint  hogy sok más albán testvér megöregedett, és mivel állandó megfigyelés alatt állnak, nem tudnak szabadon mozogni.

LASSAN VÁLTOZNAK A KÖRÜLMÉNYEK

1989-ben változóban volt a politikai helyzet. Eltörölték a halálos ítéletet, mely addig azokra várt, akik megpróbáltak elszökni Albániából. Helen azon a nyáron ismét Albániába utazott. Órákat töltött azzal, hogy átadja a testvéreknek az információt és a rábízott utasításokat. Vasil Gjoka is rövid látogatásokat tett a testvéreknél, amennyire a körülményei ezt lehetővé tették.

A Sigurimi megtudta, hogy Helen az országban van, és felkeresték őt. Ám ahelyett, hogy akadékoskodtak volna, azt mondták, hogy adjon nekik valamilyen amerikai ajándékot. Milyen gyorsan megváltoznak az emberek!

1989. november 9-én leomlott a berlini fal, és nem telt bele sok idő, míg a hatása Albániát is elérte. 1990 márciusában kommunistaellenes lázadás tört ki Kavajëban. Ezrek özönlöttek a külföldi országok nagykövetségeire Tiranában, és próbálták elhagyni az országot. A diákok reformokat követeltek, és éhségsztrájkot folytattak.

Tiranában 1991 februárjában egy nagy tömeg ledöntötte Enver Hoxha 10 méter magas szobrát, mely évekig uralta a Szkander bég teret. Ami az embereket illette, részükről a diktátornak vége volt. Márciusban mintegy 30 000 albán Durrësből és Vlorëból induló hajókat térített el, és Olaszországba hajózott menekültként. Még abban a hónapban – évek óta először – többpárti választásokat tartottak. Jóllehet a kommunista párt győzött, világossá vált, hogy a kormány egyre veszít a hatalmából.

 Helen Marks 1991 augusztusában utoljára látogatott el Albániába, de ezúttal úgy találta, hogy a körülmények megváltoztak. Mindössze egy hónappal korábban a kormány vallási ügyekkel foglalkozó irodát nyitott, mely 24 év után először törvényesítette a vallási tevékenységeket. A testvérek nem vesztegették az időt; fokozott mértékben vettek részt a prédikálótevékenységben, és megszervezték az összejöveteleket.

Vasil Gjoka egy időre elment a görögországi fiókhivatalba, hogy megtanulja, hogyan kell megszervezni a prédikálómunkát. Mivel nem beszélt olyan jól görögül, azok a testvérek, akik tudtak egy kicsit albánul, minden tőlük telhetőt megtettek, hogy képezzék őt. Miután Vasil visszament Tiranába, lelkiismeretesen alkalmazta a tanultakat, és megpróbálta jobban megszervezni a heti két összejövetelt. Az egyik ilyen összejövetelen Az Őrtoronynak egy nemrégiben kiadott albán nyelvű példányát tanulmányozták.

„Azelőtt az összejöveteleket énekkel és imával kezdtük – emlékszik vissza egy testvér. – Azokat az énekeket énekeltük, melyeket az idősebb testvéreink tanítottak meg nekünk. Nagyon élveztük a tanulmányozást, majd elénekeltünk egy, két, három vagy még több éneket! Végül pedig imát mondtunk.”

1991 októberében és 1992 februárjában Tómasz Zafirasz és Szilasz Tómedisz Görögországból irodalmat hozott Albániába. Tiranában találkoztak a testvérekkel, és Beratban a kereszteletlen hírnökökkel. Összeállítottak egy listát arról a sok érdeklődőről, akiknek segítségre volt szükségük. Az évtizedekig tartó szellemi elszigeteltség után az emberek éheztek az igazságra. Beratban például egyetlen keresztelt testvér sem volt, az érdeklődők ennek ellenére megtartották az összejöveteleket.  Mit lehet tenni e szellemi szükséglet kielégítése érdekében?

EGY VÁRATLAN MEGBÍZATÁS

A misszionárius DiGregorio házaspár, Michael és Linda, a Dominikai Köztársaságban szolgált. Michael nagyszülei azok között az albánok között voltak, akik az 1920-as években keresztelkedtek meg Bostonban. Michael beszélt valamennyire albánul. 1992-ben, amikor a DiGregorio házaspár úgy döntött, hogy meglátogatja a rokonait Albániában, megkérdezték a Vezető Testületet, hogy a háromnapos ott-tartózkodásuk alatt ajánlatos-e találkozniuk a testvérekkel. Meglepetésükre a Vezető Testület arra kérte őket, hogy három hónapig maradjanak Albániában, és segítsenek a prédikálómunka megszervezésében.

A római fiókhivatalban görög és olasz testvérek tájékoztatták őket az albániai helyzetről és fényképeket mutattak nekik albán testvérekről, köztük Vasil Gjokáról. Amikor 1992 áprilisában a DiGregorio házaspár Tiranába repült, Albánia újból szívesen fogadta a külföldről érkező albánokat. Ám továbbra is sokszor volt polgári zavargás, és az emberek félelemmel néztek a jövőbe.

Amikor Michael és Linda kisétáltak a repülőtérről, Michael családja odasietett hozzájuk, hogy üdvözölje  őket. Ekkor Michael meglátta és felismerte Vasil Gjokát, akit szintén értesítettek arról, hogy aznap érkeznek.

„Te menj előre a családdal, én is azonnal jövök” – mondta Michael Lindának.

A rokonok megölelték Lindát, felkapták a csomagjaikat és siettek az autó felé. Eközben Michael gyorsan odaszaladt Vasilhoz.

„Vasárnap visszajövök Tiranába, és meg foglak keresni” – mondta Michael sietve Vasilnak.

Michael egyik albániai rokona, Koço, aki nem tudta, hogy Michael és Linda Jehova Tanúi, odafutott hozzá, és ezt mondta: „Mit csinálsz? Mi nem beszélünk idegenekkel!”

Átszelve az országot Korçë felé, DiGregorióék ráeszméltek, mennyire más volt itt minden a Karib-tenger vidékéhez képest. „Minden barna vagy szürke volt, régi és poros – emlékszik vissza Michael. – Mindenütt csak szögesdrót, az emberek pedig búskomorak voltak. Autókat alig lehetett látni. Az ablakok be voltak törve. Az emberek kézzel végezték a munkát a földeken. Nem sok minden változott a nagyszüleim ideje óta. Olyan volt, mintha visszamentünk volna az időben.”

„ISTEN IRÁNYÍTOTT IDE TITEKET”

Koço szeretett volna megmutatni valamit Michaelnek, amit már évek óta rejtegetett. Amikor meghalt Michael nagymamája, a Bostonban élő család írt egy hosszú levelet az Albániában élő rokonoknak. Az első tíz oldal csak családi ügyekkel foglalkozott, de a levél vége magyarázatot tartalmazott a feltámadásról.

„A rendőrség ellenőrizte a levelet – mesélte Koço Michaelnek –, elolvasták az első oldalakat, majd beleunva így szóltak: »Fogják! Ez csak családi ügyekről  szól.« Amikor elolvastam a levél befejező részét, annyira boldog voltam, hogy hallhatok valamit Istenről!”

Ekkor Michael elmondta, hogy ő és Linda Jehova Tanúi, és Koço alapos tanúskodásban részesült.

Ahogy a bibliai időkben élt emberek, az albánok is kötelességüknek érzik, hogy gondoskodjanak a vendégeikről, és megvédjék őket. Ezért Koço ragaszkodott hozzá, hogy elkísérje Michaelt és Lindát Tiranába.

„Tiranában nem találtuk meg Vasil otthonát, mivel nem voltak utcatáblák – mondja Michael. – Ezért Koço azt javasolta, hogy érdeklődjünk a postán.”

„Koço teljesen elképedve jött vissza a postáról – folytatja Linda. – Majd egyenesen Vasil lakásához mentünk.”

Később Koço elmagyarázta, mi történt: „Amikor bementem a postára és Vasil felől érdeklődtem, ezt mondták: »Az az ember egy szent! Tudja mennyi mindenen ment keresztül? Nincs nála tisztességesebb ember Tiranában!« Amikor ezt meghallottam, tudtam, hogy Isten irányított ide titeket! Semmiképpen sem gátolhatlak meg benneteket a szándékotokban.”

SZERVEZETTEBBEN TIRANÁBAN

Vasil nagyon boldog volt, hogy találkozott a DiGregorio házaspárral. Órákon át beszélgettek. Csak az est vége felé mondta el Vasil, hogy Jani Komino, aki Nasho Dorival volt börtönben, épp aznap reggel halt meg. Miért maradt otthon Vasil, és miért nem ment el ennek a drága testvérének és közeli barátjának a temetésére? Erre ezt a magyarázatot adta: „Azért, mert a Vezető Testület által küldött személyre vártam.”

Michaelre és Lindára Tiranában volt szükség, de az akkoriban hatalmon lévő kormány nem engedte  meg, hogy külföldiek lakjanak a városban. Mit tehettek?

„Jehovára bíztuk a dolgot – mondja Michael –, és végül találtunk egy kis lakást, s beköltöztünk.”

