Ruanda

RUANDA Afrika egyik legkisebb és egyben az egyik legszebb országa. Az „ezer hegy földjeként” ismerik, gazdag hegyekben, erdőkben, tavakban és vízesésekben, és látszólag végtelen változatosságú a növény- és állatvilága. A hatalmas Virunga hegység annak a hegyvidéknek a legfenségesebb része, mely nyugaton a Kongói Demokratikus Köztársasággal *, északon pedig Ugandával határos. E hegylánc legmagasabb csúcsa a 4480 méter magas Karisimbi, egy szunnyadó vulkán, mely sokszor fehérlik a jeges és havas esőtől. Alacsonyabban e hegyek lejtőit sűrű bambuszligetek és esőerdők tarkítják, ahol a veszélyeztetett aranycerkófok minden erőfeszítés nélkül himbálóznak az ágak és az indák között. Ez a buján tenyésző növényzet ad otthont Ruanda egyik legértékesebb kincsének is, a hegyi gorillának.

Az egzotikus és buja növényzet egészen a Kivu-tó partjáig és a Nyungwe erdőig terjed. Ebben az erdőben  élnek csimpánzok, kacskakezű medvemajmok, s még több mint 70 egyéb emlősfaj. Körülbelül 270 fafaj él együtt majdnem 300 madárfajjal. A pillangók és orchideák gazdag változata emeli e védett táj szépségét.

A Nyungwe erdő szívéből egy kis patak csörgedezik kelet felé. Útközben más patakok és folyók vizét is összegyűjti, mielőtt a Viktória-tóba ömlik. Onnan a vízfolyam lezúdul, így lendületet és energiát nyer, hogy folytassa hosszú útját észak felé. Etiópia mellett elhaladva keresztülszeli Szudánt, és végül Egyiptomba érkezik, ahol beletorkollik a Földközi-tengerbe. Ez a kezdetben jelentéktelen kis patak, mely Közép-Afrika erdős hegyvidékéből ered, a Nílus. Mintegy 6825 kilométeres távolságot ölel fel, s ezzel a föld egyik leghosszabb folyója.

BAJOKKAL TERHES IDŐK

Szomorú azonban, hogy ez a kis ország ijesztő erőszakot élt át. Több százezer férfit, nőt és gyereket gyilkoltak le könyörtelenül modern korunk történelmének egyik legvéresebb népirtásában. A híradásokban világszerte a fékevesztett erőszak megrendítő jeleneteit lehetett látni, és az emberek brutalitása sokakat elborzasztott (Préd 8:9).

 Hogyan boldogultak Jehova hűséges szolgái azokban a szörnyűséges időkben, és a rá következő években? A Nyungwe erdőből eredő látszólag jelentéktelen patak leküzd minden akadályt, a fullasztó afrikai hőséget és a tűző napot, és óriási folyóvá válik. Éppígy Jehova népe is mindvégig állhatatos maradt Ruandában Istennek végzett szolgálatában. Kegyetlen üldözést és óriási megpróbáltatásokat álltak ki, az erő és a buzdítás forrásává válva a világon élő testvéreiknek. Ruanda története megérinti majd a szívedet, miközben megható beszámolókat olvasol a szeretetről, hitről és lojalitásról. Reméljük, hogy ez a beszámoló arra fog indítani, hogy egyre nagyobb kincsnek tartsd a Jehovával ápolt kapcsolatodat, és mélyebb értékelést érezz a keresztény testvériség iránt.

AZ ELSŐ FÉNYSUGARAK

A jó hír ruandai prédikálásáról szóló első beszámoló Jehova Tanúi 1971-es évkönyvében olvasható angol nyelven. Így szól: „Ez év [1970] márciusában két különleges úttörő belépési engedélyt kapott Ruandába, és elkezdte a prédikálómunkát a fővárosban, Kigaliban. Azt tapasztalják, hogy az emberek meleg szívvel és fogékonyan reagálnak a Királyság-üzenetre, sőt az egyik érdeklődő már el is kezdte a szolgálatot. A kis létszámú szuahéliül beszélő lakosság körében az úttörők tíz tanulmányozást vezettek be. Jelenleg igen szorgalmasan tanulják a kinyarvanda nyelvet, hogy még szélesebb körben tanúskodhassanak.”

A beszámolóban említett két különleges úttörő a tanzániai Oden Mwaisoba volt, és a felesége, Enea. Mivel még nem beszélték a helyi kinyarvanda nyelvet, a szuahéliül beszélő embereket keresték fel, akik közül sokan Kongóból vagy Tanzániából származtak. 1971 februárjában  már négy hírnök adott le szántóföldi jelentést, viszont még nem volt kinyarvanda nyelvű kiadvány, és a nyelvi akadályok lassították a növekedést.

Stanley Makumba, egy félelmet nem ismerő körzetfelvigyázó korábban Kenyában szolgált. 1974-ben látogatott először Ruandába. Így emlékszik vissza arra az időre: „Az ugandai-ruandai határállomásról alig indult busz Ruhengeribe, Ruandába. Állva kellett utaznom egy teherautón, és annyi hely sem volt, hogy megmozdítsam a lábam. A feleségem elöl ült a sofőr mellett. Amikor megérkeztünk a célállomásunkra, a feleségem alig ismert meg, mert az arcom és a hajam csupa por volt. Egy kis körzetkongresszusra igyekeztünk. Az utazástól annyira fájt a hátam, hogy a kongresszus hetében, és magán a körzetkongresszuson is, ülve kellett megtartanom az előadásokat. Amikor a testvérek látogatására került sor, nem tudtam megmondani nekik, hogy mikor érkezem, mert fogalmunk sem volt, hogy milyen közlekedési eszköz áll majd a rendelkezésünkre.”

EGY RUANDAI FÉRFI HAZATÉR

Ez idő tájt Gaspard Rwakabubu, egy ruandai születésű férfi gépészként dolgozott a kongói rézbányákban.  „1974-ben részt vettem Kolweziben a Királyság-szolgálati iskolán – meséli. – Az egyik oktató, Michael Pottage azt mondta, hogy a kinshasai fiókhivatal keres egy ruandai vént, aki szívesen hazamenne a szülőföldjére, hogy segítse a prédikálómunkát. »Te kész lennél rá?« – kérdezte. Azt válaszoltam, hogy megbeszélem a feleségemmel, Melanie-val.

A rézbányaüzemben a főnököm éppen akkor kínált fel egy lehetőséget, hogy vegyek részt Németországban egy képzésen. Jó munkásnak számítottam, és a fizetésemet is rendszeresen emelték. Mégis csak néhány nap kellett, hogy meghozzuk a döntést. Azt mondtam Pottage testvérnek, hogy elfogadjuk a meghívást, és visszamegyünk Ruandába. A főnököm nem értette, miért döntöttem így. »Miért nem lehet maga itt Jehova Tanúja? Miért kell hazamennie Ruandába?« – kérdezte. Még néhány jóindulatú testvér is próbált lebeszélni. Ezt mondták: »Négy gyereked van. Olvasd el a Lukács 14:28–30-at, ülj le, és gondold át még egyszer.« De nem inogtunk meg.

 A főnököm kifizette az egész család repülőjegyét vissza Ruandába. Amikor 1975 májusában megérkeztünk Kigaliba, béreltünk egy házat, mely vályogtéglából készült, és föld volt a padlója. Egész másak voltak itt a körülmények, mint abban a jól felszerelt házban a rézbányaüzemnél. De minderre felkészültünk, és eltökéltek voltunk, hogy kitartunk.”

Mivel a külföldről jött különleges úttörők szuahéli nyelven kommunikáltak az emberekkel, sokan azt hitték, hogy az úttörők azért jöttek, hogy a szuahéli nyelvet tanítsák. Ez a nézetük hamar megváltozott, amikor Gaspard és a családja megérkezett, és kinyarvanda nyelvű Bibliából tanították az embereknek a Királyságról szóló igazságokat.

Emellett Rwakabubu testvér lefordította kinyarvandára ,A Királyságnak ez a jó híre’ című 32 oldalas füzetet. 1976-ban jelent meg, és sokak figyelmét felkeltette. Az emberek olvasták a buszon és az utcákon. A Jehova név használata sok beszélgetésre adott alkalmat.

A RUANDAIAK SZÍVÜKBE ZÁRJÁK AZ IGAZSÁGOT

Ebben az időben még csak mintegy 10 hírnök volt az országban, és a legtöbbjük nem is volt ruandai állampolgár. Justin Rwagatore azok közé a ruandaiak közé tartozott, akik elsőként ismerték meg az igazságot. Szuahéliül kezdte tanulmányozni a Bibliát tanzániai különleges úttörőkkel, akik nem beszéltek sem franciául, sem kinyarvandául. Nyitott, barátságos  személy volt; 1976-ban keresztelkedett meg. Saveban lakott, ahol 1900-ban Ruanda királya először adott engedélyt arra, hogy katolikus misszionáriusok missziót létesítsenek. Justin emlékszik, mennyire kíváncsiak voltak az emberek arra, hogy mit tanít valójában a Biblia. A papság azonban ellenséges volt Jehova Tanúival szemben, és megtiltotta a híveinek, hogy meghallgassák a Tanúkat, vagy kiadványokat fogadjanak el tőlük.

Ferdinand Mugarura, egy állhatatos testvér is azok közé a ruandaiak közé tartozott, akik elsőként ismerték meg az igazságot. 1969-ben Kongó keleti részén lakott, és kapott egy szuahéli nyelvű példányt Az igazság, mely örök élethez vezet című könyvből. Később, amikor megtudta, hogy hol vannak a legközelebbi Tanúk, két férfival minden pénteken 80 kilométert gyalogolt, hogy részt vegyenek az összejöveteleken, és tanulmányozzák a Bibliát. Majd hétfőn hazagyalogoltak. Ferdinand 1975-ben keresztelkedett meg, ugyanazon a napon, mint az egyik bibliatanulmányozója. 1977-ben kinevezték különleges úttörőnek Ruandába. Emlékszik rá, hogy az azt megelőző évben körzetkongresszust tartottak Rwakabubuék nappalijában, ahol 34-en voltak jelen, és hárman keresztelkedtek meg.

 NEM JÖHETNEK MISSZIONÁRIUSOK AZ ORSZÁGBA

A Vezető Testület mindig éberen figyel a világméretű szántóföld szükségleteire, ezért már korábban misszionáriusokat nevezett ki Ruandába. 1969-ben az Őrtorony Gileád Bibliaiskola 47. osztályának négy végzősét meghívták, hogy itt szolgáljon.

Nicholas Fone ezt meséli: „Knorr testvér január végén kiosztotta az osztálynak a megbízatásokat. Hallottuk, amint azt mondta Paul és Marilyn Evansnek, hogy Ruandába nevezték ki őket. Majd nekem és a feleségemnek ezt mondta: »Ti pedig velük mentek!« Annyira izgatottak lettünk, hogy a program után a Gileád Iskola könyvtárába siettünk, és egy nagy atlaszban kikerestük, hol van Ruanda. Később azonban kaptunk egy levelet, hogy a testvérek nem tudnak belépési engedélyt szerezni nekünk Ruandába. Csalódottak voltunk, de Paullal és Marilynnel együtt elfogadtuk, hogy megváltozik a megbízatási helyünk, és Kongóba megyünk.”

1976-ban a Gileád Iskola 60. osztályából két másik házaspárt neveztek ki  Ruandába. Ez a négy misszionárius már kapott belépési engedélyt. Kibéreltek egy házat, bátran prédikáltak, és elkezdték tanulni a kinyarvanda nyelvet. Amikor három hónap múlva lejárt a vízumuk, a bevándorlási hivatal nem hosszabbította meg, ezért újra Bukavuba, Kongó keleti részére kapták a megbízatásukat.

„KEMÉNYEN DOLGOZTAK”

Az 1970-es évek közepén a tanzániai és a kongói különleges úttörők különféle okok miatt egymás után távoztak Ruandából. Ez idő alatt a ruandai testvérek beléptek az úttörőszolgálatba, és kezdték kiterjeszteni a prédikálótevékenységet az ország minden részére. Majd 1978-ban az Igazság könyvet, valamint két traktátust lefordítottak kinyarvandára. Az Őrtorony is megjelent havi kiadásban. Ezek a kiadványok előmozdították a Királyság-prédikáló munkát. Manfred Tonak misszionárius így idézi fel, milyenek voltak azokban a korai időkben a ruandai úttörők: „Keményen dolgoztak, sok-sok időt szenteltek a szolgálatnak. Az újak pedig követték a példájukat.”

Gaspard Niyongira elmondja, hogyan terjesztették akkoriban a jó hírt: „1978-ban keresztelkedtem meg. Ekkorra a papság már rémülten figyelte, hogy milyen sokan fogadják el az igazságot. A kongresszusainkon  jelenlévők száma több száz volt. Amikor prédikálni mentünk, olyanok voltunk, mint egy sáskahad! Sokszor körülbelül 20 hírnök indult el Kigali központjából gyalog, és egészen Kanombéig prédikáltak, ami mintegy kilenc kilométert jelentett. Ebédszünet után további hét kilométert tettek meg Masakáig, és csak este mentek haza busszal Kigaliba. Az ország más részein is hasonlóképpen tettek a hírnökök csoportjai. Nem meglepő, hogy e miatt az intenzív prédikálás miatt azt hitték az emberek, hogy több ezer Jehova Tanúja van. Ezért vádakkal illettek minket, befolyásolva a hatóságokat, hogy tagadják meg tőlünk a törvényes elismerést.”

A ruandai testvérek izzó lelkesedéssel voltak az igazság iránt, és meg akarták ízlelni, milyen öröm lehet más országokból jött testvérek társaságát élvezni. Ezért 1978 decemberében, gyerekeket is beleértve, 37-en utaztak el Ugandán keresztül Nairobiba, Kenyába. Több mint 1200 kilométert tettek meg, hogy részt vehessenek a „Győzedelmes hit” jeligéjű nemzetközi kongresszuson. Az utazás sok nehézséggel járt, mert megbízhatatlan volt a közlekedés, és a járművek gyakran lerobbantak. Továbbá Uganda politikai szempontból bizonytalan volt. Amikor a küldöttek végre megérkeztek a kenyai határhoz, az ugandai határőrök kémkedés vádjával letartóztatták őket, és Kampalába a főhadiszállásra vitték a testvéreket. Uganda akkori elnöke, Idi Amin személyesen hallgatta ki őket. Hallva a testvérek magyarázatát, parancsot adott a szabadon bocsátásukra. A testvérek lekésték ugyan a kongresszus első napját Nairobiban, mégis túláradó öröm töltötte el őket, amint látták a sok országból érkező több ezer testvért békében és egységben imádni Jehovát.

 KÜZDELEM A TÖRVÉNYES ELISMERÉSÉRT

Nem mindenki tetszését váltották ki azok a bibliai igazságok és tiszteletre méltó erkölcsi irányadó mértékek, melyeket a Tanúk tanítottak. Különösen a papságot aggasztotta, hogy milyen sokan fogadják el az igazságot. Rwakabubu testvér így mesél erről: „Sok hithű katolikus, protestáns és adventista küldött levelet az egyházának a kilépési szándékáról. Egy testvér ezt úgy fogalmazta meg, hogy a prédikálómunkának olyan hatása volt, mintha tűzvész járta volna át a fennálló egyházakat. A Kigali Gyülekezetben az összejöveteleken résztvevők száma már meghaladta a 200 főt. Kezdetben a papságot nem érdekelte a jelenlétünk, mert kevesen voltunk. Ám ahogy egyre nőtt a számunk, azzal vádoltak minket, hogy veszélyt jelentünk az országra. Említésre érdemes, hogy Vincent Nsengiyumva, a ruandai katolikus egyház érseke épp az idő tájt lett az uralmon lévő párt központi bizottságának a tagja.

Mivel ilyen gyors volt a növekedés, jogi státuszra volt szükségünk, hogy misszionáriusok jöhessenek az országba, Királyság-termeket építhessünk, és nagy kongresszusokat tarthassunk. A kenyai fiókhivatal intézkedett, hogy Ernest Heuse Belgiumból Ruandába jöjjön, keresse fel a hatóságokat, és kérje a törvényes elismerésünket. Erőfeszítései sajnos nem jártak sikerrel. Később, 1982-ben a kenyai fiókhivatal azt tanácsolta, hogy írjunk levelet az igazságügy-miniszternek és a belügyminiszternek, és kérelmezzük a törvényes elismerésünket. Két különleges úttörővel együtt én is aláírtam ezt a kérelmet. Válasz azonban nem érkezett.”

Időközben egyre ellenségesebb lett a hangulat. Antoine Rugwiza, egy csendes, méltóságteljes testvér még emlékszik rá, hogy az állami rádióban az elnök bejelentette, hogy nem tűri meg azokat, akik lekicsinylik  a „ruandai hitet”. Mindenki tudta, hogy ez Jehova Tanúira vonatkozik. Nem sokkal a bejelentés után megtiltották a testvéreknek, hogy összejöjjenek. Rémhírek terjengtek, hogy hamarosan le is fogják tartóztatni őket. Rwakabubu testvért kétszer idézték be az állambiztonsági szervek kihallgatásra.

1982 novemberében Kiala Mwangót – a feleségével, Elaine-nel együtt – elküldték Nairobiból, hogy felügyelje a körzetkongresszusokat Butaréban, Gisenyiben és Kigaliban. Rwakabubu testvér elnökölt ezeken a kongresszusokon. Épphogy csak véget ért a kigali kongresszus, amikor harmadszor idézték őt az elnöki hivatalba. Ez alkalommal azonban nem engedték el! Négy nap múlva azt a két különleges úttörőt is letartóztatták, akik aláírták a jogi elismerés iránti kérelmünket. Mindhármukat bírósági tárgyalás és törvényes vizsgálat nélkül börtönözték be. Ezt további letartóztatások követték. Bezáratták a Királyság-termet, lelakatolták az ajtókat. Az igazságügy-miniszter levelet küldött a közigazgatási hivatalokba, hogy tiltsák be Jehova Tanúit.

