Észtország

SZERETETTEL üdvözlünk Észtországban! Ez az „igen kedvelt balti-tengeri gyöngyszem” elkápráztat festői szépségével: erdeivel, rétjeivel, megkapó part menti falvaival, több mint 1400 tavával és az 1500-nál is több szigetével. Területének több mint a felét sűrű erdő és aljnövényzet borítja, mely az egykor Európa nagy részét betakaró őskori erdőnek a maradványa. Észtország egyike Európa legkisebb országainak, nem sokkal nagyobb, mint Svájc vagy Dánia.

Látni fogod majd, hogy e csodás kis ország barátságos, ám kissé tartózkodó lakosainak számos, igazán bámulatra méltó tulajdonsága van. Általánosságban véve művelt emberek, rendkívül magas náluk az írni-olvasni tudók aránya, és nagyon szeretnek olvasni. Noha a lakosság mintegy 30 százaléka oroszul beszél, a hivatalos nyelv az észt. Ezt a nyelvet egyáltalán nem könnyű megtanulni, hiszen rendkívül összetett. Például több szavuk is van a „sziget” szóra, attól függően, hogyan néz ki, milyen méretű és milyen régen keletkezett.

VIHAROS MÚLT

Észtországot egymás után nagy hatalmú szomszéd népek uralták. A XIII. század elején a Német Lovagrend tagjai, valamint dán csapatok foglalták el, majd Dánia, Litvánia, Norvégia, Lengyelország, Oroszország és Svédország harcolt évszázadokon át az Észtország feletti uralomért.

Több mint egy évszázados svéd uralom után, 1721-ben Oroszország vette birtokba. Az 1918-tól 1940-ig tartó rövid függetlenség után a Szovjetunió szállta meg  Észtországot, és a területéhez csatolta. 1941-ben a náci Németország foglalta el, 1944-ben pedig a Szovjetunió vette át felette a hatalmat. Majdnem 50 éven át a Szovjetunió része volt, majd 1991-ben a szovjet köztársaságok közül Észtország elsőként hirdette ki a függetlenségét.

Hogyan érintették ezek az események Jehova Tanúit Észtországban? És mi történt az igaz Isten szolgáival az elnyomó német megszállás idején, valamint a szovjet uralom nehéz időszakában? Olvasd el a hitük, a bátorságuk, és a kegyetlen üldözéssel szembeni leleményességük izgalmas történetét.

A HAMIS VALLÁS OKOZTA SEBEK

A keresztesek a XIII. században törtek be Észtországba, és karddal kényszerítették az embereket a „kereszténységre”. A megtérések azonban csak színlelt megtérések voltak, mivel utána egész falvak hintették meg magukat és a házukat vízzel, hogy lemossák a rájuk kényszerített keresztséget, majd visszatértek pogány imádatukhoz. Az emberek tovább folytatták a természetimádatot és a pogány rítusokat, mígnem ezek fokozatosan átszőtték a katolikus hitnézeteket.

A XVII. században az észtek áttértek az evangélikus hitre, majd az orosz ortodox vallás lett az államvallás Észtországban. 1925-ben kettévált az egyház és az állam. Egy felmérés szerint az észteknek mindössze 14 százaléka vallja azt, hogy a vallás fontos szerepet játszik a mindennapi életében.

Az utóbbi időkben azonban sok őszinte szívű észt ember fogadta örömmel Isten Szavának gyógyító balzsamát, ’az egészséges tanítást, amely a boldog Isten dicsőséges jó híre szerint való’ (1Tim 1:10, 11). Ennek köszönhetően Jehova Tanúi, akik hirdetik Isten Királyságát, bár 1991-ben alig 1000-en voltak, ma már több  mint 4000-en vannak. De vajon hogyan jutott el először a jó hír a kicsiny Észtországba?

„VAN SZÁD”

A XX. század elején Martin Kose és a bátyja, Hugo az egyesült államokbeli tartózkodása idején kapott némi irodalmat a Bibliakutatóktól (akkoriban így ismerték Jehova Tanúit). Martint fellelkesítette, amit megtudott, és aggódva gondolt a szülőhazájára, mert tudta, hogy ott nincsenek Bibliakutatók. Az egyik füzeten megtalálta a New York-i főhivatal címét, majd elment, hogy kifejezze az aggodalmát J. F. Rutherfordnak, aki abban az időben felügyelte a Bibliakutatók tevékenységét.

– Mit tegyek? – kérdezte Martin.

– Nos hát, van szád, ugyebár? – felelte Rutherford testvér. – Akkor menj vissza a szülőföldedre, és használd.

És Martin ezt meg is tette! 1923 körül visszatért Észtországba, és elkezdte a prédikálást. Ő lett az első Bibliakutató az országban. A Biblia igazságára tanította a családját, és a fiát, Adolfot is, aki Isten hűséges szolgájának bizonyult, és az igazság szilárd oszlopává vált az előttük álló nehéz napokban. Martin bátyja, Hugo is Bibliakutató lett, de ő  nem tért vissza véglegesen a szülőföldjére.

„NEM LESZEL MAGÁNYOS”

1926-ban a Bibliakutatók egyik londoni kongresszusán Rutherford testvér megkérdezte, kik mennének el önként a balti országokba. Albert West, Percy Dunham és James Williams feltették a kezüket. Nem sokkal ezután azt a feladatot kapták, hogy szervezzék meg a jó hír prédikálását Észtországban, Lettországban és Litvániában. William Dey – aki akkoriban a felvigyázója volt az észak-európai fiókhivatalnak Dániában – elment Albert Westtel Tallinnba, Észtország fővárosába. Kerestek Albertnek egy kiadó szobát, majd Dey testvér vállon veregette őt, és így szólt hozzá: „Hát akkor viszlát, Albert. Nem leszel magányos, hamarosan érkezik Az Őrtorony!”

Angliából, Németországból és más országokból kolportőrök jöttek segíteni – az idő tájt így hívták az úttörőket. Ám nem tudtak sokáig maradni, mert nehézségekbe ütközött a vízumuk meghosszabbítása. Mivel az észt és a finn nyelv közel áll egymáshoz, a finn kolportőrök gyorsan alkalmazkodtak a körülményekhez. Hamarosan több tucat külföldi teljes idejű prédikáló ültette szorgalmasan és bőségesen a Királyság-magokat. Az emberek nagyon szívélyesen fogadták a külföldieket, akik újdonságnak számítottak, és nemegyszer a származásukra utaló becenévvel illették őket, például  „Soome Miina” (a finn Miina). Ha egy előadó Nagy-Britanniából való volt, akkor egyszerűen úgy utaltak rá, hogy ő egy „londoni”.

AZ ELSŐ FIÓKHIVATAL

Kevés helyiség volt, mely alkalmas lett volna a fiókhivatal számára, és mivel az emberek azt hitték, hogy a külföldiek dúsgazdagok, magasabb bérleti díjat kértek tőlük. 1926-ban mégis megnyílt egy fiókhivatal Tallinnban a Kreutzwaldi utca 17. szám alatti kis lakásban, és Albert West lett a fiókhivatal-szolga. Még abban az évben megjelentek az első füzetek észtül, többek között A most élő emberek közül milliók sohasem halnak meg! című füzet.

Egy fiatal észt nő, Hilda Ang a barátaitól hallott az igazságról. Amikor elment a fiókhivatalba, hogy irodalmat kérjen, egy német testvér megkérdezte tőle, hogy segítene-e neki lefordítani a nyilvános előadását. Hilda beleegyezett, majd 1928-ban meghívták  a fiókhivatalba fordítói munkára. Idővel feleségül ment egy brit testvérhez, Alexander Brydsonhoz, aki már korábban Észtországba költözött, hogy teljes időben prédikáljon. Hilda keményen dolgozó, jó fordítónak bizonyult. Később, amikor betiltották a munkát, és a férjével együtt távozniuk kellett az országból, titokban külföldről folytatta tovább a fordítást évtizedeken keresztül. A Brydson házaspár összesen több mint 100 évet töltött a teljes idejű szolgálatban!

A Bibliakutatók 1928-ban adták ki az első észt nyelvű könyvüket, az Isten hárfája címűt. A II. világháború előtt még megjelent észtül Az Őrtorony, hét további könyv és számos füzet is.

KORAI EVANGÉLIUMHIRDETŐK

A kolportőrök kerékpárral munkáltak be hatalmas területeket, és ott aludtak, ahol szállóhelyet találtak –  lehetett az akár egy vidéki ház, akár egy szénakazal. Az emberek szegények voltak, de nagyon szerették hallgatni a Királyság üzenetét. Ennek köszönhetően ezek a teljes idejű prédikálók boldogan töltöttek havonta 150-200 órát a prédikálómunkában. Az egyik testvérnő egyetlen hónapra 239 órát jelentett! Szolgálatukat a szorgalom, a bátorság és az állhatatosság jellemezte. A következő beszámoló ízelítő abból, hogy mit élt át egy testvérnő, amikor először ment el a szántóföldi szolgálatba:

– Tudsz biciklizni? – kérdezte tőle egy lelkes finn testvérnő.

– Igen – válaszolta az új testvérnő.

– Jó, akkor menjünk el Saaremaába – mondta buzgón a finn testvérnő, s ezzel a legnagyobb észt szigetre utalt, ami körülbelül 200 kilométerre volt tőlük.

Amikor megérkeztek Saaremaán az első faluba, a finn testvérnő ezt mondta: „Te ettől a végétől kezded, én meg a másiktól. Este majd találkozunk a falu közepén.” Az új testvérnő azelőtt még soha nem volt prédikálni. De már az első háznál érezte Jehova segítségét, így hamarosan kellő önbizalomra tett szert, és élvezettel folytatta a hátralevő munkát.

Hellin Aaltonen (később Grönlund) találkozott Vormsi szigetéről jött emberekkel, és furcsának tartotta a beszédüket.

– Nem beszélnek észtül? – kérdezte a szigetlakókat.

– Nem, mi svédül beszélünk – válaszolták.

– És vannak svéd könyveik? – kérdezte Hellin.

– Svéd könyveink? Azok bizony évszázadok óta nincsenek – hangzott a túlzó válasz.

Miután Hellin felfedezte, hogy Vormsi lakóinak svéd irodalomra lenne szükségük, elhatározta, hogy ellátogat a szigetre Fanny Hietalával, aki beszélt svédül.

 Hellin így idézi fel: „A fiókhivatal összes svéd nyelvű könyvét magunkhoz vettük, és elhajóztunk a szigetre. Három nap alatt bemunkáltuk az egész szigetet, és csaknem valamennyi irodalmunkat elterjesztettük. Évtizedekkel később hallottam egy svédországi testvérről, aki a Vormsi szigeten szerzett könyvekből ismerte meg az igazságot!” A Királyság prédikálói újra és újra megtapasztalták a Prédikátor 11:6 szavainak az igazságát: „Reggel vesd el a magot, és ne pihentesd kezed estig, mert nem tudod, hol lesz az sikeres”.

A KOLPORTŐRÖK NEHÉZSÉGEI

A kolportőrök munkája nem volt könnyű. Télen naponta 20-40 kilométert tettek meg gyalogolva vagy síelve. Dermesztő volt a hideg, és csak ritkán találtak kényelmes szállóhelyet. Csupán a legalapvetőbb élelmiszert vihették magukkal az egyéb szükséges dolgok mellett, hiszen még az irodalommal megrakott dobozokat is vinniük kellett. A tartós esőzések járhatatlanná tették az utakat. Sokszor kényszerültek rá, hogy a szabad ég alatt aludjanak. A szolgálatnak ez az embert próbáló ága erős fizikumot és állóképességet kívánt meg. Vajon hogyan éreztek a szolgálat iránt ezek az odaadó prédikálók?

Egy buzgó finn testvér, Vilho Eloranta, aki sok hónapon át prédikált teljes időben az elszigetelt területeken, így emlékszik vissza: „Soha nem volt hiányom semmilyen igazán fontos dologban. Az irodalomért cserébe a legtöbbször megvolt a napi élelmem és az éjszakai szálláshelyem. Csupán kevés pénzre volt szükség. Amikor eljött az este, kezdtem szálláshelyet keresni. Csak nagyon kevés házigazda utasította el a kérésemet. Különösen  akkor nem mondtak nemet, ha már későre járt, vagy a következő ház messze volt.”

Vilho így folytatja: „Annyira szerettem volna minden ember kezébe odaadni a Királyság üzenetét, hogy a szerény anyagi lehetőségek semmiképpen nem vették el a prédikálás örömét és az elégedettség érzését.”

Ezek a keményen dolgozó testvérek és testvérnők tetemes mennyiségű irodalmat terjesztve el, előkészítették az utat a jövőbeli növekedés előtt. 1929-ben egy maroknyi evangéliumhirdető összesen 53 704 könyvet és füzetet terjesztett el.

Adolf Kose így idézi fel: „Körülbelül 30 kolportőr volt Észtországban, de az egész országot bemunkálták a II. világháború előtt.”

Még ma is érezhető annak hatása, amit ezek a korai szorgalmas prédikálók véghezvittek. Az 1990-es évek elején például Jehova Tanúi megismerkedtek Ruthtal, egy idősebb hölggyel. Az üzenetük ismerősen csengett Ruthnak. Visszaemlékezett, hogy több mint 60 évvel korábban ő is meghallgatta azt a német Bibliakutató hölgyet, aki néhány alkalommal felkereste a szomszédasszonyát. Ruth ma már idős és nem hall, ennek ellenére felismerte az igazság csengését. Beleegyezett a bibliatanulmányozásba, és csaknem 70 évvel azután, hogy először hallott az igazságról, megkeresztelkedett!

FIÓKHIVATALI TEVÉKENYSÉG A KORAI IDŐKBEN

Azokban a kezdeti időkben a kicsiny fiókhivatal szolgált kongresszusi helyszínül. Az első kongresszuson 1928 júniusában huszonöten vettek részt, és négyen keresztelkedtek meg. A következő évben nyolcvan finn testvér érkezett, hogy segítsen a kongresszusi munkálatokban, az előadások megtartásában és a szántóföldi szolgálatban.

 Albert West volt a fiókhivatal-szolga Észtországban. Őt bízták meg azzal, hogy segítsen William Dey-nek, majd később azzal, hogy ő legyen helyette a fiókhivatal-szolga Dániában. De akkor ki lesz West testvér helyett a fiókhivatal-szolga Észtországban? A Skóciából származó melegszívű, jó humorú Wallace Baxter testvér. Az igazság megismerése előtt az I. világháborúban a brit hadsereg kötelékében harcolt Franciaországban. Amit ott látott és átélt, az nem volt összhangban Jézus Krisztus tanításaival.

Baxter testvér így idézi fel a történteket: „Különféle érzések kavarogtak bennem. Kezdtem felismerni, hogy minden emberi háború rossz, függetlenül attól, hogy ki az ellenség. Mindig is hittem abban, hogy mindannyian testvérek vagyunk, és bárki keresse is Istent, végül meg fogja találni. Egyszer, amikor ilyen gondolatokon időztem el, letérdeltem a lövészárokban, és ünnepélyesen megfogadtam Istennek, hogy ha életben maradok és hazajutok, akkor egész életemben szolgálni fogom őt.”

És ezt az ígéretét Baxter testvér be is tartotta. Miután megismerte az igazságot, 1926-ban lelkesen nekilátott a teljes idejű szolgálatnak. Két évvel később elfogadta a meghívást, hogy Észtországban szolgáljon, ahol ugyanolyan buzgalmat tanúsított. 1930-ban, amikor West testvér elment, őt nevezték ki fiókhivatal-szolgának.  1932-ben a fiókhivatal átköltözött Tallinnban a Suur Tartu utca 72. szám alá, és a rá következő évben a Watch Tower Bible and Tract Societyt hivatalosan bejegyezték Észtországban.

TÖBB NYELVŰ RÁDIÓADÁS

West testvér már 1927-ben engedélyt kapott rá, hogy az egyik tallinni kereskedelmi rádióban előadást tartson. Az előadását a közvetítés alatt észtre fordították, a címe ez volt: „A millennium áldásai”. A rádióadás egyrészt nagy érdeklődést keltett, másrészt némi vitát is eredményezett, ezért további adások sugárzására nem kaptak engedélyt 1929-ig. Ám ettől az évtől kezdve rendszeresen előadások hangzottak el, minden vasárnap. Az előadások angolul, észtül, finnül, oroszul, alkalomadtán svédül, valamint németül is elhangoztak, sőt legalább egyszer dánul is. Ezek az előadások szintén nagy érdeklődést keltettek, és még Norvégiában, Dániában,  Svédországban, Finnországban és az oroszországi Leningrádban (ma Szentpétervár) is venni lehetett az adásokat. Az 1932-es szolgálati évben 200 előadást közvetítettek, melyek hatékony eszköznek bizonyultak Jehova nevének a megismertetésében. Nem meglepő hát, hogy a papság ellenszenvét is kiváltották!

A papság tudta, hogy a tisztviselők mennyire félnek mindentől, aminek köze van a kommunizmushoz, ezért hamisan azzal vádolta a Tanúkat, hogy kommunista kapcsolataik vannak. Az észt hatóságok gyorsan reagáltak mindenre, amiről azt gondolták, hogy meggyöngítheti a nemzetet, ezért 1934-ben betiltották az előadások sugárzását. De nem mindenki értett egyet a betiltással. Egy iskolás fiú a következő levelet írta angolul:

Kedves Őrtorony és Rutherford bíró!

Nagyon sajnálom, hogy Észtországban a kormányunk betiltotta az előadásokat a rádióban. Iskolás fiú vagyok, tanuló. A szüleim nem gazdagok: keményen dolgoznak a pénzért, hogy eltartsanak minket, a gyerekeiket. De annyira szeretik Istent! És a remény úgy csillog az arcukon, mint a napsugár. Télen nagyon beteg voltam, és akkor az önök rádiós előadásai nyújtották nekem az egyetlen vigaszt. Akkor a szememben a könnyek örömkönnyek voltak . . . Hol vannak most ezek az előadások? . . . Elkezdtem angolul tanulni. Ez az első levelem angolul, teljesen szótár nélkül . . . Fogadják a legjobb kívánságaimat, és üdvözletemet küldöm Rutherford bírónak.

Rutherford testvér személyesen válaszolt ennek a fiatal fiúnak, és elküldte neki néhány előadásának a felvételét.

 A „MENNYEI KIRÁLYSÁG SZEKERE”

Az Angliából származó John North lelkes kolportőr volt. Észtországi prédikálása idején egy lakókocsiban élt a családjával. Ezzel nagyfokú érdeklődést keltett Észtország déli részén. Egy helyi újság a következőképpen írta le a lakókocsit: „A [Watch Tower] Society egy házhoz hasonló járművet épít Tartuban azzal a céllal, hogy bejárják vele az országot, és istentiszteleteket tartsanak. »A mennyei Királyság szekeréből« prédikálnak az embereknek, és Bibliát magyarázó könyveket terjesztenek. E »szekér« személyzete öt főből áll: a főmisszionáriusból, a feleségéből, a gyermekükből és két energikus fiatalemberből. Ez utóbbiak (mint Jéhu) sebesen hajtanak a »szekér« körül a kerékpárjukkal minden irányban, és kiadványokat terjesztenek.”

