Pápua Új-Guinea

AZ ÓKORI időkben sok-sok éven át emberek tömegei vándoroltak Ázsián keresztül dél felé egy új otthon reményében. A Maláj-szigetvilág keleti végénél rábukkantak Új-Guineára, egy csipkézett partvonalú, trópusi szigetre, mely a második legnagyobb sziget a világon. * Majd végigvándoroltak párás partvidékén, és letelepedtek kiterjedt mocsaras területein, sűrű dzsungeljeiben, és a szétszórtan fekvő külső szigetein. Néhányan megmászták a hegygerinceit, és benépesítették mérsékelt éghajlatú, széles völgyekkel és termékeny talajjal áldott hegyvidékét.

A lakosságot nem egy egységes nemzeti csoport, hanem több mint ezer kisebb törzs alkotta, melyek gyakran álltak háborúban egymással. Különféle szokásokat követtek, jellegzetes öltözéket viseltek, és több mint 800 nyelvet beszéltek. A legtöbb csoport olyan területeken élt, melyet akár erőszakkal is megvédtek, miközben mit sem tudtak a külvilágról. Sokan hittek abban, hogy a látóhatár mögött démonok és elhunyt ősök birodalma rejlik, akik jó és rossz dolgokat idéznek elő az életükben. Az emberek élete akörül forgott, hogy megbékítsék ezeket a szellemeket.

A lakosok a külső vonásaikban is nagyon különbözőek voltak, kivéve egy széles körben megfigyelhető fizikai jellegzetességet. Jorge de Meneses – egy portugál hivatalnok, aki 1526-ban látogatott ide – megfigyelte ezt a jellegzetességet. Ezért Ilhas dos Papuas névvel illette a szigetet,  melynek jelentése ’gyapjas hajúak földje’. A spanyol tengerész, Iñigo Ortiz de Retes úgy vélte, hogy a szigetlakók a nyugat-afrikai Guinea lakosaihoz hasonlítanak, ezért elnevezte a szigetet Nueva Guineának, azaz Új-Guineának.

A XIX. században az európai hatalmak három részre osztották fel a szigetet. Az elsőként érkező hollandok a sziget nyugati felére tartottak igényt, mely ma Indonéziához tartozik. A britek és a németek a sziget keleti felét osztották fel. A déli terület Brit Új-Guinea lett (később Pápua Terület), az északi terület pedig Német Új-Guinea (később Új-Guinea). Az I. világháború után mindkét terület Ausztrália fennhatósága alá került. Végül 1975-ben Pápua Terület és Új-Guinea egyesült, s ezzel megalakult Pápua Új-Guinea független nemzete. *

Pápua Új-Guinea próbál felzárkózni napjaink modern világához. Polgárai közül némelyek modern városokban élnek, és a csúcstechnológia nyújtotta kényelem veszi körül őket. Mégis, ötből négy ember apró vidéki falvakban él, ahol az élet az évszázadok során vajmi keveset változott. Itt az számít jómódúnak, aki disznókat tart, megszokott a menyasszonyár, elterjedt a spiritizmus, és a törzshöz való lojalitás mindenekfelett áll.

Ám az utóbbi évtizedekben a különbözőségeknek eme országa egy még jelentősebb átalakulást tapasztal. Egy olyan átalakulást, mely mindenféle etnikai csoporthoz tartozó őszinte emberre mély hatást gyakorol, és számtalan területen jobbá teszi az életüket. Ez egy szellemi átalakulás, mely Isten Szavában, a Bibliában található igazságok tanulmányozásából és alkalmazásából fakad (Róma 12:2).

A JÓ HÍR KORAI HIRDETŐI

A bibliai igazság 1932-ben ért el Pápua Új-Guineára,  amikor egy brit úttörő, akit Pecknek hívtak, megállt itt, útban Malájföld felé (ma Malajzia). Egyáltalán nem vesztegetve az idejét, jó néhány hétig prédikált a helyieknek. Több száz bibliai irodalmat terjesztett el, mielőtt továbbindult megbízatási területére.

Három évvel később hét úttörő érkezett a Lightbearer (Fényhordozó) elnevezésű motoros vitorlás hajón Port Moresby kikötőjébe, hogy megjavítsák hajójuk meghibásodott motorját. Egyhónapos ott-tartózkodásuk alatt buzgón prédikáltak szerte Port Moresbyban és a környező területeken. Egyikük, Frank Dewar, egy szívós új-zélandi testvér a parttól 50 kilométert gyalogolt a sziget belsejébe. Könyvekkel megrakodva, bibliai irodalmat terjesztett el a telepeseknek.

Néhány példány ebből az irodalomból a koiari törzshöz tartozó Heni Heni Nioki kuruzsló kezébe került. Ezután a bibliai igazság elvetett magvai már csak arra vártak a szívében, hogy Jehova Tanúi visszajöjjenek, és megöntözzék, amit elültettek (1Kor 3:6).

Az 1930-as évek végén egy újabb úttörő kezdett bele egy kiterjedt prédikáló körútba, mely felölelte Pápua  Új-Guinea nagyobb városait, valamint Új-Britannia, Új-Írország és Bougainville szigeteit. Sok bibliai irodalmat helyezett el. De még mielőtt mások folytathatták volna a munkáját, a térségen eluralkodott a II. világháború zűrzavara.

PRÉDIKÁLÁS A „NAGY FALUBAN”

Tizenkét évvel később 1951. szeptember 22-én egy magas ausztrál férfi érkezett Port Moresbyba. Amint kilépett a repülőgépből, tikkasztóan párás meleg csapta meg. Ő Tom Kitto volt, egy 47 éves Tanú, aki válaszolt az önkéntesekért szóló felhívásra. Ennek a felhívásnak az volt a célja, hogy elinduljon a Királyság-munka a csendes-óceáni szigeteken. Tom felesége, Rowena hat héttel később csatlakozott hozzá. A területük egész Pápua Új-Guineát felölelte.

A Kitto házaspárnak rövidesen nyilvánvalóvá vált, hogy a legtöbb európai Port Moresbyban közömbös a Királyság-üzenet iránt. Ám találkoztak Geoff Bucknell-lel, aki szintén Ausztráliából származott. Geoff még fiatalkorában elsodródott az igazságtól, de beleegyezett a tanulmányozásba, és hűséges Tanúvá vált a feleségével, Irene-nel együtt.

 Később Tom és Rowena elköltözött Hanuabadába, ez a név a helyi motu nyelven azt jelenti, hogy ’nagy falu’. A falu, mely több száz, cölöpökre épült házból áll, elér egészen Port Moresby kikötőjéig. A házakat deszkákból összeácsolt, parttól kiinduló, hosszú stégek kötik össze egymással. „Az emberek körénk sereglettek, hogy hallhassák a jó hírt – írja Rowena. – Olyan nagy volt az érdeklődés, hogy két hónap alatt mindössze két nap kivételével, minden este visszatértünk bibliatanulmányozásokat vezetni.” Tom hozzáfűzi: „A feltámadás és a paradicsomi földön való élet reménye rendkívül vonzó volt ezeknek az embereknek. Amikor a keresztény egyházak misszionáriusai és egy helyi rendőr nyomást gyakorolt rájuk, hogy hagyjanak fel a tanulmányozással, ők egytől egyig szilárdak maradtak. Az igazság mély gyökeret eresztett a szívükben.”

Raho és Konio Rakatani, Oda Sioni, Geua Nioki és a férje Heni Heni, aki 16 évvel korábban a Lightbearer hajó legénységétől kapott irodalmat, azok között volt, akik kiálltak az igazság mellett. Hamarosan egy körülbelül 30 fős, érdeklődőkből álló csoport rendszeresen összejöveteleket tartott Heni Heni otthonában. „A szobában a férfiak és a nők külön ültek – idézi fel Oda Sioni, aki akkoriban még fiatal fiú volt. – A nők fűszoknyát hordtak, és felül semmit  sem viseltek. A kisbabáikat színes szövött batyukban hozták, s a batyukat a szoba gerendáira függesztették. Miután megszoptatták a csecsemőiket, a batyukba tették, és gyengéden álomba ringatták őket.”

Tom Kitto vezette ezeket az összejöveteleket egy tolmács segítségével. Persze nem mindig ment minden zökkenőmentesen. „Az egyik összejövetelen Heni Heni testvére, Badu Heni tolmácsolt – meséli Don Fielder, aki 1953-ban érkezett Pápua Új-Guineára. – Kezdetben úgy tűnt, hogy Badu gond nélkül tolmácsolja Tom szavait, sőt még a gesztusait is utánozza. Badu csak később vallotta be, hogy egy szót sem értett abból, amit Tom mondott. Mindössze azokat az igazságokat ismételgette, melyeket már tudott, és utánozta Tom gesztusait, hogy látszatra jól menjen az előadás.” A csoport még ilyen akadályok ellenére is gyorsan növekedett, és nemsokára itt, Hanuabadában egy újabb csoport jött létre Raho Rakatani otthonában.

„GYERE EL, ÉS TANÍTSD A FALUM NÉPÉT”

1952 elején Bobogi Naiori, aki koiari törzsfőnök és hírneves kuruzsló volt, meglátogatta Heni Henit – a wantokját, azaz törzsbelijét –, és részt vett egy összejövetelen Heni Heni otthonában. Tetszett neki, amit látott és hallott, ezért később odament Tom Kittóhoz, és így unszolta: „Kérlek, gyere el, és tanítsd a falum népét az igazságra!”

Nem sokkal ezután Tom és Rowena már a mocsaras földutakon zötykölődött az öreg kisteherautójukban Bobogi háza felé tartva, Haimába. Haima egy kis falu, körülbelül 25 kilométerre, északra Port Moresbytól.  Tom prédikált az összegyűlt falusiaknak, Bobogi pedig lefordította az elhangzottakat. Ennek eredményeként mintegy 30-an kezdték el tanulmányozni a Bibliát.

Még abban a hónapban egy későbbi alkalommal a haimai csoport épített egy kis termet, hogy ott tartsák a keresztény összejöveteleket. „A terem váza bokrok faanyagából készült, a teteje szalmából, a falai pedig derékig érő, fonott bambuszból – emlékszik vissza Elsie Horsburgh, aki később odajárt összejövetelekre. – Facsemetékből készített székek, egy petróleumlámpa és egy kis tábla szolgált berendezési tárgyakként.” Ez a szerény építmény lett Pápua Új-Guinea első Királyság-terme.

Ezután Bobogi szerette volna, ha a közeli hegyekben élő wantokjai is hallanak a jó hírről. Ezért útnak indult Tommal egy igen meredek hegyi úton a Sogeri-fennsík felé. Nem telt bele sok idő, és három faluban már több mint 90 emberrel tanulmányoztak.

Ez a tevékenység nem kerülte el a kormányhatóságok figyelmét. Ioadabuban egy kormánytisztviselő bevonult az összejöveteli helyre, és választ követelve azt kérdezte, hogy ki hatalmazta fel Jehova Tanúit arra, hogy tanítsák a helybéli falusiakat. A rendőrség több érdeklődőt is kihallgatott, tudakolózva tőlük a munkánk természete felől.  Némely falusi lelkipásztor és ültetvénytulajdonos még erőszakosan meg is fenyegette a testvéreket.

Ilyen nyomás hatására voltak érdeklődők, akik elmaradtak. Egy kis mag azonban szilárdan kitartott. 1954-ben 13 bibliatanulmányozó keresztelkedett meg  a haimai Laloki folyóban. A Tanúk között ez volt az első keresztelkedés Pápua Új-Guineán. Az egyik keresztelkedő Bobogi volt, aki ezt a kijelentést tette: „Még ha minden koiari elmarad is, én nem fogok, mert tudom, hogy ez az igazság.” Szavához híven Bobogi feddhetetlen maradt, hűségesen szolgált vénként a Haima Gyülekezetben az 1974-ben bekövetkezett haláláig.

EMLÉKEZETES ÖSSZEJÖVETELEK

1955 júliusában John Cutforth, egy Ausztráliában szolgáló kanadai misszionárius megérkezett Port Moresbyba. Ő volt ott az első körzetfelvigyázó. John azonnal megszerette a trópusokat, az ottani életmódot és az alázatos embereket. Akkor még sejtelme sem volt róla, hogy több mint 35 évig fog szolgálni Pápua Új-Guineán.

John magával vitte Az új világ társadalma tevékenység közben című dokumentumfilmet, mely Jehova Tanúi szervezetének munkáját és kongresszusait mutatja be. Háromhetes látogatása alatt 14-szer vetítette le a filmet, melyet egyszerre néhány százan, vagy akár 2000-en is megnéztek. A film nagy hatást gyakorolt a helyi lakosságra, sokan közülük addig még sosem láttak filmet.

John látogatásának a csúcspontja egy egynapos körzetkongresszus volt Haimában. „Amikor a keresztelkedésre jelentkezőket  megkérték, hogy álljanak fel, . . . hetvenen álltak fel! A szívünk csordultig telt hálával, amint láttuk, hogy negyven testvér és harminc testvérnő sorakozik a dzsungel folyójánál, készen arra, hogy szimbolizálja az önátadását Jehovának” – emlékszik vissza Tom Kitto.

A következő évben a testvérek megszerveztek egy második körzetkongresszust Haimában. Bobogit, a törzsfőnököt bízták meg, hogy építse meg a szükséges építményeket, és készítsen élelmet a várható résztvevők számára. Három nappal a kongresszus előtt John (Ted) Sewell, az új ausztráliai körzetfelvigyázó felkereste Bobogit, hogy beszéljenek az előkészületekről.

– Mit építettél eddig? – kérdezte Ted, rögtön a tárgyra térve.

– Még semmit – felelte Bobogi.

– De hiszen ma már csütörtök van, és vasárnap itt a kongresszus! – kiáltott fel Ted.

– Úgy is van, testvér – válaszolta Bobogi. – Szombaton majd megcsinálunk mindent.

Ted rémülten tért vissza Port Moresbyba, és szentül hitte, hogy a kongresszus szervezése csődbe fullad.

Vasárnap útban Haima felé aggodalmakkal volt tele, hogy vajon mi várja majd ott. De micsoda változás fogadta! Egy tisztássá alakított nagy területtel szemben állt egy hatalmas fa, alatta pedig egy robusztus, fából készült pódium. Távolabb földbe vájt főzőgödrök voltak forró kövekkel bélelve, melyekben disznó, wallaby, szarvas, galamb, hal, jamszgyökér és édesburgonya sült. A teáskannákban nyílt tűzön forrt a víz. Sok-sok ember örült egymás társaságának az étkezőhelyen, mely cserjékből és bokrokból készült. A temérdek tennivaló közepette pedig ott állt Bobogi, és határtalan nyugalom sugárzott róla. Tednek még a lélegzete is elállt!

 – Bobogi, hol tanultad mindezt? – kérdezte levegő után kapkodva.

– Hát, mindent abban a filmben láttam, amit John Cutforth vetített nekünk tavaly – válaszolta Bobogi.

Ezen a kongresszuson nyolc etnikai csoportból több mint 400 személy vett részt, és 73-an keresztelkedtek meg. A későbbi években ezt a kongresszust Bobogi kongresszusaként emlegették.

PRÉDIKÁLÁS KÉPEKKEL

John Cutforth 1957-ben véglegesen Pápua Új-Guineára költözött, és az utazómunkában szolgált. Már az első látogatása óta mindvégig csak azon törte a fejét, hogy miként lehetne a leghatékonyabban prédikálni a helyi embereknek, mivel a legtöbben írástudatlanok voltak. Most jött el a pillanat, hogy megvalósítsa az ötleteit.

Amikor John egy gyülekezethez vagy egy elszigetelt csoporthoz beszélt, először felírta a saját nevét és a tolmácsa nevét egy táblára. Majd felmutatott az égre, és ezt kérdezte a hallgatóságtól: „Isten, neki mi a neve?” A tábla legtetejére írta fel a válaszukat, azt a szót, hogy „Jehova”, mellé pedig azt, hogy „Zsoltárok 83:18”. Baloldalt lejjebb azt írta, hogy „régi világ”, alá két pálcikaembert rajzolt, amint harcolnak egymással, egy könnyeit hullató személyt, egy sírt és azt, hogy „Róma 5:12”. Jobb oldalra azt írta, hogy „új világ”, alá két embert rajzolt, akik kezet fognak egymással, egy mosolygós arcot, egy áthúzott sírt, és azt, hogy „Jelenések 21:4”.  Ezután egy lelkesítő előadást tartott, megmagyarázva a rajzokat. Majd felkért némelyeket a hallgatóságból, hogy menjenek ki a táblához, és ismételjék el a magyarázatát. Amikor ez már sikerült nekik, megkérte őket, hogy rajzolják le az ábrákat egy darab papírra, és használják fel a prédikálómunkában.

Ezekre az ábrákra úgy utaltak mint „első prédikációs kép”, mely nagy hatást gyakorolt a tanúskodómunkára Pápua Új-Guineán. Hamarosan további prédikációs képek is születtek. „Hosszú órákat töltöttünk azzal, hogy iskolai füzetekbe másoljuk ezeket a prédikációs képeket. Minden bibliatanulmányozónak adtunk egyet, hogy tanúskodhassanak vele másoknak” – mondja Lena Davison, aki 47 évig szolgált az országban. A gyerekek saját képeskönyveket csináltak, és nagy büszkén ki is színezték őket.

Ezt a tanítási módszert a gyülekezeti összejöveteleken is alkalmazták. „A táblára rajzolást különösen a nyilvános összejövetelen és az Őrtorony-tanulmányozáson használták. Óriási segítséget jelentett azoknak, akik nem  tudtak olvasni” – meséli Joyce Willis, egy kanadai úttörő, aki több mint 40 évet töltött Pápua Új-Guineán. Vászonra festett prédikációs képeket a kongresszusokon is használtak tanítási segédeszközként. „Ezek a nagy festmények nagyon népszerűek voltak, és belevésték a kulcsfontosságú tanításokat a hallgatóság elméjébe. Sok festmény végül az elszigetelten élő hírnökök otthonának a falát díszítette. Büszkén használták fel ezeket tanúskodáshoz, amikor látogatóik érkeztek” – számol be róla Mike Fisher, aki a körzetmunkában szolgált Pápua Új-Guineán.

Évtizedekkel később, amikor már többen tudtak írni és olvasni, és egyre szélesebb körben vált elérhetővé az illusztrációkkal készült irodalom, a prédikációs képek kimentek a forgalomból.