1983 októberében végre bíróságon tárgyalták annak a három testvérnek az ügyét, akik aláírták a jogi bejegyzésre vonatkozó kérelmünket. A bíróság azzal vádolta őket, hogy becsapják és félrevezetik az embereket – ezek teljesen alaptalan vádak voltak. Egyetlen embert sem idéztek be tanúként, és semmilyen bizonyítékot sem hoztak fel ellenük a tárgyalás során. Ennek ellenére a három testvért kétévi börtönre ítélték. Amikor egy amnesztia alkalmával még gyilkosságért elítélt személyeket is szabadon engedtek, a mi hűséges testvéreinknek még akkor sem tettek semmiféle kedvezményt. Gisenyiben öt másik Tanú majdnem két évig volt börtönben érvényes bírósági végzés nélkül, vagy anélkül, hogy elítélték volna őket.

 BÖRTÖNÉLET

A börtönben borzalmas volt az élet. A rabok naponta egyszer kaptak enni, maniókát és babot. Húst úgy egyhavonta ettek. A fekhely tele volt ágyi poloskával, de a túlzsúfoltság miatt sok rab a földön aludt. Kevés volt a mosdóvíz. A testvérek egy cellában voltak elítéltekkel és erőszakos bűnözőkkel. A börtönőrök sokszor durván bántak velük, de az egyikük, Jean Fataki kedves volt a testvérekkel. Beleegyezett a bibliatanulmányozásba, végül megkeresztelt Tanú lett, és a mai napig hűséges úttörőként szolgál.

Rwakabubu testvér ezt meséli: „Mialatt a börtönben voltunk, az érsek misét tartott odabent. Azt mondta a hallgatóinak, hogy óvakodjanak Jehova Tanúitól. Néhány katolikus, aki jelen volt a misén, később megkérdezte tőlünk, hogy miért mondott ilyet az érsek, hiszen ők látják, hogy Jehova Tanúi nem veszélyesek.”

Eközben Belgiumból Kigaliba érkezett Roger és Noella Poels. Roger-nak munkaszerződése volt. A három testvér még mindig börtönben sínylődött, ezért Roger meghallgatást kért az igazságügy-minisztertől, hogy elmagyarázhassa a hitnézeteinket és udvariasan megkérdezze, hogy a kormánynak mi a kifogása Jehova Tanúi ellen. A miniszter hamar befejezte a beszélgetést. Így szólt: „Poels úr, elegem van magából! A következő géppel repül vissza Brüsszelbe. Ki van utasítva az országból!”

Mivel a három testvér szilárd maradt, és nem hagyták magukat megfélemlíteni, végig le kellett tölteniük a kétévi büntetésüket. Ám a második évben átvitték őket egy másik börtönbe, ahol sokkal jobbak voltak a körülmények. 1984 novemberében szabadultak.

 AZ ÜLDÖZÉS FOKOZÓDIK

Az ellenségeskedés nem hagyott alább. A rádióban bemondták, hogy Jehova Tanúi nem jó emberek, szélsőségesek. 1986 márciusára az egész országban mindennapossá váltak a letartóztatások. Augustin Murayit is letartóztatták. Az általános és középiskolák minisztériumának volt a főigazgatója, de a keresztényi semlegessége miatt elbocsátották az állásából. Támadták őt az újságokban, de a rádióban még jobban.

Szerte az országban letartóztatták a testvéreket, testvérnőket, még kisgyermekes terhes anyákat is. 1986 vége felé átszállították őket Kigaliba, a központi börtönbe, ahol vártak a bírósági tárgyalásra. Mivel nem énekelték a hazafias énekeket, nem viselték az elnöki jelvényt, és nem vettek pártigazolványt, az emberek tévesen úgy következtettek, hogy Jehova Tanúi kormányellenesek, és meg akarják azt dönteni.

Phocas Hakizumwami derűs mosollyal az arcán emlékszik vissza az eseményekre: „A nyabisindui gyülekezethez tartozó testvéreket az elsők között tartóztatták le. Mi, többiek is számítottunk rá, hogy előbb-utóbb sorra kerülünk, és felismertük, hogy a prédikálási területünk hamarosan nem a börtönön kívül lesz, hanem a börtönön belül. Ezért úgy döntöttünk, hogy fokozott prédikálókampányba kezdünk, először a »kinti« területünkön. A piacokat kerestük fel, és sok folyóiratot és könyvet terjesztettünk. Imádkoztunk Jehovához, hogy még mielőtt börtönbe  kerülünk, segítsen bemunkálnunk a területünket. Jehova segített, hiszen 1985. október 1-jén a végére is értünk. Hét nap múlva már börtönben voltunk.”

A következő évben Palatin Nsanzurwimót és a feleségét, Fatumát is letartóztatták az állambiztonsági szervek. Egy nyolcórás kihallgatás után, valamint azután, hogy alaposan felforgatták a házukat, börtönbe vitték őket a három gyermekükkel együtt. A börtönbe menet Palatin öccse szorosan követte őket, és magához vette az ötéves kisfiukat és a négyéves kislányukat, hogy gondjukat viselje. Palatint és Fatumát a 14 hónapos kislányukkal együtt bebörtönözték. Fatumát később átvitték egy másik börtönbe, ahol kilenc hónapig tartották fogva.

Jean Tshiteya négy gyermekét az idő tájt zárták ki az iskolából. Ezt követően, amikor Jean hazament, szembesült vele, hogy a házát felforgatták, a feleségét letartóztatták, és a gyerekeket ott hagyták egyedül a házban. Nem sokkal ezután Tshiteya testvért is letartóztatták,  és Butaréba vitték abba a börtönbe, ahol a felesége és több testvér is volt. Ezután minden rabot elvittek Butaréból Kigaliba, a központi börtönbe. Eközben Tshiteya testvér gyermekeire a testvérek viseltek gondot Kigaliban.

Tshiteya testvér ezt mondja: „Amikor a testvéreket az ország különböző börtöneiből a központi börtönbe, Kigaliba hozták, örömmel így köszöntötték egymást: »Komera!«, ami azt jelenti, hogy ’légy bátor’. Amikor az egyik börtönőr meghallotta ezt a köszöntést, így szólt: »Maguk meg vannak őrülve! Már mitől lenne bátor az ember egy börtönben?«”

A letartóztatások ellenére a tiszta szívű emberek nem keseredtek el, és az üldözés sokszor jó eredménnyel járt. Odette Mukandekezit, egy energikus, nyílt testvérnőt is ekkortájt tartóztattak le. Így számol be róla: „Az üldözés alatt a testvéreket letartóztatták és megverték. Egy nap találkoztunk egy Josephine nevű kislánnyal, aki teheneket legeltetett. Volt Bibliája, és azt olvasta benne, hogy a korai keresztényeket becsmérelték, üldözték, megkorbácsolták és bebörtönözték. Mivel hallotta, hogy a Tanúkat üldözik, úgy következtetett, hogy ők biztosan az igaz valláshoz tartoznak, és bibliatanulmányozást kért. Ma már megkeresztelt testvérnőnk.”

A betiltás alatt Gaspard Niyongira teherautó-sofőrként  dolgozott, és sűrűn utazott Kenya fővárosába, Nairobiba. Visszafelé jövet kiadványokat csempészett Ruandába egy olyan ládában, melyet külön erre a célra szerelt a teherautójába. A ládában hat doboz irodalom fért el. Ugyanebben az időben Henry Ssenyonga Uganda nyugati részéről hozott be rendszeresen folyóiratokat a motorkerékpárjával a határon keresztül.

A gyülekezeti összejöveteleket kis csoportokban kellett tartani. Ha a hatóságok gyanút fogtak, hogy Jehova Tanúi összejöveteleket tartanak, alaposan átkutatták a házat. Niyongira testvér így idézi fel: „A házam melléképületében titokban összejöveteleket tudtunk tartani. Nejlonzacskókban elástuk az irodalmat a föld alá, és befedtük faszénnel.”

Az üldözési hullám elején Jean-Marie Mutezintare még újonnan megkeresztelt testvér volt. 1985 decemberében sikerült részt vennie a „Feddhetetlenség megőrzői” különleges nemzetközi kongresszuson Nairobiban. Hazafelé jövet Ruandába Isaie Sibomanával együtt folyóiratokat gyűjtöttek össze Nyugat-Ugandában a testvérektől. A határon a tisztek megtalálták a folyóiratokat. Letartóztatták, megbilincselték és kihallgatásra vitték a testvéreket, ami után hideg éjszaka következett egy cellában. Hamarosan a központi börtönben,  Kigaliban találták magukat. Ott mintegy 140 testvérrel és testvérnővel találkoztak, akik repestek az örömtől, hogy első kézből hallhatják a nairobi kongresszusi beszámolót. Amit a testvérek elmeséltek, minden bizonnyal bátorította és megerősítette őket.

A bebörtönzött testvérek összejöveteleket tartottak, és megszervezték a prédikálást. A prédikálótevékenység mellett néhány rabot még írni és olvasni is megtanítottak. Ezenkívül bibliatanulmányozásokat vezettek érdeklődő személyekkel, és sok új hírnöknek segítettek felkészülni a keresztelkedésre. Néhányan közülük már tanulmányoztak, amikor letartóztatták őket, mások a börtönben ismerték meg az igazságot.

KÖRZETFELVIGYÁZÓI „LÁTOGATÁS” A BÖRTÖNBEN

Egy testvér leírja, mik történtek 1986-ban Kigaliban a börtönben: „Sok testvér volt bent. Találkoztunk, hogy megbeszéljük, hogyan segíthetnénk a kinti testvéreknek. Elhatároztuk, hogy küldünk nekik egy levelet, és bátorítjuk őket. Azt írtuk, hogy ha befejezzük a területünk bemunkálást a börtönben, akkor hazamegyünk. Ágyról ágyra prédikáltunk, és bibliatanulmányozásokat vezettünk. Később, amikor hallottuk, hogy kint körzetfelvigyázó látogatja a gyülekezeteket, mi is szerettük volna, ha meglátogat, ezért az imáink tárgyává tettük. Nem sokkal ezután Rwakabubu testvért, a körzetfelvigyázót másodszor is bebörtönözték. Nos, ami minket illet, megkaptuk a kért látogatást.”

Az üldözés alatt csak egy testvér alkudott meg. Amikor kitűzte a politikai jelvényt, a nem Tanú rabok megverték, megrugdosták, gyalázkodva beszéltek vele, és gyávának nevezték. A felesége, aki tanulmányozta a Bibliát, megkérdezte tőle, hogy miért nem maradt hűséges. Később a testvér írt egy levelet a bíróságnak,  hogy hibát követett el, mivel még mindig Jehova Tanújának tartja magát. Sőt a kenyai fiókhivatalnak is írt egy levelet, melyben bocsánatot kért. Azóta is hűségesen szolgálja Jehovát.

KINT IS FOLYTATÓDIK A PRÉDIKÁLÁS

Akiket nem tartóztattak le, töretlen buzgalommal folytatták a prédikálást, átlagosan 20 órát munkálkodva havonta. Alfred Semali egyike volt a börtönön kívül szolgáló testvéreknek, és így emlékszik vissza: „Bár soha nem börtönöztek be, számítottam rá, és fel voltam rá készülve. A Királyság-termet lezárták, így hát kis csoportokban találkoztunk, és folytattuk a prédikálást. Betettem néhány folyóiratot egy khakiszínű borítékba, és bementem a városba, mintha munkát keresnék. Majd figyeltem, mikor adódik alkalom, hogy felkínáljam a folyóiratokat, és beszéljek a Bibliáról.

1986-ban sok testvért és érdeklődőt zártak börtönbe, még azokat is, akik épphogy csak elkezdték tanulmányozni a Bibliát. Bámulatos, hogy a testvérek, de még az újak is, milyen szilárdan álltak az igazságban. Eközben sok országból írtak a Tanúk levelet Ruanda elnökének, és tiltakoztak az igazságtalan bánásmód ellen. A rádió a hírekben beszámolt róla, hogy az elnök naponta több száz levelet kapott. Ennek jó eredménye lett, mert a következő évben egy elnöki rendelet folytán szabadon engedték a testvéreket, testvérnőket és az érdeklődőket. Az örömünk túláradó volt.” A szabadulás után a vének azonnal megszerveztek egy keresztelkedést Kigaliban. 36-an keresztelkedtek meg, és közülük 34-en nyomban jelentkeztek kisegítő úttörőnek!

1986-ban, az üldözés hevében átlagosan 435 hírnök adott le szántóföldi jelentést; közülük körülbelül 140 testvér és testvérnő a börtönből. Ez utóbbiak  alkották Ruandában Jehova szervezetének a motorját. A hitük kipróbált minőségű hit volt (Jak 1:3).

Az 1980-as zavaros évek után a ruandai gyülekezetek a viszonylagos béke és növekedés korszakába léptek. De vajon mit hoz a jövő? Az a sok új személy, aki elfogadta az igazságot, vajon szintén olyan tanítványnak bizonyul majd, akit tűzálló anyagokból építettek? (1Kor 3:10–15). Kiállja majd a hitük az előttük álló megpróbáltatásokat? A beszámolóból hamarosan megtudjuk.

HÁBORÚ ÉS POLITIKAI NYUGTALANSÁG

1990-ben már csaknem 1000 tevékeny hírnök volt Ruandában. A politikai helyzet azonban kezdett labilissá válni. A Ruandai Hazafias Front (RPF) csapatai októberben betörtek az ország északi részére a szomszédos Ugandából.

Ferdinand Mugarura, egy bátor testvér, aki két alkalommal is börtönbe került a hite miatt, a támadó csapatok betörésekor Ruhengeriben lakott. Ezt mondja: „Egyre jobban úrrá lett az embereken a gyűlölet és a törzsi patriotizmus. De Jehova Tanúi semlegesek maradtak, nem álltak egyik politikai csoportosulás oldalára sem, és elutasították az etnikai előítéletet. Mivel nem voltak hajlandók lemondani a semlegességükről, sokuknak menekülniük kellett az otthonukból, mások munka nélkül maradtak.”

Egy testvérnő tanárként dolgozott, és özvegyen nevelte három gyermekét. Elutasította a hadsereg támogatását, ezért az igazgató feljelentette őt a katonai hatóságoknál. Börtönbe került, immár másodszor, hiszen az 1980-as években már bebörtönözték egyszer. Amikor a támadó csapatok elérték a várost, ahol börtönben volt, erőszakkal behatoltak az épületbe, és minden rab szabad utat nyert. A testvérnő nem menekült el a többi  rabbal, hanem a börtönben maradt. Amikor a támadó csapatok visszavonultak a városból, a testvérnőt újra letartóztatták, és átvitték a központi börtönbe, Kigaliba. Ott azért imádkozott, hogy megtudhassa az Emlékünnep dátumát, mivel nem akart lemaradni róla. Nagy meglepetésére pont az Emlékünnep napján engedték szabadon! Semleges álláspontja miatt elvették a házát, és megfosztották tanári állásától, ő ennek ellenére szorgalmas úttörő lett.

Nemzetközi beavatkozás hatására az Ugandából jövő támadás időlegesen szünetelt. 1991-ben indítványozták az országban, hogy vezessék be a többpártrendszert. Számos kisebb-nagyobb párt alakult, melyek a regionalizmus és a törzsi patriotizmus szellemét hívták életre. Némely párt kevésbé szélsőséges nézeteket vallott, míg mások sokkal harciasabbak és szélsőségesebbek voltak. Jehova Tanúi semleges álláspontját most először tekintették kedvezően. Mivel nem álltak egyik politikai és törzsi csoportosulás oldalára sem, már nem tekintette őket ellenségnek sem a kormány, sem általánosságban az emberek.

1991 szeptemberében két ruandai testvér – Gaspard Rwakabubu és Tharcisse Seminega – kíséretében egy nemzetközi delegáció látogatta meg a kormány befolyásos minisztereit Kigaliban. A testvérek beszéltek az új igazságügy-miniszterrel, aki rokonszenvvel hallgatta őket. Megköszönték neki, hogy már eddig is kedvező intézkedéseket hozott, és arra ösztönözték, hogy tegyen további lépéseket a teljes vallásszabadságunk érdekében.

1992 januárjában, a törvényes elismerésünk előtt, a testvérek kerületkongresszust rendeztek Kigaliban. Godfrey és Jennie Bint még jól emlékeznek rá: „Ez idő tájt Ugandában szolgáltunk. Legnagyobb meglepetésünkre levelet kaptunk a kenyai fiókhivataltól,  melyben felkértek minket, hogy menjünk három hétre Ruandába, és segítsünk a kongresszus megszervezésében és a dráma hangfelvételében. A testvérek túláradó vendégszeretete lebilincselő volt, minden egyes nap más-más család hívott meg minket vacsorára. Egy magánkézben lévő futballstadiont béreltek ki, és az érkezésünkkor már javában folytak az előkészületek. Készen álltak a tervek a dráma hangfelvételére, és noha híján voltak a felszerelésnek, minden zökkenőmentesen zajlott. Az ország északi részén sok testvér nem kapott engedélyt az utazásra, emellett a burundi meg az ugandai határ is zárva volt, vasárnap mégis 2079-en voltak jelen, és 75-en keresztelkedtek meg.”

VÉGRE TÖRVÉNYES ELISMERÉS!

Néhány hónappal később, 1992. április 13-án Jehova Tanúit végre – most először – törvényesen bejegyezték Ruandában. Véget ért az a hosszan tartó küzdelem, amikor a jó hírt betiltások, zaklatások és bebörtönzések közepette kellett hirdetni. A testvérek a teokratikus növekedésnek egy új korszakára tekinthettek előre.

A Vezető Testület nem vesztegette az időt, és misszionáriusokat nevezett ki Ruandába. Henk van Bussel, valamint Godfrey és Jennie Bint voltak az első misszionáriusok, akik tartózkodási engedélyt kaptak. Henk korábban a Közép-afrikai Köztársaságban és Csádban szolgált, Godfrey és Jennie Bint pedig Ugandában és Zaire-ban (ma  Kongói Demokratikus Köztársaság). Országos bizottságot neveztek ki a prédikálótevékenység felvigyázására.

Bint testvér így meséli el, mi történt, amikor megérkeztek Henk van Bussellel az országba: „Hamar találtunk egy megfelelő házat a misszionáriusotthon számára, egész közel a Királyság-teremhez. Tüstént nekirugaszkodtunk a kinyarvanda nyelv tanulásának, ami számunkra éppúgy feladta a leckét, mint azoknak az első különleges úttörőknek, akik még 1970-ben jártak itt. Az egyik nyelvkönyv ezt tanácsolta: »a CW kettős mássalhangzó így ejtendő: TCHKW!« A testvérnő pedig, aki tanított minket, ezt mondta: »Sosem fogjátok helyesen kiejteni a ’shy’ betűkapcsolatot az ’isi nshya’ [az új föld] kifejezésben, kivéve, ha mosolyogtok!«”

Az év vége felé új hírnökcsúcs született 1665 fővel, és 1993 januárjában újabb kerületkongresszust tartottak Kigaliban. Ez alkalommal 4498-an voltak jelen, és nem kevesebb, mint 182 keresztelkedő volt. Kiala Mwango a kenyai fiókhivatal képviselőjeként érkezett. Akkoriban még senki sem sejtette, hogy a kongresszusnak helyszínt adó stadionnal szemben, az út túloldalán lévő telken 2006-ban fiókhivatal fog épülni.

