Uganda

FELFEDEZŐK évszázadokon át kutatták a forrását a fenséges Nílusnak, mely Afrika területének a felén kígyózik át, majd a Földközi-tengerbe ömlik. Végül némelyek a Viktória-tavat és a környező hegyeit tartották a Nílus kifogyhatatlan vize elsődleges forrásainak. Az utóbbi évtizedekben e vidék sok lakója nagy izgalommal fedezte fel egy sokkal értékesebb víz – az ’élő víz’ – forrását, mely ’örök életet ad’ (Ján 4:10–14). Ennek története következik, mely Uganda népéről szól, ahol az emberek „szomjazzák az igazságosságot” (Máté 5:6).

„AFRIKA GYÖNGYE”

Uganda, ez a gyönyörű, mérsékelt éghajlatú ország, az Egyenlítő két oldalán terül el Afrika középső részén. A Hold hegyeinek nevezett, méltóságteljes Ruwenzori hegység magaslatairól az olvadó gleccserek szikrázó vize tengernyi sok folyóba és tóba zuhog alá. A termékeny talaj és a kiadós esőzések miatt Ugandában megterem a kávé, a tea és a gyapot. Bőséges a termés a lisztes banánból – egy főzőbanánból –, melyből az ugandaiak egyik fő táplálékát, a matookét készítik. A helyiek maniókát, kukoricalisztből készült ételeket, valamint kölest és cirokot is esznek.

Ez a trópusi ország otthont ad oroszlánoknak, elefántoknak, vízilovaknak, krokodiloknak, párducoknak, zsiráfoknak és antilopoknak, valamint csimpánzoknak, sokféle érdekes majomnak és a védett állatnak számító hegyi gorillának is. Színpompás madarak gyönyörködtető éneke tölti be a teret. Igen, oly sok szépség van Ugandában, hogy az országot az „Afrika gyöngye” kifejezéssel méltatják.

 UGANDA SZERETETRE MÉLTÓ NÉPE

Mintegy 30 millió ember él Ugandában, akik körülbelül 30 etnikai csoportból származnak. Sokan vallásosak, és valamelyik keresztény egyházhoz tartoznak. De éppen úgy, ahogyan ez máshol is lenni szokott, imádatukat gyakran ősi vallásuk szokásai szövik át. Általában barátságosak és vendégszeretőek, és az sem szokatlan, ha a náluk idősebb személyek üdvözlésekor vagy kiszolgálásakor letérdelnek.

Az 1970-es és 1980-as években azonban ezt a szépséges „gyöngyöt” és csodás népét sajnálatos módon súlyos sérülés és veszteség érte a politikai zavargások és a zavargások okozta több ezer élet kioltása miatt. Az AIDS-járvány pusztítása csak tovább rontott Uganda nyomorúságos helyzetén. Jehova Tanúi ilyen körülmények között vittek vigaszt és reményt ezeknek a derűlátó, szívós embereknek.

A SZÓ SZOROS ÉRTELMÉBEN IS ÚTTÖRŐK

Ugandában a Királyság-prédikáló munkáról először 1931-ben történt feljegyzés. Abban az időben a Dél-afrikai Köztársaság felügyelte a prédikálómunkát Afrikában, az Egyenlítőtől délre mindenhol. A fiókhivatal két úttörőt, Robert Nisbetet és David Normant bízta meg azzal a feladattal, hogy kezdjék meg a prédikálást ezen az óriási területen – a mai Kenya, Uganda és Tanzánia területén.

Nisbet és Norman testvér elszántan vitte a Királyság jó hírét Afrika egészen mélyen fekvő, belső területeire. 1931. augusztus 31-én Dar es-Salaamból indultak kampányútjukra, 200 doboz irodalommal. Onnan Zanzibár szigetére mentek, majd tovább Mombasa kikötőjébe, ahonnan Kenya fennsíkjai felé tartottak. Vonattal utaztak, és prédikáltak a vasút mentén fekvő városokban, egészen a Viktória-tó keleti partjáig. A két  rettenthetetlen úttörő gőzhajóval kelt át a tavon, és érkezett meg Kampalába, Uganda fővárosába. Számos kiadványt terjesztettek el, és sok előfizetést szereztek az Aranykorszakra, majd autóval folytatták útjukat az ország belseje felé.

1935-ben, négy évvel később, négy úttörő – Gray Smith és a felesége, Olga, valamint Robert Nisbet és az öccse George – a Dél-afrikai Köztársaságból szintén felfedezőútra indult Kelet-Afrika felé. Két jól felszerelt teherautóval – melyeket lakóhellyé alakítottak át – ezek a vállalkozó kedvű úttörők rossz utakon vergődtek keresztül, és még a 3 méter magas elefántfűben is utat törtek maguknak. „Gyakran kint aludtak a vadonban – olvasható az egyik beszámolóban –, így láthatták, hallhatták és érezhették, milyen is Afrika szívének lüktetése. Például, mi mindent jelent a vadon élő állatok végtelen sokasága: oroszlánok ordítását éjjel, békésen legelésző zebrákat, zsiráfokat, valamint orrszarvúk és elefántok nyugtalanító jelenlétét.” Nem lehetett őket eltántorítani attól, hogy elmenjenek azokba a városokba, ahová addig még nem ért el a Királyság üzenete.

Gray és Olga Smith egy bizonyos ideig Tanganyikában (ma Tanzánia) maradt, Robert és George Nisbet azonban Nairobiba ment, Kenyába. Később, a Smith házaspár Kampala (Uganda) felé vette az irányt, miután a gyarmati hatóságok kiutasították őket Tanganyikából.  Ezúttal azonban nem voltak kedvezőek a körülmények, mert a kampalai rendőrség állandó megfigyelés alatt tartotta őket. A Smith házaspár nem veszítve bátorságából, mindössze két hónap alatt 2122 könyvet és füzetet terjesztett el, és megszervezett hat nyilvános összejövetelt. Végül a kormányzó kitelepítési rendeletet bocsátott ki, és ezzel Uganda elhagyására kényszerítette a házaspárt. Nairobiba mentek, ahol a Dél-afrikai Köztársaságba való visszatérésük előtt találkoztak a Nisbet fivérekkel.

Jehova áldásával ezek a prédikálókampányok rendkívül sikeresek voltak, és nagyszerű tanúskodást eredményeztek. Az úttörők több mint 3000 könyvet és mintegy 7000 füzetet terjesztettek el, valamint sok előfizetést szereztek a vallási ellenségeskedés és a gyarmati hatóságok részéről jövő növekvő nyomás ellenére. E kampányok után sok év telt el addig, míg a prédikálótevékenység újra kezdetét vette Ugandában.

ÚJJÁÉLED A TEVÉKENYSÉG

1950 áprilisában egy fiatal házaspár, Kilminsterék, Angliából Kampalába költözött. Lelkesen prédikálták a jó hírt, és nagy volt az örömük, amikor két család – egy görög és egy olasz – kedvezően reagált a Királyság-üzenetre.

Később, 1952 decemberében Jehova Tanúi New York-i főhivatalából Knorr és Henschel testvér ellátogatott Nairobiba, Kenyába. Kilminster testvér nem akarta elmulasztani a lehetőséget, hogy találkozzon velük, ezért megtette a hosszú utat Kampalából Nairobiba. Knorr és Henschel testvér buzdítással látta el a Nairobiban lévő kis csoportot, és megszervezte, hogy a testvérek alakítsanak egy gyülekezetet Kampalában. Ez a szárnyait bontogató gyülekezet hamarosan jó eredményeket ért el, és az 1954-es szolgálati évben csúcslétszámot értek el azzal, hogy tízen vettek részt a szolgálatban.

 Még ugyanebben az évben, Eric Cooke – a dél-rhodesiai (ma Zimbabwe) fiókhivatalból – ellátogatott Kelet-Afrikába, és eltöltött bizonyos időt az új, kampalai gyülekezettel. Bár a testvérek már hetenként örvendhettek az Őrtorony-tanulmányozásnak, mégsem voltak nagyon tevékenyek a keresztény szolgálatban. Cooke testvér ezért arra buzdította Kilminster testvért, hogy tartsák meg valamennyi gyülekezeti összejövetelüket, beleértve a heti szolgálati összejövetelt is. A prédikálómunka kiterjesztése érdekében Cooke testvér nagy hangsúlyt helyezett a házról házra végzett szolgálatra, és szeretettel nyújtott személyes képzést sok hírnöknek.

Addig a prédikálást jórészt az Ugandában élő európaiak körében végezték. Cooke testvér azonban felfigyelt rá, hogy a legtöbb ugandai születésű ember a ganda nyelvet beszéli Kampalában. Azt javasolta, hogy a testvérek fordítsanak le egy kiadványt ganda nyelvre, hogy elérhessék a helyi emberek szívét. 1958-ban a hírnökök elkezdték használni ’A Királyságnak ez a jó híre’ című, frissen lefordított füzetet. Micsoda ösztönzésként hatott! A munka előrehaladt, és 1961-ben új csúcsként, 19 Királyság-hirdető vett részt a szolgálatban.

 Kilminster testvér a világi munkája kapcsán megismerkedett George Kaduval, egy negyvenes évei elején járó, lelkes ugandai személlyel, aki az anyanyelvén, a gandán kívül jól beszélt angolul. George érdeklődése fokozódott a szentírási igazságok iránt, amikor megtudta, hogy Isten neve Jehova, és elkezdte tanulmányozni a Bibliát. Nem telt bele sok idő, és már Kilminster testvér oldalán tolmácsolt, amikor a testvér házról házra prédikált. Majd 1956-ban, amikor az első keresztelkedés volt Ugandában, a Viktória-tóban Entebbénél, George szimbolizálta a Jehovának tett önátadását.

Sajnos nem sokkal ezután a Királyság-munka hanyatlásnak indult. Néhányan a külföldi testvérek közül hazaköltöztek, amikor lejárt a munkaszerződésük. Némelyik testvért kiközösítették, sokan pedig megbotránkoztak egyes gyülekezeti tagok írásellenes viselkedésén. Kadu testvér azonban nagyon szerette Jehovát, és tudta, hogy megtalálta az igazságot. Ragaszkodott az igazsághoz „kedvező időszakban is, a bajokkal terhes időszakban is”, és hűségesen szolgált vénként az 1998-ban bekövetkezett haláláig (2Tim 4:2).

OTT SZOLGÁLNAK, AHOL NAGYOBB A SZÜKSÉG

A kelet-afrikai szántóföld hatalmas volt, és nagy szükség volt Királyság-prédikálókra. Ezenkívül még más gond is adódott, mert a gyarmati kormány nem engedett misszionáriusokat a térségbe. Mit lehet most tenni?

1957-ben az egész világon elhangzott a hírnökök felé a felhívás, hogy szolgáljanak ott, ahol nagyobb szükség van rá. A szellemileg érett testvéreket arra buzdították, hogy költözzenek oda, ahol nagyobb szükség van Királyság-hírnökökre. A felhívás ahhoz a meghíváshoz hasonlított, amit Pál apostol kapott látomásban. Egy férfi így kérlelte őt: „Jöjj át Makedóniába, és segíts nekünk!” (Csel 16:9, 10). Milyen hatása volt ennek a modern kori felhívásnak  az ugandai Királyság-prédikáló munka előrehaladására?

Frank és Mary Smith Ézsaiáséhoz hasonló szellemmel reagált a felhívásra, és azonnal előkészületeket tett, hogy Kelet-Afrikába költözzön (Ézs 6:8). * 1959 júliusában, New Yorkban hajóra szálltak, hogy Fokvároson keresztül Mombasába menjenek. Onnan vonattal utaztak tovább Kampalába, ahol a Földtani és Térképészeti Minisztérium munkaszerződést kötött Frankkel, hogy vegyészként dolgozzon. Smithék Entebbében telepedtek le, Kampalától 35 kilométerre, délre. Ez a Viktória-tó partján elterülő gyönyörű város szűz területnek számított a Királyság-prédikáló munka szempontjából. A Smith házaspár rendszeresen ott volt a kicsiny, de növekvő kampalai gyülekezet összejövetelein.