KITERJED A TANÚSKODÓMUNKA

Az 1950-es évek végén folyamatosan költöztek Pápua Új-Guineára lelkes ausztrál testvérek, akik égtek a vágytól, hogy prédikálhassák a jó hírt. Továbbá sokan, akik Port Moresbyban ismerték meg az igazságot, visszatértek a falujukba a Királyság-üzenettel. Így a jó hír gyorsan terjedt az országban.

Egy Port Moresbyban élő, 26 éves ausztrál testvér, David Walker, 1957-ben hallott arról, hogy a szomszédos Manu Manu faluban és Gabadi környékén érdeklődnek az igazság iránt. David felmondott a munkahelyén, elkezdte a különlegesúttörő-szolgálatot, és egy évig teljesen egyedül prédikált  a térségben. Később mások tovább folytatták, amit ő elkezdett, és ma már van egy gyülekezet saját Királyság-teremmel Manu Manuban.

Ezalatt Don Fielder Port Moresbyban, a Koki piacon prédikált, és több halásszal is találkozott, akiket érdekelt az igazság. A férfiak Hulából, egy körülbelül 100 kilométernyire, keletre lévő part menti faluból származtak. Don, valamint Athol (Dap) Robson további segítséget szerettek volna nyújtani a férfiaknak és családtagjaiknak. Ezért útnak indultak néhány hulai érdeklődő társaságában Hulába Don új, 8 méteres, kettős törzsű kenujával. Három napig maradtak Hulában, és megalakítottak egy kis tanulmányozási csoportot.

Nem sokkal ezután Don különleges úttörő lett, és Hulába költözött a feleségével, Shirley-vel, és kétéves kislányukkal, Debbie-vel. „Építettünk egy kis kunyhót, és elkezdtünk prédikálni a környék öt falujában. Ez összesen körülbelül 12 kilométer gyaloglást jelentett mindennap. Fizikailag megerőltető volt, szellemileg azonban felfrissített, hiszen sok bibliatanulmányozást vezettünk be,  és nemsokára már nyolc új hírnök csatlakozott hozzánk a prédikálásban” – meséli Don.

Don és Shirley prédikálása kiváltotta a helyi Egyesült Egyház lelkészének a dühét. A lelkész kényszerítette a telek tulajdonosát, ahol Donék kunyhója állt, hogy utasítsa a házaspárt, hogy a kunyhójukkal együtt távozzanak onnan. „Amikor egy közeli faluban az emberek ezt megtudták, nagyon felháborodtak, mert nem akarták, hogy elmenjünk – mondja Don. – Legalább húszan eljöttek, és segítettek az alappal együtt, mindenestül áttelepíteni a kunyhónkat egy másik telekre, mely az ő falujuk tulajdonában volt.”

A feldühödött lelkész nem nyugodott bele. Kijárta a hatóságoknál Port Moresbyban, hogy tiltsák meg Fielderéknek, hogy bárhová is átköltöztessék a kunyhójukat a körzetben. „Semmiképpen nem akartuk elhagyni a megbízatásunkat, ezért megkértük Alf Greent, egy nagyon ügyes ácsot, hogy használja fel a kunyhónk faanyagát egy kis szoba megépítéséhez a kettős törzsű kenunkra. Így aztán lehorgonyoztunk a kenunkkal egy közeli folyó torkolatának a mangrovemocsarában. A rá következő két és fél évben ott éltünk, és folytattuk az úttörőmunkát a szúnyograjok és a ránk leselkedő krokodilok közepette” – számol be róla Don. Második kislányuk, Vicki születésekor visszamentek Port Moresbyba. Később az utazómunkában tevékenykedtek, és Don a fiókbizottság tagjaként szolgált.

MÁSOK IS HALLANAK A JÓ HÍRRŐL

Port Moresbyban Lance és Daphne Gosson körülbelül ebben az időben kezdett tanulmányozást több fiatal keremai férfival. Kerema egy part menti falu, mintegy 225 kilométerre, nyugatra Port Moresbytól. Amikor a férfiak hazamentek szabadságra Keremába, Lance úgy határozott Jim Chambliss-szel együtt, hogy elmennek hozzájuk két hétre, és elviszik a falujukba a jó hírt.

 Lance ezt írja a történtekről: „Az egész falu összegyűlt, hogy meghallgasson minket. Az előadás közben a Londoni Missziós Társaság helyi lelkipásztora beviharzott a terembe, és rátámadt a tolmácsunkra. Többször is megütötte őt, mielőtt még a falubeliek közbeavatkozhattak volna. Nem tágított attól, hogy a helyi lakosok nem kívánnak minket ott látni, és megparancsolta nekünk, hogy távozzunk az »ő« területéről. Mi azt válaszoltuk neki, hogy akik meg akarnak hallgatni minket, velünk jöhetnek a falu másik végére, a többiek pedig ott maradhatnak vele. Az egész falu velünk jött.

Másnap reggel elmentünk a kerületi megbízotthoz, hogy jelentsük, mi történt. Odafelé az úton találkoztunk egy nagyon beteg asszonnyal. Felajánlottuk neki, hogy elvisszük a helyi kórházba, de vonakodott, mert félt. Csak hosszas győzködés után állt rá, hogy velünk jöjjön. Miután rábíztuk a kórház orvosára, felkerestük a kerületi megbízottat, aki szemmel láthatóan nem örült a látogatásunknak. Ami azt illeti, dühösen azzal vádolt minket, hogy azt tanítjuk az embereknek, hogy ne fogadjanak el orvosi segítséget! Ám éppen akkor lépett be a kórház orvosa, és meghallotta, mivel vádol minket. Elmondta a kerületi megbízottnak, hogy épp most győztünk meg egy beteg asszonyt, hogy menjen el a kórházba orvosi kezelésre. Becsületére legyen mondva, a megbízott azonnal elnézést kért. Elmondta, hogy a helyi katolikus pap az imént járt nála, és félremagyarázta a hitnézeteinket. Ezután két fegyveres rendőrt rendelt ki mellénk, hogy megvédjenek minket a további kellemetlenségektől. Meglehetősen szokatlan élmény volt, hogy puskával felfegyverzett rendőrök vigyáznak ránk a bibliatanulmányozásainkon!”

Nem sokkal ezután két fiatal ausztrál testvér, Jim Smith és Lionel Dingle különleges úttörőként megbízatást kapott Keremába. Nyomban elkezdték tanulni a helyi nyelvet, a tairumát. Jim ezt mondja: „Minden szót motu  nyelven mondtunk, a bibliatanulmányozók pedig megmondták, hogy mi a tairuma megfelelője. Leírtuk ezeket a szavakat, és egész kis szótárra valót gyűjtöttünk össze, valamint megtanultunk kívülről egy egyszerű bibliai felkínálást. A helyiek elámultak, hogy az ő nyelvükön hallanak minket beszélni, mivel a kerületben egyetlen európai ember sem volt erre képes. Három hónap múlva már tairuma nyelven tartottunk hetente összejöveteleket a Kerema-öböl mindkét oldalán.”

Jimet és Lionelt később egy másik fiatal ausztrál úttörő, Glenn Finlay váltotta fel. 18 hónapon át egyedül prédikált Keremában. Így beszél erről: „Próbateljes időszak volt, sokszor tűnődtem el azon, hogy vajon ér-e valamit a munkám. De aztán egy alázatra sarkalló tapasztalat megváltoztatta a nézetemet.

Az egyik bibliatanulmányozó egy idősebb falusi pék volt, akit Hevokónak hívtak. Egyáltalán nem tudott sem írni, sem olvasni, és hónapokba telt, míg végül meg tudott jegyezni néhány alapigazságot. Azon gondolkoztam, hogy érdemes-e tanítani őt. Majd az egyik reggel, amikor a háza felé tartottam, egy hangra lettem figyelmes, és megálltam, hogy jobban halljam. Hevoko imádkozott hangosan Jehovához,  szívből jövő szavakkal köszönte meg, hogy Jehova megtanítja neki az igazságot az Ő nevéről és a Királyságról. Őszinte imája azt juttatta eszembe, hogy Jehova az emberek szívét nézi, nem az értelmi képességüket. Nagyon jól ismeri azokat, akik szeretik őt” (Ján 6:44).

SZEMBEN A KARGÓKULTUSSZAL

1960-ban két másik ausztrál különleges úttörő, Stephen Blundy és Allen Hosking költözött Savaiviribe, egy faluba, mely körülbelül 50 kilométerre, keletre fekszik Keremától. Három hónapig sátorban laktak, majd elköltöztek egy kicsiny, gallyakból készült házba. A ház egy kókuszültetvényen volt, hatalmas mocsaras területtel körülvéve.

Savaiviri a kargókultusz híres fellegvára volt. Hogyan is kezdődött ez a kultusz? A II. világháború idején a helyi lakosok elámultak, hogy milyen gazdag hajórakományt, azaz kargót hoztak magukkal a külföldi katonák. Majd a háború véget ért, a katonák összecsomagoltak és távoztak. Nem egy falusi ember úgy okoskodott, hogy mivel a kargó a látóhatáron túlról érkezett – a szellemvilág felől –, biztosan az elhunyt őseik küldték nekik a rakományt, csakhogy a katonák útját állták a küldeménynek. Hogy az emberek tudassák a szellemekkel, milyen szükségleteik vannak, szorgalmasan utánozták a  katonák gyakorlatozását, sőt masszív rakodópartokat építettek. Így készültek fel a dicsőséges napra, amikor új kargószállítmányok áradata érkezik majd.

Stephen és Allen csakhamar mintegy 250, kargókultuszt gyakorló emberrel tanulmányozott. Köztük volt a vezetőjük is, valamint a „tizenkét apostola” közül is néhányan. Stephen ezt mondja: „Ezek közül az emberek közül sokan az igazsághoz jöttek. Sőt, a kormánynak dolgozó helyi járőr később elmondta nekünk, hogy a prédikálásunknak igen nagy szerepe volt abban, hogy vége szakadjon a kargókultusznak Savaiviriben.”

BIBLIAI IRODALOM ELŐÁLLÍTÁSA

Azok a korai úttörők rövid időn belül érzékelték, hogy mennyire értékes lenne a bibliai irodalmat lefordítani a helyi nyelvekre. De hogyan is lennének képesek ellátni 820 különböző nyelvi csoportot irodalommal?

1954-ben Tom Kitto tette meg az első lépést. Megszervezte, hogy a helyi testvérek fordítsanak le egy fejezetet „Az Isten legyen igaz” * című könyvből motura, mely a Port Moresbyban élők helyi nyelve. A kiválasztott fejezet címe ez volt: „Egy új föld”. Stenciles géppel sokszorosították, és kis füzet formájában több mint kétszáz példányt terjesztettek el belőle, sok motuul beszélő ember nagy örömére.

Amint új területek nyíltak meg, az úttörők hosszasan és keményen fáradoztak azon, hogy lefordítsák az irodalmunkat más helyi nyelvekre is. Jim Smith így mesél erről: „Új szavakat és kifejezéseket írtam fel, így állítottam össze nagy fáradsággal egy tairuma szótárra való anyagot, nyelvtani jegyzetekkel együtt. Ezt használtam fel Az Őrtorony tanulmányozási cikkeinek a lefordításához. Sokszor késő éjjelig gépeltem papírlapokra a lefordított cikkeket, hogy oda tudjuk adni az összejöveteleken az embereknek. Később lefordítottam egy traktátust és egy füzetet is  tairumára. Ezek az első kiadványok sok keremai embernek segítettek megismerni az igazságot.”

Egyéb kiadványokat huli és toaripi nyelvre fordítottak le. A testvéreknek úgy tűnt, hogy képtelenek lesznek minden nyelven kinyomtatni a kiadványokat, ezért később a két kereskedelmi nyelvre – a hiri-motura és a tok-piszinre – összpontosítottak leginkább. A hiri-motut, a motu egyszerűsített változatát a tengerparton élők közül sokan beszélték. „Sokat fáradoztunk azon, hogy javítsunk ennek a nyelvnek az írott változatán. Az Őrtorony és más kiadványaink, melyeket hiri-motu nyelven adtunk ki, sokat lendítettek a nyelv fejlődésén, hogy eljusson a jelenlegi formájáig” – tárja fel Don Fielder. A tok-piszin nyelv az angolnak, a németnek, a kuanuának és más nyelveknek a keveréke, melyet széles körben használnak a hegyvidékeken, a part menti területeken és Pápua Új-Guinea északi szigetein. Hogyan kezdődött a prédikálómunka ezen a sokszínű területen?

A JÓ HÍR ÉSZAKON IS TERJED

Ken és Rosina Frame úttörőszolgálatot végeztek, és újdonsült házasok voltak, amikor 1956 júniusában az első Tanúkként, Új-Írország szigetére költöztek. Ez a sziget a Bismarck-szigetek tagja Pápua Új-Guinea északkeleti részén. Ken, könyvelő lévén egy nagy, kereskedelmi vállalatnál dolgozott Kaviengben, a sziget legnagyobb városában. Ezt mondja: „Amikor  eljöttünk Sydney-ből, azt a tanácsot kaptuk, hogy mielőtt belekezdenénk nyíltan a prédikálásba, hagyjuk, hogy az emberek megszokjanak minket. Rosina ügyes varrónő volt, és csakhamar sok vendége lett. Kötetlen formában tanúskodtunk nekik, és nemsokára minden feltűnés nélkül már hetente összejött nálunk az érdeklődők egy kis csoportja.

Tizennyolc hónappal később John Cutforth, a körzetfelvigyázó látogatott meg minket, és megkérdezte, hogy levetíthetné-e Az új világ társadalmának boldogsága című filmet. Felkerestem a helyi mozi tulajdonosát, aki megengedte, hogy levetítsük az ingyenes, »missziós« filmünket, és nem kért érte pénzt. Valószínű, hogy a dolgozói terjesztették el a filmvetítés hírét, mert amikor megérkeztünk, a bejárat tele volt emberekkel, és a rendőrség segítségére volt szükségünk, hogy bejuthassunk a moziba. Több mint 230-an látták a filmet, és ebbe nem számoltuk bele azokat, akik kintről, a nyitott ablakokon keresztül nézték. Ez után az esemény után már nyíltabban prédikáltunk.”

1957 júliusában megalakult egy gyülekezet Rabaulban, Új-Britannia szigetén. Rabaul szép kikötőváros, mely két működő vulkán között helyezkedik el. A Rabaul Gyülekezet a különleges úttörők által bérelt ház hátsó udvarán jött össze. Norman (Norm) Sharein úttörő így emlékszik vissza: „Minden este több mint százan jöttek ide tanulmányozni a Bibliát. Körülbelül 20 főből álló csoportokba osztottuk az érdeklődőket, és lámpafénynél, a fák alatt tanítottuk őket.”

Amikor a gyülekezet először tartott körzetkongresszust, hét személy keresztelkedett meg egy helyi strandon. Öten közülük nemsokára úttörők lettek. De vajon hol volt a legnagyobb szükség a szolgálatukra? Az ausztráliai fiókhivatal megadta rá a választ: Madangban.

 A fősziget északkeleti partján fekszik Madang városa, ahol a ’szántóföldek’ már érettek voltak az aratásra (Ján 4:35). Ám az ottani hírnökök kicsiny csoportja nem tudta ellátni a sok érdeklődőt. Amikor egy kanadai úttörő, Matthew Pope odaköltözött a családjával, és megvettek egy házat, melynek a hátsó udvarához több faház is tartozott, megnyílt a lehetőség azelőtt, hogy több úttörőt küldjenek oda.

Nyolc úttörő érkezett Rabaulból, és szerte bejárták a Madang tartományt. Az egyikük, Tamul Marung szerzett egy biciklit. Egy part menti hajóval elment Baskenba, a szülőfalujába, mely 48 kilométerre, északra van Madangtól. Miután Baskenban prédikált, visszakerékpározott Madangba, és útközben tanúskodott. Később visszatért Baskenba, megalapított egy gyülekezetet, és még 25 éven át ott végezte az úttörőszolgálatot. Időközben megnősült, és családot alapított. A lánya és az unokahúga később a Bételben szolgált.

Eközben Madangban John és Lena Davison megismerkedett Kalip Kanaival, egy Talidigban dolgozó iskolai tanárral. Talidig, egy Basken és Madang között elhelyezkedő kis falu. Nem telt bele sok idő, és John Lenával együtt már úton volt Talidigba, hogy tanulmányozzon Kalippal és a rokonaival. Ezzel kihívták a katolikus tanfelügyelő haragját, aki megparancsolta a rendőrségnek, hogy lakoltassa ki Kalipot és a rokonait  a lakóhelyükről. A tántoríthatatlan csoport elköltözött a szomszédos Bagildig faluba, majd egy virágzó gyülekezetté bővült. Később építettek egy nagy Királyság-termet, melyet kongresszusokhoz is felhasználtak. Ma már hét gyülekezet és két csoport van Madang tartományban.

Mialatt Madangban így feltárult a lehetőség a prédikálómunka előtt, Laéban Jim Baird, valamint John és Magdalen Endor ért el szép előrehaladást. Lae egy nagy, part menti város, Madangtól körülbelül 210 kilométerre, délkeletre. John így emlékszik vissza: „Csaknem minden este nagy csoportokkal tanulmányoztunk az otthonunkban. Hat hónapon belül tíz bibliatanulmányozónk közül hatan csatlakoztak hozzánk a szolgálatban.” Később, az év során több mint 1200-an nézték meg Az új világ társadalma tevékenység közben című  filmet Laéban, egy filmszínházban. A nézők között sok vendégmunkás volt, akik elvitték magukkal a jó hírt távoli, hegyi falvaikba.

Laétól beljebb, a sziget belseje felé is jó munkát végeztek más elszánt hírnökök. Wauban Jack Arifeae – egy nagy termetű, kerek arcú, Jehováért őszinte buzgalommal tevékenykedő férfi – virágzó gyülekezetet alapított az otthonában. Az egykor a kannibalizmusa miatt rettegett kukukuku törzs körülbelül 30 tagja is tanulmányozta a Bibliát, és szép szellemi előrehaladást ért el.

Ezalatt a szomszédos Bulolóban Wally és Joy Busbridge lelkes prédikálása haragra gerjesztette a New Tribes Mission (Új Törzsek Misszió) nevű felekezetet, mely saját kizárólagos birtokának tekintette a területet. A misszió nyomást gyakorolt Wally munkaadójára, aki ultimátum elé állította őt: „Vagy feladod a vallásod, vagy keresel magadnak másik munkát.” Wally és Joy elköltöztek Laéba, és folytatták a prédikálást. Idővel beléptek a teljes idejű szolgálatba, és éveken át végezték az utazómunkát.