A prédikálótevékenység még egy újabb, északról jövő támadás ellenére sem lassult le. 1993-ban a támadó sereg már csak néhány kilométerre volt Kigalitól. Az ugandai határ továbbra is zárva volt, és a fővárosban hallani lehetett a hegyek felől a nehéztüzérségi lövegek zaját. Mintegy egymillió ember menekült el az ország északi részéről. Köztük 381 testvér és testvérnő, akikre a Kigaliban és Kigali környékén élő Tanúk viseltek gondot. Ám hamarosan a szemben álló felek tűzszüneti megállapodást kötöttek a tanzániai Arushában. Létrehoztak egy ütközőzónát, és a kormány beleegyezett,  hogy megossza a hatalmát a támadó csapatokkal és számos kisebb-nagyobb politikai párttal.

EGY NAGYON KÜLÖNLEGES KONGRESSZUSI NAP!

1993-ra egy különleges kongresszusi nap megtartását ütemezték be a Kigali Körzeti Stadionban. A stadion igazgatósága azonban ugyanarra az időpontra, egy másik rendezvényre is bérbe adta a létesítményt – egy futballmeccsre, délután három órára. A testvérek részt vettek a délelőtti ülésszakon, de mielőtt a délutáni ülésszak elkezdődhetett volna, kezdtek a stadionba érkezni a focirajongók. A rendőrség képtelen volt feltartóztatni őket. A stadion igazgatója azt mondta, hogy a meccsnek este hat előtt nem lesz vége. Így hát a testvérek távoztak, és este hatkor visszajöttek, hogy meghallgassák a délutáni programot.

Ez azonban némi aggodalomra adott okot, mivel kijárási tilalom volt érvényben. Este hat után nem közlekedhettek járművek, kilenc után pedig nem lehettek  emberek az utcán. Ám körülbelül este hét órakor bejelentették a rádióban, hogy a kijárási tilalom csak 23 órakor kezdődik. A testvérek nem lehettek biztosak benne, hogy lesz-e világítás a stadionban. Mivel a bérlésre vonatkozó feltételeket az igazgatóság nem tartotta tiszteletben, Kigali polgármestere intézkedett, hogy legyen világítás a kongresszuson. Még ingyenes szállításról is gondoskodott, ami a program után állt a testvérek rendelkezésére. Testvéreink tehát meg tudták tartani a teljes kongresszusi programot. Képzelhetjük, mekkora meglepetésben volt részük, amikor kijöttek a stadionból, és ott várt rájuk az a rengeteg busz!

Günter Reschke 1993-ban, szeptember végén Ruandába utazott. Így mesél róla: „A kenyai fiókhivatal Kigaliba küldött, hogy Rwakabubu testvérrel együtt oktatóként szolgáljak a Királyság-szolgálati iskolán. Akkoriban mindössze 63 vén volt Ruandában, noha a hírnökök száma már elérte az 1881-et. Nagy volt a politikai feszültség az országban, és rémhíreket hallottunk arról, hogy milyen harcok dúlnak északon. Természetesen senki nem számított rá, hogy milyen szörnyűséges időszak következik, ám az iskola kellő időben kapott tápláléknak bizonyult. Megerősítette a vének hitét, és felkészítette őket a pásztori feladatokra, melyekre nagy szükség volt, hiszen a háború sötét felhői már ott gyülekeztek felettük.”

TERVEK EGY IRODA LÉTESÍTÉSÉRE

1994-ben, március végén Leonard Ellis és a felesége, Nancy eljött Nairobiból, hogy különleges kongresszusi napokon vegyen részt, és segítséget nyújtson a fordítói irodának. A kenyai fiókhivatal azt javasolta, hogy a ruandai misszionáriusotthont és a fordítói irodát vonják össze. Április 4-én, hétfőn az  Őrtorony-tanulmányozáson a kibővített fordítói csapat, az országos bizottság, a misszionáriusok, valamint Ellis testvér és testvérnő vett részt. Izgalmas idő volt, egy további növekedés kezdete.

Feladatuk ellátása után az Ellis házaspár repülőgépre szállt, és elhagyta az országot. Mint később kiderült, az volt az utolsó utasszállító járat Kigaliból. Ezután hosszú hónapokon át nem közlekedett ilyen járat. Másnap délután Rwakabubu testvér telefonált a misszionáriusotthonba, hogy elmondja, az orosz nagykövetség lemondott arról az igényéről, hogy egy olyan földterületen építkezzen, melyen régebben mi szerettünk volna országos irodát létesíteni. Így Jehova Tanúi megkaphatják a telket. Másnap reggelre, április 7-ére volt betervezve egy megbeszélés a földhivatal ügyintézőivel. Erre a megbeszélésre azonban már nem került sor.

 KEZDETÉT VESZI A NÉPIRTÁS!

Április 6-án, szerda este Kigalitól nem messze lelőttek egy repülőgépet, amely lángokba borult. A fedélzeten utazott Ruanda és Burundi elnöke is. Mindenki az életét vesztette. Aznap este csak kevesen tudtak a repülőgép-szerencsétlenségről, mert az állami rádió nem közölt róla semmit.

A három misszionárius, a Bint házaspár és Henk, soha nem fogja elfelejteni az ezt követő napokat. Bint testvér így idézi fel a történteket: „Április 7-én, kora reggel lövések és kézigránát-robbanások zajára ébredtünk. Ez nem volt szokatlan, hiszen az elmúlt hónapokban az ország politikai helyzete hihetetlenül labilissá vált. A reggelink készítése közben csengett a telefon. Emmanuel Ngirente hívott, aki a fordítói osztály tagja volt. Elmondta, hogy a helyi rádióban bejelentették, hogy repülőszerencsétlenségben meghalt a két elnök. A védelmi minisztérium minden kigali lakost figyelmeztetett, hogy ne hagyja el az otthonát.

 Úgy kilenc óra lehetett, amikor hallottuk, hogy a fosztogatók vandál módon beszabadulnak a szomszédainkhoz. Ellopták az autójukat, az édesanyát pedig megölték.

Nemsokára a mi házunkhoz is odaértek a katonák és a fosztogatók. Rángatták a vaskapunkat, és nyomták a csengőt. Csendben maradtunk, nem mentünk ki. Valami oknál fogva nem próbálták betörni a kaput, hanem továbbmentek más házakhoz. Mindenhonnan automata fegyverek és robbanások zaja hallatszott; képtelenség volt elhagyni a házat. A fegyverropogás olyan hangos és közeli volt, hogy behúzódtunk a szobák közti folyosóra, ahol védve voltunk az eltévedt lövedékektől. Felismertük, hogy a helyzet nem fog egyhamar megváltozni, ezért úgy döntöttünk, hogy napi egyszeri adagokra osztjuk be a közös élelmiszertartalékunkat, amit majd együtt fogyasztunk el. Másnap épp megettük az ebédünket, és a nemzetközi híradást hallgattuk a rádióban, amikor Henk így kiáltott fel: »Itt vannak! Átmásznak a kerítésünkön!«

Nem sok időnk volt gondolkodásra. A fürdőszobába siettünk, és magunkra zártuk az ajtót. Együtt imádkoztunk, kértük Jehovát, hogy segítsen kitartanunk, bármi történjen is. Még be sem fejeztük az imát, és már hallottuk, hogy a milícia és a fosztogatók betörik az ablakokat és ajtókat. Perceken belül bent voltak a házban. Ordítoztak, és feldöntötték a bútorokat. A milíciával együtt a fosztogatók körülbelül 40-en voltak, köztük férfiak, nők, sőt gyerekek is. Azt is hallottuk, hogy fegyverek sülnek el, amint a talált tárgyakon hangosan veszekednek.

Körülbelül 40 perc múlva – ami nekünk egy örökkévalóságnak tűnt – megpróbáltak bejönni a fürdőszobába. Mivel zárva volt, elkezdték felfeszíteni az ajtót.  Tudtuk, hogy ki kell jönnünk, nem bujkálhatunk tovább. A férfiak őrjöngtek, és kábítószer hatása alatt voltak. Bozótvágó késekkel és más késekkel fenyegetőztek. Jennie hangosan Jehovához kiáltott. Az egyik férfi megsuhintotta a bozótvágó kését, és a penge lapos részével úgy nyakszirten ütötte Henket, hogy a fürdőkádba esett. Valahogyan sikerült pénzt találnom, és odaadnom a támadóknak. Marakodtak rajta.

Egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy az egyik fiatalember mereven néz ránk. Mi nem tudtuk, hogy ki ő, de ő felismert bennünket, talán a prédikálómunkánk során találkoztunk vele. Mindhármunkat megragadott, visszatuszkolt a fürdőszobába, és azt mondta, hogy zárjuk magunkra az ajtót. Megígérte, hogy kiment minket.

A fosztogatás zaja még úgy 30 percig hallatszott, míg végre csend lett. A fiatalember tényleg visszajött, és szólt, hogy kijöhetünk. Erősködött, hogy azonnal menjünk el, és kivezetett minket a házból. Semmit nem vittünk magunkkal. Az úton rémülten láttuk néhány meggyilkolt szomszédunk holttestét. Az Elnöki Gárda két tagja egy katonatiszt házához vezetett a közelben. A tiszt a Mille Collines Hotelbe kísért, ahol már sokan leltek menedékre. Végül április 11-én Kenyába telepítettek ki minket. Erre hosszú, feszültséggel teli várakozás után került sor. Egy idegfeszítő katonai akció során kerülő úton kivittek minket a városból a repülőtér hátsó részére. Fésületlenül és ápolatlanul érkeztünk a nairobi Bétel recepciójára. Henk az evakuálás idején nem volt velünk, de néhány órával később ő is megérkezett. A Bétel-család túláradó szeretettel és törődéssel vett minket a gondjaiba.”

A KISLÁNY IMÁJA MENTETTE MEG ŐKET

Egy nappal a repülőszerencsétlenség után, amelyben meghalt Ruanda és Burundi elnöke, a kormány  hat katonája felkereste Rwakabubu testvér otthonát. A szemük vérben forgott, áradt belőlük az alkohol, és a viselkedésükből látszott, hogy kábítószer hatása alatt vannak. Fegyvereket követeltek. Rwakabubu testvér elmondta nekik, hogy ő és a családtagjai Jehova Tanúi, s ezért nem tartanak fegyvert.

A katonákat felbőszítette Jehova Tanúi semlegessége, hogy nem hajlandók se a kormányt, se a hadsereget támogatni. Gaspard és Melanie Rwakabubu nem tuszik, de a hutu Interahamwe milícia nemcsak a tuszikat ölte meg, hanem azokat a hutukat is, akik kevésbé szélsőségesek, különösen, akiket azzal gyanúsítottak, hogy szimpatizálnak a tuszikkal vagy a támadó csapatokkal.

A katonák husángokkal ütötték Gaspard-t és Melanie-t, majd öt gyermekükkel együtt a hálószobába vitték őket. Letépték a lepedőket az ágyról, és kezdték betekerni velük a családot. Néhányuknak kézigránát volt a kezében, tehát egyértelmű volt, mit akarnak tenni. Gaspard ezt kérdezte tőlük: „Megengednék, hogy mondjunk egy imát?”

Az egyik katona megvetően visszautasította a kérést. Nem sokkal később, némi vita után a katonák bár kelletlenül, de megengedték nekik, hogy imádkozzanak. „Jó. Két percük van az imára” – válaszolták.

Halkan imádkoztak, ám Deborah Rwakabubu, aki mindössze hatéves volt, hangosan így könyörgött Jehovához: „Jehova meg akarnak minket ölni! De hogyan tudunk akkor visszamenni azokhoz, akiknek apucival prédikáltam, akiknek öt folyóiratot adtam oda? Várnak ránk, hogy visszamenjünk hozzájuk, meg kell ismerniük az igazságot! Megígérem neked, ha életben maradunk, hírnök leszek, megkeresztelkedem és úttörő leszek! Jehova, ments meg minket!”

 A katonák csak ámultak. S végül az egyikük így szólt: „A kislány imája miatt nem fogunk megölni titeket. Ha még jönnek utánunk, mondjátok meg nekik, hogy mi már jártunk itt.” *

ROSSZABBRA FORDUL A HELYZET

A háború egyre csak erősödött, amint a támadó sereg (Ruandai Hazafias Front) fokozatosan előretört a főváros, Kigali felé. Ez arra indította a mindenre elszánt Interahamwe milicistáit, hogy még több gyilkosságot vigyenek véghez.

Az egész városban és minden kereszteződésnél voltak úttorlaszok. Ezeket katonák, fegyveres Interahamwe-milicisták és helyi lakosok tartották az  ellenőrzésük alatt. Minden jó erőben lévő férfit arra kényszerítettek, hogy éjjel-nappal az Interahamwéval együtt felügyeljék az úttorlaszokat. Ezeket a barikádokat azért állították fel, hogy kiszűrjék a tuszikat, és megöljék őket.

Az országban folyó gyilkosságok több százezer ruandai lakost kényszerítettek arra, hogy hagyja el az otthonát. Jó néhányuk a közeli Kongóban és Tanzániában keresett menedéket, Jehova Tanúit is beleértve.

SZEMBENÉZVE HÁBORÚVAL ÉS HALÁLLAL

A testvéreink következő beszámolói arról szólnak, hogyan hullott szét apró darabokra a körülöttük lévő világ. Ne feledjük, hogy az 1980-as években Jehova Tanúi Ruandában már keresztülmentek tűzpróbákon, melyek megerősítették és finomították a hitüket, valamint bátrabbá tették őket. Hitük segített nekik, hogy továbbra se alkossák részét a világnak. Nem voltak hajlandók részt venni a választásokon, a helyi harcokban és a politikai összetűzésekben (Ján 15:19). Bátorságuk segített megbirkózni döntéseik következményeivel, mint például a megvetéssel, bebörtönzéssel, üldözéssel és a halállal. Jehova Tanúinak ezek a kipróbált tulajdonságai, valamint az Isten és felebarátaik iránt érzett szeretete lehetővé tette számukra, hogy nemcsak, hogy ne vegyenek részt a népirtásban, hanem inkább még az életük kockáztatása árán is megvédjék egymást.

Számtalan tapasztalatról írhatnánk még. De a testvérek inkább szeretnék elfelejteni a borzasztó részleteket, mivel nem bosszúállóak. Bízunk benne, hogy a hitükről szóló történetek mindannyiunkat arra fognak indítani, hogy még teljesebb mértékben kimutassuk a szeretetet, mely Jézus Krisztus igaz tanítványainak az azonosító jele (Ján 13:34, 35).

 JEAN ÉS CHANTAL TÖRTÉNETE

Jean de Dieu Mugabo, egy vidám, törődő testvérünk 1982-ben kezdett tanulmányozni Jehova Tanúival. Még mielőtt 1984-ben megkeresztelkedett volna, háromszor börtönözték be Jehova Tanújaként való állásfoglalása miatt. A felesége, Chantal ugyanabban az évben keresztelkedett meg, majd 1987-ben összeházasodtak. Amikor a népirtás elkezdődött, három gyermekük volt, három kislány. A két nagyobb a városon kívül a nagyszülőknél tartózkodott, és csak a hathónapos kisbabájuk volt velük.

A népirtás első napjától, 1994. április 7-től kezdve a katonák és az Interahamwe minden tuszi otthonát megtámadta. Jeant letartóztatták és puskatussal megverték, de sikerült elmenekülnie, és egy másik testvérrel együtt a közeli Királyság-terembe szaladt. Eközben Chantal, mit sem sejtve arról, hogy mi történt a férjével, kétségbeesetten próbált a kisbabájával kijutni a városból, hogy ismét együtt lehessen két másik gyermekével.

Jean elmondja, mi történt vele: „A Királyság-terem korábban pékség volt, és még megvolt a nagy kéménye. Egy hétig magában a Királyság-teremben rejtőzködtem a testvérrel, és amikor biztonságos volt, egy hutu testvérnő hozott nekünk élelmet. Később, a vaslemezből készült tető és a mennyezet között kellett meglapulnunk, ahol a nap heve egész álló nap perzselt minket.  Kétségbeesetten egy jobb búvóhely után kutattunk. A kémény belső falából sikerült eltávolítanunk néhány téglát, és meghúzni magunkat odabent. Összekuporodott testhelyzetben több mint egy hónapon át rejtőzködtünk itt.

A közelben volt egy úttorlasz, és az Interahamwe milicistái gyakran bejöttek a Királyság-terembe, hogy beszélgessenek, vagy amikor esett az eső. Többször is hallottuk, amint lent társalognak. A testvérnő, amikor csak tehette, továbbra is hozott nekünk ételt. Időnként úgy éreztem, nem bírom tovább, de folyton imádkoztunk kitartásért. Végül május 16-án hírt kaptunk a testvérnőtől,  miszerint a Ruandai Hazafias Front átvette az irányítást a városnak azon a részén, ahol mi voltunk, és most már kijöhetünk a búvóhelyünkről.”

Mi történt eközben Jean feleségével, Chantallal? Hadd mondja el ő: „Április 8-án sikerült a kisbabánkkal elmenekülnöm a házból. Találkoztam két testvérnővel, Immaculée-vel, aki a személyazonossági kártyájával igazolni tudta, hogy hutu, és Suzanne-nal, aki tuszi volt. A mintegy 50 kilométerre lévő Bugesera városába igyekeztünk a szüleimhez, ahol a másik két gyermekem volt. De hallottuk, hogy úttorlaszokkal zártak el minden városból kivezető utat, ezért úgy döntöttünk, hogy egy közeli faluba megyünk, nem messze Kigalitól, ahol Immaculée-nek lakott egy hutu származású rokona, Gahizi. Ő is Jehova Tanúja volt, és szívesen fogadott minket. Annak ellenére, hogy a szomszédai fenyegetőztek, mindent megtett, amit csak tudott, hogy segítsen nekünk. Amikor a kormány katonái és az Interahamwe megtudta, hogy Gahizi tuszikat rejteget, lelőtték.

