MIANMAR * az ellentétek elbűvölő országa. A két ázsiai óriás, India és Kína között húzódik meg. Legnagyobb városa, Yangon (korábban Rangun) többemeletes épületekkel, zsúfolt üzletekkel és élénk forgalommal büszkélkedhet. De Yangontól északra olyan falvak találhatók, ahol még bivallyal szántják a földet, rácsodálkoznak az idegenekre,  és az időt csak az évszakok múlása alapján mérik.

A mai Mianmar a tegnap Ázsiáját tükrözi. Rozoga buszok zötykölődnek a gidres-gödrös utakon, elhaladva a piacra igyekvő, áruval megrakott ökrös szekerek, valamint a nyájaikat őrző kecskepásztorok mellett. A legtöbb férfi még mindig hagyományos, körbetekert szoknyát (lungi) visel. A nők fakéregből készült krémet (thanaka) kennek az arcukra kozmetikumként. Az emberek igen vallásosak. A buddhista hívők jobban tisztelik a szerzeteseket, mint a hírességeket. Jellegzetes látvány, amint naponta tapasztanak aranylemezkéket áldozatként a fénylő Buddha-szobrokra.

A mianmari emberek kedvesek, figyelmesek és kíváncsiak. Nyolc nagyobb és legalább 127 kisebb etnikai csoport él az országban. Mindegyik csoportnak eltérő a nyelve, öltözéke, étele és kultúrája. A legtöbben azon a széles központi síkságon laknak, melyet a hatalmas Ejavadi (Iravádi) folyó táplál. Ez a közel 2200 km hosszú folyam a jeges Himalájától kanyarog a langyos Andamán-tengerig. Több millióan élnek a rendkívül nagy kiterjedésű tengerparti deltájánál, valamint a Bangladest, Indiát, Kínát, Laoszt és Thaiföldet határoló fennsíkokon.

Jehova Tanúi Mianmarban már majdnem 100 éve mutatnak jó példát rendületlen hitükkel és kitartásukkal. Erőszakos felfordulások és politikai zűrzavarok idején is megőrizték semlegességüket (Ján 17:14). Nemcsak nehézségekkel, hanem a vallástól jövő ellenségeskedéssel is szembe kellett nézniük, valamint alig volt kapcsolatuk a nemzetközi testvériséggel. Mindezek ellenére Jehova népe fáradhatatlanul prédikálta Isten Királyságának  a jó hírét. A következő beszámoló az ő szívhez szóló történetüket mondja el.

A fordulópontot jelentő 1914-es évben két angol férfi érkezett gőzhajóval Yangon fullasztó hőségű kikötőjébe. Hendry Carmichael és úttörőtársa Indiából utazott ide azzal a kihívást jelentő megbízatással, hogy elkezdjék Burmában a prédikálómunkát. Az egész ország a területük volt.

Yangonban kezdték a munkát, ahol Hendry és a társa nemsokára találkozott két angol-indiai * férfival, Bertram Marcelline-nel * és Vernon Frenchcsel, akik őszinte érdeklődést mutattak a Királyság-üzenet iránt. Azonnal megszakították a kapcsolatukat a hamis kereszténységgel, és kezdtek kötetlen formában tanúskodni a barátaiknak. Hamarosan mintegy 20 személy jött össze rendszeresen Bertramnél, hogy Az Őrtorony segítségével tanulmányozzák a Bibliát.

1928-ban egy másik angol úttörő, George Wright érkezett Indiából Burmába. Öt hónapon át járta az országot, és sok bibliai irodalmat terjesztett el. Az elvetett igazság-magok közé tartozott A most élő emberek közül milliók sohasem halnak meg! című füzet is, melyből 1920 példányt terjesztett el. Ez a füzet volt az első a kiadványaink közül, melyet lefordítottak burmai nyelvre.

Két évvel később két úttörő, Claude Goodman és Ronald Tippin érkezett Yangonba. Egy testvérekből  álló kis csoportot találtak itt, akik hűségesen megtartották az összejöveteleket, de nem végeztek semmiféle szervezett prédikálást. „Arra buzdítottuk a testvéreket, hogy jöjjenek minden vasárnap prédikálni – meséli Claude. – Az egyik testvér megkérdezte, prédikálhatna-e úgy, hogy megbíz valakit maga helyett, ő pedig anyagilag segít minket, úttörőket. Ron ezt válaszolta neki: »Persze! Ha az új világba is úgy akarsz bejutni, hogy megbízol magad helyett valakit.«” A csoportnak éppen erre a nyílt buzdításra volt szüksége. Nem telt bele sok idő, Claude-nak és Ronaldnak már sok prédikálótársa lett.

Ron és Claude még ugyanebben az évben találkozott Yangonban Sydney Coote-tal, egy állomásfőnökkel. Sydney elfogadta az úgynevezett szivárvány-kollekciót, egy tíz könyvből álló színes sorozatot. Miután beleolvasott az egyik könyvbe, így kiáltott a feleségének: „Rachel, megtaláltam az igazságot!” Hamarosan az egész Coote család Jehovát szolgálta.

Sydney szorgalmasan tanulmányozta az Írásokat. Lánya, Norma Barber – aki sokáig volt misszionárius, most pedig a nagy-britanniai fiókhivatalban szolgál – így idézi fel az emlékeit: „Édesapámnak volt egy saját kis gyűjteménye bibliaversekből. Amikor talált egy olyan írásszöveget, mely egy bibliai tanítást magyarázott, beírta a kis könyvébe a megfelelő címszó alá. Ezt a nevet adta a könyvének: Hol is van?”

Sydney nem csupán tanulmányozni akarta a Bibliát, hanem meg is akarta osztani a jó hírt másokkal.  Ezért írt az indiai fiókhivatalnak, és megkérdezte tőlük, vannak-e Tanúk Burmában. Nem sokkal később kapott egy nagy doboz irodalmat és egy névsort. „Édesapám minden egyes személynek írt levelet, és meghívta őket hozzánk egypár napra – meséli Norma. – Öt-hat testvér el is jött, és megmutatták nekünk, hogyan kell kötetlen formában tanúskodni. A szüleim nem vesztegették az időt, hanem terjesztették a kiadványokat a barátainknak és a szomszédainknak. Sőt, minden rokonunknak írtak levelet, és küldtek kiadványokat.”

Daisy D’Souza, Sydney nővére Mandalajban lakott. Amikor megkapta Sydney levelét és A királyság – a világ reménysége című füzetet, azonnal válaszolt, és  kért még kiadványokat meg egy Bibliát. „Édesanyám odavolt az örömtől, amint belevetette magát az olvasásba, és kora reggelig le sem tette a kiadványokat – emlékszik vissza a lánya, Phyllis Tsatos. – Majd összehívott minket, hat gyermekét, és egy drámai bejelentést tett: »Elhagyom a katolikus egyházat, mert megtaláltam az igazságot!«” Később a férje és a gyermekei is elfogadták az igazságot. Ma már a D’Souza család négy generációja szolgálja hűségesen Jehova Istent.

Az 1930-as évek elején lelkes úttörők terjesztették a jó hírt az északi vasútvonal mentén, mely Yangontól a kínai határhoz közeli Mjicsináig tart. A Yangontól keletre és északnyugatra lévő két tengerparti városban is prédikáltak, Molamjajnban (Moulmein) és Szitvében (Akjab). Ennek gyümölcseként kis gyülekezetek alakultak meg Molamjajnban és Mandalajban.

1938-ban a Burmában folyó prédikálómunka felügyelete átkerült az indiai fiókhivatalból az ausztráliai fiókhivatalba. Ezután úttörők jöttek Ausztráliából és Új-Zélandról Burmába. Ezek közé az elszánt úttörők közé tartozott: Fred Paton, Hector Oates, Frank Dewar, Mick Engel és Stuart Keltie. Ők a szó legszorosabb értelmében úttörők voltak.

 Fred Paton ezt mondja: „A Burmában töltött négy év alatt az ország nagy részén sikerült prédikálnom. Ez idő alatt voltam maláriás, tífuszos, szenvedtem vérhastól, és más betegségeim is voltak. Gyakran előfordult, hogy egy egész napos szolgálat után nem volt hol aludnom. De Jehova mindig gondoskodott arról, amire igazán szükségem volt, és támogatott a szellemével, hogy folytatni tudjam a munkát.” Az egyik keménykötésű új-zélandi úttörő, Frank Dewar ezt mondta: „Találkoztam banditákkal, rablókkal, felkelőkkel és fellengzős hivatalnokokkal. De tapasztaltam, hogy ha udvariasak, kedvesek, alázatosak és ésszerűek vagyunk, akkor még a nehéz helyzeteket is sokkal könnyebb kezelni. A legtöbb ember hamar felismerte, hogy a Tanúk nem veszélyesek.”

A többi bevándorlóval ellentétben az úttörők nem vetették meg a helyi lakosokat. Ez könnyen észrevehető volt, hiszen ők tisztelettel és szeretettel bántak az emberekkel. Kedves hozzáállásuk megnyerte az alázatos burmaiakat, akik többre értékelik az udvariasságot és a tapintatot, mint a nézeteltéréseket és azt, ha valaki nyíltan kimondja a véleményét. Szavaikkal és tetteikkel az úttörők megmutatták, hogy Jehova Tanúi igaz keresztények (Ján 13:35).

Néhány hónappal azután, hogy az úttörők megérkeztek, az ausztráliai fiókhivatal megszervezett egy kongresszust Yangonban. Helyszínnek a Yangon City Hallt választották, mely egy palotaszerű épület volt márványlépcsőkkel és hatalmas bronzajtókkal. Thaiföldről, Malajziából és Szingapúrból érkeztek küldöttek, valamint az ausztráliai fiókhivatal-szolga, Alex MacGillivray is eljött több testvérrel Sydney-ből.

 A háború viharfelhői már gyülekeztek, ezért a széles körben meghirdetett „Világraszóló háború közeledik” című nyilvános előadás élénk érdeklődést keltett. „Még sosem láttam ilyen gyorsan megtelni egy termet – meséli Fred Paton. – Amikor kinyitottam a bejárati ajtókat, emberek tömegei özönlöttek be, fel a zsúfolt lépcsőkön az előadóterembe. Tíz perc sem telt el, és már több mint 1000 ember tolongott a 850 férőhelyes teremben.” Frank Dewar hozzáteszi: „Be kellett zárnunk a bejárati ajtókat a hullámzó tömeg előtt, és így több mint 1000 ember rekedt odakint. Ám voltak merész fiatalok, akik besurrantak a szűk oldalsó ajtókon.”

A testvérek nagyon izgatottak lettek. Nemcsak a nagyfokú érdeklődésnek örültek, hanem annak is, hogy sok helyi etnikai csoportból voltak jelen. Egészen addig nagyon kevesen érdeklődtek az igazság iránt a helyiek közül, hiszen túlnyomórészt buddhistáknak vallották magukat. Azokat a személyeket, akik kereszténynek tartották magukat – többnyire karenek, kacsinok és csinek –, ritkán érték el a jó hírrel, mivel elszigetelt területen laktak. Úgy tűnt, hogy az őslakosság körében a szántóföldek megértek az aratásra. Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy az előre megjövendölt soknemzetiségű „nagy sokaság”-ba immár számos burmai etnikai csoport is beletartozik (Jel 7:9).

Egy úttörő, Ruby Goff 1940-ben egy Yangontól északra fekvő kisvárosban, Inszeinben prédikált. Aznap nem sok érdeklődést tapasztalt, ezért így imádkozott: „Jehova, kérlek, segíts, hogy legalább egy juhocskát találjak, mielőtt hazamegyek.” A következő házban találkozott Hmwe Kyainggal, egy karen baptistával, aki szívesen hallgatta a Királyság üzenetét. Nemsokára ő és a lányai, Chu May (Daisy) és Hnin May (Lily)  tanulmányozni kezdték a Bibliát, és jól haladtak előre szellemileg. Bár Hmwe Kyaing nem sokkal ezután meghalt, később a fiatalabbik lánya, Lily lett az első karen személy, aki megkeresztelkedett Jehova Tanújaként. Idővel Daisy is megkeresztelkedett.