Popondettában – egy Laétól délkeletre fekvő kis városkában – az emberek először Jerome és Lavinia Hototától hallottak a jó hírről. Ők Port Moresbyból tértek vissza ide, vidéki szülővárosukba. Jerome remek kezdeményezőkészséggel volt megáldva, és meggyőzően tudta használni a Szentírást. Lavinia pedig kedves, melegszívű asszony volt, aki igazi személyes érdeklődést tanúsított mások iránt. Elkezdték a tanúskodást, és amint az várható volt, az anglikán püspök a követői nagy táborával együtt hamarosan megjelent a házuknál, és követelték, hogy hagyjanak fel a prédikálással. Jerome és Lavinia nem hagyták megfélemlíteni magukat. Folytatták a prédikálást, és egy kicsi, de buzgó gyülekezetet hoztak létre.

 1963-ra a jó hír elért Wewakba is, Pápua Új-Guinea távol eső, északi part menti városába. Karl Teynor és Otto Eberhardt, két német építőmunkás, nappal a wewaki kórház építésén dolgozott, esténként és hétvégeken pedig több mint 100 érdeklődővel tanulmányozott. Prédikálásuk felbosszantotta a helyi katolikus papot, aki összecsődített egy csőcseléket, és Karl és Otto motorkerékpárját a tengerbe dobták. A pap egyik cinkostársának – a falu egyik vezető személyiségének – volt egy fia, aki később Tanú lett. A férfi látván a fia életmódjában végbement nagyszerű változásokat, megenyhült a Tanúk iránt, és megengedte nekik, hogy prédikáljanak az ő fennhatósága alá tartozó falvakban.

FIÓKHIVATAL LÉTESÜL

Míg a papság a „Tanú-problémával” küszködött, a testvérek lépéseket tettek annak érdekében, hogy a legfelsőbb szinten ’erősítsék meg törvényesen a jó hírt’ (Fil 1:7). Ennek köszönhetően 1960. május 25-én a Nemzetközi Bibliakutatók Társaságát – a Jehova Tanúi által sok országban használt jogi testületet – a kormány hivatalosan bejegyezte. Ez megnyitotta az utat a testvérek előtt, hogy olyan telkekhez jussanak, melyek a kormány birtokában voltak, és amelyeken Királyság-termek és a Királyság-munka előmozdításához szükséges egyéb létesítmények épülhetnek.

Később, még ugyanabban az évben, megalakult Jehova Tanúi egyik fiókhivatala is Pápua Új-Guineán. John Cutfortht nevezték ki fiókhivatal-szolgának. Ám annyira kevés bérelhető telek volt, hogy felmerült a kérdés, hol legyen a fiókhivatal.

A választ egy újonnan odaköltözött házaspár, Jim és Florence Dobbins adta meg. Jim a II. világháború idején az Egyesült Államok haditengerészeténél szolgált Pápua Új-Guineán. Később mindketten elfogadták az igazságot, és kitűzték célul, hogy kiterjesztik a szolgálatukat.  Jim így mesél: „1958-ban egy testvér Port Moresbyból ellátogatott hozzánk Ohióba, és mutatott néhány diát Pápua Új-Guineáról. Csak később vettük észre, hogy az egyik diát véletlenül nálunk hagyta. A kép olyan gyönyörű volt, hogy még életünkben nem láttunk olyan szépet. »Elküldjük neki postán« – mondta a feleségem. Én viszont ezt feleltem: »Ne, inkább vigyük el neki!«”

Egy év múlva Jim és Florence a lányaikkal, Sherryvel és Deborah-val elköltöztek Port Moresby külvárosába, Six Mile-ba, egy betonból készült kis házba. Jim nem sokkal ezután javasolt John Cutforthnak egy helyet, hogy hol lehetne a fiókhivatal.

– Már mindenhol kerestem Port Moresbyban telket a fiókhivatalnak, de sehol sincs – panaszkodott John.

– És mit szólnál a mi házunkhoz? – kérdezte Jim. – A tiétek lehet az első három szoba, mi pedig a családommal a hátsó részben laknánk.

Csakhamar megtették a szükséges intézkedéseket, és 1960. szeptember 1-jén Dobbinsék otthonát hivatalosan bejegyezték Pápua Új-Guinea első fiókhivatalaként.

BE AKARJÁK TILTANI A TANÚKAT

Mindez az előrehaladás nem volt az ellenségeskedők ínyére. 1960-tól kezdődően a kereszténység egyházai, az ausztráliai honvédelem veteránjainak és hadi személyzetének a segélyszervezete (Returned and Services League, RSL), valamint a helyi média összehangolt kampányt folytatott, hogy gyalázzák és betiltsák Jehova Tanúit.

Az ellenségeskedés akkor hágott a tetőpontjára, amikor bizonyos orvosoknak, egyházi embereknek és kormánytisztviselőknek terjesztettünk egy kis füzetet, mely a vérátömlesztéssel kapcsolatos álláspontunkat fejtette ki. Jellemző módon a kereszténység papsága reagált rá elsőként. 1960. augusztus 30-án a South Pacific Post újság szalagcímén ez virított: „Az egyházakat felháborítja  a vérkérdés”. A cikkben a vallásvezetők „antikrisztusoknak [és] az egyház ellenségének” kiáltották ki a Tanúkat.

További cikkekben hazug módon azt állították, hogy Jehova Tanúi felforgató tevékenységet folytatnak, és a tanításaik iskolakerülésre, az adó megfizetésének megtagadására, kargókultuszra, sőt a higiénia elhanyagolására szítanak. Más tudósítások hamisan azzal vádolták a Tanúkat, hogy egy közelgő napfogyatkozás ürügyén félelmet keltenek az emberekben, és „manipulálják a tanulatlan helyi lakosság gondolkodását”. Az egyik vezércikk már csupán azért is kipellengérezte a Tanúkat, amiért „együtt élnek, esznek és dolgoznak a falusiakkal”. A South Pacific Post amiatt bírálta őket, mert azt tanítják, hogy „minden ember egyenlő”, és azt állította, hogy a Tanúk „nagyobb fenyegetést jelentenek, mint a kommunizmus”.

Az RSL végül 1962. március 25-én felkereste a gyarmati hatóságokat, hogy tiltsák be a Tanúkat. Az ausztrál kormány azonban nyilvánosan visszautasította a kérelmet.  „Ez a közlemény az egész országra jó hatást gyakorolt. Az elfogulatlanul gondolkodó emberek láthatták, hogy az ellenségeink állításai egyszerűen nem igazak” – számol be róla Don Fielder.

IRÁNY A HEGYVIDÉK

Még ugyanabban a hónapban Tom és Rowena Kitto elindultak Port Moresbyból egy több hétig tartó kimerítő utazásra. Elvitték a jó hírt a még érintetlen területekre, Új-Guinea rögös hegyvidékeire.

Harminc évvel azelőtt arany után kutató ausztrálok érkeztek a hegyvidékre, és egy civilizációt találtak ott, mely körülbelül egymillió főt számlált, és teljesen el volt vágva a külvilágtól. A megilletődött hegylakók azt hitték, hogy a fehér emberek a halálból visszatért őseik szellemei.

Az aranykutatók nyomában megjelentek a névleges kereszténység misszionáriusai. Rowena így számol be: „Amikor a misszionáriusok megtudták, hogy jövünk, megparancsolták a falusiaknak, hogy ne hallgassanak meg minket. A figyelmeztetésük azonban jó reklámnak bizonyult. A hegyi emberek – mivel természetüknél fogva kíváncsiak – már alig várták az érkezésünket.”

 Tom és Rowena egy kis boltot nyitott Wabagban, 80 kilométerre, északnyugatra Mount Hagen városától. „A papok megparancsolták a híveiknek, hogy ne vásároljanak tőlünk semmit, ne áruljanak nekünk semmit, és ne is beszéljenek velünk. Sőt nyomást gyakoroltak rájuk, hogy ne adják nekünk tovább bérbe a telküket. Idővel azonban a falusiak látták, hogy másak vagyunk, mint a többi, általuk ismert európai. Ami a legjobban feltűnt nekik, az az volt, hogy kedvesen bántunk velük. Ami azt illeti, kedves tetteink sokszor csaltak könnyet a szemükbe, és azt mondták, hogy szeretnék, ha ott maradnánk!” – eleveníti fel az emlékeit Tom.

A TÜRELMES TANÍTÁS EREDMÉNNYEL JÁR

1963-tól kezdve nagyon sok külföldi Tanú költözött a hegyvidékre, hogy segítsen a prédikálómunka kiterjesztésében. Ezek a testvérek és testvérnők fokozatosan keletről nyugatra haladva, végül bemunkálták az egész térséget. Sok területen alapítottak csoportokat és gyülekezeteket.

Az Eastern Highlands tartománybeli Gorokában lévő kis gyülekezet először egy magánotthonban jött össze. Később bokrok és cserjék faanyagából készítettek egy szerény összejöveteli helyet. Azután 1967-ben egy szép, 40 ülőhelyes Királyság-termet építettek. George Coxsen tíz évig szolgált a hegyvidéken, és így emlékszik vissza erre az időre: „Szellemeskedve megjegyeztem, hogy Armageddonig majdcsak megtöltjük a székeket. Mekkorát tévedtem! 12 hónapon belül olyan sokan vettek részt az összejöveteleken, hogy meg kellett alakítanunk egy újabb gyülekezetet!”

Még keletebbre, Kainantu közelében Norm Sharein több mint 50 falubelivel tanulmányozta a Bibliát, úgy, hogy az emberek mindennap eljöttek a kunyhójához. Később másik két úttörő, Berndt és Erna Andersson két és fél éven át ápolták ennek a csoportnak az érdeklődését. „Az emberek ritkán mosakodtak, alig volt rajtuk  valami ruha, teljesen írástudatlanok voltak, és az egész lényüket átjárta a démonizmus. Ennek ellenére a türelmes és szerető segítség hatására néhányuk nemsokára már 150 írásszöveget tudott fejből, és el is tudta magyarázni őket” – idézi fel Erna.

Berndt és Erna szoros kapcsolatot alakított ki a csoportjával. Erna így folytatja: „Amikor a megbízatásunk Kaviengbe szólított minket, az asszonyok körém gyűltek, és sírtak. Szó szerint zokogtak! Sorra simogatták a karomat és az arcomat, közben patakzott a szemükből a könny. Időnként bementem a kunyhónkba, hogy kisírjam magam, ezalatt Berndt próbálta vigasztalni őket, de mindhiába. Amikor végül útnak indultunk, egy nagy sereg szaladt az autónk mögött lefelé a hegyről, az asszonyok mindvégig zokogtak. Még ma is nehéz beszélnem erről, olyan szívfacsaró érzés töltött el akkor. Mélységesen vágyunk rá, hogy találkozzunk az új világban ezekkel a drága személyekkel!” Berndt és Erna munkáját más úttörők folytatták, és egy remek gyülekezet alakult Kainantuban.

A KIRÁLYSÁG-MAG VETÉSE GYÜMÖLCSÖT TEREM

Az 1970-es évek elejére a Tanúk egy kis csoportja jól megalapozta a munkát Mount Hagenben, ami körülbelül 130 kilométerre, nyugatra fekszik Gorokától. A város híres volt nagy piacáról, mely hetente több kilométerről is  sok ezer falusi embert vonzott. „Több száz kiadványt terjesztettünk el a piacon” – idézi fel Dorothy Wright, egy félelmet nem ismerő úttörő. Amikor az emberek hazatértek a falujukba, magukkal vitték a Királyság üzenetét a félreeső, eldugott területekre. Ezekre a helyekre a hírnökök akkoriban még nem tudtak eljutni.

Később Dorothy fia, Jim Wright és az úttörőtársa, Kerry Kay-Smith kinevezést kaptak Banzba, egy tea- és kávétermelő területre, mely a festői szépségű Wahgi-völgyben helyezkedik el, Mount Hagentől keletre. Itt komoly ellenállással találták szembe magukat az egyházak képviselői részéről, akik arra bujtogatták a gyerekeket, hogy dobálják meg őket kővel, és űzzék ki őket a falujukból. Amikor Kerry máshová kapott megbízatást, Jim ott maradt Banzban, és egyedül végezte az úttörőszolgálatot. Így emlékszik vissza: „Gyakran voltam ébren éjjel a kis fűkunyhómban, és így imádkoztam: »Jehova, miért vagyok itt?« Csak sok év múltán tudtam meg a választ a kérdésemre.

2007-ben Ausztráliából utaztam Banzba egy kerületkongresszusra. A régi kis fűkunyhóm telke mellett egy szép új Királyság-terem állt, melyet átmenetileg egy 1000 férőhelyes kongresszusi teremmé lehetett átalakítani. Amikor beléptem, egy testvér odarohant hozzám, megragadott, és sírva a vállamra borult. Mikor a testvér – Paul Tai – végre összeszedte magát, elmondta, hogy én tanulmányoztam az édesapjával 36 évvel azelőtt. Paul később  elolvasta édesapja könyveit, és elfogadta az igazságot. Elmondta, hogy vénként szolgál.

A kongresszus folyamán interjút készítettek velem a színpadon az üldözéssel kapcsolatban, melyet a kezdeti időkben kellett elszenvednünk Banzban. Nemigen maradt szem szárazon. A program után sok testvér odajött hozzám, átölelt és könnyes szemmel bocsánatot kért. Fiatal fiúkként kiüldöztek a falujukból, sértéseket kiabáltak, és köveket dobáltak rám. Az egyikük az a korábbi evangélikus lelkipásztor volt, aki felbujtotta őket ellenem. Ő Mange Samgar, aki ma már vénként szolgál. Milyen csodálatos találkozásra adott alkalmat az a kongresszus!”

MAGOK HAJTANAK KI A FÉLREESŐ TERÜLETEKEN

Pápua Új-Guineán sokan a Tanúkkal való közvetlen kapcsolatnak köszönhetően hallottak az igazságról. Mások a félreeső területekre eljutó igazság magvai segítségével ismerték meg az igazságot (Préd 11:6). Például 1970 körül a fiókhivatal rendszeres szántóföldi jelentést kapott egy ismeretlen személytől egy nem létező gyülekezetből,  egy azonosítatlan faluból, a távoli Sepik folyó vidékéről. A fiókhivatal megkérte Mike Fishert, egy körzetfelvigyázót, hogy járjon a dolog végére.

Mike így számol be róla: „Tíz órán át utaztam egy motoros kenuval szűk vízi utakon a szúnyograjokkal teli dzsungelen keresztül, hogy eljussak a faluba. Már későre járt, amikor megérkeztem és találkoztam a titokzatos levelezőnkkel – egy férfival, akit évekkel azelőtt egy másik területen kiközösítettek. Visszatért a falujába, megbánta a bűneit, és prédikálni kezdett az embereknek. A faluban több mint 30 felnőtt személy Jehova Tanújának hívta magát, közülük néhányan már alkalmassá váltak a keresztelkedésre. Nem sokkal ezután a bűnbánó férfit visszafogadták, és a csoportot hivatalosan elismerte a fiókhivatal.”

1992-ben egy másik körzetfelvigyázó, Daryl Bryon hallott egy félreeső faluról, ahol az emberek állítólag érdeklődtek az igazság iránt. Daryl ezt mondja: „80 kilométert mentem autóval, másfél órán át gyalogoltam a sűrű dzsungelben, majd egy kenuval újabb egy órán át eveztem felfelé a folyón. Meglepetésemre a tornyosodó hegyekkel körbevett folyóparton ott állt egy teljesen új épület, és ez a felirat volt rajta: »Jehova Tanúi Királyság-terme«.

Mintegy 25 érdeklődő jött össze a teremben minden vasárnap, hogy tanulmányozzák az Örökké élhetsz Paradicsomban a földön című könyvet. Mivel azt állították, hogy Tanúk, megkérdeztem tőlük, hogy rágnak-e bételdiót. »Á, dehogy – felelték. – Egy évvel ezelőtt abbahagytuk, amikor elfogadtuk az igazságot!« Nem is kell mondanom, mennyire örültem, amikor a fiókhivatal a körzetemhez csatolta ezt a csoportot.”

MÉG TÖBB MISSZIONÁRIUS

Az 1980-as és 1990-es évek pápua új-guineai tevékenységéhez nagyban hozzájárult az odaérkező, Gileádot  végzett megannyi misszionárius, szolgálati kiképzőiskolát végzett testvér, valamint az Angliából, Ausztráliából, az Egyesült Államokból, Finnországból, a Fülöp-szigetekről, Japánból, Kanadából, Németországból, Svédországból, Új-Zélandról és más országokból érkező különleges úttörő. Ez gyakran kétszeres áldásnak bizonyult, mivel ezek közül az evangéliumhirdetők közül néhányan később házasságot kötöttek, és az ugyancsak lelkes házastársuk csatlakozott hozzájuk a szolgálatban.

Az országba érkezésekor a legtöbb jövevény részt vett egy két-három hónapos tok-piszin vagy hiri-motu nyelvtanfolyamon. A tanulók minden délelőtt nyelvet tanultak, majd délután a szolgálatban átültették a gyakorlatba a tanultakat. Ennek a tanfolyamnak a segítségével sokuk már néhány hónapon belül tartalmas bibliatanulmányozásokat tudott vezetni, és előadásokat tudott tartani.

 Az új nyelv tanulása abban is segített nekik, hogy türelmesek és együtt érzők legyenek, amikor tanítják az írni-olvasni nem tudó embereket. Számtalan érdeklődőnek segítettek elsajátítani az Isten Szavának olvasásához szükséges alapszintű írni-olvasni tudást (Ézs 50:4). Ennek az lett az eredménye, hogy a hírnökök száma, mely 1989-ben 2000 volt, 1998-ra mintegy 3000-re nőtt, ami mindössze kilenc év alatt 50 százalékos növekedést jelent!

Noha ezen evangéliumhirdetők közül később sokaknak egészségi vagy más okok miatt el kellett menniük Pápua Új-Guineáról, maradandó örökséget hagytak maguk után. Ezeknek a drága testvéreknek az emléke még ma is melegséggel tölti el az emberek szívét, amiért hűséggel és szeretettel szolgáltak (Héb 6:10).

AZ ÉPÍTŐMUNKA FELGYORSÍTJA AZ ELŐREHALADÁST

Ahogy nőtt a Királyság-hírnökök száma, úgy nőtt az igény Királyság-termek, kongresszusi termek és kibővített fióklétesítmények iránt is. Hogyan elégítették ki ezeket az igényeket?

1975 előtt a kormány fennhatósága alatt lévő földhivatal rendszeresen elkülönített új földterületeket vallási célokra. Az érdekelt egyházak benyújtották az igényüket a telkekre, és egy kormány által megbízott bizottság előtt fejtették ki az indokaikat. A sikeres pályázó ingyen megkapta a telket, de ésszerű időn belül építenie kellett rá.