Az 1930-as évek közepén, a politikai zűrzavar idején egy korábbi katonai pilótát, Nikolai Tuimant  bebörtönöztek, mert részt vett az észt fasiszta mozgalomban. A börtön könyvtárában rátalált J. F. Rutherford néhány könyvére, melyek megértették vele, hogy rossz úton jár. Szabadulása után elment Tallinnba, arra a címre, melyet Jehova Tanúi egyik könyvében talált. A könyvet a felesége kapta a Tanúktól. Baxter testvér segítségével Nikolai élete 180 fokos fordulatot vett: abbahagyta a politikai tevékenységét, és Jehova békés, buzgó Tanúja lett. Később, amikor a munkát betiltották, ő volt a gyülekezet egyik oszlopa, hiszen sokat segített a föld alatti nyomtatásban. A mintegy 15 évig tartó szibériai száműzetése alatt is végig hűséges maradt.

Egy másik olyan személy, aki részt vett a politikában, de később csalódott benne, Artur Indus volt, egy orvos. Az igazság iránti érdeklődése először akkor lobbant fel, amikor Martin Koséhoz ment, hogy a szükséges orvosi ellátásban részesítse őt. Kose testvér arra buzdította, hogy tanulmányozza a Bibliát, és mivel Artur tudott németül, Kose testvér megrendelte neki az összes beszerezhető német nyelvű irodalmat. Martin segítségével Artur elfogadta az igazságot, átadta magát Jehovának, és megkeresztelkedett. Orvosként közismert volt és tiszteletnek  örvendett, később pedig buzgó és tiszteletnek örvendő testvérként is közismertté vált.

SÖTÉT FELHŐK A LÁTHATÁRON

Az 1930-as évek közepe zavaros időszak volt. A náci Németország és a katolikus egyház nyomásának a hatására 1935 januárjában lefoglalták az Igazságos uralkodó című füzetet.

Még ugyanabban az évben a belügyminiszter bezáratta a Watch Tower Societyt Észtországban, elkobozta az irodalmat, és zárolta az ingatlant. Noha a testvérek sok irodalmat elrejtettek, a hatóság mintegy 76 000 példányt elkobzott. Ez a csapás azonban nem vetett véget a munkának. A testvérek nagy meglepetésére és örömére, két elkobzott füzet tartalmát közölte két vezető újság, melyek együttesen 100 000 példányban jelentek meg. Így az irodalom elkobzása ellenére Jehova neve nagyobb nyilvánosságot kapott, mintha a testvérek elterjesztették volna a füzeteket.

Időközben folytatódott a prédikálómunka, és a fiókhivatal újrakezdte a tevékenységét. A következő években még számos könyvet elkoboztak. Hellin Aaltonen  a fiókhivatalban dolgozott, amikor a rendőrség éppen az egyik razziáját tartotta.

Aaltonen testvérnő így emlékszik vissza: „Három fiatal rendőr jött, hogy elkobozza A most élő emberek közül milliók sohasem halnak meg! című füzetet, de egyetlen példányunk sem volt belőle. Minden könyvet leszedtek a polcokról, és ledobálták a földre egy kupacba. Baxter testvér nem tudott semmit sem tenni, mert állandóan figyelték. Én azonban elkezdtem takarítani a rendőrök után, és észrevétlenül odamentem Baxter testvér íróasztalához, hogy megnézzem, van-e rajta valamilyen papír, melyet a rendőröknek nem kellene látniuk. Megpillantottam egy levelet, melyen az összes hírnök neve és címe szerepelt. Bedobtam a sarokban lévő szemétkosárba. Amikor a rendőrök kezdték dobozokba tenni a könyveket, a felelős tiszt dühösen megragadta az egyik dobozt, és olyan erővel lökött rajta, hogy eltörte a karját! A rendőrök sietve elvitték őt a kórházba, így haladékot kaptunk, hogy átnézzük a dobozokat, még mielőtt visszajönnének.”

Baxter testvér így folytatja: „A rendőrök visszajöttek, és mialatt folyt az irodalom lefoglalása, észrevettem, hogy az egyikük a felöltőjének nagy zsebébe csúsztatja a Szabadulás című könyv egyik példányát. Sokszor eltűnődtem azon, hogy vajon hány könyvet tettek el és olvastak el ezek a rendőrök.”

Az 1939-es év bizonytalan és ijesztő időszak volt. Számtalan szovjet csapat engedélyt kapott rá, hogy bevonuljon Észtországba. „A rádió naponta zúdította ránk a kommunista propagandát. Az emberek a spekuláció, az izgatottság, a nyugtalanság és a kínzó félelem légkörében éltek nap mint nap. A levegőben állandóan szovjet harci repülőgépek cirkáltak, fedélzetükön ejtőernyős csapatokkal” – írta Baxter testvér. Vajon bénító  hatással volt ez az ijesztő helyzet a tanúskodómunkára?

1940-ben Jehova lojális szolgái minden zavargás ellenére 59 776 könyvet és füzetet terjesztettek el, ami figyelemre méltó teljesítmény, hiszen ez mindössze 27 hírnöknek és 15 úttörőnek volt köszönhető! A testvérek a hátralévő szabad időszakban is minden tőlük telhetőt megtettek.

AZ UTOLSÓ SZABAD KONGRESSZUS

Nem sokkal azelőtt, hogy a szovjet uralom elkezdődött, a testvéreknek még sikerült egy kongresszust rendezniük Tallinnban. Ez volt az elkövetkező öt évtized előtti utolsó szabad kongresszus. Ezeket az Őrtorony-cikkeket vizsgálták meg: „A teokrácia”, „Semlegesség”, „Csapdák” és „A vallás végzete”. A cikkek időszerű szellemi táplálékul és segítségül szolgáltak, hogy Isten népe felkészülhessen arra, ami rá vár.

 A II. világháború már-már elnyelte Észtországot, és a testvéreink sem menekülhettek meg a következményeitől. 1940. június 16-án a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége ultimátumot adott az észt kormánynak, hogy alakítson új kormányt, és engedjen be még több szovjet csapatot Észtországba. A kevesebb mint 150 főt számláló Észt Kommunista Pártot bejegyezték, Észtországot a Szovjetunióhoz csatolták, és felvették a köztársaságai közé. Hónapokon belül több ezer észt lakost száműztek Szibériába. A száműzöttek házát, birtokát üresen hagyták, felgyújtották, vagy a megszálló oroszoknak adták. Ezrek próbáltak meg kis halászhajókkal elmenekülni, főleg Svédországba. Sokuknak sikerült, mások azonban odavesztek a háborgó tengerben.

AZ UTOLSÓ KÜLFÖLDIEK IS TÁVOZNAK

A kommunista rendszer kezdetével újra bezárták a fiókhivatalt. Baxter testvérnek, valamint Alexander és Hilda Brydsonnak eltökélt szándéka volt, hogy ragaszkodik a megbízatásához. Csakhogy a külföldieknek egyre veszélyesebbé vált az országban maradniuk. Ezért Rutherford testvér azt tanácsolta, hogy távozzanak. Baxter testvér, és Lettországból a Dunham házaspár vonattal átutazott Szibérián, és Ausztráliába ment. A Brydson házaspár körülbelül egy év múlva távozott Svédországba. Baxter testvér hűségesen szolgált az ausztráliai fiókhivatalban fiókbizottsági tagként egészen addig, míg 1994. június 21-én be nem fejezte földi pályafutását. *

Vajon mi vár a helyi testvérek kicsiny csoportjára most, hogy a külföldi testvérek elmentek? Viszonylag újak voltak még az igazságban, a kegyetlen háború  forgataga pedig magával ragadta őket. A háború hatása kifejezetten érezhető volt, a munka lelassult. Az 1941-es utolsó jelentésük után mintegy 20 éven át semmit nem lehetett tudni a testvéreinkről.

KEMÉNY HITPRÓBÁK

Miközben dúlt a II. világháború, a német csapatok kiűzték az oroszokat, és 1941-től 1944-ig megszállták Észtországot. A testvérek helyzete ettől mit sem változott. Jaan Pärrat, egy siket testvér Tartuban prédikált 1942-ben, amikor a németek letartóztatták őt. Azzal vádolták, hogy felforgató tevékenységet végez, és börtönbe zárták. A börtön dokumentációi szerint megparancsolták a börtönigazgatónak, hogy ezt a rabot, Jaan Pärratot „különleges bánásmódban részesítsék”. Ez valójában kivégzési parancsot jelentett. Egy csoportnyi ember látta, amint kiviszik őt az udvarra, majd puskalövéseket hallottak. Vissza nem hozták, és többé nem is látták őt.

Igen, ez nagyon nehéz időszak volt a testvérek számára. Először a szovjet hadsereg, majd a német hadsereg akarta besorozni a fiatal férfiakat. „Bujdosnunk kellett, nehogy elhurcoljanak minket a hadseregbe. Ha elfogtak valakit, akkor vagy engedelmeskedett a parancsnak és bevonult, vagy lelőtték. A Királyság-munka így érthető módon jócskán alábbhagyott, mivel nagyon nehéz volt bármit is tenni” – emlékszik vissza Adolf Kose.

A háború menete ismét megváltozott. Ezúttal a szovjet hadsereg űzte ki Észtországból a németeket 1944 vége felé, és az ország újra a kemény szovjet uralom alá került. A háború és a rá következő évek alatt átélt elnyomás lesújtó hatással volt az észt népre. Legkevesebb a lakosság egynegyedét megölték, vagy száműzetésbe küldték a Szovjetunió távoli részeire, vagy sikerült  valahogy megszöknie az országból. Az évek során több százezer orosz ember költözött Észtországba, így jelentősen megváltozott a népesség összetétele. A szovjet uralom súlyos hitpróbát jelentett a testvéreinknek, amint azt a következőkből látni fogjuk.

ERDEI TESTVÉREKBŐL SZELLEMI TESTVÉREK

Akkoriban „Erdei Testvérek” néven ismertté vált egy nacionalista, szovjetellenes partizánmozgalom. Azért hívták így őket, mert a sűrű erdők mélyén rejtőzködtek. Sokan közülük nem voltak partizánok, egyszerűen azért bujdostak, mert a Szovjetunió Állambiztonsági Bizottsága, a KGB körözte őket. Becslések szerint volt olyan időszak, amikor 15 000-20 000 ember rejtőzködött az erdőkben. Némelyek évekre eltűntek, és a hatóságok nem tudtak a nyomukra akadni. Az utolsó bujdosóra csak 1978-ban találtak rá! Elfogadta-e az erdei testvérek közül bárki is az igazságot, és akart-e szellemi testvér lenni?

Erik Heinloo tudta, hogy veszélyben van, mivel a múltban az észt állam szolgálatában állt. Amikor a Szovjetunió elfoglalta Észtországot, többször is megpróbált hajóval Svédországba menekülni a feleségével, Magdával. Az utolsó próbálkozás alkalmával a hajó motorja tönkrement, és vissza kellett fordulniuk. Eriknek hét évig sikerült az erdőkben bujdosnia a hatóságok elől, végül azonban letartóztatták. Ekkor őt és a feleségét két külön szovjetunióbeli büntetőtáborba küldték.

Magda a börtönben találkozott két Tanúval, akik beszéltek neki a Királyság-reménységről. Azonnal felismerte, hogy megtalálta az igazságot, és ennek annyira megörült, hogy szó szerint táncra perdült örömében! 1956-ban szabadult, és 1960-ban keresztelkedett meg. Erik is elfogadta az igazságot hét évvel azután, hogy  kiszabadult. Így vált végül egy erdei testvér szellemi testvérré.

KÖRÖZÉS ÉS LETARTÓZTATÁS

Miután a külföldi testvéreknek el kellett hagyniuk Észtországot, Martin Kosét, egy bátor és lelkes testvért neveztek ki arra, hogy felvigyázza a munkát az ország északi részén. Észtország déli részének a felvigyázója Friedrich Altpere lett, egy magas, jó modorú észt férfi, aki középiskolai angoltanár volt. Még az 1930-as évek közepén arra kérték őt, hogy fordítsa le az egyik Võruba érkező külföldi úttörő előadását. Miután eleget tett ennek a kérésnek, rájött, hogy megtalálta az igazságot. Mostanra pedig már előrehaladt addig a pontig, hogy élen járjon az Észtország déli részén folyó prédikálómunka felvigyázásában.

Ezek a megbízatások mindkét testvért nehéz feladat elé állították, mivel a szervezettel nem volt kapcsolat, és még túl sok tapasztalatuk sem volt. A föld alatti tevékenység kihívásai ellenére mindkét testvér hűségesen szolgált 1940-től 1948 végéig, amikor is letartóztatták őket.

Martin Kose és Friedrich Altpere távolléte miatt megalakult egy szolgálati bizottság, melyet Albert Kruus,  Karl Talberg, Artur Indus, valamint Lembit Toom alkotott, aki segítőként szolgált. Toom testvéren kívül a bizottság többi tagjának rejtőzködnie kellett, ám ő szabadon utazhatott, és látogathatta a csoportokat. Vajon miért? Mert Toom testvér egy szélmalom molnára volt, és a szélcsendes napokon, amikor nem őrölt a malom, szabadon azt tehette, amit akart.

Az észtországi felelős testvérek az életüket kockáztatva siettek hittársaik segítségére. Akikről a hatóság azt hitte, hogy vezető szerepet töltenek be, azoknak kitette a fényképét a vasútállomásokra, körözött bűnözőként bánva velük. A KGB négy titkos ügynököt bízott meg, hogy figyelje minden szelíd és juhtermészetű testvérünket. Jóllehet az 1948 és 1951 közötti évek nagyon nehezek voltak, Jehova megáldotta odaadó szolgáinak az erőfeszítéseit a prédikálómunkában. Ennek eredményeként a hírnökök száma 100 fölé emelkedett.

’ÓVATOSAK, MINT A KÍGYÓK, ÁRTATLANOK, MINT A GALAMBOK’

Jézus tanítványai Észtországban is egyre inkább megtapasztalták Uruk figyelmeztetésének igaz voltát: „legyetek hát óvatosak, mint a kígyók, de ártatlanok, mint a galambok. Vigyázzatok az emberekkel, mert kiszolgáltatnak benneteket helyi törvényszékeknek, és zsinagógáikban megkorbácsolnak titeket. Igen, kormányzók és királyok elé fognak hurcolni benneteket énértem, tanúságul nekik és a nemzeteknek” (Máté 10:16–18). Voltak némelyek, akiknek dicséretes volt ugyan a hitük, de nem fogták fel teljesen, hogy Jehova nem minden esetben védi meg őket csoda útján Sátán zsarnokságától (Jób 1:9–12; 2:3–6). Néhány Tanú nem mindig volt kellőképpen ’óvatos, mint a kígyó’, ezért kegyetlen üldözője könnyű prédájává vált.

 Adolf Kose így idézi fel: „Az egyik érdeklődő férfi nagyon buzgónak és bátornak tűnt. Felelősséggel bízták meg a gyülekezetben, és nagyon népszerű volt a testvérnők körében. A testvérek gyanút fogtak, és figyelmeztették a testvérnőket, hogy ne vigyék el őt mindegyik összejövetelünkre.” Sajnálatos módon néhányan nem fogadták meg a figyelmeztetést, így a férfi képes volt rengeteg információt továbbítani közvetlenül a KGB-nek.

„1950-ben kaptunk Németországból néhány példányt Az Őrtoronyból, melyeket meg akartunk osztani minden észtországi keresztény testvérünkkel” – meséli Lembit Toom.

A testvérek kongresszust szerettek volna tartani az ország egyik elhagyatott részén, egy széna tárolására használt csűrben. A KGB azonban értesült a tervekről, és előkészületeket tett, hogy minden testvért és testvérnőt letartóztasson. Lesállást készítettek, és két teherautónyi katonát állíttattak a vasútállomásra, ahol a testvéreknek le kellett szállniuk. Három Tanú egy előre kijelölt kilométerkőnél a kongresszus helyszínéhez vezető úton várt, hogy útbaigazítást adjon a küldötteknek. Az egyik testvér gyanús zajra lett figyelmes az erdőben, és elment, hogy utánanézzen. Egyszer csak egy puskacső meredt rá! A katonák visszavitték őt a másik két testvérhez, és mindhárom Tanút letartóztatták.

Amikor Lembit Toom és Ella Kikas (később Toom) rájött, hogy a három testvért letartóztatták, tüstént reagáltak. Felpattantak Lembit motorkerékpárjára, és a lehető leggyorsabban elrobogtak egy előző vasútállomásra, hogy figyelmeztessék a testvéreket, akik a következő vonattal jöttek. Lembit és Ella végigszaladtak a kocsikon, és leszállították a testvéreket. Így amikor a vonat beért arra az állomásra, ahol a KGB tisztjei várakoztak, csalódottan kellett tapasztalniuk, hogy nincs Tanú a vonaton.

 Ezalatt a testvérek hamarjában kerestek egy másik csűrt, ahol megtarthatnák a kongresszust. Elkísérték a küldötteket egy csendes, több mint tíz kilométer hosszú mellékúton az új helyszínre. Mindeközben a katonák oda-vissza cirkáltak az autóikkal a főútvonalakon, és keresték a küldötteket, akik titokzatos módon eltűntek. A kongresszust zavartalanul megtartották 111 résztvevővel. A légkör nyomasztó volt, hiszen mindenki tudta, hogy őket is bármelyik pillanatban letartóztathatják. A programban hallhattak beszámolókat a más országokban élő testvéreikről, testvérnőikről, valamint hiterősítő tapasztalatokat olyan hittársaikról, akik a náci koncentrációs táborokban voltak. Noha a tömeges letartóztatás elkerülése rövid életű volt, ez a kongresszus létfontosságú vezetésről gondoskodott, és erővel látta el a testvéreket az előttük álló próbákhoz.

KIHALLGATÁSOK ÉS ÍTÉLETEK

A következő néhány hónapban minden felelős testvért egyenként letartóztattak; de rajtuk kívül még több mint 70 hírnököt és másokat is, akiknek valamilyen kapcsolatuk volt Jehova Tanúival. Úgy tűnt, Jehova békeszerető szolgái most végeláthatatlan kihallgatásoknak néznek elébe. Akik pedig még szabadok voltak, tudták, hogy ők lehetnek a soron következők.