Miután a katonák végeztek Gahizival, levittek minket a folyóhoz, hogy megöljenek. Rémülten vártuk a véget, de váratlanul heves vita támadt a katonák között. Az egyikük ezt mondta: »Ne öljétek meg a nőket. Balszerencsét hoz. Most csak férfiakat ölünk.« Egy testvér követett bennünket, André Twahirwa, aki alig egy hete keresztelkedett meg. Ő el tudott vinni a házába, bár a szomszédai erősen ellenezték. Másnap visszakísért minket Kigaliba, és abban reménykedett, hogy ott talál nekünk egy biztonságos helyet. Segített átjutnunk jó néhány rendkívül veszélyes úttorlaszon. Immaculée-nél volt a kisbabám, hogy abban az esetben, ha megállítanak bennünket, a kislányom életben maradjon.  Suzanne-nal széttéptük a személyazonossági kártyánkat, hogy eltitkoljuk a származásunkat.

Egy úttorlasznál az Interahamwe egyik milicistája megütötte Immaculée-t, és ráförmedve ezt kérdezte: »Mi dolgod ezekkel a tuszikkal?« Suzanne-t és engem nem engedtek tovább. De Immaculée és André tovább tudott menni Rwakabubuék házához. Nagy kockázatot vállalva André és még két testvér, Simon és Mathias, segített keresztüljutnunk azon az utolsó úttorlaszon. Engem Rwakabubuékhoz vittek, Suzanne pedig az egyik rokonához ment.

Ám túl veszélyessé vált Rwakabubuéknál maradnom, ezért óriási nehézségek árán a testvéreknek sikerült elvinniük a Királyság-terembe, ahol más Tanúkat is rejtegettek. Addigra tíz tuszi testvér és testvérnő, valamint más menekülők találtak ott búvóhelyre. Immaculée hűségesen velem maradt, nem akart elhagyni. Ezt  mondta: »Ha téged megölnek, és én életben maradok, meg fogom menteni a kisbabádat.«” *

Ez idő alatt egy közelben élő testvérnek, Védaste Bimenyimanának, akinek a felesége tuszi, épp sikerült a családját egy biztonságos helyre vinnie. Utána visszajött a Királyság-terembe, hogy segítsen a többieknek is búvóhelyet találni. Szerencsére mindnyájan megmenekültek.

A népirtás után Jean és Chantal végül megtudta, hogy meggyilkolták a szüleiket, a két- és ötéves kislányukat – akik a nagyszülőknél voltak –, ezenkívül mintegy 100 rokonukat. Hogyan érezték magukat a lesújtó veszteség miatt? „Eleinte elviselhetetlen volt – ismeri el Chantal. – Megsemmisülve éreztük magunkat. A temérdek élet kioltása messze felülmúlt minden elképzelhető borzalmat. Csakis Jehovára vethettük a terhünket, abban a reményben, hogy a feltámadáskor újra látni fogjuk a gyermekeinket.”

REJTEKHELYEN TÖLTÖTT 75 NAP!

Tharcisse Seminega 1983-ban keresztelkedett meg Kongóban. A népirtás idején Butaréban, Ruandában lakott, Kigalitól mintegy 120 kilométerre. Ezt mondja erről az időről: „Miután az elnöki gép lezuhant Kigaliban, hallottunk a rendeletről, hogy  minden tuszit meg kell ölni. Két testvér terveket szőtt, hogy megszöktessen minket Burundin keresztül, de minden utat és ösvényt ellenőrzése alatt tartott az Interahamwe milícia.

A saját otthonunk volt a börtönünk, és fogalmunk sem volt, merre mehetnénk. Négy katona figyelte a házunkat, és az egyikük felállított egy gépfegyvert körülbelül 180 méterre tőlünk. Buzgón így könyörögtem Jehovához: »Jehova, mi nem tudjuk megmenteni az életünket, egyedül te vagy erre képes!« Estefelé egy testvér futott a házunkhoz, félve attól, hogy már halottak vagyunk. A katonák megengedték neki, hogy bejöjjön a házunkba néhány  percre. Megkönnyebbült, amikor életben talált minket, és sikerült a gyermekeink közül kettőt magával vinnie. Majd szólt két testvérnek, Justin Rwagatore-nak és Joseph Nduwayezunak, hogy a családom bujdosik, és szükségünk van a segítségükre. Még akkor éjjel el is jöttek hozzánk. Nehézségek és kockázatok árán elvezették a családunkat Justin házához.

Nem sokáig tudtunk Justinnél maradni, mivel másnapra az emberek megtudták, hogy nála bujdosunk. Még aznap egy Vincent nevű férfi jött hozzánk. Figyelmeztetni akart, hogy az Interahamwe arra készül, hogy ránk támadjon, és megöljön minket. Ez a férfi Justin egyik korábbi bibliatanulmányozója volt, aki nem foglalt állást az igazság mellett. Vincent azt javasolta, hogy először bújjunk el Justin háza mellett a bozótosban. Majd sötétedés után elvitt magához. Elrejtett minket egy szalmatetős, döngölt padlós, ablak nélküli kerek sárkunyhóban, mely korábban kecskeólként szolgált.

Hosszú napokat és hosszú éjszakákat töltöttünk ebben a kunyhóban, mely közel volt egy útkereszteződéshez, mindössze néhány méterre a környék legforgalmasabb piacától. Hallottuk, amint a járókelők beszélgetnek arról, miket tettek a nap folyamán, többek közt ijesztő beszámolókat a gyilkolásaikról, és hogy még mit terveznek tenni a jövőben. Ez a légkör csak fokozta a félelmünket; egyfolytában imádkoztunk a túlélésünkért.

Vincent minden tőle telhetőt megtett, hogy gondoskodjon a szükségleteinkről. Egy hónapig maradtunk nála, de amikor május vége felé a Kigaliból menekülő Interahamwe milicistái a környékre érkeztek, túlságosan veszélyessé vált ez a búvóhely. A testvérek úgy döntöttek, hogy átvisznek minket egy másik Tanúhoz, akinek a háza alatt volt egy pinceszerű helyiség. Már két testvért és egy testvérnőt rejtegetett ott. Az éj leple alatt négy  és fél órát gyalogoltunk, nagy veszélynek téve ki magunkat, hogy eljussunk a házáig. Útközben szakadt az eső, ám ez áldásnak bizonyult, mert elrejtett minket a gyilkosok szeme elől.

Ez az új búvóhely egy üreg volt, úgy 1,5 méter mély, az ajtaja pedig egy fapalló. Egy létrán kellett lemásznunk, ott lekuporodnunk, majd átkúsznunk egy alagúton, hogy elérjük a mintegy két négyzetméteres lyukat. Penészszag volt, és csak egy halvány fénysugár szökött be egy repedésen keresztül. A feleségem, Chantal, az öt gyermekünk és én, három másik testvérrel húztuk meg itt magunkat. Így összesen tízen voltunk ebben a klausztrofóbiát okozó üregben, hat héten át! Nem nagyon mertünk gyertyát gyújtani, mert az árulkodó jel lett volna. De mindezen nehézségek és kínszenvedés közepette is támogatott minket Jehova. A testvérek az életüket kockáztatva hoztak nekünk élelmet, gyógyszert és bátorító szavakat. Napközben olykor-olykor meg tudtunk gyújtani egy gyertyát, hogy olvashassuk a Bibliát, Az Őrtoronyt vagy a napiszöveget.

Minden történet véget ér egyszer – folytatja Tharcisse. – Ennek a történetnek 1994. július 5-én lett vége. Vincent tájékoztatott, hogy Butarét elfoglalták a támadó tuszi csapatok. Amikor kijöttünk a föld alatti üregünkből, voltak, akik azt gondolták, hogy nem is vagyunk ruandaiak, mivel napfény hiányában a bőrünk kifakult. Sőt, egy ideig hang se nagyon jött ki a torkunkon, csak suttogni tudtunk. Hetekbe telt, míg rendbejöttünk.

A történtek erőteljes hatással voltak a feleségemre, aki az azt megelőző tíz évben elutasította, hogy tanulmányozza a Bibliát Jehova Tanúival. Most azonban elfogadta a tanulmányozást. Amikor megkérdezték tőle, hogy miért döntött így, ezt válaszolta: »Megérintett a  testvérek irántunk mutatott szeretete, és az a sok áldozat, amelyet a megmentésünk érdekében hoztak. Jehova hatalmas karját is tapasztaltam, hiszen megmentett minket a gyilkosok bozótvágó késeitől.« Chantal átadta az életét Jehovának, és a háború utáni első kongresszuson megkeresztelkedett.

Mély hálával tartozunk minden testvérünknek és testvérnőnknek, aki a tetteivel és szívből jövő imáival hozzájárult ahhoz, hogy életben maradjunk. Tapasztaltuk őszinte és szívből fakadó szeretetüket, mely felülemelkedett az etnikai ellenségeskedéseken.”

SEGÍTSÉGET KAP, AKI SEGÍTSÉGET NYÚJTOTT

Justin Rwagatore egyike volt azoknak a testvéreknek, akik segítettek Tharcisse Seminega családjának megmenekülni, de később ő maga is segítségre szorult. 1986-ban börtönbe zárták, mert nem volt hajlandó belefolyni az uralmon lévő kormány politikai ügyeibe. Néhány évvel azután, hogy segített Seminega testvér családját megvédeni, Justint más testvérekkel együtt újra letartóztatták a semleges álláspontja miatt. Tharcisse Seminega tagja volt egy delegációnak, mely felkereste a helyi hatóságokat, hogy tisztázza Jehova Tanúi politikai tevékenységekhez való hozzáállását. Elmagyarázta a hatóságoknak, hogy Justinnek kiemelkedő szerepe volt abban, hogy a családja megmeneküljön. Ennek eredményeként az összes testvért kiengedték a börtönből.

A testvéreink népirtás alatt tanúsított példamutatása miatt egyesek elfogadták az igazságot. Egy 60-as évei közepén járó katolikus hölgy, Suzanne Lizinde, látta, mennyire támogatta az egyháza a népirtást. Az, ahogyan Jehova Tanúi ebben az időszakban viselkedtek a környezetében, valamint a köztük uralkodó szeretet  arra indította, hogy gyors előrehaladást tegyen. Suzanne 1998 januárjában keresztelkedett meg, és sohasem hagyta ki a gyülekezeti összejöveteleket. Még az sem tartotta vissza, hogy öt kilométert kellett gyalogolnia a hegyeken keresztül. A családjának is segített megismerni az igazságot. Ma már az egyik fia vén, egy unokája pedig kisegítőszolga.

SZÁZEZREK MENEKÜLNEK

Henk van Busselt – akit 1992-ben misszionáriusnak neveztek ki Ruandába – 1994 áprilisában Kenyába evakuálták. Ezután többször is Gomába, Kongó keleti részére utazott, hogy segítséget nyújtson a ruandai menekülteknek egy segélyprogram keretében. A testvérek őrszolgálatot végeztek a kongói oldalon lévő határátkelőknél. Bibliai kiadványokat tartottak fel a kezükben, és közben Királyság-énekeket énekeltek vagy fütyültek, hogy a Ruandából érkező Tanúk felismerjék őket.

Zűrzavar uralkodott mindenütt. Mialatt a kormány erői és a Ruandai Hazafias Front közötti harc folytatódott, százezrek menekültek Kongóba és Tanzániába. A Királyság-terem volt a gyülekezőhelye azoknak a testvéreknek, akik Gomába menekültek. Később egy menekülttábort állítottak fel a város szélén, hogy védelmet nyújtson több mint 2000 személynek, kizárólag Jehova Tanúinak, a gyermekeiknek, valamint érdeklődő személyeknek. A testvérek további táborokat hoztak létre Kelet-Kongó más részein is.

A menekülők többsége megtorlástól félő hutu volt, ellenben a testvérek, hutuk és tuszik, együtt menekültek. A tusziknak rendkívül veszélyes volt átkelni a gomai határon, mert továbbra is lemészárolták őket. Előfordult, hogy 100 dollárt kellett fizetni egy-egy tuszi testvér átcsempészéséért.

 A Kongóba átjutó testvéreink szerettek volna együtt maradni. Nem akarták, hogy bármi közük is legyen az Interahamwéhoz, mely igencsak tevékeny volt az ENSZ által felállított táborokban. Sőt a legtöbb nem Tanú menekült szimpatizált a hatalmától megfosztott kormánnyal. Jehova Tanúit nem kedvelték, az Interahamwe különösen nem, mert nem csatlakoztak hozzájuk. A testvérek szerettek volna elkülönülni tőlük, hogy megvédhessék tuszi testvéreiket is.

Mivel a Ruandából menekülők maguk mögött hagyták minden tulajdonukat, segítségre szorultak. Ez a segítség a Belgiumban, Franciaországban, Kenyában, Kongóban és Svájcban élő Jehova Tanúitól érkezett. Pénzt, gyógyszereket, élelmet és ruhát küldtek, valamint orvosokat és ápolókat. Az első segélyszállítmánnyal, mely repülőn érkezett, sok-sok kis sátrat küldött a francia fiókhivatal. Ezután a belga fiókhivatal olyan nagyobb méretű sátrakat adományozott, melyek egész családokat voltak képesek elszállásolni. Hordozható és felfújható ágyakat is küldtek. A kenyai fiókhivatal több mint két tonna ruhát, valamint több mint 2000 takarót juttatott el hozzájuk.

KOLERAJÁRVÁNY TÖR KI

A Ruandából menekülők közül több mint 1000 Tanút és érdeklődőt a gomai Királyság-teremben, és a hozzá tartozó telken szállásoltak el. A menekültek hatalmas száma miatt tragikus módon kolerajárvány tört ki a városban. A kongói (Kinshasa) fiókhivatal, amilyen gyorsan csak tudott, gyógyszereket küldött, hogy felvegye a harcot a járvánnyal. Van Bussel testvér Nairobiból 60 kartondoboz gyógyszerrel repült Gomába. A Királyság-terem átmenetileg kórházként szolgált; a betegeket igyekeztek elkülöníteni. Két orvos – Loic Domalain és  egy másik testvér –, valamint egy ruandai ápoló, Aimable Habimana magukat nem kímélve segítettek a gyógyításban. A Franciaországból érkező Hamel testvér is nagy segítséget nyújtott azokban a problémás időszakokban, csakúgy, mint sok más orvosi tapasztalattal rendelkező testvér és testvérnő, akik önként jöttek, hogy ápolják a betegeket.

A legnagyobb erőfeszítések ellenére több mint 150 testvér és érdeklődő kapta el a fertőzést. Még mielőtt megfékezhették volna ezt a halálos betegséget, körülbelül 40-en haltak meg. Később béreltek egy nagy telket, hogy létesítsenek rajta egy menekülttábort Jehova Tanúinak. Több száz kis sátrat vertek fel, és egy Kenyából küldött hatalmas sátrat használtak kórházként. Az odalátogató amerikai egészségügyi dolgozókra mély benyomást tett a tábor tisztasága és rendezettsége.

1994. augusztus elején a gomai segélybizottság már 2274 menekültre viselt gondot – Tanúkra, gyerekekre és érdeklődőkre. De sok menekült testvér volt a kelet-kongói Bukavuban és Uvirában, valamint Burundiban is. A tanzániai menekülttáborban pedig 230 testvér élt.

A fordítói iroda tagjai is arra kényszerültek, hogy Kigaliból Gomába meneküljenek. Ott béreltek egy házat, hogy folytathassák a fordítást. Azért tudtak dolgozni, mert a háború alatt sikerült megmenteniük egy számítógépet és egy generátort, melyeket magukkal vittek Gomába.

Telefon- és postai szolgáltatás Gomában gyakorlatilag nem létezett. A repülőtéren dolgozó Tanúk segítségével azonban a testvérek elküldték a fordítási anyagot a többi küldeménnyel együtt egy Goma és Nairobi között közlekedő heti repülőjárattal. A kenyai fiókhivatalból a testvérek hasonlóképpen küldték vissza Gomába a postát.

 A nehéz körülmények ellenére Emmanuel Ngirente két másik fordítóval együtt minden tőle telhetőt megtett, hogy továbbra is végezze a fordítói munkát. Bár a háború miatt nem fordíthattak le minden cikket Az Őrtoronyból, később a kimaradt cikkeket is lefordították, és megjelentették külön füzetekben. A testvérek a gyülekezeti könyvtanulmányozásaikon tanulmányozták őket.

ÉLET A MENEKÜLTTÁBOROKBAN

Francine Gomába menekült a férje, Ananie meggyilkolása után. Az emberek még folyamatosan menekültek Kigaliból, amikor Francine-t átszállították a Tanúk egyik táborába. Így írja le, milyen volt ott az élet: „Mindennap ki voltak jelölve testvérek az étel elkészítésére. Egyszerű reggelit csináltunk köles- vagy kukoricakásából. Ebédet is készítettünk. A feladatunk elvégzése után részt vettünk a szántóföldi szolgálatban. Főleg a táborunkban élő nem Tanú családtagjainknak tanúskodtunk, de a táboron kívül élőknek is. Az Interahamwe milicistái más táborokban voltak, de feldühödtek, amikor látták, hogy a Tanúk más menekültektől külön táborokban vannak. Idővel nagyon veszélyes lett a helyzet.”

1994 novemberében világossá vált, hogy a testvérek biztonságban hazatérhetnek Ruandába. Tanácsos is volt hazamenniük, tekintettel arra, hogy a kongói nem Tanú táborok mennyire veszélyesek lettek. A visszatérés azonban nehéz feladatnak tűnt. Az Interahamwe abban bízott, hogy újra csoportosítja erőit, és megtámadja Ruandát. Bárkit árulónak tekintettek, aki elhagyta Kongót, hogy visszatérjen Ruandába.

A testvérek értesítették a ruandai kormányt, hogy Jehova Tanúi semlegesek voltak a háború idején, és nem vettek részt a tuszik lemészárlásában, most pedig  szeretnének hazatelepülni. A kormány azt tanácsolta a testvéreknek, hogy tárgyaljanak az ENSZ Menekültügyi Főbiztosának Hivatalával (UNHCR), mert nekik vannak járműveik, melyeket igénybe vehetnének a Ruandába való hazatérésüknél. Csakhogy mivel a milicisták ezt megakadályozhatták volna, a Tanúknak ki kellett dolgozniuk egy hazatelepülési stratégiát.

