22. fejezet

4. fejezetrész — Tanúk a föld legtávolabbi részéig

Mialatt a II. világháború javában folyt, Jehova Tanúi terveket készítettek a fokozott tevékenységhez a háború utáni időszakra. A 462—501. oldalon található lebilincselő, részletes beszámoló azt mondja el, hogy ténylegesen mi történt 1945-től 1975-ig, mialatt szám szerint növekedtek, sok további országba eljutottak, és olyan módszert alkalmazva prédikáltak és tanították Isten Szavát, mint még soha.

A NYUGAT-INDIAI-SZIGETEK legtöbbjét 1945-re valamilyen módon már elérték a Királyság-üzenettel. De még alaposabb tanúskodásra volt szükség. A Gileád-oktatásban részesült misszionáriusok fontos szerepet játszottak ebben.

A misszionáriusok fokozzák a tanúskodást a Nyugat-indiai-szigeteken

Ezek a misszionáriusok 1960-ban a Karib-tengernek már 27 szigetén vagy szigetcsoportján szolgáltak. Ezeknek a területeknek a felén Jehova Tanúinak még nem voltak gyülekezetei, amikor a misszionáriusok odaérkeztek. A misszionáriusok házi bibliatanulmányozásokat vezettek be az érdeklődőknél, és megszervezték a rendszeres összejöveteleket. Ahol már voltak gyülekezetek, értékes oktatásban részesítették a helyi hírnököket. Ennek eredményeként az összejövetelek színvonala és a szolgálat hatékonysága javult.

 Trinidadban már az I. világháború előtt tanúskodtak a korai Bibliakutatók, de miután 1946-ban misszionáriusok érkeztek a Gileád Iskolából, az érdeklődőkkel folytatott házi bibliatanulmányozások erőteljes lendületet kaptak. Jamaicában már majdnem fél évszázada folyamatban volt a jó hír prédikálása, és mintegy ezer helyi Tanú volt már ott, amikor az első misszionárius megérkezett. Boldogan fogadták azonban a műveltebb emberek eléréséhez kapott segítséget, különösen a fővárost körülvevő külső területen. Másrészről, Arubában már sok tanúskodás történt az angolul beszélők közösségében, úgyhogy a misszionáriusok a belföldi lakosságra fordították a figyelmet. Mindenkinek hallania kellett a jó hírről.

Annak biztosítása végett, hogy a föld ezen részének minden szigetén lehetőségük legyen az embereknek hallani Isten Királyságáról, a Watch Tower Society 1948-ban felszerelte a 18 méter hosszú, Sibia nevű kétárbocost mint úszó misszionáriusotthont. A személyzet feladata az volt, hogy a Nyugat-indiai-szigetek mindegyikére eljuttassa a Királyság-üzenetet, ahol még senki sem tevékenykedett a jó hír prédikálásában. Gust Maki volt a kapitány, és vele volt Stanley Carter, Ronald Parkin és Arthur Worsley. Először a Bahama-szigetcsoport külső szigeteire mentek, majd délkelet felé vették útjukat a Szélcsendes-szigeteken és a Szél felőli szigeteken át. Milyen hatása volt látogatásuknak? St. Martin-szigeten egy üzletember ezt mondta nekik: „Az emberek sohasem beszéltek a Bibliáról, de amióta önök itt vannak, mindenki a Bibliáról beszél.” Később a Sibiát kicserélték egy nagyobb hajóra, a Lightra. A személyzetben is változás történt. A különleges munkát egy évtizeden át ezen hajók felhasználásával végezték, és a jó hír szigetlakó hirdetői követték nyomon az érdeklődést.

Tanúskodás először a nagyobb városokban

Amint a Nyugat-indiai-szigeteken, úgy Közép- és Dél-Amerikában is sok területen voltak olyan emberek, akik már rendelkeztek a Watch Tower Society néhány kiadványával, mielőtt misszionáriusok érkeztek oda a Gileád Iskolából. De, hogy mindenkit elérjenek a jó hírrel, és hogy segítsenek az őszinte egyéneknek valódi tanítványokká válni, jobb szervezésre volt szükség.

Amikorra a II. világháború 1945-ben befejeződött, már több száz Jehova Tanúja volt Argentínában és Brazíliában; mintegy háromezren voltak Mexikóban; volt néhány nagyon kicsi gyülekezet Brit Guyanában (most Guyana), Chilében, Holland Guyanában (most Suriname), Paraguayban és Uruguayban, valamint egy maroknyi hírnök Guatemalában, Kolumbiában és Venezuelában. Ami azonban Bolíviát, Ecuadort, Hondurast, Nicaraguát és Salvadort illeti, Jehova Tanúinak a tevékenysége nem volt állandó jellegű, ameddig a Gileád Iskolán képzésben részesült misszionáriusok oda nem érkeztek.

 A misszionáriusok eleinte a lakosság főbb központi településeire fordítottak különleges figyelmet. Érdemes megjegyezni, hogy az első században Pál apostol a Kisázsia és Görögország fő közlekedési útjai mentén levő városokban prédikált sokat. Korinthusban, az ókori Görögország egyik legjelentősebb városában Pál 18 hónapot áldozott Isten Szavának tanítására (Csel 18:1–11). Efézusban, az ókori világ utazási és kereskedelmi csomópontjában, több mint két évig hirdette Isten Királyságát (Csel 19:8–10; 20:31).

Hasonló módon, amikor Edward Michalec és Harold Morris Gileád Iskolát végzett misszionáriusok 1945-ben Bolíviába érkeztek, nem a számukra legkényelmesebb területet keresték meg. Sőt inkább először La Pazra, a fővárosra irányították figyelmüket, mely az Andokban, majdnem 3700 méter magasságban fekszik. Az újonnan érkezőknek küzdelmet jelent ilyen magasságban felkapaszkodni a meredek utcákon; szívük gyakran úgy vert, mint a légkalapács. A misszionáriusok azonban sok olyan embert találtak, akit érdekelt a Biblia üzenete. A fővárosban nem volt szokatlan, hogy ezt mondták nekik az emberek: „Én római katolikus vagyok, de nem szeretem a papokat.” Csupán két hónapon belül a két misszionárius 41 házi bibliatanulmányozást vezetett.

A következő tíz év során, amint több misszionárius érkezett, és a helyi Tanúk száma növekedett, Bolívia más városaira is figyelmet fordítottak: ezek Cochabamba, Oruro, Santa Cruz, Sucre, Potosí és Tarija. Ezután több figyelmet fordíthattak a kisebb városokra és vidéki területekre is.

Hasonlóképpen Kolumbiában is a misszionáriusok először a fővárosban, Bogotában szervezték meg a prédikálást 1945-ben, a következő évben pedig Barranquilla partmenti városában. Azután fokozatosan irányították a figyelmet Cartagenára, Santa Martára, Calira és Medellínre. Rövid idő alatt több embert tudtak elérni, ha először a nagyobb városokban tevékenykedtek. Azok segítségével, akik ott tanulták az igazságot, az üzenetet hamar el lehetett vinni a környező területekre.

Ha egy városban nagyon kevés érdeklődés mutatkozott, a misszionáriusokat más helyekre küldték. Így Ecuadorban, amikor az 1950-es évek közepe táján a hároméves munka nem eredményezett egy olyan személyt  sem, akinek lett volna bátorsága állást foglalni az igazság mellett a fanatikusan vallásos Cuencában, Carl Dochow-t áthelyezték Machalába, abba a városba, ahol az emberek toleránsabbak, elfogulatlanabbak voltak. Körülbelül tíz évvel később azonban a Cuencában élő emberek kaptak egy újabb lehetőséget. Akkor más szellem találtatott ott, az akadályokat leküzdötték, és 1992-ig Cuencában és környékén több mint 1200 ember lett Jehova Tanúja, akik 25 gyülekezetbe lettek megszervezve.

Türelmesen kutatva a juhszerű egyének után

Sok türelmet igényelt a valóban juhszerű egyének felkutatása. Azért, hogy rájuk találjanak Suriname-ban, Jehova Tanúi prédikáltak indiánoknak, indonéziaiaknak, kínaiaknak, libanoniaknak, zsidóknak, a holland telepesek leszármazottainak, valamint az olyan őserdei néger törzseknek, akiknek az elődei szökött rabszolgák voltak. Százakat találtak közöttük, akik valóban éhezték az igazságot. Néhányuknak olyan animista és spiritiszta gyakorlatoktól kellett megválni, melyekbe korábban mélyen belemerültek. Egyikük Paitu, egy gyógyító varázsló, akinek a szívét elérte a Biblia üzenete, és a folyóba dobta bálványait, amulettjeit és varázsszereit. (Vö. 5Mózes 7:25; 18:9–14; Cselekedetek 19:19, 20.) 1975-ben átadta magát Jehovának, az igaz Istennek.

Peru népességének tekintélyes száma lakik az Andokban szétszórtan elhelyezkedő kis falvakban és az Amazonas forrásvidékeit körülvevő őserdőkben. Hogyan lehet őket elérni? Egy Tanú család 1971-ben az Egyesült Államokból Peruba utazott, hogy meglátogassa misszionárius fiát, Joe Leydiget. Amikor tudomásukra jutott, milyen nagy számban rejtenek a hegység völgyei itt is, ott is falvakat, törődésük ezen emberek iránt arra indította őket, hogy tegyenek valamit. Először is egy motorizált lakókocsival segítettek, majd két másikkal, valamint túra-motorkerékpárokkal, hogy az ezeken a távoli területeken végzett széles körű prédikáló körutakon használják.

A megtett erőfeszítés ellenére úgy tűnt, hogy sok helyen csak nagyon kevesen mutattak érdeklődést a Biblia üzenete iránt. Képzelheted, mit érzett a hat fiatalból álló misszionárius csoport Barquisimetóban (Venezuela) az 1950-es évek elején, amikor egy teljes évi szorgalmas prédikálás után alig látott előrehaladást. Az emberek bár barátságosak voltak, többségük mélyen belemerült a babonába, és bűnnek tekintette még egy bibliavers elolvasását is. Bárkit, aki érdeklődést mutatott, hamar elriasztottak a családtagok vagy a szomszédok (Máté 13:19–21). De bízva abban, hogy kell lennie Barquisimetóban  néhány juhszerű egyénnek, és hogy Jehova összegyűjti őket a megfelelő időben, a misszionáriusok kitartottak a házról házra történő látogatásokban. Mily szívet melengető volt Penny Gavette számára, amikor egy nap egy ősz hajú asszony meghallgatta őt, és ezt mondta:

„Señorita, egészen ifjú lány korom óta arra vártam, hogy valaki jöjjön el hozzám, és magyarázza el azokat a dolgokat, melyekről éppen az imént beszélt nekem. Tudja, ifjú lány koromban a papnál takarítottam, és az ő könyvtárában volt egy Biblia. Tudtam, hogy nekünk tilos olvasnunk a Bibliát, de kíváncsi voltam, hogy miért; ezért egy nap, amikor senki nem látta, hazavittem a könyvet, és otthon olvastam titokban. Amit olvastam, abból felismertem, hogy a katolikus egyház nem az igazságot tanította nekünk, szóval ez nem az igaz vallás. Erről nem mertem senkinek sem beszélni, de biztos voltam benne, hogy egy napon azok, akik az igaz vallást tanítják, eljönnek majd a városunkba. Amikor megérkeztek a protestánsok, először azt gondoltam, biztosan ők azok, de hamar rájöttem, hogy számos olyan hamisságot tanítanak, amit a katolikus egyház is tanít. De amit ön most az imént elmondott nekem, azt olvastam abban a Bibliában sok évvel ezelőtt.” Buzgón beleegyezett, hogy tanulmányozza a Bibliát, és Jehova Tanúja lett. Annak dacára, hogy a családja ellenezte, hűségesen szolgálta Jehovát haláláig.

Meglehetősen nagy erőfeszítést igényelt összegyűjteni ezeket a juhszerű egyéneket gyülekezetekbe, és kiképezni, hogy részt vegyenek Jehova szolgálatában. Ennek egyik példája Argentínában Rosendo Ojeda, aki General San Martínból (Chaco) rendszeresen körülbelül 60 kilométert utazott, hogy levezessen egy összejövetelt egy érdeklődő, Alejandro Sozoñiuk otthonában. Az utazás gyakran tíz órát vett igénybe, amelynek egy részét kerékpáron, másik részét gyalog, időnként hónaljig érő vízben gázolva tette meg. Öt éven át havonta egyszer megtette ezt az utat, és minden alkalommal egy hétig maradt ott, hogy tanúskodjon a területen. Megérte? Számára ez nem kétséges, mert az eredmény egy Jehovát dicsérő boldog gyülekezet.

Segítséget jelentő oktatás az életért

Mexikóban Jehova Tanúi a kulturális szervezeteket szabályozó törvényekkel összhangban végezték munkájukat. A Tanúk célja több volt annál, hogy egyszerűen csak összejöveteleket tartsanak, ahol előadások hangzanak el. Azt akarták, hogy az emberek olyanok legyenek, mint a béreabeliek Pál apostol napjaiban, akik képesek voltak ’kutatni az Írásokat, hogy a nekik tanított dolgok valóban úgy vannak-e’ (Csel 17:11). Mexikóban, mint sok más országban, ez gyakran azt jelentette, hogy különleges segítségről gondoskodtak azon emberek számára, akik nem jártak iskolába, de azt akarták, hogy maguk olvashassák Isten ihletett Szavát.