„A kulcs a tulajdonosoknál volt – emlékszik vissza Linda –, és tetszésük szerint ki-be járkáltak. Ezenkívül más szobáján kellett keresztülmennünk a saját szobánkba. De legalább félreeső helyen laktunk. Nekünk csak az számított, hogy kerüljük a nyilvánosság figyelmét.

A DiGregorio házaspár órákon át hallgatta az idősebb testvéreket Tiranában arról, hogy milyen próbákban tartottak ki. Ám gondot okozott, hogy néhány idős testvér gyanakvóan tekintett a társaira.

„Külön-külön mindannyian lojálisak voltak – mondja Michael –, de kételkedtek abban, hogy vajon mások hűségesek maradtak-e. Néhányan tartózkodóak voltak egymással, de velünk nem. Egy békés beszélgetés után megegyeztek, hogy az a legfontosabb, hogy Jehova nevét megismertessék másokkal. A Jehova iránt érzett szeretetükben egységesek voltak, és várakozással tekintettek a jövőbe.”

Egyértelműen érezhető volt, hogy nem létezett működő gyülekezet. Például, amikor Kulla Gjidhari és Stavri Ceqi először látta meg a Vizsgáljuk az Írásokat naponta! füzetet, úgy lapozgatták, mint akiknek sejtelmük sincs róla, hogy mi lehet az.

„Á, manna!” – kiáltott fel hirtelen Stavri, a Naponkénti mennyei manna a hit háznépe részére könyvecskére utalva, mely akkor volt használatban, amikor Stavri megismerte az igazságot.

„Igaz is – szólt Kulla –, hogy van az elnök, Knorr testvér? És Fred Franz, a barátja, jól van?” Ezek a kérdések  megmutatták, mennyi év telt el azóta, hogy elszigetelten éltek!

MICSODA EMLÉKÜNNEP VOLT!

Az Emlékünnephez túl kicsi volt az a 3^×4 méteres szoba Vasil Gjoka otthonában, ahol a testvérek általában az összejöveteleiket tartották. Ezért az Emlékünnepen részt vevő 105 személy abban az épületben jött össze, ahol a kommunista párt hírlapjának a központja volt. Tiranában ez volt az első alkalom, hogy az Emlékünnepet nem magánotthonban tartották. Bár 1992-ben csupán 30 hírnök volt Albániában, nagy örömükre 325-en voltak jelen az Emlékünnepen!

Tiranában az érdeklődők csoportja folyamatosan nőtt, és a Vasil otthonában megtartott összejöveteleken a jelenlévők száma akár a 40-et is elérte. Az újak közül egyesek kereszteletlen hírnökök szerettek volna lenni, mások pedig meg akartak keresztelkedni. A testvérek sok órát töltöttek azzal, hogy foglalkozzanak a keresztelkedésre jelentkezőkkel. Mivel a Szervezetten a szolgálatunk elvégzésére című könyv még nem jelent meg albánul, minden kérdést szóban le kellett fordítani a keresztelkedésre jelentkezők számára. A testvérek behatóan tanulmányoztak néhány új személlyel, mert meg akartak győződni arról, hogy értik-e az igazságot. Annak ellenére, hogy tényleges bibliatanulmányozás korábban egyikükkel sem folyt, bámulatosan jó bibliaismeretük volt.

VÉGRE TÖRVÉNYES ELISMERÉS!

Az elkövetkező hetekben a testvérek sok-sok órát töltöttek jogászokkal és hivatalnokokkal, hogy törvényesen elismertessék a Királyság-prédikáló munkát. Tiranában testvérek és érdeklődők egy csoportja már  benyújtott egy hivatalos kérelmet, de mivel új kormány került hatalomra, türelemre volt szükség.

„Mindent gyalog intéztünk el – emlékszik vissza egy testvér. – A városban sétálva találkoztunk az emberi jogokkal foglalkozó miniszterrel, a belügyminiszterrel, az igazságügyi-miniszterrel, a rendőrfőnökkel, az alkotmánybíróság tagjaival és más befolyásos személyekkel. Ők jóindulatúak voltak velünk, és örültek, hogy a dolgok kezdtek szabadabbá válni. A legtöbbjük már tudott az ungjillorëkról. Nem fért hozzá kétség, hogy Jehova Tanúi léteznek és aktívak Albániában.”

A hivatalnokok hetek óta mondogatták, hogy a kormány törvényes elismerést fog biztosítani Jehova Tanúinak, de a valóságban semmi sem történt. A fordulópontot az jelentette, amikor egy albán származású testvér, Angelo Felio az Egyesült Államokból meglátogatta a családját Tiranában. Albániai tartózkodása alatt Angelo elment a testvérekkel a miniszter jogi tanácsadójához, akinek felhatalmazása volt törvényes elismerést adni. A tanácsadó örömmel hallotta, hogy Angelo családja Albániának ugyanarról a területéről származott, ahonnan ő.

„Melyik faluból való a családja?” – kérdezte Angelótól. Meglepetésére ugyanabból a faluból származtak.

„Mi a családneve?” – faggatta tovább Angelót.

Elcsodálkoztak, amikor kiderült, hogy Angelo a rokona! A családjaik közt sok évvel azelőtt megszakadt a kapcsolat.

 „Az alapító okiratuk lenyűgözött, és már elhatároztam, hogy segítek – mondta. – Ezt viszont most már kötelességemnek is érzem, hiszen a családomról van szó!”

Néhány nappal később a jogi tanácsadó átnyújtotta a testvéreknek a 100. számú határozatot, mely törvényes elismerést biztosított Jehova Tanúinak Albániában. Az igaz Isten, Jehova imádata – mely 1939 óta be volt tiltva – most már végre törvényesen elismert és szabad volt. „Nincsenek szavak, melyek leírhatnák, mit éreztünk aznap a szívünkben!” – mondta a DiGregorio házaspár.

Néhány héttel később, a görögországi fiókhivatal – mely az Albániában folyó munkát felügyelte – elküldte Robert Kernt Tiranába. Robert bejelentette a helyi testvéreknek a munka bejegyzését, és a Tirana Gyülekezet megalakulását. Elmondta nekik, hogy a gyülekezetüknek a területe felöleli „egész Albániát”. Szervezett ajtóról ajtóra végzett prédikálásra volt szükség ahhoz, hogy valóban előrehaladhasson a munka.  A testvérek Tiranában béreltek egy háromszobás házat. Itt volt a misszionáriusotthon, az iroda és egy szomszédos tágas helyiség, melyet az első Királyság-teremként lehetett használni.

MEGKERÜL EGY ELSZIGETELT BÁRÁNYKA

„Vajon vannak Tanúk Vlorëban?” – kérdezték a testvérek, amikor arról beszéltek, hogyan halad előre a prédikálómunka Albániában. Néhány testvér csak egy idős asszonyra emlékezett, aki állítólag szenilis volt. Majd egy nő jött az irodához, és azt mondta, hogy ő a családjával együtt ungjillorë, és hogy Vlorëban egy Areti nevű asszonytól ismerték meg az igazságot. A testvérek tehát elutaztak Tiranából Vlorëba, hogy megkeressék Aretit.

Areti Pina, egy alacsony idősebb hölgy, behívta a látogatókat az otthonába, de kissé tartózkodónak tűnt. Amikor elmagyarázták neki, hogy ők a szellemi testvérei, egyáltalán nem reagált rá.

„Feltehetek önöknek néhány kérdést?” – kérdezte hirtelen Areti néhány perc szünet után. Majd kérdésekkel bombázta őket: „Hisznek a háromságban? Mi Isten neve? Hisznek a tüzes pokolban? Mi történik, amikor meghalunk? Mi lesz a földdel? Hányan mennek az égbe?”

 A testvérek minden kérdést megválaszoltak.

– Prédikálnak? – kérdezte Areti.

– Igen – mondta az egyik testvér –, prédikálunk.

– De – vágott közbe Areti – hogyan prédikálnak?

– Házról házra prédikálunk – felelte a testvér.

Areti könnyekre fakadt, felpattant és megölelte a testvért.

– Most már tudom, hogy ti a testvéreim vagytok! – kiáltott fel. – Csak Jehova népe prédikál házról házra!

Vlorëban egy protestáns csoport hallotta, hogy Areti vallásos, és kérték őt, hogy csatlakozzon hozzájuk. „De én nem akartam, hogy bármi közöm legyen Nagy Babilonhoz! – mondta a testvéreknek. – Ezért kellett meggyőződnöm róla, hogy ti az igazi szellemi családom vagytok!”

Areti 18 évesen, 1928-ban keresztelkedett meg. Keresztül-kasul gyalog bejárta a hegyeket, és Bibliával a kezében prédikált. Bár évekre megszakadt a kapcsolata a testvérekkel, továbbra is hűségesen prédikált egyedül.

„Jehova csodálatos – mondta Areti könnyek között –, sosem feledkezett meg rólam!”

Az emberek azt gondolták, hogy Aretinek elment az esze, amiért még Albánia vastörvényű, diktatórikus uralma alatt is megőrizte a hitét Istenben. Nos, Areti minden volt, csak nem szenilis. Olyan jól vágott az esze, mint még soha!

RENGETEG MUNKÁT KELL ELVÉGEZNI!

