25. fejezet

Prédikálás nyilvánosan és házról házra

AMIKOR Jézus Krisztus kiküldte a tanítványait, így oktatta őket: „Elmenvén pedig prédikáljatok, mondván: Elközelített a mennyeknek országa” (Máté 10:7). Prófétai parancsában pedig azoknak az igaz keresztényeknek, akik majd a dolgok e rendszerének befejezésekor élnek, ezt mondta: „És prédikáltatik az Isten országának Evangyélioma az egész földön, hogy az minden Pogányoknak bizonyságúl legyen” (Máté 24:14, Károli, 1899). Mit jelentett ez?

Ez nem azt jelentette, hogy a tanítványoknak templomokat kellett építeniük, harangot kongatniuk, és várniuk, hogy összegyűljön egy gyülekezet, hogy hetente egyszer meghallgassa őket, amint prédikációt mondanak. Az itt „prédikálni” szóval fordított görög (ke·rüszʹszo) ige alapvető jelentése: ’hírnökként kihirdetni’. Ez nem azt a gondolatot tartalmazza, hogy a tanítványok egy korlátozott csoportjának mond valaki prédikációkat, hanem inkább nyílt, nyilvános kijelentést tesz.

Jézus maga állította fel a példát arra, hogyan kell ezt tenni. Elment olyan helyekre, ahol embereket találhatott. Az első században az emberek rendszeresen összegyűltek a zsinagógákban, hogy hallják a felolvasást az Írásokból. Jézus megragadta a lehetőséget, hogy ott prédikáljon nekik, nem csupán egyetlen városban, hanem egész Galilea, valamint Júdea városaiban és falvaiban is (Máté 4:23; Luk 4:43, 44; Ján 18:20). Az evangéliumi beszámolókból kitűnik, hogy még gyakrabban prédikált a tengerparton, a hegyoldalakon, az út mentén, a falvakban, és azok otthonában, akik örömmel fogadták őt. Ahol csak embereket talált, Istennek az emberiséggel kapcsolatos szándékáról beszélt nekik (Luk 5:3; 6:17–49; 7:36–50; 9:11, 57–62; 10:38–42; Ján 4:4–26, 39–42). Amikor pedig kiküldte a tanítványait, kioktatta őket, hogy menjenek el az emberek otthonaiba, keressék meg az arra méltókat, és tanúskodjanak nekik Isten Királyságáról (Máté 10:7, 11–13).

Jehova Tanúi a modern időkben arra törekszenek, hogy azt a mintát kövessék, amelyet Jézus és az első századi tanítványai állítottak fel.

Krisztus jelenlétének hírét hirdetik

Amikor Charles Taze Russell és társai kezdték felfogni az Isten Szavában megállapított igazság egybehangzó mintáját, mélyen megindította őket, amit Krisztus visszatérésének céljáról és módjáról tanultak. Russell testvér azt is érezte,  hogy ezt ismertetni kell, de azt is, hogy ezt a sürgősség tudatával kell tenni. Úgy intézte ügyeit, hogy elutazhasson azokra a helyekre, ahol olyan emberek voltak, akiknek ezekről a bibliai igazságokról beszélhetett. Részt vett vallásos, szabadtéren megtartott evangelizációs összejöveteleken, és élt az alkalmakkal, hogy beszéljen nekik, ahogyan Jézus prédikált a zsinagógákban. Ám hamarosan ráébredt arra, hogy másképpen többet lehet elérni. Az Írások tanulmányozása megmutatta neki, hogy Jézus és az apostolai prédikálásuk nagyobbik részét akkor végezték, amikor személyesen beszélgettek az egyes emberekkel, és amikor házról házra keresték fel őket. Felismerte azt is, milyen értékes a beszélgetés nyomon követése, ha nyomtatott formában valamit az emberek kezébe adnak.

Már 1877-ben kiadta a The Object and Manner of Our Lord’s Return (Urunk visszatérésének célja és módja) című füzetet. Két évvel később hozzálátott a Zion’s Watch Tower and Herald of Christ’s Presence (Sioni Őrtorony és Krisztus jelenlétének hírnöke) című folyóirat rendszeres megjelentetéséhez. Igen, a cél a prédikálás, azaz hirdetés volt, Krisztus jelenlétének életfontosságú hírével kapcsolatosan.

Egészen korán, már 1881-ben, az embereknek ingyen adták a Bibliakutatók irodalmát a templomok közelében — nem közvetlenül a templomajtókban, de mégis a környéken, így a vallásos beállítottságú emberek megkaphatták azokat. Számos Bibliakutató adott az ismerősöknek ilyen irodalmat, vagy postán küldött ki ilyet. Az Őrtorony 1903-ban azt javasolta, hogy törekedjenek elérni mindenkit a traktátusok házról házra terjesztése által, ahelyett hogy a templomba járókra összpontosítanának. Nem minden Bibliakutató tette ezt, de sokan válaszoltak valódi buzgósággal. Azt jelentették például, hogy az Egyesült Államok számos nagyvárosában, valamint azoknak minden irányában 16 kilométerre vagy még tovább kiterjedő külvárosaiban, gyakorlatilag minden házat  felkerestek. Millió és millió traktátust vagy füzetet terjesztettek el ilyenformán. Abban az időben a legtöbb Bibliakutató, aki részt vett a jó hír terjesztésében, a traktátusok vagy más irodalom változatos módon való díjmentes terjesztésével tette ezt.

A Bibliakutatók közül mások — korlátozottabb számban — kolportőr evangéliumhirdetőkként szolgáltak, akik idejük jelentős részét kizárólag erre a munkára fordították.

A buzgó kolportőrök élen járnak

Az első felhívás 1881 áprilisában hangzott el az olyan önátadott férfiak és nők részére, akik idejük nagy részét tudnák a szolgálatra fordítani. A házigazdáknak és üzletembereknek egy kis könyvet ajánlottak fel, amely a bibliai igazságokat magyarázta, valamint előfizetést Az Őrtoronyra. Céljuk az volt, hogy felkutassák azokat, akik igazságra éhesek, és felvilágosítást osszanak meg velük. Egy ideig csak annyit próbáltak elmondani, hogy felkeltsék az érdeklődést, majd megpróbáltak minden otthonban hátrahagyni egy irodalmat tartalmazó csomagot a házigazdának megvizsgálás végett, s néhány napon belül visszatérni. Némelyik házigazda visszaszolgáltatta az irodalmat, mások esetleg meg akarták vásárolni; gyakran volt alkalom a beszélgetésre. Céljukat illetően Az Őrtorony megállapította: „A cél nem a csomagok eladása, de nem is az előfizetések szerzése, hanem az igazság terjesztése, azáltal hogy elérjük az embereknél, hogy elolvassák az irodalmat.”

 Azok száma, akik részt vettek ebben a kolportőr evangelizálásban, viszonylag kevés volt. Számuk az első 30 év folyamán egy maroknyi és körülbelül 600 fő között váltakozott. Ezek a kolportőrök a szó valódi értelmében úttörők voltak, mivel új területeket nyitottak meg. Anna Andersen olyan valaki volt, aki évtizedekig kitartott ebben a szolgálatban. Rendszerint kerékpáron utazott, és Norvégia majdnem minden városát személyesen érte el a jó hírrel. Más kolportőrök külföldre utaztak, és elsőként vitték el az üzenetet olyan országokba, mint Finnország, Barbados, Salvador, Guatemala, Honduras és Burma (ma Mianmar). Volt néhány olyan személy is, akiknek nem volt lehetőségük arra, hogy más területekre költözzenek, ám hazai területükön szolgáltak kolportőr evangéliumhirdetőkként.