Lily és Daisy buzgó úttörőkként maradandó örökséget hagytak hátra. Ma már leszármazottaik és bibliatanulmányozóik százai szolgálják Jehovát Mianmarban és az országon kívül is.

1939-ben kitört a II. világháború Európában, ami az egész világot megrázta. A növekvő háborús hisztéria  közepette a burmai kereszténység papsága fokozott nyomást gyakorolt a gyarmati kormányra, hogy tiltsa be a kiadványainkat. Mick Engel, a yangoni irodalomraktár felelőse felkeresett egy magas rangú amerikai hivatalnokot, és írásos engedélyt kért arra, hogy mintegy két tonna irodalmat szállíthasson el teherautókkal a burmai úton Kínába.

Fred Paton és Hector Oates vitte el az irodalmat Lasóba, a kínai határhoz közeli vasúti végállomásra. Amikor helyet kértek a tiszttől – aki a Kínába tartó konvojokat ellenőrizte –, az majd felrobbant mérgében! „Micsoda?! – kiabálta. – Hogy vihetném el a ti nyomorult traktátusaitokat, mikor még az igazán sürgős katonai és orvosi ellátmánynak sincs semmi hely, és itt mennek tönkre a szabad ég alatt?!” Fred várt egy pillanatig, majd kivette az aktatáskájából az engedélyt, és közölte a tiszttel, hogy nagyon súlyos hiba lenne, ha figyelmen kívül hagyná a yangoni hatóságok utasítását. Erre a tiszt egy kisteherautót, sofőrt és ellátmányt bocsátott a testvérek rendelkezésére. Az értékes irodalom mintegy 2400 km-t tett meg Csungkingig, Kína középső részéig, ahol elterjesztették a testvérek, és még Csang Kaj-seknek, a kínai nemzeti kormány elnökének is tanúskodtak személyesen.

Végül 1941-ben Indiában a gyarmati kormány táviratot küldött Yangonba, és utasítást adott az irodalmunk elkobzására. Mikor a távirdában dolgozó két testvér meglátta a táviratot, gyorsan elmondták a hírt Mick Engelnek. Ő azonnal elment Lilyvel és Daisyvel a raktárba, felpakolták a maradék 40 doboz kiadványt,  és biztonságban elhelyezték yangoni házakban. Mire a hatóság megérkezett, az irodalomnak hűlt helye volt.

1941. december 11-én, négy nappal azután, hogy Japán megtámadta Pearl Harbort, a japánok bombazáport hullattak Burmára. Ezen a hétvégén néhány testvér gyűlt össze Yangonban a Központi pályaudvar felett, egy kis lakásban. Ez egy méltóságteljes alkalom volt, amikor is egy bibliai előadás után Lily ünnepélyesen megkeresztelkedett egy fürdőkádban.

Három hónappal később a japán hadsereg bevonult Yangonba, ami csaknem teljesen elnéptelenedett. Több mint százezren menekültek India felé. Ezrek haltak meg az úton éhségtől, kimerültségtől vagy betegségtől. Sydney Coote például az indiai határ közelében halt meg maláriában, miközben a családjával menekült. Egy testvért a japán katonák lőttek le, míg egy másik testvér akkor veszítette el a feleségét és a családját, amikor a házukat bombatalálat érte.

Csupán egy maroknyi Tanú maradt Burmában. Lily és Daisy egy Mandalaj melletti csendes kis hegyi városkába, Pyin Oo Lwinbe (Memjo) költözött, ahol szorgalmasan vetették az igazság magvait, melyek később gyümölcsöt teremtek. Egy másik Tanú, Cyril Gay Yangontól 100 km-re északra, Tajavadiban telepedett le, ahol menedékre talált a háború végéig.

Amikor a háború véget ért, a legtöbb Indiába menekült testvér kezdett visszatérni Burmába. 1946 áprilisára a Yangon Gyülekezetnek már nyolc tevékeny hírnöke lett. Az év végére a hírnökök száma 24-re nőtt, és ekkor a testvérek elhatározták, hogy megszerveznek egy kongresszust.

A kétnapos kongresszust egy inszeini iskolában tartották meg. Theo Syriopoulos, aki 1932-ben Yangonban  ismerte meg az igazságot, így emlékszik vissza: „Szinte még vissza sem tértem Indiából, máris engem bíztak meg az egyórás nyilvános előadás megtartásával. Korábban csak két ötperces előadást tartottam az összejöveteleken. Ám a kongresszus nagyon jól sikerült, és több mint 100 ember vett részt rajta.”

Néhány héttel később a karen közösség egyik vezetője, aki érdeklődött az igazság iránt, felajánlott a gyülekezetnek egy telket Ahlone-ban, egy folyó menti külvárosban, Yangon központjához közel. Itt a testvérek építettek bambuszból egy Királyság-termet, ahol mintegy száz személy fért el. A gyülekezet repesett az örömtől. A testvérek töretlen hittel élték túl a háborút, és most készen álltak, hogy buzgón belevessék magukat a prédikálómunkába.

1947 elején egy csoport izgatott testvér gyűlt össze Yangon kikötőjében, hogy üdvözölje Robert Kirköt, az első misszionáriust a Gileádról, aki Burmába kapta a megbízatását. Nem sokkal ezután érkezett még három misszionárius, Norman Barber, Robert Richards és Hubert Smedstad, valamint Frank Dewar, aki a háború idején úttörő volt Indiában.

A misszionáriusok egy háború dúlta városba érkeztek. Számtalan épület leégett, pusztán a falak maradtak meg. Több ezren laktak összetákolt bambuszkunyhókban az út mentén. Az emberek az utcán főztek, mostak és éltek. A misszionáriusok azonban azért jöttek, hogy a Biblia igazságait tanítsák, ezért alkalmazkodtak a körülményekhez, és szorgalmasan eleget tettek a megbízatásuknak.

1947. szeptember 1-jén megalakult egy fiókhivatal a Signal Pagoda Roadon lévő misszionáriusotthonban, közel a városközponthoz. Robert Kirköt nevezték ki  fiókhivatal-felvigyázónak. Nem sokkal ezután a Yangon Gyülekezet elköltözött az ahlone-i bambusz Királyság-teremből a Bogalay Zay utcába, egy emeleti lakásba. Ez a hely csupán néhány percnyi sétára volt a titkárság tekintélyt parancsoló épületétől. Itt volt a székhelye a brit gyarmati kormánynak, melynek meg voltak számlálva a napjai!

A britek 1948. január 4-én átadták a hatalmat az új burmai kormánynak. Hatvan év gyarmati uralom után Burma függetlenné vált. Ám az országban polgárháborúk dúltak.

A különböző etnikai csoportok önálló államokért harcoltak, a magánhadseregek és a bűnbandák pedig a területekért versenyeztek. 1949 elejére a lázadó erők már az ország jelentős részét az ellenőrzésük alatt tartották. Yangon külvárosaiban harcok törtek ki.

A harcok hol felerősödtek, hol alábbhagytak, ezért a testvérek körültekintően prédikáltak. A fiókhivatal átköltözött a Signal Pagoda Roadon lévő misszionáriusotthonból a 39. utcába, egy nagy, emeleti lakásba. Ez biztonságos helynek bizonyult, mivel számos nagykövetség volt itt, a posta pedig csak hárompercnyi sétára volt.

A burmai hadsereg lassan visszaszerezte a hatalmat, a hegyekbe űzve a lázadókat. Az 1950-es évek közepére a kormány már az ország jelentős részén  gyakorolta a hatalmát. Ám a polgárháborúk korántsem értek véget, és valamilyen formában még napjainkban is tovább folytatódnak.

Burmában az 1950-es évek közepéig a testvérek főként angolul prédikáltak, noha ezen a nyelven csak a nagyobb városokban élő, tanult emberek beszéltek. Több millióan csak a burmai, karen, kacsin, csin vagy más helyi nyelvet beszélték. Hogyan fogja elérni őket a jó hír?

Sydney Coote 1934-ben megbízott egy tanárt, hogy fordítson le néhány füzetet burmai és karen nyelvre. Később a testvérek lefordították „Az Isten legyen igaz” című könyvet és még számos füzetet burmaira. Majd 1950-ben Robert Kirk megkérte Ba Oo testvért, hogy fordítson le tanulmányozási cikkeket Az Őrtoronyból. A kézzel írt fordításokat legépelték, és Yangonban kinyomtatták világi nyomdákban. Ezt követően a kész kiadványokat szétosztották a gyülekezetben jelen levőknek. A fiókhivatal később vásárolt egy burmai írógépet, hogy gyorsítsa a fordítási folyamatot.

Kezdetben a fordítók nem kevés kihívással néztek szembe. Naygar Po Han akkor kezdett fordítani, miután Ba Oo már  nem volt képes rá. Így emlékszik vissza: „Nappal dolgoznom kellett, hogy eltartsam a családomat. Majd éjszakába nyúlóan fordítottam a cikkeket egy lámpa mellett, mely alig világított. Nagyon keveset tudtam angolul, ezért elég pontatlanul sikerült fordítanom. Ám teljes szívből vágytunk rá, hogy a lehető legtöbb emberhez eljussanak a folyóirataink.” Amikor Rober Kirk megkérte Doris Rajt, hogy fordítsa le Az Őrtorony cikkeit burmaira, Doris kétségbeesetten sírva fakadt. „Nem sok iskolai oktatást kaptam, a fordításban pedig semmi tapasztalatom nem volt – emlékszik vissza Doris. – De aztán Kirk testvér bátorított, hogy próbáljam meg. Kértem Jehova segítségét imában, és nekiláttam a munkának.” Doris már közel 50 éve dolgozik fordítóként a yangoni Bételben. Naygar Po Han szintén a Bételben szolgálja Jehovát. Most 93 éves, és még az eddiginél is lelkesebben dolgozik, hogy előmozdítsa a Királyság érdekeit.

Nathan Knorr 1956-ban, a főhivatalból tett látogatása során, bejelentette Az Őrtorony megjelenését burmai nyelven. Arra ösztönözte a misszionáriusokat, hogy tanulják meg a burmai nyelvet, hogy még hatékonyabban tudjanak tanúskodni. Ők meg is fogadták  a buzdítását, és erőfeszítéseket tettek, hogy megtanulják a nyelvet. A következő évben a főhivatal egy másik tagja, Frederick Franz tartotta a kulcselőadásokat egy ötnapos kongresszuson, a Yangon Railway Institute Hallban. Bátorította a testvéreket, hogy még jobban terjesszék ki a prédikálómunkát, úttörőket küldve az ország különböző területeire. Az új úttörők szolgálatából először Burma korábbi fővárosa és egyben második legnagyobb városa, Mandalaj merített hasznot.

1957 elején hat új különleges úttörő érkezett Mandalajba, csatlakozva a már ott lévő fiatal házaspárhoz, Robert Richardshoz és karen származású feleségéhez, Babyhez. Az úttörők szerint komoly kihívást jelentett prédikálni a városban. Mandalaj a buddhizmus egyik jelentős központja, és itt él a burmai buddhista szerzeteseknek körülbelül a fele. Mindezek ellenére a testvérek tapasztalták, hogy az ókori Korintuszhoz hasonlóan Jehovának sok embere van ebben a városban (Csel 18:10).

Egy ilyen ember volt Robin Zauja, egy 21 éves kacsin diák. Ezt mondja: „Egy kora reggel Robert és Baby Richards kerestek fel, és Jehova Tanúiként mutatkoztak be. Elmondták, hogy a jó hírt hirdetik házról házra, Jézus parancsát követve (Máté 10:11–13). Beszéltek nekem az igazságról, megadták a címüket, és  néhány folyóiratot és könyvet is kaptam tőlük. Még aznap este elkezdtem olvasni az egyik könyvet, és le sem tettem egészen napfelkeltéig. Azon a napon elmentem Roberthez, és órákon keresztül kérdésekkel ostromoltam. Mindegyik kérdésemet megválaszolta a Bibliából”. Nem sokkal később Robin Zauja lett az első kacsin, aki elfogadta az igazságot. Később évekig szolgált különleges úttörőként Burma északi részén, ahol csaknem száz személynek segített megismerni az igazságot. Gyermekei közül kettő a yangoni Bételben szolgál.