Most, hogy a tevékenységünk hivatalosan be lett jegyezve, rengeteg munkát kellett elvégezni Albániában a Királyság-érdekek előmozdításáért. A testvéreknek fel kellett zárkózniuk a szervezeti elrendezésekhez, és meg  kellett erősödniük szellemileg. A testvérek számára és a szántóföld számára is albán kiadványokra volt szükség. Ezenkívül, sürgősen szükség volt még több prédikálóra. Kik tudnának ebben segíteni?

1992-ben különleges úttörők jöttek Olaszországból és Görögországból, és részt vettek egy albán nyelvtanfolyamon. Ezzel egy időben egy kis csapat kezdte lefordítani az irodalmunkat. Bár előfordult, hogy akár folyamatosan 21 napig nem volt áram, a testvérek megőrizték a humorérzéküket, és belevetették magukat az előttük álló munkába.

Sok kétkezi munkát kellett elvégezni. Amikor hideg volt, fűteni kellett a misszionáriusotthonban. De nem lehetett fát vásárolni Albániában. Hogyan tudtak hát fűteni? A testvérek Görögországban a segítségükre siettek, és nagy darab fákat küldtek egy elektromos fűrésszel együtt. De még mindig akadt probléma, ugyanis a fatüzelésű kályha nyílása túl kicsi volt, az elektromos fűrészt pedig nem tudták használni, mivel nem volt áram. Szerencsére az egyik testvér barátjának, aki Tirana másik oldalán lakott, volt egy fejszéje. Mivel nem volt buszjárat, két órába telt elhozni a fejszét a misszionáriusotthonba, és még sötétedés előtt vissza kellett vinni. „Felváltva hasogattuk a fát, amíg nálunk volt a fejsze – meséli az egyik testvér –, de legalább nem fáztunk!”

Nick és Amy Ahladis, a jelenleg Pattersonban működő fordítószolgálattól sokszor ellátogatott Albániába. Az albán fordítói csapat a favágások és a nyelvtanfolyamok közepette örvendhetett az első ilyen látogatásnak. Kedvességük és kiegyensúlyozott szemléletük óriási segítséget jelentett az új fordítóknak, akik gyorsan tanultak és jó munkát végeztek. Az olaszországi fiókhivatal kinyomtatta az irodalmat, majd Albániába szállította.

 A fáradságos munka nem volt hiábavaló, hisz a hírnökök csodálatos visszajelzéseket kaptak a szántóföldi szolgálatban. Az új hírnökökben is izzott a lelkesedés. Például Lola, épphogy hírnökké vált, máris minden hónapban 150-200, vagy még ennél is több órát töltött a szolgálatban! Amikor azt tanácsolták neki, hogy legyen elővigyázatos és kiegyensúlyozott, Lola így válaszolt: „Eddig csak elfecséreltem az életemet! Mi mással tölthetném értékesebben az időmet?”

A MUNKA NAGY LENDÜLETET KAP

1993 márciusa történelmi jelentőségű hónap volt Albániában. A különleges úttörők új megbízatásukat kezdték el Beratban, Durrësben, Gjirokastërban, Shkodërban, Tiranában és Vlorëban. Az Őrtorony március 1-jei száma volt az első kiadás, melyet az albán fordítói csapat készített el. A testvérek először tartották meg a teokratikus szolgálati iskolát, és így első ízben volt megtartva mind az öt összejövetel. Megjelent a Királyság-szolgálatunk első albán kiadása, és megtartották az első különleges kongresszusi napot a tiranai Szkander bég téren, a Balett- és Operaszínházban.

Küldöttek érkeztek Görögországból és Olaszországból, hogy részt vegyenek ezen a történelmi jelentőségű különleges kongresszusi napon. Nasho Dori mondta a nyitó imát, és megköszönte Jehovának mindazt a sok áldást, aminek örvendhettek. A jelenlévők száma elérte az 585-öt és 41-en keresztelkedtek meg! Köztük voltak azoknak a régi testvéreknek a gyerekei és unokái is, akik hűségesen szolgálták Jehovát Albániában.

Nagy volt az izgatottság 1993-ban, amikor megrendezték az első kerületkongresszust Albániában. Több mint 600-an voltak jelen. Ausztriából, Franciaországból, Görögországból, Olaszországból, valamint Svájcból  érkeztek küldöttek. Mennyire felpezsdítette az albán testvéreket, hogy miután oly hosszú ideig el voltak szigetelve, most szabadon összejöhettek sok-sok testvérrel megannyi országból!

A szervezettebb munka érdekében a Vezető Testület országos bizottságot nevezett ki, melyben Nasho Dori, Vito Mastrorosa és Michael DiGregorio szolgált az olaszországi fiókhivatal felvigyázása alatt. Az egyik legfontosabb feladatuk az volt, hogy egy ingatlant találjanak az iroda és a növekvő fordítói csapat számára.

Az Olaszországból érkező Stefano Anatrelli egy újabb csoport különleges úttörővel együtt elkezdett albánul tanulni. Öt hétig tartó nyelvtanfolyam után a testvérek behívták az irodába, és ezt mondták neki: „Szeretnénk, ha mint körzetfelvigyázó, meglátogatnád a különleges úttörőket és a csoportokat.”

Stefano erre legelőször ezt mondta: „De hát én nem is tudok rendesen albánul!” Ennek ellenére csodálatos kiváltságnak tekintette ezt a megbízatást. Miután kapott némi segítséget néhány előadás elkészítéséhez, Stefano nekiindult Albánia messzi vidékeinek. Mintegy 30 éve volt már annak, hogy Spiro Vruho körzetfelvigyázóként meglátogatta a testvéreket a betiltás idején. 1995-ben Stefanót kinevezték az országos bizottság tagjává.

1994-ben Olaszországból megérkezett az úttörők harmadik csoportja Albániába. Ezeknek az úttörőknek a buzgó szelleme felvillanyozta az új albán hírnököket. Az 1994-es szolgálati év végére már 354 hírnök vett részt a prédikálómunkában.

Azonban sok hírnök küzdött érzelmi nehézségekkel. Nem volt könnyű egy rendkívül elnyomó rendszer után egy teljesen szabad társadalomba beilleszkedni. Hogy a hírnökök túléljék a totalitárius rezsimet,  vigyázniuk kellett, hogy soha ne fejezzék ki nyíltan az érzéseiket másoknak, különösen ne a külföldieknek. Ám a külföldi testvérek és testvérnők megértést mutattak, és türelmesen dolgoztak azon, hogy elnyerjék az újak bizalmát.

Ugyanebben az évben az idősebb testvérek az új hírnökökkel együtt igazán boldogok voltak, hogy találkozhatnak Theodore Jaracz testvérrel, az első Vezető Testületi taggal, aki Albániába látogatott. Több mint 600-an gyűltek össze Tiranában az előadására.

Időközben ingatlant vásároltak Tiranában egy iroda számára. Kevesebb, mint hat hónap alatt egy keményen dolgozó külföldi csapat egy régi villát átalakított modern épületté. Ebben irodák voltak, valamint szobák 24 fő számára. 1996. május 12-én volt az átadás, ahová a Vezető Testületből Milton Henschel látogatott el.

EGYEDÜL PRÉDIKÁLTAK

Korçëban egy Arben nevű fiatalember olvasta a bibliai irodalmat, melyet a nővére küldött neki, és felismerte  benne az igazság csengését. Írt az albániai irodának, és egy ideig levelezés útján tanulmányozta az igazságot. Két testvér külön azért utazott Korçëba, hogy találkozzon Arbennel, és további szellemi segítséget nyújtson neki. A beszélgetés alatt nyilvánvalóvá vált, hogy Arben alkalmas arra, hogy hírnök legyen. Így hát a két testvér elvitte őt Korçë központjába, Arben pedig figyelte, hogyan prédikálnak a járókelőknek.

Így mesél erről: „Ezután kezembe nyomták a folyóiratokat és ezt mondták: »Most te jössz.« Egyedül kellett prédikálnom, és én prédikáltam is.”

Néhány hónappal ezután különleges úttörők jöttek segíteni neki. Addig is, az emberek kedvezően reagáltak a prédikálására. Nem sokkal azután, hogy megérkeztek a különleges úttörők, megalakult egy csoport.

Az év vége felé az úttörők Vlorëban telefonáltak az irodának, és elmondták, hogy Areti Pina beteg és szeretne találkozni egy felelős testvérrel. Amikor a testvér megérkezett, Areti kiküldött mindenkit a szobából, hogy négyszemközt beszélhessen vele.

– Nem sok időm van már hátra – mondta levegő után kapkodva. – Sokat gondolkodtam. Kérdeznem kell valamit. Nem érthetek minden részletet, de ezt tudnom kell. Teljesedik a Jelenések könyve?

– Igen, Areti, a legtöbb prófécia már beteljesedett – válaszolta a testvér, majd megemlített néhányat, mely még teljesedésre vár.

Areti feszült figyelemmel hallgatott minden szót.

– Most már békében halhatok meg – válaszolta. – Tudni akartam, mennyire vagyunk közel.