Mexikóban a Jehova Tanúi által vezetett írni-olvasni tanuló osztályok emberek tízezreinek segítettek, hogy megtanuljanak írni és olvasni.  Mexikó Közoktatási Minisztériuma értékelte ezt a munkát. A Felnőtt Oktatás Főhivatalának egyik igazgatója 1974-ben írt egy levelet a La Torre del Vigía de Méxicónak, a Jehova Tanúi által működtetett egyik polgári egyesületnek, mondván: „Megragadom az alkalmat, hogy szívélyesen gratuláljak önöknek . . . azért a dicséretre méltó együttműködésért, melyet egyesületük évről-évre egyre inkább kiterjeszt népünk javára.”

Mialatt az embereket felkészítik az örök életre, hogy Isten Királyságának alattvalói legyenek, a Tanúk által nyújtott oktatás az emberek jelenlegi családi életét is jobbá teszi. Egy bíró El Saltóban (Durango állam), miután Jehova Tanúi több esetben kötöttek nála házasságot, 1952-ben ezt mondta: „Azt állítjuk, hogy jó hazafiak és állampolgárok vagyunk, de Jehova Tanúi megszégyenítenek minket. Ők példák számunkra, mert egy embert sem tűrnek meg szervezetükben, aki megegyezéses alapon együtt él valakivel, de nem törvényesítette vele kapcsolatát. Ti katolikusok pedig majdnem mindannyian erkölcstelen életet éltek, és nem törvényesítitek házasságotokat.”

Ez az oktatási program abban is segít az embereknek, hogy megtanuljanak békében együtt élni, szeretni egymást a gyűlölet és gyilkolás helyett. Amikor egy Tanú Venadóban (Guanajuato állam) prédikálni kezdett, azt látta, hogy az emberek mind puskával és pisztollyal vannak felfegyverkezve. Személyes ellenségeskedések családok kiirtásához vezettek. A bibliai oktatás azonban döntő változásokat hozott. A puskákat eladták, hogy Bibliákat vásároljanak. A területen több mint 150-en nemsokára Jehova Tanúivá lettek. Átvitt értelemben ők ’fegyvereiket kapákká kovácsolták’, és kezdték a béke útjait járni (Mik 4:3).

Sok istenfélő mexikói ember szívét elérte, amit Jehova Tanúi tanítottak neki Isten Szavából. Ennek eredményeként a Mexikóban élő néhány ezer hírnökből a II. világháború után nemsokára 10 000, majd 20 000, 40 000, 80 000 és egyre több lett, amint a Tanúk megmutatták másoknak, hogyan alkalmazzák Isten Szavának tanácsát, és hogyan tanítsák azt másoknak.

Kongresszusok viszontagságos körülmények között

Amint Jehova Tanúinak száma növekedett, úgy találták, hogy egyik ország után a másikban nehéz akadályokat kellett leküzdeniük azért,  hogy megtartsák a keresztény oktatásért rendezett kongresszusokat. Argentínában hatósági betiltás alá helyezték a Tanúkat 1950-ben. Isten iránti engedelmességük miatt azonban nem hagytak fel a prédikálással, és az összejöveteleket sem szüntették be. Az elrendezések kissé bonyolultabbak voltak, de a kongresszusokat megtartották.

Például az 1953-as év vége felé Knorr és Henschel testvér ellátogatott Argentínába, hogy szolgáljanak országszerte a kongresszusokon. Knorr testvér nyugat felől lépett be az országba, Henschel testvér pedig délen kezdte meg látogatásait. Beszéltek farmokon összejött csoportoknak, egy gyümölcsösben, egy hegyi pataknál tett kirándulás alkalmával és magánotthonokban. Gyakran nagy távolságokat kellett utazniuk egyik csoporttól a másikig. Buenos Airesbe érkezve mindketten kilenc helyen megrendezett programon szolgáltak egy nap folyamán, a következő nap pedig tizenegy otthonban. Összesen 56 csoportnál mondtak beszédet, melyeken 2505-en vettek részt. Fárasztó program volt, de boldogok voltak, hogy ily módon szolgálhattak testvéreiknek.

Amikor a Tanúk 1955-ben egy kongresszust készítettek elő Kolumbiában, szerződést kötöttek egy terem használatára Barranquillában. A püspök nyomására azonban a polgármester és a kormányzó közbelépett, és a szerződést visszamondták. Annak ellenére, hogy csak egy nappal előbb értesültek erről, a testvérek áthelyezték a kongresszust, intézkedve, hogy a Társulat fiókhivatali helyén tartsák meg. Amikor azonban az első nap esti ülésszaka elkezdődött, fegyveres rendőrök érkeztek olyan paranccsal, hogy oszlassák fel a kongresszust. A testvérek kitartottak. A következő nap reggelén a polgármesterhez benyújtott fellebbezés eredménye a titkárától jövő bocsánatkérés volt, és a „Győzedelmes Királyság” elnevezésű kongresszus utolsó napján majdnem 1000-en zsúfolódtak össze a Társulat telkén megtartott programon. A körülmények ellenére a testvérek a szükséges szellemi tanács által megerősödtek.

Ott szolgálni, ahol nagyobb a szükség

A szántóföld nagy volt, és a munkások iránti szükség is nagy volt LatinAmerikában csakúgy, mint sok más helyen. 1957-ben a világszerte megtartott kongresszusokon arra buzdították az egyéneket és családokat, akik érett Jehova Tanúi, hogy ténylegesen mérlegeljék, elköltöznének-e olyan területekre, ahol nagyobb a szükség, hogy ott telepedjenek le, és ott végezzék a szolgálatot. Hasonló buzdítások hangzottak el különböző módokon azt követően is. A meghívás nagyon is hasonlított ahhoz, ami Isten részéről hangzott el Pál apostol felé, aki látomásban látott egy férfit, aki így kérlelte őt: „Jer által Macedóniába, és légy segítségül nékünk!” (Csel 16:9, 10). Mi volt  a válasz napjaink meghívására? Jehova szolgái készséggel ajánlották fel magukat (Zsolt 110:3).

Egy kisgyermekes család számára nagy hitet igényel kiszakítani magát környezetéből, otthagyni rokonait, otthonát, a világi állást, és egy teljesen új környezetbe menni. Az elköltözés azt is megkövetelheti, hogy teljesen másfajta életmódot fogadjanak el, némely esetben például egy új nyelv megtanulását. Mégis, egyedül álló Tanúk és családok ezrei tették meg ezt, és elköltöztek, hogy segítsenek másoknak megismerni Jehova szerető gondoskodását egy örökké tartó életre vonatkozóan.

Gyorsan reagálva, számos Jehova Tanúja költözött el az 1950-es évek vége felé, mások az 1960-as, és még többen az 1970-es években. A mai napig költöznek Tanúk olyan területekre, ahol nagyobb a szükség.

Honnan jönnek? Sokan Ausztráliából, az Egyesült Államokból, Kanadából és Új-Zélandról. Sokan jönnek Franciaországból, Nagy-Britanniából és Németországból, valamint Ausztriából, Belgiumból, Dániából, Finnországból, Japánból, a Koreai Köztársaságból, Norvégiából, Olaszországból, Spanyolországból, Svájcból és Svédországból is. Amint Jehova Tanúinak száma növekedett Argentínában, Brazíliában, Mexikóban és más latin-amerikai országban, ők is felajánlottak munkásokat, akik készek más országban szolgálni, ahol nagyobb a szükség. Hasonlóképpen a buzgó munkások Afrikában is elköltöztek egyik országból a másikba, hogy segítsenek tanúskodni.

Mely területekre költöztek? Olyan országokba, mint Afganisztán, Malajzia, Szenegál, és olyan szigetekre, mint Réunion és St. Lucia. Körülbelül 1000-en költöztek Írországba, ahol különböző ideig szolgáltak. Sokan mentek Izlandra, annak ellenére, hogy ott hosszú, sötét a tél, s néhányan ott maradtak, a gyülekezetek oszlopaivá váltak, és szerető segítségről gondoskodnak az újak számára. Különösen sok jót tettek Közép- és Dél-Amerikában. Több mint 1000 Tanú költözött Kolumbiába, több mint 870 Ecuadorba és több mint 110 Salvadorba.

Harold és Anne Zimmerman azok között voltak, akik elköltöztek. Ők már mint misszionárius tanítók szolgáltak Etiópiában. 1959-ben viszont, amikor véglegesítették elköltözésüket az Egyesült Államokból Kolumbiába, hogy ott vegyenek részt a Királyság-üzenet terjesztésében, négy gyermeket neveltek, akiknek életkora öt hónapostól ötéves korig terjedt. Harold előre elutazott munkát keresni. Amikor megérkezett az országba, a helyi újsághírek zavarba hozták. Egy be nem jelentett polgárháború folyt, és tömegmészárlások történtek az ország belterületén. „Valóban ide akarom hozni családomat, hogy ilyen körülmények között  éljen?” — kérdezte magától. Valamilyen bibliai irányadó példa vagy alapelv után kutatott elméjében. A megrettent kémekről szóló bibliai beszámoló jutott eszébe, akik az Ígéret földjével kapcsolatos rossz hírekkel jöttek vissza az izraelita táborba (4Móz 13:25—14:4, 11). Ez segített neki dönteni: nem akart hozzájuk hasonló lenni! Azonnal intézkedett, hogy jöjjön a családja. Egészen addig nem találta meg a szükséges világi munkát, ameddig pénzük három dollár híján mind el nem fogyott, a valóban szükséges dolgok azonban megvoltak. A munka mennyisége, melyet végeznie kellett, hogy eltartsa családját, az évek múlásával változott, de mindig arra törekedett, hogy első helyre tegye a Királyság-érdekeket. Amikor megérkeztek Kolumbiába, körülbelül 1400 Tanú volt az országban. Mily bámulatra méltó növekedést láttak azóta!

Ott szolgálni, ahol nagyobb szükség van Tanúkra, nem mindig azt igényli, hogy valaki más országba menjen. Az egyedül álló Tanúk és családok ezrei költöztek más területekre saját országukon belül. Egy család Bahia államban (Brazília) Prado városába költözött, ahol nem voltak Tanúk. A papság tiltakozása ellenére ebben a városban éltek, és ott, valamint a környező területeken munkálkodtak három évig. Megvásároltak egy elhagyatott egyházi épületet, és Királyság-teremmé alakították. Nemsokára több mint száz tevékeny Tanú volt a területen. És ez csak a kezdet volt.

Az igazságot szerető latin-amerikai személyek folyton növekvő számmal válaszoltak a Zsoltárok 148:1, 7–11-ben leírt meghívásra: „Dicsérjétek az Urat! . . . Dicsérjétek az Urat a földről . . . minden nemzet.” Valóban, 1975-re Latin-Amerika minden országában voltak Jehovát dicsérők. Az az évi beszámolóból látható, hogy 80 481 személy szolgált akkor Mexikóban 2998 megszervezett gyülekezetben. További 24 703 személy beszélt 462 gyülekezetben Jehova Királyságáról Közép-Amerikában. Dél-Amerikában pedig Jehovának 3620 gyülekezetben 206 457 nyilvános dicsérője volt.

A Csendes-óceán szigeteinek elérése

Mialatt gyors növekedés történt Dél-Amerikában, Jehova Tanúi a Csendes-óceán szigeteire is ráirányították figyelmüket. Szigetek százai találhatók itt szórványosan Ausztrália és Amerika között, melyek közül sok alig látszik ki az óceán felszíne alól. Némelyikükön csupán néhány család él, másokon tízezrek. Az 1950-es évek elején a hatalmon lévők előítélete lehetetlenné tette a Watch Tower Society számára, hogy misszionáriusokat küldjön ezen szigetek közül sokra. De az ott élő embereknek is szükségük volt arra, hogy halljanak Jehováról és Királyságáról. Ez összhangban van az Ésaiás 42:10–12-ben feljegyzett próféciával, mely ezt mondja: „Énekeljetek az Úrnak új éneket, és dicséretét a földnek határairól . . . és dicséretét hirdessék a szigetekben.” Így 1951-ben, egy Sydneyben (Ausztrália) megtartott kongresszuson, azokat az úttörőket és körzetfelvigyázókat, akiket érdekelt, hogy  részt vegyenek a Királyság-üzenet terjesztésében ezeken a szigeteken, meghívták, hogy találkozzanak Knorr testvérrel. Akkor körülbelül 30-an jelentkeztek önként, hogy vállalják a prédikálást a trópusi szigeteken.

