22. fejezet

2. fejezetrész — Tanúk a föld legtávolabbi részéig

A Királyság-hirdetés 1914—1935-ig tartó munkájáról a 423—443-ig terjedő oldalon található beszámoló. Jehova Tanúi az 1914-es évre úgy mutatnak rá, mint arra az időre, amikor Jézus Krisztust égi Királyként trónra emelték, hatalommal felruházva a nemzetek felett. Jézus amikor a földön volt, megjövendölte, hogy a Királyság-üzenet egész földre kiterjedő prédikálása, a nagyfokú üldözés ellenére, a Királyság-hatalomban való jelenléte jelének része lesz. Mi történt ténylegesen az 1914-et követő években?

AZ ELSŐ világháború hamarosan lángba borította Európát 1914-ben. Olyan mértékben terjedt ki, hogy a részt vevő országok becslések szerint a világ népességének 90 százalékát magukban foglalták. Az ezen háborúhoz kapcsolódó események milyen hatással voltak Jehova szolgáinak prédikálótevékenységére?

Az I. világháború sötét évei

A háború első éveiben kevés akadályozó körülmény volt, kivéve Németországban és Franciaországban. A traktátusokat sok helyen szabadon terjesztették; s bár 1914 után sokkal korlátozottabb mértékben, de tovább folytatódott a „Fotodráma” felhasználása. Amint a háborús láz fokozódott, a papság a Brit Nyugat-indiai-szigeteken azt híresztelte, hogy E. J. Coward, aki a Watch Tower Societyt képviselte, német kém, így távozásra szólították fel. Amikor 1917-ben megkezdődött A beteljesült titok című könyv terjesztése, az ellenállás széleskörűvé vált.

A közönség égett a vágytól, hogy megszerezze a könyvet. A Társulat kezdeti megrendelését a nyomdáknál több mint tízszeresére kellett növelni csupán néhány hónapon belül. A kereszténység papsága azonban dühöngött a hamis tantételeik leleplezése miatt. Kihasználták a háborús hisztériát, hogy feljelentsék a Bibliakutatókat a kormányhivatalnokoknál. Szerte az Egyesült Államokban, azokat a férfiakat és nőket, akiket rajtakaptak, hogy a  Bibliakutatók irodalmát terjesztették, a csőcselék bántalmazta, szurokba mártotta és tollba hempergette. Kanadában házkutatásokat végeztek, és azokat az embereket, akiknél találtak valamilyen irodalmat a Nemzetközi Bibliakutatók Egyesületétől, súlyosan megbírságolták vagy bebörtönözték. Thomas J. Sullivan azonban, aki akkor Port Arthurban (Ontario) volt, elmondta, hogy egyszer, amikor egy éjszakára börtönbe zárták, a városban levő rendőrök hazavittek maguknak és a barátaiknak a betiltott irodalomból — ezzel elterjesztették a meglévő teljes készletet — mintegy 500 vagy 600 példányt.

A Watch Tower Society főhivatala is támadás alá került, az igazgatói személyzet tagjait pedig hosszú börtönbüntetésre ítélték. Ellenségeik számára úgy tűnt, hogy a Bibliakutatókat halálos csapás érte. Az oly módon végzett tanúskodásuk, mely széles körben magára vonta a nyilvánosság figyelmét, gyakorlatilag leállt.

Mindazonáltal még azok a Bibliakutatók is, akiket börtönbe zártak, találtak alkalmakat arra, hogy rabtársaiknak beszéljenek Isten szándékáról. Amikor a Társulat tisztviselői és közeli társaik megérkeztek az atlantai (Georgia) börtönbe, először megtiltották nekik a prédikálást. Ők azonban egymás között beszélgettek a Bibliáról, és magatartásuk, életmódjuk vonzott másokat. Néhány hónap múlva a börtönigazgató helyettese azzal bízta meg őket, hogy részesítsenek vallásos oktatásban más rabokat. Az osztályban részt vevők száma körülbelül kilencvenre növekedett.

Más lojális keresztények is megtalálták a módját annak, hogy tanúskodjanak azokban a háborús években. Ez néha azt eredményezte, hogy a Királyság-üzenet átterjedt olyan országokra is, ahol addig még nem prédikálták a jó hírt. Így 1915-ben egy kolumbiai Bibliakutató New Yorkból postán küldött egy férfinak Bogotába (Kolumbia) egy spanyol nyelvű példányt A korszakok terve című kiadványból. Körülbelül hat hónappal később válasz érkezett Ramón Salgartól. Gondosan áttanulmányozta a könyvet, nagyon tetszett neki, és kért 200 példányt másoknak való terjesztésre. J. L. Mayer testvér Brooklynból (New York) szintén sok példányt küldött postán a Bible Students Monthly (a Bibliakutatók havi traktátusa) spanyol nyelvű kiadásából. Ezekből a példányokból nagy mennyiség került Spanyolországba. Alfred Joseph pedig, aki akkor Barbadosban volt, munkaszerződést kötött Sierra Leonéba (Nyugat-Afrika), és ott megragadta az alkalmakat, hogy tanúskodjon az újonnan megtanult bibliai igazságokról.

A kolportőrök helyzete, akiknek a szolgálata magában foglalta azt is, hogy felkeresik az otthonokat és üzlethelyiségeket, gyakran nehezebb volt. Néhányan azonban, akik Salvadorba, Hondurasba és Guatemalába mentek, abban szorgoskodtak 1916-ban, hogy megosszák az életadó igazságokat az emberekkel. Ebben az időszakban Fanny Mackenzie, egy brit nemzetiségű kolportőr hajóval kétszer is elutazott Keletre, megállva Japánban, Kínában és Koreában, hogy terjessze a bibliai irodalmat, majd azután levél útján követte nyomon az érdeklődést.

 Mindazonáltal, a rendelkezésre álló feljegyzések szerint, azoknak a Bibliakutatóknak a száma, akik részt vettek a jó hír másokkal való megosztásában, az 1918-as év folyamán 20 százalékkal csökkent világszerte, összehasonlítva az 1914-es évi beszámolóval. A háborús években ellenük irányuló kemény bánásmód után vajon kitartanak majd a szolgálatukban?

Megújított életerővel feltöltve

A Watch Tower Society elnökét és társait 1919. március 26-án szabadon bocsátották jogtalan bebörtönzésükből. Gyorsan megszervezték az Isten Királyságáról szóló jó hír világméretű prédikálásának előrelendítését.

Egy általános kongresszuson, melyet az év szeptemberében tartottak Cedar Pointban (Ohio), J. F. Rutherford, a Társulat akkori elnöke előadást tartott, mely kihangsúlyozta, hogy Isten messiási Királysága dicsőséges eljövetelének a bejelentése valóban fontos munka Jehova szolgái számára.

Azok tényleges száma azonban, akik akkor részt vettek a munkában, kicsiny volt. Néhányan, akik az 1918-as év folyamán félelem miatt visszahúzódtak a tanúskodástól, újra tevékenyekké váltak, és az ő soraikhoz is csatlakoztak még jó néhányan. A rendelkezésre álló jelentés azonban azt mutatja, hogy 1919-ben csak 5700 körül volt a tevékenyen tanúskodók száma 43 országban. Jézus azonban megjövendölte: „És az Isten országának ez az evangyélioma hirdettetik majd az egész világon, bizonyságul minden népnek” (Máté 24:14). Hogyan lesz ez megvalósítva? Nem tudták, s azt sem tudták, meddig folytatódik majd a tanúskodás. De azok, akik Isten lojális szolgái voltak, hajlandóságot mutattak és buzgók voltak, hogy tovább folytassák a munkát. Bíztak abban, hogy Jehova az ő akaratával összhangban irányítja majd a dolgokat.

Buzgósággal telve attól, amit Isten Szavában lefektetve láttak, hozzákezdtek a munkához. A rendelkezésre álló jelentés szerint azok száma, akik részt vettek Isten Királysága nyilvános hirdetésében, három éven belül majdnem megháromszorozódott, így 1922-ben azon országok száma, ahol szorgalmasan prédikáltak, 15-tel több volt, mint 1919-ben.