Areti buzgó hírnök volt hosszú éveken keresztül. Egyedül prédikált a hegyekben, és prédikált a betegágyán is. Nem sokkal ez után a beszélgetés után Areti  hűségben fejezte be földi pályafutását.

HITE MINDVÉGIG ERŐS MARADT

A nyolcvanas éveiben járó Nasho Dori beteg volt és egyre erőtlenebb. De a testvérek egy csoportjának különösen szüksége volt a bátorítására. Ezeket a fiatal testvéreket behívták katonai szolgálatra. Az ortodox papság Beratban irigykedett Jehova Tanúi gyors növekedésére, és nyomást gyakorolt a hatóságokra, hogy e fiatal férfiakat állítsák bíróság elé.

Mivel ez a hat fiatal testvér megtagadta, hogy csatlakozzon a katonasághoz, több hónap börtönbüntetéssel kellett számolnia. Nasho felismerve, hogy szükségük van bátorításra, felült az ágyában és videofelvételen keresztül egy üzenetet küldött nekik.

„Ne féljetek – ösztönözte Nasho a fiatal testvéreket. – Mi már ezen keresztülmentünk. Jehova veletek lesz. Ha börtönbe mentek is, ne aggódjatok. Ez dicsőséget fog hozni Jehova nevére.”

Nasho egészsége egyre csak romlott. Testvéreket hívott az ágyához, és ezt mondta: „Imádkoznom kellett megbocsátásért. A múlt héten olyan sok fájdalmam volt, hogy a halálért imádkoztam. Aztán erre gondoltam: Jehova te vagy az élet Forrása. Minden, amit támogatsz, az élethez kötődik. Olyasmit kértem, ami ellentétben áll a szándékoddal. Kérlek, bocsáss meg!”

 Amikor Nasho megtudta, hogy a hírnökök száma Albániában 942-re nőtt, ezt mondta: „Végre most már van egy nagy sokaság Albániában!” Néhány nappal ezután meghalt, befejezve földi pályafutását.

TRAZIRA – AZ ANARCHIA IDEJE

1997-re nagy méreteket öltött a kizsákmányolás, a megvesztegetés és a korrupció. Sokan eladták, amijük csak volt, és minden pénzüket gyors meggazdagodással kecsegtető piramisrendszerű üzletekbe fektették. Amikor a befektetéseik csődbe mentek, a megkeseredett polgárok utcai tiltakozásokba kezdtek.

Éppen ezzel egy időben folyt a különleges kongresszusi nap programja, amikor egy testvérnő – aki egy magas rangú hivatalnoknak dolgozott – értesítette a testvéreket, hogy a miniszterelnök lemondani készül. Megtudta, hogy nemsokára irtózatos erőszak fog tombolni. Ezért a különleges kongresszusi nap programját lerövidítették, hogy a testvérek gyorsan haza tudjanak menni. Két órával azután, hogy véget ért a program, az országban szükségállapot alakult ki, és kijárási tilalmat rendeltek el.

Senki sem tudta pontosan, hogy mi történik. Mindenféle híresztelések keltek szárnyra. Nem lehetett tudni, hogy ennek oka vajon külföldi beavatkozás-e, vagy a helyi politika. A piramisrendszer összeomlott, és a legtöbben minden befektetett pénzüket elveszítették. Vlorëban lázadás tört ki. A nemzeti fegyvertárba betörtek, és elraboltak minden fegyvert és lőszert. Amint az emberek a hírekben értesültek az eseményekről, egyik város után a másikban folyamodtak erőszakhoz. Az országban fejetlenség uralkodott, a rendőrség nem volt ura a helyzetnek. Albániát fegyveres lázadás és anarchia uralta.

 Az Albániában szolgáló 125 külföldi tejes idejű szolga közül a legtöbb Tiranában keresett menedéket. Sok albán a külföldieket okolta a történtekért, ezért tanácsos volt a külföldi úttörőknek elhagyni az országot. Mivel a reptér le volt zárva, néhány olasz úttörőt gyorsan Durrësbe vittek, ahol a kikötő felfegyverzett férfiak kezében volt. Az úttörők 12 órás idegfeszítő várakozás után hajóra szálltak szülőföldjük felé.

Az országos bizottság mindennap telefonkapcsolatban volt az ország különböző részén élő testvérekkel. A nap kezdetén vészjósló volt a csend az utcákon. De délután az emberek lövöldözni kezdtek, és éjszakába nyúlóan, sőt egészen hajnalig folytatták. Egyeseknek még légelhárító fegyverük is volt. Ez a harc a trazira, vagy zűrzavar néven vált ismertté.

DICSŐSÉGET HOZ JEHOVA NEVÉRE

Arben Merko, a hat berati testvér egyike, akit a semlegessége miatt bebörtönöztek, így mesél erről: „A cellámban volt egy kis lyuk a falban. A szomszéd cellából a férfi megkérdezte, ki vagyok.” Arben heteken át tanúskodott neki. Egy nap viszont megszűnt a hang.

Miután Arben kiszabadult, egy fiatalember kopogtatott az ajtaján. Arbennek a férfi arca nem, de a hangja ismerős volt. A börtönben ő volt a mellette lévő cellában!

„Azért jöttem, hogy odaadjam ezt – mondta Arbennek, és átnyújtott neki egy hangerősítőt. – A trazira idején elloptam ezt az erősítőt a Királyság-termetekből. De amiről a börtönben beszéltél nekem, megérintette a szívemet. Tiszta lelkiismeretet akarok Isten előtt, ezért visszahoztam neked.”

Arbennek önkéntelenül is eszébe jutott Nasho Dori utolsó üzenete, melyet nekik, a feddhetetlenségüket  megőrző fiatalok csoportjának mondott: „Ez dicsőséget fog hozni Jehova nevére.”

GONDOT VISELVE JEHOVA JUHAIRÓL

A külföldi véneknek távozniuk kellett az országból. Ezért a legtöbb gyülekezetre és nagy csoportra való gondviselés 19-20 éves kisegítőszolgákra maradt. Közülük három fiatal testvér veszélynek tette ki magát, amikor egy nap Vlorëból Tiranába utazott. Az országos bizottság az élelmiszerhiány miatt aggódva azt kérdezte tőlük, hogy milyen fizikai ellátásra lenne leginkább szükségük.

„Csak kifogytunk a szántóföldi jelentés cédulából” – válaszoltak a fiatal testvérek. Éppúgy, mint évekkel azelőtt az idős hűségesek, ők is sokkal fontosabbnak tartották a szellemi szükségleteiket, mint a fizikaiakat. Majd elmesélték, hogy a félelem és a bizonytalanság miatt sokan reagálnak kedvezően a jó hírre.

Nem sokkal az Emlékünnep után csörgött a telefon az irodában. „Mi a testvérnőitek vagyunk Kukësból – mondta az egyikük –, és amióta az úttörők elmentek, magunk tartjuk meg az összejöveteleket.”

A politikai zűrzavarban a tiranai testvéreknek megszakadt a kapcsolatuk a kukësi hírnökökkel. Ennek ellenére egy csoport, mely hét kereszteletlen hírnökből állt, két helyen is megtartotta az Emlékünnepet. Bár aggodalmaskodtak amiatt, hogy talán nem tökéletesen vezették le az Emlékünnepet, boldogan jelentették, hogy 19 résztvevő volt a két helyszínen. Bámulatos, hogy 1997-ben, még a kijárási tilalom és a keserves állapotok között is, 3154-en voltak jelen országszerte az Emlékünnepen.  Az anarchia ellenére a hírnökök tovább prédikáltak, és vigaszt nyújtottak, ám mindezt elővigyázatosan tették.

Amikor az országos bizottság megtudta, hogy a testvéreknek Gjirokastërban élelemre és irodalomra van szükségük, megbeszélést tartottak, hogy vajon biztonságos lenne-e egy teherautónyi ellátmányt küldeni oda. A megbeszélésüket egy testvérnő értesítése szakította félbe. Elmondta, hogy egy hírügynökség alkalmazottja – aki hasznos információkkal szolgálhat – felkereste a testvéreket.

Anélkül, hogy a hírügynökség alkalmazottja tudta volna, hogy a bizottság miről tanakodik, ezt javasolta: „Bármit terveznek is, holnap ne utazzanak le délre. Jelentések érkeztek hozzánk, hogy valami veszélyes dolog készül Tepelenëban.” Mivel a teherautó Tepelenën át ment volna Gjirokastërba, a testvérek lemondtak a tervükről.

Másnap, nem sokkal 11 óra után egy különleges hírközlemény szerint egy rendkívül erőszakos és véres összecsapás történt Tepelenëban, ahol a város hídját is felrobbantották. A testvérek nagyon hálásak voltak Jehovának, hogy figyelmeztetve lettek, és aznap nem utaztak oda.

A Bétel-család heteken keresztül puskalövéseket hallott éjszakánként. A reggeli imádatot gyakran úgy tartották meg, hogy gépfegyvertűz és bombarobbanások hallatszottak a háttérben. Az emberek vaktában lőttek a levegőbe, és mindig fennállt a veszély, hogy valakit eltévedt lövedék talál el. Biztonsági okokból a Bétel-család nem ment ki az utcára, és a fordítók a földön ülve, az ablakoktól távol folytatták a munkájukat.