Egy másik lelkes tanítvány egy 17 éves lány, Pramila Galliara volt, aki Yangonban fogadta el a jó hírt. Így emlékszik vissza: „Apukám a jain valláshoz tartozott, és erős ellenszenvet váltott ki belőle az újonnan megtalált hitem. Kétszer is elégette a Bibliámat és a kiadványokat. Többször előfordult, hogy megvert mások előtt. Bezárt a lakásba, hogy ne tudjak elmenni az összejövetelekre. Sőt még azzal is fenyegetőzött, hogy felgyújtja Richards testvér házát. De amikor látta, hogy nem tudja megtörni a hitemet, lassan alábbhagyott az ellenállása.” Pramila otthagyva az egyetemet lelkes úttörő lett, majd feleségül ment Dunstan O’Neill körzetfelvigyázóhoz. Azóta 45 embert segített az igazsághoz.

Miközben a prédikálómunka jól haladt előre Mandalajban, a fiókhivatal misszionáriusokat és úttörőket küldött Pateinbe (Basszein), Kalemjóba, Bamóba, Mjicsinába, Molamjajnba és Mjejbe (Mergui). Jehova áldása nyilvánvaló volt, hiszen mindegyik városban szellemileg erős gyülekezetek alakultak meg.

A prédikálómunka jól haladt előre. Ám az országban egyre nőtt a feszültség a politikai és etnikai csoportok  között, mely végül ahhoz vezetett, hogy 1962 májusában a hadsereg átvette a kormánytól a hatalmat. Több százezer indiai és angol-indiai embert deportáltak Indiába és Bangladesbe (akkor Kelet-Pakisztán). Az országba látogató külföldiek csak 24 órás vízumot kaphattak. Burma bezárta kapuit a külvilág előtt.

A testvérek egyre nagyobb aggodalommal figyelték az eseményeket. A katonai kormány vallásszabadságot ígért, ha a vallások nem ártják bele magukat a politikába. De ahogy az várható volt, a kereszténység misszionáriusai továbbra is belefolytak a politikai ügyekbe. Végül 1966 májusában betelt a pohár. A kormány kiutasította az összes külföldi misszionáriust az országból. Bár a Tanúk misszionáriusai teljesen semlegesek maradtak politikailag, mégis hamar el kellett hagyniuk az országot.

Az események megrázták a helyi testvéreket, de nem csüggedtek el. Tudták, hogy Jehova Isten velük van (5Móz 31:6). Ám sok testvér nem tudta elképzelni, hogyan fog folytatódni a Királyság-munka.

Jehova segítő keze hamar nyilvánvalóvá vált. Kineveztek egy testvért, Maurice Rajt a fiókhivatal felvigyázására. Korábban körzetfelvigyázó volt, és a fiókhivatalban kapott képzést. Indiai származása ellenére őt nem utasították ki a többiekkel együtt. Maurice ezt mondja: „Már több évvel azelőtt szerettem volna megszerezni a mianmari állampolgárságot, de 450 kjap * hiányzott ahhoz, hogy ki tudjam váltani az ehhez szükséges okmányt. Így elhalasztottam az ügyet. Majd egy nap, amikor elmentem a régi munkahelyem előtt, ahol évekkel azelőtt dolgoztam, a volt főnököm észrevett és utánam szólt: »Hé, Raj! Be tudnál jönni? Itt maradt a pénzed.  Amikor kiléptél, nem vetted fel a megtakarításodat.« Ez összesen 450 kjap volt.

Amikor kimentem az irodából, az járt a fejemben, hogy mi mindent kezdhetnék 450 kjappal. De mivel pont ennyi hiányzott ahhoz, hogy megkapjam az állampolgársághoz szükséges okmányt, úgy éreztem, Jehova akarata az, hogy erre a célra fordítsam a pénzt. Ez a döntés valóban hasznosnak bizonyult. Míg a többi indiait kiutasították, én állampolgárként az országban maradhattam, szabadon utazhattam, kiadványokat hozhattam be külföldről, és más létfontosságú feladatokat is el tudtam látni a Burmában végzett prédikálómunkával kapcsolatban.”

Dunstan O’Neill és Maurice egy országos körutat szervezett, hogy bátorítsa az összes gyülekezetet és az elszigetelt helyen lévő csoportokat. „Így buzdítottuk a testvéreinket: »Ne aggódjatok, Jehova velünk van. Ha lojálisak maradunk hozzá, segíteni fog nekünk« – idézi fel Maurice a történteket. – És Jehova tényleg megsegített bennünket! Kisvártatva sok új különleges úttörőt neveztek ki, így a prédikálómunka még nagyobb lendületet vett.”

Ma, 46 év elteltével Maurice még mindig járja az országot a fiókbizottság tagjaként, hogy erősítse a gyülekezeteket. Ahogy az ókori Izraelben az idős Káleb esetében igaz volt, úgy Maurice buzgalma is töretlen maradt Jehova szolgálatában (Józs 14:11).

Az egyik olyan terület, ahova először küldtek különleges úttörőket, a Bangladest és Indiát határoló hegyvidéken elterülő Csin állam volt. Sok keresztény vallású személy él itt, még a brit gyarmati időszakban munkálkodó, baptista misszionáriusoknak köszönhetően. Ezért a legtöbb csin nagyra értékeli a  Bibliát és azokat, akik a Szentírást tanítják.

Egy különleges úttörő, Lal Chhana – aki korábban katona volt – 1966 végén érkezett Falamba, Csin állam akkori legnagyobb városába. Itt csatlakozott hozzá Dunstan és Pramila O’Neill, valamint Than Tum, aki korábban szintén katona volt, de nemrég megkeresztelkedett. Ezek a buzgó hírnökök sok érdeklődő családot találtak, és nemsokára megalakult egy kicsi, ám tevékeny gyülekezet.

A következő évben Than Tum Hakhába, egy Falamtól délre eső kisvárosba költözött, ahol elkezdte az úttörőszolgálatot, és megalapított egy kis csoportot. Később mindenhol prédikált Csin államban, azon fáradozva, hogy gyülekezetek alakuljanak meg Vanhnában, Surkhuában, Gangóban és máshol is. Ma, 45 év elteltével Than Tum még mindig tevékeny mint különleges úttörő szülőfalujában, Vanhnában.

Amikor Than Tum elhagyta Hakhát, egy 20 éves különleges úttörő került a helyére, Donald Dewar. Hozzá  csatlakozott a 18 éves öccse, Samuel Dewar, mivel a szüleiket, Frank és Lily Dewart (korábban Lily May) már deportálták. Donald így mesél erről az időszakról: „Egy kis bádogkunyhóban laktunk, amiben nyáron hőség, télen pedig jéghideg volt. Ám a magányt még nehezebb volt elviselni. Általában egyedül mentem a szolgálatba, és csak alig beszéltem a hakha csin nyelvet. Az összejövetelekre csak Samuel, én és egy-két hírnök járt. Egyre depressziósabb lettem, és még azon is gondolkodtam, hogy nem maradok a megbízatásomban.

Ekkor olvastam egy megindító beszámolót az Évkönyvben a malawi testvéreinkről *, akik hűségesek maradtak a kegyetlen üldözés alatt is. Azt kérdeztem magamtól: »Ha nem tudok megküzdeni a magánnyal, hogyan tudnék kitartani üldözés alatt?« Kiöntöttem Jehovának a szívemet, és éreztem, hogy megkönnyebbülök. Erőt nyertem a Biblia és az Őrtorony-cikkek olvasásából, valamint az elmélkedésből. Amikor nagy meglepetésemre Maurice Raj és Dunstan O’Neill meglátogattak, olyan volt, mintha két angyal látogatott volna meg! Szép lassan visszanyertem az örömömet.”

Később, amikor Donald már utazófelvigyázóként szolgált, a saját tapasztalatát felhasználva tudta bátorítani az elszigetelt területeken élő Tanúkat. Hakhában tett erőfeszítései gyümölcsöt teremtek. Ez a város ma már egy virágzó gyülekezettel büszkélkedhet, és kongresszusokat is rendszeresen tartanak itt. Hakhából két hírnök, Johnson Lal Vung és Daniel Sang Kha különleges úttörők lettek, akik lelkesen terjesztették a jó hírt szerte Csin államban.

Csin állam 900–1800 méter magasságban helyezkedik el a tengerszint felett, de vannak 3000 méteres hegycsúcsai is. Sok hegyet sűrű erdő borít, ahol csúcsosodó tíkfák, fenséges tűlevelűek, színes rododendronok és páratlan szépségű orchideák találhatók. A vadregényes táj megnehezíti az utazást. A városokat kacskaringós, poros utak kötik össze, melyek esőzések idején alig járhatóak, és sokszor földcsuszamlások szakítják meg őket. Sok elszigetelt helyen lévő falut csak gyalog lehet megközelíteni. Ám ezek az akadályok nem rettentették el Jehova szolgáit, akik eltökélték, hogy a lehető legtöbb embert elérik a jó hírrel.

Aye Aye Thit a férjével szolgált a körzetmunkában Csin államban. Így mesél az emlékeiről: „Az Ejavadi torkolatának az alföldjén nőttem fel, ezért amikor megláttam a gyönyörű Csin hegyeket, el voltam ragadtatva. Nagy kedvvel mentem fel az első hegyre, de a hegytetőn teljesen kifulladtam, annyira nem kaptam levegőt. Amikor már több hegyen is túl voltam, olyan kimerült lettem, hogy azt hittem, meghalok. Később megtanultam, hogyan kell hegyet mászni: lassan haladva, és takarékoskodva az erőmmel. Nemsokára már napi 32 km-t is meg tudtam tenni a hat- vagy többnapos utakon.”

Csin államban a testvérek sokféleképpen közlekedtek az évek során, például öszvéren, lovon, biciklin, újabban motoron, kisteherautón és terepjárón. Ám többnyire gyalogoltak. Például két különleges úttörő, Kyaw Win és David Zama fáradtságot nem kímélve sok-sok kilométert tett meg fel-le a hegyekben, hogy elérjék a Matupit körülvevő falvakat. Azért, hogy a Matupi Gyülekezet részt vehessen a 270 km-re lévő hakhai kongresszusokon, hat-nyolc napot gyalogolt oda  és vissza is. Útközben Királyság-énekekkel dicsérték Jehovát, mely visszhangként járta be a gyönyörű hegyeket.

Ezeken a kimerítő utakon nem csupán a rideg, hegyi időjárás viszontagságaival kellett szembenézniük a testvéreinknek, hanem szúnyogok és mindenféle csúszó-mászók hadával is, különösen az esős évszakban. „Ahogy mentem az erdőben, észrevettem, hogy piócák másznak fel a lábamon – meséli Myint Lwin körzetfelvigyázó. – Amikor leráztam őket, két másik mászott rám. Felugrottam egy kidőlt fára, de onnan újabb piócasereg mászott felfelé. Rémülten kifutottam az erdőből. Mire kiértem az útra, tele voltam piócákkal.”

A Csin államban utazóknak nem csupán piócákkal kellett megküzdeniük. Vadkanok, medvék, leopárdok  és tigrisek is vannak Mianmarban, sőt egyes források szerint itt él a legtöbb fajta mérges kígyó az egész világon. Ezért amikor Gumja Naw kerületfelvigyázó és a felesége, Nan Lu meglátogatták a gyülekezeteket a hegyekben, úgy tartották távol a vadállatokat éjszaka, hogy tűzgyűrűt alakítottak ki maguk körül.