Egy-egy kihallgatás hónapokon át tartott, és általában éjjel történt, ezért az őrizetbe vett személyek hosszú időn át nem tudtak rendesen aludni. S mivel egyre nagyobb alváshiányuk volt, az elméjüket érő stressz egyre inkább legyengítette őket. A testvéreket bírósági tárgyalás nélkül elítélték, és csupán annyit mondtak nekik, hogy hány évre ítélik el őket. Ez 5-12 évet jelentett büntető- vagy munkatáborokban. A legtöbben 10 évet kaptak. S vajon mi volt a bűnük? A hivatalos  feljegyzések szerint „államellenes propaganda és felforgató tevékenység”. Nem sokkal ezután megváltozott a törvény, és a Tanúk már 25 éves börtönbüntetéseket kaptak. A 63 éves August Pressraud az ítélet kihirdetése után állítólag némi iróniával így kiáltott fel: „Köszönöm a tisztelt Bíróságnak, hogy ilyen hosszú büntetésre ítélt. Úgy becsültem meg, hogy már csak tíz-egynéhány évem van hátra. De önök egy negyed évszázaddal jutalmaztak meg!”

A Tanúkat a Szovjetunió hírhedt börtöneibe vagy munkatáboraiba vitték szerte az országban, de főként Szibériába és Oroszország messzi keleti vagy északi részeire, ahol mostoha körülmények voltak. Úgy tűnt, hogy visszatérésre nincs remény, és sok rab azt érezte, hogy könnyebb lenne meghalnia.

Még a hatóságokkal együttműködő áltestvérek sem menekültek meg az üldözők elnyomásától. Erre egy példa annak a két testvérnek az esete, akik a KGB kémjei lettek. Közvetlenül a feladatuk teljesítése után ők váltak az üldözés tárgyává a KGB szemében. Mindkettőjüket büntetőtáborokba száműzték. Úgy tűnt, a KGB nem mutatott semmi tiszteletet a gyáva besúgók iránt. *

ÉSZTORSZÁGBÓL SZIBÉRIÁBA

Most, hogy a KGB letartóztatta az általa legbefolyásosabbnak hitt Tanúkat, eltökélte, hogy egyszer s mindenkorra megszabadul Jehova összes többi Tanújától is. A támadást 1951. április 1-jén kora reggel indították ellenük. Egy különlegesen jól kidolgozott és összehangolt manővert hajtottak végre. Egyszerre vették célba az ország minden részét, Lettországgal, Litvániával és Ukrajna nyugati részével együtt.

 Jóformán minden Tanút, sok közeli rokonukat, sőt még az érdeklődőket is gyorsan elvitték az otthonaikból, összegyűjtötték őket különböző vasútállomásokon, és vagonokba zárták őket. Megengedték nekik, hogy magukkal vigyenek némi élelmet és személyes tárgyakat, de a többi tulajdonukat lefoglalták. Ezen a napon – mindenféle tárgyalás vagy magyarázat nélkül – csaknem 300 embert szállítottak el vasúton Észtországból Szibériába, mintegy 5000 kilométer távolságra, főként Tomszk vidékére.

BÁTOR FIATALOK

A 17 éves Corinna Ennika és 13 éves húga, Ene nem voltak otthon, mivel a rokonaikat látogatták meg. Elképzelhetjük, mit éreztek, amikor hazatértek, és látták, hogy a házuk mindenhol be van reteszelve, és sehol sincs az édesanyjuk! Amikor megtudták, hogy az édesanyjukat letartóztatták, némiképp mégis megnyugodtak. Miért?

Corinna ezt mondja: „Legalább tudtuk, hogy él! Amikor rájöttünk, hogy valószínűleg másokat is letartóztattak, arra gondoltunk, hogy anya legalább Jehova népével van együtt. Éreztük, hogy Jehova nagyon nagy erőt és békét ad nekünk. Nem sírtam, Ene sem sírt, pedig ő kissé érzékeny és törékeny. Hétfőn mindketten elmentünk az iskolába, és nem mondtunk senkinek semmit anya letartóztatásáról.”

Corinna és Ene akkor is nyugodt maradt, amikor tisztek érkeztek hozzájuk, hogy elvigyék őket. Corinna így folytatja: „A mi vagonunkban mindenki nyugodt volt. Egy testvérnő vigasztalt minket, azt mondta, hogy Jehova sohasem enged meg olyan gyötrelmet, ami meghaladná az erőnket, és hogy bíznunk kell az ígéretében, hogy segíteni fog nekünk.” A lányok több mint hat éven át nem találkozhattak az édesanyjukkal.

 Egy hathónapos csecsemő száműzetéséről szóló dokumentum jól tükrözi, hogy mennyire ostoba gyűlölet vezette az üldözőket. A bűn, amiért a csecsemőt száműzték a következő: „az állam ellensége”.

A deportálás sokkoló hatású volt. A száműzötteket minden lehetséges módon megalázták, és megfosztották emberi méltóságuktól. Reggelenként és esténként mindenkinek megengedték, hogy leszálljon a vonatról, és elmenjen a mosdóba. Csakhogy nem volt mosdó. Egy testvérnő erről számol be: „A helyzetünk minden elképzelhető tiszteletlenséget és embertelenséget felülmúlt. Megoldhatatlan volt, hogy a férfiak és a nők külön helyre menjenek. A járókelők ott mentek el mellettünk, és az őrök is mind ott álltak körülöttünk, és néztek minket.”

ÉLET ÉS HALÁL SZIBÉRIÁBAN

A két hétig tartó gyötrelmes utazás után a száműzötteket szegényes tárgyaikkal együtt végre kiengedték a vagonokból, ki a hideg hóba. A közeli termelőszövetkezetbe munkafelügyelők jöttek, hogy kiválogassák a legjobb munkásokat a földjükre. Pontosan úgy, ahogyan a földbirtokosok vásárolnak munkásokat a rabszolgapiacon.

A Szibériában élők közül sokan maguk is száműzöttek voltak, és megszánták az újonnan érkezőket. Így a száműzött testvéreknek – a hittársaik és a kedves helyi lakosok segítségével – hamarosan sikerült hozzászokniuk a körülményekhez. Voltak, akiknek sikerült viszonylag normális életet kialakítaniuk. Sőt, néhányan váratlan egészségi javulást is tapasztaltak. Két észtországi testvérnőnek például tuberkulózisa volt, de kigyógyultak belőle, mivel a szárazabb, szibériai éghajlatra kerültek.

 De nem mindenki volt ilyen szerencsés. Legkevesebb egy kisfiú meghalt a vonaton, egy idősebb Tanú pedig vagy a rossz körülmények, vagy az érzelmi megrázkódtatás miatt veszítette el az életét. Némely testvér rokkant lett, vagy azért, mert nem volt megfelelő orvosi kezelés, vagy a túlságosan kimerítő munka miatt. Másokat a borzalmas életkörülmények, a szegényes étkezés, a betegség, a balesetek és a szélsőségesen hideg időjárás viselt meg kíméletlenül. Ezenkívül sokaknak kellett elszenvedniük azt az érzelmi fájdalmat, hogy évekre elszakították őket a családjaiktól, és soha nem kapták meg a szeretteiktől érkező leveleket.

„Mivel a családunk csak gyerekekből és fiatal lányokból állt, ezért minket egy meglehetősen szegényes termelőszövetkezetbe vittek – emlékszik vissza Tiina Kruuse. – Még a közösség tagjainak sem volt elegendő élelmük, nemhogy nekünk. Az újonnan érkezők fenyőfakérget, ehető gyökereket rágcsáltak, és sokszor ettek csalánlevest.”

A szibériai tél hosszú, és metszően hideg. Olyan szélsőséges éghajlat uralkodott, melyhez az észt száműzöttek nem voltak hozzászokva. Még a burgonya is csak  ritkán termett meg. A legtöbb száműzöttnek az első év gyötrelmes volt, és állandóan kínzó éhséget érzett.

„Mínusz 50 Celsius-fok volt. A hideg miatt a tyúkketrecet az ágyunk alatt tartottuk, nehogy halálra fagyjon a tyúk. Volt, aki a borjút is a házában tartotta, ha az éppen télen született meg” – idézi fel Hiisi Lember.

IRÁNY AZ ÚJ TERÜLET – AZ ÁLLAM KÖLTSÉGÉN!

William Dey már évekkel korábban azt mondta, hogy ha a Szovjetunió valaha is bekebelezi a balti államokat, akkor a testvéreknek óriási, új területük nyílik a prédikálásra. Mennyire igaznak bizonyultak a szavai! A szovjet kormány azzal, hogy száműzetésbe küldte Jehova Tanúit, valójában hozzásegítette őket ahhoz, hogy kiterjesszék a prédikálómunkát Szibériára és más távoli helyekre. Bár Jehova megengedte a Tanúinak a próbákat, sok embernek, aki még sohasem hallott az isteni névről, épp így nyílt alkalma rá, hogy megismerje az igazságot.

Lembit Trellt például kormányellenes tevékenység miatt letartóztatták. 1948-ban szokatlan módon hallott az igazságról Tartu városában, egy börtöncellában. Egy szintén őrizetben lévő orosz katonatiszt mesélt neki arról, hogy egy másik cellában találkozott Jehova Tanúival. A tiszt röviden összefoglalta Lembitnek a Tanúk tanításait. Elmagyarázta, hogy Isten kormányzata az egyedüli megoldás, és hogy Isten hamarosan uralkodni kezd majd a földön. Ez felkeltette Lembit érdeklődését.

Lembit végül büntetőtáborba került Vorkutába, Szibéria távoli északi részére, közel a Jeges-tengerhez. Ott meghallotta, amint a Tanúk egy csoportja a Bibliáról beszél. Amikor közelebb ment, felismerte, hogy ugyanazokról a témákról beszélgetnek, melyekről a tiszttől hallott, így csatlakozott hozzájuk.

 – Miért vagy börtönben? – kérdezték a testvérek Lembittől.

– Mert az igazságért harcoltam – felelte.

– És sikerült? – kérdezte az egyik Tanú.

A válasz nyilvánvaló volt, de Lembit így szólt:

– Nem, nem sikerült.

– Hát a rossz oldalon harcoltál! – tette nyilvánvalóvá Lembitnek az egyik testvér. – Nem inkább a jó oldalon kellene harcolnod? – kérdezte.

Ezután elkezdték neki megmagyarázni, hogy mit mond a Biblia a szellemi hadviselésről. Minél tovább hallgatta őket Lembit, annál inkább az lett az érzése, hogy megtalálta az igazságot, és annál inkább szükségesnek látta, hogy Jehova oldalára álljon a szellemi hadviselésben.

Szabadulása után visszament Észtországba, és elkezdte szellemi hadviselését. Jelenleg általános úttörőként szolgál. Felesége, Maimu hasonló módon talált az igazságra, az ő érdeklődését is egy nem Tanú keltette fel az igazság iránt.

Az oroszul nem jól beszélő testvéreknek nehéz volt a prédikálómunka. De még a korlátozott szókincsük is mindig elég volt ahhoz, hogy beszélgetést kezdeményezzenek arról, miért száműzték őket Szibériába. Az ilyen beszélgetések hozzásegítették a testvéreket, hogy elsajátítsák a kötetlen formájú tanúskodást. Ezenkívül számtalan alkalmuk adódott, hogy az anyanyelvükön tanúskodjanak az észt száműzötteknek. Egy túlélő becslése szerint 15-20 észt személy a táborokban ismerte meg az igazságot, ahogyan ez számos orosz és litván ajkú személyről is elmondható.

 HOGYAN JUTNAK SZELLEMI ELEDELHEZ?

A testvérek sok módszert használtak fel arra, hogy Bibliát és szellemi eledelt csempésszenek a börtönökbe, valamint az elszigetelt helyen élő száműzött Tanúknak. Egy testvér így mesél erről: „A kiadványok lapjait disznó vagy más állatok zsírjával töltött bödönben kaptuk. Mivel a zsír a hidegben kifehéredett, nemigen lehetett észrevenni benne a papírlapot. A tisztek késsel beleszúrtak a zsírba, de aligha fedezték fel a vékony papírlapot, mely szorosan a bödön falához simult.” Csak ritkán találtak rá a kincset érő szellemi eledelre, melyet a betű szerinti étel bödönébe rejtettek a testvérek.

Úgy is be tudtak csempészni irodalmat, hogy kicsi darabokban belevarrták egy kézitáskába vagy ruhába. Vagy akár elrejtették egy szappantartóban, vagy egy kifúrt szappan belsejében. „Négy Őrtoronyt tudtam egy szappantartóban lévő szappanba ügyeskedni” – meséli Ella Toom.

A leveleket cenzúrázták, ám a Tanúk megtanulták, hogyan helyettesítsék a bibliai igazságokat és a teokratikus kifejezéseket hétköznapi szavakkal. Egy testvérnő például ezt írta: „Apa gazdagon gondoskodik rólunk, még kötelünk is van, ami leér a kútba.” Ez azt jelentette, hogy „Apa”, azaz Jehova szellemileg gondoskodik róluk; és hogy kapcsolatuk van a „kúttal”, vagyis Jehova szervezetével; valamint hogy hozzáférnek az igazság életadó vizéhez, a bibliai irodalomhoz.

Sok irodalmat egyszerűen csak kézzel másoltak le, néhányat azonban kezdetleges nyomtatási eszközökkel sokszorosítottak. Amikor a Tanúk kézzel másoltak irodalmat, hálásak voltak érte, ha büntetésből külön zárták őket a prédikálásuk miatt. Miért? Egy testvérnő ezt mondja: „Az jó volt, ha külön zártak. Ott jobban tudtam fordítani Az Őrtoronyt, mivel ott nem zavartak  olyan gyakran.” Ez csupán egy a számtalan módszer közül, mely azt mutatja, hogy az üldözők taktikái sikertelenek voltak, sőt olykor még elő is mozdították a Királyság-érdekeket! (Ézs 54:17).

FONTOSAK AZ ÖSSZEJÖVETELEK

Az, hogy a testvérek összejöveteleken találkozhassanak más Tanúkkal, csak nagy ritkán történhetett meg, ezért nagyra értékelték az ilyen alkalmakat. Corinna Ennika elmondja, hogy egy másik testvérnővel együtt arra merészkedtek, hogy engedély nélkül napokra elhagyják a munkahelyüket csak azért, hogy részt vehessenek egy összejövetelen. „Este hagytuk el a munkaterületünket, és 25 kilométert gyalogoltunk a vasútállomásig. A vonat éjjel kettőkor indult, és hat órán át utaztunk. Utána leszálltunk, és tíz kilométert gyalogoltunk az összejövetel helyéig. Amikor végre megtaláltuk a házat, és épp azon tanakodtunk, hogy melyikünk mondja majd a jelszót, kijött egy testvér, és felismerte, hogy testvérnők vagyunk, és ezt mondta vidáman: »Jó helyen jártok, gyertek be!« Igazán építő és hiterősítő élmény volt. Az Őrtoronyt tanulmányoztuk, és Királyság-énekeket énekeltünk” – meséli Corinna. Amikor három nappal később visszamentek a munkahelyükre, megnyugodva értesültek róla, hogy a földterület tulajdonosa még csak észre sem vette, hogy távol voltak. Ezek a titkos összejövetelek nagyban hozzájárultak Jehova hűséges szolgái hitének és bátorságának a megerősítéséhez.

Egy másik alkalommal egy csoport testvér összejövetelt tartott az egyik börtönben, amikor váratlanul bejöttek az őrök, hogy irodalom után kutassanak. Az egyik testvérnek néhány oldalnyi irodalom volt a kezében. Sebtében megragadott egy söprűt, és sepregetni kezdett. Az őrök keresgéltek, de nem találtak semmit, ezért elmentek. Ezalatt az irodalom végig biztonságosan  a söprű nyele köré volt tekerve, melyet a szorgalmasan sepregető testvér szorosan markolt a kezével!

AZ IGAZ KERESZTÉNYI SZERETET EREJE

„Öt éven át dolgoztam szénbányákban, lent a mélyben. Az északi sarkkörtől északabbra voltunk, ahol télen nincs nappali világosság. Sötét volt, amikor feljöttünk a föld felszínére a műszakunk után. Így hónapokon át nem láttunk nappali világosságot. Nem kaptunk elegendő élelmiszeradagot sem. Ez nagyon befolyásolta az emlékezőképességemet és az időérzékemet. A nehéz munka, az élelemhiány és a rettenetes kimerültség miatt a mindennapos dolgokról csak néhány percnyi erőnk volt beszélni. Ám amikor a Királyság-igazságokról volt szó, soha nem éreztük fáradtnak magunkat, órákon át tudtunk beszélgetni róla” – emlékszik vissza Adolf Kose.

Jehova népe mindezen nehézségek közepette megtanulta, hogy önfeláldozó szeretetet mutasson a társai iránt. Kose testvér ezt mondja: „Bármink volt is, vagy bárki kapott is valamit, mindent egyenlően elosztottunk a testvérek között. Mindenki szükséget szenvedett, így megtanultuk, hogy megosszunk egymással bármit, amink csak volt” (1Ján 4:21).

Még az őrök is észrevették, hogy a Tanúk mindig segítenek egymásnak. Amikor Aino Ehtmaát átszállították egy másik táborba, nem volt se kanala, se tányérja, pedig ezek a tábori élet alapvető eszközei.

„Semmi baj – mondta a tábor felügyelője –, a maga testvérnői majd adnak mindent, amire szüksége van.” És a testvérnők így is tettek. A keresztényi szeretet ehhez hasonló kimutatása újra és újra tiszteletet szerzett Jehova nevének.

A lojalitás próbái azonban nem értek véget. Például Ehtmaa testvérnő már egy ideje a büntetőtáborban  volt, az őrök mégis folyton ezt kérdezték tőle: „Még mindig visszautasítja, hogy együttműködjön velünk?” Az együttműködés természetesen azt jelentette, hogy bizalmas információkkal lássa el őket a Tanúkról.

Ehtmaa testvérnő minden alkalommal ezt a választ adta: „Maguk büntetőtáborokba zárnak engem, az édesapám és az édesanyám maguk miatt halt meg. Hogyan tudnék együttműködni magukkal valaha is?”

A száműzött Tanúk még a ’rabbilincseikben’ sem hagytak fel a krisztusi szeretet kinyilvánításával, és amikor csak tudták, megosztották másokkal a Királyság jó hírét. De kinek prédikáltak? Az a szovjet eljárás, hogy a társadalom nem kommunista, elit tagjait más lakóhelyekre telepítették, tulajdonképpen ’megnyitotta a beszéd ajtaját’ a Tanúk előtt. Sok testvér és testvérnő építő beszélgetéseket folytatott azokkal az iskolázott száműzöttekkel, akiknek máskülönben talán nem könnyen adódott volna alkalmuk hallani a Királyság-üzenetről, vagy reagálni rá (Kol 4:2–4).

„Később különböző táborokba vittek minket. Minden cellában óriási tanúskodás folyt. Sem azelőtt, sem azután nem tudtam többet prédikálni, mint ott, akkor” – fejtegeti Kose testvér.

A száműzetés évei alatt végig irgalmatlanul támadták Jehova Tanúit. Megfosztották őket a tulajdonuktól és a szabadságuktól, és minden lehetséges módon megalázták őket. Erkölcsileg és szellemileg azonban sohasem szenvedtek vereséget az üldözőiktől.