Később Smithék beszéltek Peter Gyabinak és a feleségének, Esthernek az igazságról. Peter felelős állást töltött be az ugandai közigazgatási hivatalban; korábban már kapott egy Mit tett a vallás az emberiségért? *  című könyvet, de nem fordított rá figyelmet. Túlságosan lefoglalta Petert a világi munkája és a gyakori munkahelyi áthelyezés. Majd elküldték őt, hogy segítsen egyezségre jutni két törzsnek, akik egy heves telekvita miatt összekülönböztek. Így imádkozott: „Isten, ha segítesz, akkor keresni foglak.” Amikor békésen rendeződött a helyzet, visszaemlékezett az imájára, és elkezdte olvasni a könyvet. Rájött, hogy amit olvas, az az igazság, és kutatni kezdett a Tanúk után. Mennyire boldog volt, amikor találkozott Frank Smithszel! Megegyeztek, hogy Frank rendszeres bibliatanulmányozást fog vezetni vele és a feleségével. Ennek az lett az eredménye, hogy ez az elragadó házaspár megkeresztelkedett, és több mint négy évtizedes hűséges szolgálatuk után még ma is tevékeny Királyság-hirdetők.

Más külföldi testvérek is reagáltak a felhívásra, hogy ott szolgáljanak, ahol nagyobb szükség van rá. Voltak, akik olyan munkaszerződést kaptak, mely miatt távol kerültek a Kampala Gyülekezet hírnökeinek kicsiny csoportjától. Az egyik házaspár Mbararában, a délnyugat Uganda hullámzó hegyei között fekvő városkában maradt, mely mintegy 300 kilométerre van Kampalától. Úgy intézték, hogy a házukban lehessen az Őrtorony-tanulmányozás és a könyvtanulmányozás. Időnként azonban megtették a hosszú utat Kampaláig, vagy Entebbéig, hogy ápolhassák a keresztény testvéreikhez fűződő bensőséges kapcsolatukat. Fenntartották a kapcsolatot az észak-rhodesiai (ma zambiai) Luanshyában lévő fiókhivatallal is, mely abban az időben a kelet-afrikai Királyság-prédikáló munkát felügyelte. Harry Arnott, a fiókhivatal akkori felvigyázásával megbízott testvér zónafelvigyázóként szolgált. Ellátogatott Kampalába, hogy buzdítsa a maroknyi hírnököt Ugandában, akik nagyon nagyra értékelték szerető törődését.

 Egy másik házaspár, akiben égett a vágy, hogy ott szolgáljon, ahol nagyobb szükség van Királyság-prédikálókra, az angliai Tom és Ann Cooke volt. Tom számos országba jelentkezett munkáért, és az Ugandai Oktatási Minisztériumban kapott ügyintézői és felügyeleti állást. Munkája miatt először a Kampalától mintegy 130 kilométerre, keletre fekvő kis városba, Igangába ment feleségével, Ann-nel és négyéves kislányukkal, Sarah-val. Második lányuk, Rachel megszületése után Tom és a családja Jinjába költözött, abba a városba, mely a Nílus forrásának nevezett területen fekszik. Később elköltöztek Kampalába.

ÁLDOZATOK ÉS ÁLDÁSOK

Mily nagyszerűen hozzájárultak ezek a családok a Királyság-prédikáló munkához Ugandában! Igaz, maguk mögött hagyták azt az életformát és kényelmet, melyet megszoktak. Ám viszonzásképpen abban az örömben volt részük, hogy láthatták, miként változtatják meg az alázatos emberek az életüket, és reagálnak kedvezően a Királyság jó hírére. A keresztényi szeretet szoros kötelékét is megtapasztalhatták, mely a családjukat és a helyi  családokat fűzte össze, amint egybegyűltek imádat céljából, vagy azért, hogy vidám időszakoknak örvendjenek együtt.

„Lenyűgözött minket, hogy a szolgálatban milyen szeretettel és kedvesen fogadtak minket, és milyen szerények és méltóságteljesek az emberek – emlékszik vissza Tom Cooke. – Igazán különleges megtiszteltetésnek tartottuk, hogy egy kicsi részünk lehetett a gyülekezet növekedésében.”

Amikor Tomot megkérdezték, hogyan érez azzal kapcsolatban, hogy elköltözött otthonról, így válaszolt: „Nem is szolgálhattuk volna Jehovát ennél jobb környezetben, kicsi gyerekekkel. Láthattuk a számos országból érkező testvérek jó példáját, élvezhettük a szerető és lojális helyi testvérek társaságát, és gazdag szolgálati áldásoknak örvendhettünk. Mentesek voltunk a televízió hatásától, és lenyűgözött minket a káprázatosan szép afrikai táj. És ez csak néhány a sok-sok áldásból.”

Akik ott szolgáltak, ahol nagyobb volt a szükség, mélységesen értékelték a keresztény társaságot. Ez abból is nyilvánvaló volt, hogy készek voltak megtenni a hosszú utat Kenyáig, hogy részt vehessenek a körzetkongresszusokon. Pedig ez oda is, és vissza is 750 kilométert jelentett busszal vagy vonattal!

Kerületkongresszusokra eljutni még ennél is nagyobb erőfeszítést jelentett. 1961-ben például ugandai és kenyai küldöttek Észak-Rhodesiában (Zambia), Kitwében vettek részt egy kerületkongresszuson. Az egyik küldött így emlékszik vissza: „Ez egy négynapos, több mint 1600 kilométeres utat jelentett Tanganyika (Tanzánia) rossz útjain, melyek többnyire nem voltak kikövezve. Majd újabb négy nap következett a tikkasztó hőségben az afrikai poros szavannán át, vissza Ugandába. Nem kis kalandnak számított, de együtt lenni oly sok  testvérrel és testvérnővel igazi áldást jelentett.” Viszontagságos vállalkozás volt, mely óriási erőfeszítést igényelt, de mennyire felüdítő volt szellemileg!

A MISSZIONÁRIUSOK LÉTFONTOSSÁGÚ MUNKÁJA

Uganda 1962-ben elnyerte függetlenségét Nagy-Britanniától. A következő évben Henschel testvér ellátogatott Nairobiba, és beszélt annak lehetőségéről, hogy misszionáriusokat küldjenek Ugandába. De kiket neveznek majd ki ide?

Tom és Bethel McLain, a Gileád Iskola 37. osztályának végzősei nem sokkal ezelőtt érkeztek Nairobiba, hogy ott szolgáljanak. Mennyire meglepődtek, hogy végül Kampalába kapták a kinevezésüket! Mégis készségesen elfogadták a változtatást, és ők lettek az első, Gileádot végzett misszionáriusok Ugandában. „Eleinte nagyon hiányzott Kenya – ismeri el Tom –, de a barátságos emberek és a tanúskodómunkára való lelkes reagálás miatt, igazán megszerettük Ugandát.”

Tom és Bethel a szuahéli nyelvet tanulták Kenyában, most pedig egy új nyelvet, a gandát kellett megtanulniuk. Más nemigen  állt rendelkezésükre, mint az izzó elszántságuk, a Jehovába vetett bizalmuk, valamint egy „önképző” nyelvkönyv. Az Ugandában töltött első hónapjuk alatt 250 órát szenteltek az új nyelv tanulásának, a második hónapban pedig 150 órát. És mindezt amellett, hogy 100 órát töltöttek a szántóföldi szolgálatban. Fokozatosan elsajátították az új nyelvet, és remek eredményeknek örvendhettek a szolgálatban.

Tomhoz és Bethelhöz 1964 januárjában csatlakozott Gilbert és Joan Walters a Gileád Iskola 38. osztályából. Ebből az osztályból két másik házaspár, Stephen és Barbara Hardy, valamint Ron és Jenny Bicknell, a közeli Burundiba kapták a megbízatásukat, de vízumproblémák miatt őket is Ugandába nevezték ki. Kampalában sürgősen szükség lett egy nagyobb misszionáriusotthonra.

A kampalai gyülekezet egyszerűen felejthetetlen volt. Idetartozott Kadu testvér és a családja, John és Eunice Bwali – egy különleges úttörő házaspár  Észak-Rhodesiából – a lányaikkal, valamint Margaret Nyende és a gyermekei. Az összejöveteleket egy olyan helyen tartották, mely gyakorlatilag a szabad ég alatt volt. „Kevesen voltunk, a járókelők láthattak és hallhattak minket – emlékszik vissza Gilbert Walters. – A Bwali család teli torokkal, több szólamban és kíséret nélkül énekelte a Királyság-énekeket, s mindezt a nagyközönség füle hallatára. Ebből bátorságot merítettünk, hogy ne hagyjuk abba a misszionáriusi szolgálatot.”

Nem sokkal ezután Gilbert és Joan Walterst azzal bízták meg, hogy misszionáriusotthont hozzanak létre Jinjában, ahol addig még nem végeztek szervezett prédikálást. Később még két misszionáriusotthon létesült, az egyik Mbaléban, Kenya határához közel, a másik Mbararában. Ezekben az otthonokban a misszionáriusok számos, más országból érkező különleges úttörővel munkálkodtak együtt. A szántóföld egyértelműen ’fehér volt az aratásra’ (Ján 4:35). De mit lehet tenni, hogy felgyorsítsák a begyűjtést?

SZERVEZETTEBB PRÉDIKÁLÁS

Az ugandai teljes idejű szolgák próbálták a lehető legszervezettebben bemunkálni a hatalmas területüket. Hét közben lakónegyedekben és olyan helyeken prédikáltak, ahol az utcáknak és a különböző területeknek volt nevük és számuk. De vajon hogyan tudtak  módszeresen prédikálni ott, ahol az utcáknak nem volt nevük, a házakon pedig nem volt házszám?

„Hegyekre osztottuk fel a területet – meséli Tom McLain. – Ketten a hegy egyik oldalán mentünk, míg másik két személy a hegy másik oldalán. Addig prédikáltunk az ösvényeket járva – fel a hegyre, le a hegyről –, míg össze nem találkoztunk a másik párral.”

A külföldi testvérek hamarosan kezdték javukra fordítani az egyre nagyobb számú ugandai Tanú tapasztalatát, akik ismerték a területet és a helyi kultúrát is. Viszonzásképpen a helyi hírnökök nagy hasznot merítettek a külföldi testvérek tapasztalataiból. Jinjában például az ugandai testvérek már elkísérték a misszionáriusokat a szántóföldi szolgálatba. Vasárnaponként reggel 8-tól 10-ig a házankénti munkával kezdték a szolgálatot. Ezután egy órán keresztül újralátogatásokat végeztek, majd délig bibliatanulmányozást vezettek. Így a gyülekezet minden tagja kölcsönös tapasztalatra tett szert, és bátorította egymást.

Jinjának – az ország akkori második legnagyobb városának – volt egy vízerőműje, ami luxusnak számított. Ezért érthető, hogy Jinja ideális helyszín volt a további ipari fejlődés számára. A misszionáriusok nagy sikerrel tanúskodtak élénk forgalmú taxi- és buszállomásokon. A messzi földről érkező utasok nagy örömmel fogadtak olvasnivalóként bibliai irodalmat az előttük álló útra. Így a Királyság-magot mindenütt széthintették a környező vidéki területeken.

A testvérek éltek azzal a lehetőséggel is, hogy rádión közvetítsék a jó hírt a lehető legtöbb emberhez. Rendszeres  heti műsoridőt kaptak az állami rádióban, a műsor címe ez volt: „Dolgok, melyekről az emberek gondolkodnak”. A testvérek, vagyis „Robbins úr” és „Lee úr”, párbeszéd formájában olyan gondolatébresztő témákkal foglalkoztak, mint például: „Szembenézve a családi élet válságos helyzeteivel” és „Hogyan védekezz a bűnözés és az erőszak ellen?” Egy testvér így emlékszik erre vissza: „Meglehetősen szokatlan volt egy amerikai akcentusú és egy skót akcentusú férfi közti beszélgetést hallgatni egy afrikai rádióadón. A szántóföldi szolgálatban sokszor emlegették az emberek a műsort, ami azt mutatja, hogy hasznos célt szolgált.”

SEGÍTSÉG AZ ÚJ PRÉDIKÁLÓKNAK

Akkoriban a jinjai csoport a központi lakónegyed, Walukuba művelődési házában tartotta az összejöveteleit.  „Sok testvér új volt az igazságban – emlékszik vissza Tom Cooke –, és csak kevés kiadványuk volt, melyekből felkészülhettek a gyülekezeti feladataikra.” Mit lehetett tenni?

„A misszionáriusok létrehoztak egy könyvtárat az egyik testvér otthonában, aki a lakónegyed közepén lakott – mondja Tom. – Minden hétfő este, azok, akiknek feladatuk volt, elmentek a könyvtárba, hogy segítséget kapjanak az előadásuk elkészítéséhez.” Ma már több gyülekezet is van Jinja környékén, melyek úgy tapasztalják, hogy a szellemi halászat még mindig sikeres a Nílusnak e fő forrásánál.