A testvérek bejelentették, hogy különleges kongresszusi napot szerveznek Gomában, és kongresszusi feliratokat készítettek. Ezután titokban értesítették a Tanúkat a Ruandába való hazatelepülés tervéről. Hogy nehogy gyanút keltsenek, arra utasították a testvéreket, hogy hagyják hátra mindenüket a táborokban, csupán a Bibliájukat és az énekeskönyvüket vigyék magukkal, mintha kongresszusra mennének.

Francine emlékszik, hogy néhány órai gyaloglás után végre megtalálták a teherautókat, melyek arra vártak, hogy elvigyék őket a határhoz. A határ ruandai oldalán az UNHCR megszervezte, hogy Kigaliba, majd onnan haza szállítsák őket. Így 1994 decemberében a legtöbb testvér a családjával és az érdeklődőkkel együtt hazatért Ruandába. A belga Le Soir napilap 1994. december 3-ai száma ezt a tudósítást közölte: „1500 ruandai menekült úgy döntött, hogy elhagyja Zaire-t [Kongó], mert úgy érezték, hogy a biztonságuk nem kellőképpen garantált. Ők Jehova Tanúi, akik saját tábort építettek a katalei tábor felett. Jehova Tanúit különösen üldözte az előző kormány, mert megtagadták a fegyverviselést és a politikai csoportosulásokban való részvételt.”

A Ruandába való hazatérése után Francine el tudott utazni egy kerületkongresszusra Nairobiba. Férje halála után ez vigasztalást jelentett számára, és a testvérek társasága is igen építően hatott rá. Majd visszatért a fordítói irodába, mely újra megalakult Kigaliban. Később  férjhez ment Emmanuel Ngirentéhez, és azóta együtt dolgoznak a fiókhivatalban.

Hogyan tudott Francine megküzdeni az érzéseivel a háború idején? Ezt mondja: „Akkoriban csak egy dolog járt az eszünkben: mindvégig kitartani! Elhatároztuk, hogy nem időzünk el azon, milyen szörnyűséges dolgok történnek. Emlékszem, mekkora vigaszt jelentett a Habakuk 3:17–19, mely arról beszél, hogy találjunk örömet a nehéz helyzetek idején. A testvérek sokszor buzdítottak. Voltak, akik levelet írtak. Mindez hozzásegített, hogy pozitív és szellemi beállítottságú maradjak. Tudtam, hogy Sátánnak rengeteg aljas fortélya van. Ha elidőzünk egy fajta problémán, akkor áldozatai lehetünk egy másiknak. Ha nem vagyunk éberek, így vagy úgy meggyengülhetünk.”

VISSZATÉRÉS RUANDÁBA

Van Bussel testvér óriási segítséget nyújtott a testvérek hazatérésében. Ezt mondja: „Egy »újraindítási« programot dolgoztunk ki, hogy segítsünk a testvérek talpra állításában a háború után. Ez azokra is vonatkozott, akik Ruandában maradtak, és csaknem mindenüket elveszítették. Testvéreket jelöltünk ki, hogy látogassanak meg minden gyülekezetet, és mérjék fel a szükségleteket. A családok és az egyének a körülményeiknek megfelelően segélycsomagot kaptak. A testvérek megértették, hogy három hónap után már saját magukról kell gondoskodniuk.”

Természetesen figyelmet fordítottak a testvérek szellemi szükségleteire. A fordítói csapat visszatért Kigaliba, abba a házba, ahol korábban voltak. Henk van Bussel emlékszik, hogy az irodaként használt házat szitává lőtték, de a legtöbb könyv még ott volt a raktárban. Hónapokkal később is találtak lövedékeket az irodalmat  tartalmazó dobozokban. Az egyik fordító még kézigránátot is talált a kertben. A következő évben, 1995 októbere táján a fordítói csapat a város másik oldalára költözött egy nagyobb és megfelelőbb épületbe. Az iroda és a lakószobák ebben a bérelt épületben voltak egészen addig, míg 2006-ban meg nem épült az új fiókhivatal.

„OLYAN VOLT, MINT A FELTÁMADÁS!”

A testvérek többsége 1994 decemberére már hazatért Kongóból; még éppen időben, hogy jelen lehessenek az „Istenfélelem” kerületkongresszuson, melynek pont megfelelő volt a jeligéje. Úgy tervezték, hogy Kigaliban, az egyik Királyság-terem telkén fogják megtartani. Franciaországból, Kenyából és Ugandából is érkeztek küldöttek. A Királyság-terem telke péntek délelőtt megtelt testvérekkel. Egy testvérnő így emlékszik vissza: „Megható volt látni, ahogy a testvérek és testvérnők könnyes szemmel átölelik egymást. Ez volt az első alkalom, hogy találkoztak azóta, hogy elkezdődött a háború. Olyan barátokat vettek észre, akikről már azt hitték, hogy nem is élnek.” Egy másik testvérnő pedig ezt mondta: „Olyan volt, mint a feltámadás!”

Günter Reschke egyike volt a Kenyából érkező testvéreknek. Ezt meséli: „Óriási öröm volt újra találkozni annyi megpróbáltatás után, és látni az életben maradtakat! Azonban felmerült egy gond. A hatóságok aggódtak amiatt, hogy ilyen nagy tömeg gyűlik össze egy helyen. Kora délután felfegyverzett katonák jelentek meg, és azt mondták, hogy biztonsági okokból a kongresszust törölték. Haladéktalanul el kellett hagynunk a helyszínt, de azért szakítottunk rá némi időt, hogy személyesen bátorítsuk a barátainkat. Ám végül csak vissza kellett térnünk Nairobiba. Csalódottak voltunk, hogy a testvéreink nem meríthettek hasznot a kongresszusi programból.  Bármennyire elkeserítő volt is a helyzet, éreztük, hogy mindannyian megtettünk minden tőlünk telhetőt, hogy bátorítsuk őket, hogy tartsanak ki a hitben. És amikor eljöttünk a kongresszusról, meg voltunk róla győződve, hogy elszántan erre fognak törekedni.”

Mostanra ismét bizonyos mértékű béke volt az országban, ezért sok ruandai származású személy úgy döntött, hogy hazaköltözik külföldről. Olyanok is jöttek, akik már nem Ruandában születtek, hiszen a szüleik az etnikai és politikai forrongások miatt még az 1950-es és 1960-as évek alatt elmenekültek az országból. Az emberáradatban olyanok is voltak, akik más országokban ismerték meg az igazságot. Ilyen személy volt James Munyaburanga is, aki a családjával együtt a Közép-afrikai Köztársaságban csatlakozott a tiszta imádathoz. Mivel az új ruandai kormány szívesen kínált fel állást a visszatérő száműzötteknek, Munyaburanga testvérnek is felajánlottak egy munkát. De a Ruandába való visszatérése után ellenállással nézett szembe, és nevetség tárgya volt a rokonai és munkatársai szemében, mert úgy döntött, hogy keresztényi alapelvek szerint él. Végül kérelmezte, hogy korai nyugdíjba mehessen, és általános úttörő lett. Ruandában jelenleg ő a jogi képviselője Jehova Tanúinak.

Ngirabakunzi Mashariki Kongó keleti részén ismerte meg az igazságot. Ezt mondja: „Tuszi származásom miatt éveken át el kellett tűrnöm a hátrányos megkülönböztetést. Amikor kapcsolatba kerültem Jehova Tanúival, úgy éreztem, mint hogyha egy másik bolygóra kerültem volna. Kész csoda volt számomra, hogy olyan hithű emberekkel lehettem együtt, akik összhangban élnek azzal, amit tanítanak. Ez a szeretet különösen az 1994-es tuszi népirtás alatt vált nyilvánvalóvá. Testvérek bújtatták el a családomat, és védtek meg minket. 1998-ban  meghívtak a Bételbe, ahol azóta is szolgálok a feleségemmel, Emerance-szal együtt. Már alig várom az új világot, ahol mindenféle előítélet és hátrányos megkülönböztetés a múlté lesz, és a földet olyanok fogják betölteni, akik Jehova nevét hívják segítségül és egységben élnek.”

ÚJRA LENDÜLETET VESZ A MUNKA

1994 márciusában, közvetlenül a háború kitörése előtt 2500 hírnök volt Ruandában. 1995 májusára új hírnökcsúcs született 2807 fővel, annak ellenére, hogy sokakat megöltek a népirtás alatt. Az őszinte szívű személyek özönlöttek Jehova szervezetébe. Egy különleges úttörő testvérnő például több mint 20 bibliatanulmányozást vezetett, és még voltak a várólistáján is! Egy körzetfelvigyázó megjegyezte, hogy a háború segített az embereknek megérteni, hogy hasztalan anyagi dolgokat hajszolni.

 A testvérek 1996-ban, januárban tartották meg az „Örvendező dicsérők” kerületkongresszust. És milyen örömteli alkalom volt! Ez volt az első kongresszus a háborút követően, mivel az előzőt törölték. Egy megfigyelő ezt mondta: „A jelenlévők ölelkeztek, sírtak, nagyon megható volt látni, hogy hutu és tuszi testvérek szorítják magukhoz egymást.” A jelenlévők csúcslétszáma 4424 volt, és 285-en keresztelkedtek meg. Reschke testvér így mesél az emlékeiről: „Megindító volt hallani, ahogyan a keresztelkedésre jelentkezők ezt kiáltották válaszul a két keresztelkedési kérdésre: »Yego [igen]!« Mialatt felsorakozva vártak a sportpályán a keresztelkedésre, bőrig áztak egy heves felhőszakadásban. De cseppet sem bánták. »Úgyis vizesek lettünk volna!« – gondolták.”

Henk van Bussel visszatért Ruandába; Günter Reschke pedig, aki azért jött, hogy segítsen az újjászervezésben, most már ide kapta az állandó megbízatását. Nem sokkal később Godfrey és Jennie Bint szintén visszatért Ruandába.

MEGTALÁLTÁK AZ ELVESZETT FIUKAT!

A háború utáni években sok szétszakított család újra egymásra talált. Például, amikor 1994-ben a harcok egyre fokozódtak a két hadsereg között Kigaliban, az emberek tömegesen menekültek. Oreste Murinda ebben a nagy zűrzavarban elszakadt a feleségétől, viszont a két és fél éves fiával sikerült elmenekülnie Gitaramába. Oreste egyszer elment, hogy élelmet szerezzen, de a harcok ismét kiújultak, és a fejetlenségben elveszett a kisfia.

A háború után Oreste és a felesége újra egy családként élt együtt, de a kisfiukat továbbra sem találták. Ezért arra a következtetésre jutottak, hogy megölték.  Majd valamivel több mint két év múlva egy nem Tanú férfi vidékről Kigaliba jött dolgozni. Találkozott néhány testvérrel, és megemlítette, hogy Gisenyiben, a szomszédságában élő család elveszítette a gyermekeit a háború folyamán, de gondot viselnek egy árvára. Ez a gyermek emlékezett az édesapja nevére, és tudta, hogy a szülei Jehova Tanúi. A testvéreknek ismerős volt a név, ezért felvették a szülőkkel a kapcsolatot, akik fényképeket mutattak a kisfiukról a férfinak. Semmi kétség, valóban az ő fiuk volt! Oreste azonnal elment érte, és így a szülők újra együtt lehettek gyermekükkel két és fél év után. A fiú mára már megkeresztelt hírnök.

Érdemes szót ejteni arról, hogy a testvéreink vállalták, hogy gondoskodnak az összes gyermekről, akinek a Tanú szülei meghaltak. Egyikőjük sem került árvaházba. Sőt a testvérek gyakran még a szomszédaik vagy más családtagjaik árva gyermekeiről is gondoskodtak. Egy házaspár, akinek már volt tíz saját gyermeke, vállalta, hogy befogad tíz árvát, és róluk is gondoskodik.

ISMÉT MEGRENDÜL A BIZTONSÁG ÉSZAKON

1996 végére Kongóban a polgárháború miatt rendkívül nehéz volt fenntartani a biztonságot a menekülttáborokban, ahol több mint egymillió ruandai volt. Novemberben a menekültek arra  kényszerültek, hogy visszatérjenek Ruandába, vagy továbbmeneküljenek Kongó esőerdőibe. A legtöbben közülük visszajöttek Ruandába, azok a testvérek is, akik 1994 decemberében nem költöztek haza. Felejthetetlen volt a hömpölygő embertömeg látványa: fiatalok és idősek vonultak végig Kigali utcáin afrikai földtől poros ruhákban, nagy csomagokat cipelve a fejükön. Minden menekültnek vissza kellett mennie a szülőhelyére vagy a közösségébe, hogy újra nyilvántartásba vegyék őket. Egy ideig nagyon szigorú biztonsági intézkedések voltak életben.

Sajnos sok nemkívánatos személy is visszatért a menekültekkel együtt. Többek között az Interahamwe milicistái közül is néhányan, akik megpróbálták folytatni a tevékenységüket az ország észak-nyugati részén. Erre reagálva katonákat vezényeltek oda, hogy helyreállítsák a biztonságot. Számos testvérünk lakott ezen a területen, és óriási próba volt számukra, hogy semlegesek maradjanak. Több mint száz hírnök vesztette életét 1997 és 1998 között, a legtöbbször azért, mert lojálisan ragaszkodtak a keresztényi semlegességükhöz. A környék sokszor túl veszélyes volt ahhoz, hogy a körzetfelvigyázók rendszeres látogatásokat tegyenek.

EGY BÁTOR HÁZASPÁR

Théobald Munyampundu és a felesége, Berancille, egyike volt annak a néhány körzetfelvigyázónak, akinek sikerült meglátogatni a gyülekezeteket ezen az egyáltalán nem biztonságos területen. Nem először néztek szembe veszéllyel. Théobald két évvel azután, hogy 1984-ben megkeresztelkedett, több testvérrel és testvérnővel együtt börtönbe került, ahol kegyetlenül megverték. A népirtás idején a feleségével még az életüket is kockáztatták, miközben tuszikat rejtegettek. Miután megmentették egy tizenéves fiú életét,  akinek az édesanyja meghalt a népirtás alatt, el tudtak menekülni Tanzániába. Ott Théobald elment két menekülttáborba, Benacóba és Karagwéba, hogy buzdítsa a testvéreket. Ezt annak ellenére megtette, hogy a két tábor közötti út az elvetemült útonállók miatt különösen veszélyes volt.

Miután visszatértek Ruandába, Théobald és a felesége újra életveszélynek tették ki magukat, hogy meglátogassák a Tanúkat az ország zavargásokkal teli észak-nyugati részén. Théobald ezt meséli erről: „Gyakran nagyon távoli gyülekezeteket látogattunk meg. Nem tölthettük ott az éjszakát, mert nem lettünk volna biztonságban. Emlékszem, az egyik látogatáskor mindennap négy órát kellett gyalogolnunk felhőszakadásban az esős évszak idején, hogy meglátogassuk a testvéreket, este pedig ugyanannyit, hogy visszatérjünk a szálláshelyünkre.”

Théobald így beszél egy testvérről, akivel akkor találkozott, amikor ezen a területen egy elszigetelt csoportot látogatott meg: „Jean-Pierre vak. Elképedtem, amikor a teokratikus szolgálati iskolán egyszer csak felállt és kiment a bibliaolvasáshoz. Hibátlanul, fejből elmondta a kijelölt részt, ráadásul tökéletesen hangsúlyozott és figyelembe vette az írásjeleket! Már korábban megkért egy jól olvasó testvért, hogy olvassa fel neki a megadott részt, hogy kívülről meg tudja tanulni. Nagyon buzdítóan hatott rám az elszántsága.”

Eltűnődve a mindig tevékeny és gyakran veszélyekkel teli életén Théobald ezt mondja: „Mindezen nehéz  idők alatt Jehovába vetettük a bizalmunkat, és gyakran gondoltunk a Héberek 13:6-ra: »Jehova az én segítőm; nem fogok félni. Mit árthat nekem ember?«” Ez a házaspár hűségesen szolgált a körzet- és kerületmunkában, most pedig még az egészségi problémáik ellenére is különleges úttörők.

KONGRESSZUSITEREM-ÉPÍTKEZÉS

Ahogy nőtt a Tanúk száma, egyre nehezebbé vált megfelelő helyet találni a kongresszusoknak Kigaliban. Például az 1996 decemberében megtartott „Isteni béke követei” kerületkongresszust beárnyékolta az, hogy a stadion közelében lévő börtön szennyvízcsatornájából ömlött a szennyvíz. A testvérek panaszkodtak a terjengő szagok miatt, és a szülők féltették a gyermekeik egészségét. A mostoha körülmények miatt az országos bizottság egyhangúlag úgy döntött, hogy ez volt az  utolsó kerületkongresszus, melyet ebben a stadionban tartottak. De hol máshol lehetne kongresszusokat tartani?

A földhivatal kiutalt egy területet az egyik gyülekezetnek Kigaliban, hogy Királyság-termet építsenek rajta. A terület jóval nagyobb volt, mint ami egy teremhez kellett. Ha a testvérek csak egy Királyság-teremre adták volna be a terveket, a földhivatal valószínűleg elvett volna egy részt a területből, és másnak adta volna. Ezért a testvérek Jehovába vetve a bizalmukat, benyújtották a terveket egy Királyság-teremre, egy olyan terület kialakítására, ahol kongresszusokat tarthatnak, valamint egy később építendő második Királyság-teremre is. A helyi hatóságok jóváhagyták a terveket.

A testvérek kiegyengették a talajt, és körbevették a telket kerítéssel. Több száz önkéntes tisztította meg a területet a bozótostól, és mély árkokat ástak latrináknak. Nemsokára gyönyörű földterületet mondhattak magukénak egy enyhe lejtővel, mely ideális helyszín volt kongresszusok megtartására.

 A következő hónapokban a testvérek két kongresszust és egy különleges összejövetelt tartottak a telken, de a viharos szél és a heves eső miatt a jelenlevőknek sebtében ponyvák és esernyők alá kellett húzódniuk. Ezért javaslatot terjesztettek a Vezető Testület elé egy egyszerű, nyitott oldalú kongresszusi terem építésére.

1998 márciusában a Vezető Testület megadta rá az engedélyt. Az előkészületi munkák hamar elkezdődtek. Az építkezés kezdetétől a végéig egész családok dolgoztak együtt, például a tartószerkezet alapozásához ásták ki a szükséges gödröket. Mindnyájan vállvetve dolgoztak egységben. A svájci fiókhivatalból érkező Jean-Jules Guilloud 1999. március 6-án tartotta meg ennek a szép új létesítménynek az átadási beszédét.