Lebilincselő téma

Mily izgalmas üzenetet hirdettek — „A most élő emberek közül milliók sohasem halnak meg!” Rutherford testvér 1918-ban erről a témáról tartott előadást. Ez volt a címe annak a 128 oldalas füzetnek is, melyet 1920-ban adtak ki. 1920—1925-ig a nyilvános összejöveteleken újra meg újra ugyanez a téma szerepelt több mint 30 nyelven világszerte mindenhol, ahol rendelkezésre álltak előadók. Nem azt mondták, amit a kereszténység, hogy minden jó ember az égbe megy, hanem ehelyett az előadás arra a Bibliára alapozott reményre irányította a figyelmet, mely szerint örökké tartó élet vár az engedelmes emberiségre egy paradicsomi földön (És 45:18; Jel 21:1–5). Kifejezte azt a meggyőződést is, hogy ezen remény megvalósulása nagyon közel van.

 Újsághirdetéseket és falragaszokat használtak az előadások meghirdetésére. A téma lebilincselő volt. 1922. február 26-án több mint 70 000-en voltak jelen 121 helyszínen csupán Németországban. Nem volt szokatlan, hogy többezres hallgatóság gyűlt össze egy-egy helyszínen. Fokvárosban (Dél-Afrika) például 2000-en voltak jelen, amikor az operaházban megtartották az előadást. Norvégia fővárosában, az egyetem előadótermében nemcsak hogy minden ülőhelyet elfoglaltak, hanem olyan sok embert nem tudtak beengedni, hogy a programot másfél óra múlva meg kellett ismételni — megint csak telt házzal.

Klagenfurtban (Ausztria) Richard Heide ezt mondta édesapjának: „Elmegyek meghallgatni azt az előadást, bárki bármit is mondjon. Tudni akarom, hogy vajon csak ámítás, vagy van-e benne valami igazság!” Amit hallott, az mélyen megindította, és nemsokára ő, nővére és szüleik is beszéltek róla másoknak.

A bibliai üzenet azonban nemcsak azoknak szólt, akik nyilvános előadásokon vettek részt. Másoknak is tudtára kellett azt adni. Nemcsak a nagyközönségnek, hanem a politikai és vallási vezetőknek is hallaniuk kellett. Hogyan valósulhatott ez meg?

Erőteljes deklarációk terjesztése

A nyomtatott információt arra használták, hogy elérjék vele az olyan emberek millióit, akik korábban csak hallomásból szereztek tudomást a Bibliakutatókról és arról az üzenetről, melyet ők hirdettek. 1922—1928-ig hatékony tanúskodást végeztek hét erőteljes deklaráció által, melyet a Bibliakutatók az évenkénti kongresszusaikon határozatként fogadtak el. A határozatokról készült nyomtatvány legtöbbjét a kongresszusok után 45-50 millió példányban terjesztették el — ami valóban bámulatba ejtő teljesítmény a Királyság-hirdetők azon kis csapata részéről, akik akkor szolgáltak!

Az 1922-es év határozatának címe: „Kihívás a világ vezetőihez” — igen, kihívás, hogy igazolják azon állításukat, hogy képesek létrehozni békét, jólétet és boldogságot az emberiség számára, vagy ha nem, akkor ismerjék  el, hogy csak Isten Királysága képes megvalósítani ezeket az ő Messiása által. Németországban ezt a határozatot ajánlott postai küldeményként juttatták el a száműzött német császárnak, az elnöknek és a német parlament minden tagjának; azonkívül mintegy négy és fél millió példányt osztottak szét a nyilvánosság körében. Dél-Afrikában Edwin Scott a hátán cipelte az irodalmat egy zsákban, a kezében pedig egy bot volt, hogy távol tartsa a vad kutyákat. 64 várost látogatott meg, és személyesen terjesztett el 50 000 példányt. Ezek után, amikor a holland papság Dél-Afrikában felkereste az egyháztagokat otthonukban, és gyűjtést rendezett, sok egyháztag a pap szeme előtt lobogtatva a határozatot ezt mondta: „El kellene ezt olvasnotok, és akkor többet nem járnátok körbe pénzt kéregetni tőlünk.”

1924-ben a „Vádirat a papság ellen” című határozat leleplezte a papság Írás-ellenes tanításait és gyakorlatait, rávilágított a világháborúban betöltött szerepére, és arra buzdította az embereket, hogy tanulmányozzák a Bibliát, győződjenek meg maguk azokról a csodálatos gondoskodásokról, melyeket Isten hozott létre az emberiség megáldására. Abban az időben Olaszországban megkövetelték a nyomdászoktól, hogy bármilyen általuk nyomtatott anyagon szerepeljen a nevük, és felelősséggel tartoztak annak tartalmáért. A Bibliakutató, aki Olaszországban felügyelt a munkára, benyújtott egy példányt a határozatból a kormányzati hatóságokhoz, akik megvizsgálták, és készségesen megadták az engedélyt a kinyomtatásra és a terjesztésre. A nyomdászok is beleegyeztek annak kiadásába. Olaszországban a testvérek 100 000 példányt terjesztettek el belőle. Különösen ügyeltek arra, hogy a pápa és a Vatikán más magas rangú hivatalnokai mindannyian kapjanak egy példányt.

Franciaországban ennek a határozatnak az elterjesztése heves és gyakran erőszakos reagálást váltott ki a papság részéről. Egy pap Pomerániában (Németország) kétségbeesve kérelmet nyújtott be törvényes eljárásért a Társulat és annak igazgatója ellen, de elveszítette a pert, amikor a bíróság meghallgatta az egész határozat tartalmát. Azért, hogy elkerüljék a munkájuk megzavarását olyanok részéről, akik nem akarták, hogy az emberek megtudják az igazságot, a Bibliakutatók Québec tartományban (Kanada) hajnali 3 órától kezdve a munkát, az otthonoknál hagyták a határozatokat. Azok izgalmas idők voltak!

 Hálát mutatva a kielégítő válaszokért

Az első világháború során sok örményt kíméletlenül elzavartak otthonából és szülőföldjéről. Csupán két évtizeddel korábban több százezer örményt lemészároltak, mások pedig az életben maradásuk érdekében elmenekültek. Közülük néhányan már a szülőföldjükön olvasták a Watch Tower Society kiadványait. Számottevő többségüknek azonban olyan országokban tanúskodtak, ahova menekültekként utaztak.

Az átélt kemény tapasztalatok után sokan komolyan azt kérdezték, hogy Isten miért engedte meg a gonoszságot. Meddig fog még tartani? Mikor lesz vége? Néhányan közülük hálásak voltak azért, hogy megismerték a Bibliában található kielégítő válaszokat. Az örmény Bibliakutatók csoportjai gyorsan fejlődtek a Közel-Kelet különböző városaiban. A bibliai igazság iránti buzgóságuk hatással volt mások életére. Etiópiában, Argentínában és az Egyesült Államokban az örmény társaik elfogadták a jó hírt, és boldogan elfogadták a felelősséget is, hogy megosszák azt másokkal. Ezek egyike Krikor Hatzakortzian, aki magános úttörőként terjesztette a Királyság-üzenetet Etiópiában az 1930-as évek közepén. Egy alkalommal, amikor az ellenállók hamisan megvádolták őt, arra is volt lehetősége, hogy Hailé Szelasszié császárnak tanúskodjon.

Az értékes igazságokat elviszik hazájukba

Az égő vágy, hogy a létfontosságú bibliai igazságokat megosszák másokkal, sok embert arra ösztönzött, hogy visszatérjen szülőföldjére az evangelizálómunkát végezni. Reagálásuk hasonló volt azon emberekéhez, akik sok országból  érkeztek Jeruzsálembe i. sz. 33-ban, és hívőkké lettek, amikor a szent szellem arra indította az apostolokat és társaikat, hogy sok nyelven beszéljék „az Istennek nagyságos dolgait” (Csel 2:1–11). Amint azok az első századi hívők elvitték az igazságot hazájukba, ugyanígy tettek napjainkban ezek a tanítványok is.

Férfiak és nők tértek vissza Olaszországba, akik külföldön ismerték meg az igazságot. Amerikából, Belgiumból, Franciaországból jöttek, és ahol letelepedtek ott buzgón hirdették a Királyság-üzenetet. A svájci olasz nyelvű kantonból, Ticinóból is költöztek kolportőrök Olaszországba, hogy folytassák munkájukat. Bár kevesen voltak, egyesített tevékenységük eredményeként nemsokára eljutottak Olaszország majdnem minden jelentősebb városába és sok falujába. Nem számolták az órákat, melyeket ebben a munkában töltöttek el. Meg voltak győződve arról, hogy az igazságot prédikálják, melyről Isten azt akarja, hogy az emberek ismerjék meg, és gyakran reggeltől estig tevékenykedtek, hogy annyi embert érjenek el, amennyit csak lehetséges.