1963-ban a Nemzetközi Bibliakutatók Társasága a papság kemény ellenállása ellenére elnyerte Port Moresbyban egy nagyon jó minőségű ingatlan bérleti jogát. A domboldalon lévő telekről lélegzetelállítóan szép kilátás nyílt a Koki piacra és az égszínkék Korall-tengerre. Egy kétszintes fiókhivatal, valamint egy Királyság-terem épült ezen a telken. Az ezt követő telekengedélyek elnyerésekor Port Moresby területén még Sabamában, Hoholában, Gerehuban és Gordonban építettek Királyság-termeket.

 Gordonban a telek a városközpont közelében egy elegáns helyen volt, és eredetileg anglikán székesegyházat terveztek építeni rá. Ron Fynn, aki 25 évig szolgált Pápua Új-Guineán, így számol be a történtekről: „A nyilvános tárgyaláson a bizottság elnöke azt mondta az anglikán lelkésznek, hogy a bizottság nem örül annak, hogy az egyház már több területet is megszerzett magának, és annak sem, hogy gyakran nem a kívánt célra használja fel, hanem kereskedelmi célokra. Az elnök még hozzátette, hogy az anglikánok addig nem kapnak több földet, amíg a bizottság meg nem győződik arról, hogy az eddigi telkeket arra használják fel, amire kapták.

Ezután az elnök hozzám fordult, és érdeklődött a telekigényléseink felől. Azt mondtam neki, hogy elsődlegesen a Gordonban lévő »székesegyház« telke érdekelne minket. Az anglikán lelkész felpattant a helyéről, hogy tiltakozzon, de az elnök határozottan utasította őt, hogy üljön le. Így végig tudtam mondani a kérelmünket. Minden jelenlévő csodálkozására a bizottság a gyülekezetünknek ítélte a telket.”

Egy Királyság-terem és egy négyszintes fiókhivatal épült ezen a telken. Az új fióklétesítményt 1987. december 12-én adták át. A Kokiban lévő korábbi telket eladták. 2005 és 2010 között egy négyszintes lakóépületet, egy Királyság-termet és egy fordítói irodát építettek a fióklétesítményhez. Ezeket az épületeket 2010. május 29-én adták át.

Ma 89 Királyság-terem és egyéb összejöveteli hely van szerte az országban. Sok vidéki területen még ma is bokrokból és cserjékből készítik az összejöveteli helyeket, a nagyobb városokban lévőket azonban már modern építőanyagokból. Az újabb termek közül sokat építenek a Királyság-terem-építés szűkös anyagi helyzetű országokban program keretében. Ez a program 1999 óta működik Pápua Új-Guineán.

 ÁLLHATATOSAN KITARTANAK AZ AKADÁLYOK ELLENÉRE

A Pápua Új-Guineán létező sokféle vallás között szóbeli megegyezés volt arról, hogy hol tevékenykedhetnek az egyes missziók. Mindegyik egyházi csoportnak megvolt a maga területe, és elvárták, hogy más vallások e területek közelébe se merészkedjenek. Természetesen Jehova Tanúi mindenkivel megosztják a jó hírt, aki hallani szeretné, függetlenül attól, hogy hol él. Ez az állásfoglalás, és az, hogy sokan kedvezően fogadták az igazságot, feldühítette a papságot.

Norm Sharein ezt mondja erről: „Miután az Új-Britannia nyugati részén fekvő Kurmalak kicsiny szigetére költöztem, első látogatóim között egy anglikán lelkész volt. »Nincs joga az én területemen prédikálni. Az emberek itt már keresztények!« – mondta a lelkész.

Később láttam, amint szakadó esőben és nagy hullámok között az egyik bibliatanulmányozóm fatönkből kivájt csónakján kétségbeesetten evez a part felé. Valójában az életét kockáztatta azzal, hogy kint volt ilyen időben. Miután kihúzta a csónakját a partra, hevesen zihálva elmondta nekem, hogy csónakkal katolikusoknak egy nagy csoportja jön a helyi hitoktató vezetésével, hogy megverjenek. Nem volt hová futnom, s Jehovához fordultam bölcsességért és erőért.

Amikor megérkezett a csónakjuk, mintegy 15 férfi szállt partra pirosra festett arccal, mely nyilvánvaló jele volt gonosz szándékuknak. Ahelyett, hogy megvártam volna, hogy értem jöjjenek, lementem eléjük. Nem sokkal ezelőtt még meg voltam riadva, de mostanra elszállt a félelmem. Ahogy közeledtem, gyalázkodtak, remélve, hogy így majd okot adok a harcra, de én nyugodt maradtam.

A helyszínen ott volt egy másik bibliatanulmányozóm is, egy idősebb férfi, aki történetesen a sziget tulajdonosa volt. A legjobb szándékkal ezt mondta: »Jehova Tanúi  nem harcolnak. Gyerünk, üssék csak meg! Majd meglátják!«

»Hát ez meg kinek az oldalán van?« – gondoltam magamban, azt kívánva, hogy maradna inkább csendben.

Miután jó néhány percig érveltem a férfiaknak, javasoltam, hogy távozzanak, és jó szándékom jeléül a jobb kezemet nyújtottam a vezetőjük felé. Meglepődve körbenézett a többiekre, ők pedig rámeredtek. Majd kezet rázott velem. Ez feloldotta a feszültséget, és mindnyájan kezet fogtunk. Ezután nagy megkönnyebbülésemre továbbálltak. Akaratlanul is Pál Timóteuszhoz intézett szavai jutottak eszembe: ’Az Úr rabszolgája ne harcoljon, hanem legyen mindenkihez gyöngéd, olyan, aki visszafogja magát rossz körülmények között’” (2Tim 2:24).

Berndt Andersson felidézi, hogy az egyik hegyvidéki faluban az evangélikus lelkipásztor és egy másik faluból érkező körülbelül 70 fős csőcselék megpróbálta elűzni a Tanúkat, és lerombolni a Királyság-termüket. Berndt elbizonytalanította a csőcseléket, amikor kiment eléjük a faluból, hogy találkozzon velük. Odament a lelkipásztorhoz, és megkérdezte, hogy miért mondja az evangélikus misszió, hogy Isten neve Anutu, egy olyan helyi név, melyet a névleges kereszténység némely misszionáriusa is elfogadott. A lelkipásztor azt mondta, hogy benne van a Bibliában, erre Berndt megkérdezte, hogy hol. A lelkipásztor kinyitotta a Bibliáját, és amikor világossá vált, hogy nem talál ilyen írásszöveget, Berndt megkérte, hogy olvassa el a Zsoltárok 83:18-at. Miután segítséget kapott, hogy megtalálja a Zsoltárok könyvét, elkezdte hangosan olvasni a verset. Amikor Jehova nevéhez ért, becsapta a Bibliát és így kiáltott fel: „Ez hazugság!” De mire felismerte, hogy épp az imént ítélte el a saját Bibliáját, már késő volt. E jelenet után a követői közül sokan már másképp viszonyultak a Tanúkhoz.

 Az is előfordult, hogy vallási ellenségeskedők felgyújtottak bokrokból és cserjékből épült Királyság-termeket; ez történt az Agi nevű faluban is, Milne Bay tartományban. Ám az egyik gyújtogató, aki részeg volt ennél a támadásnál, utólag mélyen megbánta a tettét. Sőt később felkereste a testvéreket, elfogadta a bibliatanulmányozást, és úttörő lett. Ráadásul a Tanúk felajánlották neki, hogy nyugodtan használhatja az úttörők házát, mely az újra felépített terem szomszédságában állt. Így éppen azon a helyen lett gondnok, ahol korábban a bűntettet elkövette!

Mára a vallási üldözés alábbhagyott. „A béke időszakába léptünk – mondja Craig Speegle. – Ám felütötte a fejét egy másik probléma, a raskoloknak nevezett huligánok és tolvajok által elkövetett erőszak. Ezért a veszélyes területeken való tanúskodáskor a testvérek csoportokban maradnak, és szemmel tartják egymást.”

 Adrian és Andrea Reilly misszionárius házaspár erről számol be: „Segítséget jelent, ha tudják, hogy Tanúk vagyunk.” Adrian így folytatja: „Vásárláskor éppúgy, mint prédikáláskor bölcs dolog irodalmat vinni magaddal. Persze ez nem garantálja, hogy biztonságban leszel, de segítség lehet, mert Jehova szolgájaként azonosít téged. Egyszer lerobbant az autóm Lae egyik veszélyes környékén. Egyedül voltam, és kisvártatva ijesztő külsejű fiatalok bandája gyűlt körém. Ám szerencsére ketten felismertek, mivel korábban beszélgettem velük a Bibliáról. Ők felszólaltak az érdekemben. Az egész csapat ahelyett, hogy bármit is ellopott volna tőlem, vagy kárt tett volna bennem – nagy meglepetésemre és megkönnyebbülésemre –, segített eltolni a lerobbant autómat a mintegy fél kilométerre lévő misszionáriusotthonig.”

Egy másik esetben egy testvérnő épp a piacon volt, amikor késekkel felfegyverzett raskolok ezt suttogták neki: „Adja ide a táskáját.” A testvérnő ezt azonnal megtette, ők pedig elfutottak. Néhány perccel később visszajöttek, és bocsánatot kérve visszaadták a táskáját, mindazzal együtt, ami benne volt. Miért? Amikor kinyitották a táskát, és látták, hogy a Bibliája és egy Érveljünk! könyv van benne, vétkesnek érezték magukat azért, amit tettek.

KÜLÖNFÉLE PRÉDIKÁLÁSI MÓDSZEREK

„Mindenhol prédikáltunk, ahol csak emberekkel találkoztunk. Beszéltünk velük a falvaikban, az otthonaikban, a kertjeikben, a piacokon és a bozótos ösvények mentén. Beszéltünk a halászoknak a tengerpartokon és a folyók partszakaszain. Eleinte egy világatlaszt is magunkkal vittünk, hogy meg tudjuk mutatni az elszigeteltebb területeken élőknek, hogy honnan jöttünk. Ez  fontos volt, mivel előfordult, hogy repülővel érkeztünk, és a falusiak, akik mit sem tudtak a külvilágról, azt gondolták, hogy az égből pottyantunk le hozzájuk! Megmutattuk nekik, hogy mi csupán a földnek egy másik részéről érkeztünk” – emlékszik vissza Elsie Thew, aki 1958-tól 1966-ig szolgált a férjével, Bill-lel Pápua Új-Guineán.

Pápua Új-Guineán sok falvat csak csónakkal vagy kenuval lehet elérni, mivel ezek a falvak elszórtan helyezkednek el az elnyúló tengerpart és a számos folyópart mentén. Steve Blundy felidézi: „Egy idős férfi, Daera Guba testvér Hanuabadából, Port Moresbyból származott, és nagyon értett a vízi járművekhez. Volt két kivájt fatörzse, melyet a háza alatt tartott, és én az úttörőtársammal segítettem neki beszerezni a még hiányzó faanyagot egy puapua megépítéséhez, mely a katamaránnak egy ott használt változata. A vitorlája vászonból készült. A kapitányunk Daera volt, és a legénységhez két-három hanuabadai testvér tartozott. Jó néhány utat  megtettünk, hogy meglátogassuk a Port Moresby közelében fekvő part menti falvakat.”

Az 1960-as évek végén Berndt Andersson a feleségével együtt Új-Írország csodálatos szigetén szolgált, mely a főszigettől mintegy 650 kilométerre, északkeletre helyezkedik el. Berndt ezt írja: „Az emberek eljöttek a közeli kis szigetekről, és megkértek minket, hogy látogassuk meg őket. Ehhez csónakra volt szükségünk, ami a havi csekély költségtérítésünket figyelembe véve megvalósíthatatlan álomnak tűnt. Volt egypár deszkánk egy fészerben, de közel sem volt elég ahhoz, hogy egy csónakot építsünk belőle. Így hát imában Jehova elé tártuk a dolgot. Majd egyszer csak, teljesen váratlanul egy laei testvér 200 dollárt küldött nekünk, hogy segítsen eljutnunk a külső szigetekre. Most már képesek voltunk egy csónakot építeni, melynek a Pioneer (Úttörő) nevet adtuk, ám nem volt motorja. Megint az a kedves testvér gondoskodott a szükséges pénzről, hogy ez  alkalommal egy kis farmotort tudjunk beszerezni a csónakra. Most már válaszolhattunk a felhívásra, hogy látogassuk meg ezeket a festői szigeteket!”

1990 tájékán egy körzetfelvigyázó, Jim Davies három másik testvérrel azt tervezte, hogy tanúskodni fog egy menekülttáborban, messze fent a Fly folyónál, Indonézia határához közel. A testvérek megszervezték az elszállásolásukat egy érdeklődő asszonynál, akinek a férje a tábor második felelős embere volt. Jim ezt mondja: „Az út felfelé a Fly folyón csaknem két órán át tartott a motoros kenunkkal. Körülbelül reggel kilenc órakor érkeztünk meg egy tisztáshoz a dzsungelben, ahol láttunk egy földutat, mely elvezetett a távolban lévő táborig. A tisztáson vártuk, hogy felvegyenek minket.

Végül délután öt órakor felbukkant egy jármű. Felpakoltuk a holmijainkat, felszálltunk, és mindössze alig száz métert haladtunk, amikor a kormányösszekötő rudazat meghibásodott! A sofőr higgadtan kiderítette, hogy mi a probléma, elővett némi kerítésdrótot, az autó alá csúszott, és összedrótozta a szétesett alkatrészeket. »Na ezzel nem jutunk messzire« – gondoltam. – De tévedtem, mert a drót kibírta az ötórás utat. Az út olyan rossz volt, hogy a négykerékmeghajtás végig be volt kapcsolva. Ám sokszor beleragadtunk a sárba, ahonnan ki kellett tolnunk az autót. Este tízkor érkeztünk meg kimerülten és tetőtől talpig sárosan.

Három napig tanúskodtunk a táborban, mely a dzsungelnek egy jókora területén elszórtan helyezkedett el. Az összes irodalmunkat elterjesztettük. Egy kiközösített férfival is találkoztunk, aki kifejezte a vágyát, hogy szeretne visszatérni Jehovához. Nagy örömünkre később értesültünk róla, hogy valóban visszajött a szervezethez. Ma már a felesége és néhány gyermeke is az igazságban van. Az az érdeklődő asszony  is megkeresztelkedett a férjével, aki kedvesen elszállásolt minket.”

KÖRZETMUNKA A SEPIK FOLYÓN

A több mint 1100 kilométer hosszú Sepik folyó olyan, mint egy nagy barna kígyó, mely a hegyvidékről kanyarog a tengerig. Egyes helyeken annyira széles, hogy alig lehet ellátni az egyik parttól a másikig. Olyan, mint egy nagyszerű autópálya, melyen rendszeresen utaznak testvérek, beleértve az utazófelvigyázókat és a feleségüket. Csatlakozzunk most egy körzetfelvigyázóhoz és a feleségéhez, amint e hatalmas folyó mentén ellátogatnak a gyülekezetekhez.

Warren Reynolds ezt írja: „Wewak városából feleségemmel, Leann-nel kora reggel útra kelünk az autónkkal, és magunkkal visszük a 3,5 méteres alumíniumból készült kétevezős csónakunkat, melyet az autónk tetőcsomagtartójára rögzítünk. A háromórás út után, melyet többnyire négykerékmeghajtással teszünk meg, néhány napra leparkolunk az autónkkal a folyónál, hogy majd ezután a folyón felfelé haladva meglátogassuk a Sepik mellékágai mentén fekvő négy falu mintegy 30 hírnökét.

Megpakoljuk a lapos fenekű csónakunkat, és beindítjuk a 25 lóerős farmotort, majd elindulunk fölfelé. Egy órával később áthajózunk a Yuat folyóra, mely a Sepik egyik mellékága, és további két órát utazunk Biwat faluig. Ott a testvérek és a bibliatanulmányozóik kedvesen fogadnak minket, kihúzzák a kenunkat a partra, és az egyik házuknál helyezik el. Egy banánból és kókusztejből készült étel elfogyasztása után mindannyian nekilátunk egy kétórás gyalogútnak a mocsaras dzsungelen keresztül, ahol a hírnökök mutatják az utat, és segítenek vinni a csomagjainkat. Végül megérkezünk egy Dimiri nevű kis faluba, ahol a szomjunkat kókusztejjel oltjuk, s egy cölöpre épített, cserjékből és bokrokból készült  házban felszereljük a szúnyoghálónkat és az ágyunkat. Főtt jamszgyökeret fogyasztunk vacsorára, és végül lefekszünk aludni.

Ezen a környéken, három faluban 14 hírnök él. Az ezt követő napokban minden faluban tanúskodunk, és sok érdeklődő személyt találunk. Abban az örömben is részünk lehet, hogy láthatjuk, amint két bibliatanulmányozó törvényesíti a kapcsolatát, házasságot köt, és így alkalmassá válik arra, hogy Királyság-hírnökként szolgáljon. A többi hírnök egyszerű esküvői ebédet készít jamszgyökérből, szágópálmából, ehető levelekből és két csirkéből.

Felpezsdítő látni, hogy vasárnap 93 falubeli hallgatja meg a nyilvános előadást! Az összejövetel után teli  hátizsákokkal a déli napsütésben visszaindulunk Biwatba, ahol letesszük a csomagjainkat egy bibliatanulmányozónál, és megyünk tanúskodni. Sokan fogadnak el irodalmat, egyesek bibliatanulmányozást is. Este a tűz köré kuporodva étkezünk az egyik bibliatanulmányozónál, a füst pedig távol tartja tőlünk a szúnyogok raját.

Másnap kora reggel visszamegyünk a csónakunkhoz, vízre szállunk, és elindulunk a reggeli ködben, elbűvölve a madárvilágtól és a vízben csobbanó halak látványától. Az ellenkező irányban áruval megrakott bambusztutajokon családok haladnak el mellettünk csendesen a helyi piacra tartva.

Amikor visszatérünk az autónkhoz, újratöltjük a csónakunkat üzemanyaggal, pótoljuk az ivóvizünket és más készletünket. Majd újra vízre szállunk, hogy ezúttal  meglátogassunk 14 hírnököt Kambotban. Két órával később egy trópusi felhőszakadásnak köszönhetően bőrig ázva érkezünk meg. Kambotból felfelé haladunk a folyón, és most a csónakunk tele van hírnökökkel. A folyó két oldalán fekvő nagy faluba igyekszünk. Késő délutánig tanúskodunk ezeknek a hálás személyeknek. Visszafelé az úszó bambuszstégükön álldogáló embereknek is prédikálunk. Reggel látták, hogy felfelé evezünk a folyón, és már várták a visszatérésünket. Mivel ezen az eldugott helyen pénzt ritkán látni, a falusiak hálából a látogatásunkért és a náluk hagyott traktátusokért élelmet adományoznak nekünk – kókuszdiót, tököt, füstölt halat és banánt. Alkonyodóban már Kambotban vagyunk, és megfőzzük ezeket az ételeket.