AZ UTAZÓFELVIGYÁZÓK ELŐSEGÍTIK A SZELLEMI NÖVEKEDÉST

1963 szeptemberétől az ugandai prédikálómunkát az újonnan létesített, kenyai fiókhivatal felvigyázta. William és Muriel Nisbetet azzal bízták meg, hogy látogassanak el Ugandába, mely a Nairobi központú körzetük részét alkotta. Milyen nagyszerű, hogy így William a két úttörő bátyjának – Robertnek és George-nak – a nyomdokaiba lépett, akik mintegy 30 évvel azelőtt prédikáltak Ugandában. A hírnökök ezúttal Nisbeték újabb generációjának kemény munkáját fordíthatták a javukra.

Az érdeklődés fokozódott, egyre több csoport alakult, és a hírnökök már jókora területen megtalálhatók voltak. Az utazófelvigyázók rendszeres látogatása ezért létfontosságú szolgálatot látott el. Képzést és buzdítást nyújtott, valamint biztosította az elszigetelt területen élő testvéreket arról, hogy „Jehova szeme az igazságosakon van” (1Pét 3:12).

1965-ben Stephen és Barbara Hardy egy olyan nagy körzetben látogatták a gyülekezeteket, mely Ugandától a 2600 kilométer távolságra lévő, Indiai-óceánban fekvő Seychelle-szigetekig terjedt. Egyszer tettek egy „felderítő expedíciót” szerte Ugandában, hogy kiderítsék, hol  érnének el legjobb eredményeket az úttörők. A kenyai fiókhivatal a rendelkezésükre bocsátott egy Volkswagen kombit, melyet közlekedésre és szállásra is használtak. Mindössze hat hét alatt beutazták majdnem egész Ugandát, és a következő városokba látogattak el: Masaka, Mbarara, Kabale, Masindi, Hoima, Fort Portal, Arua, Gulu, Lira és Soroti.

„Az utazás fantasztikus volt, a prédikálás pedig igazi élvezet – emlékszik vissza Hardy testvér. – Mindenki segítőkész és barátságos volt, beleértve a helyi hatóságokat is. Amikor ellátogattunk egy házigazdához, a beszélgetés sokszor »nyilvános előadássá« bontakozott ki, mivel szomszédok és járókelők is csatlakoztak, hogy meghallgassák az üzenetünket. Még ha egy szerintünk félreeső helyen álltunk is meg, hamarosan mosolygós emberek jöttek oda hozzánk, mintha őket látogattuk volna meg. Egykettőre elfogyott az irodalomkészletünk. Körülbelül  500 könyvet terjesztettünk, és sok előfizetést szereztünk Az Őrtoronyra és az Ébredjetek!-re.”

Az ugandai emberek barátságossága, kíváncsisága és szellemi érdeklődése úgy tűnt, azt jelzi, hogy még nagy esély van a további szellemi növekedésre. És ami a legfontosabb, a Hardy házaspárt lenyűgözte, hogy milyen nagymértékben tapasztalhatta Jehova áldását a prédikálómunkán ezen a termékeny szántóföldön.

JEHOVA ADJA A NÖVEKEDÉST

Jehova népe Ugandában történelmi mérföldkőhöz érkezett 1965. augusztus 12-én, amikor a Nemzetközi Bibliakutatók Társaságát bejegyezték, és ezzel törvényesen elismerték a tanítványképző munkánkat. Az 1960-as években olyan tiszta szívű ugandai emberek alkották az elszánt Tanúk kicsiny, de erős magját, mint például George Mayende, Peter és Esther Gyabi, valamint Ida Ssali. 1969-ben Uganda 75 hírnökről adott le jelentést, akik szétszórtan éltek a hozzávetőleg nyolcmillió főt számláló lakosság között; több mint százezer ember jutott egy Tanúra. 1970-re a Királyság-hirdetők száma 97-re nőtt, majd 1971-ben 128-ra emelkedett. 1972-ben már 162 tevékeny Tanúja volt Jehovának Ugandában.

Bár a növekedés igen buzdító volt, a testvérek tudták, hogy az erejük nem a számbeli gyarapodásuknak köszönhető, ’hanem a növekedést adó Istennek’ (1Kor 3:7). Azt viszont nem tudták, hogy az 1970-es években drasztikus változások és súlyos hitpróbák várnak rájuk. Idi Amin tábornok 1971-ben katonai államcsínyt követett el, és diktatúrát vezetett be, mely több millió személy életében okozott zűrzavart, és sok ezer életet követelt. A kormány és az új politikai rendszert ellenző csoportok között egyre csak nőtt a viszálykodás. Időnként lezárták az országhatárokat. Kijárási tilalmat rendeltek el. Egyre több ember tűnt el. Sokakat megfigyelés alatt tartottak.  Vajon hogyan reagálnak békeszerető ugandai testvéreink erre a felfordulásra, megfélemlítésre és erőszakra?

„ISTENI URALOM” VAGY EMBERI URALOM?

Éppen ebben az időben folytak az előkészületek, hogy Kampala legyen a vendéglátó városa az 1972-es „Isteni uralom” kerületkongresszusnak – az első ugandai kerületkongresszusnak! Kenyából, Tanzániából és a távoli Etiópiából vártak küldötteket. Hogyan küzdenek majd meg az egyre fokozódó feszültséggel, a politikai és törzsi villongásokkal, és a félelmet keltő határátkelésekkel? Lemondják-e az egész kongresszust? A testvérek buzgó imáik tárgyává tették a kongresszust, könyörögve Jehovához, hogy nyújtson nekik vezetést a kongresszus megrendezéséhez és a küldöttek utazásához.

Később a helyzet még ijesztőbbé vált, amikor a határhoz érkező küldöttek azt látták, hogy emberek áradata  menekül az országból! A legtöbben azért mentek el, mert a kormány elrendelte minden olyan ázsiai személy – főleg indiaiak és pakisztániak – kiutasítását, aki nem volt az ország állampolgára. Sokan, például külföldi tanárok, azért távoztak, mert attól féltek, hogy a rendelet rossz előjel lehet a többi etnikai csoport részére is. Ennek ellenére folyamatosan érkeztek a küldöttek. Mi lesz velük egy politikai feszültségtől izzó városban?

Meglepetésükre teljesen nyugodt állapotban találták Kampalát. A testvérek és az érdeklődők boldogan várták vendégeik érkezését a kongresszus helyszínén. Attól is ámulatba estek, hogy a hatóság megengedte, hogy egy hatalmas felirat Kampala legforgalmasabb utcáján hirdesse a kongresszus időpontját és helyszínét. Éppen ennek a példa nélküli zűrzavarnak az idején állt rajta nagy betűkkel a nyilvános előadás címe: „Isten uralma az emberiség egyedüli reménysége”!

A programot mindenféle rendzavarás nélkül, sikeresen megtartották. A jelenlevők csúcslétszáma 937 volt, és ez Ugandában jelentős mérföldkőnek számított a tiszta imádat történetében. Bár a külföldi küldöttek visszatérése  akadályokba ütközött a határoknál, a buzgalmuk ennek ellenére töretlen maradt, és mindannyian biztonságban hazaérkeztek. A politikai bizonytalanság kellős közepén Jehova népe bátran tudatta a világgal szuverén Uralkodójához való ragaszkodását. Isten pedig „bátorrá” tette népét, ’erőt öntött belé’ ebben a válságos időszakban (Zsolt 138:3).

A kongresszuson részt vevő ugandai személyek között volt George és Gertrude Ochola. „Ez volt a legelső kongresszusom – gondol vissza az emlékeire Gertrude –, és pont az, amelyiken megkeresztelkedtem!” De George akkoriban még nem volt Tanú. Fanatikus futballrajongó volt, és inkább a stadion érdekelte, mint ami egy sportesemény helyszíne. Ám feleségének a megnyerő viselkedése, és hogy ő maga is elkezdte tanulmányozni a Bibliát, végül arra indította, hogy vízben való megkeresztelkedéssel szimbolizálja az önátadását 1975-ben, Kenyában.

Gertrude visszaemlékszik rá, hogy azok között volt, akik elsőként ismerték meg az igazságot Uganda északi részén. Így mesél az emlékeiről: „1972-ben, amikor megkeresztelkedtem, azt hittem, hogy a mi területünk annyira elszigetelt. Ma már egy Királyság-terem, egy misszionáriusotthon, és egy fordítói iroda is van itt. Ez még a keresztelkedésem idejénél is nagyobb lázba hoz!”

’BAJOKKAL TERHES IDŐSZAK’

1973. június 8-án a rádió és a televízió minden előzetes figyelmeztetés nélkül bejelentette 12 vallásos csoport – köztük Jehova Tanúi – betiltását. Az új kormány téves képet festve, kémeknek állította be a külföldieket; ezzel olyan légkört teremtett, melyben a lakosság félt és gyanakodott. A misszionáriusoknak egyre inkább nehezebb volt részt venniük a nyilvános szolgálatban. Jehova Tanúi számára Ugandában egy különösen ’bajokkal terhes időszak’ kezdődött el (2Tim 4:2). Mi lesz velük?

 Két misszionárius házaspár már elhagyta az országot abban az évben, mert a tartózkodási engedélyük meghosszabbítását visszautasították. Július közepéig a még ott maradt 12 misszionáriust is egytől-egyig kiutasították. A külföldi testvérek, akik azért jöttek, hogy ott szolgáljanak, ahol nagyobb a szükség, egy kicsit tovább tudtak maradni a világi munkahelyüknek köszönhetően. Ám az ő szabadságuk is rövid életű volt. A következő évben már mindnyájuknak el kellett hagyniuk az országot.

’RENDÍTHETETLENEK ÉS TÁNTORÍTHATATLANOK’

Az egyedül maradt ugandai hírnököket érthető módon nagyon elkeserítette drága külföldi testvéreik távozása. Jehova erejével azonban ’rendíthetetleneknek és tántoríthatatlanoknak’ bizonyultak (1Kor 15:58). Lojális szellemükre jellemző az, ahogyan egy idősebb testvér, Ernest Wamala tétovázás nélkül reagált, amikor megtudta, hogy Jehova Tanúit betiltották. „Hogyan is tilthatnák be azt, ami a szívemben van?” – kérdezte.

Hogyan fognak boldogulni az ugandai vének – például George Kadu és Peter Gyabi –, most, hogy az összes külföldi vén elment? Nos, erős szellemiségük és a helyi kultúrának az ismerete áldásnak bizonyult. „Ahhoz, hogy egy ugandai személy az igazsághoz jöjjön, és szolgálja Jehovát, nagy önuralomra van szüksége, hogy elhagyja azokat a szokásokat, melyek ellentétesek Jehova alapelveivel – mondja Gyabi testvér. – Különösen a felelős testvéreknek volt szükségük önuralomra, akik kizárólag a Jehova szervezetétől jövő írásos utasításokra támaszkodhattak.” A helyi vének lelkiismeretes személyes tanulmányozása segített nekik, hogy ne vezesse őket félre  a téves emberi bölcsesség. Ennek eredményeként, ez a próbateljes időszak Jehova népe szellemi előrehaladásának az időszaka volt, nem pedig a hanyatlásáé.

Másrészt, a lakosság általában véve egyre nagyobb bizonytalanságban volt. Sokakat zaklattak, mások katonai terror alatt éltek. Mindennapossá vált a korrupció, ami a gazdaság összeomlásához vezetett. Ez a gyönyörű ország száz sebből vérzett. Vajon Jehova hű szolgái Ugandában továbbra is találnak okot arra, hogy örvendezzenek ebben a próbákkal teli időszakban?

ÖRÖMTELI TÁRSAS EGYÜTTLÉTEK

A kormány mindent megtett annak érdekében, hogy megakadályozzon minden politikai gyűlést, mely veszélyt jelenthetett a rendszerre. Jehova Tanúi szigorúan semlegesek maradtak, ugyanakkor tiszteletben tartották a Bibliának azt az utasítását is, hogy ne hagyjanak fel egybegyűlésükkel, és bátorítsák egymást (Héb 10:24, 25). Nagy bátorságra és leleményességre volt szükség, hogy továbbra is össze tudjanak jönni annak ellenére, hogy a gyanakvó hatóságok figyelték őket. Hogyan tudják elkerülni Isten szolgái, hogy felhívják a figyelmet az ártatlan összejöveteleikre?