Fáradhatatlan evangéliumhirdetőink maradandó örökséget hagytak maguk után. „Minden erejükkel Jehovát szolgálták – meséli Maurice Raj. – Még azután is szívesen ellátogattak Csin államba, hogy máshová kapták a megbízatásukat. Erőfeszítéseik valóban Jehovát dicsőítették!” Csin állam az egyik legritkábban lakott terület, ennek ellenére ma már hét gyülekezet és számos elszigetelt helyen lévő csoport van ott.

1966-ban sok különleges úttörő érkezett Mjicsinába. Ez egy kicsi, festői szépségű város Kacsin államban az Ejavadi folyó kanyarulatában, közel Kínához. Hat évvel korábban Robert és Baby Richards már prédikáltak itt egy rövid ideig. Akkor azt mondták: „Mjicsinában nincsenek juhok.” Az új úttörők azonban azt tapasztalták, hogy az emberek éhezik az igazságot.

Az egyik ilyen személy Mya Maung volt, egy 19 éves baptista fiú, aki azért imádkozott Istenhez, hogy segítsen neki megérteni a Bibliát. Ezt mondja: „Amikor egy úttörő felkeresett a munkahelyemen, és felajánlott egy bibliatanulmányozást, nagyon megörültem. Úgy éreztem, hogy ez válasz az imáimra. Öcsémmel, San Aye-jel hetente kétszer tanulmányoztunk, és gyorsan haladtunk előre szellemileg.

Nagy segítséget jelentett, hogy remek tanítónk volt, Wilson Thein. Nemcsak elmondta, hogy mit tegyünk, hanem meg is mutatta! Elgyakorolt velünk különböző helyzeteket és bemutatókat, így megtanultuk hatékonyan használni a Bibliát, bátran prédikálni, kezelni az ellenségeskedést, és azt is, hogy hogyan kell elkészíteni és megtartani az előadásokat a gyülekezetben. Wilson előre meghallgatta minden előadásunkat, és tanácsokat adott, min javíthatnánk. Kedves képzése arra ösztönzött minket, hogy szellemi célokra törekedjünk.

1968-ban San Aye-jel elkezdtük az úttörőszolgálatot, így már nyolc úttörőnk volt Mjicsinában. Az első bibliatanulmányozóink között volt az édesanyánk, valamint testvéreink közül heten, akik mindnyájan elfogadták az igazságot. Prédikáltunk a Mjicsinát Mandalajjal összekötő vasútvonal mentén fekvő városokban és falvakban is. Ezek az utak 1-3 naposak is lehettek.  Az elvetett magvak később gyümölcsöt teremtek. Ma már e vasútvonal mentén virágzó gyülekezetek vannak Namtiban, Hopinban, Mohnyinban és Katában.”

Egyszer San Aye üzleti területen prédikált Mjicsinában, ahol találkozott Phum Rammal, egy kacsin származású baptistával, aki egy állami hivatalban dolgozott. Phum Ram készségesen elfogadta az igazságot, és elköltözött Putaóba, a Himalája lábánál fekvő kis városkába. Sok rokonának prédikált ott, és hamarosan már 25-en vettek részt az összejöveteleken. Amikor úttörőként szolgált, a felesége, hét gyermeke és sok rokona elfogadta az igazságot. Ma vénként és úttörőként szolgál Mjicsinában.

1969-ben Kacsin államban a gyors szellemi növekedés arra ösztönözte a fiókhivatalt, hogy a szokásos yangoni helyszín helyett Mjicsinában tartsák meg a „Béke a földön” jeligéjű nemzetközi kongresszust. A küldötteket Yangonból Mjicsinába kellett szállítani, 1100 km-re északra. Ezért a fiókhivatal hat vasúti kocsit igényelt a burmai vasúttársaságtól. Ez a kérés meglehetősen szokatlan volt. Kacsin államban igen sok felkelés volt, ezért az átutazókat szigorúan ellenőrizték. A testvérek legnagyobb meglepetésére a vasúttársaság ennek ellenére szívesen teljesítette a kérést.

A kongresszusi vonat Mjicsinába érkezésének napján Maurice Raj több testvérrel kiment a pályaudvarra, hogy üdvözölje a küldötteket. Maurice így mesél róla: „Várakozás közben odasietett hozzánk az állomásfőnök.  Elmondta, hogy táviratot kapott, miszerint a hatóságok lekapcsolták azt a hat kocsit a vonatról, mely a küldötteket szállította, valahol Mandalaj és Mjicsina között hagyva őket. Valószínű, hogy a vonat nem tudta az összes kocsit felhúzni hegymenetben.

Mit tegyünk? Az első gondolatunk az volt, hogy áttesszük a kongresszust egy másik időpontra. De ehhez újra számos engedélyt kellett volna kérnünk, ami heteket vett volna igénybe. Buzgón imádkozni kezdtünk Jehovához, amikor egyszer csak begördült a vonat az állomásra. Alig hittünk a szemünknek! Mind a hat kocsi megérkezett, melyeken a testvéreink utaztak. Boldogan mosolyogtak és integettek. Amikor megkérdeztük tőlük, mi történt, az egyikük ezt válaszolta: »Tényleg lekapcsoltak hat kocsit, de nem a mieinket!«”

 A mjicsinai kongresszus fantasztikus volt! Három új kiadvány jelent meg burmai nyelven, angolul pedig öt. Három évvel korábban, amikor kiutasították a misszionáriusokat, a szellemi táplálék beáramlása Burmába igencsak megcsappant. Most viszont bőségesen áradt!

Kamti egy folyó mellett fekvő kisváros, az észak-nyugati irányban húzódó burmai-indiai határon, a magas hegyek lábánál. Ez a terület ad otthont a nagáknak, akik sokféle törzsből származnak, és egykor félelmetes fejvadászok voltak. Négy hónappal a mjicsinai kongresszus után a fiókhivatal levelet kapott Ba Yee-től, egy Kamtiban élő postai alkalmazottól. Ő korábban Hetednapot Ünneplő Adventista volt, és most szellemi segítséget kért. A fiókhivatal azonnal küldött két különleges úttörőt hozzá, Aung Naing-t és Win Pet.

Win Pe így idézi fel: „Kamtiban a felszállóhelyen nagyon megijedtünk az ágyékkötőt viselő, vad naga harcosok láttán. Azonban Ba Yee odasietett hozzánk, hogy üdvözöljön bennünket, és gyorsan elvezetett minket az érdeklődőkhöz. Nem telt bele sok idő, és már öt személlyel tanulmányoztunk.

A helyi hatóságok baptista lelkipásztoroknak néztek minket, akik kapcsolatban álltak a helyi felkelőkkel. Annak ellenére, hogy biztosítottuk őket politikai semlegességünkről, megparancsolták, hogy hagyjuk el a területet, pedig még egy hónapja sem voltunk ott.”

Három évvel később, amikor új hivatalnokok váltották fel a korábbiakat, Biak Mawia, egy 18 éves úttörő fiú ott folytatta a munkát, ahol az előző úttörők abbahagyták.  Ba Yee nem sokkal ezután felmondott a postán, és elkezdte az úttörőszolgálatot. Utána még több úttörő érkezett. Ez a buzgó csapat hamarosan gyülekezetet alapított Kamtiban, és sok kisebb csoportot a környező falvakban. Biak Mawia így meséli: „A naga testvérek nem részesültek oktatásban, és írástudatlanok voltak. De nagyon szerették Isten Szavát, és lelkesen prédikáltak, ügyesen használva a képeket a kiadványainkban. Rengeteg bibliaverset tudtak fejből, és kívülről megtanulták a Királyság-énekeket.”

Napjainkban már rendszeresen tartanak kerületkongresszusokat Kamtiban, ahová még a délen fekvő Homalinból is érkeznek küldöttek, noha az út 15 órán át tart csónakkal.

Eközben az ország másik szegletében is előrehaladt a munka a Kínát, Laoszt és Thaiföldet határoló fennsíkokon. Ez a terület az úgynevezett arany háromszög közepe. A gyönyörű tájat, a hegyvonulatokat és a termékeny völgyeket elcsúfítja az ópiumtermelés, a zendülések és az illegális tevékenységek. Amikor az úttörők elhozták ide az igazságot, óvatosak és körültekintőek voltak (Máté 10:16). Mint mindig, testvéreink ekkor is számíthattak ellenállásra egy örökké ellenséges csoporttól – a kereszténység papságától!

Amikor Robin Zauja és David Abraham úttörők megérkeztek Lasóba, ebbe a nyüzsgő városba San államban, a helyi papság azonnal felkelőknek titulálta őket. Robin ezt mondta: „Letartóztattak és börtönbe vittek minket, ahol megmutattuk a hivatalos iratainkat a rendőröknek. Nem sokkal ezután egy őrnagy jött be, és így kiáltott: »Üdv, Zauja úr! Látom, Jehova Tanúi megérkeztek Lasóba!« Az őrnagy régi iskolatársam volt, és rögtön szabadon engedett bennünket.”

A két úttörő munkához látott, és hamarosan megalakítottak egy nagy gyülekezetet. Azután Királyság-termet építettek. Két évvel később a kormány helyi képviselői elé hívatták őket, ahol több mint 70 katonatiszt, törzsi vezető és pap gyűlt össze. „A papok dühösen azzal vádoltak minket, hogy nyomást gyakorlunk az emberekre, hogy hagyjanak fel a vallási hagyományaikkal – emlékszik vissza Robin. – Az elnöklő felszólított, hogy feleljünk a vádakra, erre én megkérdeztem, hogy használhatnám-e a Bibliát a védekezéshez. Beleegyezett. Mondtam egy gyors imát, majd kifejtettem a Biblia álláspontját a hamis vallási  hagyományokról, a katonai szolgálatról és a hazafias ünnepekről. Amikor befejeztem, az elnöklő felállt, és kijelentette, hogy a burmai törvények szerint minden vallás szabadon gyakorolhatja az imádatát. Elengedtek minket, és folytathattuk a prédikálást a papság nagy csalódására.”

Később Möngpanban, a kínai határhoz közeli kis faluban a baptisták egy feldühödött csőcseléke felgyújtotta a Királyság-termet. Amikor látták, hogy a gonosztettük nem félemlíti meg a helyi Tanúkat, a csőcselék felgyújtotta egy különleges úttörő házát is, és ettől fogva rettegésben tartották a testvéreket az otthonaikban. A testvérek feljelentést tettek a terület főnökénél, de ő a baptistákat támogatta. Végül a kormány közbelépett, és engedélyt adott a testvéreknek egy új Királyság-terem építésére – nem az eredeti helyszínen, a falu szélén, hanem pont a központjában!

Délebbre, Karen államban, az arany háromszöget határoló egyik elszigetelt hegyi faluban található Leiktho. Itt Gregory Sarilo ádáz ellenségeskedést tapasztalt a katolikus egyház részéről. „A falu papja megparancsolta a nyájának, hogy tegyék tönkre a veteményeskertemet – meséli Gregory. – Ezután kaptam tőlük ennivalót ajándékba, de egy barátom figyelmeztetett, hogy az ételt megmérgezték. Egyik nap a pap bérence megkérdezte tőlem, hogy másnap merrefelé megyek. Ezért szándékosan másik irányba mentem, így elkerültem, hogy rám támadjanak és megöljenek. Amikor feljelentettem őket, amiért megpróbáltak az életemre törni, a hatóságok szigorúan megparancsolták a papnak és a követőinek, hogy hagyjanak engem békén. Jehova megvédett azoktól, akik a lelkemre vadásztak” (Zsolt 35:4).

Az évek során a Burmában élő testvéreinknek egy másik jelentős módon is próba alá került a feddhetetlenségük. Az etnikai harcok és politikai viszályok miatt nem volt könnyű megőrizniük a semlegességüket (Ján 18:36).