Kambotban az összejöveteli helyként szolgáló ház cölöpökön áll, mint minden ház a környéken. Az esős évszak idején, amikor az egész területet elárasztja a víz, az emberek a kenuikkal egészen az összejöveteli hely lépcsőjéig eveznek. A látogatásunk egy nyilvános előadással ér véget, melyen 72-en vesznek részt, még olyanok is, akik ezért ötórás gyalogutat tettek meg.

Miután megérkezünk a körzetmunkához használt autónkhoz, felerősítjük a csónakot a tetejére, és háromórás utat teszünk meg hazafelé. Útközben drága testvéreinkre és testvérnőinkre gondolunk, akik a Sepik folyó mentén élnek. Jehova irántuk érzett szeretetén is eltűnődünk, mely abból is kitűnik, hogy a szervezete mekkora erőfeszítést tesz, hogy szellemileg jól tápláltak legyenek. Micsoda kiváltság, hogy ilyen csodálatos családhoz tartozhatunk!”

MEGKÜZDENEK A GONOSZ SZELLEMEKKEL

Bár a pápua új-guineaiak nagy százaléka kereszténynek vallja magát, sokan a hagyományos hitnézetekhez is ragaszkodnak, melybe az ősök imádata és a gonosz szellemektől  való félelem is beletartozik. Egy útikönyv szerint az utóbbi években „reneszánszát éli a fekete mágia és a boszorkányság”. Ezért az emberek a betegséget és a halált kuruzslóknak vagy az ősök szellemeinek tulajdonítják.

Ilyen környezetben a bibliai igazság valóban felszabadító hatású. Még egyes kuruzslók is felismerik Isten Szavának erejét, felhagynak a gyakorlataikkal, és az igaz imádathoz térnek. Nézzünk erre két példát:

Soare Maiga Port Moresbytól egy körülbelül 50 kilométerre fekvő faluban élt, és a spiritiszta erők nagy félelemben tartották. Soarét kíváncsivá tették Jehova Tanúi hitnézetei, és kezdett eljárni a csoportos bibliatanulmányozásaikra. Nem sokkal később elfogadta az igazságot, és felhagyott korábbi gyakorlataival. Azonban amikor megpróbálta kidobni a spiritiszta tárgyait, valamilyen rejtélyes módon mindig visszakerültek hozzá! De Soare eltökélte, hogy ’ellenáll az Ördögnek’, így egy nap minden kelléket beletett egy zsákba, nehezékként egy követ erősített rá, és belehajította a tengerbe Port Moresbynál (Jak 4:7). Ezután már nem kerültek vissza hozzá a spiritiszta tárgyai. Ezt követően ez a bátor férfi az igaz Isten, Jehova buzgó Tanújává vált.

 Kora Leke boszorkánysággal és gyógynövényekkel gyógyította a betegeket. Ám amikor ez a férfi elkezdte tanulmányozni a Bibliát, küzdelmet jelentett neki, hogy megszabaduljon egy szellemtől, aki segítette őt boszorkányos varázslataiban. Soaréhoz hasonlóan Kora szintén elhatározta, hogy teljesen felhagy a démonokhoz kötődő tevékenységeivel, és Jehova segítségével ez sikerült is neki. Később általános és különleges úttörőként is szolgált. Ez a lojális testvér még idős korában is, amikor már a lábai alig bírták, rendületlenül megosztotta a jó hírt embertársaival.

Hogyan jutott el a kedvenc tanúskodóhelyére? A testvérek a legalkalmasabb kéznél levő eszközön, egy talicskán szállították oda. Később egy fiókhivatalban szolgáló leleményes testvér kedvesen készített neki egy kerekes széket, melyhez egy szék fémvázát, biciklikerekeket, az üléshez pedig vászont használt. Új keletű közlekedési eszköze nagyobb önállóságot biztosított Korának, és ezzel teljes mértékben élt is! Micsoda lelkesítő példák ezek az idős testvérek, és milyen melegséggel tölthetik el Jehova szívét! (Péld 27:11).

ÍRNI ÉS OLVASNI TANÍTJÁK AZ EMBEREKET

„Mindazt, amit régebben megírtak, a mi oktatásunkra írták meg” – olvashatjuk a Róma 15:4-ben. Nyilvánvaló, hogy Isten azt szeretné, ha a népe tudna írni és olvasni. Ezért, ahogy már szó volt róla, Jehova Tanúi Pápua Új-Guineán óriási erőfeszítést tesznek, hogy megtanítsák az embereket írni és olvasni.

 Ez persze nehéz feladat lehet, különösen az időseknek. De ha a tanulmányozó készséges szívű, akkor a siker általában nem marad el. Valóban elmondható, hogy Isten Szava erőteljes hatást tud kifejteni még a legegyszerűbb és a legiskolázatlanabb emberek életére is.

Figyeljük meg Save Nanpen, egy fiatalember példáját, aki a Sepik forrásvidékéről származik. Amikor Save elköltözött Laéba, életében először kapott ízelítőt a nyugati világ kultúrájából, mely hihetetlenül különbözött a sajátjától. Továbbá itt találkozott Jehova Tanúival, akik megosztották vele a Királyság reménységét. Save szívét megérintették a hallottak, elkezdett járni az összejövetelekre, és nem sokkal később alkalmassá vált arra, hogy kereszteletlen hírnök legyen. Mégis vonakodott megtenni a következő lépést, a keresztelkedést. Miért? Megígérte Jehovának, hogy addig nem keresztelkedik meg, míg nem képes saját maga olvasni a Bibliát. Így hát szorgalmasan tanulmányozott, és elérte szellemi céljait.

Az írástudatlanság még ma is mindennapos, de már számos helyen létrehoztak világi iskolákat, ahová a Tanúk gyermekei is járnak. Sőt, ami azt illeti, a fiataljaink gyakran az írni és olvasni tudás mintaképei, ami nagymértékben a jó szülői nevelésnek és az összejöveteleken, például a teokratikus szolgálati iskolán kapott képzésnek köszönhető.

A BIBLIAI IGAZSÁG ÁTFORMÁLJA AZ EMBEREK ÉLETÉT

Pál apostol ezt írta: „Hadviselésünk fegyverei . . . nem testiek, hanem az Isten által hatalmasak erődítések lerontására” (2Kor 10:4). Van, hogy mindössze egyetlen írásszöveg óriási hatást fejt ki. Ez igaz volt egy Elfreda nevű asszony esetében is. Miután megmutatták neki Isten nevét a wedau nyelvű Bibliájában, ő utánanézett egy enciklopédiában, s az megerősítette, amit a Biblia Isten nevéről mond. „Jehova Tanúi tanítják az igazságot” –  gondolta magában. Azonban a férje, Armitage nem foglalkozott a Tanúkkal. Alkoholista volt, bételdiót rágott és dohányzott, valamint heves vérmérsékletű volt.

Miután Armitage nyugdíjba ment Laéban, a feleségével, Elfredával Alotauba költözött Milne Bay tartományba, ahol nem voltak Tanúk. Időközben Elfreda előfizetett Az Őrtorony és az Ébredjetek! folyóiratra, és levelezés útján tanulmányozta a Bibliát Kaylene Nilsennel, egy úttörővel. „Elfreda minden héten hűségesen elküldte nekem a válaszait” – mondja Kaylene.

Később a Gileádot végzett Geordie és Joanne Ryle, Milne Baybe kapta a megbízatását. Meglátogatták Elfredát, hogy buzdítsák őt, és részt vegyenek vele a szolgálatban. Geordie így részletezi: „Armitage megkért, hogy tanulmányozzam vele a Bibliát. Kétes hírneve miatt azon tűnődtem, hogy mi lehet az indítéka. Ám miután egy hónapja tanulmányoztunk, meggyőződtem az őszinteségéről. Később megkeresztelkedett és idővel kisegítőszolga lett.” Ma már családjának három nemzedéke az igazságban van. Az unokája, Kegawale Biyama – akit már korábban idéztünk – a fiókbizottságban szolgál Port Moresbyban.

Don és Shirley Fielder, amikor Hulában úttörőszolgálatot végzett, bibliatanulmányozást kezdett Alogi és Renagi Palával. Don ezt írja erről: „Alogi tolvaj volt és mindig verekedett. Egy trópusi betegségtől a bőre visszataszító látványt nyújtott, a szájának egy része pedig szétmállott egy trópusi fekélytől. Ráadásul a feleségével együtt bételdiót rágtak, s ettől a megsötétedett foguk közti rések gyakran vérvörösek voltak. Senki nem gondolta volna, hogy Alogi vonzódni fog az igazsághoz. Mégis a feleségével együtt érdeklődést mutatott, eljöttek az összejöveteleinkre, és csendben leültek hátul.

Hat hónap leforgása alatt rendkívüli változást figyeltünk meg Aloginál – folytatja Don. – Abbahagyta a lopást,  a verekedést, és már nem volt veszekedős. Renagival együtt fizikailag is megtisztították magukat, és közreműködtek az összejöveteleken. A jó hírt is kezdték megosztani másokkal. Egy maroknyi kis csoporttal együtt tulajdonképpen ők voltak az első hírnökök Hula környékén.”

Abel Warak Új-Írországban lakott, és leprás volt. Ettől a keze és a lába érzéketlenné vált. Amikor először hallott az igazságról, alig bírt járni, és életkedve sem volt. Az igazság azonban teljesen megváltoztatta a hozzáállását. Reményt adott neki, megújította az erejét, és örömmel töltötte el. Egy bizonyos idő után még úttörőszolgálatot is tudott végezni. Abel korábban halászni járt, hogy így egészítse ki a táplálékát. De mivel a lábfeje össze volt gémberedve, már nem tudott gyalogolni a zátonyon. A testvérek viszont vettek neki egy térdig érő gumicsizmát. Biciklizni is megtanult, ami lehetővé tette, hogy a jó hírt messzebbre is elvigye. Néha még 100 kilométert is biciklizett, hogy nyomon tudja követni az emberek érdeklődését. Egy alkalommal, azért hogy meghívjon egy érdeklődő férfit az Emlékünnepre, 145 kilométert tett meg kerékpáron, és ez csak az odaút volt!

’Jehova ismerete’ olykor még az állatias jellemvonású embereknek is segít jelentős változtatásokat tenni (Ézs 11:6, 9). Például 1986-ban, két Banz környéki faluból körülbelül 60-an jöttek el Laéba egy kerületkongresszusra, és leültek az első sorokban. Ezek a hegyi emberek már régóta ellenségek voltak, és gyakran harcoltak egymással. De miután  hallották a jó hírt a különleges úttörőktől, úgy döntöttek, hogy békét kötnek. Az ilyen tapasztalatok felidézik bennünk a Zakariás 4:6-ban feljegyzett szavakat: „»Nem katonai erővel, nem is hatalommal, hanem az én szellememmel« – ezt mondja a seregek Jehovája.” Ugyanez a szellem indít sok őszinte embert arra, hogy összhangban éljen a Biblia erkölcsi irányadó mértékeivel.

TISZTELIK ISTEN AJÁNDÉKÁT, A HÁZASSÁGOT

Sok országban megszokott, hogy a helyi szokások és a kereszténység egyházai semmibe veszik a házasságra vonatkozó szentírási álláspontot (Máté 19:5; Róma 13:1). Pápua Új-Guineán sincs ez másként. Ezért azoknak, akiknek élettársuk van, vagy poligámiában élnek, ám szeretnék elnyerni Jehova tetszését, óriási változtatásokat kell tenniük az életükben. Figyeljük meg Francis és a felesége, Christine esetét.

Amikor Francis eljött a hadseregtől, különvált a feleségétől. Christine és a két lányuk visszament a Milne Bay tartományhoz tartozó Goodenough szigetre, ahol Christine szülőfaluja volt. Francis pedig visszatért Mount Hagenba. Ott végül összeköltözött egy másik asszonnyal és annak gyermekeivel. Eljártak az Isten Gyülekezetei egyházba. Idővel Francis élettársa kapcsolatba került a Tanúkkal, és elkezdte tanulmányozni a Bibliát. Később Francis is érdeklődést mutatott, és nem sokkal rá már mindketten eljártak a keresztény összejövetelekre.

Francis szeretett volna Királyság-hírnök lenni, amihez rendeznie kellett a családi életét. Imában Jehova elé tárta a dolgot, majd beszélt az élettársával. Az asszony a gyermekeivel elköltözött tőle, Francis pedig elment Christine-hez, akitől már hat éve külön élt. Érthető, hogy Christine a rokonaival együtt enyhén szólva meglepődött, amikor meglátta őt. Az Írásokból Francis  kedvesen elmagyarázta nekik, mi mindent szeretne megtenni ahhoz, hogy elnyerhesse Jehova helyeslését. Majd megkérte a feleségét, hogy a gyermekeikkel együtt költözzön vissza Mount Hagenba, hogy újra egy család lehessenek. Mindannyian csak ámultak, mennyire megváltozott Francis. Christine igent mondott férje kérésére. Francis pedig anyagi támogatást nyújtott felesége családjának, viszonzásként mindazért, amit a családtagok a feleségéért és a gyermekeiért tettek az elmúlt hat év alatt.

Miután Christine visszatért Mount Hagenba, ő is elkezdte tanulmányozni a Bibliát, amihez meg kellett tanulnia olvasni. Időközben leszokott a bételdió rágásáról és a dohányzásról is. Ez a házaspár ma már Jehova önátadott szolgája.

TEREMTŐJÜKET DICSŐÍTŐ GYERMEKEK

Pápua Új-Guineán sok gyermek nagyszerűen tanúskodik azáltal, hogy bátran ragaszkodik a Biblia alapján kiiskolázott lelkiismeretéhez. Például 1966 elején egy általános iskolai tanárnő azt mondta hét helyi Tanú-gyereknek, hogy tisztelegniük kell a zászló előtt a következő héten megtartandó ünnepségeken. Amikor elérkezett az idő, a körülbelül 300 összegyűlt diák előtt mind a hét gyermek megtagadta a tisztelgést. Ezért kizárták őket az iskolából, annak ellenére, hogy a szüleik írásban kérték, hogy a gyermekeiket mentsék fel az ünnepség alól. Egy vén a helyi gyülekezetből fellebbezett a kormány tisztviselőinél Pápua Új-Guineán és Ausztráliában is.

Március 23-án Pápua Új-Guinea ausztrál főtisztviselője felhívta az iskola vezetőségét, és utasította, hogy azonnal vegye vissza a gyermekeket az iskolába. Így az igaz imádat kisebb jogi győzelmet aratott. Pápua Új-Guinea kormánya továbbra is elismeri a gyermekek azon jogát, hogy lelkiismereti okokból tartózkodjanak a zászló előtti tisztelgéstől.

 „Kisgyermekek és csecsemők” más módokon is dicsőíthetik Jehovát (Máté 21:16). Figyeljük meg a hegyvidékről származó Naomi példáját, akinek a szülei, Joe és Helen nem voltak az igazságban. Naomi úgy háromévesen, körülbelül egy évig Laéban lakott Helen nővérénél, egy buzgó Tanúnál. A nagynénje rendszeresen elvitte Naomit tanúskodni, gyakran a vállán átvetett táskájába téve őt. Így Naomi megismerte a Királyság-reménységet, ami főleg annak volt köszönhető, hogy a nagynénje ügyesen felhasználta Az én könyvem bibliai történetekről című könyv képeit.

Amikor Naomi visszakerült a szüleihez, fogott egy Tanúktól származó kiadványt, kiment a házból, és hangosan bekopogtatott az ajtón. „Gyere be!” – kiáltottak ki a szülei. A kislány belépve így szólt: „Jó napot. Én Jehova Tanúja vagyok, és azért jöttem, hogy a Bibliáról beszéljek.” Joe és Helen csodálkozva meredtek Naomira, aki így folytatta: „A Biblia azt mondja, hogy a föld paradicsom lesz, és egy Király, Jézus fog uralkodni felettünk. Minden, amit magunk körül látunk, Jehova keze műve.”

Joe és Helen megrökönyödött. „Mit fognak gondolni a szomszédok?!” – fakadt ki Joe a feleségének. „Jobb lesz, ha holnap nem engeded, hogy kimenjen a házból.”

Másnap, mialatt a szülei kint üldögéltek, Naomi hangosan kopogtatott a szobája falán. „Gyere ki” – mondta Joe. Amikor Naomi előbukkant, elkezdett egy másik bevezetőt: „Jó napot. Én Jehova Tanúja vagyok, és azért jöttem, hogy prédikáljak. A jó emberek örökké élnek majd a földön, de azok nem lesznek a paradicsomban, akik haragosak és rossz dolgokat tesznek.” Helen elszégyellve magát könnyekre fakadt, Joe pedig elviharzott, és lefeküdt aludni.

Aznap éjjel Joe-t a kíváncsisága nem hagyta nyugodni, átlapozta a régi King James Bibliáját, és rátalált Jehova nevére. Másnap reggel ahelyett, hogy munkába indult  volna, írt egy levelet a Tanúknak, majd 40 kilométert utazott Mount Hagenig, hogy otthagyja a levelet a Királyság-teremnél.

A testvérek elmentek Joe és Helen otthonához, és megbeszélték, hogy rendszeresen tanulmányozni fogják velük a Bibliát. Helent olvasni is megtanították. Végül mindketten megkeresztelkedtek, és Helen segíteni tudott más bibliatanulmányozóknak megtanulni olvasni. Mindez annak volt köszönhető, hogy egy kislány szíve túlcsordult Jehova dicséretétől!

ERŐFESZÍTÉSEK, HOGY ELJUSSANAK AZ ÖSSZEJÖVETELEKRE

A világ egyes részein a testvérek zsúfolt, szennyezett levegőjű autópályákon vagy tömött metrókon utaznak,  hogy eljussanak az összejövetelekre és a kongresszusokra. De Pápua Új-Guineán gyakran az okoz nehézséget, hogy nincsenek jó utak és megfelelő közlekedés sincs. Ezért sok család az útnak legalább egy részét gyaloglással vagy kenuval kell, hogy megtegye, vagy akár mindkettővel. Például a hírnökök a gyermekeikkel rendszeresen több mint 160 kilométert gyalogolnak csúszós utakon a csipkézett hegyeken keresztül, hogy részt vehessenek az éves kerületkongresszuson Port Moresbyban. A fárasztó, egy héten át tartó útjuk a világhírű Kokoda ösvényen keresztül vezet, mely sok keserű csatának volt színhelye a II. világháborúban. Visznek magukkal ételt, főzőedényeket, ruhaneműt és a kongresszushoz szükséges egyéb eszközöket is.