Először is átszervezték a legtöbb összejövetelt. Kisebb csoportokban tartották meg őket a testvérek lakásaiban. Amikor nagyobb csoportokban gyűltek egybe, kirándulásnak álcázták az összejöveteleket. Például havonta egyszer az egész gyülekezet összejött, hogy részt vegyen egy előadáson és az Őrtorony-tanulmányozáson. A testvérek egy parkban, vagy egy testvér kertjében jöttek össze „piknikezni”. Ez a módszer jól bevált a társaságkedvelő ugandaiak között, akik nem érezték furcsának, ha barátok vagy rokonok nagy csoportja összejön, hogy kikapcsolódjon. A testvérek titokban magukkal vitték a Bibliájukat és a tanulmányozási könyveiket,  ezenkívül rutinosan magukkal cipeltek minden mást is, ami egy nagyszabású piknikezéshez kellett. Ezek az összejövetelek arra emlékeztették őket, hogy mennyire élvezhették az ókori izraeliták a vallási ünnepeiket (5Móz 16:15).

A betiltás ideje alatt ugyanezzel a módszerrel tartották meg a rövidített körzetkongresszusokat. A kormánytól jövő akadályok ellenére a testvérek sohasem hagytak fel sem az összejövetelek látogatásával, sem a jó hír prédikálásával. Néhányan még Nairobiba is eljutottak, hogy kongresszusokon vegyenek részt, és amikor visszatértek, megosztották szívmelengető tapasztalataikat a testvéreikkel.

 „ÓVATOSAK, MINT A KÍGYÓK, DE ÁRTATLANOK, MINT A GALAMBOK”

A felelős testvérek jó okkal hitték azt, hogy ha „óvatosak, mint a kígyók, de ártatlanok, mint a galambok”, akkor a betiltás talán kevésbé lesz olyan szigorú, és folytathatják a teokratikus tevékenységüket (Máté 10:16). Ezért a különleges úttörők megfelelő óvatosságot tanúsítva, továbbra is eleget tettek a megbízatásuknak, a hírnökök pedig folytatták a házról házra végzett szolgálatot.

Persze nem mindenki látta szívesen, hogy Jehova Tanúi ott állnak az ajtójánál. Egy nap az 1970-es évek közepén, Peter Gyabi a tizenéves Fred Nyendével vett részt a szolgálatban. Fred még csecsemő volt, amikor az anyukája 1962-ben megismerte az igazságot. Azóta már felnőtt, és az érettsége most próba alá került.

Egy mérges házigazda – kétségkívül egy civil ruhás biztonsági tiszt – felismerte, hogy akik az ajtójában állnak, azok Jehova Tanúi. Letartóztatta, és az autójába tuszkolta őket. Érthető, hogy a testvérek megijedtek, hisz több ezren, akiket hasonló módon fogtak el, egyszerűen eltűntek. Gyakori volt a kínzás is, szinte mindenféle indoklás nélkül. Útban a biztonsági hivatal felé, Peternek és Frednek volt ideje erőért imádkozni Jehovához, hogy  nyugodtak és hűségesek maradhassanak. A tiszt vádolva és kérdésekkel bombázva a testvéreket, a feletteséhez vitte őket. De Peter és Fred első kézből tapasztalta, mennyire igazak a Példabeszédek 25:15 szavai: „Türelemmel meg lehet győzni a vezért, és a szelíd nyelv csontot tör.” Szerencsére egyetlen szó szerinti csont sem tört el azon a délutánon. Peter nyugodt hangon elmagyarázta törvénytisztelő álláspontunkat, és a bibliai tanításokhoz való ragaszkodásunkat. Ez a magyarázat, valamint Peter és Fred viselkedése és válaszai lerombolták a felettes tiszt előítéletét. Nos, mi lett a végkimenetel?

A felettes tiszt nemcsak hogy szabadon engedte Petert és a fiatal Fredet, hanem még azt is megparancsolta a tisztnek, aki letartóztatta őket, hogy vigye vissza a testvéreket a területükre! A megalázott kísérőjük kelletlenül engedelmeskedett, a testvérek pedig köszönetet mondtak Jehovának, amiért megszabadította őket.

Máskor a rendőrséggel való találkozás kevésbé volt kiélezett. Például Entebbében Emmanuel Kyamiza és a felesége titokban összejöveteleket tartottak az otthonukban, melyeken a családjuk és érdeklődők kis csoportja vett részt. Hogy ne épüljön ki egy bevett szokás, Emmanuel mindig más és más helyen vezetett bibliatanulmányozásokat.  Egy idő múlva Emmanuel úgy érezte, hogy a módszere, mellyel kijátssza a rendőrséget, jól működik. Egy nap, miután befejezett egy bibliatanulmányozást az Entebbe Botanikus Kertben, egy rendőr közeledett felé. Emmanuel próbálta gyorsan eltenni szem elől a tanulmányozási anyagot. „Miért rejti el a könyveit? – kérdezte a rendőr. – Tudjuk, mivel foglalkoznak. Tudjuk, hogy maguk Jehova Tanúi. Sőt, még azt is tudjuk, hogy hol szoktak összejönni. Ha akartuk volna, már rég letartóztattuk volna magukat. Végezzenek csak mindent úgy, ahogy eddig.” És Emmanuel hűségesen így is tett.

Később, amikor Emmanuel nyugdíjba ment, és visszaköltözött a családja falujába, sok ellenállást és gúnyolódást kellett elviselnie. Jézushoz hasonlóan ’tisztesség nélküli volt hazájában’ (Márk 6:4). Már jócskán a 70-es éveiben járt, mégis ’virult őszkorában’, és rendszeresen 30 kilométert biciklizett az összejövetelekre és vissza (Zsolt 92:14). Emmanuel lassan 90 éves lesz, de még mindig hűségesen szolgál kisegítőszolgaként, bár már nem kerékpározik annyit, amennyit szeretne.

KITARTÓ ÚTTÖRŐK

A folyamatos bizonytalanság ellenére mindig voltak néhányan, akik módot találtak az úttörőszolgálat végzésére. Ebben az időben volt úttörő a csupa szív James Luwerekera, egy kormányzati hivatalnok, aki 1974-ben keresztelkedett meg. Nem sokkal a keresztelkedése után földművelő lett, hogy a szülőfaluja környékén élőknek prédikálhassa a jó hírt. A felesége szintén tanulmányozott egy ideig, de később egyre inkább ellenséges volt Jamesszel.

Például egy reggel, amikor még sötét volt, James és néhány testvér útnak indult Nairobiba egy kerületkongresszusra. Később, amikor egy rendőrségi ellenőrzési  ponton megállították az autójukat, a testvérek valami furcsát vettek észre James öltözékén. Szokatlanul rendetlen, szedett-vedett ruhákba volt öltözve. James először viccesen úgy magyarázkodott, hogy kapkodva öltözködött a sötétben. De a barátai faggatására bevallotta, hogy a felesége elrejtette az összejöveteli ruháit, hogy ne tudjon elmenni a kongresszusra. Ezért kénytelen volt magára kapni bármit, ami a keze ügyébe került. James utastársai kedvesen megosztották a saját ruháikat vele, így megfelelő öltözetben érkezhetett a kongresszusra.

Volt, hogy Jamesnek pusztán kellemetlenséget okozott a család és a szomszédok ellenállása, máskor viszont erőteljesebb volt az ellenségeskedés. És ez éveken át így ment. James mindvégig szelíd maradt, és kitartott egészen a 2005-ben bekövetkezett haláláig. Hosszú éveken át tartó hűséges életútjával jó hírnevet szerzett. Hitét a testvérek még ma is csodálják, és kétségkívül Istene, Jehova is emlékezetében tartja.

„TESTVÉRÜL SZÜLETIK A NYOMORÚSÁG IDEJÉRE”

„Minden időben szeret az igaz társ, és testvérül születik a nyomorúság idejére” (Péld 17:17). A kenyai testvérek igaz társnak bizonyultak a nyomorúság és a veszély idején, melyet az ugandai Tanúk éltek át az 1970-es években. Az utazófelvigyázóknak és a fiókhivatal képviselőinek bátorságra volt szükségük, hogy átmenjenek a határon Ugandába azért, hogy segítséget és buzdítást nyújtsanak drága testvéreiknek.

1978-ban politikai káosz alakult ki, amikor az ugandai hadsereg egyik csapata behatolt Tanzánia területére. 1979 áprilisában Tanzánia hadserege válaszul megdöntötte az ugandai kormányt, menekülésre kényszerítve Idi Amint, Uganda rettegett diktátorát. Amin hirtelen távozása nagy változásokat hozott Ugandának.  „Aminnal a betiltásnak is vége lett” – mondja egy testvér. A Uganda Times bejelentette: „A misszionáriusok szabadon visszatérhetnek.” Jehova népe újra vallásszabadságnak örvendett!

„ELMEGYEK, HA MEGÖLNEK IS”

A kormányváltás utáni zűrzavarban Uganda szabad volt, ugyanakkor kifosztott is. Az anarchia légköre rablásokat és leírhatatlan erőszakot szült. Erre reagálva a testvérek a kenyai fiókhivatalban azonnal megszervezték, hogy Günter Reschke és Stanley Makumba Ugandába menjen, és körzetkongresszusokat tartson.

Günter így emlékszik vissza: „Két héttel azelőtt, hogy elindultunk volna ebbe a háború sújtotta országba, egy úttörőiskolán oktattunk Meruban, közel a Mount Kenyához. Emlékszem, az újságban olvastam arról, hogy milyen sok gyilkosságot követnek el Kampalában, különösen éjszaka. Miután hangosan elolvastam egy részt, felkiáltottam: »És ez az a hely, ahová a jövő héten mennünk kellene?« Aztán erre gondoltam: »Olyan akarok lenni, mint Jónás, aki elmenekült a megbízatása elől?« Rögtön elszállt minden félelmem, és ezt mondtam magamnak: »Elmegyek, ha megölnek is. Nem fogok megfutamodni, mint Jónás!«”

A testvérek a terv szerint el is mentek. Stanley az ország belsejében lévő gyülekezeteket látogatta, Günter pedig a nagyobb városokban szolgált. „Sok mindent át kellett szervezni a háború után – emlékeznek vissza. – Abban az időben csak 113 tevékeny hírnök volt Ugandában. Mindenki örült, hogy újra szabadon összejöhetnek, és kongresszust tarthatnak a szabad ég alatt. Öröm volt látni, hogy 241-en voltak jelen.” Annak ellenére, hogy az igazság magjai csúnyán el voltak tiporva, nyilvánvaló volt, hogy képesek gyümölcsöt teremni.

 VESZÉLYES IDŐK

Mbaléban, Uganda keleti határánál, a két odalátogató testvér, Günter és Stanley, éjszakára a szállásadója háza előtt parkolt az autójával. Az éjszaka folyamán hallották, hogy tolvajok alkatrészeket szerelnek le róla. Günter már majdnem a tolvajokra kiáltott, amikor eszébe jutott, hogy a héten banditák már lelőttek valakit, aki megpróbált megakadályozni egy rablást. Ezután pedig arra gondolt, hogy az autó értéke nem ér fel az élete értékével, ezért úgy döntött, hogy nem avatkozik közbe. Amikor hajnalodott, látták, hogy két autógumit és a szélvédőt ellopták. Jelentették a lopást a rendőrségen, ahol azt tanácsolták nekik, hogy vigyék el onnan az autójukat, mielőtt a tolvajok visszajönnek, hogy még több mindent ellopjanak róla.

Amilyen hamar csak lehetett, a testvérek útnak indultak Kampalába. Szélvédő nélkül utaztak úgy, hogy Güntert mindössze egy takaró, Stanleyt pedig egy sapka védte a nedves és szeles, 250 kilométer hosszú, Kampalába vezető úton, melyet aligha nevezhettek kényelmesnek. Az egyik ellopott autógumit a pótkerékkel, a másikat pedig egy kölcsönkért lyukas autógumival pótolták. Csak fokozta a nyugtalanságukat, amikor megtudták, hogy két nap múlva vissza kell adniuk a kölcsönkért autógumit. A testvérek lélegzetüket visszatartva reménykedtek abban, hogy a gumik is magukban tartják a levegőt.