1999-re újra biztonság honolt az egész országban. Ez év februárjában egy misszionárius házaspár, Ralph és Jennifer Jones Ruandába kapta a megbízatását, hogy az országos irodán dolgozzon. Ezzel a Bétel-család száma 21-re emelkedett.

 Két ruandai testvér a mintegy 1600 kilométerrel távolabb lévő Kinshasában, Kongóban végezte el a szolgálati kiképzőiskolát (most egyedülálló testvérek bibliaiskolája). Azonban most, hogy Kongóban háború dúlt, fokozottan veszélyes volt a ruandaiaknak Kinshasába utazni. Ezért a Vezető Testület jóváhagyta, hogy Kigaliban tartsák meg a szolgálati kiképzőiskolát. Az első osztály 28 tanulója Burundiból, Kongóból és Ruandából érkezett, és 2000 decemberében végezte el az iskolát.

2000 májusában fiókhivatal létesült Ruandában. Nem sokkal ezután a testvérek találtak egy megfelelő telket, melyen felépülhetett a fiókhivatal, hogy gondot viseljen az egyre nagyobb ütemben növekvő munkára. 2001 áprilisában megvásároltak egy öthektáros telket. Kigaliban a testvérek sokáig emlékezni fognak rá, micsoda kemény munka volt megtisztítani a bozótostól az évek során elhanyagolttá vált területet.

VULKÁNKITÖRÉS KELET-KONGÓBAN

2002. január 17-én kezdett kitörni a Nyiragongo vulkán, mely mintegy 16 kilométerre van Gomától, Kelet-Kongóban. A lakosság többségének el kellett hagynia az otthonát. Az ott élő körülbelül 1600 hírnök közül sokan menekültek át a gyermekeikkel és érdeklődőkkel együtt a határtól nem messze lévő Gisenyibe, Ruandába. Ott a közeli Királyság-termekbe irányították őket.

Másnap a testvérek a ruandai fiókhivatalban megpakoltak egy háromtonnás teherautót a legszükségesebb dolgokkal, többek között élelemmel, takarókkal és gyógyszerrel. A küldeményt gyorsan elszállították a kongói határ közelében lévő hat Királyság-terembe.

A ruandai kormány biztonsági okokra hivatkozva nem merte engedélyezni, hogy olyan sok kongói állampolgár tartózkodjon a Királyság-termekben, és kitartott  amellett, hogy helyezzék át őket menekülttáborokba. A ruandai fiókbizottság küldöttei találkoztak Gomában a kongói fiókbizottság két tagjával, valamint a gomai gyülekezetek véneivel, hogy eldöntsék, mit tegyenek. A kongói testvérek ragaszkodtak hozzá, hogy a testvéreik ne menjenek ruandai menekülttáborokba. Így érveltek: „1994-ben több mint 2000 ruandai testvérre, a családjaikra és érdeklődőkre viseltünk gondot. Ezért nem hagyjuk a testvéreinket táborokba menni, jöjjenek csak vissza Gomába, majd mi gondoskodunk róluk, éppúgy ahogy a ruandai testvérekről is gondoskodtunk.”

A Kongóban élő Tanúk kiemelkedő vendégszeretetet mutattak ki azzal, hogy a kongói testvéreiket hazavitték. Testvéreknél szállásolták el őket, mert nem akarták, hogy olyan táborokban éljenek, melyeket nem Tanú szervezetek működtetnek. Így hát a testvérek a családjaikkal visszatértek Gomába, ahol szállást biztosítottak számukra. Ezután is kaptak segélyellátmányokat, hogy átvészelhessék ezt az időszakot. Például műanyag ponyvák érkeztek Belgiumból, Franciaországból és Svájcból. A testvérek egészen addig Gomában maradtak, míg új házakat nem építettek számukra.

TEOKRATIKUS MÉRFÖLDKÖVEK

Az új fiókhivatal építéséhez a dél-afrikai területi tervezőiroda elkészítette a tervrajzokat, és egy helyi építési vállalkozóval kötöttek szerződést. Nemzetközi önkéntesek segítettek az építkezésen, és sok helyi Tanú ajánlotta fel a segítségét a kertépítéshez és egyéb befejező munkálatokhoz. A hátráltató tényezők és akadályok ellenére a Bétel-család 2006 márciusában beköltözött a szép új fiókhivatalba. 2006. december 2-án került sor a különleges átadási programra, melyre a Vezető Testületből Guy Pierce jött el a feleségével. 553 testvér és testvérnő  volt jelen a programon, beleértve a 15 országból érkező 112 küldöttet is.

A kanadai Jim és Rachel Holmes is az építkezésen dolgozott. Ismerték az amerikai jelnyelvet, és felajánlották, hogy hétfő esténként a Bétel-család Őrtorony-tanulmányozása után szívesen tanítanak rá bárkit a Bétel-családból, akit érdekel. Hatan jelentkeztek, és olyan jól előrehaladtak, hogy hamarosan megalakult egy jelnyelvű csoport.

Ezután 2007 júniusában a svájci szolgálati kiképzőiskola egyik végzőse, Kevin Rupp Ruandába érkezett misszionáriusként, hogy segítsen a jelnyelvű szántóföldön. Nem sokkal később egy jelnyelvet ismerő kanadai misszionárius házaspár szintén Ruandába jött. 2008 júliusában a testvérek megalakítottak egy jelnyelvű gyülekezetet, és hamarosan több csoport is létrejött.

 Mekkora izgalom töltötte el a testvéreket a 2007-es kerületkongresszuson, amikor hallották a bejelentést, hogy elkészült kinyarvanda nyelven A Keresztény Görög Iratok új világ fordítása! A Bibliatársulatok Világszövetsége már 1956-ban lefordította a teljes Bibliát kinyarvandára. Bár a fordítás készítői őszinte erőfeszítéseket tettek, hogy visszaadják a Bibliát a helyi nyelven, sőt még a YEHOVA (Jehova) nevet is használták hétszer a Héber Iratokban, az Új világ fordítás sokkal könnyebben hozzáférhető mindenki számára, különösen a szerényebb anyagiakkal rendelkezőknek. Ez az új fordítás pontos és könnyen olvasható, hála a helyi fordítók lelkiismeretes erőfeszítéseinek és a New York-i fordítószolgálati osztállyal való együttműködésüknek. Milyen szívmelengető látni, hogy a Királyság-teremben a legtöbb gyereknek saját példánya van a Görög Iratokból, és lelkesen jelentkeznek, ha az összejöveteleken megkérik őket, hogy olvassanak fel egy írásszöveget!

A SEMLEGESSÉG ÚJ HITPRÓBÁI

A testvérek az 1992-ben megszerzett törvényes elismerésük óta vallásszabadságnak örvendenek ugyan, de a keresztényi semlegességük miatt állandó hitpróbákkal néznek szembe. Az elmúlt 15 évben több száz Tanút letartóztattak, mert nem vettek részt a katonaság által felügyelt éjszakai járőrözésben. De miután a testvérek tárgyaltak a kormány minisztereivel, a hatóságok  beleegyeztek, hogy a Tanúk alternatív munkát végezzenek.

A közelmúltban 215 tanár veszítette el az állását, mert nem volt hajlandó részt venni egy politikai jellegű szemináriumon. Utána 118 tanulót zártak ki az iskolákból, mert nem énekelték a nemzeti himnuszt. A fiókhivatal képviselői felkeresték a hatóságokat, és elmagyarázták a semleges álláspontunkat, s így több hónap múltán a legtöbb gyerek visszamehetett az iskolájába. Jehova Tanúi ruandai tevékenységének a történelmére hivatkozva a testvérek rámutattak, hogy 1986-ban Jehova Tanúit a semlegességük miatt börtönözték be, ám 1994-ben épp e miatt a semleges álláspontjuk miatt nem vettek részt a népirtásban (Ján 17:16).

Jehova Tanúi engedelmeskednek a kormány törvényeinek, de függetlenül attól, hogy melyik kormány van hatalmon, megőrzik a politikai semlegességüket. Például 1986-ban François-Xavier Hakizimanát 18 hónapra börtönbe zárták a semleges álláspontja miatt. A népirtást követő kormányváltás után 1997-ben és 1998-ban ugyanebből az okból újra bebörtönözték. Ezek a példák mutatják, hogy Jehova Tanúi semleges álláspontja következetesen ugyanaz, és nem ellenségesek egyik kormánnyal szemben sem. Keresztényi semlegességük szigorúan a Szentírásban lefektetett alapelveken nyugszik.

Ezeket a folyamatos hitpróbákat leszámítva a testvérek szabadságnak örvendenek, megtarthatják a heti összejöveteleiket, valamint a kongresszusaikat. Sőt,  prédikálhatnak és összejöveteleket tarthatnak számos börtönben, ahol már sok rab elfogadta az igazságot. Ezenkívül a 2009-es szolgálati évben hat bírósági perben döntöttek Jehova népe javára Ruandában.

ÍGÉRETES JÖVŐ

A Ruandáról szóló beszámoló nem lenne teljes, ha nem ejtenénk szót a rendkívül sikeres Királyság-terem-építési programról. 1999-ben lépett életbe a Királyság-terem-építés szűkös anyagi helyzetű országokban elnevezésű új program. Azóta mintegy 290 szerény, de vonzó Királyság-terem épült az országban készséges önkéntesek segítségével.

E termek legtöbbje a helyi hírnökök lelkes támogatásával három hónap alatt felépül. A Királyság-termek országszerte gombamód nőnek ki a földből, s ez felkelti a nézelődők kíváncsiságát, tanúskodásra adva alkalmat Jehova népének. A kigali kongresszusi termen kívül a testvérek tíz kisebb és egyszerűbb, nyitott oldalú kongresszusi termet is építettek. Ez nagyon megkönnyíti a hírnökök dolgát, hiszen nem kell túl nagy távolságokat gyalogolniuk a hegyvidékeken át, hogy kongresszusokon vegyenek részt. A testvérek emellett négy mobil falrendszerű Királyság-termet építettek, ahol alkalmanként kongresszusokat is tarthatnak.

Minden naptári év első hónapjaiban valamennyi gyülekezet lelkesen részt vesz a ki nem utalt és a ritkán bemunkált területek bemunkálásában. A hírnökök olykor meglehetősen nagy távolságokat tesznek meg a saját költségükön, hogy tanúskodjanak ezeken a területeken. A még távolabbi vidékekre ideiglenes különleges úttörőket küldenek három hónapra. Az eredmény: új csoportok alakulnak, melyekből később gyülekezetek jöhetnek létre. Például 2010-ben a januártól márciusig  tartó kampányban több száz bibliatanulmányozást vezettek be, és kilenc új csoport alakult. Ugyanezen időszak alatt 30 ideiglenes különleges úttörő 15 új csoportot alakított meg.

EGY ÚJABB MÉRFÖLDKŐ

A 2009-es „Kitartóan virrasszatok!” kerületkongresszuson a ruandai testvérek örömmámorban úsztak, amikor megtudták, hogy megjelenik egy új énekeskönyv, és amikor hallhattak a kongresszuson egy válogatást az új énekekből kinyarvanda nyelven. Nemcsak hogy azonnal lefordították az új énekeskönyvet kinyarvandára, hanem a gyülekezetek időben meg is kapták a példányaikat, hogy 2010 januárjától már az egész világon élő összes testvérükkel együtt énekelhessék az új énekeket az összejöveteleken.

Érthető, hogy A Keresztény Görög Iratok új világ fordításának 2007-es kinyarvanda nyelvű megjelenése óta mindenki kíváncsi volt rá, hogy mikor készül el a teljes Biblia. Amint közeledett a 2010-es kerületkongresszus, bejelentették, hogy a kigali kongresszus idején, augusztusban a Vezető Testületből Guy Pierce Ruandába látogat. A kongresszust a fiókhivatallal szemközti sportstadionban tartották. Izgatott várakozással telt meg a levegő, és valóban milyen csodálatos volt, amikor Pierce testvér bejelentette, hogy a teljes Biblia, A Szentírás új világ fordítása elkészült kinyarvanda nyelven! A péntek délelőtt jelen lévő 7149 személy mindegyike kapott egy példányt az új Bibliából. Vasárnap Ruanda más részeiről is érkeztek testvérek, így a résztvevők száma 11 355-re duzzadt. A stadionon kívül menetelő katonák is kértek az új Bibliából, és 180 darabot osztottak szét közöttük. Kigali polgármestere, a rendőrfőnök és a sportminisztérium képviselői is hálásan fogadtak belőle egy-egy példányt.

 Ruandában a jó hír prédikálását 1970-ben mindössze három hírnök kezdte el. Jelenleg mintegy 20 000 hírnök van az országban. Havonta körülbelül 50 000 bibliatanulmányozást vezetnek. Az Emlékünnepen 2011 áprilisában 87 010-en vettek részt. A ruandai testvérek jó hírnevet szereztek a lelkes tevékenységükkel. A hírnökök mintegy 25 százaléka a teljes idejű szolgálat valamelyik ágában tevékenykedik. A többi hírnök átlagosan havi 20 órát prédikál. Mindez azt mutatja, hogy a testvéreink szorgalmasan együttműködnek az aratás Urával ezen a termékeny területen, és eszük ágában sincs lelassulni. Jehova folyamatosan megáldja a munkájukat. Érdeklődéssel várjuk, hogy még hányan özönlenek Jehova igaz imádatának hegyéhez itt, az ezer hegy országában (Máté 9:38; Mik 4:1, 2).

[Lábjegyzetek]

[Oldalidézet a 178. oldalon]

Azt mondta a hallgatóinak, hogy óvakodjanak Jehova Tanúitól

[Oldalidézet a 181. oldalon]

„Komera!” – így köszöntötték egymást, ami azt jelenti, ’légy bátor’

[Oldalidézet a 218. oldalon]

„Jehova, mi nem tudjuk megmenteni az életünket, egyedül te vagy erre képes!”

 [Kiemelt rész/​kép a 166. oldalon]

Ruandáról röviden

Terület:

Ruanda észak–dél irányban mindössze 177 km hosszan terül el, kelet–nyugat irányban pedig 233 km hosszan. Becslések szerint a lakosság száma több mint 11 000 000; ez a legsűrűbben lakott ország Afrikában. A fővárosa Kigali.

Emberek:

A lakosság hutukból, tuszikból, twákból, valamint ázsiai és európai személyekből áll. Az itt élőknek több mint a fele római katolikus, és több mint az egynegyede protestáns, akik közül sokan adventisták. A lakosság fennmaradó része muszlim, vagy a számos helyi vallás valamelyikéhez tartozik.

Nyelv:

A hivatalos nyelv a kinyarvanda, az angol és a francia. A szuahélit a környező országokkal való kereskedés során használják.

Megélhetés:

A legtöbb ruandai földműveléssel foglalkozik. Mivel a talaj majdnem mindenütt rossz minőségű, sokan csak annyit tudnak termelni, amennyi elég a családjuknak. Termesztenek teát, pirétrumot – melyet rovarirtó szerként használnak –, valamint kávét, ami az ország fő exportcikke.

Élelem:

Alapvető élelmiszer a burgonya, a banán és a hüvelyesek.

Éghajlat:

Jóllehet Ruanda közel van az egyenlítőhöz, általában enyhe az éghajlata. Fennsíkjain az átlaghőmérséklet 21 °C, és az éves átlagos csapadék körülbelül 1100 mm.

 [Kiemelt rész/​kép a 185. oldalon]

„A végén még üldözni fog minket Jehova!”

EMMANUEL NGIRENTE

SZÜLETETT: 1955

MEGKERESZTELKEDETT: 1982

ÉLETRAJZI RÉSZLETEK: A ruandai fiókbizottság tagja, és a fordítói osztály felvigyázója.

▪ ÚTTÖRŐ voltam 1989-ben Ruanda keleti részén. Az év végén azzal bíztak meg, hogy a fordítói osztályon dolgozzak. Megrázkódtatásként ért a hír, hiszen semmilyen fordítói tapasztalatom nem volt, és úgy éreztem, nem vagyok alkalmas a feladatra. Ennek ellenére elkezdtem dolgozni három kiadványon. Találtunk egy kibérelhető házat, és beszereztünk egypár szótárat. Sokszor egész éjszaka dolgoztam, csak a kávé tartott ébren.

1990 októberében, amikor a támadó sereg betört az országba, voltak, akik arra gyanakodtak, hogy Jehova Tanúi a támadó sereg oldalán állnak. A biztonsági szervek nyomozásba kezdtek. Mivel otthon dolgoztam, úgy tűnhetett, hogy munkanélküli vagyok, tehát tudni akarták, mit csinálok. Egyszer meglepetésszerűen kutatást tartottak nálam. Egész éjszaka gépeltem, és reggel öt órakor lefeküdtem aludni. Váratlanul értesítettek, hogy menjek, és vegyek részt egy közösségi munkában.

Míg távol voltam, a helyi hatóságok felforgatták a házamat. Amikor hazaértem, a szomszédaim elmondták, hogy egy rendőr és egy helyi tiszt egy órán át olvasta a fordítási kézirataimat, melyek ismételten Jehovára utaltak. Végül ezt mondták: „Menjünk innen, mert a végén még üldözni fog minket Jehova!”

 [Kiemelt rész/​kép a 194. oldalon]

100 nap alatt egymillióan haltak meg

„Az 1994-es ruandai népirtás modern történelmünk egyik legégbekiáltóbb népirtása, mely április elejétől július közepéig tartott. E kicsiny közép-afrikai ország többségét alkotó hutu etnikai csoport módszeresen mészárolta le a tuszi etnikumú kisebbség tagjait. A szélsőséges hutu rezsim félve attól, hogy elveszti a hatalmát a demokratikus mozgalmak és a polgárháború következtében, kitervelte, hogy eltávolítja mindazokat, akikről úgy vélte, hogy veszélyeztetik a hatalmát: a tuszikat, és a kevésbé szélsőséges hutukat is. A népirtás csak akkor ért véget, amikor egy főként tuszikból álló lázadó sereg elfoglalta az országot, és száműzte a népirtó rezsimet. Egy mindössze száz napból álló időszak alatt nem kevesebb mint egymillió ember vesztette életét a népirtásban és a háborúban. A történelmi feljegyzések alapján a ruandai mészárlás volt eddig a legintenzívebb gyilkolási hullám” (Encyclopedia of Genocide and Crimes Against Humanity).