A kolportőrök által végzett munka kiemelkedő volt. Egyikük, aki az Egyesült Államok nyugati partja mentén szolgált, 1898-ban azt írta, hogy az előző 33 hónap alatt 12 800 kilométert utazott lovaskocsijával, 72 városban tanúskodott, 18 000 látogatást tett, elhelyezett 4500 könyvet, 125 előfizetést szerzett, 40 000 traktátust osztott szét, és 40 embert talált, akik nem csupán elfogadták az üzenetet, hanem elkezdték azt másokkal is megosztani. Egy Ausztráliában szolgáló házaspárnak 20 000 könyvet sikerült elhelyeznie érdeklődő személyeknél csupán két és fél éves időszak alatt.

Vajon a nagyszámú elhelyezés inkább kivételnek számított, mint szabálynak? Nos, az 1909-es jelentés kimutatja, hogy a körülbelül 625 kolportőr (abban az időben ez volt a teljes számuk) 626 981 bekötött könyvet kapott a Társulattól, hogy helyezzék el az embereknél (átlagosan több mint ezer jutott egy kolportőrre) egy nagy mennyiségű ingyenes irodalmon kívül. Gyakorta nem tudtak elég könyvet magukkal vinni házról házra, így megrendeléseket vettek fel, majd később visszatértek, hogy leszállítsák.

Mindamellett néhányan tiltakoztak: „Ez nem prédikálás!” Ám valójában — ahogyan Russell testvér elmagyarázta — ez az egyik leghatékonyabb fajta prédikálás volt. Ahelyett, hogy az emberek csupán egy prédikációt hallottak volna, számos prédikációt kaptak nyomtatott formában, és ily módon újra és újra élvezhették azokat, valamint ellenőrizhették a tartalmukat a saját Bibliájukból. Ez evangelizálás volt, amely számításba vette azt a tényt, hogy az általános oktatás az embereket megtanította olvasni. Az új teremtés című könyv kiemelte: „Az a tény, hogy ezek az evangéliumhirdetők a napjainkhoz alkalmazkodó irányvonalakat követve munkálkodnak, a múlthoz alkalmazkodó irányvonalak helyett, nem érv ez ellen a munka ellen, mint ahogyan az a tény sem, hogy gőz és elektromos energia segítségével utaznak, és nem gyalogszerrel vagy teveháton. Az evangelizálás az Igazság, vagyis . . . Isten Szava felkínálása által történik.”

A Bibliakutatók őszinte érdeklődése az emberek megsegítése iránt megnyilvánult az alaposságban, ami idővel prédikálómunkájuk jellemvonásává vált. Az Őrtorony 1917. március 1-jei száma a következőképpen  vázolta a programot: Először a kolportőrök felkeresték az otthonokat egy adott területen, és felkínálták a Bibliai tanulmányok köteteit. Ezután, nyomon követve a kolportőrök által feljegyzett, vagy a nyilvános összejöveteleken leadott neveket, a pásztori munkások * végeztek látogatásokat. Arra törekedtek, hogy felkeltsék a vágyat az irodalom elolvasása iránt, buzdították az érdeklődő személyeket, hogy vegyenek részt a külön megrendezett előadásokon, és erőfeszítéseket tettek Bereán bibliatanulmányozó osztályok megszervezésére. Amikor lehetséges volt, a kolportőrök újra bemunkálták ugyanazt a területet, majd utána pásztori munkások követték őket annak érdekében, hogy kapcsolatban maradjanak azokkal, akik érdeklődést mutattak. Később más osztályok tagjai látogatták meg ugyanazokat az otthonokat önkéntes anyaggal — ahogyan a traktátusokat és a másfajta ingyenes irodalmat nevezték, amelyet felkínáltak. Ez lehetővé tette mindenki számára, hogy legalább kapjon valamilyen anyagot, ami felkeltheti a vágyát arra, hogy többet tanuljon Isten szándékáról.

Amikor csupán egy-két kolportőr szolgált egy területen, és nem volt gyülekezet, a kolportőrök gyakran maguk végezték a nyomon követő munkát. Így, amikor 1908-ban Hermann Herkendell és partnere, a németországi Bielefeldbe ment mint kolportőr, konkrét utasítást kaptak arra, hogy ismertessék össze egymással a területen élő érdeklődő személyeket, és alakítsanak egy gyülekezetet. Néhány évvel később Az Őrtorony említést tett más kolportőrökről, akik személyes figyelmet fordítottak az érdeklődő személyekre, addig míg a Bibliakutatók egy osztályát hátra nem hagyták minden kis- és nagyvárosban, ahol szolgáltak.

Egy értékes segítségről gondoskodtak ehhez a munkához 1921-ben, az Isten hárfája című könyv formájában. Különösképpen arra tervezték, hogy kezdők merítsenek hasznot belőle. A könyv végül is 5 819 037 példányban jelent meg 22 nyelven. A Társulat annak érdekében, hogy segítse azokat, akik ezt a könyvet beszerezték, egy levelező tanfolyamot szervezett a Biblia témánkénti tanulmányozására. Ez 12 kérdőívből állt, amelyet egy 12 hétből álló időszak alatt küldtek ki. Ennek a könyvnek a felhasználásával csoportos bibliai beszélgetéseket  is szerveztek az érdeklődő személyek otthonában. Rendszerint számos Bibliakutató járt ilyen tanulmányozásokra.

A Tanúk teljesen tisztában voltak azonban azzal, hogy a szántóföld nagy, az ő számuk pedig kevés (Luk 10:2).

Sokakat értek el, amikor szám szerint kevesen voltak

Az Őrtorony rámutatott, hogy azoknak, akik valóban szellemtől felkent keresztények, Istentől kapott felelősségük megkeresni és segíteni minden őszinte keresztényt, akár templomba járó, akár nem (És 61:1, 2). Hogyan lehet ezt véghezvinni?

A két Bibliakutató (J. C. Sunderlin és J. J. Bender), akit 1881-ben Angliába küldtek, viszonylag keveset tudott saját maga megvalósítani; ám olyan fiatalemberek százainak segítségével, akik szolgálataikért fizetséget kaptak, csupán egy rövid idő alatt 300 000 példányt sikerült elterjeszteniük a Food for Thinking Christians (Táplálék gondolkodó keresztények számára) című kiadványból. Adolf Webernek, aki az 1890-es évek derekán tért vissza Svájcba a jó hírrel, egy hatalmas, számos országra kiterjedő területe volt a prédikálásra. Hogyan tudta mindezt elvégezni? Személyesen utazott távoli helyekre mint kolportőr, de újsághirdetéseket is feladott, és megállapodott a könyvárusokkal, hogy Őrtorony-kiadványok is legyenek az árukészletükben. A Bibliakutatók kis csoportja Németországban, 1907-ben megszervezte, hogy 4 850 000 példány négyoldalas traktátust küldjenek szét az újságokkal. Röviddel az első világháború után, egy lett származású testvér, aki a Társulat főhivatali személyzetének egyik tagja volt New Yorkban, hirdetéseket fizetett a szülőföldjén megjelenő újságokban. Egy férfi, aki válaszolt az egyik ilyen hirdetésre, az első Bibliakutatóvá vált Lettországban. A nyilvánosság ilyen eszközeinek felhasználása azonban nem helyettesítette a személyes tanúskodást és a házról házra kutatást az arra méltók után. Ezt inkább a hirdetőmunka kibővítésére használták fel.