 Az út bonyodalmát csak fokozta, hogy Günternek és Stanleynek át kellett hajtania egy olyan erdei útszakaszon, mely hírhedt volt a fosztogatásokról. „Vezessetek gyorsan, és ne hagyjátok, hogy bárki megelőzzön benneteket!” – tanácsolta a szállásadójuk. Az elszánt testvérek megkönnyebbültek, hogy épen és egészségesen érkeztek meg Kampalába, méghozzá rekordidő alatt. Ám, ami azt illeti, épphogy csak volt idejük találni valakit, aki visszaviszi a kölcsönkért autógumit Mbaléba.

ÚJ NEHÉZSÉGEK ÉS LEHETŐSÉGEK

1980-ban Reschke testvér ellátogatott a brooklyni főhivatalba New Yorkba, és megkérték, hogy számoljon be a Bétel-családnak az ugandai fejleményekről. Ezután a Vezető Testület tagjai kifejezték azt a reményüket, hogy talán újra küldhetnek misszionáriusokat Ugandába. Mindenki egyetértett abban, hogy az idő kétségkívül megérett a további misszionáriusi tevékenységre. Újra lehetővé vált, hogy nagyobb összejöveteleket tartsanak, és 1981-re az ugandai hírnökök száma 175-re nőtt. Sőt még ugyanabban az évben júliusban, Uganda boldogan jelenthetett 206 fős új hírnökcsúcsot.

Sajnálatos azonban, hogy az elmúlt tíz év harcai után a kiselejtezett fegyverek és lőszerek számos gátlástalan ember kezére kerültek. Aggasztó módon mindennapossá vált, hogy fosztogattak és vaktában lövöldöztek. A jó hír prédikálói körültekintően igyekezték terjeszteni a vigasztaló bibliai irodalmunkat szerte a területen. Júliusban például hírnökönként átlagosan 12,5 folyóiratot helyeztek el. Az elővigyázatosság azonban megkívánta, hogy a szántóföldi szolgálat, csakúgy, mint minden más tevékenyég a nappali órákra korlátozódjon, mivel az éjszaka beálltával rendkívül megnőtt a támadások veszélye. Nem fért hozzá kétség, hogy a veszély ellenére további növekedés várható.

 ÚJRA SZÍVESEN FOGADJÁK A MISSZIONÁRIUSOKAT

A Gileádot végzett Jeffrey Welch és Ari Palviainen 1982 szeptemberében érkezett Kenyából Kampalába. Jeff és Ari – ahogy a két testvér ismertté vált – kezdettől fogva áldásos tevékenységnek örvendett. „Az emberek abban az időben éheztek szellemi dolgokra, úgyhogy a folyóiratok a megkapó témájukkal, valójában saját magukat terjesztették el” – emlékszik Jeff.

Decemberben csatlakozott Jeffhez és Arihoz Heinz és Marianne Wertholz, akik a Gileád Iskola kihelyezett tagozatát végezték el a németországi Wiesbadenben. A Wertholz házaspárt már az első pillanattól kezdve lenyűgözte, hogy az ország tönkretett és veszélyes közösségeiben hogyan képesek virulni az ugandai testvéreik.

„Sok szolgáltatás nem működött, például a vízellátás és a távközlés – mondja Heinz. – A politikai légkör feszült maradt. Többször beszéltek államcsínyről, és sok volt a katonai úttorlasz. Gyakoriak voltak a lövöldözések és rablások, leginkább éjjel. Sötétedés után senkit sem lehetett látni az utcákon. Mindenki otthon maradt, remélve, sőt gyakran imádkozva azért, hogy váratlan látogatók nélkül érjen véget az éjszaka.”

Heinz és Marianne meghívást kaptak, hogy Sam Waiswánál és családjánál lakjanak, amíg nem találnak házat a misszionáriusotthon számára. Bár Sam a végzettsége szerint pedagógus volt, az ország gazdasági helyzete miatt súlyos anyagi gondjai voltak, így a családja részéről tanúsított vendégszeretet igazán megható volt.

„Nagyon nehéz volt biztonságos helyen házat találni, ezért végül öt hónapig maradtunk Saméknél – mondja Heinz. – Ez idő alatt nagyon jól megismertük egymást. Előfordult, hogy nagy családja egy nap csak egyszer étkezett, de mindig boldogok voltak, a gyerekek pedig  engedelmesek és tisztelettudóak. Mivel a városi vízellátás nem működött rendesen, a gyerekeknek vizet kellett hozniuk, húsz literes, teli műanyag kannákat cipelve a fejükön. Amikor hazajöttünk a szolgálatból, mindig friss víz várt minket. Természetesen megtanultunk takarékoskodni. Például, csak néhány liter vizet használtunk a fürdéshez, az öblítővizet pedig egy vödörben összegyűjtöttük a vécé öblítéséhez.”

1983 áprilisában, mintegy tíz évvel azután, hogy a korábbi misszionáriusokat kiutasították Ugandából, a négy új misszionárius talált egy házat egy viszonylag biztonságos környéken. Az általános bizonytalanság és készlethiány sok nehézséget jelentett, ugyanakkor a helyi testvérek szeretete mindennél jobban kárpótolta őket a kellemetlenségekért.

„Mindig nagy örömmel osztottuk meg a jó hírt az emberekkel – meséli Marianne. – Vallásosak voltak,  a legtöbbjüknek volt Bibliájuk, és nyitottak voltak a beszélgetésre. Könnyen megközelíthetők és jó modorúak voltak. A gazdasági és egyéb nehézségek ellenére, mindig boldog mosoly volt az arcukon.”

AZ IDŐSEK TÖBBET AKARNAK TENNI

Az idősek nagy tiszteletnek örvendenek az ugandai kultúrában. Sokan közülük kedvezően reagáltak a jó hírre, és öregkorukat Jehova szolgálatára ajánlották. Például Paulo Mukasa, egy volt tanár, 89 évesen ismerte meg az igazságot. Miután átélt két világháborút, egy gyarmati uralmat, egy erőszakos diktatúrát és más politikai forrongásokat, boldog volt, hogy Isten Királyságáról tanulhat. Nagy örömmel töltötte őt el, amikor megtudta, hogy a Messiás-Király, Jézus Krisztus, ’megszabadítja a szegényt és az elnyomottat az elnyomástól és erőszaktól’ (Zsolt 72:12, 14).

Amikor Paulo két évvel később alkalmassá vált a keresztelkedésre, a testvérek ezen tűnődtek: „Tényleg teljesen bemeríthetünk a vízbe egy ilyen idős személyt?” De nem kellett volna aggódniuk. Míg egy aggályoskodó fiatal keresztelkedő vonakodott bemenni a vízbe, Paulo megkeresztelkedett, és széles mosollyal jött fel a vízből. Bár valamelyest korlátozva volt a szolgálatban, lelkesen osztotta meg a Királyság jó hírét mindenkivel, aki meglátogatta, egészen a néhány évvel később bekövetkezett haláláig.

Lovinca Nakayimának szintén nemcsak az előrehaladott korával kellett megküzdenie, hanem a gyenge egészségével is. Egy betegségtől annyira be volt dagadva a lába, hogy segítség nélkül sehova sem tudott menni. Mégis, amikor a gyülekezet arra kapott buzdítást, hogy egy hónapig vállaljon kisegítőúttörő-szolgálatot az emlékünnepi időszak alatt, Lovinca sem akart kimaradni belőle. A gyülekezet úgy segített neki az úttörőszolgálat  végzésében, hogy az ő otthonában tanulmányozták az érdeklődőkkel a Bibliát. A misszionáriusok pedig megtanították neki, hogyan írjon tanúskodó levelet a falubelieknek, és erre a neki megfelelő időben keríthetett sort. Egy vén szombatonként elvitte Lovincát egy forgalmas helyre Kampalába, ahol kényelmesen leülhetett egy alacsony falra, és így egész nap tanúskodhatott a járókelőknek. A hónap végén boldogan és elégedetten mondta: „Most már tudom, hogy képes vagyok rá, és élvezem is!” Ráadásul nemcsak abban az egy hónapban vállalt kisegítőúttörő-szolgálatot, hanem a gyülekezet kedves támogatásával 11 egymást követő hónapban is!

„HOGY KELL AZT MONDANI GANDÁUL, HOGY . . . ?”

Az 1980-as években a szorgalmas ugandai hírnökök meleg fogadtatásban részesítették az országba folyamatosan érkező, lelkes misszionáriusokat. Néhányan Gileádot végzett, új misszionáriusok voltak, másoknak abba kellett hagyniuk a Zaire-ba (ma Kongói Demokratikus Köztársaság) szóló misszionáriusi megbízatásukat, és távozniuk kellett Zaire-ból. Mivel egyre több misszionárius jött Kampalába és Jinjába, alaposan be tudták munkálni a nagyon sűrűn lakott területeket. A misszionáriusokat felvillanyozta, hogy az ugandai szántóföld megérett az aratásra. Nehéz helyzet elé állította őket az, hogy nem csupán meg kellett keresni az érdeklődőket, hanem ápolni is kellett az érdeklődésüket.

Mats Holmkvist – a Gileád Iskola hónapjai alatt kapott képzéstől teljesen fellelkesedve – égett a vágytól, hogy elsajátítsa a helyi nyelvet, és felkeltse az emberek érdeklődését az igazság iránt. Fred Nyende ekkor már  különleges úttörő volt Entebbében. És remekül fel tudta használni a fordítói, tolmácsolási képességeit, hogy megtanítsa az új misszionáriusokat érthetően beszélni gandául – egy olyan nyelven, mely tele van nyelvtörőkkel. Nos, Mats úgy találta, hogy az új nyelv megtanulása meglehetősen kemény dió lesz.

– Hogy kell azt mondani gandául, hogy Isten Királysága? – kérdezte Mats a nyelvtanulás kezdetén.

– Obwakabaka bwa Katonda – hangzott Fred ritmikus válasza.

„Ezt képtelenség kimondani” – gondolta Mats, és már bánta, hogy feltette a kérdést. Ennek ellenére szép előrehaladást ért el, és jól megtanult gandául.

VIRÁGZIK A BEGYŰJTŐMUNKA

Uganda népe mindazon nehézségek ellenére, melyeket az 1980-as évek során szinte mindvégig megtapasztalt, rendkívüli módon reagált a bibliai igazságra. A hírnökök száma több mint 130 százalékkal emelkedett. 1986-ban 328 hírnök volt, 1990-re 766 lett. Országszerte sorra alakultak az új csoportok. Kampalában a gyülekezetek száma megkétszereződött. A jinjai gyülekezetnek abban az örömben volt része, hogy a hírnökök száma több mint a háromszorosára nőtt. Az igangai csoportból pedig nagyon gyorsan önálló gyülekezet lett.

„Olyan gyors volt a növekedés, hogy azon csodálkoztunk, vajon honnan jön ez a sok új hírnök. Egy ideig majdnem minden vasárnap külön időt kellett arra fordítanunk, hogy foglalkozhassunk azokkal, akik kereszteletlen hírnökök szerettek volna lenni” – meséli egy jinjai vén.

EGY NAGYOBB SZÁNTÓFÖLD LEARATÁSA

A figyelemre méltó növekedésnek az egyik oka az volt, hogy a testvérekben izzott az úttörőszellem. Az első  századi prédikálókhoz – Pálhoz, Siláshoz és Timóteuszhoz – hasonlóan az ugandai teljes idejű szolgák is ’példaként állították magukat, hogy utánozzák őket’ (2Tessz 3:9). A szántóföldön felmerülő növekvő szükséglet láttán, valamint a jó példák hatására, sok buzgó hírnök érzett indíttatást arra, hogy kiterjessze a szolgálatát. Fiatalok és idősek, egyedülállók és házasok, férfiak és nők, sőt még néhány családos is beállt a szorgalmas úttörők soraiba. Az 1980-as évek végén a hírnököknek átlagosan több mint a 25 százaléka vett részt az úttörőszolgálat valamilyen formájában. Néhányan közülük a mai napig folytatni tudják a teljes idejű szolgálatot.

Az úttörők készségesen támogatták az évenkénti különleges kampányokat, melyeket nagy szeretettel „Makedónia-kampányoknak” neveztek el (Csel 16:9, 10). Ezek a kampányok még ma is folytatódnak. A gyülekezetek ki nem utalt területeken, vagy ritkán bemunkált területeken prédikálnak mintegy három hónapig. Vannak általános úttörők, akiket ideiglenesen különleges úttörőknek neveznek ki olyan területekre, ahol nagyobb a szükség. Az eredmények kimagaslóak. Sok őszinte személy fejezi ki az értékelését ezekért a kampányokért, hiszen ennek köszönhetően ismerik meg az igazságot, és így számos új csoport és gyülekezet alakul.