Megközelítőleg 400 Jehova Tanúját gyilkoltak meg a népirtásban. Voltak köztük hutuk is, akiket azért öltek meg, mert megvédték tuszi testvéreiket és testvérnőiket. Egyetlen Tanú sem halt meg a hívőtársa kezétől.

[Kép]

Ruandai menekültek

 [Kiemelt rész/​kép a 197. oldalon]

„Halálkamrák”

„A népirtás kitervelői és elkövetői visszaéltek azzal a történelmi fogalommal, amit a templomi menedék jelent. Tuszik tízezreit csalták a templomokba a védelem hamis ígéretével; majd a hutu milícia és a katonák módszeresen mészárolták le a szerencsétlen embereket, akik ott kerestek menedéket. A templomokban és az iskolákban összegyűlt tömeg közé lőttek, kézigránátokat dobtak rájuk, és azokkal, akik ettől még nem haltak meg, módszeresen végeztek bozótvágókkal, nyesőkésekkel és egyéb késekkel . . . Az egyházak részvétele a népirtásban azonban sokkal többől állt, mint csupán abból, hogy passzívan rendelkezésre bocsátották a templomokat, hogy halálkamrákként szolgáljanak. Némely közösségekben a papság, a hitoktatók és más egyházi alkalmazottak visszaéltek azzal, hogy jól ismerték a helyi lakosságot, és azonosítani tudták a tuszikat, akiket meg kellett semmisíteni. Más esetekben a templomi személyzet tevékenyen vett részt a gyilkolásban” (Christianity and Genocide in Rwanda).

„A [katolikus] egyház elleni fő vád az, hogy egy hutuk vezette forradalom kialakulását elősegítve elpártolt a tuszi elittől, így járulva hozzá Habyarimana ezt követő hatalomra jutásához egy főként hutukból álló országban. Az elkövetett népirtás tekintetében a kritikusok ismételten kiemelik, hogy közvetlenül felelősnek tartják az egyházat, amiért gyűlöletet szított, és az elkövetőket vette védelmébe, nem azokat, akik menedéket kerestek a templom falain belül. Vannak olyanok is, akik vallják, hogy az egyház – mint a ruandai lakosság többségének szellemi vezetője – erkölcsileg felelős azért, hogy nem tett meg minden lehetséges lépést az öldöklés megállításáért” (Encyclopedia of Genocide and Crimes Against Humanity).

 [Kiemelt rész/​képek a 201–203. oldalon]

„Hogyan ölhetnénk meg valakit, akiért mindenki könyörög?”

JEAN-MARIE MUTEZINTARE

SZÜLETETT: 1959

MEGKERESZTELKEDETT: 1985

ÉLETRAJZI RÉSZLETEK: Megnyerő mosolyú, hűséges testvér, aki szakmáját tekintve építőmunkás. 1986-ban, nem sokkal azután, hogy megkeresztelkedett, nyolc hónapra bebörtönözték. 1993-ban házasságot kötött Jeanne-nal. Jelenleg a kigali kongresszusiterem-bizottság elnöklője.

▪ ÁPRILIS 7-én a feleségemmel, Jeanne-nal, és az egyhónapos kislányunkkal, Jemimával fegyverropogásra riadtunk fel. Először azt gondoltuk, hogy csupán politikai összetűzésről van szó, de rövid időn belül megtudtuk, hogy az Interahamwe milícia elkezdte módszeresen lemészárolni az összes tuszit. Tuszi származásunk miatt nem mertük megkockáztatni, hogy kimenjünk. Erőteljesen Jehovához fohászkodtunk, hogy segítsen meglátnunk, mitévők legyünk. Ez idő alatt három bátor hutu testvérünk – Athanase, Charles, és Emmanuel – kockára téve értünk az életét, élelmet hozott nekünk.

Körülbelül egy hónapig a feleségemmel együtt arra kényszerültünk, hogy a testvéreink otthonaiban húzzuk meg magunkat. Amikor a tuszikra való vadászat a tetőfokára hágott, a milícia késekkel, lándzsákkal és bozótvágó késekkel tartott felém, ahol rejtőzködtem. Láttam, ahogy közelednek, ezért amilyen gyorsan csak tudtam, rohantam, hogy elbújjak a bokrok mögé, de rám találtak. Egy csoport felfegyverzett  férfi vett körül. Esedezve mondtam nekik, hogy Jehova Tanúja vagyok. De szerintük nem voltam más, mint lázadó. A földre löktek és puskatussal meg husángokkal kezdtek ütni. Ekkorra már egy egész nagy tömeg gyűlt össze. Közöttük volt egy férfi is, akinek prédikáltam. Bátran mellém állt, és ezt kiáltotta: „Kegyelmezzetek meg neki!” Majd az egyik hutu testvér, Charles tűnt fel. Ahogy Charles felesége és gyermekei megláttak a földön heverve, és vérrel borítva, jajveszékelni kezdtek. A gyilkosok hidegvérüket veszítve elengedtek, és ezt mondták: „Hogyan ölhetnénk meg valakit, akiért mindenki könyörög?” Charles elvitt hozzájuk, és ellátta a sebeimet. A milícia megfenyegetett, ha megpróbálok elmenekülni, Charles-t fogják legyilkolni helyettem.

Ez idő alatt külön kellett válnom Jeanne-tól és a kisbabánktól. Egy rettenetes támadás során Jeanne-t is bántalmazták, és csak kis híja volt, hogy meg nem halt. Később azt mondták neki az emberek, hogy megöltek. Mi több, arra kérték, hogy hozzon valamit, amivel letakarja a holttestemet.

Athanase házában a feleségemmel könnyekben törtünk ki, fellélegezve, hogy újra együtt lehetünk. Ugyanakkor várható volt, hogy a következő nap meghalunk. Rémülettel teli nap következett, egy rémálom, ahogy egyik helyről a másikra bujdostunk. Emlékszem, ahogyan Jehovához könyörögtünk: „Tegnap segítettél nekünk. Kérünk, tedd meg ma is! Fel szeretnénk nevelni a lányunkat, és tovább akarunk szolgálni téged!” Három hutu testvér óriási kockázatot vállalt. Estefelé veszélyes barikádokon keresztül biztonságos helyre vezettek egy közel 30 tusziból álló csoportot, köztük minket. Ebből a csoportból hatan elfogadták az igazságot.

Később tudomásunkra jutott, hogy Charles és a csoportja számtalan más tuszinak is segített megmenekülni. Amikor erre az Interahamwe milícia rájött, dührohamot kapott. Végül elfogták Charles-t és egy hutu hírnököt, név szerint Leonard-t.  Charles felesége hallotta, amint ezt mondták: „Meg kell halnotok, amiért segítettetek a tusziknak elmenekülni.” Ezután mindkettőjüket megölték. Ez az eset Jézus szavaira emlékeztet minket: „Senkiben sincs nagyobb szeretet annál, mint ha valaki a lelkét adja a barátaiért” (Ján 15:13).

A háború előtt, amikor Jeanne-nal a házasságkötésünket terveztük, elhatároztuk, hogy az egyikünk úttörő lesz. Ám a háború után, mivel nagyon sok rokonunkat megölték, magunkhoz fogadtunk hat árvát, bár akkorra már nekünk is volt két saját gyermekünk. Ennek ellenére Jeanne el tudta kezdeni az úttörőszolgálatot a háború után, és már tizenkét éve kitartóan végzi. Emellett a hat árvánk, akiknek a szülei nem voltak Jehova Tanúi, mind megkeresztelkedtek. A három fiú kisegítőszolga, és az egyik lány a férjével együtt a Bételben szolgál. Még két gyermekünk született, és a két idősebb lányunk már megkeresztelkedett.

[Kép]

A Mutezintare házaspár két gyermekével és öt árvával

 [Kiemelt rész/​kép a 204–205. oldalon]

„Az igazság miatt kiegyensúlyozottak maradtunk”

Valerie Musabyimana és Angeline Musabwe édestestvérek. Mélyen gyökerező katolikus neveltetést kaptak, és az édesapjuk az egyik egyházközség vezetője volt. Valerie négy évig tanult, hogy apáca legyen. Az egyik pap viselkedése azonban kiábrándította, ezért 1974-ben abbahagyta  a tanulmányait. Később Jehova Tanúi segítségével megismerte a Bibliát, megkeresztelkedett, és 1979-ben úttörő lett. A húga, Angeline is tanulmányozta a Bibliát, és megkeresztelkedett. A testvérpár együtt szolgálva különleges úttörőként, sokaknak segített megismerni az igazságot.

A népirtás idején Kigaliban laktak, és kilenc embert rejtegettek a házukban. Volt köztük két terhes anya is, az egyikük férjét közvetlenül azelőtt ölték meg. Nemsokára ez a kismama megszült. Mivel túl veszélyes volt elhagyni a házat, a testvérpár segédkezett a szülésnél. Mihelyt ezt a szomszédok megtudták, hoztak nekik ennivalót és vizet.

Amikor az Interahamwe tudomására jutott, hogy Angeline és Valerie tuszikat rejtegetnek, eljöttek hozzájuk, és ezt mondták: „Azért jöttünk, hogy megöljük a Jehova Tanúja tuszikat.” Csakhogy a ház, melyet a testvérpár bérelt, egy katonatiszté volt, ezért a gyilkosok féltek bemenni a házba. * A ház minden lakója megmenekült.

A háború egyre nagyobb méreteket öltött. Angeline és Valerie állandóan golyózáporok közepette élt, ezért végül arra kényszerültek, hogy elhagyják Ruandát. Más Tanúkkal együtt Gomába menekültek, ahol a kongói testvérek forró szeretettel fogadták őket. Ott folytatták a prédikálást, és sok bibliatanulmányozást vezettek.

Hogyan küzdöttek meg az érzéseikkel a népirtás után? Valerie szomorúan ezt mondja: „Sok szellemi gyermekemet veszítettem el, köztük Eugène Ntabanát és a családját. De az igazság miatt kiegyensúlyozottak maradtunk. Tudjuk, hogy Jehova meg fogja ítélni a gonosztevőket.”

[Lábjegyzet]

 [Kiemelt rész/​kép a 206–207. oldalon]

Készek voltak meghalni értünk

ALFRED SEMALI

SZÜLETETT: 1964

MEGKERESZTELKEDETT: 1981

ÉLETRAJZI RÉSZLETEK: A feleségével, Georgette-tel Kigali külvárosában élt. Alfred szerető apa és férj. Tagja a Kigaliban lévő kórházi összekötő bizottságnak.

▪ MIUTÁN a népirtás elkezdődött, egy közelünkben élő hutu testvér, Athanase ezt üzente nekünk, hogy figyelmeztessen: „Minden tuszit megölnek, titeket is.” Sürgetett, hogy menjünk hozzájuk. Mielőtt kitört a háború, ásott egy üreget 3,5 méter mélyen a föld alatt, s felajánlotta, hogy oda elbújhatunk. Én voltam az első, aki lemászott a létrán, amelyet ő készített. Athanase gondoskodott róla, hogy legyen élelmünk és matracunk odalent. Ez idő alatt az öldöklés folytatódott mindenfelé.

Noha a szomszédok sejtették, hogy ott rejtőzködünk és megfenyegették Athanase-t és a családját, hogy felgyújtják a házukat, ennek ellenére ők továbbra is rejtegettek minket. Világos volt számunkra, hogy készek meghalni értünk.

Három nappal később ádáz harc folyt a környéken, ezért Athanase a családjával együtt lejött hozzánk, s ezzel tizenhatan lettünk odalent. Koromsötétben voltunk, mert semmilyen fényt nem mertünk gyújtani. Minden napra kiosztottunk fejenként egy evőkanálnyi nyers rizst, melyet cukros vízbe áztattunk be. Tíz nappal később már az effajta ételünk is elfogyott. A tizenharmadik napra már rettentő éhesek voltunk! Mit tehettünk? A létra tetejéről aligha lehetett megtudni, mi történik  odakint, de azt láttuk, hogy a helyzet megváltozott. Katonákat láttunk, akiknek már más volt az egyenruhájuk. Úgy éreztem, hogy mivel Athanase családja megvédett engem, most rajtam a sor, hogy áldozatot hozzak. Elhatároztam, hogy a felszínre merészkedek, hogy ételt szerezzek. Athanase tizenéves fia is velem jött. Mindenekelőtt imádkoztunk.

Mintegy fél órával később azzal a hírrel tértünk vissza, hogy a Ruandai Hazafias Front átvette a terület feletti irányítást. Velünk jött néhány katona. Megmutattam nekik, hol húztuk meg magunkat. Egészen addig nem akarták elhinni, mígnem az összes testvér és testvérnő egyenként elő nem bújt. Georgette sohasem fogja elfelejteni azt a pillanatot, ezt mondja: „Koszosan jöttünk elő, a föld alatt voltunk közel három héten át anélkül, hogy meg tudtunk volna mosakodni vagy éppen kimoshattuk volna a ruhánkat.”

A katonák csak ámultak, hogy a két etnikai csoport tagjai együtt rejtőzködtek egy üregben. „Jehova Tanúi vagyunk, és nálunk semmilyen faji megkülönböztetés nincs” – magyaráztam. Csodálkoztak, és intézkedtek, hogy kapjunk ennivalót és cukrot. Majd elvittek minket egy házhoz, ahol már körülbelül 100 embert szállásoltak el ideiglenesen. Mindezek után egy testvérnő ragaszkodott hozzá, hogy mind a tizenhatan lakjunk a családjánál.

Hálásak vagyunk, hogy túléltük a népirtást. Ellenben a bátyámat és a húgomat, valamint a családjukat – akik mind Jehova Tanúi voltak – megölték, mint sokan másokat körülöttünk. Bár lesújtó a veszteség, tudjuk, hogy bajok és előre nem látható események történnek mindannyiunkkal. Georgette így beszél az érzéseinkről: „Nagyon sok testvérünket elveszítettük, mások szívszaggató tapasztalatokon mentek keresztül a menekülés és bujdosás során. Mégis megerősödött a kapcsolatunk Jehovával az ima által, és láthattuk, hogy Jehova keze hatalmas erejű. Megvigasztalt minket, és a megfelelő időben segített a szervezete által, ezért mi nagyon hálásak vagyunk neki. Jehova gazdagon megáldott minket” (Préd 9:11).

 [Kiemelt rész/​képek a 208–209. oldalon]

Jehova átsegített azokon az iszonyatos időkön

ALBERT BAHATI

SZÜLETETT: 1958

MEGKERESZTELKEDETT: 1980

ÉLETRAJZI RÉSZLETEK: Vén, házas, három gyermeke van. A felesége és az idősebbik lánya általános úttörő. A fia kisegítőszolga. Albert csendes, hutu származású testvér. Amikor 1977-ben járni kezdett az összejövetelekre, még csupán 70 hírnök volt az országban. 1988-ban börtönbe került, és megverték. Nem volt hajlandó viselni a politikai párt jelvényét. Ezért az egyik szomszédja, aki korábban katona volt, beledöfte a bőrébe a jelvény tűjét, és megvető gúnnyal így szólt: „Na, most már viseled a jelvényt!”

▪ AZ ELNÖKÖK halála után testvérek, rokonok és szomszédok menekültek hozzánk. Két tuszi testvérnő, Goretti és Suzanne azonban nem voltak velünk, és nagyon aggódtam értük. Elindultam a keresésükre, noha rendkívül veszélyes volt. Az emberek menekültek. Végre észrevettem Gorettit és a két kisgyermekét. Elvittem őket hozzánk, mert tudtam, hogy amerre haladtak, volt egy úttorlasz, és ott biztosan megölték volna őket.

Néhány nappal később Suzanne-nak is, és még öt nőnek sikerült eljönnie hozzánk. Az újonnan érkezőkkel együtt már több mint húszan voltunk a házban, mindnyájan nagy veszélyben.

Az Interahamwe legalább háromszor eljött hozzánk. Egyszer meglátták a feleségemet, Vestine-t az ablakon keresztül, és szóltak neki, hogy menjen ki. Vestine tuszi. Elé álltam, és ezt mondtam a gyilkosoknak: „Ha őt megölitek, először velem  kezdjétek!” Némi tanakodás után azt mondták a feleségemnek, hogy menjen vissza a házba. Az egyikük így szólt: „Én nem nőket akarok megölni, hanem férfiakat.” Majd a feleségem öccsére szegezték a tekintetüket. Kivezették a házból, én meg elé vetettem magam, és így könyörögtem: „Az Isten szerelmére, ne bántsátok!”

„Én nem Istennek dolgozom” – vágott vissza az egyikük, és megütött a könyökével. Majd megenyhülve így szólt hozzám: „Vidd innen!” Így megmenekült a sógorom.

Úgy egy hónappal később két testvér jött hozzánk ennivalóért. Volt még egy kis babunk, adtam nekik belőle, és elkísértem őket egy darabig, mert meg akartam mutatni nekik egy biztonságos utat. Közben lövést hallottam, és az eszméletemet vesztettem. Eltalálta a szemem egy eltévedt lövedék. Az egyik szomszéd segített eljutnom a kórházba, ennek ellenére a megsérült szememre megvakultam. Ami még ennél is rosszabb volt, hogy nem tudtam hazamenni. Ezalatt a harcok felerősödtek, és senkinek nem volt biztonságos a házunkban maradni, ezért más testvérekhez menekültek, akik egészen 1994 júniusáig az életüket kockáztatva rejtegették őket. Csak októberben találkoztam újra a feleségemmel és a családommal. Hálás vagyok Jehovának, hogy átsegített engem is, és a családomat is azokon az iszonyatos időkön.

[Kép]

Albert Bahati a családjával és azokkal, akiket elrejtett

 [Kiemelt rész/​kép a 210–212. oldalon]

„Ez az út”

GASPARD NIYONGIRA

SZÜLETETT: 1954

MEGKERESZTELKEDETT: 1978

ÉLETRAJZI RÉSZLETEK: Az igazság félelmet nem ismerő harcosa, akinek mindig mosoly ül az arcán és pozitív beállítottságú. Házas, három lánya van. A ruandai fiókbizottság tagja.

▪ ÁPRILIS 7-én, kora reggel kezdődött a lövöldözés. Láttam, hogy sok tuszi háza ég. Körülbelül 15 ház, kettő közülük testvéreké. Vajon a miénk lesz a következő?! Majd beleőrültem a gondolatba, hogy mi fog történni a feleségemmel, hiszen tuszi, és a két kislányommal.