Közöttük volt Tom és Rowena Kitto, akik nemsokára Pápuában találták magukat, ahol akkor nem volt egy Tanú sem. Port Moresbyben az európaiak között kezdték munkájukat. Hamarosan estéket töltöttek Hanuabadán, a „Nagy Faluban”, a pápuák 30-40 fős csoportjával, akik éhezték az igazságot. Tőlük a szó más falvakba is átterjedt. Rövid időn belül a keremai emberek delegációt küldtek, kérve, hogy náluk is vezessenek bibliatanulmányozást. Majd Haimáról egy főember jött, így esedezve: „Kérlek, gyertek, és tanítsátok meg népemet az igazságra!” És ezáltal az igazság terjedt.

Egy másik házaspár, John és Ellen Hubler Új-Kaledóniába ment, hogy ott alapozza meg a munkát. Amikor 1954-ben megérkeztek, csak egy hónapra érvényes turistavízumuk volt. John azonban kapott munkát, és ez segített nekik meghosszabbítani ottmaradásukat. Idővel más Tanúk is — összesen 31-en — ugyanígy odaköltöztek. Először a külső területeken végezték szolgálatukat, hogy ne keltsen túl nagy feltűnést. Később a fővárosban, Nouméában kezdtek prédikálni. Létrehoztak egy gyülekezetet. Majd 1959-ben az Actio Catholica egyik tagja fontos kormányzati tisztségbe került. A Tanúk számára többé nem hosszabbították meg a vízumokat. Hubleréknek távozniuk kellett. Az Őrtorony-kiadványokat betiltották. A Királyság jó híre azonban már megvetette lábát, és a Tanúk száma tovább növekedett.

Tahitin sok ember mutatott érdeklődést Jehova Tanúi munkája iránt, amikor a testvérek rövid látogatásokat tettek. 1957-ben azonban nem voltak ott helyi Tanúk, munkájukat betiltották, és az Őrtorony-misszionáriusoktól megtagadták a belépést. Agnes Schenck azonban, egy tahiti állampolgár, aki akkor az Egyesült Államokban élt, Jehova Tanújává lett. Amikor megtudta, hogy Tahitin szükség van Királyság-hírnökökre, ő, férje és fiuk 1958 májusában Kaliforniában hajóra szálltak. Nem sokkal ezután két másik család is csatlakozott hozzájuk, bár ők csak három hónapos  turistavízumot kaptak. A következő évben Papeetében egy gyülekezet alakult. 1960-ban pedig a kormányzat elismerte Jehova Tanúinak helyileg létrehozott egyesületét.

A Királyság-üzenet terjesztése végett két misszionárius testvérnő, útban vissza megbízatásuk felé, megállt Niue szigetén, hogy meglátogassák egyik rokonukat. Az ott töltött hónap nagyon gyümölcsöző volt; sok érdeklődést tapasztaltak. Amikor viszont a következő szigetközi hajójárat megérkezett, el kellett menniük. Nemsokára azonban Seremaia Raibe, egy Fidzsi-szigeteki ember munkaszerződést kapott a niuei Közszolgálati Hivataltól, és minden szabad idejét a prédikálásra használta. A papság nyomására viszont Raibe testvér tartózkodási engedélyét néhány hónap után visszavonták, a Törvényhozó Nemzetgyűlés pedig 1961 szeptemberében úgy határozott, hogy nem enged be több Jehova Tanúját az országba. A jó hír prédikálása azonban folytatódott. Hogyan? A helyi Tanúk, bár eléggé újak voltak, kitartottak Jehova szolgálatában. Továbbá a helyi kormányzat alkalmazottai közé már felvette William Lovinit, egy bennszülött niueit, aki Új-Zélandon élt. Miért igyekezett visszatérni Niuéba? Mert Jehova Tanúja lett, és ott akart szolgálni, ahol nagyobb a szükség. 1964-re a Tanúk száma 34-re növekedett.

David Wolfgramm, egy tongai állampolgár feleségével és nyolc gyermekével 1973-ban egy kényelmes otthonban élt Új-Zélandon. De otthagyták, és Tongára költöztek, hogy előmozdítsák a Királyság-érdekeket. Onnan Tongáról vettek részt a munka kiterjesztésében a Tonga-szigetekre, melyek közül körülbelül 30 sziget volt lakott.

Sok időt, erőfeszítést és költséget igényelt a szigetek elérése. Jehova Tanúi azonban értékesnek tekintik embertársaik életét, és egyáltalán nem takarékoskodnak az erőfeszítésekkel, hogy segítsenek nekik javukra fordítani Jehova szerető gondoskodását az ő új világában való örök életet illetően.

Egy ausztráliai család, mely eladta farmját, és az egyik csendes-óceáni szigetre költözött, így összegzi érzéseit: „Hallani ezen szigetlakókat, amint mondják, hogy megismerték Jehovát; hallani, amint gyermekeinket az ő gyermekeiknek nevezik, azért mert szeretik őket az igazságért; megfigyelni, ahogy a Királyság-érdekeket előmozdítják, az összejöveteleket nagyobb számban látogatják; hallani, amint ezek a szeretetteljes emberek ezt mondják: »Gyermekeim csak az Úrban fognak házasodni«, és mindezt azok után, hogy sok évszázados hagyományokat és keleti típusú házassági szokásokat ápoltak; látni, amint rendbe hozzák a házassági kapcsolatukat és megtisztítják a házassági köteléket . . .; látni, hogy tanulmányoznak, mialatt az útszéli jószágra vigyáznak a rizsföldön végzett kimerítő munka után; tudni, hogy a bálványimádás helytelenségéről és Jehova nevének gyönyörű voltáról beszélnek a helyi üzletben és más helyeken; hogy egy idős indiai anya azt mondja neked, testvér és testvérnő, és megkér, hogy veled mehessen, amikor az igaz Istenről beszélsz az embereknek . . . Ezekből tevődik össze a felbecsülhetetlen  jutalom azért, mert úgy döntöttünk, hogy válaszolunk a dél-csendes-óceáni szigetekről érkező meghívásra.”

A Csendes-óceán ezen szigetlakóinál azonban több ember részesült figyelemben. A Fülöp-szigetekről 1964-től kezdődően tapasztalt úttörőket jelöltek ki, hogy erősítsék azokat a buzgó misszionáriusokat, akik már tevékenykedtek Hongkongban, Indonéziában, a Koreai Köztársaságban, Laoszban, Malajziában, Tajvanon, Thaiföldön és Vietnamban.

A családi és közösségi nyomással szemben

Amikor egy személy Jehova Tanújává lesz, a családja vagy a közösség, melyben él, nem mindig úgy fogadja azt, mint ami egyszerűen személyes döntés kérdése (Máté 10:34–36; 1Pét 4:4).

Azok többsége fiatal, akik Hongkongban lettek Jehova Tanúi. Ezek a fiatalok azonban óriási nyomás alatt vannak egy olyan rendszerben, mely a magasabb iskolázottságot és a jobban fizető állásokat helyezi az előtérbe. A szülők úgy tekintik gyermekeiket, mint befektetést, mely a kényelmes életet biztosítja majd számukra kései éveikben. Így, amikor Kwun Tongban egy fiatal férfi szülei rájöttek, hogy fiuk bibliatanulmányozása, az összejöveteleken való részvétele és a szántóföldi szolgálata befolyásolja majd a fiú pénzkereső tevékenységét, ellenállásuk fokozódott. Apja egy húsvágó bárddal kergette, anyja pedig nyilvánosan leköpte őt. A szóbeli gyalázás majdnem szünet nélkül folytatódott hónapokon át. Egyszer megkérdezte szüleit: „Nem szeretetből neveltetek fel engem?” Szülei ezt válaszolták: „Nem, pénzért!” A fiatal férfi azonban továbbra is Jehova imádatát tette az első helyre; de amikor elköltözött otthonról, legjobb képessége szerint tovább támogatta szüleit anyagilag, mert tudta, hogy ez tetszik Jehovának (Máté 15:3–9; 19:19).

A szorosan összetartozó közösségekben gyakran nem csak a közvetlen családtól jön a súlyos nyomás. Fuaiupolu Pele tapasztalta ezt Nyugat-Szamoán. Az emberek elképzelhetetlennek tartották, hogy egy szamoai elutasítsa ősei szokásait és vallását, és Pele tudta, hogy ezért számadásra vonják. Keményen tanult, és nagyon komolyan imádkozott Jehovához. Amikor családi közösségének nagyfőnöke, Faleasiuba hívatta őt egy találkozóra, hat főemberrel, három szónokkal, tíz lelkipásztorral, két teológiai tanárral, a nagyfőnökkel, aki elnökölt a megbeszélésen és a család idősebb férfiaival és asszonyaival találta szembe magát. Átkozták és elítélték őt, valamint a család egy másik tagját, aki érdeklődést mutatott Jehova Tanúi iránt. A vita folytatódott; reggel négy óráig tartott. Néhány jelenlevőt ingerelt, hogy Pele a Bibliát használta, és így ordítoztak: „Tedd el a Bibliát! Hagyd azt a Bibliát!” A nagyfőnök végül halkan ezt mondta: „Te győztél, Pele.” Pele azonban így válaszolt: „Bocsásson meg uram, nem én győztem.  Amit ma éjjel hallott, az a Királyság-üzenet. Őszintén remélem, hogy megszívleli.”

Amikor erőteljes a papság ellenállása

A kereszténység misszionáriusai az 1800-as években érkeztek a Csendes-óceán szigeteire. Érkezésük sok helyen békés volt, máshol viszont katonai erő támogatta. Némely helyen „szóbeli megegyezés” alapján osztották fel maguk között a szigeteket. Voltak azonban vallásháborúk is, melyekben katolikusok és protestánsok harcoltak egymással a hatalomért. Ezek a vallási „pásztorok” — a papság — ekkor minden rendelkezésükre álló eszközt felhasználtak, hogy távol tartsák Jehova Tanúit attól, amit saját tulajdonú területüknek tekintettek. Néha nyomást gyakoroltak hivatalnokokra, hogy űzzék el a Tanúkat bizonyos szigetekről. Máskor önbíráskodóan cselekedtek.

Új-Britannia szigeten, Vunabal faluban a Sulka törzs egy csoportja lelkes érdeklődést mutatott a Biblia iránt. 1959-ben egy vasárnap, amikor John Davison bibliatanulmányozást vezetett náluk, katolikusokból álló csőcselék, melyet egy katolikus hitoktató vezetett, betódult a házba, és kiáltozással, meg bántalmazással véget vetett a tanulmányozásnak. Az esetet jelentették a kokopói rendőrségnek.

Ahelyett hogy elhagyták volna a juhokat, a Tanúk a következő héten visszatértek, hogy tovább gondoskodjanak szellemi segítségről azok számára, akik értékelést mutattak Vunabalban. A katolikus pap is ott volt, bár őt nem hívták a falubeliek, és magával hozott több száz katolikust egy másik törzsből. Miután a pap rábeszélte őket, az egyházából valók káromolták a Tanúkat, leköpdösték őket, öklüket rázva fenyegetőztek, szétszaggatták a falusiak Bibliáit, mialatt a pap ott állt összefont karral, és mosolygott. A rendőrség, mely igyekezett uralni a helyzetet, láthatóan megdöbbent. Sok falubeli is megrémült. A falubeliek közül azonban legalább egy bátornak bizonyult, és állást foglalt amellett, amiről tudta, hogy az igazság. Azóta több százan ugyanezt teszik azon a szigeten.

Nem minden vallási tanító mutatott azonban ellenséges szellemet Jehova Tanúi iránt. Shem Irofa’alu a Salamon-szigeteken őszinte felelősséget érzett azok iránt, akik mint vallási vezetőre tekintettek rá. Miután elolvasta a Watch Tower Societynek Az elveszett Paradicsomtól a visszanyert Paradicsomig című könyvét, megértette, hogy valaki hazudott neki. Ő és a hatáskörébe tartozó vallási tanítók meghallgatták a Tanúk fejtegetéseit, kérdéseket tettek fel, és kikeresték az írásszövegeket a Bibliában. Majd egyetértettek abban, hogy Jehova Tanúi akarnak lenni, így 28 falujukban folyamatosan átalakították a templomokat Királyság-termekké.

 Az igazság özönlő áradata Afrikában

Különösen az 1920-as évek korai időszakától kezdve sok erőfeszítés történt annak érdekében, hogy az embereknek Afrika minden részén lehetőségük legyen megismerni Jehovát, az igaz Istent, és hogy hasznot merítsenek az Ő szerető gondoskodásaiból. Amikor a II. világháború befejeződött, az afrikai kontinens 14 országában voltak tevékeny Tanúi Jehovának. Azonkívül az afrikai kontinens további 14 országát is elérték a Királyság-üzenettel, de 1945-ben nem volt ezekben az országokban Tanú, aki tevékenységéről jelentést adott volna le. A következő 30 év folyamán, 1975-ig, a jó hír prédikálása Afrikában további 19 országra terjedt ki. Ezen országok majdnem mindegyikében csakúgy, mint a környező szigeteken, gyülekezetek kezdtek alakulni — némely országban csak néhány, Zambiában több mint ezer, és Nigériában majdnem kétezer. Hogyan történt mindez?

A Királyság-üzenet terjedése olyan volt, mint a víz özönlő áradata. A víz többnyire folyómedrek csatornáin halad, bár néha a szomszédos területre is átfolyik, s ha akadály állja útját, a víz talál más utat, vagy addig növekszik térfogata és nyomása, amíg áttör az akadály fölött.