VISSZA ÉSZTORSZÁGBA

1953-ban Joszif Visszarionovics Sztálin halálának a híre sok rendíthetetlen támogatóját lesújtotta. Ella Toom akkoriban egy börtöncellában volt hat másik testvérnővel. Az őr sírva jött be, és megparancsolta,  hogy álljanak fel és tisztelegjenek Sztálinnak. A testvérnők ezt bátran megtagadták.

Sztálin halála miatt kezdett megváltozni a politikai légkör. 1956-tól 1957-ig Jehova Tanúi világméretű testvérisége több száz kérelmet küldött a szovjet kormánynak a száműzött testvérei érdekében. A száműzött Tanúk egyesével amnesztiát kaptak. A börtönben lévőket kiengedték, a száműzetésben lévőknek pedig megengedték, hogy hazaköltözzenek. Néhány Tanút nem sokkal Sztálin halála után engedtek szabadon, másoknak egy ideig várniuk kellett. A Tuiman családot például 1951-ben száműzték, de csak 1965-ben kaptak engedélyt a hazatérésre. És bár a testvéreink hazamehettek Észtországba, lakóhelyet kellett keresniük, hiszen minden tulajdonukat elkobozták tőlük, amikor száműzetésbe kerültek.

EMLÉKEZÉS A MÚLTRA

Hogyan érintette a Tanúkat a megfélemlítés, a kegyetlenség, a kemény munka és a börtönben lévő visszataszító állapotok? Nagy többségük szellemileg erős és hűséges maradt még a halállal szemben is. Legkevesebb 27 észt Tanú halt meg börtönben vagy száműzetésben, többek között Artur Indus, aki a deportálása előtt a szolgálati bizottságban szolgált Észtországban. Friedrich Altpere nem sokkal a szabadulása után halt meg, nyilvánvalóan a kemény munka következtében. Jehova szolgái komoly hitpróbáknak voltak kitéve Szibériában, de sok leckét megtanultak, és a feddhetetlenségük végig töretlen maradt. Sőt, erősebb hittel és nagyobb kitartással kerültek ki a megpróbáltatásokból (Jak 1:2–4).

„A felelős testvérek mind büntetőtáborokban voltak, mi pedig kapcsolatban maradtunk velük. Így  Szibériában mindig volt irodalmunk, és jól tápláltak voltunk szellemileg. Otthon Észtországban, sokkal nehezebb volt rendszeres szellemi eledelhez jutni. Hisszük, hogy ha Észtországban maradtunk volna, akkor nem lettünk volna ilyen erősek szellemileg” – meséli Viljard Kaarna.

A szenvedések miatt sok nem Tanú megkeseredett a száműzetés alatt. Jehova Tanúi azonban úgy tekintették a száműzetésüket, mint szellemileg erőt adó tapasztalatot.

Corinna Ennika erről számol be: „Engedelmességet tanultunk azokból, amiket elszenvedtünk. Jehovába vetettük a reményünket, és sosem bántuk meg. Megtapasztaltuk, hogy mennyire kevés fizikai dologra van szükség a túléléshez. A húgommal, Enével csak egy kis táskánk volt, és egy dobozunk az ágy alatt. Azóta, ha bármikor felmerül bennünk, hogy valamiből többre lenne szükségünk, mindig eltűnődünk ezen az emléken. Fiatalkori éveink legjavát, 17 éves korunktól 23 éves korunkig, Szibériában töltöttük. Sokszor elgondolkodom azon, hogy ha nem lettünk volna száműzetésben, vajon ugyanolyan erősek lettünk volna-e szellemileg. Úgy érzem, hogy abban az időben Szibéria volt számunkra a legjobb hely.”

 „Hamar elfejtettük azt az öt szibériai évet – meséli egy testvérnő. – Olyan volt, mintha csak egy néhány órás mozifilmet néztünk volna.”

Aino Ehtmaa így emlékszik vissza: „Soha nem fogom elfelejteni az északi fény vidám táncát; a fagyos napokat, amikor a tengerről vagy a folyókról színes párafelhők szálltak fel; a sarkköri nappalokat, amikor a nap két hétig nem nyugodott le; és a sarkköri éjszakákat, amikor két hétig nem láttunk napfelkeltét. Emlékszem arra a bizonyos eperre, mely zöld és a rövid nyári időszak alatt sarjadt ki, valamint a sarkköri vízi szárnyasokra, melyek lecsipegették a zsenge fák apró ágait. Minden nehézség ellenére úgy éreztem, mintha felfedező utazáson vettem volna részt Szibériában. Arra jöttem rá, hogy Jehovával még ott is boldog lehet az ember.”

ÚJ IDŐK, RÉGI TAKTIKÁK

Miután a testvérek Szibériából visszatértek Észtországba, az üldözés még korántsem ért véget. A titkosrendőrség közvetlen és közvetett taktikákat alkalmazott, hogy információhoz jusson a szervezetről, és megrágalmazza.

Jüri Schönberget, akit a katonai szolgálat megtagadásáért tartóztattak le, elvitték a munkatáborból, és hosszas kihallgatásnak vetették alá. Egy különleges KGB-ügynök Kijevből (Ukrajna) jött el Észtországba azért, hogy meggyőzze Jürit, dolgozzon a KGB-nek. A tiszt próbálta bizonyítani neki, hogy Jehova Tanúi irodalma kormányellenes, és tele van hibával. Odaadott Jürinek néhány példányt Az Őrtoronyból, hogy olvassa el, és bár a folyóiratok valódinak tűntek, Jüri nem fogadta el őket. Félt, hogy talán hamisak, mert a KGB néha készített hamisított példányokat, hogy megzavarja a Tanúkat. Az ügynök egy teljes héten át, reggeltől estig nyomást  gyakorolt Jürire, hogy működjön együtt a KGB-vel, de a testvérünk állhatatos maradt, nem alkudott meg.

ÚJRA KAPCSOLATBAN VANNAK „ANYÁVAL”

Bár a vasfüggöny áthatolhatatlan volt, mégsem tudta teljesen megakadályozni, hogy a bibliai igazság fénye átragyogjon rajta. A testvérek évekig az előző években megjelent kiadványokon éltek. Ám a száműzetésük alatt az észt Tanúk találkozni tudtak a Szovjetunió más részeiről érkező testvéreikkel. Amikor visszamentek Észtországba, továbbra is bátran fenntartották a kapcsolatot ezekkel a szovjetunióbeli testvéreikkel, és így időnként friss szellemi eledelt tudtak szerezni. Például 1956-tól Ivan Dzjabkóval és más ukrán testvérekkel tartották a kapcsolatot, és tőlük kaptak irodalmat. Ezek a kapcsolatok azonban ritkák voltak, és az irodalom mennyisége is korlátozott volt. Valami többre volt szükség, és Jehova megáldotta testvéreink bátor erőfeszítéseit.

A finn fiókhivatal a Vezető Testület irányítása alatt terveket készített az észtországi testvérek rendszeresebb megsegítésére. Vilho Eloranta már az 1930-as években úttörőként szolgált Észtországban. Őt bízták meg azzal, hogy lépjen kapcsolatba a testvérekkel. Az 1960-as évek elején tett észtországi útjai közül az elsőn sikerült találkoznia Fanny Hietalával. Ezt követően sok finn testvér turistának álcázva magát futárként szolgált, és segédkezett az állandó kommunikációs csatorna fenntartásában. Végül az észtországi testvérek kapcsolatba tudtak lépni „Anyával”, ahogyan a testvérek Jehova szervezetét hívták. El tudták küldeni a szántóföldi jelentéseket, a leveleket, és mikrofilmen kapták az irodalmat. De mivel a kapcsolatot teljes titokban és a legnagyobb diszkréció mellett kellett tartani, ezért csak évenkénti két-három alkalomra korlátozódott a találkozás.

 Adolf Kose unokaöccse, ifjabb Hugo Kose, aki az Egyesült Államokban él, tizenötször utazott futárként Észtországba. Az egyik útja során a határőrök alaposan átkutatták őt, de semmit sem találtak. A helyzet azonban feszültté vált, amikor az őrök egyenesen rákérdeztek, hogy milyen vallású. Mivel a tisztek nem beszéltek folyékonyan angolul, Hugo hadarni kezdett. A tisztek nem akarván felfedni a tudatlanságukat, nem merték megkérni őt, hogy beszéljen lassabban. Így amikor csengett a telefon, azt mondták neki, hogy siessen, mert a hajó azonnal indul. Ő pedig késedelem nélkül eleget tett ennek a parancsnak!

Akik futárként szolgáltak, tudták, hogy mennyire fontos a megbízatásuk, ezért nagyon komolyan vették a feladatukat. Mindig óvatosak voltak, és állandóan tudatában voltak annak, hogy mennyire veszélyes túlságosan megbízni valakiben. A szántóföldi jelentéseket kódolták arra az esete, ha véletlenül rossz kezekben kötne ki. A futárok tudták, hogy a saját életüket és mások életét is veszélyeztetik, ha nem óvatosak. Előfordult, hogy látták, amint KGB-ügynökök követik őket. Viljard Kaarna éppen két testvértől várt egy csomagot, amikor meglátta, hogy egy ügynök fényképet készít róluk, és követi őket. Egészen biztos, hogy az ügynök bizonyítékokat gyűjtött a Tanúk ellen. Ennek ellenére a testvérek mindezen évek alatt egyetlen irodalomszállítmányt, levelet vagy jelentést sem veszítettek el.

SZERVEZETI ÁTALAKULÁS

A szovjetunióbeli prédikálómunka felvigyázását egy időre egy országos bizottság látta el, mely Ukrajnában volt. Továbbá számos testvér szolgált kerületfelvigyázóként szerte az országban. De most, hogy a szervezet Észtországban növekedésnek indult, szükség volt  rá, hogy valaki helyileg felvigyázza a munkát. A csendes természetű és sok hitpróbát átélt Adolf Kosét bízták meg 1967-ben, hogy segítsen e munka megszervezésében. Később az a felelősség is rá hárult, hogy kezelje a jelentéseket, és levelezést folytasson Lettországgal, Litvániával, Karéliával, Leningráddal (ma Szentpétervár) és Murmanszkkal. Kose testvér abban is segített, hogy számos helyen megszervezzék a nyomtatást.

Hogyan tudott ennek a sok felelősségének mind eleget tenni, amellett, hogy teljes időben dolgozott ő is és a felesége, Koidula is egy sertéstelepen Tapa város közelében? Kose testvér feltalált egy gépezetet, ami valamelyest megkönnyítette a világi munkáját. Így több ideje maradt a teokratikus feladataira.

Később többek között Viljard Kaarna, Lembit Toom és Silver Silliksaar testvér segített az észtországi, valamint a környező szovjetunióbeli köztársaságok gyülekezeteinek a meglátogatásában. Amint növekedésnek indult Észtországban az orosz nyelvű terület, Alekszandr Jevdokimov hasonló szolgálatot látott el. Idővel megosztották a nyomtatást, így az Észtországban élő, oroszul beszélő testvérek nyomtatták a saját nyelvű irodalmukat. Amikor mikrofilmen megérkeztek a kiadványaik, már orosz nyelven kapták őket, így azonnal másolatokat tudtak belőlük készíteni fotópapírra. Végül azonban ezt a fáradságos sokszorosítási módszert nem alkalmazták, mert már nem tudta kielégíteni a növekvő gyülekezetek igényeit. Ráadásul a sok-sok helyszínen végzett nyomtatáshoz rengeteg testvérre volt szükség. Ám a korlátozott lehetőségeik ellenére a testvérek több mint 20 könyvből több száz példányt nyomtattak föld alatt. 1966 és 1989 között több mint ötmillió oldalnyi észt és orosz irodalmat állítottak elő kézzel.

 LÉTFONTOSSÁGÚ AZ ÓVATOSSÁG

Egyszer rendőrök kutatták át egy testvér otthonát, arra hivatkozva, hogy egy lopott motorkerékpárt keresnek. Csakhogy egyenesen a könyvespolchoz mentek, mely szó, ami szó, nem túl gyakori rejtekhely egy motorkerékpárnak! Alighanem tiltott irodalmat kerestek. Mennyire csalódtak, hogy egyet sem találtak!

Hogyan álcázták és rejtegették a testvérek az irodalmat? Amikor előállították, gyakran úgy kötötték be őket, hogy régi világi könyvek vagy napilapok címlapját használták fedőlapnak. Váratlan házkutatásokkor ezekre a „régi” könyvekre általában ügyet sem vetettek a rendőrök.

 A Tanúk különleges alkalmakat, például esküvőket használtak álcaként arra, hogy összejöveteleket és kongresszusokat tartsanak. Heimar és Elvi Tuiman esküvője például két napig tartott. Volt, hogy az ilyen rendezvények három-négy napig tartottak. Az észt vének arra buzdították a házasulókat, hogy ne legyen túl nagy esküvőjük, ugyanis a kisebb csoportosulások nem voltak olyan szembetűnőek és figyelemfelkeltőek. Így kevesebb volt az esélye, hogy problémát okoznak.

OROSZ TESTVÉREK JÖNNEK

1970-ben kezdtek Észtországba költözni régóta szolgáló Tanúk Ukrajnából, Belorussziából és a Szovjetunió más részeiről. Közülük sok testvérnek Észtországban sokkal könnyebb volt az élet, mint a szülőhazájában, ahol kegyetlen üldözést álltak ki.

1972-ben többek között Nyikolaj Dubovinszkij – egy ukrán származású, régóta szolgáló vén – segítségével megalakult Tartuban az első orosz nyelvű gyülekezet körülbelül 50 hírnökkel. Az orosz terület termékeny volt, és 2010-ben már 27 gyülekezet és 4 csoport működött orosz nyelven. Ez Észtország hírnökeinek több mint a felét teszi ki.

KÖTETLEN FORMÁJÚ TANÚSKODÁS SOKFÉLEKÉPPEN

Az orosz ajkú testvérek bátor és buzgó prédikálókként nem haboztak kötetlen formában tanúskodni az embereknek. Például beszélgetésbe elegyedtek azokkal a turistákkal, akik Tallinn templomait jöttek megnézni, és tanúskodtak nekik. A turisták gyakran azt hitték, hogy az a személy, aki a Bibliáról beszél, idegenvezető, ezért feszülten figyelték, mit mond a testvér.

 Egyes testvérnők vonatokon prédikáltak. Oda-vissza útra szóló jegyet vettek Tartutól Tallinnig. A nyolcórás út alatt bőven volt idejük arra, hogy beszélgessenek az utasokkal, és megosszák velük a jó hírt.

„Imádkoztam, hogy legyen egy bibliatanulmányozásom” – mondja Marija Paszecsnyik, aki Kazahsztánból költözött Észtországba. Ahhoz, hogy a helyi üzletekben élelmet vásároljon, Marijának órákon át sorban kellett állnia. Felismerve a kínálkozó lehetőséget, elhatározta, hogy közben prédikál a vele együtt várakozó embereknek.

Marija így folytatja: „Egy nap, miközben sorban álltam, beszélgetni kezdtem egy asszonnyal, és szép lassan a Bibliára tereltem a szót. Bár az asszony nem igazán mutatott érdeklődést, elvitt az ismerőseihez, bemutatott nekik, majd otthagyott, hogy velük beszélgessek. Ennek eredményeként négy bibliatanulmányozást tudtam bevezetni. Közülük az egyik asszony megkeresztelt Tanú lett, és a mai napig hűségesen szolgálja Jehovát.”

A világ minden részén Jehova sok szolgája kitűnik a munkahelyén a példás viselkedése miatt. Például egy erőműnél a kommunista párt pártszervezője azt állította, hogy mivel Leonhard Nilsk vallásos, nincs szükség rá a cégnél. Viszont az elektromos laboratórium irányítója felszólalt: „Vajon nagyobb szükségünk van a kommunistákra, akik isznak, és nem végzik el a feladatukat, mint egy becsületes vallásos személyre?” Mivel Leonhardnak jó hírneve volt, a többi munkatársa is szót emelt az érdekében, így az ügyből nem lett semmi. A pártszervező kétségkívül megpróbálta behízelegni magát a pártfeletteseinél, ám amikor Észtországban vége lett a kommunista uralomnak, nem mást, mint a pártszervezőt bocsátották el.

 TANÚSKODÁS BETILTÁS ALATT

Lembit Reile, aki most az észtországi fiókbizottságban szolgál, ezt mondja: „Amikor iskolába jártam, és az osztálytársaimmal beszélgettem, sokszor sikerült óvatosan az igazságra terelnem a szót. Az egyik fiút gyakran meghívtam az otthonunkba, és prédikáltam neki, persze elővigyázatosan. Az iskola befejezése után, mintegy húsz évig nem láttam őt. Ám nemrégiben nyilvános előadást tartottam a szülővárosom gyülekezetében. Na, és ki ült a hallgatóság között? Az osztálytársam! Már egy ideje tanulmányozott Jehova Tanúival, és nem sokkal a látogatásom után megkeresztelkedett. Ez volt aztán az öröm!”

Mivel a munkánk be volt tiltva, a testvéreknek ébereknek kellett lenniük, amikor tanúskodtak. Az egyik vén így mesél erről: „Időt kellett fordítanunk arra, hogy megfigyeljük, milyen emberek vannak körülöttünk, és ki lenne az, akivel veszély nélkül beszélgethetnénk. Ám roppant óvatosnak kellett lennünk, amikor idegenekkel beszéltünk. Egy idő után gyakran már képesek voltunk megállapítani, ha valaki KGB-besúgó volt. Például gyanús volt, hogyha valaki harsányan és sokat beszélt. Tartózkodó személynek tanúskodni kevésbé tűnt veszélyesnek. Gyakran beszéltünk olyanokkal, akik nem támogatták a kommunista kormányt, az úgynevezett disszidensekkel, mert ők általában szélesebb látókörűek voltak.”

BUZDÍTÓ TALÁLKOZÁS EGY PARKBAN

A Vezető Testület intézkedett, hogy az egyik tagja, Lloyd Barry és a finn fiókhivatalból Viv Mouritz találkozzon Adolf Koséval, aki az Észtországban folyó munkát szervezte. Egy parkban találkoztak Leningrádban (ma Szentpétervár).

Mouritz testvér ezt mondja erről a titkos találkozásról: „Kose testvér először habozott beszélni, és elővigyázatosságból nem nézett ki az újságja mögül. De a beszélgetés  kibontakozásával Adolf leengedte az újságot, és kezdett megnyílni.”

Barry testvér felidézi: „Nem fogadta el az ebédmeghívásunkat. Azt mondta, jobb, ha csak a legszükségesebb dolgokra korlátozzuk a találkozást.”

Amikor Kose testvér kifejezte az aggodalmát az üldözés súlyos igája miatt, és amiatt, hogy a Tanúk tevékenységét korlátozzák a Szovjetunióban, Mouritz és Barry testvér sok-sok buzdító gondolatot osztott meg vele. „Más országokban is vannak hitpróbáink – mondták neki. – Bár ezek a próbák könnyebbnek tűnnek, sokkal veszélyesebbek! Rengeteg olyan kísértés ér minket, amilyeneket ti nem tapasztaltok. Nyugaton több embert veszítünk, mint ti itt.”