Az újságokban azonban többet is közöltek a hirdetéseknél. Az első világháborúhoz vezető évek folyamán, Russell testvér felügyelete alatt, prédikációit rendszeresen megjelentették. Prédikációinak megjelenése rövid időn belül bámulatosan fellendült. Több mint 2000 újság — melynek összesen 15 000 000 olvasótábora volt — közölte ezeket a prédikációkat az Egyesült Államokban, Kanadában, Nagy-Britanniában, Ausztráliában és Dél-Afrikában egyidejűleg. Lehetett ennél többet tenni? Russell testvér úgy gondolta, igen.

Kétéves előkészület után, 1914 januárjában megtartották „A teremtés története képekben” első bemutatóját. Ezt a „Fotodrámát” négy részben mutatták be. A nyolcórás program mozgóképeket és diákat foglalt magában, melyeket hangfelvételekkel társították. Valóban rendkívüli alkotás volt, amelyet arra terveztek, hogy értékelést építsen ki a Biblia iránt, és a benne közzétett isteni szándék iránt. A bemutatókat úgy szervezték, hogy mindennap 80 várost tudjanak kiszolgálni. Előzetes hirdetéseket adtak fel az újságokban, és bőséges mennyiségben helyeztek ki feliratokat kirakatokba vagy  magánlakások ablakaiba. Emellett hatalmas mennyiségű ingyenes nyomtatott anyag terjesztése szolgálta azt a célt, hogy érdeklődést keltsen a „Fotodráma” iránt. Bárhol mutatták is be, tömegek jelentek meg, hogy megnézzék. Egy éven belül a „Fotodrámát” megtekintők száma elérte a több mint 8 000 000 főt az Egyesült Államokban és Kanadában, továbbá telt házakat jelentettek Nagy-Britanniából és az európai kontinensről, valamint Ausztráliából és Új-Zélandról is. A „Fotodrámát” valamivel rövidebb változat követte (mozgóképek nélkül), amelyet a kisebb városokban és a vidéki területeken használtak fel. Különböző nyelveken a dráma legalább két évtizedig forgalomban volt. Sok ember érdeklődését keltette fel, az érdeklődő személyek pedig leadták a nevüket, és a testvérek nyomon követő látogatásokat tettek náluk.

Ekkor, az 1920-as években egy másik eszköz vált hozzáférhetővé, hogy széles körű nyilvánosságot biztosítson a Királyság-üzenetnek. Rutherford testvér határozottan érezte, hogy az Úr keze nyilvánult meg ennek kibontakozásában. Mi volt ez? A rádió. Kevesebb mint két évvel azután, hogy a világ első kereskedelmi rádióállomása megkezdte rendszeres közvetítését (1920-ban), J. F. Rutherford, a Watch Tower Society elnöke az éter hullámain közvetítette a bibliai igazságot. Itt volt egy eszköz, amely emberek millióit érhette el egyidejűleg. A következő két éven belül, 1924-ben a Társulatnak már saját rádióállomása működött New Yorkban, a WBBR. 1933-ban, a csúcsévben 408 állomást vettek igénybe, hogy elvigye az üzenetet hat kontinensre. Az élőközvetítéseken kívül számos témáról előre rögzítették a programot. Nyomtatott közlemények terjesztése által a testvérek fokozott mértékű helyi hirdetést végeztek, hogy az emberek tudjanak a közvetítésekről, és hasznot merítsenek belőlük. Ezek a közvetítések sok előítéletet oszlattak el, és felnyitották a becsületes szívű emberek szemét. Sok ember a szomszédaitól vagy a papságtól való félelem miatt tartózkodott attól, hogy a Bibliakutatók által rendezett összejövetelekre eljárjon, ez azonban nem gátolta meg őket abban, hogy saját otthonuk bizalmas légkörében a rádiót hallgassák. A közvetítések nem pótolták a házankénti tanúskodás szükségességét, ám elvitték a Biblia igazságát olyan helyekre, amelyeket nehéz volt elérni, valamint kitűnő bevezetőt tettek lehetővé a beszélgetésekhez, amikor a Tanúk személyesen látogatták meg az otthonokat.

A tanúskodás mindenki felelőssége

Az Őrtoronyban évtizedeken át rámutattak a felelősségre, hogy személyes részünk legyen a tanúskodásban. 1919-től azonban állandó téma volt a nyomtatott kiadványokban és a kongresszusi programokon. Mégis, sok ember számára nem volt könnyű idegen emberek ajtajában megjelenni, és eleinte csupán  egy korlátozott számú Bibliakutató vett részt rendszeresen a házankénti tanúskodásban.

Szívet melengető, Írás szerinti buzdítást kaptak. Az Őrtorony 1919. augusztus 1-jei és 15-ei [ang.] száma az „Áldottak a félelemnélküliek” témát emelte ki. Intett az emberektől való félelem ellen, és Gedeon 300 bátor harcosára irányította a figyelmet, akik éberek voltak és készek arra, hogy bármilyen módon szolgáljanak, amiképpen az Úr meghatározta, mégpedig látszólag túlerővel szemben; valamint elismerően nyilatkozott Elizeus Jehovába vetett, félelem nélküli bizalmáról (Bír 7:1–25; 2Kir 6:11–19; Péld 29:25). 1921-ben a „Legyetek bátrak” című cikk nemcsak a kötelességet emelte ki, hanem a kiváltságot is, amely az Úr oldalán való szolgálat a sötétség sátáni erőivel szemben, és amely szolgálatot azáltal végezzük, hogy kivesszük részünket a Máté 24:14-ben megjövendölt munkából. Azokat, akiket körülményeik korlátoztak, arra ösztönözték, hogy ne kedvetlenedjenek el, és ugyanakkor ne tartsák vissza magukat attól, hogy megtegyék, amit tudnak.

Őszinte, Írás szerinti fejtegetések által Az Őrtorony mindenkiben, aki Isten felkent szolgájának vallotta magát, tudatosította azt a felelősségét, hogy Isten Királyságának hirdetője legyen. Az 1922. augusztus 15-i [ang.] szám egy velős, lényegre törő cikket tartalmazott „A szolgálat nélkülözhetetlen” címmel — amely Krisztust utánzó szolgálat, a szolgálat, amely valakit mások otthonába visz, hogy Isten Királyságáról beszéljen. Később, ugyanebben az évben kimutatták, hogy az ilyen szolgálatra a szeretetnek kell indítania, hogy az értékes legyen Isten szemében (1Ján 5:3). Egy cikk az 1926. június 15-i számban megállapította, hogy Istenben egyáltalán nem kelt jó hatást a formális imádat; az engedelmesség az, amit akar, és ez magában foglalja az értékelést bármilyen eszköz iránt, amit szándéka megvalósításában felhasznál (1Sám 15:22). A következő évben, amikor megvizsgálták a „Keresztények küldetése a földön” témát, a figyelem Jézus szerepére irányult, mint aki „hű és igaz tanú”, és arra a tényre, hogy Pál apostol „nyilvánosan és házanként” prédikált (Jel 3:14, Úf; Csel 20:20).