Az elszigetelt Nukumanu-szigeteken élő testvérek legtöbbször a 800 kilométerre, nyugatra lévő Rabaulban vesznek részt az évenként megtartott kongresszusokon. Jim Davies így számol be erről: „Van, hogy hat héttel korábban indulnak, hogy biztosan időben odaérjenek, mivel nem megbízhatóak a hajójáratok. A hazafelé vezető út is teljesen kiszámíthatatlan lehet. Egyszer az egyetlen Nukumanuba tartó hajó, szükséges javítások elvégzése miatt, kerülő utat téve Ausztráliába ment, ám a tulajdonosoknak anyagi gondjaik támadtak. Így hát a testvérek csak több mint hat hónappal később értek haza! Igaz, ez egy szélsőséges eset volt, de a több hetes késések egyáltalán nem szokatlanok, melyek következtében a hírnököknek a Tanú-társaiknál vagy a rokonaiknál kell vesztegelniük.”

A MISSZIONÁRIUSOK NAGYSZERŰ PÉLDÁJA

Óriási alkalmazkodást kívánhat meg a misszionáriusoktól egy olyan idegen országban szolgálni, ahol az életszínvonal esetleg alacsonyabb az otthon megszokottnál. Ám sokuk példája azt mutatja, hogy lehetséges ez  az alkalmazkodás, a helybéli emberek pedig ezt általában nagyra értékelik. Egy asszony Pápua Új-Guineán ezt mondta arról a két misszionárius testvérnőről, akik tanulmányoztak vele: „A bőrük fehér, de a szívük olyan, mint a mi szívünk.”

Néhány misszionárius az utazómunkában szolgál. Ahhoz, hogy meg tudják látogatni a gyülekezeteket, bármilyen közlekedési eszközt igénybe kell venniük, ami csak rendelkezésükre áll. Ez Edgar Mangoma esetére is igaz volt. Körzeteihez tartozott a Fly folyó és a Murray-tó területe is. Így számol be róla: „Kenun közelítettem meg a tavon lévő két gyülekezetet, hogy kiszolgáljam őket. Volt, hogy az utat motoros kenuval tettem meg, de volt, hogy motor nélkülivel. Ez utóbbival nyolc teljes órán át tartott az út, hogy eljussak az egyik gyülekezettől a másikig. Általában három-négy testvér kísért el, pedig tudták, hogy miután kitettek engem, az egész visszautat is evezve kell megtenniük. Igazán értékeltem őket!”

A misszionáriusok jó példája, beleértve az alázatukat és az emberek iránti szeretetüket, kiváló tanúskodást eredményez. Az egyik körzetfelvigyázó ezt írta: „A falusiak meglepődtek, amikor látták, hogy az érdeklődők otthonában tartózkodom, és együtt eszem velük. A helyiek közül egyesek még meg is jegyezték nekem: »Ti őszintén imádjátok Istent. A mi lelkipásztoraink nem keresik a társaságunkat, de ti igen.«”

Vajon a külföldi testvérnők nehéznek találják, hogy megszokják az életet Pápua Új-Guineán? Ruth Boland, aki elkísérte a férjét, Davidet az utazómunkába, így számol be erről: „Az első pár hónap nagyon nehéz volt.  Sokszor éreztem úgy, hogy feladom. De örülök, hogy nem tettem, mert igazán megszerettem és kezdtem értékelni a testvéreket és testvérnőket. A férjemmel egyre kevesebbet gondoltunk magunkra, ellenben másokra egyre többet. Az öröm, melyet kezdtünk érezni, valóban páratlan volt. Anyagi téren nem volt semmink, de szellemileg gazdagok voltunk. Számtalan velünk történt esetben éreztük Jehova segítő kezét; nemcsak a jó hír terjesztésében, hanem a személyes életünkben is. Amikor anyagi értelemben semmid sincs, akkor támaszkodsz igazán Jehovára, és akkor tapasztalod az áldását.”

POLGÁRHÁBORÚ A BOUGAINVILLE SZIGETEN

1989-ben a hosszú ideje forrongó szeparatista mozgalom végül nagyszabású polgárháborút robbantott ki a Bougainville szigeten. A 12 éven át tartó harcok során mintegy 60 000 embernek kellett elhagynia az otthonát, és 15 000-en meghaltak. A kitelepített személyek között sok hírnök is volt, akiknek a legtöbbje Pápua Új-Guinea más területein telepedett le.

Dan Ernestet, egy úttörőt – röviddel azelőtt, hogy elhagyta a szigetet – a Bougainville Forradalmi Hadsereg (BRA) katonái elfogtak, és egy nagy raktárba vittek. Dan ezt mondja: „A raktárban volt egy BRA tábornok. Egyenruhát viselt, melyen kitüntetések voltak, az oldalán pedig egy kard lógott.

– Maga Dan Ernest? – kérdezte.

– Igen – válaszoltam.

– Azt hallottam, maga a Pápua Új-Guinea védelmi haderőinek a kéme – mondta.

Amikor kezdtem elmagyarázni, hogy Jehova Tanúi nem foglalnak állást egyetlen ország harcaiban sem, ő félbeszakított, és ezt mondta: »Tudjuk. Figyeltük magukat. Más vallások mindig az éppen esélyes győztes félt támogatják. A maguk vallása az egyetlen, mely teljesen  semleges marad.« Majd hozzátette: »A népünk közt zűrzavar uralkodik ebben a háborúban, és az embereknek szükségük van a maguk vigasztaló üzenetére. Szeretnénk, ha Bougainville-en maradnának és tovább prédikálnának. De ha el kell menniük, gondoskodni fogok róla, hogy minden tulajdonuk biztonságban kerüljön ki az országból.« Két héttel később, amikor a feleségemmel együtt az új úttörő megbízatásunk helyszínére utaztunk a Manus szigetre, a tábornok állta a szavát.”

A fiókhivatal roppant nagy erőfeszítést tett, hogy kapcsolatot tartson a háború sújtotta területeken élő hírnökökkel. A tengerzár ellenére sikerült némi élelmet, orvosságot és irodalmat küldenie nekik. Egy idelátogató körzetfelvigyázó így számolt be erről: „Mindenhol látni lehet a háború nyomait, de a testvérek továbbra is szorgalmasan prédikálnak, megtartják az összejöveteleiket, és sok bibliatanulmányozást vezetnek.”

Végül 2001-ben a szemben álló felek békemegállapodásra jutottak, amely autonóm területté nyilvánította Bougainville-t és a környező szigeteket. A Bougainville szigeten jelenleg nincsenek Tanúk, de a szomszédos Buka szigeten van egy 39 hírnökből álló virágzó gyülekezet.

EGY VULKÁN ROMBA DÖNTI RABAULT

Rabaul városának van egy nagy kikötője, ami tulajdonképpen egy régi vulkán krátere. 1994 szeptemberében a kikötő mindkét oldalán aktív vulkánok törtek ki, romba döntötték Rabault, és megváltoztatták az életet a vidéken. A vulkán a földdel tette egyenlővé a Királyság-termet és a hozzá épített misszionáriusotthont, de egyetlen testvérnek sem oltotta ki az életét. Egy testvér azonban szívbeteg volt, és meghalt a vulkánkitörés idején, menekülés közben. A testvérek mindnyájan előre kijelölt területekre mentek, melyek kilométerekkel távolabb  voltak. Ezzel követték azt a kilakoltatási tervet, melyet már jó néhány éven át láthattak a Királyság-terem hirdetőtábláján.

A fiókhivatal rögtön lépéseket tett, hogy segítsen az érintetteknek, és intézkedjen segélyszállítmányokról. Adományruhákat, szúnyoghálókat, orvosságot, benzint, gázolajat és más kellékeket küldtek, valamint egy szomszédos gyülekezetből rizst és tárót. A segélyezés olyan jól ment, hogy a helyi tisztviselők és mások is számos alkalommal kedvezően nyilatkoztak.

Végül a Rabaul Gyülekezet megszűnt. Két nappal a vulkánkitörések után a mintegy 70 hírnök, gyermekeikkel együtt, egy elhagyatott szakiskolában gyűlt össze. Amikor megérkeztek a vének, a hírnökök ezt kérdezték: „Mikor kezdődik a könyvtanulmányozás?” Igen, még az akadályok ellenére sem hanyagolták el soha az összejöveteleket és a tanúskodómunkát (Héb 10:24, 25). A legtöbb testvér a közeli csoportokhoz csatlakozott, melyeknek egyike ennek eredményeként gyülekezetté vált.

 A tartományi kormány megígérte, hogy az ingatlanjukat elveszített vallások mindegyike telket kap Kokopo városában, mely Rabaultól 24 kilométerre fekszik. Míg más vallások kaptak földterületet, addig a Tanúk semmit sem kaptak. Ám körülbelül hét évvel a vulkánkitörés után, egy Afrikából jött testvér a város tervezőirodájában kezdett dolgozni. Miután látta, milyen igazságtalanul bántak a Tanúkkal, azonnal keresett egy alkalmas földterületet Kokopóban, és segített a testvéreknek benyújtani egy kérelmet, melyet el is fogadtak. Egy önkéntesekből álló építési csapat pedig segített felépíteni a Királyság-termet és a misszionáriusotthont. Szó, ami szó, a kezdeti igazságtalanság végül áldásnak bizonyult. Hogyan? Az egyházaknak korábban adományozott földterület egy meredek domboldalon van. Az a telek viszont, melyet a testvéreknek adtak, kívánatos módon a város központjában fekszik.

A FORDÍTÁS LENDÜLETESEN HALAD ELŐRE

Timo Rajalehto, a fiókbizottság tagja és a fordítói osztály felvigyázója, erről számol be: „Egy olyan országban, ahol több mint 800 nyelvet beszélnek az emberek, fontos, hogy legyen egy vagy akár több közös nyelv, hogy az  emberek kommunikálni tudjanak egymással. Az olyan egyszerű kereskedelmi nyelvek, mint a tok-piszin és a hiri-motu teljesen alkalmasak erre a célra. Második nyelvként viszonylag könnyű elsajátítani őket, és a segítségükkel remekül meg lehet beszélni a mindennapi dolgokat. De arra nem alkalmasak, hogy bonyolult fogalmakat fejezzenek ki velük. Ezért a fordítóinknak gyakran meggyűlik a bajuk egyes kifejezésekkel.

Például kiderült, hogy egyetlen tok-piszin szó sem tudja megfelelően visszaadni az »alapelv« szót. Így a fordítóink két tok-piszin szóból megalkották a stiatok (kormány beszéd) szót, mely kifejezi, hogy az alapelvek úgy irányítják az embereket a helyes irányba, ahogyan egy »kormány« irányít egy járművet. Ezt a szót a média is átvette, és ma már sok tok-piszin szónok használja.”

Az Őrtorony folyóiratot motu nyelven 1958-tól, tok-piszin nyelven pedig 1960-tól kezdték kiadni. A tanulmányozási cikkeket az ausztráliai Sydney-ben nyomtatták különálló papírlapokra, melyeket összetűztek, majd hajóval Port Moresbyba szállítottak. 1970-ben a folyóiratot 24 oldalasra bővítették, és már több mint 3500 példányszámban jelent meg. Az Ébredjetek! 24 oldalas kiadását tok-piszin nyelven először 1972 januárjában adták közre. Jelenleg a fiókhivatal tok-piszin nyelven Az Őrtorony folyóiratot havonta kétszer, az Ébredjetek! folyóiratot pedig negyedévente jelenteti meg. Hiri-motu nyelven Az Őrtorony tanulmányozásra szánt kiadását havonta, a nyilvánosságnak szánt kiadását pedig negyedévente adja ki.

Timo Rajalehto így folytatja: „Nemrégiben lefordítottunk egyes traktátusokat néhány további nyelvre, például engára, jiwakára, kuanuára, melpára és orokaivára. Az ezen a nyelveken beszélők tudnak tok-piszinül, vagy angolul, vagy akár mindkét nyelven is. Miért készült akkor a fordítás? Szerettük volna látni, hogyan fogadják az  emberek a Királyság-üzenetet a saját nyelvükön. Vajon felkelti az érdeklődésüket az igazság iránt, és kedvezően fognak vélekedni a Tanúkról?

A válasz egy harsogó igen! Igazán sok pozitív visszajelzés érkezett a nyilvánosság részéről. Bibliatanulmányozások indultak, és még néhány korábbi ellenségeskedő is megváltoztatta a Tanúkkal kapcsolatos álláspontját. Óriási hatása van, ha az emberek a saját anyanyelvükön kapnak kiadványt.”

Jelenleg a fordítói osztály 31 főből áll, melybe beletartozik a hiri-motu és a tok-piszin fordítói csapat is. 2009 decemberében mindannyian boldogok voltak, amikor átköltöztek az új fordítói irodákba.

 AZ ÚTTÖRŐSZOLGÁLATI ISKOLA SOKAK JAVÁRA VÁLIK

Az úttörőszolgálati iskola Jehova sok szolgája életének a fénypontja. Az iskola nemcsak abban segít az úttörőknek, hogy szellemileg fejlődjenek, hanem abban is, hogy jobb úttörőkké váljanak. Figyeljük meg, hogyan nyilatkoztak néhányan az iskoláról.

Lucy Koimb: „Az iskola segített meglátnom, hogy a teljes idejű szolgálat az egyik legjobb dolog, melynek élhetek.”

Michael Karap: „Az iskola előtt sok újralátogatásom volt, de nem volt bibliatanulmányozásom. Most viszont már sok tanulmányozásom is van!”

Ben Kuna: „Az iskola megtanított arra, hogy még inkább úgy gondolkodjam, mint Jehova.”

Siphon Popo: „Olyan elmélyülten és fáradságot nem kímélve tanulmányoztam, mint még soha! Azt is megtanultam, hogy ne siessem el a tanulmányozást.”

Julie Kine: „Az iskolán megtanultam, hogy kiegyensúlyozottan tekintsem az anyagiakat. Valójában nincs is szükségünk mindarra a sok dologra, melyről mások azt állítják, hogy szükségünk van rá.”

Dan Burks, a fiókbizottság egyik tagja ezt figyelte meg: „Ha az úttörők hatékonyabbá válnak, akkor ezzel párhuzamosan boldogabbak és buzgóbbak is lesznek. Biztosak vagyunk benne, hogy az úttörőszolgálati iskola még több száz úttörőnek a javára fog válni ebben az országban. Természetesen az ebből származó előnyökből a hírnökök és a területen élő érdeklődők is részesülnek majd.”

EGYÜTT NÖVEKEDVE A SZERETETBEN

Jézus Krisztus ezt mondta: „Arról fogja tudni mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretet van köztetek” (Ján 13:35). Pápua Új-Guineán a keresztényi  szeretet mindenféle szakadékot áthidal: nyelvi és faji különbözőségeket, törzsi kultúrákat és gazdasági egyenlőtlenségeket. Amikor a tiszta szívű emberek ilyen szeretetet látnak, indíttatva érzik magukat arra, hogy ezt mondják: „Veletek van az Isten!”

Így érzett Mange Samgar is, egy korábbi evangélikus lelkipásztor Banzból, aki autóbusz-tulajdonos volt, és akiről korábban már beszéltünk. Hogyan jutott erre a következtetésre? A helyi gyülekezet kibérelte Mange egyik autóbuszát, hogy el tudjon menni egy kerületkongresszusra Laéba. Steve és Kathryn Dawal a kongresszus helyszínén volt, amikor a busz megérkezett. Ezt mondják erről: „Mange is csatlakozott az utasokhoz, és eljött a kongresszusra, mivel kíváncsi volt a Tanúkra. Igencsak meglepődött, amikor látta a szervezettséget, valamint a Jehova népe közt tapasztalható egységet a faji és törzsi különbözőségek ellenére. Mire eljött az idő, hogy hazatérjen a Tanúkkal teli autóbusszal, meg volt győződve róla, hogy megtalálta az igazságot. Később a fiával együtt keresztény vén lett.”

Hoela Forova testvérnőnek, aki fiatal, megözvegyült általános úttörőként gondoskodott özvegy édesanyjáról, nagy szüksége volt egy új otthonra. Két ízben is összegyűjtött és kifizetett némi pénzt egy rokonának, hogy vásároljon neki faanyagot, amit sosem kapott meg, és a pénzt sem látta viszont soha. A helyi Tanúk értesülve a helyzetéről, mindössze három nap alatt felépítették a házát. Hoela e három nap alatt csak meghatottan sírdogált; teljesen el volt ragadtatva a testvérei szeretetétől. Az építkezés emellett rendkívüli tanúskodás volt. A helyi egyház egyik diakónusa így kiáltott fel: „Hogyan lehetséges, hogy olyan emberek, akiknél nincs pénzgyűjtés, és csak járkálnak a táskáikkal, három nap alatt felépítenek egy házat?!”

 János apostol ezt írta: „Kicsiny gyermekek, ne szóval szeressünk, se nyelvvel, hanem tettel és igazsággal” (1Ján 3:18). Az ilyen, sokféleképpen megnyilvánuló szeretetnek köszönhetően a munka Pápua Új-Guineán továbbra is előrehalad. A 3672 hírnök 4908 bibliatanulmányozást vezet, és 25 875-en vettek részt 2010-ben Krisztus halálának az emlékünnepén, ami erőteljesen bizonyítja Jehova folyamatos áldását! (1Kor 3:6).

Mintegy 70 évvel ezelőtt, bátor testvérek és testvérnők maroknyi csoportja nem ijedt meg a kockázatoktól, hanem eljött ebbe a bámulatos és titokzatos országba, és elhozta magával az igazságot, mely szabaddá teszi az embereket (Ján 8:32). Az ezt követő évtizedekben sok más külföldről érkező és helyi Tanú is csatlakozott hozzájuk ebben a munkában. Leküzdhetetlennek tűnő akadályok vártak rájuk: sűrű dzsungelek, maláriával fertőzött mocsaras vidékek, rossz minőségű utak, vagy éppen úttalan vadonok. Ezenkívül nincstelenséggel, törzsi erőszakkal, mindent átható spiritizmussal, valamint olykor a kereszténység papságától és a támogatóiktól jövő erőszakos ellenállással kellett szembenézniük. Továbbá fel kellett venniük a harcot az írástudatlansággal, és vállalniuk kellett azt a nehéz feladatot, hogy sokezernyi törzsnek prédikáljanak, melyek több mint 800 nyelvet beszélnek! A Királyság-prédikáló munkához való önzetlen hozzájárulásukat mélységesen értékelik azok, akik utánuk érkeztek, és folytatták a megkezdett munkát.