Ez a látogatás a lehető legjobbkor jött, és igazán megerősítette szellemileg Kose testvért. Csak később tudta meg, hogy a Vezető Testület egyik tagjával beszélt, majd boldogan megosztotta a Jehova szervezetétől jövő buzdítást mindazokkal, akik megőrizték feddhetetlenségüket a kegyetlen elnyomás alatt.

Barry testvér később ezt írta: „Szívünkbe zártuk a szovjetunióbeli testvéreinket. Öröm volt találkozni Kose testvérrel. Ahogyan búcsúzáskor kezet fogott velünk, és amilyen szeretetteljesen megölelt minket, az megható befejezése volt egy feledhetetlen találkozásnak.”

A FIATALOK BÁTRAN HELYTÁLLNAK AZ ISKOLÁBAN

Különösen Jehova fiatal szolgáinak jelentett próbát az a nyomás, hogy politikai szervezeteket támogassanak. Ezenkívül más olyan tevékenységekre is rá akarták venni őket, melyek ellenkeztek a Biblia alapján kiiskolázott lelkiismeretükkel.

Ester Tamm így mesél erről: „Kislány voltam még, amikor egy nap az iskolában azt mondták az osztálynak,  hogy mindenki álljon fel, menjen előre, és írjon alá egy születésnapi üdvözlőlapot a diktátornak, Joszif Visszarionovics Sztálinnak.”

Ester felállt, de nem ment előre. Tiszteletteljesen elmondta, hogy nem fogja aláírni a lapot. A tanárnő nagyon dühös lett, de nem várt fordulat állt be, hisz más tanulók is támogatták Estert, és bátran megmondták, hogy ők sem fogják aláírni a lapot. Így az ügyből végül nem lett semmi.

Egy másik kérdés a kommunizmus támogatását jelképező piros nyakkendő viselése volt. Akik ezt megtagadták, azokat rosszabb osztályzattal vagy más büntetéssel fenyegették. Fiatal testvéreink és testvérnőink nem alkudtak meg, hanem ugyanolyan lojális szellemet tanúsítottak, mint Dániel és három héber társa az ókori Babilonban (Dán 1:8).

EGY TELJESEN ÚJ KORSZAK

Az a tény, hogy az észt embereknek csak hét százaléka tartozott a kommunista párthoz, mutatja, hogy általánosságban véve nem támogatták a szovjet rendszert. Az észt tisztviselők nem mindig égtek a vágytól, hogy kövessék a Moszkvából jövő irányítást, és néhányan még segítették is a Tanúkat. Például 1985-ben egy helyi tisztviselő eljött Lembit Toomhoz és tanácsként ezt mondta: „Tudom, hogy maga egyfajta elöljáró a Tanúknál. Ha összegyűlnek az összejöveteleikre, ne nemzeti ünnepnapokon tegyék.”

Lembit így válaszolt: „Jó, továbbítani fogom ezt az információt”. A KGB-t nyilvánvalóan sértette, hogy a Tanúk arra használták a nemzeti ünnepnapokat, hogy összejöveteleket tartsanak. Ezek szerint a testvérek összejövetelei túlságosan szem előtt voltak, ezért megfogadva ezt a baráti tanácsot, néhány kiigazítást tettek.

 1986-ban egy teljesen új korszak kezdődött, amikor a Szovjetunió bevezette a peresztrojka, vagyis az átalakítás politikai programját. A Vezető Testület buzdította a testvéreket, hogy éljenek az újonnan nyílt szabadsággal, és szervezzenek kongresszusokat Kelet-Európában. Testvéreinknek a Szovjetunióban nehéz volt elhinniük, hogy Armageddon előtt még szabadságnak örvendhetnek. Mindaz a szenvedés, melyet átéltek, még élénken élt az emlékezetükben, és a házkutatások továbbra is állandó fenyegetést jelentettek.

FELKÉRÉS NAGYKÖZÖNSÉG ELŐTT TARTOTT BESZÉDEKRE

Az egyre nagyobb szabadság egyre több embert indított arra, hogy érdeklődjön a vallás és a Biblia iránt. Az emberek általában kíváncsiak voltak Jehova Tanúi állásfoglalására, és különféle intézmények meghívták a testvéreinket, hogy tartsanak nyilvános előadásokat a hitnézeteinkről.

Az egyik ilyen alkalom igazi meglepetést okozott. Lembit Reile beleegyezett, hogy előadást tartson egy csoportnak. Amikor elérkezett a nap, Ainar Ojarand, aki Reile testvért meghívta az előadás megtartására, borotválkozás közben ezt a hírt hallotta a rádióban: „Ma a Sakala Központban egy beszéd hangzik el »Mit tanít a Biblia?« címmel.” A Sakala Központ volt a legnagyobb kongresszusi központ Tallinnban, ahol rendszerint a kommunista párt tartotta a gyűléseit! Ainar majdnem kiejtette a kezéből a borotváját! De sehogyan sem tudta értesíteni Lembitet arról, hogy ez egy sokkal nagyobb összejövetel lesz, mint azt gondolták. Már csak a buszmegállóban tudta elmondani neki.

„A terem zsúfolásig megtelt – emlékszik vissza Lembit. – Azelőtt sohasem beszéltem ilyen nagy hallgatóság előtt. Sohasem használtam mikrofont, és színpadról sem beszéltem még. Egy rövid ima után egy jó bevezetőn gondolkoztam,  és Pál areopáguszi beszéde jutott eszembe. Mivel a hallgatóságban a legtöbben vegetáriánusok voltak, azzal kezdtem az előadásomat, hogy kezdetben Isten az embereknek csak gyümölcsöt és zöldséget adott eledelül. Csak a Vízözön után engedte meg nekik, hogy húst egyenek.”

Úgy tűnt, hogy a bevezető kedvező hatást ért el a hallgatóságnál. Az előadás után hosszú sorban álltak az emberek, hogy megadják a nevüket és a címüket, mert szerettek volna kiadványokat kapni, amint sikerül többet beszerezni belőlük. Az évek során jó néhány testvér tartott előadásokat nagy hallgatóság előtt könyvtárakban, iskolákban és művelődési házakban. Ennek köszönhetően sok igazságos érzületű ember felismerte és elfogadta az igazságot.

SZELLEMILEG ÉBEREK MARADTAK

1989-ben Jehova szolgái nagyobb vallási szabadságot tapasztaltak a Szovjetunióban, mely lehetővé tette, hogy néhány testvér elutazzon Lengyelországba egy kongresszusra. Milyen érzés volt szabadon összejönni a zsarnoki elnyomás oly sok éve után?

Ella Toom ezt mondja: „Annyira boldogok voltunk, és csak sírtunk. Számunkra ez a kongresszus tényleg olyan volt, mint egy szellemi paradicsom.”

Egy másik testvérnő így emlékszik erre az időre: „Mivel a vártnál előbb érkeztünk Lengyelországba, elvittek minket egy összejövetelre egy Királyság-terembe. Amikor láttam a testvéreket bemenni a terembe, elfogott a sírás. Életemben most először voltam Királyság-teremben.”

Abban az évben a Vezető Testületből Theodore Jaracz és Milton Henschel, valamint a német fiókhivatalból Willi Pohl beutazta egész Szovjetuniót. Szerettek volna találkozni a testvérekkel, hogy buzdítsák őket, és  egyúttal tudomást szerezni az ottani helyzetről. A világ színtere gyorsan változott. Nem volt vesztegetni való idő, ki kellett használni, hogy a Szovjetunió bevezette a peresztrojka politikáját. Ez megfelelő idő volt a szellemi újjászervezésre, mely során először a fordítói munkának szenteltek figyelmet.

Toomas (Tom) Edur, egy energikus észt származású testvér, aki korábban válogatott hokijátékos volt, 1983-tól kezdve már fordított kiadványokat észt nyelvre a kanadai fiókhivatalban. Abban az időben ezekhez az észt kiadványokhoz elsősorban a külföldön élő észtek jutottak hozzá. Ám 1990-ben, amikor a munka kezdett szabaddá válni Észtországban, Toomas és a felesége, Elizabeth a finn fiókhivatalba kapta a kinevezését, hogy segítsen az irodalom észt nyelvű fordításában. Majd nem sokkal később áthelyezték őket Észtországba.

Ezt megelőzően az egyes fordítók különböző helyeken fordítottak. Most azonban kétség sem fért hozzá, hogy mennyire előnyös lesz, ha a fordítói csapat együtt dolgozik egy helyen. Így hát számos fordító Tartuban, Lembit Toom otthonában kezdte el a munkát. De mivel szinte lehetetlen volt a Szovjetunióban számítógépre szert tenni, a fordítók megfelelő felszerelés hiányában nem tudtak hatékony munkát végezni. Javult azonban a helyzet, amikor egy helyi testvér ellátogatott  az egyesült államokbeli fiókhivatalba, és magával hozott két számítógépet, mely jó kezdetet biztosított ahhoz, hogy a fordítói osztály eredményes munkát végezhessen. Csak néhány fordító értett a számítógépekhez és a szervezet soknyelvű elektronikus kiadványszerkesztő rendszeréhez (MEPS), ezért hát nehéz feladat előtt álltak. De készek voltak tanulni, és nemsokára kitűnő munkát végeztek.

ÚJABB ÖRÖMTELI KONGRESSZUS KÜLFÖLDÖN

Amint alábbhagyott Kelet-Európában a szovjet befolyás, az emberek kezdtek nagyobb szabadságnak örvendeni. Sőt 1990 júniusában mintegy 200 észt testvér és testvérnő kapott vízumot, hogy részt vehessen a „Tiszta nyelv” kerületkongresszuson Helsinkiben, Finnországban.

Amikor az észt küldöttek kiszálltak a Finnországba érkező hajókból, a parton várakozó finn testvérek tapsviharban törtek ki, mely mintegy fél órán át tartott. A nem Tanúk kíváncsiak voltak, hogy mi történik, és tudni akarták, kik ezek a hírességek. Micsoda fordulat! Alázatos testvéreink – akikkel a szovjet hatóságok évtizedeken át rosszul bántak – olyan fogadtatásban részesültek, mintha olimpiai bajnokok lettek volna!

Mennyire boldogok voltak az észt testvérek, hogy a program egy részét észt nyelven hallhatják, és az új kiadványokat az anyanyelvükön vehetik kézhez! Egy régóta szolgáló testvér ezt mondja: „Amikor először volt a kezünkben észt nyelvű füzet, olyan volt, mintha egy drágakövet tartottunk volna.”

Az észt küldöttek örömét csak fokozta egy felpezsdítő bejelentés az utolsó előadásban. Az előadó bejelentette, hogy a Vezető Testület engedélyt adott rá, hogy 1991 januárjától Az Őrtorony folyóirat észt nyelven  havonta kétszer jelenjen meg négyszínnyomásban, az angol kiadással egy időben. A hallgatóság el volt ragadtatva, és felállva hosszas tapsviharban tört ki. Miután elcsendesedett a taps, a hallgatóságból valaki ezt kérdezte: „Továbbra is csak egy folyóirata lesz minden tanulmányozási csoportnak? Vagy mindenkinek lesz saját példánya?” A válasz, miszerint mindenkinek lesz személyes példánya, túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen, és mély értékelésből fakadó újabb tapsvihart váltott ki.

A finn fiókhivatal nyomban elkezdte az észt nyelvű kiadványok nyomtatását, 1990-ig visszamenőleg is. Az észt Tanúk nemcsak szellemi segítségben részesültek, hanem a különböző országokban élő testvéreiktől megannyi segélyszállítmányt is kaptak, melyeket aztán szétosztottak. Az ország gazdasági helyzete miatt az effajta segítségre is nagy szükség volt.

AZ ELSŐ SZABAD KONGRESSZUS

Jehova szervezete hamarjában élt a növekvő vallási szabadsággal, és nagy kerületkongresszusokat tartott szerte a Szovjetunióban. Micsoda öröm volt az észt testvéreknek, hogy a „Szabadságszeretők” jeligéjű kongresszusok közül az elsőt 1991. július 13-án és 14-én Tallinnban tarthatták meg!

Ez a kongresszus különösen sokat jelentett néhány idősebb küldöttnek. Miért? Mert legutoljára 1940-ben vettek részt Észtországban szabad kongresszuson. Most, több mint 50 évvel később, micsoda öröm járta át őket, hogy újra szabadon gyűlhetnek össze!

Az orosz ajkú testvérek, akik a Szovjetunió északnyugati részéről, a balti államokból és Kalinyingrádból jöttek, a tallinni Linnahallban, azaz a város koncerttermében gyűltek össze. A szomszédos jégcsarnokban,  a Jäähallban pedig az észt testvérek vettek részt mintegy ezren az észt nyelvű ülésszakokon. Ez valóban az ujjongás időszaka volt, hiszen a két teremben jelenlévők csúcslétszáma összesen 4808 volt, és 447-en keresztelkedtek meg!

Az ilyen kongresszusok nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy új személyek is megismerjék az igazságot. Például Leonhard Nilsk nagymamája, Amalie eljárt az adventista gyülekezetbe, de kétségei voltak az adventisták tanításai felől. Leonhard buzdította őt, hogy a Biblia alapján állapítsa meg, hogy mi az igazság. Ám a fordulópontot Amaliének az jelentette, hogy részt vett Tallinnban az 1991-ben megrendezett kongresszuson. Az első nap után Amalie bejelentette, hogy soha többet nem megy a korábbi gyülekezetébe. Önmagában az, amit Leonhard mondott, nem volt elég Amaliének. Csak akkor győződött meg róla, mi is az igazság, amikor találkozott Jehova népével. Beleegyezett a bibliatanulmányozásba, és később megkeresztelkedett.

ÁLMOK VÁLNAK VALÓRA

Most, hogy az üldözés és az elnyomás sötét felhői nem fenyegették többé Jehova szolgáit, néhányaknak nehéz volt elhinni, hogy valóban vallásszabadság van. Egy régóta szolgáló vén például arról a napról álmodott, amikor az Örökké élhetsz Paradicsomban a földön című könyv megjelenik majd észtül. 1991-ben a könyveink közül ez volt az első, melyet észt nyelven nyomtattak ki a fokozott szabadság új korszakában.

A vén testvér így emlékszik vissza: „Kezemben tartani a könyvet túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen. Amikor bejelentettem az összejövetelen az új könyv megjelenését, és felmutattam, a könnyeimmel küszködtem. Egy pillanatra mindenki elcsendesedett, nem akartak hinni  a fülüknek. Majd örömkönnyek csordultak ki a szemükből. A testvérek sírtak és egyben örvendeztek. Olyan pillanat volt ez, melyet lehetetlen elfelejteni. Valahányszor csak erre gondolok, könnyek szöknek a szemembe.”

A testvérek újra és újra azt érezték, hogy ’olyanok, mint az álmodók’ (Zsolt 126:1–6). Az évtizedes megpróbáltatások után sokan személyesen tapasztalhatták az Isten Szavában található ígéret boldog megvalósulását: „a megfelelő időszakban aratunk, ha ki nem fáradunk” (Gal 6:9).

EGY ÖRÖMRE OKOT ADÓ TEOKRATIKUS MÉRFÖLDKŐ

1991. október 31-e egy olyan dátum, melyre észtországi testvéreink sokáig emlékezni fognak. Jehova Tanúi első gyülekezetét ezen a napon jegyezték be hivatalosan Észtországban.

Elérkezett az idő a nagy szellemi tevékenységekre. A jó hír óriási érdeklődést váltott ki, és az emberek nyíltan kifejezték a Biblia és a vallás iránti érdeklődésüket. Bibliatanulmányozásokat kellett vezetni, ezenkívül meg kellett szervezni a gyülekezeti összejöveteleket és a kongresszusokat. A fordítóknak pedig megfelelő létesítményekre volt szükségük, hogy el tudják látni egyre több munkájukat.

Időközben Gileádot végzett misszionáriusok érkeztek, és megfelelő misszionáriusotthonokat kellett keresni. A misszionáriusoknak segítségre volt szükségük a vízumok és a tartózkodási engedélyek megszerzéséhez. Tisztázni kellett a semlegesség kérdését a kormánytisztviselőkkel. Építési engedélyekre is szükség volt Királyság-termek építéséhez.

Reino Kesk, aki abban az időben körzetfelvigyázóként szolgált, ezt mondja erről az időről: „Mivel rengeteg munkát kellett elvégezni a teokratikus tevékenységek  megalapozásához, azok az évek úgy elrepültek, mintha csak néhány rövid hónap lett volna az egész. Érzelmileg is felettébb gazdag időszak volt. Az emberek szerették az igazságot, és hamar el is fogadták. Minden gyülekezetből sokan szerettek volna megkeresztelkedni. Az érdeklődők között voltak olyanok, akik nem sokat tudtak Jehova Tanúiról, de amikor eljöttek a kongresszusra és élvezettel hallgatták az előadásokat, ott rögtön meg akartak keresztelkedni. Oly sok mindent kellett tenni, hogy segíthessünk nekik!”

Amikor Észtország szovjet uralom alatt volt, a prédikálómunkát a németországi fiókhivatal felvigyázta. Az egyik titkos kommunikációs csatorna Németország és Észtország között a finn fiókhivatal volt. De most, hogy megnyíltak a határok és semmi sem állta útját a kapcsolattartásnak, 1992-ben a finnországi fiókhivatalt bízták meg az észtországi munka felvigyázásával.

MICSODA BUZGALOM ÉS LELKESEDÉS!

Mivel az újak közül oly sokan indultak gyors szellemi fejlődésnek, nem volt könnyű nyomon követni az előrehaladásukat, és azt, hogy mikor válhatnak kereszteletlen hírnökökké. Például Tom Edur meglátogatott egy új, kis létszámú csoportot aznap délelőtt, amikor Krisztus halálának az emlékünnepe volt. Elámult, milyen sokan jönnek el, hogy részt vegyenek a szántóföldi szolgálatban.

– Mindenkit ismersz itt? – kérdezte Tom az egyik helyi testvértől.

– Nos, néhányan még nem hírnökök – hangzott a válasz.

Tom levezette a szántóföldi összejövetelt, majd ezt mondta: „Szívesen beszélnék külön-külön azokkal, akik még nem hírnökök.”

 Körülbelül tíz bibliatanulmányozó jelentkezett, és kifejezték a vágyukat, hogy szeretnének alkalmassá válni a prédikálásra. Miután Tom megbeszélte velük a kereszteletlen hírnökké válás alapkövetelményeit, a fiatal asszonyok közül hárman bevallották, hogy ők még nem léptek ki az egyházukból. Tom elmagyarázta, hogy ha azt szeretnék, hogy Jehova Tanúiként azonosítsák őket, akkor meg kell szüntetniük a tagságukat az egyházuknál. És ők így is tettek! Azonnal elmentek a korábbi egyházukhoz, töröltették a nevüket a nyilvántartásból, majd csatlakoztak a többiekhez a prédikálómunkában.

Az egyik férfi, aki jelen volt a szántóföldi összejövetelen, még mindig dohányzott. Idő kellett, hogy felhagyjon ezzel a tisztátalan szokással, így hát hazament, bízva abban, hogy idővel hírnök lehet.