Azért, hogy emlékezetből tudják, részletes felkínálásokról gondoskodtak a hírnökök számára a Bulletinben, a havonként megjelenő szolgálati utasítást tartalmazó lapjukban. Buzdítottak a rendszeres heti részvételre a szántóföldi szolgálatban. Ám azok száma, akik ténylegesen tanúskodtak a házról házra végzett látogatások által, eleinte kicsiny volt, egyesek pedig, akik elkezdték, nem folytatták a munkát. Az Egyesült Államokban például azoknak átlagszáma, akik 1922-ben részt vettek a szántóföldi szolgálatban, a hetenkénti jelentések szerint 2712 volt. 1924-re azonban ez a  szám 2034-re esett vissza. 1926-ban az átlag 2261-re emelkedett, s volt egy 5937-es csúcsszám is azokról, akik részt vettek a szolgálatban egy különleges tevékenységre szánt hét folyamán.

Ekkor, 1926 vége felé, a Társulat elkezdte bátorítani a gyülekezeteket, hogy a vasárnap egy részét fordítsák a csoportos tanúskodásra, valamint az alatt az idő alatt ne csak traktátusokat, hanem bibliatanulmányozásra szánt könyveket is ajánljanak fel. Az Őrtorony 1927-ben arra ösztönözte a lojális személyeket a gyülekezetekben, hogy távolítsanak el véni tisztségéből mindenkit, akinek beszéde vagy tettei arra vallanak, hogy nem fogadta el a nyilvános és házankénti tanúskodás felelősségét. Ilyenformán az ágakat, amelyek úgyszólván nem hoztak gyümölcsöt, eltávolították, azokat pedig, amelyek megmaradtak, megmetszették, hogy több gyümölcsöt teremhessenek Isten dicsőségére. (Vö. Jézusnak a János 15:1–10-ben található példázatával.) Eredményezett-e valójában mindez növekedést Jehova nyilvános dicséretében? Az 1928-as évben 53 százalékos növekedés volt a tanúskodásban részt vevők heti átlagszámában, az Egyesült Államokban!

A Tanúk többé nem csak egyszerűen átadtak egy ingyenes traktátust az embereknek, majd továbbálltak. Egyre többen folytattak rövid beszélgetéseket a házigazdákkal, és arra törekedtek, hogy érdeklődést keltsenek a Biblia üzenete iránt, majd könyveket ajánlottak fel nekik elolvasásra.

Azok a korai Tanúk feltétlenül bátrak voltak, jóllehet nem volt mindegyikük tapintatos. Mindazonáltal kitűntek, mint akik különböznek más vallásos csoportoktól. Nem csupán mondták, hogy mindenkinek tanúskodnia kell a hitéről, hanem egyre növekvő számban valóban meg is tették.

Bizonyságtevő kártyák és gramofonok

Egy másfajta módszerrel végzett prédikálás kezdődött 1933 vége felé. Bevezetésképpen a Tanúk átadtak az embereknek egy bizonyságtevő kártyát elolvasásra, amely rövid üzenetet tartalmazott a házigazda számára. Ez különösen nagy segítség volt az új hírnököknek, akik nem kaptak túl sok képzést azokban a napokban. Általában csupán egy-két rövid megjegyzést fűztek a kártyához a házigazdának, miután az elolvasta; mások azonban hosszabban beszéltek, és használták a Bibliát. A bizonyságtevő kártyák használata még jócskán folytatódott az 1940-es években is. Lehetővé tette a terület gyors bemunkálását, és képessé tette a Tanúkat arra, hogy több embert érjenek el, sok értékes bibliai irodalmat adjanak a kezükbe, egybehangzóan tanúskodjanak, valamint olyan embereknek is felkínálják az üzenetet, akiknek nem beszélik a nyelvét.  Szerzett néhány kínos pillanatot is, amikor a házigazdák megtartották a kártyát és becsukták az ajtót, a Tanúknak pedig ismét kopogtatniuk kellett, hogy visszakapják!

A hangfelvételen rögzített bibliai beszédeknek szintén kiemelkedő szerepük volt az 1930-as évek alatt és az 1940-es évek elején. 1934-ben néhány Tanú hordozható gramofont kezdett magával vinni, amikor tanúskodni ment. A szerkezet elég nehéz volt, így esetleg automobiljukban tartották, vagy egy alkalmas helyen hagyták, amíg olyan emberekre nem találtak, akik készek voltak meghallgatni egy hangfelvételre rögzített bibliai beszédet. Majd 1937-ben egy olyan hordozható gramofon használatát vezették be, amelyet közvetlenül az ajtóknál alkalmaztak. Az eljárás egyszerű volt: a Tanú, miután bejelentette, hogy egy fontos bibliai üzenete van, feltette a tűt a lemezre, és hagyta, hogy a gramofon beszéljen. Kasper Keim, egy német úttörő, aki Hollandiában szolgált, nagyon hálás volt „Áronjának” — ahogyan a gramofont nevezte — mivel nehézkesnek találta a tanúskodást hollandul. (Vö. 2Mózes 4:14–16.) Puszta kíváncsiságból néha egész családok hallgatták a felvételeket.

1940-ben már több mint 40 000 gramofont használtak. Abban az évben egy új, a Tanúk által tervezett és megépített, függőleges helyzetben is használható modellt vezettek be, és ezt különösképpen Amerikában vették használatba. Ez még nagyobb kíváncsiságot ébresztett, mivel a házigazdák nem láthatták az éppen lejátszott lemezt. Minden lemez 78-as percenkénti fordulatszámú volt, valamint négy és fél perc hosszúságú. A címek rövidek voltak és lényegre törőek: „Királyság”, „Ima”, „Az élethez vezető út”, „Háromság”, „Tisztítótűz”, „Az ok, amiért a papság szembeszáll az igazsággal”. Több mint 90 különböző beszédet rögzítettek, egymilliónál is több lemezt vettek használatba. A felkínálások világosak és könnyen követhetőek voltak. Sok házigazda értékeléssel hallgatott, kevesen reagáltak erőszakosan. Azonban hatásos és következetes tanúskodás történt.

Bátran hirdetik a jó hírt nyilvános helyeken

Noha a bizonyságtevő kártyák és a gramofonfelvételek végezték a „beszélgetés” jelentős részét, nagy bátorságra volt szükség ahhoz, hogy valaki Tanú legyen azokban az években. A munka természete a Tanúkat egyénenként állította nyilvánosság elé.

Az ohiói Colombusban 1931-ben megtartott kongresszust követően Jehova Tanúi „A királyság — a világ reménysége” című füzetet terjesztették, amely tartalmazott egy határozatot, „Figyelmeztetés Jehovától” címmel, „Az uralkodókhoz és az emberekhez” címezve. Felismerték, hogy mint Tanúi Jehovának, komoly kötelezettségként nyugszik rajtuk, hogy elvigyék azt a figyelmeztetést, amelyet Szavában közzétesz (Ez 3:17–21). Ők nem egyszerűen a postaládába dobták, vagy az ajtók alatt csúsztatták be a füzeteket. Személyesen kézbesítették azokat. Felkerestek minden papot, és amilyen mértékben  lehetséges volt, a politikusokat, katonatiszteket, valamint a nagyvállalatok ügyvezetőit. Ezenkívül felkeresték az általánosságban vett nagyközönséget is abban a hozzávetőlegesen száz országban, ahol Jehova Tanúi akkor szervezett tanúskodást folytattak.