A Watch Tower Society általános szervezeti csatornáit használva fel, teljes idejű szolgákat jelölt ki — úttörőket, különleges úttörőket és misszionáriusokat — olyan országokba, ahol keveset vagy egyáltalán nem prédikáltak még. Ahova mentek, meghívták az embereket, hogy ’vegyék az élet vizét ingyen’ (Jel 22:17). Például 1952-ben Algériában, Afrika északi részén, négy különleges úttörő Franciaországból terjesztette ki ezt a meghívást az emberekre. Nemsokára egy ottani jósnő, aki elfogadta az igazságot, felismerte, hogy abba kell hagynia mesterségét, hogy tetsszen Jehovának. Majd elkezdett tanúskodni korábbi ügyfeleinek (5Móz 18:10–12). Az úttörők hatásosan használták „Az Isten legyen igaz” című könyvet, hogy segítsenek az őszinte egyéneknek meglátni a különbséget a Szent Biblia és a vallásos hagyomány között. A könyv oly erőteljesnek bizonyult abban, hogy megszabadítsa az embereket a hamis vallási gyakorlatoktól, hogy egy lelkész kitette a szószékre, és átkot mondott rá és mindazokra, akik terjesztették és olvasták.

1954-ben egy misszionáriust kiutasítottak a katolikus Spanyolországból, mert a papság jóváhagyása nélkül tanította a Bibliát. Így a következő évben ő és misszionárius társa Marokkóban kezdtek prédikálni. Nemsokára csatlakozott hozzájuk Jehova Tanúinak egy öttagú családja, amelyet Tunéziából telepítettek ki, onnan, ahol nagy felháborodást váltott ki, hogy egy zsidó házaspár, amely elfogadta Jézust Messiásnak, hamar kezdte megosztani új hitét másokkal. Délebbre, Ghánából úttörőket irányítottak Maliba 1962-ben. Később Algériában szolgáló francia úttörőket is megkértek, hogy segítsenek Maliban. Azok közül pedig, akik később ott lettek Tanúk, tekintélyes számban léptek be a teljes idejű szolgák soraiba. Nyolc nigériai különleges úttörő kapott megbízást 1966-ban, hogy menjen Nigerbe, egy ritkán  lakott országba, mely része a Szahara sivatagnak. Burundi akkor kapta a lehetőséget, hogy halljon a Királyság-üzenetről, amikor 1963-ban két különleges úttörőt küldtek oda Észak-Rhodesiából (ma Zambia), majd négy, Gileád-oktatásban részesült misszionárius követte őket.

Az 1950-es évek korai időszakában Etiópiában is voltak misszionáriusok. Az etiópiai kormány megkövetelte, hogy hozzanak létre általános missziós telepet, és nyújtsanak iskolai oktatást, amit meg is tettek. Ezenkívül buzgón tanították a Bibliát is, így nemsokára állandóan jöttek az emberek a misszionáriusotthonba, mindennap újak és újak, kérve, hogy valaki segítsen nekik megérteni a Bibliát. A II. világháborút követő három évtized alatt az afrikai kontinens 39 országa merített hasznot a Gileád-oktatásban részesült misszionáriusok segítségéből.

Ugyanakkor az igazság vizei átfolytak a szellemileg kiszáradt területekre is azon Jehova Tanúi által, akik világi munkájuk során kapcsolatba kerültek más emberekkel. Így 1950-ben egyiptomi Tanúk, akiknek a munkája megkövetelte, hogy Líbiába költözzenek, szabad óráikban buzgón prédikáltak. Ugyanabban az évben egy Tanú, aki gyapjúkereskedő volt, családjával együtt Egyiptomból Kartúmba (Szudán) költözött. Gyakorlattá tette, hogy mielőtt üzletet kötött ügyfeleivel, tanúskodott nekik. Az első Tanúk egyike 1951-ben mint egy kereskedelmi cég képviselője ment Szenegálba (ami akkor Francia Nyugat-Afrika része volt). Ő is értékelte azt a felelősségét, hogy Tanúja a Legfelségesebbnek. 1959-ben egy Tanú a világi munkája kapcsán Fort-Lamy (most N’Djamena) városába ment, amely a mostani Csádban van, és felhasználta a lehetőséget arra, hogy az országban terjessze a Királyság-üzenetet. A Nigerrel szomszédos országokban éltek olyan kereskedők, akik Jehova Tanúi voltak, így, mialatt a különleges úttörők szorgalmasan tevékenykedtek Nigerben 1966-tól, ezek a kereskedők is prédikáltak a Nigerből valóknak, akikkel üzleti kapcsolatban álltak. Két Tanú pedig, akiknek férje 1966-ban Mauritániába ment dolgozni, megragadta a lehetőséget, hogy tanúskodjon azon a területen.

Azok, akiket felfrissített „az élet vize”, megosztották másokkal is. Például 1947-ben egy ember, aki részt vett néhány összejövetelen, de ő maga nem volt Jehova Tanúja, Kamerunból Ubangi-Shariba (most Közép-afrikai Köztársaság) költözött. Hallott egy banguibeli emberről,  aki élénken érdeklődött a Biblia iránt. Kedvesen intézkedett, hogy a Watch Tower Society svájci hivatala küldjön ennek az embernek egy könyvet. Etienne Nkounkou, a címzett, felettébb örvendett a könyvben levő egészséges szellemi tápláléknak, és minden héten olvasott belőle egy csoportnak, amely érdeklődött. Felvették a kapcsolatot a Társulat főhivatalával. Amint az ismeretük növekedett, ez a tanulmányozó csoport prédikáló csoporttá is lett. Bár a papság nyomása oda vezetett, hogy a kormány betiltotta az Őrtorony-irodalmat, ezek az új Tanúk tovább prédikáltak csak a Bibliával. Az emberek abban az országban szeretik hallani a bibliai előadásokat, így amikor 1957-ben feloldották a Társulat néhány kiadványa ellen hozott betiltást, az ott élő Tanúk száma már meghaladta az 500-at.

Amikor akadályok merültek fel

Amikor akadályok hátráltatták az életadó víz áramlását, az hamarosan valamilyen más módon jutott tovább. Ayité Sessi, egy úttörő Dahomeyből (most Benin), Francia Togóban (most Togo) csak rövid ideig prédikált 1949-ben, amikor a kormány távozásra kényszerítette. A következő évben azonban Akakpo Agbetor, egy volt ökölvívó, aki eredetileg Togóból származik, öccsével együtt visszatért hazájába. Mivel ez neki szülőföldje volt, elég szabadon tudott tanúskodni, s még összejöveteleket is tarthatott. Bár azokat az úttörőket, akik körülbelül 1950-ben kapták megbízatásukat Fernando Póo-ba (most Egyenlítői-Guinea része), vallási türelmetlenség  miatt rövid idő után kitelepítették, más Tanúknak viszont később sikerült olyan munkaszerződéseket kötniük, melyek lehetővé tették számukra, hogy azon a területen éljenek. S Jézus parancsával összhangban ők természetesen prédikáltak (Márk 13:10).

Emmanuel Mamát, egy Ghánából származó körzetfelvigyázót, 1959-ben néhány hétre Felső-Voltába (most Burkina Faso) küldték, ahol Ouagadougouban, a fővárosban sokat tudott tanúskodni. Az országban viszont nem éltek Tanúk. Négy évvel később hét Tanú, eredetileg Togóból, Dahomeyből (most Benin) és Kongóból Ouagadougouba költözött, ahol munkát kerestek, hogy azon a területen szolgálhassanak. Néhány hónappal később Ghánából csatlakozott hozzájuk több különleges úttörő. 1964-ben, amikor a Tanúk még nem voltak ott egy évet, a papság hivatalnokokra gyakorolt nyomása következtében letartóztatták, 13 napig fogva tartották, majd kiutasították őket az országból. Érdemes volt erőfeszítéseket tenniük? Emmanuel Johnson, az ország egyik lakója megtudta, hol található a bibliai igazság. Levelezés útján tovább tanulmányozott Jehova Tanúival, és 1969-ben megkeresztelkedett. Igen, a Királyság-munka egy újabb országban vetette meg lábát.

Amikor vízumot kértek a Gileád-oktatásban részesült misszionáriusok számára, mely lehetővé tette volna, hogy Elefántcsontparton szolgáljanak, a francia hivatalnokok visszautasították a vízum megadását. Így 1950-ben Alfred Shootert az Aranypartról (most Ghána) Elefántcsontpart fővárosába küldték mint úttörőt. Miután letelepedett, felesége csatlakozott hozzá, s néhány hónappal később egy misszionárius házaspár, Gabriel és Florence Paterson érkezett oda. De nehézségek álltak elő. Egy nap irodalmukat elvették, mert a kormány nem engedélyezte azokat, a testvéreket pedig megbírságolták. Később azonban megtalálták könyveiket a piacon, így visszavásárolták, és megfelelően használták fel azokat.

Közben ezek a testvérek számos kormányhivatalt látogattak meg, azon igyekezve, hogy állandó vízumot kapjanak. Houphouët-Boigny úr, aki később Elefántcsontpart elnöke lett, felajánlotta segítségét. „Az igazságot — jegyezte meg — semmi sem korlátozza. Olyan az, mint egy hatalmas folyó; vess neki gátat, és át fogja szakítani.” Amikor egy katolikus pap és egy metodista lelkész megpróbált akadékoskodni, az egyik kormánymegbízott, Ouezzin Coulibaly ezt mondta: „Ennek az országnak a népét képviselem. Mi vagyunk a nép, és mi szeretjük Jehova Tanúit, és azt akarjuk, hogy itt maradjanak ebben az országban.”

Tanítványok, akik valóban megértik az igazságot

Amikor Jézus kiadta a parancsot, hogy „tegyetek tanítványokká minden népeket”, azt is meghagyta, hogy akik tanítványokká válnak — akik hisznek Krisztus tanításaiban és alkalmazzák azokat — meg kell, hogy keresztelkedjenek (Máté 28:19, 20). Ezzel összhangban az új tanítványok megkeresztelésére  alkalom adódik Jehova Tanúi rendszeresen megtartott kongresszusain. Azok száma, akiket egy-egy alkalommal megkeresztelnek, viszonylag kevés. 1970-ben viszont egy kongresszuson Nigériában 3775 új Tanút merítettek be. A cél azonban nem a nagy szám.

Amikor 1956-ban világossá vált, hogy az Aranyparton néhány megkeresztelt személy nem megfelelő alapra építette fel hitét, egy elrendezést hoztak létre a keresztelkedésre jelöltek megvizsgálása céljából. Felelősséggel ruházták fel az Aranypart helyi gyülekezeteinek felvigyázóit, hogy személyesen vizsgáljanak meg minden bemerítésre jelöltet, hogy biztosak legyenek, van-e szilárd bibliai igazságokon alapuló ismeretük, összhangban élnek-e a bibliai irányadó mértékekkel, és hogy világosan megértették-e azokat a kötelezettségeket, melyek egy önátadott, megkeresztelt Jehova Tanújára vonatkoznak. Idővel hasonló eljárást vezettek be világszerte. A keresztelkedésre jelöltek számára az alapvető bibliai tanítások áttekintéséhez használatos részletes vázlatról gondoskodtak 1967-ben a „Your Word Is a Lamp to My Foot” („A te Igéd lábam lámpása”) című könyvben. Évek tapasztalatai után a vázlatnak egy tovább tökéletesített kiadása jelent meg 1983-ban a Szervezetten a szolgálatunk elvégzésére című könyvben.

Ilyen elrendezéssel vajon figyelembe vették azon emberek szükségleteit, akiknek kevés vagy semmilyen előírt iskolai végzettségük sem volt?

Megküzdeni az analfabétizmus nehézségeivel

Az Egyesült Nemzetek Nevelésügyi, Tudományos és Kulturális Szervezetének 1957-ben kiadott becslése szerint a világ 15 éves vagy annál idősebb lakóinak hozzávetőlegesen a 44 százaléka nem tudott olvasni és írni. A beszámoló elmondta, hogy 42 afrikai, 2 amerikai, 28 ázsiai és 4 óceániai országban a felnőtt lakosság 75 százaléka analfabéta volt. Ennek ellenére nekik is szükségük volt arra, hogy lehetőséget kapjanak Isten törvényének megtanulására, és így felkészülhessenek arra, hogy Királysága alattvalói legyenek.  Sokan, akik nem tudtak olvasni, éles elmével rendelkeztek, és vissza tudtak emlékezni sok hallott dologra, de még mindig nem tudták maguk olvasni Isten értékes Szavát, és nem tudták használni a nyomtatott bibliatanulmányozási segédeszközöket.

Egyes Tanúk éveken keresztül személyes segítséget nyújtottak azoknak az embereknek, akik meg akartak tanulni olvasni. Jehova Tanúi azonban már 1949-ben és 1950-ben írni-olvasni tanuló osztályokat indítottak sok afrikai országban és ott minden gyülekezetben. Az órákat általában a Királyság-termekben tartották, és némely helyen az egész falut meghívták, hogy merítsen hasznot a programból.