Most, hogy a testvérek kormányzati korlátozás nélkül végezhették a prédikálómunkát, lelkesen kihasználtak minden lehetőséget, hogy a lehető legtöbb emberrel megosszák a jó hírt. Egyesek olyan buzgók voltak, hogy segíteni kellett nekik, hogy egészséges szellemi egyensúlyt tartsanak fenn. Például, amikor Tom Edur átvette a keresztelkedési kérdéseket egy fiatal keresztelkedésre jelentkezővel, megkérdezte tőle, hogy kapott-e valaha tanácsot a vénektől.

– Igen – felelte a fiatal –, a vének azt tanácsolták, hogy legyek kicsit kiegyensúlyozottabb az időm felhasználásában.

– Na, és mi volt a probléma? – kérdezte Tom.

– Mivel havonta 150 órát töltöttem a szántóföldi szolgálatban, elhanyagoltam más szentírási kötelezettségeimet. A vének azt javasolták, hogy ha 100 órát töltenék a szolgálatban, akkor időt tudnék szakítani a személyes tanulmányozásra, és az összejövetelekre való felkészülésre.

 EGY ÖRÖMTELI KONGRESSZUS OROSZORSZÁGBAN

Az 1992 júniusában Szentpéterváron megtartott nemzetközi kongresszus egy újabb mérföldkő volt a teokratikus történelemben. Az 1000 észtországi küldött közül sokan újra láthatták korábbi rabtársaikat és más olyan Tanúkat, akiket a szibériai száműzetésük idején ismertek meg. Micsoda örömteli találkozás volt ez!

Az egyik küldött így számol be erről: „A kongresszust nem is lehetett volna jobban időzíteni. Egy külön vonatot béreltünk meglehetősen olcsón, és orosz rubelben fizettünk. Az történt, hogy mindössze egy héttel a kongresszus előtt a rubel helyett bevezették Észtországban az észt koronát. Ha azon a héten nem vagyunk Észtországban, amikor az átváltás történik, akkor semennyi pénzt sem tudtunk volna beváltani. Ám még így is, hogy Észtországban voltunk, csak korlátozott mennyiségű  pénzt engedtek beváltanunk. Mit tegyünk most a fennmaradt rubelünkkel? Mivel Oroszországban még mindig a rubel volt forgalomban, a testvérek elvitték magukkal a kongresszusra, és bedobták az adományládákba. Viszont, ha a kongresszus egy héttel később lett volna, amikor új szabályozások léptek életbe az országhatárra vonatkozóan, sok pénzbe került volna a vízumok beszerzése. Így hát a kongresszus a testvérek számára a legmegfelelőbb időben volt!”

Ez a történelmi jelentőségű kongresszus többek között egy érdeklődő asszony szívét is mélyen megérintette, aki úgy tervezte, hogy a Tanúkkal együtt utazik Észtországból a kongresszusra. Így meséli el a vele történteket: „Valahogy félreértettem az indulási időt. Mire megérkeztem az állomásra, a vonatnak hűlt helye volt. A jegyet viszont már kifizettem. Most mit csináljak? Imában kértem Jehovát, hogy segítsen nekem, és én bármit megteszek, hogy ott lehessek.

Az állomásfőnök azt mondta, hogy új jegyet kell vennem a következő vonatra, de nekem nem volt elég pénzem rá! Egyszer csak megláttam, hogy egy csoport érkezik az állomásra. Mindannyian nagyon boldognak látszottak, és szépen voltak felöltözve. Tanúk voltak a Saaremaa szigetről. Az ő vonatuk még nem érkezett meg, és a jegyemmel elutazhattam velük. Mennyire megkönnyebbültem!

Utazás közben a Tanúk Királyság-énekeket énekeltek, ami csodálatos érzéssel töltött el. Úgy éreztem, mintha örökbe fogadtak volna a szellemi családjukba. A kongresszuson végig velük maradtam, és megtapasztaltam, mennyire őszinte és szeretetteljes emberek. Így minden velük kapcsolatos korábbi kétségem tovaszállt. Világossá vált számomra, hogy megtaláltam Isten földi  szervezetét.” Ez az érdeklődő ma már a férjével együtt általános úttörőként szolgál.

TETTRE KÉSZ TESTVÉREK ÉRKEZNEK

A prédikálómunka és a szervezet gyorsan haladt előre, és még több olyan testvérre volt szükség, akinek volt teokratikus tapasztalata. Kik tudnának ebben segíteni? Sokan Ézsaiáshoz hasonlóan válaszoltak a felhívásra, és ezt mondták: „Itt vagyok én! Küldj engem” (Ézs 6:8).

Az első négy, Gileádot végzett misszionárius – Vesa és Leena-Maria Edvik, valamint Esa és Jaael Nissinen – 1992-ben érkezett az országba. Reino és Lesli Kesk is azok között volt, akik Észtországba kapták a megbízatásukat. Előtte 17 évig szolgáltak az utazómunkában Kanadában. Majd 1993 tavaszán 20 finnországi úttörőt neveztek ki ide különleges úttörőnek az észt és az orosz nyelvű szántóföldre, és még további négy misszionárius érkezett.

Ezután számos, egymást követő Gileád-osztályból is küldtek Észtországba misszionáriusokat, akik óriási lendületet és örömteli szellemet hoztak magukkal. Olyan misszionáriusok is kaptak Észtországba kinevezést, akik nem részesültek Gileád-képzésben. Az energikus misszionáriusok és buzgó különleges úttörők tovább erősítették azt a szilárd alapot, melyet lojális észt testvérek fektettek le az évtizedek során.

Rajtuk kívül még körülbelül 200 testvér és testvérnő érkezett külföldről, hogy ott szolgáljon, ahol nagyobb a szükség. Szellemi érettségükkel segítettek megerősíteni és megszilárdítani a gyülekezeteket. Sok új gyülekezet jött létre, és néhány gyülekezetben ezek a külföldi testvérek voltak az egyedüli vének. Idővel a helyi testvérek is előrehaladtak, s így ők is felelősséget vállalhattak.

 Lembit Välja egyike volt azoknak, akik segíteni jöttek. Észtországban született, túlélte a II. világháborút, majd Ausztráliába költözött, és Tanú lett. Nyugdíjba vonulásának idején, 1990-ben úgy döntött, hogy visszamegy Észtországba, hogy segítsen oltani a sok érdeklődő szellemi szomjúságát. Emlékszik, hogy volt idő, amikor 18 csoporttal tanulmányozott. E csoportok Észtország területének a felén, szétszórtan helyezkedtek el, és körülbelül 80 személy vett részt ezeken a tanulmányozásokon. Busszal utazott, hogy meglátogassa a csoportokat, és gyakran buszállomásokon töltötte az éjszakát a hálózsákjában. Több mint 50 bibliatanulmányozója megkeresztelkedett, és Lembit még 84 évesen is 4 bibliatanulmányozást vezet. Kemény és áldozatkész munkája nagyszerű gyümölcsöt termett, hiszen ma már virágzó gyülekezetek és Királyság-termek vannak a legtöbb városban, melyeket látogatott.

A helyi testvéreken kívül azok a tettre kész testvérek is áldásban részesültek, akik segíteni jöttek, így a jutalom kölcsönös volt. Többen meséltek arról, milyen sokat kaptak azáltal, hogy megismerték a helyi testvéreket, és azt, hogy miként élnek. „Kiszélesíti a látókörödet, és segít egy kicsit még inkább úgy látni a dolgokat, ahogyan valószínűleg Jehova látja az egész világot” – magyarázza Reino Kesk.

 AZ ELSŐ KÖRZETFELVIGYÁZÓI LÁTOGATÁSOK

A gyors növekedésnek ebben az időszakában az utazófelvigyázók buzdító látogatásainak köszönhetően a gyülekezetek megerősödtek. A körzetfelvigyázók belevetették magukat a megbízatásukba. Gyakran napi 15 órát szolgáltak: részt vettek a szántóföldi szolgálatban, az összejöveteleken programokat tartottak, valamint megválaszolták a testvérek sok-sok kérdését.

Az első körzethez tartozott Észtország, Lettország, Litvánia és Kalinyingrád. Ezen a területen 46 gyülekezet és 12 csoport működött négy különböző nyelven! Emellett a körzetfelvigyázónak sok más, időt igénylő feladata is volt, például kérvények benyújtása a Lettországban és Litvániában folyó munkánk bejegyzésére. Ma már egyedül Észtországban négy körzet van.

„A hírnökök nagyon értékelték a körzetfelvigyázó látogatásait. A szoba gyakran zsúfolásig megtelt, amikor egybegyűltünk a szántóföldi összejövetelekre. Egyszer egy pici, egyszobás lakásban 70 testvér és testvérnő jött össze! Még egy tűt sem lehetett volna leejteni” – emlékszik Lauri Nordling, egy helyi testvér, aki 1995 óta körzetfelvigyázóként szolgál.

EGY ÚJ NYELV MEGTANULÁSÁNAK KÜZDELMEI

A legtöbb embernek küzdelmet jelent egy új nyelv megtanulása, az észt pedig egy különösen nehéz nyelv. Például egy új misszionárius, Markku Kettula, Jézus Krisztusról beszélt egy férfinak. Ahelyett, hogy azt mondta volna, hogy Jézus a Rahuvürst, vagyis a Béke Fejedelme, többször is azt hangsúlyozta, hogy Jézus a rahuvorst, a béke kolbásza. Az értetlenül álló férfi csak akkor jött rá, hogy az igazi béke forrása nem olyasmi, amit meg lehet enni, amikor Markku kinyitotta a Bibliát az Ézsaiás 9:6-nál.

 Egy úttörő testvérnő oroszul kezdett tanulni, miután Észtországba költözött. A prédikálómunka során, tudtán kívül egy helyi vén ajtaján kopogtatott, akit nem ismert fel. Szótárral a kezében elkezdte mondani a bevezetőjét. A testvér próbálta elmagyarázni neki, hogy ő egy vén a gyülekezetből. Erre a testvérnő gyorsan kikereste a szótárjában a „vén” szót, mely az „öreg” szóval volt visszaadva.

„Á, dehogy! Maga egyáltalán nem olyan öreg! – mondta a testvérnő. – Sőt, a paradicsomban újra fiatal lehet.” Miután a testvér megmutatta a lakásában a teokratikus kiadványokat, a testvérnő megértette, hogy a házigazda tényleg nem öreg, hanem voltaképpen egy vén.

EGY ATEISTA BÍRÓ MEGISMERI AZ IGAZSÁGOT

A szovjet uralom idején Viktor Szeny testvért két év börtönbüntetésre ítélték, mivel megtagadta a katonai szolgálat teljesítését. Miután a büntetéséből letöltött egy évet, önként kérte, hogy szabad telepesként száműzzék Szibériába. Ez olyan választási lehetőség volt, mely nagyobb szabadságot nyújtott volna neki. A feltételes szabadlábra helyezésének tárgyalásán a bírák szidalmakat zúdítottak rá, sőt az egyikük még azt is kijelentette, hogy az olyanokat, mint ő, fel kellene akasztani vagy le kellene lőni.

 Néhány évvel később egy kongresszuson egy testvér bemutatta Viktort egy csoport érdeklődőnek.

– Megismersz valakit közülük? – kérdezte a testvér.

– Nem – felelte Viktor.

– Csakugyan nem? – lepődött meg a testvér, majd rámutatott az egyik férfira, aki szemmel láthatóan nagyon zavarban volt. – Ő sem ismerős neked?

Viktor továbbra sem ismerte fel a férfit. Mennyire meglepődött, amikor megtudta, hogy a férfi, akit Yurinak hívnak, szavazóbíró volt a tárgyalásán! Yuri tanulmányozta a Bibliát, és most ugyanazon a kongresszuson vett részt, amelyiken Viktor. Miért változott meg a véleménye Jehova Tanúiról?

Yuri így magyarázza: „Olyan családban nőttem fel, ahol mindenki harcias ateista volt. Iskolaéveim alatt gyakran tartottam előadást a vallás veszélyeiről. Majd  pár évre rá, én is beültem néhány bibliatanulmányozásra, melyen a barátaim tanultak Jehova Tanúival. Rá kellett jönnöm, hogy míg jól ismertem a vallásos hazugságokat, addig a Bibliáról jóformán semmit sem tudtam. Kezdett érdekelni a Biblia, és szerettem volna jobban megismerni.”

Miután Yuri megkeresztelkedett, ezt mondta Viktornak: „Amikor legutoljára a bíróságon voltunk, más-más padon ültünk. De ha valaha újra hasonló tárgyaláson vennénk részt, akkor már ugyanazon a padon ülnénk! Soha többet nem leszek azok között, akik elítélnek téged.” Yuri és Viktor ma már mindketten vénként szolgálnak Tallinnban.

EMLÉKEZETES EMLÉKÜNNEP

Egy testvér, aki nemrég költözött Észtországba, odament egy házaspárhoz, Pavelhez és Margaritához, és tört észtséggel ezt mondta: „Ha örökké akarnak élni, jöjjenek el ma este Krisztus halálának az emlékünnepére.” Ez kíváncsivá tette a házaspárt, és úgy döntöttek, hogy elmennek.

Pavelt és Margaritát nagy szeretettel fogadták az Emlékünnepen. Ám miközben folyt a program, egy kissé nyugtalanná váltak, amikor azt vették észre, hogy egy férfi le-föl járkál,  figyeli az embereket, és jegyzeteket készít. Nem tudták, hogy a testvér csak azt számolta, hogy hányan vannak jelen. Pavel és Margarita kezdtek azon töprengeni, hogy jó ötlet volt-e eljönniük, de nem mertek távozni, mert úgy tűnt, hogy két megtermett férfi őrzi a kijáratokat. Mivel nem tudták, hogy a testvérek pusztán rendezők, jobbnak tartották, ha nem próbálnak elmenni.

Ám az emlékünnepi előadás végén Pavelt és Margaritát is érdekelte az ingyenes házi bibliatanulmányozás lehetősége, melyet az előadó kínált fel. Amikor a testvérek a program után kedvesen bemutatkoztak nekik, a félelmük eloszlott, s bibliatanulmányozást kértek. Mivel azt tervezték, hogy két hét múlva elköltöznek, megkérdezték, hogy tanulmányozhatnának-e mindennap. Miután elköltöztek az új otthonukba, nyomban felhívták a környékükön élő testvéreket, és kérték, hogy folytassák velük a tanulmányozást.

’JÓ CSELEKEDETEITEK SZEMTANÚI’

Jehova Tanúi Észtországban – csakúgy, mint az egész földön élő testvéreik és testvérnőik – kimutatják a szeretetüket egymás iránt (Ján 13:35). Mások megfigyelik ezt, és vonzza őket az igaz imádat (1Pét 2:12).

Toivo egy fodrászüzletben kapott egy könyvet a fodrászától, egy testvérnőtől. A könyv címe Az emberiség Isten keresése volt. Miután elolvasta a könyvet, szeretett volna elmenni egy összejövetelre a Királyság-terembe, mégis ódzkodott tőle, mivel óva intették Jehova Tanúitól. Ezért azt találta ki, hogy a Királyság-terem közelében, egy biztonságos helyről, a kocsijából figyeli meg a Tanúkat. Látni akarta, hogy miféle emberek mennek be a terembe az összejövetel előtt, és mi látszódik rajtuk, amikor az összejövetel után kijönnek.

Mély benyomást tett rá, amikor látta, hogy a testvérnők örömmel átölelik egymást. Azonnal felismerte, hogy  ezek az emberek valóban törődnek egymással. Toivo kezdett buzgón eljárni az összejövetelekre, és tanulmányozni kezdte a Bibliát. Gyorsan haladt előre, és nemsokára már lelkesen prédikált másoknak, ma már megkeresztelt Tanú.

„JEHOVA VÁLASZOLT AZ IMÁMRA!”

1997-ben Maria kapott egy példányt a 35. számú Királyság-hírekből egy Tootsi nevű kis faluban. Elolvasta a traktátust, majd írt a fiókhivatalnak, hogy szeretné tanulmányozni a Bibliát. Markku és Sirpa Kettula, akik misszionáriusok voltak és Pärnuban laktak, nem sokkal ezután bibliatanulmányozást kezdtek vele. Hamarosan Maria beszélni kezdett másoknak az igazságról, és így a menye, Ingrid és Ingrid szomszédja, Malle is csatlakozott a tanulmányozáshoz. Amikor Maria kifejezte azt a vágyát, hogy szeretne részt venni a szolgálatban, a vének azt javasolták neki, hogy először járjon el rendszeresen az összejövetelekre. Csakhogy a legközelebbi gyülekezet 40 kilométerre volt Pärnuban, és Mariának nem volt elég pénze az utazásra. Ezért a misszionáriusok buzdítására imádkozott Jehovához segítségért.

– Jehova válaszolt az imámra! – mondta örvendezve Maria, amikor a misszionáriusok legközelebb eljöttek hozzá.

– Igazán? És hogyan? – kérdezte Markku és Sirpa.

– Összehívok néhány embert a házamba, és akkor tarthattok összejöveteleket, és létrehozhattok itt egy gyülekezetet – magyarázta izgatottan Maria. – Akkor így részt vehetek az összejöveteleken, és a szántóföldi szolgálatot is elkezdhetem.

Bár a misszionáriusok nem akarták őt lelombozni, tapintatosan elmagyarázták, hogy egy új gyülekezet létrehozása egyáltalán nem ilyen egyszerű. Buzdították,  hogy próbáljon meg eljutni Pärnuba az összejövetelekre, kezdetben legalább csak vasárnaponként.

Maria ismét imájába foglalta, hogy szeretne ott lenni az összejöveteleken. Emellett úgy döntött, hogy pénzt takarít meg azzal, hogy lemondja az újság-előfizetését. Nemsokára már volt elég pénze, hogy havonta négyszer elmenjen az összejövetelekre, és nagyon örült, hogy elkezdheti a prédikálómunkát. De még ennél is nagyszerűbb áldások vártak rá.

Tekintettel arra, hogy Tootsiban egyre több érdeklődés volt tapasztalható, a vének megszervezték, hogy legyen ott egy könyvtanulmányozási csoport, melyen Maria, Ingrid, Malle, valamint más érdeklődők is részt vehetnek. Maria és Malle mindössze néhány hónappal később megkeresztelkedett. Ingrid a következő nyáron, Malle férje nem sokkal ezután, Malle nővére pedig a következő télen keresztelkedett meg. A virágzó kis csoport Tootsiban nagyon hálás volt, hogy a 35. számú Királyság-hírek megismertette kis falujukkal az igazságot, és hogy sok imájukra válaszként tapasztalhatták Jehova áldását.

Az utóbbi két évtizedet sok öröm és gyümölcsöző Királyság-tevékenység jellemezte, ugyanis sok őszinte szívű személy özönlött Jehova szervezetébe. Na de hol fog mindez a sok igazságos érzületű személy összegyűlni, hogy imádja az igaz Istent, és tanuljon tőle?