1933-ra nagy teljesítményű, hangfelvételt lejátszó készülékeket vettek használatba, hogy a nyilvános helyeken lejátszák a lényegre törő bibliai beszédek felvételeit. Smets és Poelmans testvér odarögzítette felszerelését egy triciklire, és mellette állt, amint az mennydörögte az üzenetet a piacokon, valamint a templomok közelében a belgiumi Liège-ben. Gyakran napi tíz órát voltak kinn. Jamaicában az emberek azonnal összegyűltek, amikor zenét hallottak, így a testvérek először zenét tettek fel. Amikor a tömeg kiözönlött a bokros területekről a főutakra, hogy megnézzék, mi történik, Jehova Tanúit találták ott, amint a Királyság-üzenetet hirdetik.

Néhány hangfelvételt lejátszó berendezést automobilokba és csónakokra szereltek a tetőre erősített hangszóróval, hogy minél távolabb vigye a hangot. Ausztráliában, Bert és Vi Horton egy teherautót használt nagy hangszóróval a tetején, amelyen a „Királyság-üzenet” szavak voltak olvashatók. Az egyik évben Melbourne majdnem minden utcáját teleharsogták a hamis vallás vérpezsdítő leleplezéseivel, és Isten Királysága szívet melengető áldásainak ecsetelésével. Azok alatt az évek alatt Claude Goodman úttörőszolgálatot végzett Indiában. A hangszóróval felszerelt autó használata a helyi nyelven készített felvételekkel képessé tette arra, hogy nagy tömegeket érjen el bazárokban, parkokban, az úton — bárhol, ahol embereket lehetett találni.

Amikor a testvérek Libanonban egy dombon álltak meg a hangszóróval felszerelt autójukkal, és onnan közvetítették az előadásokat, a hang lehallatszott a völgyekbe. A falubeli emberek, nem látva a hang forrását, néha megrémültek, mivel azt gondolták, hogy Isten beszél hozzájuk az egekből!

A testvéreknek volt azonban egy-két feszült pillanatuk. Szíriában egy esetben, egy falusi pap az asztalon hagyta a vacsoráját, megragadta nagy sétabotját, majd kirohant a tömegbe, amely éppen összegyűlt, hogy meghallgassa a hangszóróval felszerelt autóról közvetített bibliai beszédet. Botját mérgesen lóbálva és kiáltozva, ezt követelte: „Hagyják abba! Megparancsolom, hogy hagyják abba!” Ám a testvérek észrevették, hogy nem mindenki ért vele egyet; olyanok is voltak ott, akik hallani akarták őket. Nemsokára néhányan a tömegből szó szerint felkapták a papot, és visszavitték a házába, ahol visszaültették a vacsoraasztalhoz! A papság szembenállása ellenére a Tanúk bátran lehetőséget biztosítottak az embereknek arra, hogy halljanak.

Ebben a korszakban a Tanúk kiterjedt mértékben használtak hirdetőplakátokat is, amelyeket az üzleti negyedekben hordoztak magukon, amikor különleges  előadásokra meghívókat terjesztettek. Ez 1936-ban kezdődött a skóciai Glasgow-ban. Abban az évben a hirdetésnek ugyanezt a módszerét használták Londonban (Anglia), majd az Egyesült Államokban. Két évvel később az ilyen hirdetés kibővült a rudakra rögzített transzparensek magasban hordozásával. Ezek a transzparensek azt hirdették, hogy „A vallás * csapda és szélhámosság”, valamint azt a felhívást, hogy „Szolgáld Istent és Krisztust, a Királyt!”. Kongresszus idején az ezeket a feliratokat hordozó felvonulók sora több kilométer hosszú is lehetett. Amint csendben, egyes sorokban vonultak végig a forgalmas utcákon, olyan hatást keltettek, mint az ősi Izráel hadserege Jerikó körül menetelve, mielőtt falai leomlottak (Józs 6:10, 15–21). Az angliai Londontól, a Fülöp-szigeteki Maniláig ilyen bátor nyilvános tanúskodást végeztek.

1940-ben egy másik módszert is foganatosítottak a nyilvános tanúskodásban. Azzal az írásszöveggel összhangban, amely arra utal, hogy „a bölcseség . . . az utczákon zengedezteti az ő szavát”, az év februárjában Jehova Tanúi elkezdték az utcasarkokon terjeszteni Az Őrtorony, valamint a Vigasz (most Ébredjetek! néven ismert) folyóiratokat * (Péld 1:20). Jelmondatokat kiáltoztak, ezzel irányítva a figyelmet a folyóiratokra, és az üzenetre, amelyet azok tartalmaztak. A világ minden sarkának kis- és nagyvárosában a folyóirataikat felkínáló Jehova Tanúi megszokott látvánnyá váltak. Ennek a munkának a végzése azonban bátorságot kíván; különösképpen akkor volt szükség ilyen bátorságra,  amikor a munka elkezdődött, mivel abban a korszakban nagy volt az üldözés, ami háborús nacionalizmus lázával társult.

Amikor felhívás hangzott el arra, hogy vegyenek részt az ilyen nyilvános tanúskodásban, a Tanúk hittel válaszoltak. Azok száma, akiknek személyes részük volt a munkában, továbbra is emelkedett. Kiváltságnak tekintették, hogy ezen a módon mutassák ki Jehova iránti feddhetetlenségüket. Ám még több minden volt, amit meg kellett tanulniuk.

Mindenki képes kifejteni a hitét

Egy rendkívüli oktatási program kezdődött 1942-ben. Ez Jehova Tanúi világközpontjából indult ki, majd a következő évben világszerte kezdték bevezetni a Tanúk gyülekezeteiben. Bizalommal aziránt, hogy Isten szelleme van rajtuk, és szavait a szájukba adja, elszántak voltak arra, hogy prédikálják ezt a szót, még akkor is, ha az üldözők meg akarták fosztani őket az Őrtorony-kiadványoktól, vagy magától a Bibliától (És 59:21). Már voltak olyan országok, mint például Nigéria, ahol a Tanúk csak a Bibliájukat használhatták prédikálás közben, mivel a kormányzat betiltott minden Őrtorony-irodalmat, és sok testvérnek még a személyes könyvtárában lévő kiadványait is elkobozta.

1942. február 16-án történt, hogy Knorr testvér bevezette a Teokratikus Szolgálat Haladó Tanfolyamát a New York-i Brooklynban lévő Bétel-otthonban. A tanfolyam olyan témákban gondoskodott oktatásról, mint kutatás, világos és helyes kifejezés, egy anyag vázlatának elkészítése egy beszéd előadásához, beszédek hatásos elmondása, gondolatok meggyőző előadása, valamint tapintatosság. Mind a testvéreket, mind a testvérnőket szívesen fogadták a jelenlévők között, de csak a férfiakat kérték fel a beiratkozásra és arra, hogy tanulóbeszédeket tartsanak, amelyekre tanácsot kapnak. Ennek hasznossága gyorsan nyilvánvalóvá vált, nem csupán az emelvényről mondott beszédekben, hanem a nagyobb hatékonyságban a házankénti prédikálásnál is.