Ahol a kormány támogatta pénzügyileg az írni-olvasni tanulás programját, ott Jehova Tanúi boldogan együttműködtek. Sok területen azonban a Tanúknak a saját maguk által készített tankönyveket kellett használniuk. A Jehova Tanúi által vezetett ilyen osztályok több tízezer személynek, közöttük asszonyok és idős emberek ezreinek segítettek megtanulni írni és olvasni. Annak eredményeként, ahogy a tanfolyamot tervezték, az emberek nem csupán írni és olvasni tanultak meg, hanem ugyanakkor megismerték Isten Szent Szavának alapvető igazságait is. Ez segített kiképezni őket, hogy vegyenek részt a tanítványképző munkában, melyet Jézus parancsolt meg. Az a vágy, hogy hatékonyan tegyék ezt, sok embert arra indított, hogy komoly erőfeszítéseket tegyen az olvasás megtanulásában.

Amikor a nyugat-afrikai Dahomeyben (most Benin) egy új Tanút azért utasított el egy házigazda, mert a Tanú nem tudott olvasni, a Tanú elhatározta, hogy megoldja ezt a problémát. Azonkívül, hogy részt vett az írni-olvasni tanuló iskolán, személyesen is szorgalmas erőfeszítéseket tett. Hat héttel később felkereste ugyanazt a házigazdát. A férfi annyira meglepődött, amint hallotta, hogy ez az ember, aki nem sokkal azelőtt még analfabéta volt, Isten Szavából olvas neki, hogy az iránt is érdeklődést mutatott, amit a Tanú tanított. Néhányan, akik ilyen írni-olvasni tanuló osztályokban kaptak oktatást, idővel még utazófelvigyázókká is lettek, és sok gyülekezetet tanítottak. Ez volt a helyzet Ezekiel Ovbiagele esetében is Nigériában.

Oktatás mozgóképes és diafilmes bemutatók által

Hogy segítsenek a Biblia iránt érdeklődő egyéneknek értékelni Jehova látható szervezetének nagyságát, 1954-ben kiadtak egy mozgóképes filmet. Ez a film, melynek címe: Az új világ társadalma tevékenység közben, segített egyes közösségek Tanúkkal szembeni előítéletének lerombolásában is.

A mai Zambiában gyakran volt szükség hordozható generátorra, hogy a filmet bemutassák. Két fa között kifeszített fehér vászon szolgált vetítővászonként. Barotse tartományban az uralkodó királyi családja tagjaival együtt nézte meg a filmet, és azt akarta, hogy a nyilvánosságnak is levetítsék. Ennek eredményeként a következő este 2500 személy látta a filmet. A résztvevők teljes száma, akiknek Zambiában a több mint 17 év  folyamán bemutatták a filmet, meghaladta az egymilliót. A résztvevőknek nagyon tetszett, amit láttak. A szomszédos Tanganyikából (most Tanzánia egy része) azt jelentették, hogy a film bemutatása után a légteret a tömeg kiáltása töltötte be, ezt mondván: „Ndaka, ndaka” (Köszönjük, köszönjük).

Az új világ társadalma tevékenység közben című mozgóképes filmet más filmek követték: Az új világ társadalmának boldogsága, „Az örökkévaló jó hír” — hirdesd a világ körül, Isten nem hazudhat és Örökség címmel. Voltak továbbá magyarázatokkal ellátott diafilmes bemutatók is a következő témákról: a Biblia gyakorlatiassága napjainkban, a kereszténység tantételeinek és gyakorlatainak pogány gyökerei, a világ állapotának jelentősége a bibliai próféciák fényében. Továbbá diafilmen bemutatták Jehova Tanúit mint szervezetet, bemutattak egy látogatást a világközpontjukban, izgalmas kongresszusokról láthattak képeket olyan országokból, ahol korábban betiltás alatt voltak, és áttekintést adtak történetük modern napjairól is. Mindezek segítettek az embereknek megérteni, hogy Jehovának valóban van egy népe a földön, és hogy a Biblia az Ő ihletett Szava.

A valódi juhok azonosítása

Bizonyos országokban olyan emberek, akik rendelkeztek néhány Őrtorony-kiadvánnyal, már Jehova Tanúinak mondták magukat vagy az Őrtorony nevet használták. De megváltoztatták-e hitnézeteiket és életmódjukat, hogy megfeleljenek a bibliai irányadó mértékeknek? Amikor megkapták a szükséges oktatást, valóban olyan juhszerű egyéneknek bizonyultak, akik hallgatnak a Mester, Jézus Krisztus hangjára? (Ján 10:4, 5).

A Watch Tower Society dél-afrikai fiókhivatala 1954-ben megdöbbentő levelet kapott az afrikaiak egy csoportjától Baía dos Tigresből, az Angola déli részén levő büntetőtáborból. A levélíró, João Mancoca ezt mondja: „Jehova Tanúinak csoportja Angolában 1000 főből áll. Vezetőjük Simão Gonçalves Toco.” Ki volt Toco? Követői valóban Jehova Tanúi voltak?

Intézkedés történt, hogy John Cooke, egy misszionárius, aki beszélt portugál nyelven, Angolába látogasson. Miután hosszasan elbeszélgetett egy gyarmatügyi hivatalnokkal, Cooke testvérnek megengedték, hogy meglátogassa Mancocát. Cooke testvér megtudta, hogy az 1940-es években, amikor  Toco egy baptista misszióval volt kapcsolatban Belga Kongóban (most Zaire), hozzájutott néhány Őrtorony-irodalomhoz, és amit azokból megismert, megosztotta szűkebb társaságával. Később azonban spiritiszták gyakoroltak befolyást a csoportra, és Toco idővel teljesen elhagyta az Őrtorony-irodalom és a Biblia használatát. Ehelyett inkább spiritiszta médiumok által keresett irányítást. Követőit a kormány visszatelepítette Angolába, akik aztán szétszéledtek az ország különböző részeire.

Bár Mancoca egyike volt azoknak, akik kapcsolatban álltak Tocóval, mégis megpróbálta meggyőzni a többieket, hogy hagyják abba a spiritizmus gyakorlását, és ragaszkodjanak a Bibliához. Toco követői közül néhánynak ez nem tetszett, és hamis vádak alapján feljelentették Mancocát a portugál hatóságoknál. Ennek következtében Mancocát és azokat, akik osztoztak nézetével, büntetőtáborba vitték. Innen lépett érintkezésbe a Watch Tower Societyvel, és kapott több bibliai irodalmat. Alázatos, szellemi gondolkodású volt, és nagyon ügyelt arra, hogy szorosan együttműködjön azzal a szervezettel, amely által megismerte az igazságot. Miután Cooke testvér több órán át bibliai igazságokról beszélt ennek a csoportnak, elméjében nem volt kétség azt illetően, hogy João Mancoca valóban az Úr juhainak egyike. Mancoca testvér ezt most már sok éve bizonyítja a legnehezebb körülmények között.

Megkérdezték Tocót és néhány követőjét is. De közülük csak kevesen adták bizonyítékát annak, hogy Krisztus követőinek juhszerű tulajdonságaival rendelkeznének. Így Angolában akkor nem 1000, hanem csak körülbelül 25 Tanúja volt Jehovának.

Időközben Belga Kongóban (most Zaire) is zavar támadt az azonosságukat illetően. Volt ott egy Kitawala néven ismert valláspolitikai mozgalom, mely időnként szintén használta az Őrtorony nevet. Tagjai némelyikének otthonában Jehova Tanúi kiadványai voltak találhatók, melyeket postán kaptak. A Kitawala mozgalom hitelvei és gyakorlatai azonban (melyek magukban foglaltak rasszizmust, tekintélyrombolást — azért, hogy politikai és társadalmi változást hozzanak létre — és durva szexuális erkölcstelenséget az imádat nevében) semmiképpen sem Jehova Tanúi hitelveit és szokásait képviselték. Bizonyos kiadott beszámolók célja mégis az volt, hogy a Jehova Tanúit képviselő Watch Tower Societyt összefüggésbe hozzák a Kitawala mozgalommal.

Jehova Tanúi ismételt erőfeszítéseit, hogy képesített felelős személyeket küldjenek az országba, a belga hivatalnokok elutasították. A katolikus és protestáns csoportok nagyon örvendtek ennek. Különösen 1949-től kezdve  kegyetlen elnyomó intézkedéseket hoztak azok ellen, akik Belga Kongóban az Őrtorony-irodalom segítségével igyekeztek tanulmányozni a Bibliát. De úgy történt, amint a hűséges Tanúk egyike mondta: „Olyanok vagyunk, mint egy gabonás zsák. Bárhova helyeznek minket, a Szó egyenként kiszóródik, amíg megérkezik az eső, és mindenhol növekedni látnak majd minket.” S így is történt, hogy a nehéz körülmények ellenére 1949-től 1960-ig Jehova Tanúinak a száma, akik jelentést adtak le tevékenységükről, 48-ról 1528-ra növekedett.

A hivatalnokok fokozatosan kezdték megérteni, hogy Jehova Tanúi nagyon is különböznek a Kitawalától. Amikor a Tanúknak adtak némi szabadságot az összejövetelre, a kormány megfigyelői gyakran tettek említést jó magatartásukról és rendezettségükről. Amikor politikai függetlenséget követelő erőszakos tüntetések voltak, az emberek tudták, hogy Jehova Tanúi nem voltak közöttük. 1961-ben egy képesített felelős Tanú, ifj. Ernest Heuse Belgiumból végül beléphetett az országba. Sok szorgalmas erőfeszítéssel fokozatosan segíteni tudott a testvéreknek, hogy gyülekezeteiket és személyes életüket jobban összhangba hozzák Isten Szavával. Sok volt a tanulni való, és ez nagy türelmet igényelt.

Gondolva, hogy javítják majd pozíciójukat, a Kitawala néhány területről hosszú listákat küldött az embereiről, akik azt akarták, hogy Jehova Tanúiként ismerjék el őket. Heuse testvér bölcsen képesített testvéreket küldött ezekre a területekre, hogy tudják meg, miféle emberek ezek. Ahelyett hogy nagy csoportokat fogadtak volna be, személyes biliatanulmányozásokat vezettek az egyéneknél.

Idővel a valódi juhok, akik tényleg Jézus Krisztusra tekintettek mint Pásztorukra, felismerhetővé váltak. És sokan voltak ilyenek. Ezek aztán másokat tanítottak. Évek múltán rengeteg külföldről érkező Őrtorony-misszionárius jött ide, hogy együtt munkálkodjon velük, és segítsen nekik pontosabb ismeretet nyerni Isten Szavából, valamint hogy gondoskodjon számukra a szükséges oktatásról. 1975-re Zaire-ban 17 477 Jehova Tanúja volt 526 megszervezett gyülekezetben, akik szorgalmasan prédikálták és tanították másoknak Isten Szavát.

A fétis hatalmának megtörése

Nigériától nyugatra fekszik Benin (korábban Dahomey néven ismert ország), melynek népessége 60 etnikai csoportra oszlik, akik mintegy 50  nyelvet és nyelvjárást beszélnek. Amint Afrika sok részén, itt is az animizmus a hagyományos vallás, és ez az ősök imádatával párosul. Ilyen vallási környezet árnyékolja be babonával és félelemmel az emberek életét. Sok, magát kereszténynek valló egyén is gyakorolja az animizmust.

Az 1920-as évek végétől az 1940-es évekig a Nigériában élő Jehova Tanúi a bibliai igazság sok magvát szórták el Dahomeyben bibliai irodalom terjesztését célzó alkalmi látogatások során. Azon magok közül soknak csupán egy kevés vízre volt szüksége, hogy gyümölcsözővé váljon. Erről történt gondoskodás 1948-ban, amikor Nouru Akintoundé, egy Nigériában lakó dahomeyi születésű férfi visszatért Dahomeybe, hogy úttörőmunkát végezzen. Négy hónapon belül 300 ember reagált gyorsan az igazságra, és vett részt vele együtt a szántóföldi szolgálatban. Ez a reagálás felülmúlt minden elképzelhető várakozást.

Ez a tevékenység hamarosan felháborodást váltott ki nemcsak a kereszténység papsága, de az animisták körében is. Amikor a fetisizmus Porto Novó-i rendházának titkárnője érdeklődést mutatott az igazság iránt, a fétisfőnök kihirdette, hogy a titkárnő hét napon belül meg fog halni. A rendháznak ez a korábbi titkárnője azonban szilárdan kijelentette: „Ha a fétis alkotta Jehovát, akkor meghalok, de ha Jehova a legfőbb Isten, akkor legyőzi a fétist.” (Vö. 5Mózes 4:35; János 17:3.) Hogy megvalósítsa jóslatának valóra válását, a hatodik nap estéjén a fétisfőnök mindenféle varázslásokat hajtott végre és kihirdette, hogy a rendház volt titkárnője meghalt. Nagy volt azonban a döbbenet másnap a fétisimádók között, amikor a titkárnő meglehetősen elevenen jött ki a cotonoui piacra. Később a testvérek egyike bérelt egy autót és végigvitte a titkárnőt Porto Novón, hogy mindenki maga láthassa, hogy a titkárnő él. Ezt követően sok fétisimádó szilárdan állást foglalt az igazság mellett. (Vö. Jeremiás 10:5.)