Görögök, akik a közeli Albániában és a messzi Amerikában lettek Bibliakutatókká, szintén figyelmet fordítottak hazájukra. Egészen izgalomba jöttek, amikor megtudták, hogy az ikonok imádata Írás-ellenes (2Móz 20:4, 5; 1Ján 5:21), hogy a bűnösöket nem sütögetik a pokol tüzében (Préd 9:7, 12; Ez 18:4; Jel 21:8), és hogy Isten Királysága az emberiség valós és egyedüli reménysége (Dán 2:44; Máté 6:9, 10). Buzgón osztották meg ezeket az igazságokat honfitársaikkal — akár személyesen, akár posta útján. Ennek eredményeként Jehova Tanúinak csoportjai kezdtek létrejönni Görögországban és a görög szigeteken.

Az I. világháborút követően emberek ezrei mentek Lengyelországból Franciaországba, hogy a szénbányákban dolgozzanak. A francia gyülekezetek nem mulasztották el, hogy tanúskodjanak nekik, csak azért, mert más nyelven beszéltek. Módot találtak arra, hogy megosszák a bibliai igazságokat ezekkel a bányászokkal és családjaikkal, így azok száma, akik kedvezően reagáltak, hamarosan meghaladta a francia Tanúk számát. Amikor a kormányzat kitelepítési rendelete következtében közülük 280-nak vissza kellett térnie Lengyelországba 1935-ben, ez csak arra szolgált, hogy megszilárdítsák ott a Királyság-üzenet terjesztését. Így 1935-ben 1090 Királyság-hirdető vett részt a tanúskodásban Lengyelországban.

Mások olyan meghívásokra válaszoltak, hogy hagyják el hazájukat, és külföldi szántóföldeken kezdjék el a szolgálatot.

Buzgó európai evangéliumhirdetők segítenek külföldi szántóföldeken

Nemzetközi együttműködéssel a balti államok (Észtország, Lettország és Litvánia) is hallották az Isten Királyságáról szóló szívet melengető igazságokat. Az 1920-as és 1930-as évek időszakában buzgó testvérek és testvérnők Angliából, Dániából, Finnországból és Németországból kiterjedt  tanúskodást végeztek ezen a területen. Sok irodalmat helyeztek el, és ezrek hallották a bibliai előadásokat. Az Észtországból néhány nyelven rendszeresen rádión közvetített bibliai programok eljutottak még az akkori Szovjetunióba is.

Az 1920-as és 1930-as évek során Németországból készséges munkások fogadták el a megbízatást olyan helyekre, mint Ausztria, Belgium, Bulgária, Csehszlovákia, Franciaország, Hollandia, Jugoszlávia, Luxemburg és Spanyolország. Willy Unglaube is közöttük volt. Miután egy ideig szolgált a magdeburgi Bételben Németországban, továbbment, hogy teljes idejű evangéliumhirdetőként tegyen eleget megbízatásának Franciaországban, Algériában, Spanyolországban, Szingapúrban, Malajzián és Thaiföldön.

Amikor az 1930-as években segélykérő kiáltás hallatszott el Franciaországból, a kolportőrök Nagy-Britanniából bizonyítékát adták annak, hogy tudják, a keresztény megbízatás a prédikálásra, nemcsak azt követeli meg tőlük, hogy a saját országukban végezzék az evangelizálást, hanem a föld más részein is (Márk 13:10). John Cooke egyike volt a buzgó munkásoknak, akik válaszoltak a macedón hívásra. (Vö. Cselekedetek 16:9, 10.) A következő hat évtized során Franciaországban, Spanyolországban, Írországban, Portugáliában, Angolában, Mozambikban és Dél-Afrikában látott el szolgálati megbízatásokat. Bátyja, Eric otthagyta állását a Barclay Banknál, és csatlakozott Johnhoz a teljes idejű szolgálatban Franciaországban; azután ő is szolgált Spanyolországban és Írországban, részt vett a misszionáriusi munkában Dél-Rhodesiában (most Zimbabwe) és Dél-Afrikában.

Angliában George Wright és Edwin Skinner 1926 májusában elfogadtak egy meghívást, hogy segítsenek kiterjeszteni a Királyság-munkát Indiában. Kiutalt területük óriási volt! Magában foglalta egész Afganisztánt, Burmát (most Mianmar), Ceylont (most Srí Lanka), Indiát és Perzsiát (most Irán). Bombaybe érkezve monszunesők fogadták őket. Nem törődve azonban túlságosan a személyes kényelemmel vagy komforttal, hamar elutaztak az ország távoli területeire megkeresni a Bibliakutatókat, hogy bátorítsák őket. Nagy mennyiségű irodalmat is elhelyeztek, hogy fokozzák az érdeklődést másoknál. A munkát nagy erővel végezték. Így 1928-ban az 54 Királyság-hirdető India déli részén, Travankúrban (ma Kerala) 550 nyilvános összejövetelt rendezett meg, melyeken körülbelül 40 000 személy vett részt. További négy úttörő költözött 1929-ben a brit szántóföldről Indiába, hogy segítsen a munkában. 1931-ben pedig újabb három személy érkezett Angliából Bombaybe. Újra és újra erőfeszítéseket tettek, hogy eljussanak ennek a hatalmas országnak különböző területeire, irodalmat terjesztve nemcsak angol, hanem indiai nyelveken is.

Mi történt eközben Kelet-Európában?

 Szellemi aratás

A bibliai igazság magvait már az első világháború előtt elvetették Kelet-Európában, és közülük néhány gyökeret vert. 1908-ban Benedek Andrásné, egy szerény magyar asszony visszatért az Osztrák—Magyar Monarchia területére, hogy másokkal is megossza azokat a jó dolgokat, melyeket megtanult. Két évvel később Szabó Károly és Kiss József szintén visszajöttek az országba, és különösen azokon a területeken terjesztették a bibliai igazságot, melyek később Románia és Csehszlovákia részeként váltak ismertté. A dühös papság heves ellenállása ellenére tanulmányozási csoportok jöttek létre, és kiterjedt tanúskodás folyt. Mások is csatlakoztak hozzájuk nyilvános kijelentést téve hitükről, így 1935-re a Királyság-hirdetők csapata 348-ra növekedett Magyarországon.

Románia majdnem kétszer akkora lett, amikor az I. világháborút követően a győztesek átalakították Európa térképét. A jelentések arról számoltak be, hogy ebben a megnagyobbított országban 1920-ban körülbelül 150 csoportja volt a Bibliakutatóknak, melyekhez 1700 személy tartozott. A következő évben az Úr Vacsorája megünneplésén majdnem 2000-en vették magukhoz az emlékjegyeket, kifejezve ezzel, hogy ők Krisztus szellemtől felkent testvéreinek vallják magukat. Ez a szám a következő négy év folyamán látványosan megnőtt. 1925-ben 4185 jelenlevő volt az Emlékünnepen, és amint az akkor szokásos volt, legtöbbjük kétségkívül fogyasztott a jelképekből. Mindazonáltal mindegyikük hite próba alá került. Valódi „búzának” bizonyulnak majd, vagy csak utánzatnak? (Máté 13:24–30; 36–43). Valóban végezni fogják a tanúskodómunkát, amellyel Jézus megbízta követőit? Kitartanak majd abban erőteljes ellenállásal szemben is? Hűségesek lesznek még akkor is, ha mások Iskariotes Júdáshoz hasonló szellemet tanúsítanak?

Az 1935-ös év beszámolója azt mutatja, hogy nem mindannyian rendelkeztek olyan hittel, mely képessé tette volna őket a kitartásra. Abban az évben csak 1188-an voltak Romániában, akik valamelyest részt vettek a tanúskodásban, bár ugyanabban az időben több mint kétszer annyian fogyasztottak az emlékjegyekből. Mindazonáltal a hűségesek tevékenyek maradtak az Úr szolgálatában. Más alázatos emberekkel megosztották a bibliai igazságokat, melyek így megörvendeztették a saját szívüket is. Ennek egyik kiemelkedő módja az irodalomterjesztés volt. A traktátusok mellett több mint 800 000 könyvet és füzetet helyeztek el az érdeklődő személyeknél 1924 és 1935 között.