Fogalmunk sem volt, hogy mit kellene tennünk. Mindenfelé zűrzavar és pánik uralkodott. Rémhírek és valótlan történetek terjengtek. Úgy gondoltam, jobb, ha a feleségem és a gyerekek elmennek egy közeli testvérhez, és én majd később utánuk megyek. Amikor biztonságosnak éreztem, én is odamentem, és megtudtam, hogy a feleségemet kényszerítették, hogy egy nagy iskolába meneküljön. Délután egy szomszéd átjött, és ezt mondta: „Minden tuszit, aki az iskolában keres menedéket, le fognak mészárolni!” Tüstént az iskolába futottam. Sikerült megtalálnom a feleségemet és a gyermekeinket. Még körülbelül húsz személyt gyűjtöttem össze – köztük testvéreket és testvérnőket. Azt mondtam nekik, hogy azonnal menjenek haza. Amint távoztunk a feleségemmel és a gyermekeinkkel, láttuk, hogy a milícia kivezeti a városból az embereket egy helyre, ahol mint később kiderült, több mint 2000 tuszit gyilkoltak meg.

  Ezalatt egy másik szomszéd felesége megszült az iskolában. Amikor az Interahamwe gránátot dobott az iskolára, a férj elmenekült az újszülöttel. A felfordulás közepette az édesanya az ellenkező irányba menekült. Az apa annak ellenére, hogy tuszi, át tudott jutni az úttorlaszokon, mert ott volt a karjában a kisbaba. Hozzánk menekült. Megkért, hogy próbáljak a kicsinek tejet szerezni. Kimerészkedtem a házból, ám véletlenül egy olyan úttorlaszhoz jutottam, melyet a milícia tartott felügyelet alatt. Tuszi szimpatizánsnak tartottak, mert tuszi kisbabának akartam tejet szerezni, és így kiáltottak: „Öljük meg!” Az egyik katona úgy megütött puskatussal, hogy eszméletlenül rogytam össze, vérzett az orrom és az arcom. Halottnak hittek, és egy közeli ház mögé vonszoltak.

Az egyik szomszédom felismert, és ezt mondta: „Muszáj elmenned innen, különben végeznek veled, ha visszajönnek.” Segített hazajutnom.

Bármennyire fájdalmas volt is, ami történt, mégis védelemnek bizonyult. Az emberek tudták rólam, hogy sofőr vagyok, ezért másnap öt férfi jött, hogy arra kötelezzen, legyek a sofőrje az egyik parancsnoknak. De látván a sebeimet, végül nem kényszerítettek rá, és arra sem, hogy járőrszolgálatot végezzek az Interahamwéval.

A félelem, a bizonytalanság és az éhezés napjai következtek. Ez idő tájt egy tuszi asszony menekült hozzánk a két kisgyermekével. Az asszonyt egy szekrényben rejtettük el a konyhában, a két gyermekét pedig az enyéimmel együtt egy szobában. A Ruandai Hazafias Front (RPF), a támadó tuszi sereg még inkább előretört, ugyanakkor az a rémhír járta, hogy a hutu Interahamwe teljes körű tisztogatásba kezdett. Ez azt jelentette, hogy megölnek minden hutut, akinek tuszi felesége van. Az egész családunk újra menekülni kényszerült. Mivel azonban az RPF ekkorra elérte a térségünket,  a tuszik már nem voltak veszélyben. Hutu lévén, most rám leselkedett a veszély, hogy megölnek.

Jó néhány szomszédommal együtt elmentünk egy úttorlaszhoz, melyet már az RPF katonái felügyeltek. Amikor megláttak engem, egy hutut bekötött fejjel, biztosak voltak benne, hogy a milícia tagja vagyok. Odakiáltottak hozzánk: „Gyilkosok és fosztogatók vannak veletek, mégis segítséget kértek? Van köztetek, aki tuszikat rejtegetett vagy védett meg?” Válaszul rámutattam az asszonyra és a gyerekekre, akiket elrejtettem. Félreállították a gyerekeket, és megkérdezték tőlük: „Ki ez a bekötött fejű férfi?” A gyerekek így feleltek: „Ő nincs az Interahamwéval, ő Jehova Tanúja, jó ember.” Én megmentettem a tuszi asszonyt és a két gyermekét, most pedig ők mentettek meg engem!

A katonák hittek a gyerekeknek, ezért elvittek minket úgy 20 kilométerre Kigalitól egy táborba, ahol 16 000 túlélő volt. Ott körülbelül 60 testvérrel és testvérnővel találkoztunk 14 gyülekezetből. Összejöveteleket szerveztünk, az elsőn 96-an vettek részt! Nagyon nehéz volt azonban elviselnünk, amikor hallottuk, hogy sok barátunkat megölték, és sok testvérnőnket megerőszakolták. Én voltam az egyedüli vén. Számtalan testvérnek és testvérnőnek volt szüksége vigaszra és segítségre a Szentírásból. Mindegyikük szívfacsaró történetét meghallgattam, és megerősítettem bennük azt az érzést, hogy Jehova szereti őket, és megérti a fájdalmukat.

Július 10-én, sokheti terror után végre hazatérhettünk. Emlékszem, hogy félelmetes helyzetekben és veszély közepette sokszor gondoltam arra az énekre, melynek a címe: „Ez az út”. Az ének szavai sok erőt öntöttek belém: „Letérni az útról nem szabad, vigyázz, csak előre nézz hát, hogy sose hibázz.”

 [Kiemelt rész/​képek a 223–224. oldalon]

Valaki a nevemet kiáltotta

HENK VAN BUSSEL

SZÜLETETT: 1957

MEGKERESZTELKEDETT: 1976

ÉLETRAJZI RÉSZLETEK: A hollandiai Bételben szolgált, mielőtt 1984-ben elvégezte a Gileád Iskolát. A Közép-afrikai Köztársaságba, Csádba, majd 1992 szeptemberében Ruandába kapta a megbízatását. A feleségével, Berthe-tel a ruandai fiókhivatalban szolgál.

▪ RUANDÁBAN először a Kigali Sud Gyülekezetbe neveztek ki, ahová rengeteg gyerek járt. A testvérek szívélyesek és vendégszeretők voltak. 1992-ben még nem volt sok gyülekezet az országban, és csupán alig több mint 1500 hírnök tevékenykedett. A hatóságok még mindig bizalmatlanok voltak velünk szemben, ezért a rendőrség időről-időre megállított minket a prédikálómunka végzése közben, hogy ellenőrizze az iratainkat.

Amikor megkezdődött a népirtás, el kellett hagynom az országot. Ám kis idővel később a testvérek megkértek, hogy segítsek a Kelet-Kongóban lévő menekülteknek. Nairobiból Gomába utaztam, ez a város Ruanda határánál van. Még sohasem jártam ott, és egy vén nevén kívül semmit sem tudtam, ezért azon tűnődtem, hogyan leszek képes megtalálni őt. Érkezésemkor segítséget kértem a taxisofőrömtől. Erre ő megkérdezett más sofőröket, és így fél órán belül ott állhattam annak a bizonyos vénnek az ajtaja előtt. A ruandai országos bizottságból két testvérnek sikerült átjutnia a határon Gomába. Így oda tudtam adni nekik a pénzt, amit a kenyai fiókhivataltól kaptam a Ruandában maradt testvérek megsegítésére.

  Amikor másodszor utaztam Nairobiból Gomába, emlékszem, hogy gyalogolnom kellett a ruandai határhoz. Bár nem nagy távolságról volt szó, sokáig tartott, mert át kellett küzdenem magam a velem szembejövő, Ruandából érkező menekültáradaton.

Egyszer csak valaki a nevemet kiáltotta: „Henk ndugu [szuahéliül: ’testvér’]! Henk ndugu!” Amikor körülnéztem, hogy honnan jön a hang, észrevettem Alphonsine-t, egy tizennégy éves lányt. Még abból a gyülekezetből ismertem, ahová korábban jártam Kigaliban. Elszakadt az anyukájától. Egy pillanatra sem engedtük el egymást a hatalmas tömegben. Elvittem őt a gyülekezőhelyre, egy Királyság-terembe, ahová már sok testvér menekült. Előbb egy kongói család viselt gondot rá, majd a saját gyülekezetéből egy szintén menekült testvérnő. Alphonsine és az édesanyja később újra egymásra talált Kigaliban.

[Kép]

Henk a feleségével, Berthe-tel

 [Kiemelt rész/​kép a 235–236. oldalon]

Jehova csodálatos, nagy tetteket visz véghez!

GÜNTER RESCHKE

SZÜLETETT: 1937

MEGKERESZTELKEDETT: 1953

ÉLETRAJZI RÉSZLETEK: 1958-ban úttörő lett, majd elvégezte a Gileád Iskola 43. osztályát. 1967 óta szolgált Gabonban, a Közép-afrikai Köztársaságban és Kenyában, valamint számos más országba is ellátogatott az utazómunka során. Most a ruandai fiókbizottság tagja.

▪ AZ ELSŐ alkalom, amikor ellátogattam Ruandába, 1980-ban volt. A kenyai fiókhivatal küldött, hogy kerületfelvigyázóként szolgáljak. Akkoriban még csupán hét gyülekezet volt az országban és mindössze 127 hírnök. A Ruandában megtartott első úttörőszolgálati iskolán a két oktató közül én lehettem az egyik. Az osztály 22 tanulójából sokan még mindig a teljes idejű szolgálatban tevékenykednek. Kedves emlékekkel tértem haza Kenyába, feltöltődve a testvérek szolgálatban mutatott buzgalmától és az igazság iránti értékelésétől.

1996-ban kaptam egy levelet a kenyai fiókhivataltól, amelyben felkértek, hogy költözzek Ruandába. Akkor már 18 éve szolgáltam Kenyában, és nagyon szerettem ott lenni. Amikor megérkeztem Ruandába, még mindig bizonytalanság uralkodott az országban. Éjszakánként gyakran hallottam lövöldözést. Ám nem telt bele sok idő, és kezdtem élvezni a megbízatásomat. Különösen nagy örömet jelentett látnom, hogy Jehova áldása kíséri a munkát.

A kongresszusi helyszíneken eléggé kezdetleges állapotok voltak. Azonban a testvérek soha nem panaszkodtak amiatt, hogy gyakran a földön vagy köveken kellett ülniük. Keresztelkedési medencének egy nagy gödröt ástak, melyet ponyvával  béleltek ki. Az ország belső területein sok helyen még ma is ilyen körülmények között tartják a kongresszusokat. De az idő múltával néhány egyszerű, nyitott oldalú termet, valamint mobil falrendszerű Királyság-termeket is építettek már.

A testvérek buzgón hirdették a jó hírt. A hétvégeken a Kigaliban lévő gyülekezetek nagyon korán tartották az összejöveteleiket. Utána a hírnökök a szántóföldi szolgálatban vettek részt, egészen sötétedésig.

Mindig szakítottam időt a gyülekezetben lévő fiatalokra, akik később hírnökökként egyre több felelősséget vállalhatnak majd. Nagyszerű látni, hogy sokuk félelmet nem ismerően kiállt az igazság mellett, bizonyítva ezzel, hogy fiatal éveik ellenére is személyes kapcsolatuk van Jehovával.

Az ország déli részén például egy tizenegy éves fiú, Luc, nem volt hajlandó énekelni a nemzeti himnuszt az iskolában. Tiszteletteljesen megkérte a tanárát, hogy elénekelheti-e helyette az egyik Királyság-énekünket. A tanár beleegyezett, és mindannyian megtapsolták Luc-öt, miután befejezte az éneket. Az, hogy ez a fiatal nemcsak a dallamát ismerte az éneknek, hanem a szövegét is, rámutat, milyen örömet jelentett neki, hogy dicsérheti a Teremtőjét. Ez és sok más tapasztalat buzdítóan hatott rám. Találkoztam egy testvérnővel is, aki korábban börtönben volt a jó hír prédikálása miatt. A börtönben életet adott egy kisfiúnak, akit „Shikama Hodari”-nak nevezett el, ami szuahéliül azt jelenti, hogy maradj állhatatos. Shikama a nevéhez méltón él. A közelmúltban elvégezte az egyedülálló testvérek bibliaiskoláját, és most kisegítőszolga, valamint különleges úttörő.

A hosszú évek alatt, amikor ruandai testvéreink különösen nehéz megpróbáltatásokat éltek át – betiltásokat, polgárháborút és népirtást –, mindig megérintette a szívemet a szolgálatban mutatott buzgalmuk és hűségük. Óriási kiváltság, hogy velük szolgálhatok. Emellett szüntelen éreztem Jehova áldását, csakúgy mint a védelmét és támogatását, és ez közelebb vonzott hozzá. Való igaz, Jehova csodálatos, nagy tetteket visz véghez! (Zsolt 136:4).

 [Táblázat/​képek a 254–255. oldalon]

FŐBB ESEMÉNYEK – Ruanda

 1970

1970 Az első hírnökök leadják a szántóföldi jelentésüket.

1975 Az első ruandai Tanúk hazatérnek Kongóból.

1976 ,A Királyságnak ez a jó híre’ füzet megjelenik kinyarvandául.

1978 Megjelenik Az Őrtorony havi kiadása kinyarvanda nyelven.

1980

1982 Betiltják a munkát; a felelős testvéreket bebörtönzik.

1986 A hírnökök egyharmadát bebörtönzik.

1990

1990 Háború tör ki az ország északi részén.

1992 Megtartják az első országos kerületkongresszust.

Törvényesen bejegyzik a munkánkat.

Misszionáriusok érkeznek.

1994 Tuszik elleni népirtás.

1996 Visszatérnek a misszionáriusok.

Megalakul a szolgálati osztály.

1998 Az Őrtorony kinyarvanda kiadása egy időben jelenik meg az angollal.

1999 Nyitott oldalú kongresszusi terem átadása Kigaliban.

2000

2000 Fiókhivatal létesül.

Megkezdi működését a Királyság-terem-építési osztály.

2001 Megvásárolnak egy telket az új fiókhivatal számára.

2006 Új fiókhivatali létesítmények átadása.

2007 Megjelenik A Keresztény Görög Iratok új világ fordítása kinyarvandául.

2010

2010 Megjelenik A Szentírás új világ fordítása kinyarvandául.

[Grafikon/​kép a 234. oldalon]

(A teljes beszerkesztett szöveget lásd a kiadványban.)

Hírnökök összlétszáma

Úttörők összlétszáma

20 000

15 000

10 000

5000

1985 1990 1995 2000 2005 2010

 [Térképek a 167. oldalon]

(A teljes beszerkesztett szöveget lásd a kiadványban.)

UGANDA

KONGÓI DEMOKRATIKUS KÖZTÁRSASÁG

Nyiragongo vulkán

Goma

Bukavu

BURUNDI

TANZÁNIA

RUANDA

KIGALI

VIRUNGA HEGYSÉG

Karisimbi vulkán

Ruhengeri (ma Musanze)

Gisenyi (ma Rubavu)

Kivu-tó

Kanombe

Masaka

Gitarama (ma Muhanga)

Bugesera

Nyabisindu (ma Nyanza)

Save

Butare (ma Huye)

Egyenlítő

[Kép a 164–165. oldalon]

Halászat a Kivu-tavon

[Képek a 169. oldalon]

Oden és Enea Mwaisoba

[Kép a 170. oldalon]

Gaspard Rwakabubu a lányával, Deborah-val, és a feleségével, Melanie-val

[Kép a 171. oldalon]

,A Királyságnak ez a jó híre’ kinyarvanda nyelven

[Kép a 172. oldalon]

Justin Rwagatore

[Kép a 172. oldalon]

Ferdinand Mugarura

[Kép a 173. oldalon]

Ők hárman keresztelkedtek meg 1976-ban: Leopold Harerimana, Pierre Twagirayezu és Emmanuel Bazatsinda

[Kép a 174. oldalon]

Kinyarvanda nyelvű kiadványok

[Kép a 179. oldalon]

Phocas Hakizumwami

[Kép a 180. oldalon]

Palatin Nsanzurwimo a feleségével (jobbra) és gyermekeivel

[Kép a 181. oldalon]

Odette Mukandekezi

[Kép a 182. oldalon]

Henry Ssenyonga a motorkerékpárján

[Kép a 188. oldalon]

Törvényes elismerésünk igazolása, 1992. április 13.

[Kép a 190. oldalon]

A testvérek elviszik a színpadot, hogy elkezdődhessen a futballmeccs

[Kép a 192. oldalon]

Leonard és Nancy Ellis (középen), mellettük a Rwakabubu és a Sombe család

[Kép a 193. oldalon]

A repülőgép roncsai Kigali közelében

[Képek a 199. oldalon]

Felirat egy katolikus templomon Kibuyéban (ma Karongi): „Hiányzott belőlünk a testvéri szeretet”

[Kép a 214. oldalon]

Balról jobbra: (hátul) André Twahirwa, Jean de Dieu, Immaculée, Chantal (kisbabával), Suzanne; (elöl) Mugabóék gyermekei: Jean-Luc és Agapé

[Kép a 216. oldalon]

Védaste Bimenyimana bibliatanulmányozást vezet

[Kép a 217. oldalon]

Tharcisse Seminega és a felesége, Chantal

[Kép a 218. oldalon]

Tharcisse és Justin a kunyhó mellett, ahol Tharcisse és a családja egy hónapig rejtőzködött

 [Képek a 226. oldalon]

Fent: ruandai Tanúk menekülttábora; lent: menekülttábor Tanúk és nem Tanúk részére

Goma, Kongó

Benaco, Tanzánia

 [Képek a 229. oldalon]

A Királyság-terem kórházként működött

[Kép a 238. oldalon]

Oreste a családjával, 1996

[Kép a 240. oldalon]

Théobald és Berancille Munyampundu

[Képek a 241. oldalon]

Tuszi és hutu testvérek előkészítik a talajt az új kongresszusi teremnek

[Kép a 242. oldalon]

Nyitott oldalú kongresszusi terem, Kigali, 2006

[Kép a 243. oldalon]

Szolgálati kiképzőiskola, Kigali, 2008

[Kép a 246. oldalon]

Jelnyelvű szektor egy különleges kongresszusi napon Gisenyiben, 2011

[Kép a 248. oldalon]

François-Xavier Hakizimana

 [Képek a 252–253. oldalon]

 A testvérek és testvérnők együttműködnek az aratás Urával ezen a termékeny területen, és eszük ágában sincs lelassulni