Nemsokára az erőteljes vallási nyomás következtében az Őrtorony-kiadványokat betiltották Dahomeyben. A Tanúk azonban Jehova Istennek engedelmeskedve tovább prédikáltak, s gyakran csak a Bibliával. Néha úgy végezték a házról házra történő munkát, mint mindenféle áruval „kereskedők”. Ha a beszélgetés jól ment, a Bibliára irányították a figyelmet, és ruhájuk hatalmas belső zsebéből még értékes bibliai irodalmat is elő tudtak teremteni.

Amikor a rendőrség sok nehézséget okozott nekik a városokban, akkor vidéki területeken prédikáltak. (Vö. Máté 10:23.) Amikor börtönbe vetették őket, ott prédikáltak. Az abomeyi börtönben levő Tanúk 1955-ben legkevesebb 18 érdeklődőt találtak a rabok és a börtönhivatalnokok között.

Csupán egy évtizeden belül, miután a dahomeyi úttörő testvér hazatért szülőföldjére prédikálni, 1426-an vettek részt a szolgálatban — annak ellenére, hogy munkájuk kormánybetiltás alatt volt!

 Több munkás vesz részt az aratásban

Nyilvánvaló volt, hogy Afrika-szerte sok ember éhezte az igazságot. Sok volt az aratnivaló, de kevés volt a munkás. Ezért bátorította a testvéreket, amint látták, hogy az aratás Ura, Jehova Isten válaszolt a szellemi begyűjtést segítő több munkásért mondott imáikra (Máté 9:37, 38).

Kenyában az 1930-as évek során sok irodalmat helyeztek el az utazó úttörők, de alig követték nyomon az érdeklődést. 1949-ben viszont Mary Whittington három fiatal gyermekével Nagy-Britanniából kivándorolt, hogy férjével együtt Nairobiban éljen, aki ott kapott állást. Whittington testvérnő alig egy éve keresztelkedett meg, de már úttörőszellemmel rendelkezett. Bár nem ismert más Tanúkat Kenyában, elindult, hogy segítsen másoknak megismerni az igazságot ezen a nagy területen. Az akadályok ellenére nem hátrált meg. Más Tanúk is jöttek — Ausztráliából, Dél-Afrikából, az Egyesült Államokból, Kanadából, Nagy-Britanniából, Svédországból és Zambiából —, akik egyéni alapon intézték el, hogy odaköltöznek, és megosztják az emberekkel a Királyság-reménységet.

Azonkívül misszionárius házaspárokat küldtek oda, hogy segítsenek az aratásban. A férfiak először kénytelenek voltak világi munkát végezni azért, hogy az országban maradhassanak, s így korlátozva volt a szolgálatra rendelkezésre álló idejük. A feleségek azonban szabadon szolgáltak úttörőkként. Idővel száznál is több Gileád-oktatásban részesült misszionárius érkezett Kenyába. Amikor közeledett az ország függetlenné válásának az ideje, ami a brit gyarmati uralom által kierőszakolt faji megkülönböztetés végét jelentette, az európai Tanúk megtanulták a szuahéli nyelvet, és gyorsan kiszélesítették tevékenységüket, hogy elérjék az afrikai bennszülötteket. A Tanúk száma a világméretű szántóföld ezen részén gyorsan növekedett.

Botswana is kapott segítséget a szellemi aratáshoz 1972-ben, amikor nagyobb városaiba Tanúk költöztek Dél-Afrikából, Kenyából és Nagy-Britanniából. Három évvel később Gileád-oktatásban részesült misszionáriusok is érkeztek oda. A népesség nagy része azonban szétszórtan levő vidéki falvakban él. Azért, hogy elérjék őket, a Tanúk Dél-Afrikából átutaztak a Kalahári néven ismert sivatagi területen. Elszigetelt közösségekben tanúskodtak a falu főembereinek, tanítóinak és a gyakran értékeléssel figyelő 10 vagy 20 fős csoportoknak. Egy idős férfi ezt mondta: „Ezt az egész utat  azért tették meg, hogy beszéljenek nekünk erről? Kedves önöktől. Nagyon kedves.”

„Bibliás Brown” hatásos bibliai előadásokat tartott Libériában az 1920-as évek során, de az ellenállás is nagyfokú volt ott. A szellemi aratómunka nem igazán haladt előre, amíg meg nem érkeztek a Gileád-oktatásban részesült misszionáriusok. Harry Behannan volt az első, aki 1946-ban érkezett. Majd az ezt követő években még sokan vették ki részüket a munkából. Bennszülött libériaiak fokozatosan csatlakoztak hozzájuk a munkában, és 1975-re a Jehovát dicsőítők száma meghaladta az ezret.

Nigériában „Bibliás Brown” még többet prédikált. Ez olyan ország volt, mely számos királyságra, városállamra tagolódott és többféle társadalmi rendszer osztotta meg, és ahol az emberek több mint 250 nyelvet és nyelvjárást beszéltek. A vallás további megosztó tényező volt. Kevés tapintattal, de erőteljes Írás szerinti érvekkel a korai Tanúk leleplezték a papságot és hamis tanításaikat. Amikor a II. világháború alatt irodalmukat betiltották, a testvérek csak a Bibliával prédikáltak. Az igazságot szerető emberek értékeléssel reagáltak. Otthagyták az egyházakat, felhagytak a poligámiával, és elhagyták fétiseiket is, melyeket az egyházak megtűrtek. Nigériában 1950-ben 8370 Jehova Tanúja vett részt a Királyság-üzenet terjesztésében. 1970-re ez a szám több mint a tízszeresére nőtt.

Dél-Rhodésiában (most Zimbabweként ismert) állandó törvény szabta akadályokat kellett leküzdeniük abból a célból, hogy szellemi segítségről gondoskodjanak az érdeklődők számára. Az 1920-as évek közepe táján kezdtek foglalkozni azzal, hogy törvényes elismerést kapjanak. 1932-ben a Dél-Afrikából való úttörőket kiutasították az országból, és önhatalmúlag azt mondták nekik, hogy nem fellebbezhetnek. Ők viszont fellebbeztek. Azokat a vádakat, hogy az Őrtorony-irodalom lázító, bíróságokon kellett rendezniük. Az 1940-es évek korai szakaszában testvéreket börtönbe zártak, mert Bibliát magyarázó kiadványokat terjesztettek. Zimbabwéban 1966-ig Jehova Tanúinak mint vallásos szervezetnek nem adták meg a teljes törvényes elismerést. A szellemi aratómunkát több mint 40 éven át komoly nehézségek közepette végezték, de ezen idő alatt bátor munkások több mint 11 000 személynek segítettek Jehova Isten szolgáivá válni.

Tanúskodás helytartóknak és királyoknak

Jézus tudta, hogy tanítványai ellenállásba ütköznek majd szolgálatuk során. Azt mondta nekik, hogy „törvényszékekre”, sőt „helytartók és királyok” elé viszik őket azért, hogy legyenek „bizonyságul ő magoknak és a pogányoknak” (Máté 10:17, 18). Jehova Tanúi pont azt tapasztalták, amit Jézus megjövendölt, és azzal összhangban, amit mondott, azon igyekeztek, hogy felhasználják a lehetőséget a tanúskodásra.

Néhány hivatalnok engedte, hogy a félelem visszatartsa őt attól, hogy jót tegyen Krisztus követőivel (Ján 12:42, 43). Llewelyn Phillips látta ennek  bizonyítékát 1948-ban, amikor magánbeszélgetést kért számos kormányhivatalnoktól Belga Kongóban azon célból, hogy könnyítsen az ott üldözés alatt álló Tanúk helyzetén. Elmagyarázta ezeknek az embereknek Jehova Tanúi hitnézeteit és tevékenységét. Beszélgetés közben a főkormányzó töprengve megkérdezte: „S ha én segítek önnek, mi történik velem?” Tudta, hogy a római katolikus egyház nagy befolyást gyakorol az országban.

A szvázi nemzet uralkodója, II. Sobhuza király azonban nem sokat törődött a papság véleményével. Gyakran beszélt Jehova Tanúival, kedvesen bánt velük, és volt tőlük sok irodalma is. Szokása volt minden év „nagypéntekén” meghívni afrikai papokat királyi králjába. Megengedte nekik, hogy beszédet mondjanak, de Jehova Tanúinak egyikét is meg szokta hívni, hogy beszéljen. 1956-ban a Tanú a lélek halhatatlanságának tantételéről és a vallási vezetők tiszteletbeli címeiről beszélt. Amikor befejezte beszédét, az uralkodó megkérdezte a papokat: „Amit Jehova Tanúi itt mondtak, igaz vagy hamis? Ha hamis, mondjátok meg, miért.” A papok nem tudták megcáfolni. Egy alkalommal az uralkodó nevetésben tört ki a döbbenet láttán, amit egy Tanú szavai váltottak ki a papokból.

A rendőrséget gyakran vezényelték ki azért, hogy számon kérjék a Tanúktól, amit tettek. Tanúk a tangeri (Marokkó) gyülekezetből rendszeres utazásokat tettek Ceutába, a spanyol igazgatás alatt álló, de a marokkói parton levő tengeri kikötőbe. Egy alkalommal, 1967-ben a rendőrök megállították a Tanúkat, akiket két órán keresztül kérdezgettek, mialatt ők kitűnően tanúskodtak. Két rendőrfelügyelő egyszer megkérdezte a Tanúkat, hogy hisznek-e „Szűz Máriában”. Amikor azt mondták nekik, hogy az evangéliumi beszámolók szerint Máriának, miután szűzen megszülte Jézust, voltak más gyermekei is, és hogy ezek Jézus féltestvérei voltak, a tiszteknek elállt a lélegzetük a meglepetéstől, és azt mondták, hogy ez egyáltalán nem található meg a Bibliában. Amikor megmutatták nekik a János 7:3–5. versét, az egyik tiszt hosszasan nézte szó nélkül, mire a másik ezt mondta: „Add ide azt a Bibliát, majd én megmagyarázom ezt a szöveget!” Az első tiszt így válaszolt: „Ne fáradj. Ez a szöveg nagyon is világos.” Sok más kérdést tettek fel és kaptak rá választ fesztelen légkörben. A hatóságok ezután szinte alig zavarták a Tanúkat, amikor a területen prédikáltak.

 A kormányban a magas rangú férfiak jól megismerték Jehova Tanúit és szolgálatukat. Közülük néhányan elismerik, hogy a Tanúk által végzett munka valóban az emberek javára válik. 1959 vége felé, amikor előkészületeket tettek Nigéria függetlenségének kivívására, a főkormányzó, dr. Nnamdi Azikiwe azt kérte, hogy W. R. Brown Jehova Tanúi képviseletében legyen jelen. Ezt mondta minisztertanácsának: „Ha minden vallásfelekezet olyan lenne, mint Jehova Tanúi, nem lennének nálunk gyilkosságok, betörések, bűnözés, rabok és atombombák. Az ajtók nem lennének éjjel-nappal zárva.”

Afrikában valóban nagyszerű szellemi termést gyűjtöttek be. 1975-ben az afrikai kontinens 44 országában 312 754 Tanú prédikálta a jó hírt. Ezen országok közül kilencben kevesebb mint 50-en voltak, akik állást foglaltak a bibliai igazság mellett, és kivették részüket az evangelizálómunkából. A Tanúk azonban mindenki életét értékesnek tekintik. Ezen országok közül 19-ben ezrek vettek részt Jehova Tanúiként a házról házra történő szolgálatban. Néhány területen drámai növekedésről számoltak be. Angolában például 1970-től 1975-ig a Tanúk száma 355-ről 3055-re növekedett. Nigériában 1975-ben 112 164 Jehova Tanúja volt. Ezek nem olyan emberek voltak, akik csupán örömmel olvasták az Őrtorony-irodalmat, sem olyanok, akik alkalmanként vettek részt a Királyság-teremben megtartott összejöveteleken. Ők mindannyian Isten Királyságának tevékeny hirdetői voltak.

Kelet megtermi Jehova dicsérőit

Amint az sok más helyen igaz volt, Jehova Tanúinak tevékenysége a Fülöp-szigeteken is gyorsan terjedt a II. világháború után. Amikor Joseph Dos Santos 1945. március 13-án kiszabadult a börtönből, amint lehetővé vált, kapcsolatba lépett a Watch Tower Society New York-i hivatalával. Szeretett volna megszerezni minden bibliatanulmányozási anyagot és szervezeti irányelvet, melyeket a testvérek a Fülöp-szigeteken nem kaptak meg a háború  alatt. Majd személyesen meglátogatta a gyülekezeteket, hogy egyesítse és erősítse azokat. Ugyanabban az évben egy országos kongresszust tartottak Lingayenben (Pangasinan), ahol irányelvek hangzottak el arra vonatkozóan, hogyan tanítsák az igazságot éhező embereket házi bibliatanulmányozások által. A következő években közös erőfeszítéseket tettek, hogy még több anyagot fordítsanak le és adjanak ki a helyi nyelveken — tagalog, iloko és szebuan nyelven. Az alapot lefektették a növekedéshez, és az gyorsan be is következett.