Az egyik kampány során Peter Abramow és Michael Reiss misszionáriusok Kabale városában prédikáltak, és ott találkoztak Margaret Tofayóval, aki korábban már tanulmányozta a Bibliát. Margaret meg volt győződve róla, hogy amit korábban tanult, az az igazság, és akkoriban beszélt is a hitéről másoknak kötetlen formában. A misszionáriusok minden lehetséges módon szerettek volna segítséget nyújtani, ezért odaadták neki az Érveljünk az Írásokból! című könyvük egyetlen példányát. Amikor a testvérek a távozásuk előtti utolsó alkalommal  látogatták meg Margaretet, étellel lepte meg őket, egy specialitással. Nagyon hálásak voltak a kedvességéért és a nagylelkűségéért, de amikor rájöttek, hogy Margaret az egyetlen baromfiját főzte meg nekik, kényelmetlenül érezték magukat. Tudták, hogy ennek a tyúknak a tojásaival egészítette ki a családjának előteremtett sovány kosztot. „Ne aggódjatok – mondta –, ti többet adtatok nekem, míg itt voltatok, mint én ezzel az étellel.” Később megkeresztelkedett, és a haláláig buzgó hírnökként szolgált.

A gyors növekedésnek egy másik oka az lehetett, ahogy a testvérek felhasználták a kiváló kiadványokat. A korábban említett Mats ezt mondja erről: „Bár igyekszünk javítani a tanítói képességeinken, mégis a Biblia az, és a kiadványok, melyek oly nagy hatást gyakorolnak az emberekre, és arra indítják őket, hogy változtassanak az életükön. Gyakorlatias füzeteink még azok szívét is meg tudják érinteni, akik nem tudnak jól olvasni, de szomjaznak az igazságra.”

MEGKÜZDVE AZ AKADÁLYOKKAL

Az 1980-as évek végén tapasztalható izgalmas növekedés azonban nem volt küzdelmektől mentes. 1985 júliusában a katonaság egy államcsínnyel újra átvette a kormánytól a hatalmat. A biztonság megint romokban hevert, és a gerillaháború egyre nagyobb méreteket öltött. A menekülő csapatok fejvesztve fosztogattak, és vaktában emberekre lövöldöztek. Volt, hogy a harc Jinja környékén tombolt, ott, ahol a misszionáriusok laktak. Egy nap katonák törtek be hozzájuk, de amikor megtudták, hogy misszionáriusokkal van dolguk, nem tettek tönkre semmit, és csak kevés holmit vittek el. Majd 1986 januárjában egy másik rezsim vette át a hatalmat, és amennyire lehetett, megpróbálta megszilárdítani az országot.

 Az új kormánynak hamarosan egy új, pusztító ellenséggel kellett szembesülnie, az AIDS-szel. Amikor az 1980-as években tombolt a járvány, Uganda volt az egyik ország, melyet a legnagyobb mértékben sújtott. Becslések szerint egymillió ember halt meg, ami valószínűleg több, mint a 15 évig tartó politikai zűrzavar és polgárháború okozta áldozatok száma. Hogyan érintette a betegség a testvéreinket?

Washington Ssentongo, egy általános úttörő ezt mondja: „Nem egy új testvér nagy lelkesedéssel és energiával jött az igazságba, de az AIDS felemésztette őket. Még az igazság megismerése előtt HIV-vírussal fertőződtek meg.” Másokat a hitetlen házastársuk fertőzött meg.

„Sokszor úgy tűnt, alig telik el úgy egy hónap, hogy ne halljunk valakinek a temetéséről, akit ismertünk és szerettünk – folytatja Washington. – Mindenkinek halt meg családtagja. Babona is terjedt el az AIDS-ről. Sokan a boszorkánysággal és az átokkal társították. Ez a téves elképzelés félelmet keltett az emberekben, megalapozatlan előítéleteket korbácsolt, és aláásta az emberek józan gondolkodását.” Testvéreink ennek ellenére lojálisan vigasztalták egymást a feltámadás reménységével, és őszinte keresztényi szeretetükről biztosították egymást.

Az 1980-as évek vége felé derűlátó szemlélet kerítette hatalmába az embereket Ugandában. Helyreállt a biztonság, és az ország gazdasági fellendülésnek indult. Javult az infrastruktúra, társadalmi programokat élesztettek újjá vagy vezettek be.

Az emberek egyre nagyobb hangsúlyt helyeztek a politikai eszmékre, és emiatt előfordult, hogy Jehova Tanúi semlegességét félreértették. A hatóságok egy alkalommal például önkényesen leállították egy Királyság-terem építését. Megtagadták némelyik kongresszusnak az engedélyezését, és néhány misszionáriusnak távoznia kellett az  országból, amikor lejárt az engedélye. 1991 végére már csak két misszionárius testvér maradt Ugandában. Mit lehetett tenni a helyzet javítása érdekében?

Végül egy testvérekből álló küldöttség találkozott a hatóságokkal, hogy kifejthesse a semlegességünk kérdését. Mihelyt a hatóságok megértették az álláspontunkat, a misszionáriusok engedélyt kaptak a visszatérésre. A munka akadálytalanul haladhatott tovább, és 1993-ban Uganda boldogan 1000 hírnököt jelentett. Ezután már csak öt év telt el, és a Királyság-hirdetők száma 2000 lett. Jelenleg körülbelül 40 misszionárius végez nagyszerű munkát szerte az országban.

A FORDÍTÓMUNKA FELGYORSÍTJA A BEGYŰJTÉST

Az egész országban használatos az angol nyelv, mégis a ganda az a helyi nyelv, melyet a legtöbben beszélnek. Ezenkívül a különféle etnikai csoportok még több mint 30 nyelvet használnak. Ezért az utóbbi időben a fordítómunka előrehaladásának kulcsfontosságú szerepe van a növekedés felgyorsításában.

„Édesanyám hűséges Tanúként eljárt az angol nyelvű összejövetelekre, de amikor lefordítottam tanulmányozási cikkeket angolról gandára, sokkal többet merített az összejövetelekből. Akkor még nem sejtettem, hogy számomra ez tulajdonképpen gyakorlás volt egy sokkal kiterjedtebb fordítói munkára” – meséli Fred Nyende. Mit értett ezalatt?

Nem sokkal azután, hogy Fred 1984-ben elkezdte az úttörőszolgálatot, megkérték, hogy tartson ganda nyelvtanfolyamot a misszionáriusoknak. A következő évben meghívták, hogy legyen tagja a ganda nyelvű fordítói csapatnak. Kezdetben ő is, és a többi fordító is otthon, a szabadidejében végezte a fordítói munkát. Később lehetővé vált, hogy a csapat teljes időben együtt dolgozzon a misszionáriusotthonhoz toldott kis szobában. Érdekes,  hogy már a betiltás alatt, az 1970-es évek közepén, lefordították és sokszorosították Az Őrtorony néhány számát. Egy idő után azonban ez a tevékenység abbamaradt, és legközelebb csak 1987-ben jelent meg újra Az Őrtorony ganda nyelven. Azóta a fordítói csapat népesebb lett, és a fordítók keményen dolgoznak, hogy még sok kiadványt lefordítsanak a növekvő számú, ganda nyelvű gyülekezetek számára. Jelenleg az összes gyülekezetnek csaknem a fele a ganda nyelvet beszéli.

Idővel más nyelvekre is lefordították a kiadványainkat. Acsoli, konzo és runyankore nyelvű, teljes idejű fordítói csapat tevékenykedik, nem csupán időszakosan, hanem állandó jelleggel. Egy-egy kiadványt lefordítottak teszo, lugbara, madi és oru-toro nyelvre is.

Az acsoli és a runyankore csapat Guluban, illetve Mbararában tevékenykedik, mivel leginkább itt beszélik ezeket a nyelveket. Ez segít nekik, hogy az anyanyelvük gyakorlásával könnyen érthető fordítást készíthessenek. A helyi testvérek is nagyon örülnek, hogy a fordítók támogatják a gyülekezetüket.

A fordítói munka kétségtelenül sok erőfeszítést igényel, és jelentős anyagi vonzata van. A szorgalmas ugandai fordítók – a világ többi fordítói csapatával együtt – sokat merítettek abból, hogy magas szintű képzésben részesültek a nyelv megértését és a fordítói jártasságot illetően. Az eredmény mindenképp megérte az erőfeszítést és az anyagi ráfordítást. Még soha ennyi, különféle „törzsből, népből és nyelvből” származó ugandai ember nem fordíthatta javára a saját nyelvén olvasható bibliai igazságokat, mint most (Jel 7:9, 10). 2003-ban már több mint 3000 Királyság-prédikáló volt Ugandában, mindössze három évvel később, 2006-ban pedig 4005.

TÖBB IMÁDATI HELYRE VAN SZÜKSÉG

A korábbi években a testvérek magánotthonokban,  művelődési házakban és iskolai tantermekben jöttek össze, hogy megtartsák az összejöveteleket. A kizárólag keresztény összejövetelek céljára használt első épületek vályogból készült, zsúpfedelű építmények voltak a vidéki Namaingo és Rusese falvakban. E két helyen a testvérek kezdeményező készségét és erőfeszítéseit nyilvánvalóan áldás kísérte, hiszen az ottani gyülekezetek szilárdan meggyökereztek az igazságban.

A városokban még szerény épületek létrehozása is óriási anyagi terhet jelent, ezért – az ország gazdasági helyzete miatt – a Királyság-termek építéséhez fűzött remények hiú ábrándnak tűntek. Csak 1988 márciusában kerüIt sor az első végleges Királyság-terem átadására Jinjában. És micsoda erőfeszítést igényelt ez az építkezés! Fákat kellett kivágni a közeli erdőből, a farönköket sáros utakon kellett teherautóval elszállítani, majd megépíteni a termet. A testvérek felhasználva a kezdeményező készségüket és szaktudásukat, később Mbaléban, Kampalában és Tororóban is építettek Királyság-termeket.

A Királyság-terem-építés 1999-ben új lendületet kapott, amikor a területi tervezőiroda segítségével megalakult egy építési csoport a dél-afrikai fiókhivatalban. A fiókhivatal egy kilenc főből álló csapatot nevezett ki, melynek két nemzetközi szolga és a feleségük is a részét képezte. A lelkes csapat gyorsan megtanulta a munkát, és arra is képesítetté váltak, hogy kiképezzék a helyi testvéreket. Fellendült az építőmunka. 67 terem épült, átlagosan egy terem másfél hónap alatt! Kiváló teljesítmény, főleg ha figyelembe vesszük, hogy milyen kevés elektromos gép állt rendelkezésükre, milyen sokszor nem volt víz, és hogy az építőanyag-ellátás is teljesen kiszámíthatatlan volt.

A legtöbb ugandai gyülekezet ma már saját Királyság-termében tarthatja az összejöveteleket, és sok áldás  származik abból, hogy van terem a lakóhelyükön. Az érdeklődők szívesebben jönnek egy megfelelő imádati helyre, mint egy iskolai osztályterembe. A gyülekezetek látogatottsága igencsak megnőtt, és gyors növekedés tapasztalható.

A GYORS NÖVEKEDÉS FELADJA A LECKÉT

A gyülekezetek rendkívüli növekedése komoly megterhelést jelentett, mivel csak korlátozott számban álltak rendelkezésre kongresszusi létesítmények. Mit lehetne tenni, hogy olyan megfelelő helyszíneket találjanak, hogy a testvéreknek – különösen vidékről – ne kelljen messzire utazniuk? Szerencsés megoldás született, amikor a testvérek engedélyt kaptak mobil falrendszerű Királyság-termek építésére. Ezek normálméretű Királyság-termek, melyeket a szabadtér felé igen nagy területre ki lehet nyitni, és ennek a nyitott résznek csak padlózata és tetőzete van. Amikor a Királyság-terem hátsó falát kinyitják egy kongresszus idejére, a nagyközönséget a fedett rész alatt tudják fogadni. Kajansiban, Rusesében és Lirában már építettek ilyen termet, a negyedik pedig építés alatt áll Setában.

Jehovának az ugandai szellemi növekedésre adott áldása szervezeti kiigazításokat is magával vont. 1994 előtt csak egy körzetből állt az egész ország. Később több körzet alakult, hogy el lehessen látni a növekvő számú gyülekezetet és csoportot, valamint a sokféle nyelvterületet. Ma már nyolc körzetben 111 gyülekezet és körülbelül 50 csoport van. Ezekből három ganda nyelvű körzet.