A rá következő évben ez az iskolázás kezdett kiterjedni Jehova Tanúinak helyi gyülekezeteire világszerte. Először angolul tartották, majd más nyelveken is. Az iskola előre meghatározott célja az volt, hogy segítsen Jehova Tanúi közül mindenkinek abban, hogy képes legyen tanítani másokat, amikor házanként keresi fel az embereket, újralátogatásokat végez, valamint bibliatanulmányozásokat vezet. Minden egyes Tanú segítséget kapott, hogy képesített szolgává váljék  (2Tim 2:2). 1959-ben a testvérnők is lehetőséget kaptak arra, hogy beiratkozzanak az iskolába, és beszédeket mondjanak el a szántóföldi szolgálatra alkalmazott keretben — nem a teljes közönség felé intézve a beszédüket, hanem ahhoz a személyhez, akit a házigazda szerepére jelöltek ki. De ez még nem minden.

A Társulat utazó képviselői 1926 óta együtt tevékenykednek az egyes Tanúkkal a szántóföldi szolgálatban annak érdekében, hogy segítsenek fejleszteni a képességeiket. Egy New Yorkban megtartott nemzetközi kongresszuson azonban, 1953-ban, amikor a körzet- és kerületfelvigyázók az emelvény előtt ültek, Knorr testvér kijelentette, hogy valamennyi szolga vagy felvigyázó elsődleges feladatának annak kellene lenni, hogy minden egyes Tanúnak segítsen rendszeresen házankénti szolgálatot végezni. „Mindenkinek — mondta — képesnek kellene lennie arra, hogy házról házra prédikálja a jó hírt.” Egy világméretű kampányt indítottak ennek elérése érdekében.

Miért kapott ekkora hangsúlyt ez a téma? Vedd szemügyre az Egyesült Államokat mint példát: Abban az időben a Tanúk 28 százaléka a tevékenységét hirdetőcédulák terjesztésére korlátozta, vagy arra, hogy az utcán áll a folyóiratokkal. Valamint a Tanúk több mint 40 százaléka csupán rendszertelenül vett részt a szántóföldi szolgálatban, megengedte, hogy hónapok teljenek el anélkül, hogy egyáltalán bármi tanúskodást végezzen. Szükség volt szeretetteljes támogatásra személyes képzés formájában. Terveket készítettek, amelyek lehetővé teszik minden Jehova Tanújának, aki még nem volt házról házra járó Tanú, hogy segítséget kapjon az emberek megközelítéséhez az ajtóknál, beszéljen nekik a Bibliából, és válaszoljon a kérdéseikre. Megtanulják az Írás szerinti prédikációk elkészítését, amelyeket talán három percben tarthatnak meg olyan embereknek akik elfoglaltak, vagy nyolc percben a többieknek. A cél az volt, hogy minden Tanút támogassanak, hogy érett, keresztény evangéliumhirdetővé váljon.

Nem csupán az utazófelvigyázók nyújtottak ilyen oktatást. A helyi szolgák, vagy felvigyázók is így tettek, valamint a következő években más jól képesített Tanúkat is kijelöltek, hogy képezzenek ki bizonyos személyeket. Éveken át a hetenkénti gyülekezeti Szolgálati Összejövetelen demonstrálásokat tartottak arról, hogyan végezzük a munkát. Most azonban ehhez hozzájött az is, hogy fokozott hangsúlyt helyeztek a személyes képzésre a szántóföldi szolgálatban.

Az eredmények kiemelkedőek voltak. A házról házra prédikáló Tanúk  száma megnövekedett, amiképpen azok száma is, akik rendszeresen részt vettek a szántóföldi szolgálatban. Egy évtizeden belül a Tanúk összlétszáma száz százalékkal emelkedett világszerte. Továbbá 126 százalékkal több újralátogatást is végeztek, hogy az érdeklődő emberek bibliai kérdéseire válaszoljanak, valamint 150 százalékkal több rendszeres házi bibliatanulmányozást vezettek azoknál, akik éhséget mutattak a bibliai igazság iránt. Valóban képesített szolgáknak bizonyultak.

Tekintettel a változatos oktatási és kulturális háttérre, ahonnan ezek a Tanúk jöttek, és a tényre, hogy kis csoportokban voltak szétszórva az egész földön, nyilvánvaló, hogy a Tanúk miért tulajdonítják az érdemet — nem valamely embernek, hanem — Jehova Istennek azért a módért, ahogyan felszerelték őket és képzést kaptak a jó hír hirdetésére (Ján 14:15–17).

Prédikálás házról házra — egy azonosító jel

Időnként más vallásos csoportok is buzdították a tagjaikat, hogy keressék fel az emberek otthonait a közösségükben, és beszélgessenek velük a vallásról. Néhány egyén meg is próbálta. Bizonyos személyek egypár évig még misszionáriusként is végezhetik ezt, de ezzel vége. Az azonban csak Jehova Tanúi között létezik, hogy gyakorlatilag mindenki, fiatal és idős, férfi és nő, évről évre részt vesz a házankénti szolgálatban. Egyedül Jehova Tanúi azok, akik igazán erőfeszítéseket tesznek arra, hogy az egész lakott földet elérjék a Királyság-üzenettel, a Máté 24:14-ben leírt prófétai parancsnak engedelmeskedve.

A helyzet az, hogy nem minden Jehova Tanúja találja könnyűnek ezt a munkát. * Ellenkezőleg, sokuk, amikor elkezdte tanulmányozni a Bibliát, először ezt mondta: „Egy dolgot sohasem fogok megtenni, mégpedig azt, hogy házról házra menjek!” Mégis, ez egy olyan tevékenység, amelyben majdnem minden Jehova Tanúja részt vesz, ha fizikailag képes rá. Sokan pedig, akik testileg korlátozottak, más módon végzik — tolókocsiban, mankóval és így tovább. Mások — akik  egyáltalán nem tudják elhagyni az otthonukat, vagy átmenetileg korlátozottak, vagy annak érdekében, hogy másként megközelíthetetlen személyeket érjenek el — telefonon keresztül vagy levélírás által tanúskodnak. Miért ez az elszánt erőfeszítés?

Amikor fokozatosan megismerik Jehovát, iránta érzett szeretetük egész életszemléletüket megváltoztatja. Beszélni akarnak őróla. Azok a csodálatos dolgok, amelyeket az őt szeretőknek tartogat, túl jók ahhoz, hogy megtartsák maguknak. Valamint felelősséget éreznek Isten előtt, hogy figyelmeztessék az embereket a közvetlenül előttünk álló nagy nyomorúságra (Máté 24:21; vö. Ezékiel 3:17–19). De miért házról házra járva teszik ezt?

Tudják, hogy Jézus arra tanította a tanítványait, menjenek el az emberek otthonába, prédikáljanak és tanítsanak (Máté 10:11–14). Tudatában vannak, hogy miután a szent szellem i. sz. 33 pünkösdjén kitöltetett, az apostolok továbbra is szünet nélkül hirdették a jó hírt „a templomban [Jeruzsálemben] és házanként” (Csel 5:42). Minden Tanú ismeri a Cselekedetek 20:20. versét, amely azt mondja, hogy Pál apostol „nyilvánosan és házanként” tanított. Valamint Jehova áldásának bőséges bizonyítékát látják ezen a munkán a modern időkben. Ilyenformán, amint tapasztalatot szereznek a házankénti szolgálatban, az a tevékenység, amitől egy időben annyira rettegtek, gyakran olyasmivé válik, amit várva várnak.

Alaposak ebben a tevékenységben. Gondos feljegyzéseket vezetnek, hogy így újra felkereshessenek bárkit, aki nem volt otthon, és beszéljenek vele.  Ezenfelül ismételten felkeresnek minden egyes otthont is.