Azért, hogy helyreálljon a rend az országban, 1997 áprilisában egy 7000 fős ENSZ-haderő érkezett. Augusztusra az ENSZ-csapatok elhagyták Albániát, és a testvéreknek lehetőségük volt megszervezni egy  kerületkongresszust. A hírnökök nagyon örültek, hisz hónapokig csak kisebb csoportokban találkozhattak.

Fegyveres banditák feltartóztattak néhány bérelt buszt, mely testvéreket vitt a kongresszusra. De amikor megtudták, hogy az utasok Jehova Tanúi, ezt mondták: „Maguk mások. Nem tudnánk bántani magukat.”

Milyen hatása volt a trazirának a prédikálómunkára Albániában? Ahelyett, hogy a veszély és a nyugtalanság gátolta volna a növekedést, úgy tűnt, hogy sokakat még inkább ráébresztett a szellemi szükségleteire. Ennek eredményeként, mindössze 15 hónap alatt 500 új hírnök kezdte el a szántóföldi szolgálatot, és ezzel több, mint 1500-ra nőtt a hírnökök összlétszáma.

KOSZOVÓ REFLEKTORFÉNYBEN

A trazira után úgy látszott, hogy eltűntek a fegyverek, és a gyülekezetek tovább növekedtek. De a szomszédos Koszovóban elszabadultak az indulatok. Az ott dúló háború hatásait érezni lehetett Albániában, hisz menekültek sokasága áramolt át a határon. Az albán hírnökök nem vesztegették az időt; reménységüzenetet, valamint vigasztaló irodalmat adtak a menekülteknek. Ezenkívül gondot viseltek Jehova Tanúi 22 fős csoportjára, és azok kisgyermekeire.

Augusztusban, amikor véget ért a háború, a koszovói testvérek hazamentek, de nem egyedül. Albán és olasz testvérek is velük tartottak, köztük 10 különleges úttörő, akik szerettek volna szellemi segítséget nyújtani, melyre oly nagy szükség volt. Az 1999-es szolgálati év végére 1805 hírnök volt Albániában és 40 Koszovóban.

FOKOZOTT SZELLEMI STABILITÁS

Nasho Dori, mielőtt meghalt, ezt mondta: „Örülök, hogy ilyen sok mindent fordítunk, de amire igazán  szükségünk van, az az Új világ fordítás, egy jó minőségű Biblia, melyre a hitünket építhetjük.” Csak három évvel Nasho halála után, 1999-ben, a Vezető Testület engedélyt adott, hogy fordítsák le A Keresztény Görög Iratok új világ fordítását albán nyelvre.

A 2000-ben megtartott kongresszuson csodálatos meglepetésben volt része az albán hallgatóságnak. Közreadták A Keresztény Görög Iratok új világ fordítását albán nyelven! A keményen dolgozó fordítói csapat szívét-lelkét beleadta a munkába, és csupán egy év alatt elkészült a fordítás. Egy általános úttörő, aki korábban kommunistaként tagja volt a palamentnek, ezt írta: „Milyen csodálatos! Csak azután, hogy ezt a fordítást tanulmányoztam, értettem meg igazán, hogy mennyire lenyűgöző a Biblia, például a prózai, költői és leíró részei. Amikor Jézus csodáiról olvastam, és arról, hogyan dorgálták és gúnyolták, olyan mély érzéseket váltott ki belőlem, mint még sohasem! Minden megható jelenetet tisztán magam elé tudtam képzelni.”

 Addigra már 2200 hírnök volt Albániában és a Bétel-család tagjainak száma 40-re nőtt. Bár béreltek lakásokat, még többre volt szükség. Következésképpen a Vezető Testület jóváhagyta egy háromhektáros földterület megvásárlását Tirana külvárosában, Mëzezben. Az országos bizottság pedig 2000-től fiókbizottságként kezdett működni, és így hatékonyabban felvigyázhatta Albánia és Koszovó növekvő szántóföldjét.

2003 szeptemberében, amikor elkezdődött az új fiókhivatali létesítmények építése, Albánia 3122 hírnökről adott le jelentést. Ezzel egy időben a Héber Iratok albán nyelvű fordítása is javában folyt. Nemcsak a prédikálómunka vett óriási lendületet, a hírnökök is dicséretre méltóan haladtak előre szellemileg. Sokan a közül a 20 fiatal közül, akik 2004 augusztusában a szolgálati kiképzőiskola első osztályát alkották, néhány évvel azelőtt, a trazira idején, tizenévesekként viseltek gondot a gyülekezetekre. Nagyon boldogok voltak, hogy most további teokratikus képzést kaptak.

AZ ÖRDÖG MÉRGES VOLT

„Jehova öngyilkosságra tanítja az embereket!” Ez a szalagcím jelent meg egy újságban 2005 februárjában. A televízió és az újságok rémhíreket közöltek, miszerint egy öngyilkosságot elkövetett tinédzser lány Jehova Tanúja volt. Pedig a lány se nem tanulmányozott, se összejövetelre nem járt. Ettől függetlenül az ellenségeskedők arra használták fel az esetet, hogy erőteljes támadást indítsanak.

A Tanúk gyerekeit a tanárok nevetségessé tették. A testvéreket elbocsátották a munkahelyükről. Az emberek követelték a munkánk betiltását. Bár a testvérek próbálták tájékoztatni a médiát, az csak még rosszabb híreket közölt.

 Jehova szolgáinak szemmel láthatóan irányításra és támogatásra volt szükségük, hogy meg tudjanak küzdeni ezzel az újabb támadással. Ezért a fiókhivatal megszervezte, hogy hangozzon el egy különleges előadás, mely rámutat, hogy a rosszindulatú hazugságok leleplezéséhez létfontosságú továbbra is prédikálni az igazságot. Buzdították a testvéreket, hogy érveljenek az embereknek, és ne engedjék megfélemlíteni magukat. A tiszta szívűeknek rá tudtak mutatni, hogy az utóbbi években hihetetlenül megnőtt Jehova Tanúi száma, ami nem lenne lehetséges, ha a Tanúk öngyilkosságokat követnének el. Ez a fajta támadás egyáltalán nem volt ismeretlen. Emlékeztették a testvéreket azokra a hamis híresztelésekre, melyek szerint az 1960-as években Spiro Vruho megölte magát. A mostani híresztelések is csúfos kudarcot fognak vallani, és valóban kudarcot is vallottak.

Mindössze néhány hónappal később, augusztusban, a Vezető Testületből David Splane csatlakozott az Albániából és Koszovóból érkező 4675 küldötthöz a kerületkongresszusukon. A hallgatóság ujjongott örömében, amikor Splane testvér közreadta A Szentírás új világ fordítását albánul!

„Nem csoda, hogy Sátán mindent bevetett, hogy akadályozzon minket – mondta az egyik régóta szolgáló testvér. – Mérges volt, mert annyi sok jó történt Jehova népével.”

A média kedvezőtlen beszámolói ellenére, Isten szolgái Albániában tovább erősödtek. Sok nem hívő férj és rokon átlátott a hamis híreszteléseken, elkezdte tanulmányozni a Bibliát, és hírnök lett. Sátán legártalmasabb támadásai sem tudták megakadályozni Jehova szándékának megvalósulását. A Bétel-család beköltözött  az új fiókhivatalba, és megkezdődött a szolgálati kiképzőiskola második osztályának képzése.

FIÓKHIVATAL-ÁTADÁS

2006 júniusában a Vezető Testületből Theodore Jaracz és Gerrit Lösch részt vett az új fiókhivatali létesítmények átadásán 350 küldöttel együtt, akik 32 országból érkeztek. Az átadáson ott volt Sotir Ceqi is, akit áramütésekkel kínoztak az 1940-es években. Most a 70-es éveinek végén jár, és még mindig örömmel szolgál.

„Csak álmodni mertem erről a napról” – mondta Frosina Xheka, aki az elmúlt évtizedek nehéz megpróbáltatásai ellenére lojálisan szolgál. Jani Komino özvegye, Polikseni is ott volt, és elmondta, hogy a lányai és a lányunokája általános úttörőként szolgálnak. Vasil Gjoka is jelen volt, és bár meggörnyedt a sokévi szenvedéstől, szeme megtelt könnyel, amikor visszaemlékezett a Leonidha Popénál tett látogatására, és a titokban történt keresztelkedésére 1960-ban.

 Tiranában a korábbi fiókhivatalt Királyság-terem-épületegyüttessé, valamint misszionáriusotthonná alakították át 14 misszionárius számára. A szolgálati kiképzőiskola hat osztályából sok-sok hűséges, önfeláldozó különleges úttörő került ki, és igazi kincsnek bizonyulnak az albán szántóföldön. A több mint 950 helyi általános és különleges úttörő hasonlóan izzó evangelizáló szellemet mutat.

A JÖVŐBE TEKINTVE

Albániai testvéreink nagyon hálásak az anyanyelvükre lefordított Bibliáért és irodalomért. Jehova munkája a szántóföldnek ezen a részén folyamatosan halad előre. A buzgó és tehetséges férfiak mellett, akik képzést kapnak teokratikus felelősségek vállalására, ’a jó hírt vivő asszonyok is, íme, nagy sereg’ (Zsolt 68:11).