A II. világháborúban épített, hírhedt Burma–Thaiföld „halálvasútvonal” nyugati végállomása a délen fekvő Thanbyuzayat. Itt élte át Hla Aung különleges úttörő a szeparatista felkelők és a kormány hadserege között dúló harcokat. Így mesél erről: „Éjszaka  betörtek a katonák a falvakba, hogy összegyűjtsék a férfiakat. Fegyverrel kényszerítették őket, hogy katonai hordárokként szolgálják a hadsereget. Sokakat közülük sohasem látták többet. Egy éjjel a katonák akkor ütöttek rajta a falunkon, amikor Donald Dewarral beszélgettem a házunkban. A feleségem gyorsan figyelmeztetett bennünket, így volt időnk az erdőbe futni. Hajszálon múlt, hogy megmenekültünk. Később kialakítottam egy titkos búvóhelyet az otthonunkban, ahol gyorsan elrejtőzhettünk, ha újból razziát tartanának.”

Rajan Pandit különleges úttörő egy Thanbyuzayattól délre fekvő városba, Dawei-be érkezett, hogy prédikáljon. Nemsokára egy olyan közeli faluban vezetett be bibliatanulmányozásokat, ahol a felkelők egyik bázisa volt. „Mikor visszafelé jöttem a faluból, a katonák elfogtak és megvertek. Azzal vádoltak, hogy a felkelők oldalán állok. Elmondtam nekik, hogy Jehova Tanúja vagyok, erre tudni akarták, hogy mivel érkeztem Dawei-be. Megmutattam a repülőjegyemet, amit eltettem emlékbe. Mentségemre szolgált az a tény, hogy a felkelők sosem utaztak repülővel. Ezért nem bántottak többet, és végül elengedtek. Ám ennek ellenére az egyik bibliatanulmányozómat is kihallgatták, aki megerősítette, hogy csupán a Bibliáról tanítom. Ezután tényleg békén hagytak, sőt néhány katonának rendszeresen vittem innentől a folyóiratokat” – emlékszik vissza Rajan Pandit.

Időnként a városi hivatalnokok megpróbáltak nyomást gyakorolni a testvéreinkre, hogy alkudjanak meg a semlegesség kérdésében, vegyenek részt a választásokon és a nemzeti ünnepeken. Yangontól 130 km-re északra helyezkedik el Zalun, egy folyó menti város, ahol a tisztviselők el akarták érni, hogy a Tanúk  szavazzanak a választásokon. De a testvéreink szilárdan álltak semlegességükben, a Bibliára utalva mint tekintélyre (Ján 6:15). A tisztviselők a helyi hatóságokhoz fordultak. Mivel a hatóságok jól tudták, hogy Jehova Tanúi politikailag semlegesek, a testvéreket azonnal felmentették a választási kötelezettség alól.

Egy burmai–indiai határon lévő városban, Khampatban 23 Tanú-gyerek utasította vissza, hogy meghajoljon a nemzeti zászló előtt, mire az igazgatónő kizárta őket az iskolából. Két vént hívatott a gyülekezetből, hogy jelenjenek meg egy nagy csoport tisztviselő, a városi bíró és a katonai parancsnok előtt. Az egyik vén, Paul Khai Khan Thang így idézi fel a történteket: „Amikor megmutattuk a Szentírásból az állásfoglalásunk okát, néhány tisztviselőt elöntött a méreg. Megmutattunk nekik egy másolatot abból a kormányrendeletből, mely szerint Jehova Tanúi »csendben és tiszteletteljesen állhatnak a zászló előtti tisztelgés alatt«. A hivatalnokok le voltak taglózva. Amikor magukhoz tértek, a katonai parancsnok arra utasította az igazgatónőt, hogy vegye vissza a kizárt diákokat. Az igazgatónő ezenfelül szétosztotta a rendelet másolatait az egész tantestületben.”

Ma már Mianmarban a kormány legfelsőbb köreiben is jól ismert Jehova Tanúi politikai semlegessége. Szilárdan ragaszkodva a bibliai alapelvekhez, Jehova szolgái nagyszerűen tanúskodnak, éppúgy, ahogy Jézus Krisztus előre megjövendölte (Luk 21:13).

Mianmar viharos modern történelme során sokan szolgáltak a hadseregben vagy vettek részt felkelésekben. Ennek ellenére sokan közülük hitbuzgó és istenfélő személyek, az első századi római katonatiszthez, Kornéliuszhoz hasonlóan (Csel 10:2). Miután megismerik  az igazságot, keményen fáradoznak azért, hogy életüket összhangba hozzák Jehova igazságos irányadó mértékeivel.

Egy ilyen személy Hlawn Mang, egy volt tengerészaltiszt, aki Molamjajnban állomásozva ismerte meg az igazságot. Ezt mondja: „Azonnal prédikálni akartam, ezért elszántam magam, hogy kilépek a katonaságból. Lemondásom előtt előléptetést és katonai ösztöndíjat kínáltak fel nekem egy gazdag nyugati országban lévő iskolába. De elhatároztam, hogy Isten munkáját fogom végezni. Feletteseim meglepetésére beadtam a felmondásomat, és elkezdtem Jehova szolgálatát. Ma, 30 év után ugyanúgy meg vagyok róla győződve, hogy helyesen döntöttem. Mi más érhetne fel azzal a kiváltsággal, minthogy valaki az igaz Istent szolgálja?”

La Bang Gam egy katonai kórházban lábadozott, amikor Robin Zauja megmutatta neki Az elveszett Paradicsomtól a visszanyert Paradicsomig * című könyvet. Teljesen lenyűgözte a könyv, ezért szerette volna megtartani. Mivel Robinnak mindössze ez az egy példánya volt, csak egy éjszakára adta kölcsön. Másnap, amikor Robin meglátogatta, La Bang Gam így kiáltott: „Tessék, a könyved. Nekem már van sajátom!” Egész éjszaka fent volt, és jó néhány jegyzetfüzetet felhasználva elejétől a végéig lemásolta a 250 oldalas könyvet. Nem sokkal később kilépett a katonaságból, majd a „Paradicsom” könyvét felhasználva segített másoknak megismerni az igazságot.

San állam hegyvidékén Sa Than Htun Aung, burmai százados harcban állt a United Wa állam katonai parancsnokával, Aik Linnel. Az ádáz dzsungelharcok után a két hadsereg fegyverszünetet kötött, és mindkét férfi San államban telepedett le. Később, külön-külön  megismerték az igazságot, elhagyták a hadsereget és megkeresztelkedtek. Ez a két korábbi ellenség találkozott egy körzetkongresszuson. Mindkettőjük keresztény testvérként üdvözölte a másikat, szeretettel átölelve egymást. Isten Szava leoldotta róluk a gyűlölet láncait, és ma már a testvéri szeretet köti össze őket (Ján 8:32; 13:35).

Burmában 1965 és 1976 között a hírnökök száma több mint 300 százalékkal nőtt. Az újak közül  a legtöbben, akik kedvezően fogadták a jó hírt, a kereszténység tagjai voltak. Ám a testvéreink tudták, hogy Istennek „az az akarata, hogy mindenfajta ember megmentésben részesüljön, és az igazság pontos ismeretére jusson” (1Tim 2:4). Ezért az 1970-es évek közepétől kezdve sok erőfeszítést tettek azért, hogy más vallású személyeknek is prédikáljanak Burmában, köztük buddhistáknak, hinduknak és animistáknak.

Ám ez nem volt könnyű. A buddhisták nem hisznek abban, hogy létezik egy Teremtő; a hinduk több millió istenben hisznek; az animisták pedig hatalmas szellemeket, natokat imádnak. A babonák, jóslások és a spiritizmus fontos jellemzői ezeknek a vallásoknak. És bár a legtöbb hívő szent könyvnek tartja a Bibliát, általában keveset vagy semmit sem tudnak a bibliai fogalmakról, személyekről, történetekről és kultúráról.

A testvérek biztosak voltak benne, hogy Isten Szavának igazságai – melyek meggyőző erejűek – képesek megérinteni bárkinek a szívét (Héb 4:12). Egyszerűen Isten szellemére kellett támaszkodniuk, és élni a „tanítás művészetével”. Ez azt jelenti, hogy ésszerű érveket hoznak fel, melyek megérintik az emberek szívét, és arra ösztönzik őket, hogy változtassanak az életükön (2Tim 4:2).

Például Rosaline, aki régóta különleges úttörő, logikus érveket használ, amikor buddhistáknak prédikál. Ezt mondja: „Amikor azt tanítjuk nekik, hogy létezik egy Teremtő, gyakran megkérdezik: »De akkor ki teremtette a Teremtőt?« A buddhisták abban hisznek, hogy az állatok reinkarnálódott emberek, ezért a házikedvencüket szoktam felhozni példaként:

– Tud egy állat arról, hogy a gazdája létezik?

– Persze.

 – És tud a gazdája munkájáról, családi életéről és hátteréről is?

– Nem.

– Nos, mivel az emberek különböznek Istentől, aki Szellem, elvárható részünkről az, hogy megértsünk mindent Isten létezésével és eredetével kapcsolatban?

– Nem – szokták válaszolni.”

Az ilyen érvek sok őszinte buddhistát győztek meg arról, hogy érdemes több bizonyítékot is megvizsgálni Isten létezésével kapcsolatban. Amikor ezek a logikus érvek őszinte, keresztény szeretettel párosulnak, annak erőteljes hatása tud lenni az emberek szívére. Egy korábbi buddhista, Ohn Thwin így emlékszik vissza: „Összehasonlítva a nirvánába vetett hitet a Biblia földi paradicsomra vonatkozó ígéretével, a paradicsom sokkal megnyerőbb volt számomra. Mivel hittem abban,  hogy sok út vezet az igazsághoz, nem éreztem szükségét, hogy a tanultak szerint cselekedjek. Majd elkezdtem járni Jehova Tanúi összejöveteleire. A hab a tortán a testvéri szeretet volt, amit ott éreztem. Ez a szeretet ösztönzött arra, hogy az igazság szerint éljek, amit a Bibliából ismertem meg.”

Persze ahhoz, hogy segítsünk kiigazítani az emberek vallásos elképzeléseit, tapintatra és türelemre van szükség. Kumar Chakarabani tízéves volt, amikor az édesapja, egy megrögzött hindu megengedte a Bételben szolgáló Jimmy Xaviernek, hogy olvasni tanítsa a kisfiát. Kumar így mesél erről: „Apa figyelmeztette Jimmyt, hogy csak olvasni tanítson engem, vallásról ne beszéljen. Jimmy erre azt felelte édesapámnak, hogy Az én könyvem bibliai történetekről című könyv kiváló eszköz arra, hogy olvasni tanuljanak belőle a gyerekek. Az olvasási leckék után Jimmy mindig szánt időt arra, hogy beszélgessen apukámmal, és őszinte érdeklődést mutatott iránta. Amikor apának vallásos kérdései voltak, tapintatosan ezt válaszolta neki: »A Bibliában benne van a válasz. Keressük meg együtt.« Idővel nemcsak apa fogadta el az igazságot, hanem még 63 családtagunk lett Jehova Tanúja.”

Az 1980-as évek közepén a politikai helyzet Burmában egyre tarthatatlanabbá vált. Végül 1988-ban emberek tízezrei vonultak ki az utcára, hogy tüntessenek a kormány ellen. Ám a felkelést könnyen megtorolták, és az ország nagy részében rögtönítélő eljárást rendeltek el.

 Kyaw Win Bétel-tag ezt mondja: „A hatóságok szigorú kijárási tilalmat vezettek be, és megtiltották az ötnél több fős csoportosulásokat. Azon tűnődtünk, hogy lemondjuk-e a közelgő kerületkongresszusokat. De bízva Jehovában, a yangoni hatóság katonai parancsnokához fordultunk, hogy engedélyt kérjünk az 1000 fős kongresszus megszervezésére. Két napra rá megkaptuk az engedélyt! Amikor megmutattuk az okiratot más területek hatóságainak, ez arra sarkallta őket, hogy ott is jóváhagyják a kongresszusok rendezését. Hála Jehovának, az egész kongresszussorozat nagy sikert aratott!”