Mi volt a helyzet Csehszlovákiával, mely az Osztrák—Magyar Monarchia összeomlása után 1918-ban önálló nemzetté vált? Itt egy még hatásosabb tanúskodás járult hozzá a szellemi aratáshoz. Korábban már prédikáltak magyar, német, orosz és román nyelven. Majd 1922-ben néhány Bibliakutató Amerikából visszatért, hogy a figyelmet a szlovákul beszélő emberekre  irányítsa. A következő évben pedig egy Németországból való házaspár kezdett a cseh területre összpontosítani. Bár kicsi, de rendszeres összejövetelek segítettek buzdítani és egyesíteni a testvéreket. Miután a gyülekezetek szervezettebbé váltak a házról házra végzett evangelizálómunkára 1927-ben, a növekedés még nyilvánvalóbbá vált. 1932-ben egy Prágában megtartott nemzetközi kongresszus, melyen körülbelül 1500-an voltak jelen Csehszlovákiából és a szomszédos országokból, erőteljes ösztönzést adott a munkának. Ezenkívül nagy tömegek látták „A teremtés története képekben” című film négyórás változatát, melyet az ország egyik végétől a másikig mindenhol bemutattak. Ebben az országban csupán egy évtized alatt több mint 2 700 000 példányt terjesztettek el a bibliai irodalomból különböző nyelvcsoportoknál. Mindez a szellemi vetés, gondozás és öntözés hozzájárult az aratáshoz, melyben 1198 Királyság-hírnök vett részt az 1935-ös év folyamán.

Jugoszlávia (ami korábban Szerb—Horvát—Szlovén Királyságként volt ismert) Európa térképének átalakítása során jött létre az első világháborút követően. Már 1923-ban arról számoltak be, hogy a Bibliakutatóknak egy csoportja tanúskodott Belgrádban. Később „A teremtés története képekben” című filmet országszerte nagy tömegeknek mutatták be. Amikor Jehova Tanúit szigorúan üldözni kezdték Németországban, a jugoszláviai Tanúk sorait német úttörők erősítették. Nem törődve a személyes kényelmükkel, ezen hegyvidékes ország legtávolabbi részére is eljutottak, hogy prédikáljanak. A német úttörők közül mások Bulgáriába mentek. Erőfeszítéseket tettek arra  is, hogy Albániában prédikálják a jó hírt. E helyek mindegyikén elvetették a Királyság-igazság magvait. A magok némelyike gyümölcsöt hozott. De csak évekkel később történt nagyobb aratás ezen helyeken.

Még délebbre, az afrikai kontinensen is terjesztették a jó hírt azok, akik mélységesen értékelték kiváltságukat, hogy a Legfelségesebb tanúi lehettek.

Szellemi világosság ragyog Nyugat-Afrikában

Egy Bibliakutató, körülbelül hét évvel azután, hogy Barbadosból először ment NyugatAfrikába egy munkaszerződés kapcsán, írt a Watch Tower Society hivatalának New Yorkba, tudatva velük, hogy elég sok ember mutat érdeklődést a Biblia iránt. Néhány hónappal később, 1923. április 14-én Rutherford testvér meghívására W. R. Brown, aki addig Trinidadban szolgált, családjával együtt megérkezett Freetownba (Sierra Leone).

Azonnal intézkedés történt, hogy Brown testvér tartson egy előadást a Wilberforce Memorial Hallban. Április 19-én mintegy 500 fős hallgatóság volt jelen, közöttük Freetown papjainak többsége. A következő vasárnap ismét tartott egy beszédet. Témája az volt, melyet C. T. Russell gyakran használt: „A pokolba és vissza! Kik vannak ott?” Brown testvér az előadásait mindig Írás szerinti hivatkozásokkal támasztotta alá, melyeket a hallgatóság számára egy vászonra vetített ki. Miközben beszélt, újra meg újra ismételte: „Nem Brown mondja, hanem a Biblia mondja.” Emiatt úgy volt ismeretes mint „Bibliás Brown”. Logikus, Írás szerinti előadásának eredményeként néhány előkelő egyháztag kilépett az egyházból, és elkezdte Jehova szolgálatát.

Brown testvér kiterjedt utazásokat tett, hogy más területeken is beindítsa a Királyság-munkát. E célból számos bibliai előadást tartott, és nagy mennyiségű irodalmat terjesztett el, valamint arra buzdított másokat, hogy ugyanezt tegyék. Evangelizálómunkája során eljutott Aranypartra (most Ghána), Libériába, Gambiába és Nigériába. Nigériából mások elvitték a Királyság-üzenetet Beninbe (akkor Dahomey) és Kamerunba. Brown testvér tudta, hogy a közönség nem sokra tartja az úgynevezett „fehér ember vallását”, így Lagosban, a Glover Memorial Hallban a kereszténység vallásának kudarcairól beszélt. Az összejövetel végén a lelkes hallgatóság elfogadott 3900 könyvet, hogy elolvassa és megossza másokkal.

Amikor Brown testvér először ment Nyugat-Afrikába, csak egy maroknyi ember hallott a Királyság-üzenetről. Amikor 27 évvel később eljött onnan, jóval több mint 11 000 tevékeny Jehova Tanúja volt azon a területen. A vallási hamisságok lelepleződtek; az igaz imádat gyökeret vert és gyorsan terjedt.

 Afrika keleti partja felé

A 20. század elég korai időszakában C. T. Russell kiadványaiból néhány közkézen forgott Afrika délkeleti részén olyan egyének által, akik magukévá tettek e könyvekből származó néhány gondolatot, de összekeverték azokat saját filozófiáikkal. Ennek következtében volt számos úgynevezett Őrtorony-mozgalom, melyeknek semmi kapcsolatuk nem volt Jehova Tanúival. Közülük néhány politikai irányzatú volt, nyugtalanságot keltve az afrikai bennszülöttek között. Sok éven keresztül ezen csoportok által okozott rossz hírnév akadályozta Jehova Tanúi munkáját.

Sok afrikai azonban felismerte a különbséget az igazság és a hamisság között. Vándormunkások vitték el Isten Királyságának jó hírét a közeli országokba, és megosztották olyan emberekkel, akik beszélték az afrikai nyelveket. Afrika délkeleti részének angolul beszélő népessége nagyobbrészt a Dél-Afrikával való kapcsolat révén kapta az üzenetet. De néhány országban a hatóság erőteljes ellenállása, melyet a kereszténység papsága szított, akadályozta az európai Tanúk prédikálótevékenységét az afrikai nyelveken beszélő csoportok között. Mindazonáltal az igazság terjedt, bár sok embernek, aki érdeklődést mutatott a Biblia üzenete iránt, további segítségre volt szüksége ahhoz, hogy helyesen alkalmazza a gyakorlatban, amit megtanult.

Néhány elfogulatlan kormányhivatalnok nem fogadta el minden további nélkül azokat a rosszindulatú vádakat, melyeket a kereszténység papsága emelt a Tanúk ellen. Így történt ez egy rendőrmegbízott esetében is Nyaszaföldön (most Malawi), aki nem fedve fel kilétét elment a bennszülött Tanúk összejöveteleire, hogy maga lássa, miféle emberek ők. Ez kedvező hatással volt rá. Amikor a kormányzat jóváhagyta, hogy legyen ott állandó lakosként egy európai képviselő, Bert McLuckie-t, majd később a testvérét, Billt az 1930-as évek közepe táján odaküldték. Ők kapcsolatban maradtak a rendőrséggel és a körzeti megbízottakkal, úgyhogy ezek a hivatalnokok világosan megértették tevékenységüket, és nem tévesztették össze Jehova Tanúit semmilyen más, hamisan nevezett Őrtorony-mozgalmakkal. Ugyanakkor türelmesen együtt dolgoztak Gresham Kwazizirah-val, egy érett helybeli Tanúval, hogy segítsenek azon százaknak, akik csatlakozni  akartak a gyülekezetekhez, és segítsenek nekik felismerni, hogy a szexuális erkölcstelenségnek, az alkohollal való visszaélésnek és a babonának nem lehet helye Jehova Tanúi életében (1Kor 5:9–13; 2Kor 7:1; Jel 22:15).