SÜRGŐSEN KIRÁLYSÁG-TERMEKRE VAN SZÜKSÉG

Az első összejöveteli hely Räpinában épült, Észtország déli részén, és hosszú éveken át kiszolgálta a testvéreket. Az azonban világos volt, hogy az építkezéseket tekintve a helyiek erőfeszítései önmagában nem lesznek képesek lépést tartani a hírnökök gyorsan növekvő számával. A finn fiókhivatal tervezőirodája segítségképpen  kezdett terveket készíteni a balti országok Királyság-termei és irodalétesítményei számára. Micsoda öröm volt látni, hogy 1993-ban elkészült az első Királyság-terem Maarduban! Ezt követően a Királyság-termek gombamód bújtak ki a földből.

Jelenleg Észtországban 33 Királyság-terem van, melyet 53 gyülekezet használ. A testvérek örömére 1998-ban két kongresszusi terem is felépült, az egyik Tallinnban, a másik Tartuban.

Egy régóta szolgáló Tanú, Alexandra Olesyuk így idézi fel: „Csak álmodoztunk róla, hogy Tartuban egyszer  Királyság-termet építünk. Ezért hát, amikor felhívás hangzott el, hogy menjünk és segítsünk előkészíteni a telket a Királyság-terem számára, én érkeztem meg elsőként, noha már 79 éves voltam! Segítettem néhány dolgot elhordani, és rendbe tenni a telket. Valahányszor elhaladtam busszal a Királyság-terem telke mellett, sírtam örömömben. Akkor sem tudtam visszatartani a könnyeimet, amikor végül elkészült a terem.”

ÚJ FORDÍTÓI IRODA

Ahogy folyamatosan nőtt a hírnökök száma, úgy nőtt az igény nagyobb létesítményekre, melyek biztosítanák az egész ország, különösen a fordítói csapat szükségleteinek a kielégítését. Tallinnban a Herzeni (ma Puhangu) utca 77. szám alatt sikerült is találni egy lakóépületet, mely megfelelőnek tűnt, bár még nem épült fel teljesen, és alapos átalakításra szorult.

A finnországi fiókhivatal építési terveket, építőanyagot, pénzt és munkaerőt biztosított az építkezéshez. A segítségük nélkül szinte lehetetlen lett volna elvégezni a munkát. Például ez idő tájt a helyi építési anyagok rossz minőségűek voltak, vagy egyszerűen nem lehetett beszerezni őket. Ezenkívül eleinte csak kevés észt testvérnek volt tapasztalata az építési munkákban. A helyi testvéreket azonban fokozatosan képzésben részesítették, és segítettek nekik egyre több gyakorlatra szert tenni. 1994 februárjára elkészült az irodaépület első része. Ugyanebben az évben a három balti ország kiszolgálása érdekében országos bizottságot neveztek ki, melyet a finn fiókhivatal felvigyázott. A bizottságban Toomas Edur, Reino Kesk és Lembit Reile szolgált. Mivel több helyre volt szükség, 1997-ben és 1999-ben bővítették a létesítményt.

A vízmű vállalat – melynek épülete a szomszédos telken állt – kifejezte, mennyire tetszik neki a Bétel kertje. Így hát a testvérek segítettek a vállalat kertjének, kerítésének  és a világítástechnikájának megtervezésében alacsonyabb vízdíjért cserébe. A létesítményük végül szinte pont úgy nézett ki, mint a Bétel. Később igen kedvező áron eladták az épületet a testvéreknek. Ez az új épület otthont nyújt egy stúdiónak, ahol a kongresszusi drámákat és a DVD-ket készítik el, a jelnyelvű DVD-ket is beleértve. A szolgálati kiképzőiskola szintén itt kapott helyet, az épület egyik átalakított részében.

NEMZETKÖZI KONGRESSZUSOK TALLINNBAN

Mennyire boldogak voltak az észtországi testvérek, amikor megtudták, hogy náluk is megrendezik 1996-ban az „Isteni béke követei” nemzetközi kongresszusokat. Két kongresszust rendeztek meg Tallinnban, melyen észt és orosz nyelvű küldöttek, valamint Lettországból és Litvániából érkező testvérek vettek részt. Rajtuk kívül még 15 országból hívtak meg küldötteket. Mindkét háromnapos program augusztusban volt. A Vezető Testület öt tagja volt jelen – Barber, Henschel, Jaracz, Schroeder és Sydlik testvér –, hogy buzdító előadásaikkal erősítsék a testvéreket. A kongresszusokon jelenlévők összlétszáma 11 311 volt, és 501 újonnan önátadott személy keresztelkedett meg.

A kongresszusok nagyszerű tanúskodásnak bizonyultak, és igencsak felkeltették a nyilvánosság figyelmét. A televízió még egy tízperces riportot is közvetített a kongresszusokról. Egy rádióműsorban pedig dicsérték a Tanúkat, és azt mondták róluk, hogy nagyon „jó emberek”.

Amint véget értek a kongresszusok és elérkezett a búcsú ideje, hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a küldöttek milyen mély testvéri szeretetet éreznek egymás iránt. A kendővel integető kezek tengere és az örömkönnyek, Jehova igaz imádóinak szívből fakadó érzéseit tükrözték. A befejező imát követően az egész hallgatóság szűnni nem  akaró tapssal fejezte ki mély értékelését oly nagylelkű és szerető égi Atyánk, Jehova iránt. Ezek a kongresszusok mérföldkövek maradnak Jehova Tanúi észtországi történelmében.

ISMÉT FIÓKHIVATAL

1926 és 1940 között egy iroda működött Tallinnban. Majd 1994-től kezdődően a finnországi fiókhivatal felvigyázása alatt országos iroda működött Észtországban. A munka szépen előrehaladt, és sokan azon tűnődtek, hogy lesz-e ismét Észtországnak saját fiókhivatala. A válaszra 1999. március 1-jéig kellett várni, amikor is a Vezető Testület kinevezte Toomas Edurt, Reino Kesket (jelenleg a Kongói Demokratikus Köztársaságban szolgál), Lembit Reilét és Tommi Kaukót az észtországi fiókbizottságba. Jelenleg 50 személy szolgál a fiókhivatalban, és gondoskodik Jehova 4300 keményen fáradozó, lojális szolgájáról Észtországban.

BIZALOMMAL TEKINTVE A JÖVŐBE

Milyen jövő vár Jehova Tanúira Észtországban? Jehova soha nem mulasztott el megerősítésről és vezetésről gondoskodni lojális szolgái számára. Az észtországi testvérek és testvérnők, akik megőrizték feddhetetlenségüket a náci és a szovjet üldözés idején, valóban páratlan és felejthetetlen módon tapasztalták Jehova erejét. Világszerte élő testvéreikhez hasonlóan örvendeznek, hogy Jehova nagy neve ismertté válik, és megszentelődik az egykori Szovjetunió köztársaságainak a legtávolabbi csücskében is (Mal 1:11).

Ugyanakkor Észtországban még ma is sok alázatos és őszinte ember szeretné megismerni az igaz Istent. A jelenlegi vallásszabadság légköre lehetővé teszi, hogy Jehova Tanúi eddig soha nem tapasztalt mértékben hirdessék Jehova Királyságának a jó hírét.

[Lábjegyzetek]

[Oldalidézet a 172. oldalon]

„Soha nem volt hiányom semmilyen igazán fontos dologban”

[Oldalidézet a 204. oldalon]

„Az jó volt, ha külön zártak”

 [Kiemelt rész a 168. oldalon]

Észtországról röviden

Terület:

Gyéren lakott ország, melynek érintetlenül megőrzött tájait magas sűrű erdők, több mint 1400 tó, körülbelül 7000 folyó és patak, valamint lakóhelyre alkalmatlan mocsarak alkotják. Észtország területének a tizedrészét 1500-nál is több sziget öleli fel. A felszíne többnyire sík, és alig 50 méternyire fekszik a tengerszint felett. Délkeleten gyönyörű dimbes-dombos a táj.

Emberek:

A lakosságot kitevő etnikai csoportok 68 százaléka észt, 26 százaléka orosz, a többi főként ukrán, belorusz és finn. A vallások közé tartozik az evangélikus, az ortodox és más névleges keresztény vallások, valamint a muszlimok és a zsidók. A lakosság nagy része azonban nem tagja semmilyen vallásnak, vagy pontosan nem meghatározható, hogy melyik felekezethez tartozik.

Nyelv:

A hivatalos nyelv az észt, mely ugyanahhoz a nyelvcsaládhoz tartozik, mint a finn és a magyar. Az orosz nyelvű lakosság az ország több mint egynegyedét teszi ki.

Élelem:

Népszerű étel a leib (fekete kenyér) és a burgonya, csakúgy, mint a pácolt tök, a céklasaláta és a savanyú káposzta. Specialitásaik közé tartozik még a sült (borjúkocsonya), a rosolje (hering céklával), a vadgomba-leves, a disznóhús, a hal és a füstölt hús. Desszertjeik közé tartozik a kringel – ez egy édes fonott kalács, mazsolával és dióval megszórva –, valamint a palacsinta.

Éghajlat:

A nyarak hűvösek, a telek enyhék. A leghosszabb nyári napon több mint 19 órán át nappali világosság van, a legrövidebb téli napon pedig mindössze 6 órán át. Míg nyáron a délnyugati tengerparton kellemes mediterrán éghajlat uralkodik, addig télen a hőmérséklet akár mínusz 20 Celsius-fokra is lecsökkenhet.

 [Kiemelt rész/​képek a 183–184. oldalon]

„Olyanok voltunk, mint egy család”

ADOLF KOSE

SZÜLETETT: 1920

MEGKERESZTELKEDETT: 1944

MEGHALT: 2004

ÉLETRAJZI RÉSZLETEK: 1951-től 1956-ig egy szibériai büntetőtáborban volt. Segített megszervezni a prédikálómunkát a balti országokban és a Szovjetunió északnyugati részén.

▪ ADOLF így idézi fel az emlékeit: „1950-ben letartóztattak, és kényszermunkatáborba küldtek Intába, Szibériába. Másfél évig nem tudtam semmit a feleségemről és a két kislányomról, akiket Szibéria egy másik részére száműztek.

A testvéreket az egységnek egy különleges köteléke fűzte össze. Olyanok voltunk, mint egy család. Megosztottuk egymással a szellemi és a fizikai táplálékot is.

Sok kihívást jelentő helyzet várt ránk miután visszamentünk Észtországba. Hogyan fogunk kapcsolatba lépni a szervezetünkkel, »Anyával«? Hogyan fogjuk fenntartani az egységet a testvérek között? Hogyan folytassuk a prédikálómunkát?

Meg akartam tanulni finnül, hogy jobban szót tudjak érteni a futárokkal. Ezt kigondolni könnyebb volt, mint megtenni, mert se nyelvkönyvet, se szótárat nem lehetett kapni.

A nyomtatásról annyit említenék meg, hogy már az is bűnténynek számított, ha valakinek olyan írógép volt a birtokában, ami nem volt nyilvántartásba véve, nemhogy nyomdai felszerelése legyen valakinek! Aki tiltott irodalmat állított elő, azt hét évre börtönbe zárhatták. Azért is nehéz volt, mert semmit  nem lehetett kapni, ami a nyomtatáshoz kellett. A létező anyagok felhasználásával, valamint számos próbálkozás és kudarc után végre sikerült kifejlesztenem egy nyomtatási módszert. Először is készítettem egy nyomdagépet (lent). Azután legépeltem a szöveget egy általunk készített viaszos ruhadarabra. Ez lyukakat hagyott a viasz felszínén. Az első kiadványok nyomtatásához tintát használtunk, amit koromból és kátrányból kevertünk. A nyomtatás során a házi készítésű tinta átszivárgott a viaszos ruhán keletkezett lyukakon, és nyomot hagyott az alatta lévő papíron. Ez a munka bonyolult, időigényes és egészségtelen volt, mivel a tinta és a többi vegyszer párolgása veszélyes volt. A szobákat nem tudtuk rendesen szellőztetni, hiszen az ablakokat nagyon alaposan be kellett takarni, hogy a munka titokban maradjon.”

Adolf a nehézségek közepette is félelem nélkül követte a szervezet utasításait. Mindig meg volt győződve róla, hogy Jehova a kellő időben válaszról gondoskodik. Ugyanezzel a rendíthetetlen jellemmel és hittel szolgálta Jehovát egészen a 2004-ben bekövetkezett haláláig.

 [Kiemelt rész/​kép a 186. oldalon]

Levél Sztálinnak

1949 júniusában az észtországi felelős testvérek bátran leveleket küldtek hivatalos személyeknek Moszkvába. Egyet Joszif Visszarionovics Sztálinnak, egy másikat pedig Nyikolaj Svernyiknek, a Szovjetunió Legfelső Tanácsa Elnöksége elnökének.

A levelekben azt követelték, hogy haladéktalanul engedjék szabadon Jehova Tanúit, akiket letartóztattak, és vessenek véget az üldözésüknek. A levelek határozottan figyelmeztettek arra a párhuzamra, hogy az ókori Egyiptom fáraója sem volt hajlandó elengedni az izraelitákat, hogy szabadon szolgálhassák Jehovát (2Móz 5:1–4). A testvérek bátran kijelentették: „Jehova Isten szervezetének engedni kell, hogy . . . szabadon prédikálja Jehova Királyságának a jó hírét a Szovjetunió minden lakosának, máskülönben Jehova teljesen elpusztítja majd a Szovjetuniót és a kommunista pártot.”

„Felfogtuk, hogy ez egy meglehetősen merész üzenet, ezért nem akartunk kockáztatni, és Tallinnból küldeni a leveleket, mert így a nyomunkra bukkanhattak volna. Elmentünk inkább Leningrádba (Szentpétervár), és ott adtuk fel a leveleket” – eleveníti fel Adolf Kose.

Nem tudni, hogy Sztálin személyesen elolvasta-e a levelet, vagy sem, de semmi esetre sem kerülhette el a figyelmét. A testvéreknek a kihallgatásuk alatt megmutatták a levél egy másolatát, melyre a következő volt ráírva: „Ezt a szervezetet meg kell semmisíteni!” Nem telt bele sok idő, és még több testvért tartóztattak le, az üldözés pedig még inkább fokozódott. A Svernyiknek küldött levelet megtalálták az ország levéltárában, rajta a kormány pecsétjével.

 [Kiemelt rész/​kép a 189. oldalon]

A KGB és a szervezetünk

Az 1940-es évek végén a titkosrendőrség összehangolt erőfeszítéseket tett, hogy megtudja, hogyan épül fel Jehova Tanúi szervezete. Egyesek érdeklődést színleltek az igazság iránt, hogy így információt szerezhessenek a KGB-nek. Az alábbi ábrát a kormány levéltárában találták Tallinnban, mely rávilágít, milyen jól informált volt a KGB. Szerepel rajta a szolgálati bizottságot alkotó testvérek neve, a nagyobb észt városokban folyó munka felvigyázóinak a neve, és a nyomtatásban részt vevő testvérek neve.

 [Kiemelt rész/​kép a 191. oldalon]

Soha nem tudta elhallgattatni őt az ellenség

ELLA TOOM

SZÜLETETT: 1926

MEGKERESZTELKEDETT: 1946

ÉLETRAJZI RÉSZLETEK: Összesen 13 évi börtönre ítélték, de 5 év és hat hónap után szabadon engedték.

▪ „A HATÓSÁGOK három napra magánzárkába zártak, hogy ezzel rávegyenek, hogy adjam fel a hitemet, és többet ne beszéljek senkinek Isten kormányzatáról, s én magam se higgyek benne. A tisztek ezt ordították: »Majd mi teszünk róla, hogy a Jehova név még az emlékezetből is ki legyen törölve Észtországban! Munkatáborba küldjük magukat, a többieket meg Szibériába.« Majd gúnyosan hozzátették: »Hol van a Jehovájuk?« Nem voltam hajlandó elárulni a testvéreimet. Jobb munkatáborban lenni Istennel, mint otthon Isten nélkül. Még a büntetőtáborban sem éreztem soha, hogy korlátozva lennék. Mindig azt éreztem, hogy Jehova engedte meg, hogy odavigyenek, hogy prédikáljak az új területemen.

Az egyik táborban a napi sétára mindig egy érdeklődővel mentem. De egyszer úgy döntöttünk, hogy nem megyünk. Később megtudtam, hogy vallási fanatikusok aznapra tervezték, hogy a prédikálótevékenységem miatt belefojtanak a folyóba” – meséli Ella. Soha nem tudta elhallgattatni őt az ellenség, és a mai napig hűségesen szolgálja Jehovát mint általános úttörő. *

[Lábjegyzet]

 [Kiemelt rész/​képek a 193–194. oldalon]

„Jehova, legyen meg a te akaratod”

LEMBIT TOOM

SZÜLETETT: 1924

MEGKERESZTELKEDETT: 1944

ÉLETRAJZI RÉSZLETEK: A német megszállás idején üldözést állt ki Észtországban, majd 1951-től 1956-ig szibériai munkatáborban volt.

▪ LEMBIT egyike volt Jehova azon sok fiatal Tanújának, akik nem voltak hajlandók bevonulni a német hadseregbe, és ezért bujdosniuk kellett. Az egyik éjjel rendőrtisztek tartottak razziát abban a házban, ahol Lembit tartózkodott. Valaki panaszt tett náluk, hogy egy gyanús külsejű férfi bujkál azon a tanyán. Lembit gyorsan eltüntette az ágyát, és félmeztelenül bemászott a padló alatti részbe. Hallotta, amint a tisztek csizmája épp a feje fölött dobogott.

A rendőr a tulajdonos fejéhez emelte a fegyverét, és ezt kiabálta: „Valaki bujkál ebben a házban. Hogyan lehet lemenni a padló alá?” A tulajdonos nem szólt egy szót sem.

„Ha a bujkáló nem jön elő a padló alól, akkor gránátot dobunk be” – üvöltötte a rendőr.

Majd Lembit látta a lámpájuk fényét, amivel keresték őt. Semmi mást nem tudott tenni, mint így imádkozni: „Jehova, legyen meg a te akaratod.”

Lembit így idézi fel: „A stressz, amit átéltem, szinte elviselhetetlen volt. Átmásztam egy másik helyre a padló alatt, és már majdnem azon voltam, hogy előjöjjek.”

Ezután higgadtan feküdt, és néhány rendkívül idegőrlő perc után a rendőrök elmentek. Lembit még körülbelül egy órát várt ott, mert biztos akart lenni benne, hogy a rendőrök  nem jönnek vissza. Majd hajnal előtt elment, hogy egy másik búvóhelyet keressen.

Amikor a szovjet csapatok vették át a hatalmat, Lembit más próbákkal találta szembe magát. „Tíz évre ítéltek, egy munkatáborba kellett mennem a szibériai Norilszkba, mely körülbelül 8000 kilométerre van Észtországtól. Ez kemény munkát jelentett egy külszíni nikkelbányában. A táborban az életkörülmények borzasztóak voltak, a munka pedig fölöttébb kimerítő. A Szovjetunió északi részén, az északi sarkkör felett nagyon kemény a tél. A hőmérséklet leeshet akár mínusz 30 Celsius-fok alá, vagy még sokkal kevesebbre is. Télen két hónapon át a nap nem emelkedik a látóhatár fölé.”