Az 1988-as felkelés után a burmai gazdasági helyzet folyamatosan romlott. Ennek ellenére testvéreink és testvérnőink továbbra is erős hitről tettek tanúbizonyságot, első helyre téve életükben a Királyság-érdekeket (Máté 6:33).

Az egyik jó példa ebben Cin Khan Dal, aki egy eldugott faluban, Sagaingben élt a családjával. Így számol be a történetükről: „Nagyon szerettünk volna részt venni Tahanban a kerületkongresszuson, ami kétnapi útra volt tőlünk hajóval és teherautóval. De sajnos senkink sem volt, aki vigyázott volna a csirkéinkre, amíg távol vagyunk. Jehovában bízva, mégis elmentünk a kongresszusra. Amikor hazaértünk, szomorúan tapasztaltuk, hogy 19 csirkénk pusztult el, ami súlyos veszteség volt. Ám egy évvel később már 60 csirke kapirgált az udvarunkon. Abban az évben sok falubeli csirkéje elpusztult egy betegségben, de a mieink közül egy sem.”

Egy másik szellemi beállítottságú házaspár Aung Tin Nyunt és felesége, Nyein Mya. Kilenc gyermekükkel Kyonshában, egy kis faluban éltek, 64 km-re  Yangontól északnyugatra. A férj ezt mondja: „A családommal általában rizskását és zöldségeket ettünk. Nem volt semmink, amit eladhattunk volna, és pénzünk sem volt. De nem estünk kétségbe. Így vigasztaltam a családomat: »Jézusnak nem volt hová lehajtania a fejét. Még ha egy fa alatt kell is laknom, vagy éhen halok, akkor sem hagyok fel Jehova imádatával.«

Egy nap semmi élelmünk sem volt otthon. Feleségem és gyermekeim aggódó tekintettel néztek rám. »Ne aggódjatok. Isten segíteni fog« – nyugtattam őket. A délelőtti szolgálat után elvittem a fiaimat halászni. De csak egy étkezésre elegendő halat tudtunk fogni. »Gyertek fiúk! Később visszajövünk, az összejövetel után« – mondtam. A folyónál hagytuk a varsáinkat egy csomó vízililiom közelében. Aznap délután nagyon fújt a szél, és a vízililiomok alatt rengeteg hal keresett menedéket a szél elől. Amikor visszaértünk a partra, leeresztettük a varsáinkat és temérdek sok halat fogtunk, amit később eladtunk, és egy teljes hétre elegendő élelmet tudtunk venni belőle.”

Mianmarban Jehova szolgái újra és újra átélik Isten szívmelengető ígéretének a beteljesedését: „Semmi esetre sem hagylak cserben, és el sem hagylak semmiképpen.” Ezért mondhatják személyes tapasztalatból: „Jehova az én segítőm; nem fogok félni. Mit árthat nekem ember?” (Héb 13:5, 6).

1956 óta a mianmari emberek nagy hasznot merítenek a szellemi eledelből, hiszen azóta rendszeresen  megjelenik Az Őrtorony burmai nyelven. Az állandó etnikai háborúk, polgári harcok és a gazdasági válság ellenére egyetlen szám sem maradt ki. Hogyan készült a folyóirat?

A fiókhivatal éveken át elküldte a lefordított és legépelt folyóirat szövegét az állami cenzúrához. Amikor a cenzor jóváhagyta a szöveget, a fiókhivatal engedélyt kért, hogy vásárolhasson papírt a nyomtatáshoz. A papírt és a folyóirat szövegét egy testvér elvitte egy nyomdászhoz, aki minden egyes oldalon kézzel, betűnként szedte ki a szöveget burmai betűkkel. Ezután a testvér ellenőrizte, hogy pontos-e a szöveg, majd a nyomdász kinyomtatta a folyóiratot egy rozoga nyomdagépen. A folyóirat példányait újból elküldték a cenzorhoz, aki sorszámozott igazolást adott arról, hogy terjeszteni lehet a folyóiratot. Ez a fáradságos eljárás érthető módon heteket vett igénybe, ráadásul a papír és a nyomtatás minősége is igen silány volt.

1989-ben a fiókhivatal elé új lehetőség tárult, mely teljesen átalakította a nyomtatásukat. Elkezdték használni a főhivatalban kifejlesztett soknyelvű elektronikus kiadványszerkesztő rendszert (MEPS) *. Ez a rendszer számítógépek, szoftverek és fényszedők segítségével akkoriban 186 nyelven állított elő nyomtatásra kész szöveget – többek között burmai nyelven is!

Mya Maung, aki a fiókhivatalban dolgozott, így mesél erről az időszakról: „Jehova Tanúi voltak az elsők Mianmarban, akik számítógép segítségével szerkesztettek és nyomtattak kiadványokat. A MEPS, mely a fiókhivatalunkban tervezett díszes burmai betűket használta, új lendületet adott a helyi nyomdaiparnak. Az emberek nem tudták elképzelni, hogy tudunk  ilyen szép betűket készíteni!” A MEPS az ofszetnyomást alkalmazta, ami óriási fejlődést jelentett a kézi szedésű nyomtatáshoz képest. Továbbá rendkívül jó minőségű művészi munkát is lehetővé tett, így Az Őrtorony kinézete is sokkal vonzóbbá vált.

1991-ben a mianmari kormány jóváhagyta az Ébredjetek! megjelenését, aminek a testvérek rendkívül örültek, csakúgy, mint a nagyközönség. A Tájékoztatási Minisztérium egyik magas rangú képviselője sok olvasó véleményét közvetítette ezekkel a szavakkal: „Az Ébredjetek! egészen más, mint a többi vallásos folyóirat. Sok érdekes témáról ír, és könnyen érthető a nyelvezete. Én nagyon szeretem.”

Az elmúlt 20 évben a fiókhivatalban havonta nyomtatott folyóiratok száma 15 000-ről több mint 141 000 példányra nőtt, ami mintegy 900 százalékos növekedést jelent! Az Őrtorony és az Ébredjetek! ma már megszokott látványt nyújtanak Yangonban, és az egész országban kedvelik az emberek.

Az 1988-as felkelés után a katonai hatóságok felkérték a mianmari társadalmi és vallási szervezeteket, hogy jegyeztessék be magukat a kormánynál. A fiókhivatal természetesen készségesen tett eleget a felhívásnak. Két évvel később, 1990. január 5-én a kormány hivatalosan bejegyezte Jehova Tanúi (Őr Torony) Társaságát Mianmarban.

Ekkor a testvérek már elköltöztek a 39. utcából az Inya utcába, egy kétszintes épületbe. Ez egy félholdnyi  területen feküdt a város északi részén egy jómódúak lakta külvárosban. Ám ez az új épület is szűkösnek bizonyult. Viv Mouritz ekkoriban látogatott el Mianmarba zónafelvigyázóként. Így beszél az akkori állapotokról: „A Bétel-család 25 tagja nagyon nehéz körülmények között dolgozott. A konyhában nem volt tűzhely, csak egy egylapos rezsó. Egy testvérnő azon főzött. A mosodában pedig nem volt mosógép, ezért egy testvérnő a padló egy kialakított mélyedésében mosta a ruhákat. A testvérek akartak ugyan venni tűzhelyet és mosógépet, de ilyesmit egyszerűen nem lehetett behozni az országba.”

Egyértelmű volt, hogy a testvéreknek nagyobb fiókhivatalra volt szükségük. Ezért a Vezető Testület jóváhagyta, hogy bontsák le a kétszintes otthont, és egy új négyszintes házat építsenek a helyére lakóépületekkel és irodákkal. Csakhogy, mielőtt a testvérek hozzáláthattak volna a feladathoz, jó néhány nagyobb  akadályt kellett legyőzniük. Először, a kormány hat bizottságától kellett engedélyt beszerezni. Másodszor, a helyi építési vállalkozók nem ismerték az acélszerkezetes építkezést, ezért ők nem tudták elvégezni a munkát. Harmadszor, a külföldi Tanú-önkéntesek nem léphettek be az ország területére. És végül az is akadályt jelentett, hogy az építőanyagokat nem lehetett helyileg beszerezni, de behozni sem lehetett az országba. Mondani sem kell, hogy úgy tűnt, az építkezés kudarcra van ítélve. A testvérek ennek ellenére bíztak Jehovában. Ha Jehovának ez az akarata, az új fiókhivatal fel fog épülni (Zsolt 127:1).

A fiókhivatal jogi osztályán dolgozó Kyaw Win így folytatja a történetet: „A kormány hat szintjéből öt szinten könnyen megadták az építési engedélyt, többek között a Vallásügyi Minisztériumban is. Majd Yangon városfejlesztési bizottsága kijelentette, hogy egy négyszintes épület túl magas lenne, ezért elutasította a kérelmünket. Amikor újra beadtuk a kérelmet, ismét elutasították. A fiókhivatal buzdított, hogy ne adjam fel, ezért kitartóan imádkoztam Jehovához, és harmadszorra is megpróbáltam. Jóváhagyták!

Ezután a bevándorlási hivatalhoz fordultunk. Ott azt mondták, hogy külföldiek csak hétnapos vízumot kaphatnak. Ám amikor kifejtettük, hogy a szakképzett külföldi önkénteseink modern építési technikákat fognak megtanítani a helyi lakosoknak, hat hónapos vízumot kaptak az önkénteseink!

Ezt követően a Kereskedelmi Minisztériumba mentünk, ahol megtudtuk, hogy minden importot befagyasztottak. De amikor elmondtuk, milyen jellegű az építkezésünk, több mint egymillió dollár értékű  építőanyag behozatalát engedélyezték. És a behozatali vám? A Pénzügyminisztériumban tett látogatásunk eredményeként engedélyt kaptunk az építőanyagok vámmentes behozatalára! Ezekben és sok más esetben is tapasztaltuk, mennyire igaz Isten kijelentése: »’Nem katonai erővel, nem is hatalommal, hanem az én szellememmel’ – ezt mondja a seregek Jehovája«” (Zak 4:6).

1997-ben az önkéntesek megérkeztek az építkezés helyszínére. A legtöbb építőanyagot az ausztrál testvérek adományozták. Sok ellátmány érkezett Malajziából, Szingapúrból és Thaiföldről is. Bruce Pickering segített az építkezés felvigyázásában. Így mesél az eseményekről: „Ausztráliában a testvérek előre elkészítették a teljes acélszerkezetet, és eljöttek Mianmarba, hogy darabonként összeszereljék. Csodával határos módon minden darab a helyére került!” Jöttek még önkéntesek az Egyesült Államokból, a Fidzsi-szigetekről, Görögországból, Nagy-Britanniából, Németországból és Új-Zélandról.

A helyi hírnökök 30 év után először találkozhattak szabadon a külföldi testvéreikkel. „Annyira izgatottak voltunk, olyan volt az egész, mint egy álom – emlékszik vissza Donald Dewar. – Az idelátogató testvérek szellemisége, szeretete és önfeláldozó szelleme óriási  buzdításként hatott ránk.” Egy másik testvér hozzáteszi: „Ráadásul nagyon értékes építési szaktudásra is szert tettünk. Azok a hírnökök, akik eddig csak gyertyát használtak, most megtanultak villanyt szerelni. Mások, akik eddig csak legyezőt használtak, megtanulták a légkondicionáló berendezések beszerelését. Sőt még az elektromos készülékek használatát is elsajátítottuk!”

A külföldi önkénteseket is mélyen megindította a mianmari testvérek hite és szeretete. „A testvérek szegények voltak, de a szívük nagy volt – mondja Bruce Pickering. – Sokan meghívtak magukhoz, és megosztották velünk az ételüket, ami egyébként még napokra elegendő lett volna az egész családjuknak. A példájuk arra emlékeztetett minket, ami igazán fontos az életben: a család, a hit, a testvériség és Isten áldása.”