A háborút követő egy évtizeden belül Fülöp-szigeteken a Tanúk száma körülbelül 2000-ről több mint 24 000-re nőtt. A következő 20 évben a Jehovát imádók száma ott jóval meghaladta a 78 000-et.

Kelet országai közül az elsők közé tartozik Kína, ahova Gileád-oktatásban részesült misszionáriusokat küldtek. Harold King és Stanley Jones 1947-ben érkeztek Sanghajba; Lew Ti Himm pedig 1949-ben. Három német úttörő fogadta őket, akik 1939-ben kezdték el ott a munkát. Kína olyan ország volt, ahol az emberek nagyobb része buddhista, és nem könnyen  bocsátkoztak bibliai beszélgetésbe. Otthonaikban szentélyek és oltárok voltak. Ajtók fölött elhelyezett tükrökkel próbálták elriasztani a gonosz szellemeket. „Jó szerencsét!” kívánó piros cédulák és buddhista istenek félelmetes képei díszítették kapuikat. De azok a nagy változás időszakai voltak Kínában. A kommunista uralom alatt mindenkitől megkövetelték, hogy tanulmányozza „Mao Ce-tung gondolatait”. A világi munka után hosszadalmas ülésszakokon vettek részt, melyeken a kommunizmust fejtegették. Mindezek közepette testvéreink továbbra is buzgón prédikálták Isten Királyságának jó hírét.

Sokan azok közül, akik készek voltak Jehova Tanúival tanulmányozni, korábban már a kereszténység egyházain keresztül hallottak valamit a Bibliáról. Így volt ez Nancy Yuen, templomi munkás és háziasszony esetében is, aki hálás volt azért, amit a Tanúk mutattak neki a Bibliából. Nemsokára buzgón részt vett a házankénti munkában, és maga is bibliatanulmányozásokat vezetett. Másoknak, akiknek prédikáltak, jellegzetesen kínai és buddhista hátterük volt, és semmi előzetes ismeretük nem volt a Bibliából. 1956-ban a hírnökök elérték az 57-es csúcsszámot. Még ugyanabban az évben viszont, miután hatszor letartóztatták a prédikálásért, Nancy Yuent börtönbe zárták. Másokat is letartóztattak, vagy az ország elhagyására kényszerítettek. Stanley Jonest és Harold Kinget 1958. október 14-én letartóztatták. Mielőtt tárgyalásra vitték őket, két évig voltak fogva tartva. Ezen idő alatt állandóan vallatták őket. Amikor végül 1960-ban bíróság elé állították őket, hosszú börtönbüntetést kaptak. Így Kínában Jehova Tanúinak nyilvános tevékenységét 1958 októberében erőszakos módon beszüntették. Prédikálótevékenységük azonban sohasem állt le teljesen. Még a börtönben és munkatáborokban is volt mód a tanúskodásra. A jövőben többet tesznek majd ebben a hatalmas országban? Ezt majd a kellő időben megtudjuk.

Közben mi történt Japánban? A második világháború előtt körülbelül csak száz Jehova Tanúja prédikált ott. Amikor a háborús évek során brutális, elnyomó intézkedésekkel néztek szembe, közülük sokan megalkudtak. Bár néhányan megőrizték feddhetetlenségüket, a szervezett nyilvános prédikálás leállt. Jehova Királyságának hirdetése azonban a világ azon részén új kezdetet kapott, amikor a Gileád-oktatásban részesült Don Haslett 1949 januárjában Tokióba érkezett. Felesége, Mabel két hónappal később csatlakozni tudott hozzá. Olyan szántóföld volt ez, ahol sok ember éhezett az igazságra. A császár már nem tartott igényt az istenség címre. A sintoizmus, buddhizmus, katolicizmus és kjódan (amely különböző protestáns csoportokból állt Japánban) mind elveszítették tekintélyüket az emberek előtt, mert az egyetértésükkel folyó japán háborús erőfeszítés vereséggel végződött.

 1949 végére a Gileád Iskolából 13 misszionárius tevékenykedett Japánban. Majd többen követték őket — összesen több mint 160-an. Nagyon kevés irodalom állt rendelkezésre a munkálkodáshoz. Néhány misszionárius csak a régi stílusú, Hawaiiban beszélt japán nyelvet ismerte, ezért meg kellett tanulnia az akkor beszélt nyelvet. Mások megtanultak néhány alapvető szót, de gyakran kellett igénybe venniük a japán—angol szótárukat, amíg jártasabbak nem lettek az új nyelvben. Az Isii és Miura család, amely nem hagyta el hitét a háborús évek során, hamarosan kapcsolatba lépett a szervezettel és újra részt vett a nyilvános szolgálatban.

Folyamatosan nyíltak meg a misszionáriusotthonok Kobéban, Nagojában, Oszakában, Jokohamában, Kiotóban és Szendaiban. 1949-től 1957-ig az elsődleges cél a Királyság-munka megszilárdítása volt Japán fő szigetének nagyvárosaiban. A munkások azután kezdtek kimenni más városokba is. A szántóföld óriási volt. Nyilvánvaló volt, hogy ha egész Japánt be akarják munkálni alapos tanúskodással, akkor sok úttörőszolgára van szükség. Nagy hangsúlyt helyeztek erre; sok önkéntes jelentkezett, és ezen keményen dolgozó szolgák egyesített erőfeszítései csodálatos reagálásra találtak! Az első évtizedben a Jehovát imádók száma 1390-re nőtt. Az 1970-es évek közepére Jehovának 33 480 buzgó dicsőítője volt Japánban országszerte. A begyűjtés tempója felgyorsult.

Abban az évben, amikor Don Haslett Japánba érkezett, vagyis 1949-ben, a Királyság-munka a Koreai Köztársaságban is nagy lendületet kapott. Korea a világháború idején japán uralom alatt volt, és a Tanúkat kíméletlenül üldözték. Bár egy kis csoport összejött tanulmányozás céljából a háború után, addig nem voltak kapcsolatban a nemzetközi szervezettel, amíg Choi Young-won 1948-ban nem olvasott egy beszámolót Jehova Tanúiról az amerikai hadsereg Stars and Stripes című újságjában. A következő évben egy 12 hírnökből álló gyülekezet jött létre Szöulban. Később, az év folyamán Don és Earlene Steele elsőként érkeztek a Gileád Iskolából. Hét hónappal később hat további misszionárius követte őket.

Kitűnő eredményeket értek el — átlagosan egyénenként 20 bibliatanulmányozást vezettek, az összejöveteleken pedig 336-an voltak jelen. Majd kitört a koreai háború. Alig három hónappal azután, hogy a misszionáriusok utolsó csoportja megérkezett, mindnyájukat Japánba telepítették. Több mint egy év telt el, mielőtt Don Steele visszatérhetett Szöulba, és egy másik év, mielőtt Earlene csatlakozhatott hozzá. Közben a koreai testvérek szilárdan kitartottak, és buzgón prédikáltak annak ellenére, hogy otthonok dőltek romba, és a testvérek közül sokan menekültek voltak. De most, a háború után arra irányították a figyelmet, hogy több irodalomról gondoskodjanak koreai  nyelven. A kongresszusok és a több misszionárius beáramlása ösztönzést adott a munkának. 1975-re a Koreai Köztársaságban 32 693 Jehova Tanúja volt — majdnem annyi, mint Japánban —, és kitűnő növekedésre volt kilátás, mert több mint 32 000 házi bibliatanulmányozást vezettek.

Mi volt a helyzet Európában?

A II. világháború vége Európában nem eredményezett teljes szabadságot az ott élő Jehova Tanúi számára, hogy ellenállás nélkül folytassák bibliai oktatómunkájukat. Némely helyen a hivatalnokok tisztelték őket, mert szilárdan kitartottak a háború idején. De máshol a nacionalizmus és a vallási rosszindulat erőteljes áradata további üldözésekhez vezetett.

A Belgiumban élő Tanúk között voltak néhányan, akik Németországból jöttek, hogy részt vegyenek a jó hír prédikálásában. Mivel nem támogatták a náci rezsimet, a Gestapo úgy üldözte őket, mint a vadállatokat. A belga hivatalnokok azonban ugyanezeket a Tanúkat most azzal vádolták, hogy nácik, és bebörtönözték, majd kitelepítették őket. Mindezek ellenére, azon Tanúk száma, akik részt vettek a szántóföldi szolgálatban Belgiumban, több mint a háromszorosára nőtt a háborút követő öt éven belül.

Ki volt a sok üldözés hátterében? A római katolikus egyház. Ahol csak hatalmában állt, könyörtelen volt azon harcában, hogy eltörölje Jehova Tanúit.

Tudva, hogy Nyugaton sokan féltek a kommunizmustól, a katolikus egyház 1948-ban az írek lakta Cork városban azzal szított ellenállást Jehova Tanúi irányában, hogy állandóan mint „kommunista ördögökre” hivatkozott rájuk. Ennek következtében, amikor Fred Metcalfe a szántóföldi szolgálatban vett részt, csőcselékkel találta szembe magát, mely ököllel ütötte, és megrugdosta őt, és szétszórta bibliai irodalmát az utcán. Szerencsére egy rendőr épp akkor ment arra, és szétzavarta a csőcseléket. A Tanúk mindezek ellenére állhatatosak maradtak. Nem minden ír ember értett egyet az erőszakkal. Később, még azok is, akik részt vettek benne, azt kívánták, hogy bárcsak ne tették volna. Írországban a legtöbb katolikus sohasem látott még Bibliát. Szeretettel és türelemmel azonban néhányuknak segítettek megragadni az igazságot, mely szabaddá teszi az embert (Ján 8:32).

 Bár Olaszországban a Tanúk száma 1946-ban körülbelül csak száz volt, három évvel később 64 — kicsi, de keményen munkálkodó — gyülekezet volt ott. A papság aggódott. Mivel képtelen volt megcáfolni a Jehova Tanúi által prédikált bibliai igazságokat, a katolikus papság nyomást gyakorolt a kormányzati hatóságokra, hogy így próbáljon megszabadulni tőlük. Ezért 1949-ben a misszionárius Tanúkat kiutasították az országból.

A római katolikus papság ismételten megpróbálta zavarni vagy megakadályozni a Tanúk kongresszusait Olaszországban. Közbekiabálókat használt arra, hogy megzavarjon egy kongresszust Sulmonában 1948-ban. Milánóban 1950-ben a rendőrfőnökre gyakorolt nyomást, hogy vonja vissza a Teatro dell’Artéban megtartandó kongresszusra kiadott engedélyt. 1951-ben ismét rávette a rendőrséget, hogy vonja vissza a Cerignolában megtartandó kongresszus engedélyét. De 1957-ben, amikor a rendőrség elrendelte a Tanúk milánói kongresszusának félbeszakítását, az olasz sajtó szót emelt ellene, és kérdések vetődtek fel a parlamentben. A római hetilap, az Il Mondo 1957. július 30-án nem habozott kijelenteni, hogy az akciót azért hajtották végre, hogy Giovanni Battista Montini „érsek kedvében járjanak”, aki később VI. Pál pápa lett. Köztudott volt, hogy a katolikus egyház évszázadokon keresztül tiltotta, hogy az általános nyelven használatos Biblia közkézen forogjon. Jehova Tanúi azonban kitartóan lehetővé tették az őszinte katolikusoknak, hogy győződjenek meg saját maguk arról, amit a Biblia mond. A Biblia és az egyház dogmája közötti  ellentét nyilvánvaló volt. A katolikus egyház intenzív akadályozó erőfeszítései ellenére ezrek hagyták ott az egyházat, és 1975-re 51 248 Jehova Tanúja volt Olaszországban. Ezek mindegyike tevékeny evangéliumhirdető volt, és számuk gyorsan nőtt.

Amikor a katolikus Spanyolországban Jehova Tanúinak szervezett tevékenysége 1946 után fokozatosan megújult, nem okozott meglepetést, hogy a papság ott is nyomást gyakorolt a világi hivatalnokokra, hogy megpróbálja megállítani a Tanúkat. Jehova Tanúinak gyülekezeti összejöveteleit megzavarták. A misszionáriusokat az ország elhagyására kényszerítették. A Tanúkat egyszerűen azért is letartóztatták, mert Biblia vagy bibliai irodalom volt a birtokukban. Gyakran piszkos börtöncellákban tartották fogva őket három napig, majd szabadon engedték — csak azért, hogy újra letartóztathassák, kihallgathassák és újra bebörtönözhessék őket. Sokan egy vagy több hónapig is börtönben voltak. A papok arra késztették a világi hatóságokat, hogy kutassanak fel mindenkit, aki Jehova Tanúival tanulmányozza a Bibliát. Még az 1967-ben életbe léptetett törvényes vallásszabadság ellenére is lassan történtek változások. Amikor aztán Spanyolországban Jehova Tanúi 1970-ben végre megkapták a törvényes elismerést, már több mint 11 000-en voltak. S öt évvel később számuk meghaladta a 30 000 tevékeny evangéliumhirdetőt.