1930-ban körülbelül csak száz Jehova Tanúja volt Afrika egész déli részén. Ennek ellenére olyan megbízatásuk volt, mely magában foglalta Afrika csaknem egészét az egyenlítőtől délre, valamint bizonyos területeket az egyenlítőtől északra is. Egy ilyen óriási területnek a bemunkálása a Királyság-üzenettel valódi úttörőket igényelt. Frank és Gray Smith ilyenek voltak.

Fokvárosból 4800 kilométert hajóztak keletre és északra, majd további négy napot utaztak autóval rossz utakon, hogy elérjék Nairobit (Kenya, Brit Kelet-Afrikában). Kevesebb mint egy hónap alatt 40 doboz bibliai irodalmat helyeztek el. Sajnos útban visszafelé Frank maláriában meghalt. Ennek ellenére, valamivel később Robert Nisbet és David Norman indult el — ez alkalommal 200 doboz irodalommal —, hogy prédikáljanak Kenyában, Ugandában, Tanganyikán és Zanzibárban (most mindkettő Tanzánia), és hogy olyan sok embert érjenek el, amennyit csak lehetséges. Más hasonló expedíciók terjesztették a Királyság-üzenetet Mauritius és Madagaszkár szigetén az Indiai-óceánon, valamint a Szent Ilona-szigeten az Atlanti-óceánon. Az igazság magva el lett vetve, de nem azonnal hajtott ki és növekedett mindenhol.

A jó hír prédikálása Dél-Afrikából Baszutóföldre (most Lesotho), Becsuánföldre (most Botswana) és Szváziföldre is átterjedt még 1925-ben. Körülbelül nyolc évvel később, amikor ismét úttörők prédikáltak Szváziföldön, II. Sobhuza király királyi fogadtatásban részesítette őket. Összehívta száz harcosból álló személyes testőrségét, meghallgatott egy alapos tanúskodást és elfogadta a Társulat összes irodalmát, ami a testvéreknél volt.

Jehova Tanúinak a száma fokozatosan nőtt a világ szántóföldjének ezen a részén. Mások is csatlakoztak azon néhányakhoz, akik a XX. század korai időszakában elkezdték a munkát Afrikában, és így 1935-re az afrikai kontinensen 1407 személy volt, akik jelentették, hogy részt vettek az Isten Királyságáról szóló tanúskodás munkájában. Nagy részük Dél-Afrikában és Nigériában volt. Más nagyobb csoportok, akik Jehova Tanúiként azonosították magukat, Nyaszaföldön (most Malawi), Észak-Rhodesiában (ma Zambia) és Dél-Rhodesiában (ma Zimbabwe) voltak.

 Ugyanebben az időben figyelmet fordítottak a spanyol és portugál nyelven beszélők országaira is.

A spanyol és portugál szántóföldek gondozása

Mialatt dúlt az I. világháború, Az Őrtorony már megjelent spanyol nyelven. A folyóiraton annak a Los Angeles-i (Kalifornia) irodának a címe szerepelt, melyet azért állítottak fel, hogy külön figyelmet szenteljen a spanyol nyelvű szántóföldnek. A testvérek abból a hivatalból sok személyes segítséget nyújtottak az érdeklődőknek, úgy az Egyesült Államokban, mint a délre fekvő országokban.

Juan Muñizt, aki 1917-ben lett Jehova szolgáinak egyike, Rutherford testvér arra buzdította 1920-ban, hogy hagyja ott az Egyesült Államokat, és térjen vissza Spanyolországba, szülőföldjére, hogy megszervezze ott a Királyság-prédikáló munkát. Az eredmény csekély volt, de nem a buzgóságának hiánya miatt, hanem amiatt, hogy állandóan kereste őt a rendőrség, így néhány év után átirányították Argentínába.

Brazíliában már prédikált néhány Jehovát imádó személy. Nyolc szerény tengerész tanult az igazságról, mialatt New Yorkban eltávozáson voltak a hajójukról. Visszatérve Brazíliába az 1920-as évek elején buzgón megosztották másokkal a Biblia üzenetét.

George Youngot, egy kanadai embert, 1923-ban Brazíliába küldték. Ő minden bizonnyal segített a munka felélénkítésében. Tolmácsok segítségével számos nyilvános előadást tartva, megmutatta, mit mond a Biblia a halottak állapotáról, a spiritizmust démonizmusként leplezte le, és megmagyarázta Isten szándékát a föld minden családja megáldásával kapcsolatban. Előadásai annál is inkább meggyőzőek voltak, mert időnként a tárgyalt bibliaszövegeket kivetítette egy filmvászonra, úgyhogy a hallgatóság láthatta azokat a saját nyelvén. Mialatt Brazíliában volt, São Paulóban Bellona Ferguson és négy gyermeke végre megkeresztelkedhetett. 25 évig várt erre az alkalomra. Azok között, akik elfogadták az igazságot, voltak néhányan, akik készen álltak az irodalom portugál nyelvre történő lefordítására. Nemsokára szép számban álltak rendelkezésre kiadványok ezen a nyelven.

Young testvér 1924-ben Brazíliából Argentínába ment, és intézkedett 300 000 példány spanyol nyelvű irodalom ingyenes elterjesztéséről 25 nagyobb városban. Ugyanabban az évben személyesen utazott el Chilébe, Peruba és Bolíviába traktátusokat terjeszteni.

George Young nemsokára úton volt, hogy új megbízatást lásson el. Ez most Spanyolország és Portugália volt. Miután a brit nagykövet bemutatta őt a helyi kormányhivatalnokoknak, intézkedni tudott, hogy Rutherford testvér előadásokat tarthasson Barcelonában és Madridban, valamint Portugália fővárosában is. Ezen előadásokat követően több mint 2350 személy adta le nevét és címét, hogy további információt kérjen. Ezek után a beszédet az egyik nagy példányszámban megjelenő spanyolországi újságban közzétették, traktátus  formájában pedig postán elküldték az embereknek országszerte. Az előadás a portugál sajtóban is megjelent.

Így az üzenet a spanyol és portugál határokon jóval túlra is eljutott. Az 1925-ös év végére a jó hír eljutott a Zöld-foki-szigetekre (most Zöld-foki Köztársaság), a Madeira szigetekre, portugál Kelet-Afrikába (most Mozambik), portugál Nyugat-Afrikába (most Angola) és az Indiai-óceán szigeteire.

A következő évben intézkedések történtek az erőteljes „Bizonyságtétel a világ uralkodóinak” című határozat kinyomtatására a spanyol La Libertad újságban. Rádióközvetítések, könyvek, füzetek és traktátusok elterjesztése, valamint „A teremtés története képekben” című film bemutatása segített erőteljessé tenni a tanúskodást. 1932-ben több angol úttörő válaszolt a meghívásra, hogy segítsen ezen a szántóföldön, és módszeresen bemunkálták az ország nagy területeit bibliai irodalommal, amíg a spanyol polgárháború szükségessé nem tette, hogy eljöjjenek onnan.

Ezalatt, megérkezve Argentínába, Muñiz testvér mindjárt hozzáfogott a prédikáláshoz, közben pedig órák javításával tartotta el magát. Azonkívül hogy Argentínában tevékenykedett, figyelmet fordított Chilére, Paraguayra és Uruguayra is. Kérésére néhány testvér Európából odament, hogy tanúskodjon a német nyelvű lakosságnak. Sok évvel később Carlos Ott elmondta, hogy reggel 4 órakor azzal kezdték napi szolgálatukat, hogy egy adott területen traktátusokat helyeztek minden ajtó alá. Később, napközben visszamentek további tanúskodás végett, és hogy több bibliai irodalmat ajánljanak fel az érdeklődő házigazdáknak. Buenos Airesből azok, akik teljes időben vettek részt a szolgálatban, elszéledtek szerte az országban követve először a vasútvonalakat, melyek a kéz ujjaihoz hasonlóan több száz kilométerre ágaztak szét a fővárostól, majd minden egyéb közlekedési eszközt felhasználtak, ami csak adódott. Nagyon kevéssel rendelkeztek anyagi téren, és sok nehézséget viseltek el, de szellemiekben gazdagok voltak.