 Az új fiókhivatali létesítményt egy különleges összejövetel keretén belül 2000. január 22-én adták át a Nemzeti Színházban. A helyi testvéreket áthatotta az öröm, amiért az átadási beszédet a Vezető Testület egyik tagja, John E. Barr tartotta.

Amikor az új fiókhivatal építése már a vége felé tartott, a testvérek egy másik sürgős szükségletre is figyelmet akartak fordítani – a Királyság-termek építésére. 1999-ben megérkezett Japánból Nobuhiko és Aja Kojama. Nobuhiko segített megalakítani egy Királyság-terem-építési osztályt a fiókhivatalban. Így mesél erről: „Mi, testvérek kezdtünk országszerte Királyság-termek építésére alkalmas területeket keresni. Ez megkívánta, hogy busszal, repülővel, motorral, biciklivel, hajóval és gyalog is közlekedjünk. Sokszor utazási engedélyt kellett kérnünk a kormánytól, mivel sok területre a külföldiek nem léphettek be. Amikor kiderítettük, hol van szükség új Királyság-termekre, a Vezető Testület kedvesen anyagi segítséget nyújtott – a Királyság-terem-építés szűkös anyagi helyzetű országokban program keretén belül.

Miután létrehoztunk egy építési csapatot a készséges önkéntesekből, a munkások Shwepyithába mentek, Yangon egyik külvárosába, hogy megépítsék az első új Királyság-termet. A külföldi és a helyi testvérek együtt dolgoztak az építkezésen. Ez ámulatba ejtette a helyi rendőröket, akik többször is leállították a munkát, hogy megkérdezzék a feletteseiket, kaptak-e engedélyt a helyiek arra, hogy együtt dolgozzanak a külföldiekkel. Más megfigyelőkre is hatással volt az építkezés, és dicsérték a testvéreket. »Láttam, hogy egy külföldi takarítja a vécét! – kiáltott fel egy férfi. – Még  sosem láttam, hogy egy külföldi ilyen munkát végezzen. Ti tényleg másak vagytok!«

Eközben egy másik építési csapat kezdett építeni egy új Királyság-termet Tachileikben, egy mianmari–thaiföldi határ mentén lévő városban. Sok thai Tanú jött át minden egyes nap a határon, hogy mianmari testvéreivel dolgozzon az építkezésen. A két csoport együtt dolgozott egységben, noha más-más nyelven beszéltek. Ezzel éles ellentétben – körülbelül akkor, amikor a terem építése véget ért – a határ menti ellenséges katonai csapatok harcolni kezdtek egymással. Bombák és golyók záporoztak a terem körül, de találat nem érte. Amikor a harcok alábbhagytak, 72 személy gyűlt össze a terem átadására, amit Jehovának, a béke Istenének építettek.”

1999 óta a Királyság-terem-építési csapatok közel 70 új termet építettek Mianmarban. Milyen érzéseket váltott  ez ki a helyi hírnökökből? Ezt jól tükrözik egy hálás testvérnő szavai, aki örömkönnyek között ezt mondta: „Sosem hittem volna, hogy egyszer ilyen gyönyörű termünk lesz! Most már még jobban fogok igyekezni, hogy meghívjam az érdeklődőket az összejövetelekre. Csak köszönni tudom Jehovának és a szervezetének, amiért ilyen kedvesek hozzánk!”

Az 1990-es években, több évtizedes elszigeteltség után Mianmar szép lassan kezdett nyitni a világ felé. A fiókhivatal látva ezeket a fejleményeket, engedélyt kért a kormánytól, hogy újra misszionáriusok jöhessenek az országba. Végül 2003 januárjában megérkezett Japánból a Gileád Iskolát végzett Aoki Hirosi és Dzsunko. Ők voltak az első misszionáriusok, akik mintegy 37 év után Mianmar területére léphettek.

„Mivel oly kevés külföldi volt az országban, körültekintőnek kellett lennünk, nehogy a hatóságok félreértsék a prédikálómunkánk célját – mondja Hirosi. – Így tehát elkísértük a helyi testvéreket az újralátogatásaikra és bibliatanulmányozásaikra. Hamar felfedeztük, hogy a mianmari emberek nagyon szeretnek szellemi dolgokról beszélgetni. Már az első szolgálatunk során öt bibliatanulmányozást vezettünk be!”

„Sokszor tapasztaltuk Jehova vezetését – fűzi hozzá Dzsunko. – Egyszer, amikor egy mandalaji bibliatanulmányozásról tartottunk hazafelé motorral, defektet kaptunk. Betoltuk a motort egy közeli gyárba, és kértük, segítsenek megjavítani a kereket. A biztonsági őr beengedte Hirosit a motorral, de nekem kint kellett  várakoznom az őrháznál. Az őr kíváncsi volt.

– Mit csinálnak itt? – kérdezte.

– A barátainkat látogatjuk meg.

– Mi célból? Vallásos összejövetel miatt? – faggatott tovább.

Nem tudtam, miért kérdezi, ezért nem válaszoltam.

– Csak őszintén! – erősködött. – Melyik szervezettől vannak?

Kivettem egy Őrtoronyt a táskámból, és megmutattam neki.

– Tudtam! – kiáltotta izgatottan.

A munkatársai felé fordult, és örömmel ezt mondta nekik: »Nézzétek! Egy angyal kilyukasztotta a kereküket, hogy eljöjjenek hozzánk Jehova Tanúi!«

A férfi benyúlt a táskájába, és kivett egy Bibliát meg egy traktátust. Korábban már tanulmányozott a Tanúkkal, de amikor Mandalajba költözött, megszakadt velük a kapcsolata. Ott rögtön bibliatanulmányozást kezdtünk vele. A későbbiek folyamán néhány munkatársa is tanulmányozni kezdett.”

2005-ben négy további misszionárius érkezett Mianmarba a Fülöp-szigetekről. Őket a szolgálati kiképzőiskoláról (mai nevén egyedülálló testvérek bibliaiskolája) küldték ide. Az egyik testvér, Nelson Junio honvággyal küzdött, mely sok misszionáriusnak okozott  már gondot. „Elalvás előtt sokszor sírtam és imádkoztam – emlékszik vissza. – Aztán egy testvér kedvesen megmutatta nekem a Héberek 11:15, 16-ot. Ezek a versek arról szólnak, hogy Ábrahám és Sára nem vágyakozott vissza a korábbi otthonába, Ur városába, hanem továbbra is Jehova szolgálatára összpontosított. Miután elolvastam, többé már nem sírtam. Igyekeztem az otthonomnak tekinteni a megbízatásom helyét.”

Az első században Pál apostol ezt tanácsolta Timóteusznak: „amiket pedig tőlem hallottál . . . bízd rá hű emberekre, akik a maguk részéről képesítettek lesznek mások tanítására” (2Tim 2:2). A misszionáriusok megszívlelték ezt az alapelvet. Ezért igyekeztek megtanítani a helyi gyülekezeteknek, hogy hogyan tudják még jobban megvalósítani a Jehova népe között már világszerte alkalmazott teokratikus elrendezéseket.

A misszionáriusok például észrevettek egy érdekes dolgot sok helyi hírnöknél. A bibliatanulmányozóiktól elvárták, hogy pontosan a bekezdésben leírt választ adják a feltett kérdésre, ami megszokott tanítási módszer volt a mianmari iskolákban. Joemar Ubiña ezt mondja: „Arra buzdítottuk a testvéreinket, hogy véleménynyilvánításra ösztönző kérdéseket tegyenek fel, melyekből megtudhatják, hogyan gondolkodik és érez a tanulmányozó. Készségesen megfogadták a tanácsot, így jobb tanítókká váltak.”

Az is feltűnt a misszionáriusoknak, hogy a gyülekezetekben csak egyetlen vén vagy kisegítőszolga volt. Bár ezek a kinevezett testvérek hűségesen és szorgalmasan végezték a szolgálatukat, néhányan mégis hajlottak rá, hogy szigorú szabályokat állítsanak fel a gyülekezetben. Ez az emberi hajlam már az első  században is létezett, emiatt Péter apostol így intette a véneket: „terelgessétek az Isten gondjaitokra bízott nyáját . . . nem . . . úgy, hogy hatalmaskodtok azokon, akik Isten öröksége, hanem úgy, hogy példaképeivé váltok a nyájnak” (1Pét 5:2, 3). Hogyan segítettek a misszionáriusok a helyi testvéreknek megfogadni ezt a tanácsot? „Igyekeztünk jó példát mutatni azzal, hogy különösen kedvesek, szelídek és megközelíthetők voltunk” – mondja Benjamin Reyes. Jó példájuk lassan átragadt a helyiekre. Sok vén már máshogy közelítette meg a testvéreket, és sokkal együtt érzőbben bánt a nyájjal.

A mianmari Tanúk évekig egy 19. századi bibliafordítást használtak, melyet a keresztény egyház egyik misszionáriusa fordított le buddhista szerzetesek segítségével. Ez a fordítás sok régies páli szót tartalmazott, amit nagyon nehéz volt megérteni. Ezért el voltak ragadtatva, amikor 2008-ban megjelent A Keresztény Görög Iratok új világ fordítása burmai nyelven. „A résztvevők tapsviharral fogadták a hírt, és örömkönnyekkel vették kezükbe személyes példányukat – meséli Maurice Raj. – Az új fordítás világos, egyszerű és pontos. Még a Bibliát nem ismerő buddhisták is sokkal jobban értik!” Nem sokkal ezután a bibliatanulmányozások száma 40 százalékkal nőtt az országban.

A legtöbb nyelvhez hasonlóan a burmainak is két fajtája létezik – a hivatalos, mely páli és szanszkrit eredetű, és a hétköznapi, melyet a mindennapok során beszélnek. Mindkettőnek van beszélt és írott formája. A korábbi kiadványaink fordításánál a hivatalos stílust használtuk, amit napjainkban egyre kevesebben értenek. Ezt figyelembe véve, az utóbbi időben  a fiókhivatal a mindennapokban beszélt nyelvet kezdte el használni a kiadványokban, amit könnyebb megérteni.

Az új kiadványoknak egyből érződött a jótékony hatásuk. Than Htwe Oo, a fordítói osztály felvigyázója ezt mondja: „Az emberek korábban azt mondták, hogy nagyon jó minőségűnek tartják a kiadványainkat, csak éppen nem értik. Most viszont boldogan veszik kézbe őket, és már olvassák is. Sokan így áradoznak: »Olyan jó olvasni, mert könnyen meg lehet érteni!«” Még a hozzászólások is jobbak lettek az összejöveteleken, most, hogy már tisztán értik a kiadványainkban olvasottakat.

A fordítói osztályon jelenleg 26 fordító dolgozik teljes időben, akik burmai, hakha csin és sgaw karen nyelvekre fordítanak, valamint 11 más helyi nyelvre.

2008. május 2-án egy 240 km/h-s szélvihar, a Nargis ciklon söpört végig Mianmaron. Rengeteg halálos áldozatot és óriási pusztítást hagyott maga mögött az Ejavadi-deltájától a thaiföldi határig. Több mint 2 millió embert sújtott, és mintegy 140 000-en tűntek el vagy haltak meg.

Több ezer Jehova Tanúja szenvedett a ciklon következményeitől, ám meglepő módon egyikük sem sérült meg. Sokan úgy élték túl, hogy az új Királyság-termekben kerestek menedéket. Bothingone-ban, egy tengerparti faluban az Ejavadi deltavidékén 20 Tanú és 80 falubeli a Királyság-terem tetőszerkezetének gerendáin gubbasztott, mivel a víz már majdnem a mennyezetig emelkedett. 9 órán át voltak ebben a veszélyes helyzetben, mire az ár szép lassan leapadt.

A fiókhivatal gyorsan küldött egy segélycsapatot a legsúlyosabban érintett területre, a deltatorkolathoz. Ehhez keresztül kellett utazniuk egy letarolt területen, ahol mindenütt holttestek hevertek, míg végül elérték a falut, ahova élelmet, vizet és gyógyszert vittek. Ők voltak az első segélycsapat, akik megérkeztek a területre. Miután eljuttatták az adományt a helyi testvérekhez és testvérnőkhöz, bibliai előadásokkal bátorították őket, valamint Bibliákat és bibliai kiadványokat osztottak szét közöttük, mivel mindenüket megsemmisítette a ciklon.