Öt évi rabszolgamunka után Lembit kiszabadult, és 1957-ben feleségül vette Ella Kikast. Az évek során Lembit a fordítói és nyomtatási munkában is segédkezett. Együtt érző, melegszívű vénként ismerik őt, aki mindig kész rá, hogy egy írásszöveggel megerősítse a szolgatársait. *

[Lábjegyzet]

[Kép]

Lembit és Ella Toom

 [Kiemelt rész/​kép a 199. oldalon]

„Ő az édesanyád”

KARIN REILE

SZÜLETETT: 1950

MEGKERESZTELKEDETT: 1965

ÉLETRAJZI RÉSZLETEK: Börtönben született meg; elvették az édesanyjától, hogy a nagymamája nevelje őt fel.

▪ „AKKOR születtem meg, amikor az édesanyám, Maimu Sild (Trell) börtönben volt a politikai tevékenysége miatt. Nagyon gyenge kisbaba voltam, és kétoldali tüdőgyulladást kaptam, mert olyan hideg volt a börtöncellában. De életben maradtam, egy rabnak, Laine Pröömnek köszönhetően, aki később megismerte az igazságot.

Akkoriban sok rabnak a kisbabáját árvaházba küldték Szovjetunió-szerte azért, hogy elfelejtsék a szüleiket. Engem szerencsére a nagymamámhoz vittek. Anyukámat Mordvinföldre küldték egy büntetőtáborba, ahol megismerkedett Ella Toommal, egy bátor testvérnővel. Anyukám elfogadta az igazságot, és ott keresztelkedett meg a táborban.

Az ezt követő öt évben a nagymamám nevelt. Egyszer csak váratlanul beállított hozzánk egy idegen asszony. »Ő az édesanyád« – mondta nagymama. Nagyon felkavaró érzés volt, és sok évbe telt, míg túltettem magam rajta” – meséli Karin. Nagy öröm, hogy Karin és a nagymamája is elfogadta az igazságot.

Karin később angolul tanult, és segített a kiadványaink fordításában. Feleségül ment Lembit Reile testvérhez, és jelenleg mindketten az észtországi fiókhivatalban szolgálnak.

 [Kiemelt rész/​képek a 201. oldalon]

Az isteni név az észt Bibliában

A Görög Iratokat már 1686-ban lefordították dél-észtországi nyelvjárásra, 1715-ben pedig észak-észtországi nyelvjárásra. A teljes Bibliát, a Piibli Ramatot 1739-ben adták ki, mely könnyen hozzáférhetővé vált az átlagemberek számára is. Figyelemre méltó, hogy ebben a fordításban mindenütt szerepelt az isteni név, Jehova neve ott, ahol a Héber Iratokban előfordult. És az isteni név használatát a rá következő évszázadokban is megőrizték. A Bibliának egy 1988-as észt nyelvű kiadása 6867-szer használja Jehova nevét a Héber Iratokban. Ennek köszönhetően Észtországban sokan tudják, hogy Isten neve Jehova.

2009. július 3-án mérföldkőnek számított az az esemény, amikor Jehova Tanúi Tartuban megrendezett kerületkongresszusán Guy Pierce, a Vezető Testület tagja közreadta A Keresztény Görög Iratok új világ fordítását észt nyelven.

 [Kiemelt rész/​képek a 202. oldalon]

Kézzel írt könyvek

HELMI LEEK

SZÜLETETT: 1908

MEGKERESZTELKEDETT: 1945

MEGHALT: 1998

ÉLETRAJZI RÉSZLETEK: Bebörtönözték és Szibériába küldték.

▪ HELMIT letartóztatták, mert Jehova Tanúja volt. Szibériába küldték, ahol készített magának egy kis erszényt a jegyzetei számára. Ráhímzett egy vigasztaló bibliaverset, a Róma 8:35-öt: „Ki fog elválasztani minket a Krisztus szeretetétől? Nyomorúság vagy szorult helyzet vagy üldözés vagy éhség vagy mezítelenség vagy veszély vagy kard?”

Helmi talált néhány barna papírdarabot, és egy könyvecskét készített belőlük. Nagyon buzdító bibliai gondolatokat tartalmazott ez a kis könyv. Sok testvér egész könyveket másolt le kézzel, mivel nem sok nyomtatott kiadványhoz lehetett hozzájutni.

Miután Helmi visszatért Szibériából, ezt mondta a tiszteknek: „Hálás vagyok önöknek, amiért elküldtek Szibériába, hogy láthassam az ottani gyönyörű hegyeket – sosem lett volna rá pénzem, hogy ilyen távolra elutazzak!”

 [Kiemelt rész/​képek a 209–210. oldalon]

Önfeláldozó szellemet tanúsított

FANNY HIETALA

SZÜLETETT: 1900

MEGKERESZTELKEDETT: 1925

MEGHALT: 1995

ÉLETRAJZI RÉSZLETEK: 1930-ban költözött Észtországba, úttörő volt, és örökbe fogadott egy árva Tanú-kislányt.

▪ FANNY Finnországban keresztelkedett meg 1925-ben, és két évvel később belépett a teljes idejű szolgálatba. Egy Helsinkiben tartott kongresszuson találkozott William Dey-jel, az észak-európai fiókhivatal felvigyázójával. Noha nem ugyanazon a nyelven beszéltek, Dey testvér folyton az „Észtország” szót ismételgette. Fanny ebből úgy következtetett, hogy Dey testvér arra szeretné buzdítani, hogy költözzön oda, ahol nagyobb a szükség. Ezért 1930-ban több úttörővel együtt Észtországba költözött. A következő évek alatt Fanny jó hasznát vette a kerékpárjának, hogy prédikálja a jó hírt keresztül-kasul Észtország számos régiójában, beleértve Saaremaa szigetét is.

Fanny nem ment férjhez, ellenben örökbe fogadott egy árva kislányt, Estert, akinek az édesanyja és Tanú édesapja meghalt, mire nyolcéves lett. Fanny szerető gondoskodásának köszönhetően Ester felnőttkorában elfogadta az igazságot.

Amikor a kommunista rendszer elkezdődött, s vele együtt az üldözés is, Fanny visszaköltözhetett volna Finnországba. Ám ő önfeláldozó szellemet tanúsítva ott maradt egy kis csoport helyi hírnökkel. A döntése sok nehézséget okozott neki, és emiatt szegényes életkörülmények között kellett kitartania, de mivel finn állampolgár volt, őt nem száműzték Szibériába.

  Fanny futárként is szolgált. Az 1950-es években mikrofilmeket és leveleket vitt Finnországból Észtországba. A bátorságáról és a megfontoltságáról volt ismert, és noha olykor voltak idegfeszítő helyzetek, mégsem fogták el őt soha. Egyszer például Leningrádba (Szentpétervár) utazott, hogy átvegyen egy csomag mikrofilmet egy parkban egy finn futár testvértől. Fannynak ezután az volt a feladata, hogy a lehető leggyorsabban átadja ezt a csomagot két észt testvérnek. Azonban az észt testvérek észrevették, hogy a titkosrendőrség követi őket, és megpróbáltak eltűnni, hogy Fanny ne lássa meg őket. De jaj! Fanny és a finn testvér pontosan szembe jött az észt testvérekkel. Ha Fanny köszön, vagy megpróbálja nekik odaadni a csomagot, a titkosrendőrség leleplezte volna a kapcsolatukat. Bámulatba ejtő módon Fanny úgy elment mellettük, mintha nem is ismerte volna őket. Tulajdonképpen az történt, hogy egyszerűen nem vette észre őket, pedig mindkettőjüket nagyon jól ismerte! Így hát a titkosrendőrség nem tudta meg, hogy kik voltak a futárok, és később a csomagot is biztonságosan sikerült átadni. Fanny összekötői szerepe hozzájárult ahhoz, hogy az észtországi testvérek folyamatosan el legyenek látva szellemi eledellel. Örömmel mondhatjuk, hogy soha egyetlen mikrofilm-szállítmányt sem fedezett fel a titkosrendőrség.

Ez a melegszívű testvérnő hűségesen szolgálta Jehovát 70 éven át, egészen addig, míg 95 éves korában meg nem halt a lakóhelyéül választott Észtországban.

[Kép]

Futárszolgálat közben Leningrádban, 1966

 [Kiemelt rész/​kép a 213. oldalon]

A rágalom célpontjai

Jézus ezt mondta a tanítványainak: „Boldogok vagytok, amikor gyaláznak és üldöznek benneteket, és hazug módon mindenféle gonoszságot mondanak ellenetek énértem” (Máté 5:11). Jehova Tanúi sokszor válnak gyalázatos rágalom célpontjaivá, igaznak bizonyítva ezzel Uruk fenti szavait. A Tanúkat hamisan azzal vádolták, hogy politikai szervezetet alkotnak, felforgató tevékenységben vesznek részt, és kémkednek. Különösen az 1950-es évek végén és az 1960-as évek elején állították azt az újságok, hogy a munkánkat az amerikai kormány irányítja, és dúsgazdag amerikai kapitalisták húznak belőlünk hasznot.

Silver Silliksaar 1964-ben elutasította a katonai szolgálatot. Emiatt azzal vádolták, hogy szülőhazájának az árulója, és börtönre ítélték. A tárgyalásáról még egy fellengzős kommunista propagandával átszőtt rövidfilm is készült, melyet Észtország valamennyi mozijában levetítettek. A katonai szolgálatot visszautasító testvérek legtöbbjét két-három évre bebörtönözték. Jüri Schönberg, Taavi Kuusk és Artur Mikit testvéreket kétszer is bebörtönözték. Mikit testvért összesen öt és fél évi börtönre ítélték.

[Kép]

Silver Silliksaar a bíróság előtt áll a hite miatt

 [Kiemelt rész a 226. oldalon]

Föld alatti teokratikus szolgálati iskola

A betiltás alatt a testvérek sohasem tudhatták biztosan, meddig lehet a birtokukban irodalom vagy akár Biblia. Ezért nem csupán különböző rejtekhelyeken tartották az irodalmat, hanem igyekeztek a lehető legtöbb bibliaverset fejből megtanulni.

A legtöbb társas összejövetelt arra használták, hogy megbeszéljenek és meg is jegyezzenek bibliaverseket. Voltak, akik ezekre az összejövetelekre kis memóriafejlesztő kártyákat készítettek. A kártya egyik oldalán volt egy bibliai fejezet és vers – például a Máté 24:14 – vagy egy kérdés vagy egy bibliai név. A másik oldalon szerepelt a bibliavers szövege, vagy a kérdésre a válasz.

A testvérek bármely, kéznél lévő szellemi témájú kiadványt felhasználtak az összejövetelek levezetéséhez. A teokratikus szolgálati iskola például heti órákból, házi feladatokból és felelésekből állt, sőt még vizsgák is voltak. Háromhavonta összefoglalókat, tavasszal pedig záróvizsgát tartottak.

Az egyik tanuló így idézi fel: „A heti házi feladatok egyike az volt, hogy meg kellett tanulnunk kívülről öt bibliaverset, és a következő órán fel kellett mondanunk. Emlékszem az 1988-as záróvizsgára. Volt egy vizsgakártya, melyen egyszerűen ez állt: »Mondj el fejből 100 írásszöveget.« Bármilyen furcsán hangzik is, mindenki ezt a kártyát szerette volna kihúzni. Ezek a feladatok leginkább a prédikálómunkánkat segítették, mivel a Bibliát nyíltan csak nagy ritkán használhattuk.” Az észt gyülekezetek nagy örömükre 1990-től végre ugyanabban a formában tudták megtartani a teokratikus szolgálati iskolát, mint a világon élő többi testvérük.

 [Kiemelt rész/​képek a 236–237. oldalon]

„A szántóföldi szolgálat fantasztikus volt”

Néhány misszionárius az észtországi megbízatásának élményeiről mesél:

Markku és Sirpa Kettula: „A megbízatási területünk gyakorlatilag még érintetlen volt. A szántóföldi szolgálatot rendkívül élveztük, mert az embereket nagyon érdekelte a Biblia. Pärnuban mindössze körülbelül 30 hírnök volt, amikor megérkeztünk, ám ma már három gyülekezet van a városban.”

Vesa és Leena-Maria Edvik: „A boltokban alig lehetett kapni valamit. Ezért ahelyett, hogy az emberek vásárolni mentek volna, volt idejük beszélgetni a Bibliáról. Amikor utcai tanúskodást végeztünk, az emberek gyakran sorban álltak előttünk irodalomért!”

Esa és Jaael Nissinen: „Annyi mindent tanulhatsz másoktól. Kiváltság megismerni sok testvért azok közül a hűségesek közül, akik kitartottak még a legkeményebb próbák alatt is.”

Anne és Ilkka Leinonen: „Napról napra, hétről hétre, területről területre mindig találkoztunk olyanokkal, akik még  soha nem hallottak a Biblia üzenetéről. Kora reggeltől késő estig a szolgálatban voltunk, és igazi örömmel töltött el minket, hogy gyors növekedést tapasztaltunk. Nehéz volt elhinnünk, hogy a XX. század végén abban a kiváltságban lesz részünk, hogy ekkora növekedést láthatunk. Soha nem fogjuk elfelejteni azokat a kezdeti éveket.”

Richard és Rachel Irgens: „Az emberek nagyon vendégszeretőek voltak, és a szántóföldi szolgálat fantasztikus volt. A Csúd (Peipsi)-tó körüli falvakban prédikáltunk. Soha nem kellett ennivalót magunkkal vinni, mert a házigazdák mindig vendégül láttak minket. Megtapasztaltuk, hogy Jézusnak a Máté 10:9, 10-ben mondott szavai napjainkra is alkalmazhatóak. Az Észtországban eltöltött évek arra tanítottak meg bennünket, hogy a fontosabb dolgokra összpontosítsunk, és hogy ne tereljék el a figyelmünket a mellékes dolgok.”

[Képek]

Markku és Sirpa Kettula

Vesa és Leena-Maria Edvik

Anne és Ilkka Leinonen

Esa és Jaael Nissinen

Richard és Rachel Irgens

 [Táblázat/​képek a 244–245. oldalon]

FŐBB ESEMÉNYEK – Észtország

 1920

1923 Martin Kose visszatér Észtországba, hogy prédikáljon.

1926 Fiókhivatal nyílik Tallinnban.

Külföldi kolportőrök segítenek a prédikálásban.

1928 Az első kongresszust a fiókhivatalban tartják.

1930

1933 Hivatalosan bejegyzik a Watch Tower Bible and Tract Societyt.

1940

1940 Az észt testvérek megtartják az öt évtizedes tilalom előtti utolsó szabad kongresszusukat.

1948 Néhány Tanút börtönbe és büntetőtáborba küldenek a Szovjetunióban.

1949 A Tanúk tiltakozó leveleket írnak Sztálinnak.

1950

1951 Csaknem 300 Tanút és sok rokonukat Szibériába száműzik.

1953 Meghal Sztálin; kezdik szabadon engedni a Tanúkat.

1960

1970

1972 Megalakul az első orosz nyelvű gyülekezet.

1980

1990

1991 Fordítói iroda alakul Tartuban.

Jehova Tanúi vallásszabadságot kapnak.

A Szovjetunióban a legelső kongresszust Tallinnban tartják meg.

1992 Megérkeznek az első Gileádot végzett misszionáriusok.

1993 Megépül Észtország első Királyság-terme.

1994 A fordítói iroda átköltözik Tallinnba.

1998 Kongresszusi terem épül Tallinnban és Tartuban.

1999 Ismét fiókhivatal működik Észtországban.

2000

2000 Elindul a szolgálati kiképző iskola első osztálya.

2009 Megjelenik észtül A Keresztény Görög Iratok új világ fordítása.

2010

[Grafikon/​kép a 246. oldalon]

(A teljes beszerkesztett szöveget lásd a kiadványban.)

Hírnökök összlétszáma

Úttörők összlétszáma

4000

2000

1990 2000 2010

 [Térképek a 169. oldalon]

(A teljes beszerkesztett szöveget lásd a kiadványban.)

FINNORSZÁG

HELSINKI

Finn-öböl

OROSZORSZÁG

Szentpétervár

LETTORSZÁG

RIGA

ÉSZTORSZÁG

TALLINN

Narva

Maardu

Tapa

Vormsi

Pärnu

Vörts-tó

Tartu

Räpina

Võru

Hiiumaa

Saaremaa

Rigai-öböl

Csúd (Peipsi)-tó

Pszkovi-tó

 [Egész oldalas kép a 162. oldalon]

[Kép a 165. oldalon]

Hugo és Martin Kose

[Kép a 166. oldalon]

Albert West

[Kép a 167. oldalon]

Alexander és Hilda Brydson az 1930-as években

[Kép a 167. oldalon]

Az első fiókhivatal ebben a lakóépületben volt

[Kép a 170. oldalon]

Az első finnországi úttörők, Jenny Felt és Irja Mäkelä

[Kép a 174. oldalon]

1932-ben a fiókhivatal elköltözött Tallinnban a Suur Tartu utca 72. szám alá

[Kép a 175. oldalon]

Kaarlo Harteva előadást tart a rádióban

[Képek a 177. oldalon]

John North és a „szekere”

[Kép a 178. oldalon]

Nikolai Tuiman

[Kép a 179. oldalon]

A rendőrség nagy mennyiségű irodalmat kobzott el

[Kép a 181. oldalon]

1940: Az utolsó szabad kongresszus a szovjet uralom előtt

[Képek a 188. oldalon]

Kruus, Talberg, Indus és Toom testvér alkotta a szolgálati bizottságot

[Kép a 200. oldalon]

Maimu és Lembit Trell, 1957

[Kép a 212. oldalon]

Ene és a nővére, Corinna

[Kép a 218. oldalon]

Heimar és Elvi Tuiman esküvőjén kétnapos kongresszust tartottak

[Kép a 227. oldalon]

Toomas és Elizabeth Edur

 [Képek a 228–229. oldalon]

Nevezetes kongresszusok

Küldöttek fogadása a „Tiszta nyelv” kerületkongresszuson, Helsinki, Finnország, 1990

 „Szabadságszeretők” kerületkongresszus, Tallinn, Észtország, 1991

[Kép a 238. oldalon]

Nemzetközi kongresszus, Szentpétervár, Oroszország, 1992

[Kép a 241. oldalon]

Lauri és Jelena Nordling

[Kép a 243. oldalon]

Reino és Lesli Kesk

[Kép a 247. oldalon]

Yuri és Viktor

[Képek a 251. oldalon]

Királyság-terem Maarduban, és kongresszusi terem Tartuban

 [Képek a 254. oldalon]

Az észtországi fiókhivatal

A fiókbizottság tagjai balról jobbra: Tommi Kauko, Toomas Edur és Lembit Reile