Apollo Mukasa, az egyik ugandai körzetfelvigyázó 1972-ben keresztelkedett meg. Majd 1980-ban belépett a teljes idejű szolgálatba, noha lehetősége lett volna tovább tanulni. Vajon megbánta a döntését?

Ezt mondja: „A legkevésbé sem! Sok-sok áldásnak és tapasztalatnak örvendhettem különleges úttörőként is,  és akkor is, amikor utazófelvigyázóként látogattam meg a gyülekezeteket, kezdetben pedig a csoportokat. Különösen nagyra értékeltem a szolgálati kiképzőiskolán kapott magas szintű szellemi és szervezeti képzést.”

A szolgálati kiképzőiskola első osztályát a kenyai fiókhivatalban tartották 1994-ben. Azóta Apollón kívül még több mint 50 ugandai testvér kapott értékes oktatást ezen az iskolán. E készséges testvérek közül sokan nyújtanak létfontosságú segítséget különleges úttörőként a kisebb gyülekezetekben és csoportokban, míg mások utazófelvigyázóként szolgálják a testvéreiket.

1995-ben kineveztek egy országos bizottságot Ugandában, mely a kenyai fiókhivatal felvigyázása alatt szolgált. Az egyik kampalai misszionáriusotthon lett az otthona a nyolc teljes idejű önkéntesből álló, újonnan alakult családnak, melynek részét alkotta a ganda nyelvű fordítói csapat is. Fiókhivatal 2003 szeptemberében alakult Ugandában.

„MI MÁR MOST A PARADICSOMBAN VAGYUNK”

Az országos bizottság igyekezett lépést tartani azzal, hogy egyre több fordítói csapat létesült, valamint egyre több egyéb irodai tevékenységet is el kellett látni. E szükséglet kielégítése érdekében két épületet vásároltak a kampalai iroda szomszédságában. A további terjeszkedés megszervezéséhez végül még nagyobb épületekre lett szükség. 2001-ben a Vezető Testület jóváhagyta, hogy új fiókhivatali létesítmények építése céljából egy négyhektáros telket vásároljanak Kampala külvárosában, a Viktória-tó közelében.

Az a vállalat, mely a leginkább felszerelt volt az építkezés elvégzésére, először nem válaszolt a felkérésünkre, mert túl sok munkájuk volt, és nem tudtak többet vállalni. Ám egyszer csak meggondolták magukat, és csoda módjára a legkedvezőbb ajánlattal álltak elő az új  fiókhivatal megépítéséhez. Valószínűleg váratlanul elveszítették egy nagy üzletnek számító szerződésüket, és emiatt kényszerültek arra, hogy beleegyezzenek a fiókhivatal mielőbbi felépítésébe.

2006 januárjában a Bétel-család nagy örömmel költözött be a kétszintes, szép, új, 32 szobás lakóépületbe. Az épületegyüttesben van egy irodaépület, egy tágas ebédlő, egy konyha és egy mosoda. A telekhez tartozik egy környezetbarát csatornarendszer és egy raktár, melyet a szállítási és irodalom osztály használ. Ezenkívül  vannak épületek a karbantartási műhely, a víztároló és egy generátor számára is. Egy lelkes testvér így kiáltott fel: „Mi már most a paradicsomban vagyunk, csak az örök élet hiányzik!” 2007. január 20-án hangzott el az átadási beszéd, melyet Anthony Morris, a Vezető Testület egyik tagja tartott.

BŐSÉGES LESZ AZ IGAZ ISMERET

Az elmúlt évtizedek során – zűrzavaros és nyugodt időszakokban egyaránt – Jehova népe Ugandában megtapasztalta, mit jelent ’prédikálni a szót kedvező időszakban is, és bajokkal terhes időszakban is’ (2Tim 4:2). 2008-ban a 4766 hírnök 11 564 bibliatanulmányozást vezetett, és 16 644-en voltak jelen Krisztus halálának az Emlékünnepén. Ezek a számok és az 1:6276-os hírnök-lakos arányszám arra utal, hogy az ugandai szántóföldek még mindig „fehérek az aratásra” (Ján 4:35).

Ugandai testvéreink ugyanakkor keserű tapasztalatok árán azt is megtanulták, hogy milyen váratlanul megváltozhatnak a körülmények, és milyen gyorsan hitpróba elé kerülhetünk. De mindezek a tapasztalatok megtanították nekik, hogy bízzanak Jehovában, Szavának vezetésében, és világméretű testvériségünk támogatásában.

Egy angyal azt mondta a hűséges idős Dániel prófétának, hogy ’a vég idején bőséges lesz az igaz ismeret’ (Dán 12:4). Jehova áldásával az igaz ismeret minden bizonnyal bőséges Ugandában. Nem fér hozzá kétség, hogy itt, ahol a fenséges Nílus forrása van, az igazság bő vizei továbbra is feltörnek, hogy kielégítsenek mindenkit, aki szomjazza a szellemi igazságot. Jehova továbbra is megáldja a munkát az egész földön, és mi már nagyon várjuk azt az időt, amikor mindenki egyesülten hallatja a Jehovának szóló dicséret harsány hangjait – egy örökkévalóságon át!

[Lábjegyzetek]

[Oldalidézet a 84. oldalon]

Meglehetősen szokatlan volt egy amerikai és egy skót férfi közti beszélgetést hallgatni egy afrikai rádióadón

[Oldalidézet a 92. oldalon]

„Hogyan is tilthatnák be azt, ami a szívemben van?”

[Oldalidézet a 111. oldalon]

– Hogy kell azt mondani gandául, hogy Isten Királysága? – Obwakabaka bwa Katonda

 [Kiemelt rész/​kép a 72. oldalon]

Ugandáról röviden

Terület:

Uganda a rendkívüli ellentétek országa, ugyanis területén megtalálhatók sűrű trópusi esőerdők, hatalmas szavannák, számtalan folyó és tó, és ugyanitt van a fenséges, hófedte Ruwenzori hegység is. Területe 241 551 négyzetkilométert ölel fel. Afrika legnagyobb tavának, a Viktória-tónak csaknem a fele Ugandához tartozik.

Emberek:

A megközelítőleg 30 etnikai csoportból összetevődő lakosságnak több mint 85 százaléka vidéki területen él.

Nyelvek:

A több mint 32 beszélt nyelv közül a ganda a legelterjedtebb. A hivatalos nyelv az angol és a szuahéli.

Megélhetés:

Uganda mezőgazdasági ország; kávét, teát, gyapotot és egyéb piaci terméket állít elő. A legtöbben földművesek, akik abból az élelmiszerből élnek, melyet megtermelnek maguknak, mások halászatból vagy a turizmusból tartják fenn magukat.

Élelem:

A matooke (lásd a képen) elnevezésű, lisztes banánból készült párolt étel az ország déli részén szinte mindenütt népszerűségnek örvend. A kukoricalisztből készült ételekhez, az édes burgonyához, és a kölesből vagy maniókalisztből készült kenyérhez sokféle zöldséget esznek.

Éghajlat:

Uganda mérsékelt éghajlatú, trópusi ország. Egy fennsíkon helyezkedik el, mely délen megközelítőleg 1500 méter magas, és mintegy 900 méterre ereszkedik alá északi irányban. Az ország legtöbb részén van száraz és esős évszak is.

 [Kiemelt rész/​kép a 77. oldalon]

Az őszinte keresztényi szeretet megérintette a szívünket

PETER GYABI

SZÜLETETT: 1932

MEGKERESZTELKEDETT: 1965

ÉLETRAJZI RÉSZLETEK: Vén, a betiltás idején segített a kiadványok fordításában. Feleségével, Estherrel, négy felnőtt gyermeknek a szülei.

▪ AMIKOR Jehova Tanúi első misszionáriusai megérkeztek Ugandába, még nagyon erős volt a faji előítélet az országban; a legtöbb fehér ember távolságtartó volt a fekete afrikaiakkal. A misszionáriusok őszinte keresztényi szeretete megérintette a szívünket, és nagyon megszerettük őket.

Az 1970-es évek alatt a családunknak abban az örömben volt része, hogy élvezhette a misszionáriusok társaságát, és együtt prédikálhatott velük. Mintegy 65 kilométerre laktak tőlünk, Mbararában. Egyszer, éppen hozzájuk tartottunk autóval, amikor katonák állítottak meg minket. „Ha meg akarnak halni, tovább mehetnek” – mondta az egyik katona. Tanácsosnak tűnt visszafordulni és hazamenni. De ahogy teltek a napok, egyre jobban aggódni kezdtünk a misszionáriusok miatt. A lehető leghamarabb el akartunk jutni a misszionáriusotthonba, hogy megtudjuk, jól vannak-e. Nagyon szigorúak voltak a biztonsági ellenőrzések, én azonban élve a kórházi ügyintézői hatáskörömmel, valamint az autóra ragasztott „Kórház” felirattal, át tudtam jutni az ellenőrzőpontokon. Mennyire megkönnyebbültünk, amikor biztonságban találtuk a misszionáriusokat! Feltöltöttük az élelmiszerkészletüket, és néhány napot velük töltöttünk. Ezután minden héten meglátogattuk őket, egészen addig, mígnem biztonságos körülmények között Kampalába költöztek. Minél próbateljesebbé váltak a körülmények, annál inkább összekötött minket drága testvériségünk szerető köteléke.

 [Kiemelt rész/​kép a 82. oldalon]

„Úgy éreztem, hogy semmit sem tudnék mondani”

MARGARET NYENDE

SZÜLETETT: 1926

MEGKERESZTELKEDETT: 1962

ÉLETRAJZI RÉSZLETEK: Ő az első ugandai testvérnő, aki elfogadta az igazságot. Több mint 20 éven át szolgált általános úttörőként. Jelenleg is tevékeny hírnök.

▪ A FÉRJEM nagyon örült, hogy Kilminster testvér tanulmányozza vele a Bibliát, és azt gondolta, hogy nekem is tanulmányoznom kellene, mivel nagyon szeretem a Bibliát. Így hát megszervezték, hogy John Bwali felesége, Eunice tanítson engem.

Nagyon tetszett, amit tanultam, de prédikálni nem mertem. Természetemnél fogva félénk vagyok, és úgy éreztem, hogy semmit sem tudnék mondani. Eunice azonban türelmes volt velem. Segített, hogy először csak egy írásszöveget olvassak fel. Majd, amikor az egyik ajtótól a másikig gyalogoltunk, megtanította, hogyan készítsek mondanivalót az írásszöveghez. Jehova segítségével legyőztem a félelmemet.

Nem sokkal a keresztelkedésem előtt, teljesen letaglózott, amikor a férjem elfordult az igazságtól, és elhagyott minket, engem és hét gyermekünket. A testvérek és testvérnők csodálatosak voltak, fizikai és szellemi segítséget nyújtottak nekünk. Egy külföldi házaspár autóval járt Kampalába az összejövetelekre, útközben megálltak, és felvettek minket. Nagyon hálás vagyok azért, hogy négy gyermekem és a családja Jehova szolgálata mellett döntött.

Idővel általános úttörőként szolgálhattam. Amikor az ízületi gyulladásom miatt kevesebbet tudtam menni, kitettem a házunk elé egy asztalt, irodalmat helyeztem el rajta, és elbeszélgettem a járókelőkkel. Így folytatni tudtam a teljes idejű szolgálatot.

 [Kiemelt rész/​képek a 98–99. oldalon]

Isten megáldotta a szellemi aratásunkat

SAMUEL MUKWAYA

SZÜLETETT: 1932

MEGKERESZTELKEDETT: 1974

ÉLETRAJZI RÉSZLETEK: Samuel sok éven át képviselte a szervezetet a jogi ügyekben, ezenkívül vénként és úttörőként is szolgált.

▪ SOHA nem fogom elfelejteni azt, ami a kenyai fiókhivatalban, Nairobiban tett látogatásomkor történt.

– Mik ezek a színes gombostűk? – kérdeztem Uganda térképét nézegetve.

– Azok a helyek, ahol nagy az érdeklődés – felelte Robert Hart, a kenyai fiókbizottság tagja.

– És ide mikor küldtök úttörőket? – kérdeztem, és rámutattam a szülővárosomat, Igangát jelölő élénk színű gombostűre.

– Oda nem küldünk senkit – mondta.

Majd egyenesen rám nézve, csillogó szemmel így folytatta:

– Te fogsz odamenni.