Ezen buzgó munkások egyike Argentínában egy görög ember, Nicolás Argyrós volt. 1930-ban, az év elején kapott néhány irodalmat, melyet a Watch Tower Society adott ki. Különös hatással volt rá a Pokol című füzet, olyan alcímekkel, mint „Mi az? — Kik vannak ott? — Ki jöhetnek-é ezek?” Nagyon elcsodálkozott, amikor úgy találta, hogy ez a füzet nem úgy írja le a bűnösöket, mint akiket nyárson sütögetnek. Mennyire meglepődött, amikor megértette, hogy a pokoltűz egy vallásos hazugság, és azért találták ki, hogy azzal ijesztgessék az embereket, mint ahogy őt is ijesztgették. Azonnal hozzálátott, hogy megossza az igazságot — először a görögökkel; majd ahogy javult a spanyol nyelvtudása, másokkal is. Minden hónapban 200-300 órát szentelt arra, hogy másokkal is megossza a jó hírt. Gyalogosan és minden egyéb közlekedési eszközt felhasználva Argentína 22 tartományából 14-ben terjesztette a bibliai igazságokat. Amint egyik helyről a másikra ment, és vendégszerető emberek felajánlották neki, akkor ágyban aludt, gyakran aludt azonban kint a szabadban, sőt még pajtában is, ahol egy szamár volt az ébresztőóra.

 Egy másik valóban úttörőszellemű ember, Richard Traub, aki Buenos Airesben ismerte meg az igazságot. Buzgón vágyott rá, hogy megossza a jó hírt az Andok-hegységen (Chile) túl élő emberekkel. 1930-ban, öt évvel azután, hogy megkeresztelkedett, Chilébe érkezett — ő volt az egyetlen Tanú a 4 000 000 embert számláló országban. Először csak a Bibliája volt, amivel munkálkodott, de kezdett házról házra járni. Nem voltak gyülekezeti összejövetelek, melyeken részt vehetett volna, így vasárnaponként a szokásos időpontban elgyalogolt a San Cristóbal hegyhez, leült egy fa árnyékában, majd belemélyedt a személyes tanulmányozásba és imádkozásba. Miután bérelt egy lakást, kezdte meghívni az embereket összejövetelekre. Az egyetlen ember, aki eljött az első összejövetelre, Juan Flores volt, aki ezt kérdezte: „És a többiek, ők mikor jönnek?” Traub testvér egyszerűen válaszolt: „Jönni fognak.” És jöttek. Alig egy éven belül 13-an lettek Jehova megkeresztelt szolgái.

Négy évvel később két Tanú, akik korábban sohasem találkoztak, együtt indult el prédikálni a jó hírt Kolumbiába. Egy eredményes év után Hilma Sjobergnek vissza kellett térnie az Egyesült Államokba. Käthe Palm azonban hajóra szállt Chile felé, arra használva fel a tengeren töltött 17 napot, hogy tanúskodjon mind a személyzetnek, mind az utasoknak. A következő tíz év során Käthe tevékenykedett Chile legészakibb tengeri kikötőjétől, Aricától a legdélibb területig, Tűzföldig. Meglátogatta az üzletházakat és tanúskodott a kormányhivatalnokoknak. Nyeregtáskát hordott a vállán, hogy abban vigye az irodalmat és olyan szükséges dolgokat hordva magával, mint az alvásnál használt takaró, eljutott a legtávolabbi bányásztelepülésekhez és juhfarmokhoz. Ez volt a valódi úttörő élete. És mások is voltak, akik ugyanezt a szellemet tanúsították — egyedül állók, házasok, fiatalok és idősek.

Az 1932-es év folyamán külön erőfeszítéseket tettek arra, hogy olyan latin-amerikai országokban terjesszék a Királyság-üzenetet, ahol addig csak keveset prédikáltak. Abban az évben A királyság — a világ reménysége című füzet terjesztése kapott különleges figyelmet. Ez a füzet olyan előadást tartalmazott, mely már elhangzott egy nemzetközi rádióközvetítésben. Az előadás nyomtatott formájából most mintegy 40 000 példányt terjesztettek el Chilében, 25 000 példányt Bolíviában, 25 000 példányt Peruban, 15 000-et Ecuadorban, 20 000-et Kolumbiában, 10 000-et Santo Domingón (most Dominikai Köztársaság) és további 10 000-et Puerto Ricóban. Valóban erőteljesen folyt a Királyság-üzenet hirdetése.

Dél-Amerikában 1935-ig csupán 247-en voltak, akik hangjukkal csatlakoztak annak hirdetéséhez, hogy csak Isten Királysága fog valódi boldogságot hozni az emberiség számára. Mégis micsoda tanúskodást végeztek!

 Az emberek elérése a még távolabbi területeken

Jehova Tanúi semmi esetre sem sajátították el azt a nézőpontot, hogy Isten előtti felelősségüknek eleget tesznek azzal, ha egyszerűen csak annak a néhány embernek beszélnek, akik történetesen a szomszédaik. Arra törekedtek, hogy mindenkit elérjenek a jó hírrel.

Azokat az embereket, akik olyan helyen éltek, ahova a Tanúk személyesen nem utazhattak el, másképp lehetett elérni. Így az 1920-as évek vége felé a Tanúk Fokvárosban (Dél-Afrika) 50 000 füzetet küldtek ki postán, hogy kapjon belőle minden földműves, világítótorony-őr, erdőőr és mások, akik nehezen elérhető területen laktak. Egy naprakész postai címjegyzéket is szereztek minden délnyugat-afrikai (most Namíbia) emberről, és akinek a neve csak benne volt a címjegyzékben, mindenkinek küldtek postán egy példányt a The Peoples Friend (A népek barátja) című füzetből.

1929-ben F. J. Franskéra bízták a Watch Tower Society kétárbócos hajóját, a Mortont, és megbízást kapott, hogy Jimmy Jamesszel együtt érjék el az embereket Labradorban és Új-Foundland minden kis halászfalujában. Franske testvér télen kutyaszánnal utazott a partvidéken. Az eszkimók és új-foundlandiak, hogy fedezzék a bibliai irodalom költségeit, melyeket a testvér náluk hagyott, olyan dolgokat adtak neki, mint bőráruk és hal. Néhány évvel később erőfeszítéseket tett, hogy meglátogassa a bányászokat, favágókat, prémvadászokat, állattenyésztőket és az indiánokat Brit Columbia barátságtalan Cariboo területén. Miközben utazott, vadászott, hogy húst ehessen, vadbogyókat szedegetett, és serpenyőben sütötte kenyerét egy tábortűz fölött. Majd egy másik alkalommal ő és társa lazachalászcsónakot használtak a közlekedéshez, amint a Királyság-üzenetet vitték végig Kanada nyugati partjainál minden szigetre, öbölhöz, fakitermelő táborba, világítótoronyhoz és településhez. Ő csak egyike volt azon sokaknak, akik különleges erőfeszítéseket tettek, hogy elérjék azokat az embereket, akik a föld távoli területein élnek.

 Az 1920-as évek végétől Frank Day észak felé vette útját prédikálva Alaszka falvain keresztül, irodalmat helyezve el, mialatt szemüvegeket árult, hogy így gondoskodjon fizikai szükségleteiről. Bár az egyik lába műláb volt, akkora területet járt be, mely Ketchikantól Nome-ig körülbelül 1900 kilométeres távolságra terjed ki. Még valamikor 1897-ben egy aranybányász, mialatt Kaliforniában volt, kapott példányokat a Bibliai tanulmányokból és Az Őrtoronyból, és eltervezte, hogy visszaviszi magával Alaszkába. Beams pedig, egy bálnavadászhajó kapitánya, 1910-ben helyezett el irodalmat alaszkai kikötőkben, ahol ki szokott kötni. A prédikálótevékenység azonban kezdett kiterjedni, amint Day testvér több mint 12 éven át újra meg újra nyári utazásokat tett Alaszkába.

Két másik Tanú egy Esther nevű, 12 méter hosszú motorcsónakot használva Norvégia partjai mentén az Északi-sark felé vette útját. Tanúskodtak a szigeteken, világítótornyoknál, partmenti településeken és elszigetelt helyeken, távol a hegyekben. Sok ember fogadta őket, és egy év alatt el tudtak helyezni 10 000-15 000 könyvet és füzetet, melyek Istennek az emberre vonatkozó szándékát magyarázták.