Mivel a házról házra végzett szolgálat hatékony, az ellenségeskedők sok országban megpróbálták leállítani. Jehova Tanúi annak érdekében, hogy elnyerjék az ajtóról ajtóra végzett prédikálásuk jogának hivatalos tiszteletben tartását, kormányhivatalnokokhoz fellebbeztek. Ahol szükséges volt, bírósághoz fordultak, hogy törvényesen megerősítsék a jó hír ezen a módon való terjesztésének jogát (Fil 1:7, NW ). Ahol pedig az elnyomó kormányzatok kitartottak amellett, hogy tiltják az ilyen tevékenységet, Jehova Tanúi időnként egyszerűen kevésbé feltűnő módon végezték azt, vagy ha szükséges volt, más eszközöket használtak fel az emberek elérésére a Királyság-üzenettel.

Noha a rádió- és televízióközvetítéseket felhasználták a Királyság-üzenet terjesztésére, Jehova Tanúi tudják, hogy a személyes kapcsolat, amelyet a házankénti látogatások tesznek lehetővé, sokkal célravezetőbb. Ez nagyobb lehetőséget ad a házigazdák egyénenként feltett kérdéseinek megválaszolására, valamint az arra méltók felkutatására (Máté 10:11). Ez az egyik oka annak, amiért 1957-ben a Watch Tower Society eladta a New Yorkban lévő WBBR-rádióállomást.

Miután személyesen tanúskodtak az embereknek, Jehova Tanúi nem érzik úgy, hogy munkájukat már elvégezték. Ez csak a kezdet.

„Tegyetek tanítványokká . . . tanítván őket”

Jézus azt parancsolta követőinek, hogy többet tegyenek a prédikálásnál. Őt utánozva, tanítaniuk is kellett (Máté 11:1). Égbemenetele előtt így utasította őket: „Elmenvén azért, tegyetek tanítványokká minden népeket . . . tanítván őket, hogy megtartsák mindazt, a mit én parancsoltam néktek” (Máté 28:19, 20). A tanítás (görögül di·daʹszko) abban különbözik a prédikálástól, hogy a tanító többet tesz a hirdetésnél: oktat, magyaráz és bizonyítékokat tár fel.

Az Őrtorony már 1881 áprilisában néhány rövid javaslatot kínált fel arra, hogyan tanítsanak. Néhányan a korai kolportőrök közül határozott erőfeszítéseket tettek, hogy újra meglátogassák azokat, akik érdeklődést mutattak, és buzdítsák őket a Társulat  könyveinek elolvasására, valamint a másokkal való találkozásra Isten Szavának rendszeres tanulmányozása végett. Az Isten hárfája című könyvet (1921-ben adták ki) gyakran használták fel erre a célra. Később azonban még többet tettek abban, hogy az érdeklődő személyekre személyes figyelmet fordítsanak. Bibliai előadások felvételeit a nyomtatott tanulmányozási segédeszközökkel együtt kiválóan használták ebben a tevékenységben. Hogyan történt ez?

A Társulat 1933 elejétől kiegészítette a rádióközvetítéseit hordozható berendezésen lejátszott hangfelvételekkel, amelyeket az összejöveteli termekben, parkokban, gyárak bejáratánál vagy ehhez hasonló helyen mutattak be. Rövid időn belül a Tanúk, akik érdeklődő személyekre bukkantak házról házra végzett látogatásaik során, elintézték, hogy visszatérjenek az érdeklődőkhöz, és lejátszanak néhányat ezek közül a felvételek közül az otthonaikban. Amikor a Gazdagság könyv elérhetővé vált 1936-ban, a hangfelvételek után ebből vett fejtegetéseket használtak fel arra, hogy olyan tanulmányozásokat alapozzanak meg, amelyekre a környéken élő érdeklődő személyek eljárhattak. Ezt a munkát különösen azzal a céllal hangsúlyozták, hogy segítsenek a „nagy sokaság” jövőbeni tagjainak megismerni az igazságot (Jel 7:9).

Körülbelül ez idő tájt a katolikus hierarchia fokozta nyomását a rádióállomások tulajdonosaira és igazgatóira, valamint a kormányhivatalokra is, azzal az eltökélt szándékkal, hogy leállítsa az Őrtorony-programok közvetítését. Az Egyesült Államokban egy 2 630 000 személy által aláírt folyamodvány nyilvános vitát indítványozott J. F. Rutherford, valamint a római katolikus egyház egy magas rangú hivatalnoka között. Senki sem volt hajlandó elfogadni a kihívást a katolikus papságból. Így 1937-ben Rutherford testvér hangfelvételeket készített „Leleplezve”, valamint „Vallás és keresztényiség” címmel, amelyek alapvető bibliai tanításokat mutattak be, különösen az Írás-ellenes katolikus tantételek megcáfolásával kapcsolatban. Ugyanezt az anyagot adták ki a Protection (Megóvás) és Felderítve című füzetben, a Felderítve füzet egy példányát pedig mindenkinek személyesen kézbesítették, aki aláírta a folyamodványt, hogy így az emberek saját maguk olvassák el a bibliai igazságokat, amelyet a katolikus hierarchia elfojtani igyekezett.

 Annak érdekében, hogy segítsenek az embereknek tisztán látni a kérdéseket, és megvizsgálni azok Írás szerinti alapját, az 1. számú Model Study (Tanulmányozási minta) című füzetet nyomtatták ki, amelyet az érdeklődő embereknek rendezett összejöveteleken használtak fel. A füzet kérdéseket, válaszokat tartalmazott, valamint az adott válaszokat Írás szerint alátámasztotta. Először a tanulmányozásvezető egy vagy több lemezt lejátszott a fent említett, hangfelvételen rögzített beszédekből, így mindenki hallhatta a teljes, átfogó érvelést. Majd megbeszélés következett azáltal, hogy felhasználták a Model Study füzetben található anyagot, valamint saját maguk vizsgálták meg az írásszövegeket. Az 1. számú Model Study füzetet a 2. számú, majd a 3. számú követte, melyek összhangban voltak más, hangfelvételen rögzített beszédekkel. Az ilyen tanulmányozásokat eleinte azokon a helyeken szervezték meg, ahol érdeklődő személyek csoportjai gyűlhettek össze, ám hamarosan egyénekkel és családokkal is megtartották.

Azóta sok kitűnő könyvről gondoskodtak, különösen a célból, hogy Jehova Tanúi házi bibliatanulmányozások vezetésére használják fel azokat. Legnagyobb számban terjedt el „Az Isten legyen igaz”, Az igazság, mely örök élethez vezet, valamint az Örökké élhetsz Paradicsomban a földön című könyv. Voltak még 32 oldalas füzetek is — „A Királyságnak ez a jó híre”, God’s Way Is Love (Isten útja szeretet), „Íme, mindent újjáteszek!” és még sok más. Ezeket olyan füzetek követték, mint például a Mindörökké örvendj az életnek a földön!, amely a Biblia alaptanításait nagyon egyszerűen és könnyen érthetően mutatja be.