Meglepődtem Hart testvér válaszán, mert nem voltam úttörő, és nem is a szülővárosomban laktam. Ám ezzel bogarat tett a fülembe, így amikor köztisztviselőként nyugdíjba mentem, elhatároztam, hogy hazaköltözök, és általános úttörő leszek. Micsoda öröm volt látni, hogy a maroknyi hírnökből csakhamar erős gyülekezet lett, méghozzá saját Királyság-teremmel!

Amikor Patrick Baligeya kinevezést kapott Igangába különleges úttörőként, nálam lakott, és együtt végeztük az úttörőszolgálatot.  Egy kukoricaföldet is műveltünk közösen, abból tartottuk el magunkat. Minden napot azzal kezdtünk, hogy korán reggel megbeszéltük a napiszöveget, majd néhány órán át dolgoztunk a kukoricaföldünkön. Délelőtt elmentünk a területünkre, és a nap további részében a szolgálatnak örvendhettünk.

Amint a kukoricapalánták már szépen növekedtek, némely szomszédunk azzal hozakodott elő, hogy a prédikálásunk miatt elhanyagoljuk a kukoricaföldünket. Nagyon is tudatában voltunk annak, hogy a kukoricacsöveket az érésük ideje alatt végig védeni kell a majmoktól, de a szellemi aratásunkat nem akartuk abbahagyni azért, hogy majmokat kergessünk.

Nem sokkal ezután két nagy kutyát láttunk a földünk körül kódorogni. Annak ellenére, hogy nem tudtuk, honnan jöttek, és kié voltak, nem zavartuk el őket, sőt mindennap enni és inni adtunk nekik. Míg a kutyák a földünkön cirkáltak, majmoknak természetesen nyomát sem lehetett látni. Négy héttel később aztán a kutyák éppoly váratlanul el is tűntek, mint ahogy felbukkantak. De egyetlen nappal sem a veszély elmúlta előtt! Megköszöntük Jehovának a rekordtermést, mely a mi eledelünk lett és nem a majmoké. És ami még fontosabb, igazán hálásak voltunk Istennek, hogy megáldotta a szellemi aratásunkat is!

 [Kiemelt rész/​kép a 101–102. oldalon]

Őrizetbe vettek, de Jehova megsegített

PATRICK BALIGEYA

SZÜLETETT: 1955

MEGKERESZTELKEDETT: 1983

ÉLETRAJZI RÉSZLETEK: Nem sokkal a keresztelkedése után belépett a teljes idejű szolgálatba. Feleségével, Symphroniával az utazómunkában szolgál.

▪ AZ ÚJ kormány hatalomra kerülésekor, 1979-ben mindenkit, aki az előző rezsimmel kapcsolatban állt, „felkértek”, hogy vonuljon védőőrizetbe. Bejelentették, hogy aki nem működik együtt az elrendezéssel, úgy tekintik, mint az új kormány ellenségét, és annak megfelelően fognak eljárni vele szemben. Mivel a hadseregben zenészként szolgáltam, védőőrizetbe kellett kerülnöm.

Hálás voltam, hogy az őrizet idején naponta olvashattam a Bibliát, és így frissen tarthattam az elmémet. Ezenkívül, kutattam az igazság után, és szerettem a rabtársaimmal bibliai témákról beszélgetni. Ugyanebben a fogdában volt egy Jehova Tanúja is, John Mundua, akit azért tartottak ott, mert köztisztviselő volt, és abból a törzsből származott, melyről azt állították, hogy az előző rezsimet támogatta.

John lelkesen beszélt nekem a jó hírről, én pedig kedvezően reagáltam. Mindössze 16 példányunk volt Az Őrtoronyból, és egy példányunk a Jó hír, mely boldoggá tesz embereket * című könyvből. Mégis azonnal rájöttem, hogy amit tanulok, az az igazság. Miután három hónapig tanulmányoztam a Bibliát, John úgy gondolta, hogy alkalmas vagyok arra, hogy hírnök  legyek. Nem sokkal ezután minden vád alól felmentették őt, és szabadon bocsátották. Ezzel az egyetlen kapocs, mellyel Jehova szervezetéhez kötődtem, megszűnt. Én azonban a fogdában a legjobb tudásom szerint tovább folytattam a tanulmányozásokat az érdeklődőkkel.

1981 októberében szabadultam. Visszamentem a falumba, de ott nem voltak Tanúk. A rokonaim igyekeztek nyomást gyakorolni rám, hogy csatlakozzak a vallásos szokásaikhoz. Ám Jehova látta, hogy őt kívánom szolgálni, és megsegített. Tudtam, hogy Jézus példáját kell követnem. Így egymagam prédikálni kezdtem, és csakhamar sok tanulmányozóm lett. Egyszer az egyik házigazda kihozta Az igazság, mely örök élethez vezet * című könyvet, és megjegyezte: „Amit maga mond, az ahhoz hasonlít, amit ebben a könyvben olvastam.” A férfi nem mutatott túl nagy érdeklődést, én viszont alig vártam, hogy elolvashassam a könyvét, valamint a rakásra halmozott példányait Az Őrtorony folyóiratból. Így ebben az esetben a házigazda egyezett bele abba, hogy irodalmat terjesszen el nekem!

De meg kellett találnom a hittársaimat is. Mundua testvér említette, hogy Jinjában vannak Tanúk. Ezért úgy határoztam, hogy megkeresem őket. Csaknem az egész éjszakát imádkozással töltöttem, majd kora reggel, reggeli nélkül útnak indultam. Az első ember, akivel az elindulásom után összetalálkoztam, egy átlátszó nejlonszatyrot vitt. Alig akartam hinni a szememnek, amikor észrevettem, hogy egy Ébredjetek! volt benne. Megtaláltam az egyik testvéremet!

Felvillanyozó élmény volt, hogy 1984-ben az ugandai úttörőszolgálati iskola első osztályába járhattam. És vajon kivel jártam egy osztályba? Nem mással, mint drága testvéremmel, John Munduával. Még most, 74 éves korában is hűségesen szolgál általános úttörőként.

[Lábjegyzetek]

 [Kiemelt rész/​kép a 113. oldalon]

Végül megtalálta az igaz vallást

Egy testvérnő megkérte a misszionárius Mats Holmkvistet, hogy találkozzon Mutesaasira Yafesivel, aki a Hetednapot Ünneplő Adventista Egyház lelkésze volt. A lelkész érdeklődött Jehova Tanúi iránt, és készített egy listát, melyre 20 kérdést írt szép gyöngybetűkkel. Amikor találkozott Matsszel, megmutatta neki a listát.

Kétórás bibliai beszélgetés után Mutesaasira kijelentette: „Azt hiszem, végre megtaláltam az igaz vallást! Kérem, látogasson meg a falumban. Vannak mások is, akik szeretnék jobban megismerni Jehova Tanúit.”

Öt nap múlva Mats és egy másik misszionárius felült egy motorbiciklire, hogy meglátogassa Mutesaasirát Kalangalóban. Sáros utakon, teaültetvényeken át vezető, 110 kilométeres nehéz út volt. Meglepődtek, amikor Mutesaasira egy zsúpfedeles kunyhóba vitte őket, melyen ez a felirat állt: „Királyság-terem”. Igen, már előre elkészített egy helyet, hogy bibliatanulmányozásra és összejövetelekre használhassák fel!

Mutesaasirán kívül még tízen voltak, akik érdeklődtek azoknak az igazságoknak köszönhetően, melyeket ő megosztott velük. Bibliatanulmányozásokat vezettek be, és Mats – akit nem tántorított el a nagy távolság – havonta kétszer tanulmányozott velük. A tanulmányozók pedig szépen haladtak előre. Több mint 20 személyből lett hírnök Kalangalóban, és ma már egy virágzó gyülekezet van a szomszédos Mityana városában. Mutesaasira gyors előrehaladást tett, és megkeresztelkedett. Ma már a 70-es évei végén jár, és gyülekezeti vénként szolgál.

 [Táblázat/​grafikon a 108–109. oldalon]

FŐBB ESEMÉNYEK – Uganda

1930

1931 Robert Nisbet és David Norman Kelet-Afrikában prédikál.

1940

1950

1950 Kilminsterék Ugandába költöznek.

1952 Megalakul az első gyülekezet.

1956 Az első keresztelkedés.

1959 Külföldi testvérek szellemi segítséget adnak.

1960

1963 Gileádot végzett misszionáriusok érkeznek.

 1972 Az első kerületkongresszus.

1973 Betiltják Jehova Tanúit, kiutasítják a misszionáriusokat.

1979 Feloldják a tilalmat.

1980

1982 Újra beengedik az országba a misszionáriusokat.

1987 Az Őrtoronyt rendszeresen fordítják ganda nyelvre.

1988 Átadják az első végleges Királyság-termet.

1990

2000

2003 Fiókhivatal létesül.

2007 Átadják az új fiókhivatali létesítményeket.

2010

[Grafikon]

(Lásd a kiadványt.)

Hírnökök összlétszáma

Úttörők összlétszáma

5000

3000

1000

1930 1940 1950 1960 1980 1990 2000 2010

 [Térképek a 73. oldalon]

(A teljes beszerkesztett szöveget lásd a kiadványban.)

KONGÓI DEMOKRATIKUS KÖZTÁRSASÁG

SZUDÁN

KENYA

UGANDA

KAMPALA

Arua

Gulu

Lira

Soroti

Kyoga-tó

Masindi

Hoima

Mbale

Tororo

Namaingo

Iganga

Jinja

Seta

Kajansi

Entebbe

Mityana

Kalangalo

Fort Portal

Rusese

Albert-tó

Ruwenzori

Egyenlítő

Edward-tó

Masaka

Mbarara

Kabale

KENYA

VIKTÓRIA-TÓ

TANZÁNIA

BURUNDI

RUANDA

UGANDA

KAMPALA

KENYA

NAIROBI

Meru

Mount Kenya

Mombasa

TANZÁNIA

DAR ES-SALAAM

Zanzibár

[Térkép/​kép a 87. oldalon]

(A teljes beszerkesztett szöveget lásd a kiadványban.)

UGANDA

KAMPALA

Arua

Gulu

Lira

Soroti

Masindi

Hoima

Fort Portal

Masaka

Mbarara

Kabale

VIKTÓRIA-TÓ

[Kép]

Hardy testvér és a felesége hat hét alatt beutazta majdnem egész Ugandát

 [Egész oldalas kép a 66. oldalon]

[Kép a 69. oldalon]

David Norman és Robert Nisbet hozta el a jó hírt Kelet-Afrikába

[Kép a 71. oldalon]

George és Robert Nisbet, valamint Gray és Olga Smith tutajon készülnek átkelni járműveikkel a folyón

[Kép a 75. oldalon]

Mary és Frank Smith közvetlenül az esküvőjük előtt, 1956-ban

[Kép a 78. oldalon]

Ann Cooke és a gyermekei a Makumba házaspárral

[Kép a 80. oldalon]

Tom és Bethel McLain voltak az első, Gileádot végzett misszionáriusok Ugandában

[Kép a 81. oldalon]

Az első misszionáriusotthon Jinjában

[Kép a 83. oldalon]

Gileád misszionáriusok, Barbara és Stephen Hardy

[Kép a 85. oldalon]

Mary Nisbet (középen) és a fiai, Robert (balra), George (jobbra) és William a feleségével, Muriellel (hátul)

[Kép a 89. oldalon]

Tom Cooke előadást tart az „Isteni uralom” kerületkongresszuson Kampalában

[Kép a 90. oldalon]

George és Gertrude Ochola

[Képek a 94. oldalon]

Testvéreink a betiltás ellenére is összejöttek

[Kép a 95. oldalon]

Fred Nyende

[Kép a 96. oldalon]

Emmanuel Kyamiza

[Kép a 104. oldalon]

Stanley Makumba a feleségével, Esinalával, 1998

[Kép a 107. oldalon]

Heinz és Marianne Wertholz a Gileád Iskola németországi kihelyezett tagozatának az első osztályában végeztek

 [Képek a 118. oldalon]

Fordítói csapatok

ganda

acsoli

konzo

runyankore

[Képek a 123. oldalon]

A modern Királyság-termek már teljesen másak, mint a régebbi építmények (balra)

 [Képek a 124. oldalon]

Ugandai fiókhivatal

Fiókbizottság: Mats Holmkvist, Martin Lowum, Michael Reiss és Fred Nyende; irodaépület (lent) és lakóépület (jobbra)