Albániában Jehova Tanúi élő bizonyítékai annak, hogy igazak ezek az ihletett szavak: „Egyetlen ellened készült fegyver sem lesz sikeres, és minden nyelvet, amely perbe száll veled, elítélsz. Ez Jehova szolgáinak öröksége” (Ézs 54:17). Jehova ki nem érdemelt kedvességének és erejének köszönhetően, töretlen maradt a hitük a diktátori uralom, kínzás, elszigeteltség, rosszindulatú hírközlések és személyes próbák közepette is.

Jehova népe Albániában úgy néz szembe a jövővel, hogy közben teljesen biztos Isten lojális szeretetében és áldásában. Függetlenül a nehézségektől, boldoggá teszi őket az eléjük helyezett reménység és az a kiváltság, hogy megörvendeztethetik égi Atyjuk szívét (Péld 27:11; Héb 12:1, 2). Ha valami visszhangzik Albánia teokratikus történelméből, akkor az ez: Jehova sohasem felejti el sem a kicsi, sem a nagy áldozatokat, melyeket lojális szolgái, fiatalok és idősek hoznak érte (Héb 6:10; 13:16).

[Oldalidézet a 130. oldalon]

A címének először ez volt a fordítása: Isten gitárja

[Oldalidézet a 140. oldalon]

„Ha keresztény volna, akkor ugyanúgy harcolna, mint a papok!”

[Oldalidézet a 189. oldalon]

„Csak kifogytunk a szántóföldi jelentés cédulából”

 [Kiemelt rész/​kép a 132. oldalon]

Albániáról röviden

Terület:

Európa délkeleti részén, Görögországtól északra, az olasz csizma sarkától pedig keletre helyezkedik el. Területe 28 750 négyzetkilométer; 362 kilométeres partszakasza az Adriai-tenger és a Jón-tenger mentén húzódik. A Vlorëtól Sarandëig terjedő albán Riviérát fehér homokkal borított tengerpartok, türkizkék tengervíz és a háttérben magas hegyek díszítik. Az ország északi részét és közepét csipkézett hegyláncok foglalják el, délnyugaton termékeny alföldek szolgálnak talajul a mezőgazdasághoz.

Népesség:

Becslések szerint a lakosság száma 3 600 000. Főként albán származású emberekből, valamint kis százalékban roma, görög és szerb etnikai csoportokból tevődik össze.

Éghajlat:

A déli, sík tengerparti területeken nyáron átlagosan 26 Celsius-fok van. Északon, Dibër hegyvidékén a téli hőmérséklet azonban mínusz 25 Celsius-fokra is lecsökken.

Élelem:

Burek a neve annak a leveles tésztának, melyet spenóttal, sajttal, paradicsommal és hagymával, vagy különféle más zöldségekkel, illetve hússal töltenek meg. A tava e kosit egy pikáns, kapros-joghurtos mártásban megsütött csirke- vagy bárányétel. Az albánok nagyon szeretnek kanállal enni, hiszen a levesek és a pörköltök mindennap terítéken vannak. Amikor különleges alkalmakkor bárányt főznek, sokszor a vendégnek jár az a megtiszteltetés, hogy a bárány fejét szolgálják fel neki. Sok édességük van, például a baklava (jobbra a képen) és a kadaif, melyeket sütőben sütnek, és sziruppal vagy mézzel, valamint dióval borítanak be. A kenyér alapélelmiszer az albán emberek számára. Ha azt szeretnéd mondani valakinek, hogy már ettél, akkor egyszerűen csak annyit kell mondanod, hogy hëngra bukë, ami azt jelenti, hogy ’már ettem kenyeret’.

 [Kiemelt rész/​képek a 134. oldalon]

Régi kongresszusok

A New Englandben (USA) élő albán testvérek részt vettek a vasárnaponként megtartott albán nyelvű nyilvános összejöveteleken, de eljártak az angol vagy görög nyelvű gyülekezetekbe is. Az 1920-as és 1930-as években nagy örömmel vettek részt a görög nyelvű kongresszusokon. Ám boldogan viselték albán nyelvű kitűzőjüket is, melyen ez állt: „Albán Bibliakutatók háromnapos kongresszusa”.

[Képek]

Ilyen kitűzőt (jobbra) viseltek az albán testvérek (lent) egy bostoni kongresszuson az 1920-as évek végén

 [Kiemelt rész/​képek a 151–152. oldalon]

„Jehova soha nem hagyott el minket!”

FROSINA XHEKA

SZÜLETETT: 1926

MEGKERESZTELKEDETT: 1946

ÉLETRAJZI RÉSZLETEK: Tizenévesen ismerte meg az igazságot, a szülei ezt ellenségesen fogadták. A hatóságok elszigeteltségben tartották őt, mégis mindig közel érezte magát Jehovához és a szervezetéhez. Hűséges maradt egészen a 2007-ben bekövetkezett haláláig.

▪ FROSINA a bátyjaitól ismerte meg az igazságot az 1940-es években. Nem Tanú szülei elzavarták őt otthonról, mert nem volt hajlandó házasságot kötni az általuk választott személlyel. Egy testvér, Gole Flloko befogadta őt a családjába, és a lányaként bánt vele.

„Egyszer letartóztattak, mert nem mentem el szavazni – mesélte Frosina. – Egyedül voltam egy szobában, majd körülbelül 30 tiszt állt körém. Az egyik így kiáltott: »Van fogalma arról, hogy mit csinálhatunk most magával?« Éreztem, hogy Jehova velem van, és ezt mondtam: »Semmi olyasmit nem tehetnek velem, amit a szuverén Úr, Jehova nem enged meg!« Azt gondolták, hogy őrült vagyok, és ezt mondták: »Vigyék innen!« Tehát igazam volt, Jehova igenis velem volt!”

Frosina 1957-ben férjhez ment Luçi Xhekához, és három gyermekük született. Az 1960-as évek elején Luçi az újonnan alakult országos bizottság tagja lett, mely az albániai munkát felvigyázta. Nem sokkal ezután öt évre internálták  Gramshba, távol Frosinától és a gyerekektől. Ottléte alatt Luçi tovább prédikált, valamint beszélt a szervezetről. Gramshban az emberek még ma is emlékeznek rá.

Mivel Luçi internálás alatt volt, Frosinát a kommunista párt feketelistára vette és megvonta tőle az élelmiszerjegyeket, így nem tudott legálisan élelmet vásárolni. Frosina ezt mondta: „Nem baj. Bár a testvérek kevesen voltak, megosztották, amijük volt. Túléltük ezt is, mert Jehova soha nem hagyott el minket!”

Luçi halála után Frosina ritkábban találkozott a testvérekkel, de nem hagyta abba a prédikálást. Így emlékszik vissza: „Az 1960-as években John Marks eljött hozzánk. Amikor 1986-ban végre találkozhattam a feleségével, Helennel, olyan volt, mintha már évek óta ismertük volna egymást! Luçival titkos üzeneteket küldtünk Markséknak, ők pedig továbbították a brooklyni testvéreknek.”

1992-ben, amikor megszűnt a betiltás, Frosina volt az egyike annak a kilenc megkeresztelt Tanúnak, akik Albániában maradtak. Rendszeresen ott volt az összejöveteleken, és még 2007-ben, a halála napján is részt vett a szolgálatban. Nem sokkal a halála előtt ezt mondta: „Teljes szívemből szeretem Jehovát! A megalkuvás még csak fel sem merült bennem. Azt tudtam, hogy van egy nagy családom az egész világon, de leírhatatlan az örömöm, hogy most itt, Albániában is ilyen nagy teokratikus családunk van. Jehova mindig velünk volt, és a mai napig szerető kezében tart minket!”

[Kép]

Frosina Xheka 2007-ben

 [Kiemelt rész/​képek a 159–160. oldalon]

A kevéske irodalomból túláradó bőség

VASIL GJOKA

SZÜLETETT: 1930

MEGKERESZTELKEDETT: 1960

ÉLETRAJZI RÉSZLETEK: Szilárdan kiállt az igazság mellett a totalitárius uralom idején. Ma vénként szolgál Tiranában.

▪ EMLÉKSZEM, hogy még egészen kicsi fiú voltam, amikor az 1930-as években a falumban, Barmashban láttam Az Őrtorony görög nyelvű kiadását. Az édesapám rámutatott a folyóiratra, és ezt mondta: „Ezeknek az embereknek igazuk van!” Csak évekkel később értettem meg, hogy mit jelentenek a szavai. Szerettem olvasni a Bibliát, bár veszéllyel járt, ha valakinek Bibliája volt. Az egyik rokon temetésén találkoztam egy tiranai testvérrel. Az „utolsó napok” jeléről kérdeztem őt a Máté 24. fejezete szerint. Elmagyarázta, én pedig azonnal mindenkinek elmondtam, akinek csak tudtam.

1959-ben részt vettem Leonidha Pope lakásán egy testvéreknek tartott bizalmas összejövetelen. Előtte a Jelenések könyvét olvastam, és afelől érdeklődtem, hogy ki a vadállat és a Nagy Babilon. Amikor a testvérek kifejtették nekem a választ, tudtam, hogy ez az igazság! Egy évvel később megkeresztelkedtem.