E nehézségek közül jó néhánnyal még a mai napig meg kell küzdeniük Jehova szolgáinak Pápua Új-Guineán. De Istennél minden lehetséges (Márk 10:27). Ezért teljes bizalmukat vetve belé, a testvérek a sokféleség eme országában biztosak abban, hogy Jehova még sok igazságos érzületű személynek ’tisztává változtatja a nyelvét, hogy mindannyian segítségül hívják a nevét, hogy vállvetve szolgálják őt’ (Sof 3:9).

[Lábjegyzetek]

[Oldalidézet a 88. oldalon]

„Bobogi, hol tanultad mindezt?”

[Oldalidézet a 100. oldalon]

Megengedte, hogy levetítsük a filmünket, és nem kért érte pénzt

[Oldalidézet a 104. oldalon]

„Vagy feladod a vallásod, vagy keresel magadnak másik munkát”

[Oldalidézet a 124. oldalon]

Amikor látták, mi van a táskájában, vétkesnek érezték magukat azért, amit tettek

[Oldalidézet a 149. oldalon]

„A bőrük fehér, de a szívük olyan, mint a mi szívünk”

 [Kiemelt rész/​kép a 80. oldalon]

Pápua Új-Guineáról röviden

Terület:

Új-Guinea szigetének a keleti felét foglalja el Pápua Új-Guinea. Az ország 151 kisebb szigetből áll, s a területéből majdnem öt Magyarország kitelne. Az ország belső területén csipkézett hegygerinc húzódik végig; a tengerpartot sűrű esőerdők és mocsaras területek szegélyezik.

Emberek:

6,7 millió a lakosok száma. 99 százalékuk pápua és melanéz. A többi lakos polinéz, kínai és európai. A legtöbben kereszténynek vallják magukat.

Nyelvek:

Nyelvi szempontból Pápua Új-Guinea a világ legösszetettebb országa, ahol 820 különféle nyelv létezik, s ez a világ összes nyelvének a 12 százaléka. Az őslakosok nyelvén kívül a legtöbben beszélik a tok-piszint, a hiri-motut vagy az angolt is.

Megélhetés:

A lakosságnak mintegy 85 százaléka a hagyományos kultúra szerint él: kicsiny falvakban kicsi veteményeskerteket művelnek. A hegyvidékeken eladásra termelnek kávét és teát. A gazdasági életet ásványi anyagok, olaj és gáz kitermelésével, valamint az erdőségek hasznosításával is igyekeznek fellendíteni.

Élelem:

Fő táplálékuk az édesburgonya, a táró, a manióka, a szágópálma és a banán, ez utóbbit nyersen és főzve is fogyasztják. A zöldségek, a trópusi gyümölcsök, valamint a hús- és halkonzervek szintén népszerűek. Disznóhúst különleges alkalmakkor esznek.

Éghajlat:

Két évszak van, az esős és a nem annyira esős. Mivel Pápua Új-Guinea az Egyenlítő közelében helyezkedik el, az éghajlata a partvonalon trópusi, a hegyvidékeken pedig hűvösebb.

 [Kiemelt rész/​képek a 83–84. oldalon]

„Legyőztem a félénkségemet”

ODA SIONI

SZÜLETETT: 1939

MEGKERESZTELKEDETT: 1956

ÉLETRAJZI RÉSZLETEK: Ő volt az első helyi úttörő Pápua Új-Guineán. Különleges úttörőként szolgál a Hohola Motu Gyülekezetben, Port Moresbyban.

▪ AMIKOR Tom és Rowena Kitto Hanuabada falu utcáin prédikált, a nővérem meglátta őket, majd arra kért, hogy menjek el az összejöveteleikre, és derítsek ki valamit erről az „új vallásról”. Akkoriban egy helyi bibliatanulmányozó, Heni Heni Nioki otthonában tartották az összejöveteleket.

Tizenhárom éves voltam, és nagyon félénk. Elmentem Heni Heni házához, ahol mintegy 40 falusi ember jött össze. Csendesen leültem hátul, és a kezembe temettem az arcomat. Tetszett, amit hallottam, és máskor is elmentem. Heni Heni nem sokkal ezután megkért, hogy fordítsam motura, amit Tom Kitto angolul mond, mivel a legtöbb jelenlévő a motu nyelvet beszélte.

Néhány év múlva egy helyi kórházban kezdtem el dolgozni, mert az volt a célom, hogy orvos legyek. Ekkoriban történt, hogy John Cutforth félrehívott, és kedvesen így érvelt nekem: „Ha orvos leszel, fizikailag tudsz az embereken segíteni, de ha szellemi »orvos« leszel, akkor abban segíthetsz nekik, hogy örök életet nyerjenek.” Még azon a héten elkezdtem az úttörőszolgálatot.

Az első megbízatásom helyszíne Wau volt. Nem sokkal azelőtt már jártam a városban, és többen is érdeklődtek az igazság iránt. Az egyikük, Jack Arifeae meghívott, hogy prédikáljak a helyi evangélikus egyházban. Ezt a témát választottam: Isten  törvénye a vérről. Az evangélikus gyülekezet 600 tagja feszülten figyelt, ugyanis sokan abban hittek, hogy ha emberi vért fogyasztanak, az lehetővé teszi, hogy annak a személynek a szelleme felülkerekedjen a testükön. A pap igen dühös lett, és azt mondta az egybegyűlteknek, hogy tartsák magukat távol tőlem. Ám sokuknak tetszett, amit hallottak, és további szellemi előrehaladást tettek.

Körülbelül egy év múlva Manu Manuba kaptam a megbízatásomat, Port Moresbytól mintegy 50 kilométerre, északnyugatra. Ott találkoztam Tom Surauval, egy helyi törzsfőnökkel, aki meghívott, hogy prédikáljak a falujában. Három napja tanulmányoztam a falusiakkal, amikor feldarabolták a fából készült Szűz Mária bálványszobrukat, és a folyóba dobták.

A folyó alsó szakaszán élő emberek kihalászták a folyóból a darabokat, és elvitték a katolikus papoknak a faluba, ezt kiáltozva: „Megölték Szűz Máriát!” Két pap dühösen felkeresett. Az egyikük egyenesen felém tartott és pofon ütött, felhasítva gyűrűjével az arcomat. Amikor a falusiak a védelmemre siettek, a papok eliramodtak.

Elutaztam Port Moresbyba, hogy összevarrják a sebemet, és hogy panaszt tegyek a rendőrségen. A papoknak később büntetést kellett fizetniük, és megfosztották őket a papi állásuktól. Én pedig visszatértem a faluba, és megalakítottam egy ottani elszigetelt csoportot. Jehova segítségével legyőztem a félénkségemet.

[Kép]

Az első összejöveteleket Heni Heni házában tartották

[Kiemelt rész a 86. oldalon]

A wantokrendszer

A wantok szó tok-piszin nyelven azt jelenti: ’egy beszéd’. Vagyis ez a szó az ugyanazt a nyelvet beszélő, ugyanahhoz az etnikai csoporthoz tartozó emberek erőteljes kulturális kötődését fejezi ki. Ez a kötelék bizonyos kötelezettségekkel és kiváltságokkal jár. Például, elvárják az emberektől, hogy gondoskodjanak idősebb wantokjaik – az ugyanazt a nyelvet beszélők – anyagi szükségleteiről, vagy azok szükségleteiről, akiknek nincs munkahelyük, vagy képtelenek dolgozni. Ez valódi segítséget jelent egy olyan országban, ahol a társadalmi segélyezés igen korlátozott.

A rendszernek megvannak a maga buktatói is. Például, amikor a bibliatanulmányozók kiállnak az igazság mellett, előfordulhat, hogy a családtagjaik elvetik őket. Ilyen helyzetben az újaknak Jehovára kell támaszkodniuk, legyenek akár munkanélküliek, akár más okból szoruljanak anyagi segítségre (Zsolt 27:10; Máté 6:33). Kegawale Biyama fiókbizottsági tag ezt mondja: „A wantokrendszer nagy nyomást gyakorolhat a testvérekre abban a tekintetben is, hogy szükségtelen kapcsolatot tartsanak fenn a nem Tanú rokonaikkal, köztük olyanokkal is, akiket korábban esetleg kiközösítettek. A politikai választások idején a jelöltek Tanú-rokonaira nagy nyomás nehezedik, hogy megalkudjanak keresztényi semlegességükkel.” De természetesen nem alkusznak meg.

 [Kiemelt rész/​kép a 91. oldalon]

Sokak szívét megnyerte

John Cutforth a Pápua Új-Guineán töltött misszionáriusi szolgálata idején sokak szívét megnyerte. Figyeljük meg, mit mondanak róla a misszionáriustársai és mások, akikkel együtt szolgált (Péld 27:2).

Erna Andersson: „John ezt mondta nekünk: »Az igazi misszionárius mindenfajta embernek mindenné lesz. Ha az emberek ülőhelyként fatönkkel kínálnak, fogadd el, és ülj rá. Nekik ez a legtöbb, amit felkínálhatnak. Ha kényelmetlen hálóhellyel kínálnak, fogadd el, és aludj rajta, mert kedvességet jelent, hogy elkészítették neked. Ha furcsa étellel kínálnak, edd meg, mert a szeretetük jeleként kínálnak meg ennivalóval.« John kiváló példa volt arra, hogy milyen egy önfeláldozó misszionárius.”

Awak Duvun: „A gyarmati uralom idején John nem csupán szakított a fekete és fehér emberek közti előítélettel, hanem teljesen le is rombolta ezt az előítéletet. Sokszor hajtogatta: »Fekete ember, fehér ember – nincs köztük semmi különbség!« Ő mindenkit szeretett.”

Peter Linke: „Az egyik délután John porosan és fáradtan tért be hozzánk Gorokába. Bár szinte egész nap úton volt, vacsora után így szólalt meg: »Ma még senkiért sem tettem semmit.« Ezzel fáradtan elballagott a szürkületben, hogy meglátogasson és buzdítson egy helyi családot. Mindig törődött másokkal. Kivétel nélkül mind nagyon szerettük őt.”

Jim Dobbins: „John megtanította nekünk, hogy egyszerűen éljünk és egyszerűen tanítsunk. S Jézushoz hasonlóan használjunk olyan szemléltetéseket, melyeket az emberek megértenek. Így sikerült azokkal az emberekkel kommunikálnunk, akik nem tudtak írni és olvasni.”

 [Kiemelt rész/​kép a 101. oldalon]

„Soha nem fogjuk feladni”

KALIP KANAI

SZÜLETETT: 1922

MEGKERESZTELKEDETT: 1962

ÉLETRAJZI RÉSZLETEK: Az elsők között volt, akik Madang környékén elfogadták az igazságot. Fiának, Ulpep Kalipnak az elmondása alapján.

▪ ÉDESAPÁM alázatos, mélyen gondolkodó ember volt. Amikor valamilyen problémával nézett szembe, figyelmesen hallgatott, és elemezte a dolgot, mielőtt végül elmondta a véleményét.

Tizenöt éves koromban kórházba kerültem Madangban, mert egy cápa térdtől lefelé leharapta a lábamat. Édesapám éppen látogatóba jött hozzám, amikor találkozott John Davisonnal. John ezt mondta: „Az új világban Jehova új lábat tud adni a fiadnak.” Ezzel felkeltette édesapám érdeklődését, aki komolyan elkezdte tanulmányozni a Bibliát, és hamarosan erős hitre tett szert.

Édesapám és számos rokona elhagyta a katolikus egyházat. Ezért az ellenünk uszított rendőrség kilakoltatott minket az otthonainkból. Tizenkét házunk, melyeket szép virágzó kertek vettek körül, alig egy éve épültek. A rendőrség égő fáklyákat dobott a zsúptetőkre, melyek azonnal lángba borultak. Berohantunk, hogy mentsük a holminkat, de a lángoló fa és a füst kikergetett minket bentről. Sírtunk, amint láttuk, hogy az otthonunk hamuvá válik.

Fájó szívvel gyalogoltunk Bagildigig, a szomszéd faluig, ahol a falu főnöke kedvesen megengedte, hogy beköltözzünk egy kis kunyhóba, mely mindössze egy helyiségből állt. Ott édesapám így szólt hozzánk: „Jézust üldözték. Ezért számíthatunk rá, hogy az emberek minket is üldözni fognak, de mi soha nem fogjuk feladni a hitünket!”

 [Kiemelt rész/​kép a 107–108. oldalon]

Hálás volt, hogy a „rossz” iskolába ment

MICHAEL SAUNGA

SZÜLETETT: 1936

MEGKERESZTELKEDETT: 1962

ÉLETRAJZI RÉSZLETEK: 1964 szeptemberétől különleges úttörő, és mindenki másnál hosszabb ideje van ebben a szolgálati ágban Pápua Új-Guineán.

▪ TOVÁBBTANULÁS miatt 1959-ben Rabaulba költöztem. Miután hallottam arról, hogy a Tanúknak van egy iskolájuk, elmentem a „tanár”, Lance Gosson otthonába, azt gondolván, hogy valamilyen szakiskolába fogok járni. Lance meghívott, hogy csatlakozzam a bibliatanulmányozáshoz, melyet minden szerdán tartottak. A félreértés ellenére elfogadtam a meghívást. Mélységesen megérintett, amit ott tanultam, különösen az, hogy Istennek a neve Jehova, és hogy „új egeket és új földet” várunk (2Pét 3:13). 1962. július 7-e délelőttjén keresztelkedtem meg, és nagyon hálás voltam, hogy annak idején a „rossz” iskolába mentem.

Még aznap részt vettem az úttörőszolgálat iránt érdeklődők összejövetelén, melyet John Cutforth, a kerületfelvigyázó tartott. Azt hangsúlyozta, hogy a szántóföldek fehérek az aratásra, és több munkásra van szükség (Máté 9:37). Amint lehetett, jelentkeztem szünidei úttörőnek, akkoriban így hívták a kisegítő úttörőket. 1964 májusában általános úttörő lettem, szeptemberben pedig különleges úttörő.

Emlékszem, egyszer Rabaul környékén prédikáltam. Egy tolai férfi megkért, hogy adjam oda neki a Bibliámat, mert el szeretne olvasni belőle egy verset. Amikor odaadtam, darabokra tépte és ledobta a földre. Nem gerjedtem haragra, hanem  elmentem a rendőrségre, és feljelentettem a parancsnoknál, aki azonnal elküldött egy rendőrt, hogy tartóztassa le a tettest. A parancsnok így szólt a férfihoz: „Maga rossz ember. Megsértette Isten törvényét és a kormány törvényét. Kötelezem rá, hogy holnap vegyen egy új Bibliát ennek az embernek. Ha nem teszi, börtönbe zárjuk.” A parancsnok ezután azt mondta nekem, hogy jöjjek el másnap délelőtt 10 órára a rendőrségre, hogy átvegyem a Biblia árát. Amikor megérkeztem, a pénz már ott várt rám. Azóta sok tolai ember jött az igazsághoz.

Egy másik alkalommal egy Tanú-csoporttal terjesztettük a Királyság-híreket Wewaktól nyugatra. A többiek előttem haladva munkálkodtak. Egy helybéli falusi vezető rájött, hogy mit csinálnak a testvérek, és összeszedte az elterjesztett példányokat. Biztosan tudta, hogy én is jövök, mert az út közepén várt rám, mindkét kezét a csípőjére tette, az egyikben a Királyság-híreket tartva. Megkérdeztem tőle, hogy valami baj van-e. Felmutatta a kiadványokat, és ezt mondta:

– Itt én vagyok a főnök, és nem akarom, hogy terjesszék ezeket.

Elvettem tőle a példányokat. Ezalatt körénk gyűltek a falusiak. Rájuk néztem, és ezt kérdeztem tőlük:

– Ha a kertetekben akartok dolgozni, vagy halászni akartok, akkor hivatalos engedélyt kell rá kérnetek?

– Nem! – válaszolta egy hölgy.

Majd ezt kérdeztem a falusiaktól:

– El akarjátok ezt olvasni?

– Igen – felelték.

Így hát újra elterjesztettem a Királyság-híreket. Ezúttal már nem tapasztaltam ellenállást. Később azonban meg kellett védenem magam egy ülésen, melyen körülbelül 20 faluvezető vett részt. Nagy örömünkre két személy kivételével mindannyian a prédikálómunkánk javára szavaztak.

 [Kiemelt rész/​kép a 112. oldalon]

„Megették a szíved?”

AIOKOWAN

SZÜLETETT: 1940

MEGKERESZTELKEDETT: 1975

ÉLETRAJZI RÉSZLETEK: Egyike volt azoknak, akik az enga törzsből először fogadták el az igazságot.

▪ AMIKOR Tom és Rowena Kitto eljöttek Wabagba, Enga tartományba, a helyi missziók hamis történeteket terjesztettek róluk. Például azt állították, hogy Tom és Rowena halott embereket ásnak ki, és megeszik őket. Ezek a történetek rémülettel töltöttek el.

Egyszer Tom megkérdezte az édesapámat, hogy tudna-e ajánlani egy fiatal nőt, aki segítene a feleségének a házimunkában. Az édesapám rám mutatott. Kővé dermedtem, de apa miatt el kellett fogadnom a munkát.

Később Tom és Rowena ezt kérdezte tőlem:

– Mit gondolsz, mi történik az emberekkel, amikor meghalnak?

– A jó emberek a mennybe mennek – mondtam.

– A Bibliában olvastad ezt? – kérdezték.

– Nem jártam iskolába, ezért nem tudok olvasni – válaszoltam.

Elkezdtek olvasni tanítani, és szép lassan kezdtem megérteni a Biblia igazságait. Amikor már nem jártam a katolikus templomba, az egyik egyházi vezető ezt kérdezte tőlem:

– Miért nem jársz már templomba? Azok a fehér emberek megették a szíved?

– Igen – feleltem. – A jelképes szívem már velük van, mert tudom, hogy az igazságot tanítják nekem.

 [Kiemelt rész/​kép a 117. oldalon]

„Adj egy csirkét, és a tiéd”

AWAIWA SARE

SZÜLETETT: 1950

MEGKERESZTELKEDETT: 1993

ÉLETRAJZI RÉSZLETEK: Elszigetelt területen ismerte meg az igazságot. Ma kisegítőszolga a Mundip Gyülekezetben.