Ezeknek az eszközöknek a felhasználása komoly gyülekezeti és személyes képzéssel társulva, drámai növekedést eredményezett a házi bibliatanulmányozások számában. 1950-ben a házi bibliatanulmányozások száma — amelyeket gyakran hetente vezettek — 234 952 volt átlagban. Azokat a tanulmányozásokat, amelyek nem kielégítő mértékben haladtak előre, abbahagyták. Sok tanuló haladt előre addig, míg fordulatként maga vált tanítóvá. Az ilyen állandó fordulatok ellenére a tanulmányozások száma továbbra is növekedett, gyakran igen gyorsan. 1992-re a Tanúk világszerte 4 278 127 házi bibliatanulmányozást vezettek.

Annak érdekében, hogy véghezvigyék a prédikálásnak és tanításnak ezt a hatalmas munkáját a föld minden nyelvén, Jehova Tanúi kiterjedt mértékben használták fel a nyomtatott oldalakat. Ez gigantikus méretű kiadói tevékenységet igényelt.

[Lábjegyzetek]

[Oldalidézet az 556. oldalon]

Jézus ahol csak embereket talált, Istennek az emberiséggel kapcsolatos szándékáról beszélt nekik

[Kiemelt rész az 559. oldalon]

Különleges áldás az ajtóról ajtóra végzett munkán

„Miképpen az első eljövetelkor, úgy tűnik, a szószéken való prédikálás helyett, az ajtóról ajtóra végzett munka élvezi az Úr különleges áldását” („Az Őrtorony”, 1892. július 15., ang.).

[Kiemelt rész az 570. oldalon]

Az ok, amiért a Tanúk újra és újra látogatásokat tesznek

„Az Őrtorony” 1962. július 1-jei [ang.] száma kifejtette, hogy miért tesznek Jehova Tanúi ismételten látogatásokat minden otthonban: „A körülmények állandóan változnak. Ma az egyik ember talán nincs otthon, a következő alkalommal talán otthon van. Ma talán túl elfoglalt ahhoz, hogy meghallgasson minket, de a következő alkalommal esetleg nem. Ma a család egyik tagja nyit ajtót, következő alkalommal egy másik; a Tanúk pedig figyelmet fordítanak arra, hogy ne csak minden otthont érjenek el a kijelölt területükön, hanem — ha lehetséges — minden egyes érett személyt, minden egyes otthonban. A családok vallásilag gyakran megosztottak, így nem mindig lehetséges, hogy az egyik családtag az egész család nevében beszéljen. Emellett az emberek állandóan költözködnek, ezért a Tanúk sohasem lehetnek biztosak abban, hogy éppen kivel fognak találkozni egy bizonyos ajtónál.

Nemcsak a körülmények változnak, hanem az emberek maguk is . . . Pusztán valami csekélység miatt valaki talán rossz hangulatban van, és egyáltalán nem hajlandó a vallásról vagy bármi másról beszélgetni, függetlenül attól, ki kopogtat az ajtaján. Ez azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy máskor is ugyanabban a lelkiállapotban lesz. Vagy csupán azért, mert egy embert egyáltalán nem érdekelt a vallásról való beszélgetés a múlt hónapban, nem jelenti azt, hogy ebben a hónapban sem fogja érdekelni. Amióta egy Tanú utoljára meglátogatta azt az embert, talán egy szívbe markoló tapasztalat érte, vagy egyéb módon tudott meg valamit, ami a büszkeség helyett alázatossá tette, az önelégültség helyett éhessé, és szellemi szükségleteinek tudatában lévő emberré.

Emellett az üzenet, amelyet a Tanúk hordoznak, idegenszerűen hangzik sok ember számára, és nem fogják fel sürgősségét. Csak ha újra és újra hallják, értik meg fokozatosan a lényegét.”

[Kiemelt rész/kép az 574. oldalon]

„Minden lehetséges módot” felhasználtunk

„Mi, akik az Úr szervezetén belül vagyunk, minden lehetséges módon megpróbáltuk felhívni a figyelmet [a világ figyelmét] az élet üzenetére. Használtunk jelmondatokat, egész oldalas hirdetéseket, rádiót, hangszóróval felszerelt autókat, hordozható gramofonokat, felhasználtuk a gigantikus méretű kongresszusokat, a transzparenseket hordozó szendvicsemberek felvonultatását, valamint a házankénti szolgálatot végzők növekvő seregét. Ez a tevékenység arra szolgált, hogy szétválassza az embereket — egyik oldalra azokat, akik állást foglalnak Isten megalapított Királysága mellett, a másikra pedig azokat, akik ellene vannak. Ez az a munka, amelyet Jézus előre megjövendölt az én nemzedékemre.” (Írta Melvin Sargent 1987-ben, 91 esztendős korában.)

[Kép]

Melvin Sargent

[Grafikon az 574. oldalon]

(A teljes beszerkesztett szöveget lásd a kiadványban.)

A házi bibliatanulmányozások számának növekedése

4 000 000

3 000 000

2 000 000

1 000 000

1950 1960 1970 1980 1992

[Képek az 557. oldalon]

Tízmilliókat terjesztettek el ezekből a traktátusokból térítésmentesen a templomok közelében, házanként és posta útján

[Képek az 558. oldalon]

A kolportőr evangéliumhirdetők Bibliát magyarázó könyveket terjesztettek

[Kép az 559. oldalon]

Anna Andersen Norvégia majdnem minden városát elérte bibliai irodalommal

[Kép az 560. oldalon]

Újságok segítettek elérni azokat az embereket, akikkel másként nem lehetett kapcsolatot teremteni

[Kép az 561. oldalon]

Több mint 2000 újság közölte Russell testvér prédikációit négy kontinensen egyidejűleg

[Képek az 562. oldalon]

„A teremtés története képekben” embermillióknak szolgált erőteljes tanúskodásul számos országban

[Kép az 563. oldalon]

A rádió segítségével J. F. Rutherford világszerte embermillióknak volt képes közvetlenül az otthonukban tanúskodni

[Kép az 564. oldalon]

Csoportos tanúskodáshoz kerékpárral indulásra készen Angliában

[Kép az 565. oldalon]

1933-tól kezdődően nyomtatott bizonyságtevő kártyákat használtak

[Kép az 566. oldalon]

Az 1930-as és 1940-es évek folyamán erőteljes tanúskodásul szolgáltak a bibliai beszédek hangfelvételei

[Kép az 567. oldalon]

Hangszóróval felszerelt autókat használtak, néha egészen sokat (mint például itt, Ausztráliában) a bibliai igazság közvetítésére a nyilvános helyeken

[Kép az 568. oldalon]

Jehova Tanúi otthonában az ablakokba kitett, megvilágított feliratok éjjel-nappal tanúskodásul szolgáltak

[Kép az 568. oldalon]

A hirdetőplakátok és transzparensek hozzájárultak a bátor nyilvános tanúskodáshoz (miként itt, Skóciában)

[Kép az 569. oldalon]

„Az Őrtorony” és a „Vigasz” utcai terjesztése (miképp itt látható az USA-ban) 1940-ben kezdődött

[Kép az 569. oldalon]

1943-mal kezdődően a testvérek a gyülekezetekben képzést kaptak a nyilvános beszédre

[Képek az 571. oldalon]

Házi bibliatanulmányozásokat vezetnek érdeklődő emberekkel. A lent látható kiadványokat kifejezetten erre a célra tervezték — először angolul adták ki őket, majd számos más nyelven

[Képek az 572., 573. oldalon]

Fiatal és idős, férfi és nő, a Tanúk az egész földkerekségen részt vesznek a házankénti tanúskodásban

Románia

Bolívia

Zimbabwe

Hongkong

Belgium

Uruguay

Fidzsi-szigetek