Lelkesen prédikáltam, emiatt elküldtek a munkahelyemről. Vettem egy rozoga taligát, és árukihordó voltam Tiranában. Alig tudtam találkozni a testvérekkel, irodalmam sem volt, de prédikáltam.

Az 1960-as évek elején, mielőtt Leonidha Popét internálták, sikerült szereznie jó néhányat azokból a görög kiadványokból,  melyeket Albániába csempésztek. Ő hangosan fordította, én pedig egy füzetbe írtam, amit mondott. Majd az utasítására másolatokat készítettem, és elküldtem néhány testvérnek Beratba, Fierbe és Vlorëba.

Mekkora a változás az 1990-es évek óta! El vagyok ragadtatva, hogy Jehova ilyen sok kiadványt ad nekünk. 1992-től napjainkig több mint 17 millió albán nyelvű folyóiratot terjesztettünk el! Az új kiadványok le vannak fordítva albánra, és már megvan a teljes Új világ fordításunk is. Örömkönnyek szöknek a szemembe, ha visszagondolok arra az időre, amikor nem volt semmi irodalmunk. Nagyon hálássá nevelt minket az a hosszú időszak, amikor annyira kevéssel kellett beérnünk!

 [Kiemelt rész/​képek a 163–164. oldalon]

Igazi munkára találtam, mikor hazatértem

ARDIAN TUTRA

SZÜLETETT: 1969

MEGKERESZTELKEDETT: 1992

ÉLETRAJZI RÉSZLETEK: Olaszországban ismerte meg az igazságot, ezután hazatért Albániába. Az albániai fiókbizottság tagja.

▪ AMIKOR 1991-ben több ezer menekülttel együtt eljöttem Albániából, 21 éves voltam. Olaszország felé térítettünk el egy hajót. Albániában nyomor volt, ezért nagyon örültem, hogy elmenekülhettem onnan. Úgy éreztem, valóra vált az álmom.

Két napja voltunk Brindisiben, amikor kiszöktem a menekülttáborból, hogy munkát keressek. Egy férfitól kaptam egy albán nyelvű, kis fénymásolt bibliai üzenetet, és meghívott egy aznap délutáni összejövetelre. Hirtelen átvillant az agyamon, hogy miért is ne? Talán még munkát is kapok valakitől!

Sohasem gondoltam volna, hogy ilyen szívélyes fogadtatásban lesz részem. Az összejövetel után mindenki odajött hozzám a Királyság-teremben. Barátságosak voltak és szeretetet sugároztak. Az egyik család meghívott hozzájuk vacsorára. Milyen kedvesen és méltósággal bántak velem, a rossz külsejű, törvénytelen albán menekülttel!

A következő összejövetelen Vito Mastrorosa felajánlott nekem egy bibliatanulmányozást. Beleegyeztem, és hamarosan rájöttem, hogy ez az igazság. 1992 augusztusában megkeresztelkedtem Olaszországban.

Végül a tartózkodásommal kapcsolatos irataim is rendben voltak. Lett egy biztos állásom, és pénzt tudtam hazaküldeni a családomnak Albániába. Aztán egyre csak az járt az eszemben, hogy most, hogy Jehova Tanúi szabadok Albániában, ott nagy  a szükség. Visszamenjek, és ott szolgáljak? Mit fog szólni a családom? Szükségük van a pénzre, amit innen küldök. És mit szólnak majd az emberek?

Ezután telefonáltak nekem a tiranai Bételből. Azt kérdezték, hogy elmennék-e Tiranába, hogy albánra tanítsak egy csoport olasz különleges úttörőt, akik akkor novemberben költöznek majd Albániába. A példájuk komolyan elgondolkodtatott. Ők éppen oda készülnek, ahonnan én eljöttem. Nem ismerik az ottani nyelvet, de boldogok, hogy mehetnek. Az én anyanyelvem albán, és abban a kultúrában nőttem fel. Akkor meg mit keresek Olaszországban?

Döntöttem, és a különleges úttörőkkel együtt hajóra szálltam. Rögtön a kicsinyke Bételben kezdtem szolgálni. Délelőtt az albán nyelvet tanítottam, délután fordítói munkát végeztem. A családom először nem örült. De amikor megértették, hogy miért költöztem vissza Albániába, kezdtek odafigyelni a jó hírre. Nem telt bele sok idő, és a szüleim, a két nővérem és az egyik bátyám megkeresztelkedett.

És hogy sajnálom-e, hogy otthagytam az olaszországi munkát és a pénzt? Egy pillanatig sem! Igazi munkára találtam Albániában. Hogy mit gondolok a munkáról? Nos, az a munka számít igazán és hoz tartós örömet, amelyikkel Jehovát szolgáljuk, mégpedig mindenünkkel, amink csak van!

[Kép]

Ardian a feleségével, Noadiával

 [Kiemelt rész/​képek a 173–174. oldalon]

Vége a titkos összejöveteleknek

ADRIANA MAHMUTAJ

SZÜLETETT: 1971

MEGKERESZTELKEDETT: 1993

ÉLETRAJZI RÉSZLETEK: Egy titkos összejövetelre kapott meghívást, majd minden gyökeresen megváltozott. Jelenleg különleges úttörőként szolgál.

▪ AMIKOR az unokatestvérem 1991-ben meghalt, hallottam, amint egy Barie nevű asszony bibliai gondolatokkal vigasztalta a nagynénémet. Rögtön kérdéseket tettem fel neki, ő pedig meghívott, hogy ismerkedjek meg a barátnőjével, Rajmondával a munkahelyén. Rajmonda családja az úgynevezett „osztályban” tartott összejövetelt. Rajmonda azt mondta nekem, hogy egyelőre bibliai beszélgetéseken kell részt vennem, mivel újak nem jöhetnek azonnal az osztályba. Nagyon tetszett, amit tanultam, és hamarosan én is járhattam az osztályba.

Az osztály kereszteletlen személyekből állt, akikkel kezdetben Sotir Papa és Sulo Hasani foglalkoztak. Évekkel korábban a Sigurimi beépült az osztályokba, és feljelentette a testvéreket a rendőrségen. Ezért mindenki elővigyázatos volt, és odafigyelt rá, hogy kit hív meg az összejövetelekre.

Az első összejövetelen tanácsolták, hogy készítsünk egy listát a barátaink nevéről, és mondjuk el nekik, amit tanultunk. Én azonnal beszéltem Ilma Taninak. Nemsokára már ő is eljöhetett az osztályba. A 15 főből álló kicsiny osztályunk gyors növekedésnek indult.

1992 áprilisában Michael és Linda DiGregorio eljöttek Beratba. Azt a tanácsot kaptuk, hogy nyíltan hívjuk meg az embereket Michael előadására. 54 személy jött el. Egyikünk sem volt megkeresztelt személy. Az összejövetel után órákon át  kérdésekkel bombáztuk a DiGregorio házaspárt. Végre kiderült, hogy miként kellene működnie a csoportunknak.

Csakhamar hivatalosan elismerték Jehova Tanúit. Ilmával és két testvérrel Tiranába mentünk, hogy megtanuljuk, hogyan kell ajtóról ajtóra munkálkodni. Ezután arra kértek minket, hogy mutassuk meg a többieknek is Beratban, amit tanultunk. Próbáltunk minden tőlünk telhetőt megtenni. 1993 márciusában pedig, amikor négy olasz különleges úttörő Beratba kapott kinevezést, a gyülekezet igazi előrehaladásnak indult, hetente már két nyílt összejövetelt tartottunk.

Akkor márciusban, az első tiranai különleges kongresszusi napon keresztelkedtem meg Ilmával együtt. 585 személy volt jelen. Általános úttörők lettünk, és nemsokára mi lettünk az első helyi különleges úttörők. Ezután már semmit sem kellett titokban végeznünk. Korçëba kaptuk a kinevezésünket.

Később Ilma férjhez ment Arben Lubonjához, aki néhány hónappal azelőtt egyedül prédikált Korçëban. Aztán a körzetmunkában vettek részt, most pedig a Bételben szolgálnak. Mennyire boldog vagyok, hogy elhívtam Ilmát abba az osztályba!

Nemrégen a kerületkongresszusunkon, ahol több mint 5500-an vettünk részt, visszagondoltam a titkos osztályunkra. Micsoda változtatásokat vitt véghez Jehova! Az összejöveteleink és a kongresszusaink ma már teljesen nyilvánosak. Noha gazdasági okokból több százan elmentek Beratból, a kicsiny osztályunkból öt virágzó gyülekezet lett!

[Kép]

Ilma (Tani) és Arben Lubonja

 [Kiemelt rész/​kép a 183. oldalon]

„Oké, menjünk!”

ALTIN HOXHA ÉS ADRIAN SHKËMBI

SZÜLETTEK: Mindketten 1973-ban

MEGKERESZTELKEDTEK: Mindketten 1993-ban

ÉLETRAJZI RÉSZLETEK: Otthagyták az egyetemet, hogy úttörők lehessenek; ma már gyülekezeti vénként szolgálnak.