▪ AMIKOR meglátogattam az egyik barátomat, észrevettem nála Az igazság, mely örök élethez vezet című könyvet. Elolvastam belőle egypár fejezetet, és megkérdeztem, hogy az enyém lehet-e. „Adj egy csirkét, és a tiéd” – hangzott a válasz.

Nyélbe ütöttük az üzletet, hazavittem a könyvet, és figyelmesen elolvastam. Nem sokkal ezután már másoknak is beszéltem a megismert csodálatos dolgokról. Mindezt annak ellenére tettem, hogy kétszer is egyházi vezetők elé állítottak, akik azt mondták, hogy hagyjam abba a prédikálást!

Hamarosan írtam a fiókhivatalnak. Azt kérdeztem tőlük, hogyan léphetnék kapcsolatba a környékbeli Jehova Tanúival. Megszervezték, hogy találkozzam Alfredo de Guzmannal, aki elhívott egy kerületkongresszusra Madangba.

A bozótosban viselt elnyűtt ruhámban és nagy fekete szakállal érkeztem a kongresszusra. Ennek ellenére mindenki kedvesen és tisztelettel bánt velem. A program alatt elsírtam magam, mert a hallottak a szívem mélyéig hatoltak. Másnap frissen borotváltan mentem a kongresszusra.

A kongresszus után Alfredo eljött a falumba. Ez azt jelentette, hogy teherautóval két órát utazott, majd további öt órát gyalogolt Madangból. A családom és a barátaim kérdésekkel ostromolták őt, és Alfredo mindegyikre a Bibliából válaszolt.

Ma már 23 hírnök szolgál a Mundip Gyülekezetben, és több mint hatvanan látogatják az összejöveteleket.

 [Kiemelt rész/​kép a 125–126. oldalon]

„Mit tudsz felhozni a mentségedre?”

MAKUI MAREG

SZÜLETETT: 1954

MEGKERESZTELKEDETT: 1986

ÉLETRAJZI RÉSZLETEK: Sok éven át végzett úttörőszolgálatot egy olyan szigeten, ahol nem volt más Tanú.

▪ EGY úttörőtől 1980-ban elfogadtam egy traktátust Madangban, és hazavittem a Bagabag szigetre, ami egy hatórás hajóutat jelentett. Tetszett, amit olvastam, és írtam a fiókhivatalnak, hogy szeretnék még többet megtudni. Nem sokkal ezután levelet kaptam egy madangi úttörő testvérnőtől, Badam Duvuntól, aki meghívott egy kerületkongresszusra. Két hétig voltam nála, és elkezdtem tanulmányozni a Bibliát. Minden összejövetelen részt vettem a helyi Királyság-teremben. Hazatérésem után levelezés útján folytattam a tanulmányozást.

Valamivel később már 12 családdal tanulmányoztam a Bibliát a Bagabag szigeten. Rendszeresen megtartottuk az összejöveteleket a nagybátyám házában, ugyanúgy, ahogyan Madangban láttam a csoportos bibliatanulmányozásnál. Ez felháborította az édesapámat, az evangélikus egyház egyik kiemelkedő tagját. „Jahvét ismerek, de Jehovát nem!” – üvöltötte. Kinyitottam a tok-piszin nyelvű Bibliámat, és megmutattam neki a 2Mózes 3:15 lábjegyzetét, mely magyarázatot fűz az isteni névhez. Az édesapám meg sem tudott szólalni.

Háromszor is egyházi tisztviselők elé állított, hogy védjem meg a hitemet. Az egyik ilyen eseményre a sziget legnagyobb templomában került sor. Több mint száz ember gyűlt össze az épületben. A levegő feszültséggel volt tele.

  – Mit tudsz felhozni a mentségedre? – kérdezte parancsolóan az elnök.

– Egyszerűen csak szeretném betartani a Máté 6:33-at, és Isten Királyságát tenni az első helyre – válaszoltam, miközben szorosan magamhoz szorítottam a Bibliámat.

Az édesapám felpattant a helyéről.

– Ki akarsz oktatni minket? – kiáltotta haragosan.

Az egyik nagybácsim felállt, hogy megüssön, de egy másik rokonom felugrott, és a védelmemre sietett. Az ülésen fejetlenség lett úrrá. Végül elengedtek.

A megpróbáltatásaimnak még közel sem volt vége. Tragikus módon az egyik asszonynak, aki látogatta az összejöveteleinket, meghalt a beteg gyermeke. A közösségben néhányan engem okoltak a gyermek haláláért, azt állítva, hogy mindez azért történt, mert az anyukáját egy új vallásra tanítottam. Az édesapám egy vasrúddal a kezében űzött el otthonról. Madangba menekültem Lamit Mareg nagynénémmel, aki szintén elfogadta az igazságot. Nem sokkal ezután mindketten megkeresztelkedtünk.

Idővel az apukám nagyon beteg lett. Madangi otthonomba vittem, és egészen a haláláig gondoskodtam róla. Ez idő alatt a szíve megenyhült a vallásom iránt. Még mielőtt meghalt volna, arra ösztönzött, hogy térjek vissza a Bagabag szigetre, és prédikáljak az ott élőknek. A kérésének 1987-ben tettem eleget. A rokonaim kedvesen építettek nekem egy kis házat, és 14 éven át én voltam az egyetlen Tanú a szigeten. Ebből 12 évig általános úttörőként szolgáltam.

Később visszatértem Madangba, hogy Lamittal együtt úttörőszolgálatot végezzek. 2009-ben hatan jöttek el a Bagabag szigetről Madangba, hogy részt vegyenek Krisztus halálának évenként megtartott emlékünnepén. Sohasem mentem férjhez, s örömmel tölt el, hogy az egyedülállóságomat teljes mértékben Jehova szolgálatára használhatom fel.

 [Kiemelt rész/​képek a 141–142. oldalon]

Jehova magához fogadott engem

DORAH NINGI

SZÜLETETT: 1977

MEGKERESZTELKEDETT: 1998

ÉLETRAJZI RÉSZLETEK: Fiatal lány volt, amikor az igazságról tanult, és ezért a családja kitagadta. Később elkezdte az úttörőszolgálatot, s most a fiókhivatalban szolgál.

▪ TIZENHÉT éves voltam, amikor találtam egy példányt az Örökké élhetsz Paradicsomban a földön című könyvből. Hamarosan rájöttem, hogy valami igen különlegesre bukkantam. Jehova Tanúinak tulajdonítottam a könyvet, mert amikor körülbelül négyéves voltam, két Tanú beszélt nekem Isten paradicsomi földről szóló ígéretéről.

Nem sokkal azután, hogy ráleltem az Élj örökké könyvre, a nevelőszüleim azt mondták, hogy mivel öt saját gyermekük van, vissza kell térnem a családomhoz, akik egy part menti városban, Wewakban éltek. Amikor megérkeztem, az apukám öccsénél maradtam.

Égve a vágytól, hogy találkozzam a Tanúkkal, végre megtaláltam a Királyság-termet. S amikor beléptem, hallottam, hogy a testvér éppen a záró éneket jelenti be. Egy Egyesült Államokból érkezett misszionárius, Pam felajánlotta, hogy tanulmányozza velem a Bibliát. Rendkívül élveztem, amit tanultam, de mindössze három tanulmányozás után összeütközésbe kerültem a nagybácsimmal.

A vasárnapi összejövetelről hazafelé közeledve, füstöt láttam gomolyogni a nagybácsim előkertjéből. Mindenemet elégette, beleértve a bibliatanulmányozási segédeszközeimet  is. Amikor meglátott, rám ripakodott: „Ha azokkal az emberekkel akarod imádni Istent, akkor gondoskodjanak is rólad!” Mivel a továbbiakban már nem látott szívesen a házában, más választásom nem lévén, a vér szerinti szüleimhez mentem, akik egy faluban laktak, mintegy kétórás autóútra Wewaktól.

Amikor apukám közelébe értem, hallottam, amint ezt mondta a testvéreimnek: „Ki ez a lány? Nem ismerjük őt. Három éves volt, amikor túladtunk rajta.” Egyértelmű volt számomra az üzenete, ő sem akar engem. Így hát távoztam, és ott húztam meg magam, ahol tudtam.

Körülbelül két évvel később találkoztam két különleges úttörővel a szüleim falujában. Megkértem őket, hogy mondják el Pamnek, hogy nem felejtettem el azt, amit tanított nekem, de egyszerűen sehogyan sem tudom elérni őt. Nem sokkal ezután azonban sikerült találkoznom Pammel Wewakban, és folytatnom a tanulmányozást. Az idő tájt három különböző családnál laktam, de a Tanúkkal ápolt kapcsolatom miatt mindenhonnan kitettek. Pam kedvesen elintézte, hogy egy wewaki Tanú-családnál lakhassak. 1998-ban keresztelkedtem meg, és 1999 szeptemberében kezdtem el az általános úttörőszolgálatot. 2000-ben meghívtak a Bételbe, és az a kiváltságom, hogy a tok-piszin fordítói csapatban szolgálhatok.

Még ha a saját családom kitagadott is, ami rendkívül fájt, a szellemi családom bőségesen kárpótol a veszteségért. A Zsoltárok 27:10 az egyik kedvenc írásszövegem, mely így hangzik: „Ha apám és anyám elhagynának is, Jehova magához fogad engem.”

[Kép]

Tok-piszin nyelvű irodalom

 [Kiemelt rész/​képek a 147–148. oldalon]

„Jehova a legnagyobb Tanítónk”

JOHN TAVOISA

SZÜLETETT: 1964

MEGKERESZTELKEDETT: 1979

ÉLETRAJZI RÉSZLETEK: Gyermek volt még, amikor a tanárai és az osztálytársai kegyetlenül üldözték. Emiatt arra kényszerült, hogy mindössze két év után otthagyja az iskolát. Jelenleg körzetfelvigyázóként szolgál.

▪ EGY Govigovi nevű faluban születtem, Milne Bay tartományban. Hétéves voltam, amikor apa elkezdte tanulmányozni a Bibliát, és mindent, amit tanult, velem is megosztott.

Az idő tájt lettem iskolás. Amikor két anglikán tanárom megtudta, hogy kapcsolatot tartok a Tanúkkal, üldözni kezdtek. Az osztálytársaim ugyanígy viselkedtek, még botokkal is megvertek. Ezért végül arra kényszerültem, hogy csupán két év után otthagyjam az iskolát.

Úgy egy évvel később találkoztam az egyik tanárral a helyi piacon. „Te egy okos fiú vagy, és igazán jó eredményeket érhettél volna el az iskolában. De a vallásod miatt az osztálytársaid szolgájaként fogod végezni” – mondta. Amikor ezt elmeséltem apának, a szívem melegséggel telt meg a válaszától. „Ha a világ nem hajlandó oktatni téged, akkor majd Jehova fog” – nyugtatott meg.

Apa és egy különleges úttörő testvér segített, hogy a létező legértékesebb oktatásban legyen részem, annak az ismeretnek a megszerzésében, mely örök élethez vezet (Ján 17:3).  Dawawa az anyanyelvem, de a Bibliát hiri-motu és tok-piszin nyelven tanulmányozták velem. Így a hiri-motu lett a második nyelv, amit megtanultam, a tok-piszin pedig a harmadik. Tizenöt évesen keresztelkedtem meg. Két évvel később pedig elkezdtem az úttörőszolgálatot.

1998-ban meghívtak a szolgálati kiképzőiskolára. Akkoriban elég korlátozott volt az angoltudásom. Ezért, hogy a fiókhivatal felkészítsen az iskolára, a Port Moresby-i angol nyelvű gyülekezetbe nevezett ki. Így lett az angol a negyedik nyelv, melyet megtanultam.

A diplomaosztón a Milne Bay tartományban lévő Alotau Gyülekezetbe kaptam a megbízatásomat. Óriási meglepetésemre és örömömre, hat hónappal később körzetfelvigyázónak neveztek ki. Az első körzetemhez tartozott Új-Britannia, Új-Írország, a Manus sziget, valamint más szomszédos szigetek is. Kedves feleségemmeI, Judyval 2006-ban kötöttünk házasságot, és egy évig különleges úttörőként szolgáltunk, majd a körzetmunkába kaptuk a megbízatásunkat.

A gyülekezetek látogatásakor gyakran emlegetem ezt a fiataloknak: „Jehova a legnagyobb Tanítónk. Ezért engedjétek, hogy ő tanítson titeket, mert ő képes igazán sikeressé tenni az életeteket.” Ez egy fontos lecke volt számomra.

[Kép]

Feleségemmel, Judyval

 [Táblázat/​képek a 156–157. oldalon]

FŐBB ESEMÉNYEK – Pápua Új-Guinea

 1930

1935 Úttörők érkeznek a szervezet Lightbearer nevű vitorlás hajóján, és Port Moresbyban prédikálnak.

1940

1950

1951 Tom és Rowena Kitto megérkezik Port Moresbyba.

1956 Úttörők költöznek Új-Írország és Új-Britannia szigetére.

1957 John Cutforth prédikációs képeket készít.

1960

1960 Bejegyzik a Nemzetközi Bibliakutatók Társaságát.

1962 Tom és Rowena Kitto elköltözik az új-guineai hegyvidékre.

1965 Fiókhivatal épül Kokiban, Port Moresbyban.

1969 Megtartják a „Béke a földön” nemzetközi kongresszust Haimában, Pápua Területen.

1970

1975 Pápua Terület és Új-Guinea egyesülésével megalakul Pápua Új-Guinea.

1977-1979 Felbőszült csőcselékek Királyság-termeket tesznek tönkre Milne Bay tartományban.

1980

1987 Új fiókhivatal átadása.

1989 Polgárháború tör ki a Bougainville szigeten.

1990

1991 Az Őrtorony tok-piszin és hiri-motu nyelven az angol kiadással egy időben jelenik meg.

1994 A kórházi összekötő bizottság elkezdi működését.

1994 Vulkánkitörés dönti romba az új-britanniai Rabault.

1999 Létrejön egy Királyság-terem-építési osztály a fiókhivatalban.

2000

2002 Kongresszusi terem épül Gerehuban, Port Moresbyban.

2010

2010 A bővített fiókhivatal átadása.

2020

[Grafikon/​kép a 118. oldalon]

(A teljes beszerkesztett szöveget lásd a kiadványban.)

Hírnökök összlétszáma

Úttörők összlétszáma

3500

2500

1500

500

1955 1965 1975 1985 1995 2005

 [Térképek a 81. oldalon]

(A teljes beszerkesztett szöveget lásd a kiadványban.)

PÁPUA ÚJ-GUINEA

PORT MORESBY

Wewak

Sepik

Kambot

Dimiri

Biwat

Yuat

Wabag

Mount Hagen

Banz

Wahgi-völgy

ÚJ-GUINEAI HEGYVIDÉK

Murray-tó

Fly

Basken

Talidig

Bagildig

Madang

Goroka

Kainantu

Lae

Bulolo

Wau

Kerema

Savaiviri

Pápua-öböl

Popondetta

Kokoda ösvény

Hula

Agi

Govigovi

Alotau

KORALL-TENGER

Manus

Bismarck-szigetek

BISMARCK-TENGER

Bagabag

Új-Britannia

Rabaul

Kokopo

Kurmalak

Új-Írország

Kavieng

SALAMON-TENGER

Goodenough

Buka

Bougainville

Nukumanu-szigetek

Egyenlítő

Haima

Six Mile

Hanuabada

Port Moresby kikötője

Koki piac

Sogeri-fennsík

Ioadabu

 [Egész oldalas kép a 74. oldalon]

[Kép a 77. oldalon]

A „Lightbearer”

[Kép a 78. oldalon]

Az első helyi hírnökök, balról jobbra: Bobogi Naiori, Heni Heni Nioki, Raho Rakatani és Oda Sioni

[Kép a 79. oldalon]

Hanuabada falu, a háttérben Port Moresby központja

[Kép a 82. oldalon]

Shirley és Don Fielder közvetlenül az érkezésük előtt

[Kép a 85. oldalon]

Az ország első Királyság-terme a Port Moresby-i Haimában

[Kép a 87. oldalon]

John Cutforth

[Kép a 89. oldalon]

Egy prédikációs kép másolata

[Képek a 90. oldalon]

Jobbra: John Cutforth képekkel tanít; lent: egy testvér képekkel telerajzolt táblát visz a falusi prédikáláshoz

[Kép a 92. oldalon]

Alf Green, David Walker és Jim Smith

[Képek a 93. oldalon]

Balra: Shirley, Debbie és Don Fielder; jobbra: Don és a kenuja

[Kép a 96. oldalon]

Jim Smith és Glenn Finlay

[Kép a 97. oldalon]

Stephen Blundy átszeli a Kerema-öblöt

[Kép a 99. oldalon]

Rosina és Ken Frame

[Kép a 102. oldalon]

Matthew és Doris Pope

[Képek a 103. oldalon]

Magdalen és John Endor otthona volt az első összejöveteli hely Laéban

[Kép a 109. oldalon]

A hegyvidék

[Kép a 110. oldalon]

Tom és Rowena Kitto wabagi kis üzletük és otthonuk előtt

[Kép a 113. oldalon]

Erna és Berndt Andersson

[Kép a 114. oldalon]

Kerry Kay-Smith és Jim Wright

[Kép a 115. oldalon]

Mike Fisher a Sepik folyón

[Képek a 123. oldalon]

Királyság-terem Agiban, a gyújtogatók porig égették, de később a testvérek újra felépítették és kibővítették

[Kép a 127. oldalon]

Elsie és Bill Thew

[Kép a 128. oldalon]

Egy „puapua” dagadó vitorlákkal

[Kép a 128. oldalon]

A „Pioneer” csónak, melyet Berndt Andersson épített

[Képek a 131. oldalon]

Utazás a Sepik folyón

 [Képek a 132–133. oldalon]

Balra: Warren Reynolds körzetfelvigyázó a feleségével, Leann-nel Biwat faluba látogat; fent: Warren a látogatása alatt nyilvános előadást tart Dimiri faluban

[Kép a 135. oldalon]

Soare Maiga

[Kép a 135. oldalon]

Kora Leke

[Kép a 136. oldalon]

Save Nanpen

[Kép a 139. oldalon]

Geordie és Joanne Ryle

[Kép a 145. oldalon]

E gyermekek közül néhányat kizártak az iskolából, amiért nem tisztelegtek a zászló előtt

[Képek a 152–153. oldalon]

Balra: Rabaul a Tavurvur vulkánnal a háttérben; lent: Rabaul romba dőlt Királyság-terme, 1994

[Kép a 155. oldalon]

Fordítói osztály, 2010

 [Képek a 161. oldalon]

A pápua új-guineai fiókhivatal

Fiókbizottság: Dan Burks, Timo Rajalehto, Kegawale Biyama, Craig Speegle