A szigetek hallják Jehova dicséretét

Nem csak a szárazföldhöz közeli szigetek részesültek tanúskodásban. Kinn a Csendes-óceán közepén, még az 1930-as évek elején Sydney Shepherd két évet töltött el hajóval utazva, hogy a Cook-szigeteken és Tahitin prédikáljon. A távolabbi nyugaton George Winton látogatta meg a jó hírrel az Új-Hebridákat (most Vanuatu).

Körülbelül ugyanabban az időben Joseph Dos Santos, egy portugál származású amerikai is útra kelt, hogy érintetlen területeket érjen el. Először a Hawaii-szigetek külső területein tanúskodott; majd egy föld körüli prédikáló körútra vállalkozott. Amikor azonban elérte a Fülöp-szigeteket, kapott egy  levelet Rutherford testvértől, aki megkérte őt, hogy maradjon ott, építse ki és szervezze meg a Királyság-prédikáló tevékenységet. Ezt tette 15 éven át.

Ebben az időben a Társulat ausztráliai fiókhivatala a figyelmét a dél-csendes-óceáni és annak környékén végzendő munkára fordította. Két Ausztráliából küldött úttörő 1930—1931-ben alapos tanúskodást végzett a Fidzsi-szigeteken. Szamoa-szigeteken 1931-ben történt tanúskodás. Új-Kaledóniába 1932-ben jutott el a jó hír. Ausztráliából egy úttörő házaspár még Kínában is vállalt szolgálatot 1933-ban, és az azt követő években annak 13 nagyobb városában tanúskodott.

A testvérek Ausztráliában rájöttek, hogy többet is tehetnének, ha rendelkezésükre állna egy kisebb hajó. Idővel felszereltek egy 16 méter hosszú kétárbócos vitorláshajót, melynek a Lightbearer (Fényhordozó) nevet adták, és az 1935-ös év elejétől buzgó testvérek egy csoportja több éven át tevékenységük kiindulópontjaként használta azt, mialatt Holland-Kelet-Indiában (most Indonézia), Szingapúrban és a Maláj-félszigeten tanúskodott. A hajó megérkezése mindig nagy feltűnést keltett, és ez gyakran megnyitotta az utat a testvérek számára, hogy prédikáljanak és sok irodalmat helyezzenek el.

Eközben a föld másik oldalán két úttörő testvérnő Dániában 1935-ben elhatározta, hogy szabadsága alatt az Atlanti-óceán északi részén levő Feröer-szigetekre utazik. Látványos utazásnál azonban többre gondoltak. Több ezer példány irodalommal felszerelkezve mentek, és hozzáértéssel használták azokat. Dacolva széllel és esővel, valamint a papság ellenségeskedésével, ott-tartózkodásuk idején olyan sok lakott szigetet jártak be, amennyit csak tudtak.

Még nyugatabbra, Georg Lindal, egy izlandi származású kanadai ember, olyan megbízatást vállalt el, mely sokkal hosszabb ideig tartott. Rutherford testvér javaslatára 1929-ben Izlandra költözött, hogy úttörőmunkát végezzen. Micsoda kitartást mutatott! A következő 18 éven át többnyire egyedül szolgált ott. Újra meg újra meglátogatta a városokat és falvakat. Több tízezer példány irodalmat helyezett el, de abban az időben egyetlen izlandi sem csatlakozott hozzá Jehova szolgálatában. Egyetlen év kivételével 1947-ig nem voltak Tanúk, akikkel kapcsolatban lehetett volna Izlandon, amikor két Gileád-oktatásban részesült misszionárius érkezett oda.

Amikor az emberek tiltják azt, amit Isten parancsolt

Mialatt kivették részüket a nyilvános szolgálatból, egyáltalán nem volt szokatlan a Tanúk számára, különösen az 1920-as évektől az 1940-es évekig, hogy ellenállással találkoztak, amelyet a helyi papok vagy néha a kormányhivatalnokok szítottak.

Bécs (Ausztria) északi részének vidéki területén a Tanúk ellenséges falusi csőcselékkel találták szembe magukat, amelyet a rendőrség támogatásával a helyi papok bújtottak fel. A papok elhatározták, hogy Jehova Tanúi nem fognak prédikálni az ő falvaikban. A Tanúk azonban, akik azt határozták el, hogy teljesítik Istentől kapott megbízatásukat, egy másik nap visszatértek kerülő utakon jutva be a falvakba.

 Tekintet nélkül az emberek részéről jövő fenyegetésekre és követelésekre, Jehova Tanúi megértették, hogy Isten iránti kötelességük az Ő Királyságának hirdetése. Azt választották, hogy inkább Istennek engedelmeskednek mint uralkodónak, mintsem embereknek (Csel 5:29). Amikor a helyi hivatalnokok megpróbálták megtagadni a vallási szabadságot Jehova Tanúitól, a Tanúk egyszerűen még több Tanút hoztak oda.

A németországi bajor tartomány egyik részén történt ismételt letartóztatások után 1929-ben béreltek két különvonatot — az egyiket Berlinből, a másikat pedig Drezdából indították útnak. Ezt a két vonatot Reichenbachnál összekapcsolták, és hajnali 2 órakor Regensburg területére ért a vonat 1200 utassal, akik égtek a vágytól, hogy kivegyék részüket egy tanúskodómunkából. Az utazás költséges volt, és mindenki maga fizette a saját viteldíját. Minden vasútállomáson leszálltak néhányan. Közülük többen hoztak magukkal kerékpárt, úgyhogy azzal eljuthattak a vidéki területre. Az egész környéket egyetlen nap alatt bemunkálták. Amint látták egyesült erőfeszítéseik eredményeit, akaratlanul is eszükbe jutott Isten ígérete, melyet szolgáinak tett: „Egy ellened készült fegyver sem lesz jó szerencsés” (És 54:17).

Oly buzgók voltak a Tanúk Németországban, hogy 1919 és 1933 között a becslések szerint elterjesztettek legalább 125 000 000 könyvet, füzetet és folyóiratot, valamint több millió traktátust. Pedig Németországban körülbelül csak 15 000 000 család volt abban az időben. Németország akkor oly alapos tanúskodásban részesült, mint amilyenben egyetlen más ország sem a földön. A föld ezen részén volt együtt található a legtöbb olyan ember, akik azt vallották, hogy Krisztusnak szellemtől felkent követői. A következő években azonban ők tapasztaltak néhányat a feddhetetlenség legnehezebb próbái közül (Jel 14:12).

Az 1933-as évben Jehova Tanúi munkájának hivatalos ellenzése Németországban nagymértékben kiéleződött. A Gestapo ismételten átkutatta a Tanúk otthonait és a Társulat fiókhivatalát. A legtöbb német tartományban betiltották a Tanúk tevékenységét, és néhány Tanút letartóztattak. Bibliájukból és bibliai irodalmukból több tonnányit égettek el nyilvánosan. 1935. április 1-jén egy nemzeti törvényt fogadtak el, mely tiltja az Ernste Bibelforschereket (Komoly Bibliakutatókat, vagy Jehova Tanúit), és tudatos erőfeszítéseket tettek, hogy megfosszák őket a megélhetésüktől. A Tanúk erre úgy reagáltak, hogy minden összejövetelüket kis csoportokká alakították át, intézkedéseket tettek, hogy olyan formában sokszorosítsák az anyagot a bibliatanulmányozáshoz, melyet a Gestapo nem ismert fel, és olyan prédikálási eljárásokra tértek át, melyek nem voltak oly szembetűnőek.

Még ezt megelőzően, 1925 óta a testvérek fasiszta diktatúra alatt éltek Olaszországban, 1929-ben pedig a katolikus egyház és a fasiszta állam aláírt egy konkordátumot. Az igaz keresztényeket irgalom nélkül üldözték. Néhányan magtárakban és szénapajtákban jöttek össze, hogy elkerüljék a letartóztatást. Abban az időben nagyon kevés Jehova Tanúja volt Olaszországban;  megújult erőfeszítéseket tettek, hogy terjesszék a Királyság-üzenetet, amikor 1932-ben Svájcból 20 Tanú átment Olaszországba, és villámgyorsan elterjesztett 300 000 példányt A királyság — a világ reménysége című füzetből.