▪ TIRANÁBAN voltak egyetemi hallgatók 1993 elején. Az egyik barátjuk órákon át beszélt nekik arról, amit Jehova Tanúitól hallott. Mindent a Bibliával támasztott alá. Később a két fiú még többet tudott meg a Bibliáról. Alkalmazták, amit tanultak, és még abban az évben megkeresztelkedtek. Akkor nyáron, Kuçevëba mentek prédikálni, mert ott nem laktak hírnökök.

Adrian így szólt Altinhoz, amikor visszatértek Tiranába:

– Mit keresünk mi itt az iskolában? Gyerünk, indítsuk be úgy igazából a munkát Kuçevëban!

– Oké, menjünk! – válaszolta Altin.

Hét hónappal a keresztelkedésük után újra Kuçevëban voltak.

Jehova gazdagon megáldotta az erőfeszítéseiket. Ma már több mint 90 tevékeny hírnök van Kuçevëban. Mintegy 25 Tanú került ki onnan, hogy úttörőként, vagy a Bételben szolgáljon. Sokukkal Adrian és Altin tanulmányozta a Bibliát.

Az egyetemre gondolva Altin elmosolyodik, és ezt mondja: „Pál apostol úgy döntött, hogy nem világi karrierre törekszik, 1993-ban én is hasonló döntést hoztam. Sosem bántam meg, hogy ezt mondtam: »Oké, menjünk!«”

 [Kiemelt rész/​képek a 191–192. oldalon]

Az ateizmus tanára ma már az igazságot tanítja

ANASTAS RUVINA

SZÜLETETT: 1942

MEGKERESZTELKEDETT: 1997

ÉLETRAJZI RÉSZLETEK: Ateizmust tanított a katonaságban a nála alacsonyabb rangú tiszteknek, majd a gyerekeitől megismerte az igazságot. Ma vénként és különleges úttörőként szolgál.

▪ MIUTÁN 1971-ben elvégeztem a katonai akadémiát, politikai dandárparancsnok lettem. Azért használták ezt a kifejezést, mert a kormány 1966-ban eltörölte a katonai rangokat. A feladataim közé tartozott, hogy arra a világnézetre oktassam a parancsnokságom alatt állókat, hogy nincs Isten. Alaposan kifejtettem előttük, hogy a vallás a népek ópiuma.

Családos ember voltam, feleséggel és három gyerekkel. 1992-ben a fiam, Artan, kezdett vallási összejövetelekre járni Jehova Tanúihoz Tiranába. Később a húgát, Anilát is magával vitte. Időpocsékolásnak és nagy ostobaságnak tartottam. Emiatt sok veszekedés zajlott otthon.

Egyszer kíváncsiságból kézbe vettem Az Őrtorony egyik példányát. Furcsamód értelmesnek tűnt, amit olvastam. Artan és Anila hiába buzdítottak folyton, nem akartam tanulmányozni a Bibliát. Azzal érveltem nekik, hogy az ember nem tanulmányozhatja a Bibliát, ha egyszer nem hisz Istenben. 1995-ben megjelent albánul Az élet – hogyan jött létre? Evolúció vagy teremtés útján? könyv. Artan és Anila adott egy példányt belőle. És ennyi kellett a meggyőzésemhez. Isten létezik! Ezek után nem tudtam mentségül felhozni semmit, tanulmányoznom kellett. Feleségem, Lirie, hamarosan csatlakozott hozzám, és meggyőződtünk az igazságról.

  Az igazat megvallva lassú volt az előrehaladásom. 53 éves voltam. Nem voIt könnyű megváltoztatni a politikai és katonai gondolkodásmódomat. Azt kell mondanom, hogy a Teremtő, Jehova segített, hogy előrehaladjak.

Nem akartam hírnök lenni, mert kínos lett volna prédikálnom azoknak az embereknek, akiknek az ateizmust tanítottam. Mit gondolnának rólam? Egyik alkalommal, amikor tanulmányoztam a Biblát, Vito Mastrorosa felolvasta nekem a tárzuszi Saul történetét. Ez megtette a hatását! Saul üldözte a keresztényeket, aztán megismerte az igazságot, és prédikált. Tudtam, hogy Jehova segítségével én is meg tudom tenni ugyanezt.

Olykor még most is nevetek magamon, hogy Jehova folyamatosan segít, hogy kevésbé legyek szigorú, legyek ésszerűbb, és ne legyek parancsnok. Lassan-lassan fejlődök.

Már nem veszekszem a gyermekeimmel az igazság miatt. Ellenkezőleg, büszke vagyok rájuk. Artan különleges úttörőként és vénként szolgál. Lányaim, Anila és Eliona a tiranai Bételben szolgálnak.

Lirie-vel különleges úttörőként szolgálunk. Kiváltságnak tartjuk, hogy az igazságot taníthatjuk az embereknek a nagy Teremtőnkről, és láthatjuk, amint megváltoztatják az életüket. Micsoda öröm igazi reményt vinni az embereknek, mely az igaz Isten, Jehova ígéretein alapul!

[Kép]

Balról jobbra: Artan, Anila, Lirie, Anastas, Eliona és a férje, Rinaldo Galli

 [Táblázat/​grafikon a 176–177. oldalon]

FŐBB ESEMÉNYEK – Albánia

1920–1922 Albán személyek megismerik az igazságot az Egyesült Államokban.

1922 Thanas Idrizi hazaviszi Gjirokastërba az igazságot.

1925 Három kis bibliatanulmányozó osztály működik Albániában.

1928 Sok városban bemutatják „A teremtés története képekben” fotodrámát.

1930

1935–1936 Nagyszabású prédikálókampány folyik.

1939 Betiltják Jehova Tanúit.

1940

1940 Kilenc testvér börtönbe kerül a semlegessége miatt.

1946 Kommunista uralom kezdődik.

1950

1960

1960 Országos bizottság felvigyázza a munkát Albániában.

 1962 A bizottság tagjait munkatáborokba küldik.

1967 Albánia hivatalosan ateista állammá válik.

1980

1990

1992 Törvényesen elismerik Jehova Tanúit.

1996 Milton Henschel részt vesz az első Bétel átadásán.

1997 Kezdetét veszi a trazira.

2000

2005 Megjelenik a teljes Új világ fordítás albánul.

2006 A fiókhivatal átadása Mëzezben (Tirana).

2010

[Grafikon]

(Lásd a kiadványt.)

Hírnökök összlétszáma

Úttörők összlétszáma

4000

3000

2000

1000

1930 1940 1950 1960 1980 1990 2000 2010

 [Térképek a 133. oldalon]

(A teljes beszerkesztett szöveget lásd a kiadványban.)

MONTENEGRÓ

KOSZOVÓ

MACEDÓNIA

GÖRÖGORSZÁG

Joánina

Shkodrai-tó

Ohridi-tó

Preszpa-tó

ADRIAI-TENGER

ALBÁNIA

TIRANA

Shkodër

Kukës

Burrel

Mëzez

Durrës

Kavajë

Gramsh

Kuçevë

Fier

Berat

Korçë

Vlorë

Tepelenë

Këlcyrë

Barmash

Përmet

Gjirokastër

Sarandë

 [Egész oldalas kép a 126. oldalon]

[Kép a 128. oldalon]

Thanas Idrizi New Englandben (USA) ismerte meg az igazságot, majd elvitte a jó hírt Gjirokastërba, Albániába

[Kép a 129. oldalon]

Sokrat Duli tanította az öccsének az igazságot

[Kép a 137. oldalon]

Nicholas Christo magas rangú albán személyiségekkel osztotta meg a jó hírt

[Kép a 142. oldalon]

A bostoni albán testvérek kétoldalas levelet küldtek Enver Hoxhának

[Kép a 145. oldalon]

Leonidha Pope

[Kép a 147. oldalon]

„Jehova megtanított rá, hogy ne írjam alá azt, amit nem mondtam” (Sotir Ceqi)

[Kép a 149. oldalon]

Helen és John Marks, John Albániába való hazautazása előtt

[Kép a 154. oldalon]

Spiro Vruho utazófelvigyázóként szolgált

[Kép a 157. oldalon]

Llopi Bllani

[Kép a 158. oldalon]

Kulla Gjidhari egyedül is megtartotta az Emlékünnepet

[Kép a 167. oldalon]

Michael és Linda DiGregorio

[Kép a 172. oldalon]

A 100. számú határozat törvényes elismerést biztosított Jehova Tanúinak

[Kép a 175. oldalon]

Összejövetel az első Királyság-teremben 1992-ben Tiranában

[Kép a 178. oldalon]

Areti Pina hűségesen prédikált egyedül

[Képek a 184. oldalon]

Egy régi villát modern irodaépületté alakítottak át

[Kép a 186. oldalon]

„Ha börtönbe mentek is, ne aggódjatok” (Nasho Dori)

[Képek a 194. oldalon]

David Splane közreadja a teljes „Új világ fordítást” albán nyelven

[Kép a 197. oldalon]

Jelenleg Albániában szolgáló misszionáriusok

 [Képek a 199. oldalon]

Albániai fiókhivatal

Fiókbizottság: Artan Duka, Ardian Tutra, Michael DiGregorio, Davide Appignanesi, Stefano Anatrelli