A fiókhivatal katasztrófasegély-bizottságokat állított fel Yangonban és Pateinben, hogy koordinálják az óriási segítségnyújtási programot. Ezek a bizottságok több száz önkéntes munkáját szervezték meg, hogy vizet, rizst és alapvető szükségleti cikkeket osszanak szét a ciklon áldozatainak. Azt is megszervezték, hogy az önkéntesek csoportjai egyik helyről a másikra  költözve újjáépítsék a Tanúk megsérült vagy letarolt otthonait.

Az egyik segítséget nyújtó önkéntes, Tobias Lund ezt mondja: „Feleségemmel, Sofiával találkoztunk May Sin Oo-val, egy 16 éves lánnyal, aki egyedüli hírnök volt a családjában. A házuk romjai között épp a Bibliáját szárítgatta a napon. Amikor meglátott minket, elmosolyodott, ám egy könnycsepp csordult végig az arcán. Nem sokra rá megérkezett az egyik csapat védősisakokkal, elektromos eszközökkel, építőanyagokkal, és rövid időn belül felépítettek egy vadonatúj házat a családnak. A szomszédok le voltak nyűgözve! Az emberek napokig csak ücsörögtek, figyelve az építkezést, mely a környék fő látványossága lett. A megfigyelők csodálkozva megjegyezték: »Sosem láttunk még ehhez foghatót! A szervezetetek olyan egységes és szeretetteljes. Mi is szeretnénk Jehova Tanúi lenni.« May Sin Oo szülei és testvérei most már rendszeresen látogatják az összejöveteleket, és az egész család jól halad előre szellemileg.”

A segítségnyújtás hónapokon át folytatódott. A testvérek több tonna adományt osztottak szét a rászorulóknak, 160 otthont és 8 Királyság-termet építettek vagy újítottak fel. A Nargis ciklon tragédiát és megpróbáltatásokat hozott Mianmarba, de a vihar felhőiben volt valami értékes is – a szeretet köteléke, mely egyesítette Isten népét, és dicsőítette Jehova nevét.

A mianmari fiókhivatal 2007 elején kapott egy érdekfeszítő levelet. „A Vezető Testület arra kért minket a levélben, hogy szervezzünk egy nemzetközi kongresszust Yangonban. A 2009-re tervezett kongresszuson több száz küldött venne részt tíz országból, mely még sohasem fordult elő a fiókhivatalunk  történelmében!” – emlékszik vissza Jon Sharp, aki feleségével, Janettel egy évvel azelőtt kezdte el szolgálatát a fiókhivatalban.

Jon így folytatja: „Oly sok kérdés futott át az agyunkon: »Milyen helyszínt válasszunk egy ilyen nagy összejövetelnek? Hogy lesznek képesek eljönni a hírnökök a távoli helyekről? Hol lesznek elszállásolva? Hogy fognak utazni a kongresszusra? Hogy fogják megoldani a családjuk étkeztetését? És mi a helyzet a mianmari hatóságokkal? Engedélyt adnak majd egy ilyen összejövetelre?« Megszámlálhatatlanul sok akadállyal néztünk szembe. Mindezek ellenére Jézus szavaira gondoltunk: »Ami az embereknél lehetetlen, az az Istennél lehetséges« (Luk 18:27). Ezért bízva Istenben, konkrét tervekbe fogtunk.

Hamar találtunk egy megfelelő helyszínt. Mianmar 11 000 férőhelyes, légkondicionált sportcsarnokát szerettük volna kibérelni, közel a városközponthoz. Nyomban engedélyt kértünk a hatóságoktól. Ám még hónapokkal később sem hagyták jóvá a kérvényünket, pedig a közelgő kongresszus már csak hetekre volt. Aztán lesújtó hírt kaptunk. A stadion igazgatósága egy kick-box bajnokságot ütemezett be, pont a kongresszus időpontjára. Már nem maradt időnk, hogy találjunk egy másik helyszínt, ezért megpróbáltunk türelmesen tárgyalni az esemény szervezőjével és egy tucat hivatalnokkal, hogy megoldjuk a felmerült problémát. Végül, a rendezvényszervező beleegyezett, hogy halasszák el a kick-box bajnokságot, de csak akkor, ha mind a 16 profi kick-boxoló is elfogadja a megváltoztatott szerződést. A sportolók mihelyt meghallották, hogy Jehova Tanúi szeretnék kibérelni a stadiont egy különleges kongresszusra, egytől egyig beleegyeztek a változtatásba.”

 Kyaw Win, az egyik fiókbizottsági tag ezt mondja: „Azonban még egy másik engedélyre is szükségünk volt a kormánytól a létesítmény használatbavételéhez, de négyszer is elutasították a kérelmünket. Imádkoztunk Jehovához, majd találkoztunk azzal a tábornokkal, aki ellenőrizte a mianmari stadionok bérlését. Már csak két hét volt hátra a kongresszusig, ezért épp a megfelelő időben jött, hogy végre találkozhattunk egy ilyen magas rangú hivatalnokkal. Legnagyobb örömünkre megadta az engedélyt a kongresszus megtartására.”

E drámai eseményekről mit sem sejtett a több ezer mianmari és külföldi meghívott. Ez idő alatt már javában szervezték az utazásukat, hogy repülővel, vonattal, hajóval, busszal, teherautókkal vagy  gyalog eljussanak Yangonba. Jó néhány mianmari család már hónapok óta gyűjtött az útra. Ehhez sokan növényeket termesztettek, malacot neveltek, ruhákat varrtak, de voltak olyanok is, akik aranyat kerestek a folyómedrekben. Legtöbbjük még sosem volt egy nagyvárosban sem, és külföldieket sem láttak még soha.

Több mint 1300 észak-mianmari küldött találkozott a mandalaji vasútállomáson, hogy együtt indulhassanak különvonattal Yangonba. Az egyik csapat, mely a Naga hegyekből indult, 6 napig utazott, és két hírnököt vittek a hátukon, akiknek az út elején tönkrement az összetákolt kerekes székük. Több százan gyűltek össze az állomás peronján. Beszélgettek, nevetgéltek és Királyság-énekeket énekeltek. Pum Cin Khai, aki a kongresszusi küldöttek szállításában segédkezett, ezt mondja: „Mindenki izgatott volt. Elláttuk őket élelemmel, vízzel és matracokkal. Végül a vonat befutott az állomásra. A vének eligazították az összegyűlt csoportokat, hogy a nekik kijelölt kocsiban foglaljanak helyet. Majd a hangosbemondó harsogva megszólalt: »Jehova Tanúi vonata most indul!« Körülnéztem a peronon, hogy mindenki felszállt-e, majd felpattantam a vonatra.”

Ezalatt Yangonban közel 700 külföldi résztvevő foglalta el a szállását hotelekben. Ám hol lehetne a több mint 3000 mianmari testvért elszállásolni? Myint Lwin, aki a szállásosztályon dolgozott, ezt mondja: „Jehova kitárta a yangoni Tanúk szívét, hogy gondoskodjanak testvéreikről. Néhány család 15 vendéget is fogadott. Fizettek azért, hogy a hatóságoknál bejelentsék a vendégeiket, minden nap biztosították számukra a reggelit és az eljutást a stadionba. Sokan a helyi Királyság-termekben kaptak szállást; több száz testvért  pedig egy nagy gyárban szállásoltak el. De e sok-sok erőfeszítés ellenére is 500 küldöttnek még mindig szüksége volt szálláshelyre. Nyíltan feltártuk a problémánkat a stadion vezetőségének, ezért megengedték, hogy a stadionban aludjanak a testvérek – ami még sohasem fordult elő azelőtt.”

Mivel a stadion igencsak felújításra szorult, 350 önkéntes dolgozott tíz napon keresztül, hogy rendbe tegyék a kongresszusra. Htay Win, kongresszusfelvigyázó így emlékszik vissza: „Megjavítottuk  a vízvezetékeket, az elektromos hálózatot és a légkondicionáló berendezéseket. Majd az egész létesítményt kifestettük és kitakarítottuk. Ez az óriási munka nagyszerű tanúskodásnak bizonyult. A stadionért felelős katonai parancsnok ezekkel a szavakkal kiáltott fel: »Köszönöm! Köszönöm! Imádkozni fogok, hogy Jehova Tanúi minden évben a stadionomban tartsák a kongresszusukat.«”

Több mint 5000-en vettek részt a 2009. december 3–6-ig tartott kongresszuson. Az utolsó nap sok küldött volt népviseletben. Csodálatos látványt nyújtott a temérdek színes ruha kavalkádja. „Még mielőtt a program elkezdődött volna, a testvérek többször is átölelték egymást, és sírtak örömükben” – emlékszik vissza egy testvérnő. Gerrit Lösch, a Vezető Testület tagja mondta a befejező imát, miután a hallgatóság hosszú percekig csak tapsolt és integetett. Egy 86 éves testvérnő  sokak érzését fejezte ki, amikor ezt mondta: „Mintha az új világban lettem volna!”

Számos kormányhivatalnokra is nagy hatást gyakorolt ez az esemény. Az egyikük ezt mondta: „Ilyen összejövetel nincs minden nap! Senki sem káromkodik, dohányzik, vagy rág bétel diót. Sokféle etnikai csoporthoz tartoznak, mégis egységesek. Még sosem láttam ilyen társaságot!” Maurice Raj elmondása alapján Yangon legfőbb katonai parancsnoka és a társai sem láttak még ilyen lenyűgöző eseményt.

A küldöttek egyetértettek abban, hogy valami igazán különleges eseménynek voltak a tanúi. Egy helyi testvérünk ezt mondja: „Eddig csak elképzelni tudtuk, milyen egy nemzetközi testvériség részének lenni. Most viszont személyesen is tapasztalhattuk! Sosem fogjuk elfelejteni a testvérek irántunk mutatott szeretetét.”

Közel 2000 évvel ezelőtt Jézus ezt mondta a tanítványainak: „emeljétek fel a szemeteket, és nézzétek meg a szántóföldeket, hogy fehérek az aratásra” (Ján 4:35). Ugyanez a helyzet ma Mianmarban. Jelenleg 3790 hírnök szolgál az országban, és 1 hírnökre 15 931 személy jut – ez igazán óriási terület az aratásra. A 2012-ben megtartott Emlékünnepen 8005 személy vett részt, ami jól mutatja, milyen nagy növekedés várható.

Egy további jó példa erre Rakhine állam, amely a tengerparton fekszik Banglades határában. Itt majdnem négymillió ember él, ám egyetlen Jehova Tanúja sincs köztük. „Minden hónapban nagyon sokan kérnek levélben kiadványokat és szellemi segítséget – számol be róla Maurice Raj. – Sőt jó néhány Mianmarban élő buddhista is érdeklődést mutat az igazság  iránt, különösen a fiatalok. Ezért kérve kérjük az aratás Urát, hogy küldjön ki még több munkást az aratásba” (Máté 9:37, 38).

Majdnem 100 évvel ezelőtt két bátor úttörő hozta el a jó hírt ebbe a főként buddhisták lakta országba. Azóta több ezren foglaltak állást az igazság mellett a különböző etnikai csoportokból. Jehova Tanúi Mianmarban megingathatatlan odaadást mutattak Jehova Isten és a Fia, Jézus Krisztus iránt. Mindezt az erőszakos megmozdulások, politikai felkelések, a széles körben jellemző nincstelenség, a vallási üldözés, a nemzetközi elszigetelődés és a természeti katasztrófák ellenére tették. Ma is ragaszkodnak ahhoz az elhatározásukhoz, hogy prédikálják a Királyság jó hírét, és hogy teljesen kitartsanak és hosszútűrők legyenek örömmel (Kol 1:11).