Távol-Keleten is fokozódott a nyomás. Japánban letartóztatták Jehova Tanúit. Szöulban (most Koreai Köztársaság) és Pyongyangban (most Koreai Népi Demokratikus Köztársaság) a kormánytisztviselők nagy mennyiségű bibliai irodalmukat semmisítették meg.

E fokozódó nyomás közepette Jehova Tanúi 1935-ben a Bibliából világosan megértették a Jelenések 7:9–17-ben leírt „nagy sokaság” kilétét. Ez a felismerés tudatára ébresztette őket, hogy egy előre nem látott és sürgős munka áll előttük (És 55:5). Többé nem vallották azt a nézetet, hogy aki nem az égi Királyság örökösök „kicsiny nyájának” tagja, annak valamikor majd a jövőben lesz lehetősége összhangba hozni életét Jehova követelményeivel (Luk 12:32). Megértették, hogy elérkezett az ideje annak, hogy most képezzék tanítványokká az ilyen embereket, az Isten új világába való túlélés kilátásával. Hogy meddig tart majd e nagy sokaság egybegyűjtése valamennyi nemzet közül, azt nem tudták, habár úgy érezték, hogy a gonosz rendszer végének nagyon közel kell lennie. Hogy pontosan hogyan lesz ez a munka elvégezve, azzal az üldözéssel szemben, mely terjedt és egyre hevesebbé vált, abban sem voltak biztosak. Abban azonban biztosak voltak, hogy mivel „nem oly rövid az Úr keze”, ő megnyitja majd az utat számukra, hogy véghezvigyék akaratát (És 59:1).

Jehova Tanúi viszonylag kevesen voltak 1935-ben — csupán 56 153-an világszerte.

Abban az évben 115 országban prédikáltak, de ezeknek az országoknak majdnem a felében kevesebb mint tíz Tanú volt. Csak két olyan ország volt, ahol 10 000 vagy annál több tevékeny Jehova Tanúja volt (az Egyesült Államok, 23 808; Németország, ahol becslések szerint a két évvel korábbi 19 268-ból 10 000-en tudtak jelentést adni). Hét másik ország (Ausztrália, Csehszlovákia, Franciaország, Kanada, Lengyelország, Nagy-Britannia és Románia) mindegyike több mint 1000, de kevesebb mint 6000 Tanút jelentett. Másik 21 országban a tevékenységről szóló jelentés 100 és 1000 Tanú közötti számot mutatott országonként. Abban az évben a Tanúknak ez a buzgó csapata világszerte mégis 8 161 424 órát áldozott arra, hogy hirdesse Isten Királyságát mint az emberiség egyedüli reménységét.

Azon országokon kívül, ahol buzgón tevékenykedtek 1935-ben, azelőtt már más helyeken is terjesztették a jó hírt, úgyhogy 1935-ig 149 országot és szigetcsoportot értek el a Királyság-üzenettel.

[Oldalidézet a 424. oldalon]

Bár börtönbe zárták őket, találtak alkalmakat a prédikálásra

[Oldalidézet a 425. oldalon]

Hajlandóságot mutattak és buzgók voltak, hogy tovább folytassák a munkát

[Oldalidézet a 441. oldalon]

Dacoltak széllel, esővel, valamint a papság ellenségeskedésével

[Oldalidézet a 442. oldalon]

Németország rendkívül nagyarányú tanúskodásban részesült, mielőtt betiltották az „Ernste Bibelforscher”-eket

[Térkép/képek a 423. oldalon]

Mialatt a világ belebonyolódott a háborúba, R. R. Hollister és Fanny Mackenzie szorgalmasan vitték el a béke üzenetét az embereknek Japánba, Kínába és Koreába

[Térkép]

(A teljes beszerkesztett szöveget lásd a kiadványban.)

KOREA

JAPÁN

KÍNA

CSENDES–ÓCEÁN

[Térkép a 428. oldalon]

(A teljes beszerkesztett szöveget lásd a kiadványban.)

Amikor a térképen megnevezett országokból kivándorlók megismerték Isten azon csodálatos szándékát, hogy ő megáldja az emberiséget, ösztönzést éreztek arra, hogy ezt a hírt elvigyék szülőföldjükre

AMERIKA

↓ ↓

AUSZTRIA

BULGÁRIA

CIPRUS

CSEHSZLOVÁKIA

DÁNIA

FINNORSZÁG

NÉMETORSZÁG

GÖRÖGORSZÁG

MAGYARORSZÁG

OLASZORSZÁG

HOLLANDIA

NORVÉGIA

LENGYELORSZÁG

PORTUGÁLIA

ROMÁNIA

SPANYOLORSZÁG

SVÉDORSZÁG

SVÁJC

TÖRÖKORSZÁG

JUGOSZLÁVIA

[Térkép a 432. oldalon]

(A teljes beszerkesztett szöveget lásd a kiadványban.)

Az 1920-as és 1930-as évek során evangéliumhirdetők költöztek Németországból sok más országba, hogy tanúskodjanak

NÉMETORSZÁG

↓ ↓

DÉL-AMERIKA

ÉSZAK-AFRIKA

ÁZSIA

[Térkép/képek a 435. oldalon]

Buzgó úttörők mint Frank Smith és testvére Gray (a felső képen látható) Afrika keleti partjai mentén terjesztették a jó hírt

[Térkép]

(A teljes beszerkesztett szöveget lásd a kiadványban.)

UGANDA

KENYA

TANZÁNIA

DÉL-AFRIKAI KÖZT.

[Térkép/kép a 439. oldalon]

Délnyugat-Afrika-szerte (most Namíbia) az emberek 1928-ban ezt a füzetet kapták postán keresztül

[Térkép]

(A teljes beszerkesztett szöveget lásd a kiadványban.)

NAMÍBIA

[Térkép/képek a 440. oldalon]

A „Lightbearer” hajón utazó buzgó úttörők terjesztették a Királyság-üzenetet Délkelet-Ázsiában

[Térkép]

(A teljes beszerkesztett szöveget lásd a kiadványban.)

MALÁJFÖLD

BORNEÓ

CELEBESZ

SZUMÁTRA

JÁVA

TIMOR

ÚJ-GUINEA

AUSZTRÁLIA

CSENDES-ÓCEÁN

[Képek a 426. oldalon]

Sok országban nagy tömegeket vonzott „A most élő emberek közül milliók sohasem halnak meg!” című előadás

[Képek a 427. oldalon]

Edwin Scott Dél-Afrikában személyesen terjesztett el 50 000 példányt a „Kihívás a világ vezetőihez” című határozatból

[Kép a 429. oldalon]

Az evangéliumhirdetésre szólító felhívásra válaszolva Willy Unglaube szolgált Európában, Afrikában és Keleten

[Képek a 430. oldalon]

1992-ig Eric Cooke és testvére John (aki ül) egyenként több mint 60 évet volt a teljes idejű szolgálatban, izgalmas tapasztalatoknak örvendve Európában és Afrikában

[Kép a 431. oldalon]

Amikor Edwin Skinner 1926-ban Indiába ment, megbízatása öt országra terjedt ki, ahol 64 éven keresztül hűségesen kitartott a prédikálásban

[Kép a 433. oldalon]

Alfred és Frieda Tuček, a létszükségleti dolgokkal és a tanúskodáshoz szükséges irodalommal felpakolva, úttörőkként szolgáltak a régi Jugoszláviában

[Képek a 434. oldalon]

„Bibliás Brown” egész Nyugat-Afrikában erőteljesen kivette részét a hamis imádat leleplezésében

[Kép a 436. oldalon]

George Young részt vett Isten Királyságának széles körű bejelentésében Dél-Amerikában, Spanyolországban és Portugáliában

[Kép a 437. oldalon]

Juan Muñiz (balra), aki 1924-től Dél-Amerikában prédikált, ott volt, hogy fogadja N. H. Knorrt, amikor ő több mint 20 évvel később először látogatott Argentínába

[Kép a 438. oldalon]

Nicolás Argyrós Argentína 14 tartományában terjesztette a Biblia megszabadító igazságát

[Képek a 439. oldalon]

F. J. Franske, a szárazföldön és hajón utazva arra törekedett, hogy a bibliai igazsággal eljusson a távoli településekre