Mi a helyzet azonban Portugáliában? A misszionáriusokat itt is kiutasították az országból. A katolikus papság ösztönzésére a rendőrség átkutatta Jehova Tanúinak otthonait, elkobozta irodalmukat, és megzavarta összejöveteleiket. Caldas da Rainha Közbiztonsági Rendészetének parancsnoka 1963 januárjában még egy írásos parancsot is kiadott, mely megtiltotta nekik a Biblia olvasását. A Tanúk azonban nem hagytak fel Istennek végzett szolgálatukkal. Amikor Portugáliában 1974-ben megkapták a törvényes elismerést, már több mint 13 000-en voltak.

Európa más részein a világi hatóságok azáltal akadályozták a jó hír prédikálását, hogy a bibliai irodalom terjesztését kereskedelmi tevékenységnek minősítették, melyet kereskedelmi törvények szabályoztak. Svájc számos kantonjában a Jehova Tanúi által önkéntes hozzájárulások fejében átadott irodalom terjesztésére alkalmazták a házalásra vonatkozó rendeleteket. Amint a Tanúk folytatták tevékenységüket, számos letartóztatásnak és bírósági eljárásnak vetették alá őket. Amikor az esetek tárgyalására került sor, néhány bíróság, közöttük Vaud kanton Legfelsőbb  Bírósága is, 1953-ban úgy döntött, hogy Jehova Tanúinak tevékenysége tulajdonképpen nem tekinthető házalásnak. Közben Dániában erőfeszítések történtek, hogy meghatározott órák közé korlátozzák azt az időt, melyet a Tanúk az irodalom felajánlásával tölthetnek, arra az időre korlátozva tevékenységüket, melyet a törvény előír a kereskedelmi üzletek nyitva tartására vonatkozóan. Ez ellen is harcolni kellett a bíróságokon. Az akadályok ellenére Jehova Tanúi tovább hirdették, hogy Isten Királysága az egyedüli remény az emberiség számára.

Egy másik kérdés, amely Jehova Tanúit Európában, valamint a világ más részein is érintette, a keresztényi semlegesség volt. Mivel keresztényi lelkiismeretük nem engedte meg, hogy beavatkozzanak a világ csoportjai közt folyó konfliktusokba, egyik ország után a másikban börtönbüntetésre ítélték őket (És 2:2–4). Ez elvonta a fiatal férfiakat a házról házra végzett rendszeres szolgálattól. Hasznos eredménye viszont az alapos tanúskodás volt a jogászok, bírák, katonatisztek és börtönőrök előtt. A Tanúk még a börtönben is találtak módot a prédikálásra. Bár némely börtönben a bánásmód brutális volt, a spanyolországi Cádizban levő Santa Catalina börtönben a Tanúk tudtak idejükből valamennyit arra használni, hogy posta útján tanúskodjanak. Svédországban pedig a nagy nyilvánosság elé került, hogy miként kezelték a Jehova Tanúi semlegességét érintő ügyet. Így az emberekkel sokféleképp tudatták azt a tényt, hogy Jehovának bizony vannak tanúi a földön, és hogy ők szilárdan ragaszkodnak a bibliai alapelvekhez.

Volt azonban valami más is, ami miatt a Tanúk ismertté váltak. Annak is erőteljes, éltető hatása volt evangelizálómunkájukra.

A kongresszusok hozzájárultak a tanúskodáshoz

Amikor 1955-ben Párizsban (Franciaország) Jehova Tanúi nemzetközi kongresszust tartottak, a televízió híradásai az egész nemzet számára bepillantást adtak az ott történtekről. Egy másik kongresszust tartottak 1969-ben Párizs közelében, mely nyilvánvalóvá tette, hogy a Tanúk szolgálata gyümölcsöző volt. A kongresszuson megkereszteltek száma 3619 volt, vagyis a jelenlevők átlagának körülbelül 10 százaléka. Ezzel kapcsolatban Párizs népszerű esti újságja, a France-Soir 1969. augusztus 6-án ezt mondta: „Más vallások papságát nem a Jehova Tanúi által használt kiadványok látványos terjesztése aggasztja, hanem az, hogy embereket térítenek meg. Jehova  Tanúinak mindegyike köteles házról házra tanúskodni vagy a Biblia használatával hitét hirdetni.”

Ugyanazon a nyáron 1969-ben három hét alatt további négy nagy nemzetközi kongresszust tartottak Európában — Londonban, Koppenhágában, Rómában és Nürnbergben. A nürnbergi kongresszuson 78 országból 150 645-en vettek részt. Repülőgépek és hajók mellett 20 000 autóra, 250 buszra és 40 különvonatra volt szükség a kongresszusi küldöttek szállításához.

A kongresszusok nemcsak megerősítették és felszerelték Jehova Tanúit szolgálatukra, hanem lehetőséget adtak arra is, hogy a nyilvánosság maga lássa, miféle emberek Jehova Tanúi. Amikor 1965-ben egy nemzetközi kongresszust terveztek Dublinban (Írország), erőteljes vallási nyomással próbálták kierőltetni a rendezvény eltörlését. A kongresszust azonban megtartották, és Dublinban sok házigazda adott szállást a küldötteknek. Mi volt ennek az eredménye? „Nekünk nem az igazságot mondták önökről — fejtette ki néhány háziasszony a kongresszus után. — A papok hazudtak nekünk, de most, hogy ismerjük önöket, mindig szívesen látjuk önöket újra.”

Amikor az emberek más nyelven beszélnek

Jehova Tanúi Európában az utóbbi évtizedek során úgy találták, hogy a más nemzetiségű emberekkel való kommunikálás különleges kihívásként jelentkezett.  Az emberek nagy számban költöztek egyik országból a másikba, hogy kihasználják a munkahelyi lehetőségeket. Néhány európai város nagyobb nemzetközi intézmények székhelyévé vált, olyan személyzettel, akik közül nem mindenki beszéli a helyi nyelvet.

Természetesen némely helyen a többnyelvű területek évszázadok óta az élet velejárói. Indiában például 14 alapvető nyelv van és talán 1000 kisebb nyelv és nyelvjárás. Azt mondják, hogy Pápua Új-Guineában több mint 700 nyelv van. A Tanúk Luxemburgban, különösen az 1960-as és 1970-es években, megállapították, hogy területükön a lakosság 30 különböző országból érkező emberekből tevődik össze — azóta pedig legalább 70 további nemzetiség képviselői érkeztek oda. Svédország arról számol be, hogy országa, melyben eddig szinte mindenki ugyanazt az egy nyelvet beszélte, 100 különböző nyelvet beszélő társadalommá vált. Hogyan birkóztak meg ezzel Jehova Tanúi?

Először is igyekeztek kitalálni, hogy milyen nyelven beszél a házigazda, majd megpróbáltak néhány irodalmat szerezni, melyet el tudott olvasni. Dániában hangfelvételeket készítettek, lehetővé téve az őszinte török embereknek, hogy a saját nyelvükön hallják az üzenetet. Svájcban sok vendégmunkás volt Olaszországból és Spanyolországból. Rudolf Wiederkehr tapasztalata néhány ilyen ember megsegítésében jellemző azt illetően, hogyan kezdődtek a dolgok. Tanúskodni próbált egy olasz férfinak, de egyikük sem tudott sokat a másik nyelvén. Mit lehetett tenni? Testvérünk otthagyott nála egy olasz nyelvű Őrtoronyt. Wiederkehr testvér a nyelvi nehézségek ellenére visszatért. Bibliatanulmányozás kezdődött a férfival, feleségével és 12 éves fiukkal. Wiederkehr testvér tanulmányozási könyve német nyelvű volt, de a család számára beszerzett olasz nyelvű példányokat. Amit szavakkal nem tudtak kifejezni, azt kézmozdulatokkal írták le. Néha az iskolában németül tanuló fiatal fiú tolmácsolt. Az egész család elfogadta az igazságot, és hamarosan kezdte megosztani másokkal.

Görögországból, Jugoszláviából, Olaszországból, Portugáliából, Spanyolországból és Törökországból azonban szó szerint több millió munkás költözött Németországba és más országokba. A saját nyelvükön hatásosabb szellemi segítséget kaphattak. A helyi Tanúk nemsokára hozzáfogtak, hogy megtanulják a vendégmunkások nyelvét. Németországban a fiókhivatal még török nyelvű tanfolyamokat is szervezett. Más országokból meghívtak olyan Tanúkat, akik ismerték a szükséges nyelvet, hogy költözzenek olyan helyekre, ahol különleges segítségre volt szükség.

Némely külföldről való munkás korábban sohasem találkozott Jehova Tanúival, és valóban éhezett a szellemi dolgokra. Hálásak voltak a segítségük érdekében tett erőfeszítésért. Sok idegen nyelvű gyülekezet jött létre. Idővel ezen vendégmunkások közül néhányan visszatértek szülőföldjükre, hogy olyan helyen folytassák a szolgálatot, ahol korábban nem volt alapos tanúskodás Isten Királyságáról.

 Bőséges aratás az akadályok ellenére

Jehova Tanúi a prédikálásnak ugyanazt a módját alkalmazzák világszerte. Észak-Amerikában több mint egy évszázadon át tevékenyen evangelizáltak. Nem meglepő, hogy ott bőséges volt a szellemi aratás. Az Egyesült Államok szárazföldi területén és Kanadában 1975-ben 624 097 tevékeny Jehova Tanúja volt. Ez azonban nem jelenti azt, hogy prédikálásuk Észak-Amerikában nem ütközött ellenállásba.

Bár a kanadai kormány 1945-re feloldotta a Jehova Tanúi és jogi testületei ellen hozott tilalmát, e döntésből származó előny nem volt azonnal érezhető Québec tartományban. 1945 szeptemberében katolikus csőcselék Châteauguayben és Lachine-ban rátámadt Jehova Tanúira. A Tanúkat letartóztatták, és lázadással vádolták, mert az általuk terjesztett irodalom bírálta a római katolikus egyházat. Másokat azért zártak börtönbe, mert olyan bibliai irodalmat terjesztettek, melyet a rendőrfőnök nem hagyott jóvá. 1947-re a Tanúk ellen 1700 ügy volt függőben a quebeci bíróságokon.

Mialatt precedenst teremtő esetek folytatását sürgették a bíróságokon, a Tanúkat kioktatták arra, hogy csak a Bibliát használva — ahol lehetséges a katolikus Douay Versiont — élőszóval prédikálják az evangéliumot. Kanada más részeiről teljes idejű szolgák önként vállalkoztak arra, hogy megtanulják a francia nyelvet, és Québecbe költözve részt vegyenek az igaz imádat terjesztésében.

Sok őszinte katolikus ember behívta a Tanúkat otthonába, és kérdéseket tett fel, bár gyakran ezt mondták: „Én római katolikus vagyok, és ezen sohasem fogok változtatni.” Amikor azonban maguk látták, amit a Biblia mond, és mert szerették az igazságot és Istennek kívántak tetszeni, tízezrek mégis változtattak.

Az Egyesült Államokban is bírósági perek útján kellett érvényt szerezni Jehova Tanúi azon jogának, hogy nyilvánosan és házról házra prédikálhassanak.  1937—1953-ig a Tanúknak 59 olyan peres ügye volt, mely egészen a washingtoni Legfelsőbb Bíróságig eljutott.

Figyelem a ki nem utalt területekre

Jehova Tanúinak nemcsak az a céljuk, hogy valamennyit tegyenek a jó hír prédikálásában, hanem az, hogy lehetőleg mindenkit elérjenek a Királyság-üzenettel. Ezért Jehova Tanúinak Vezető Testülete minden fiókhivatalra a világ szántóföldje valamely konkrét területének a felelősségét bízta. Amint gyülekezetek alakulnak a fiókhivatalhoz tartozó területen, minden gyülekezet kap a területből egy részt, hogy ott prédikáljon. A gyülekezetek aztán kisebb részekre osztják a területet, melyeket kijelölnek csoportoknak és egyes szolgáknak a gyülekezetben. Ezek pedig arra törekszenek, hogy minden házigazdát rendszeresen elérjenek. Mi a helyzet viszont azokkal a területekkel, melyek még nincsenek kijelölve gyülekezeteknek?

1951-ben egy listát készítettek az Egyesült Államok minden közigazgatási kerületéről, hogy megállapítsák, mely kerületeket nem látogattak Jehova Tanúi rendszeresen. Akkor a terület majdnem 50 százalékán nem munkálkodtak, vagy csak részben munkálták be azokat. Intézkedtek, hogy a Tanúk a nyári hónapokban vagy más alkalmas időben olyan céllal végezzék ezen területeken szolgálatukat, hogy gyülekezeteket hozzanak létre. Amikor az emberek nem voltak otthon, néha a bibliai irodalom egy példányával együtt nyomtatott üzenetet hagytak ott. Levelezés útján vezettek bibliatanulmányozásokat. Később különleges úttörőket küldtek az ilyen területekre, hogy nyomon kövessék az érdeklődést.

Ez a tevékenység nem korlátozódott csupán az 1950-es évekre. Világszerte az olyan országokban, ahol a fontosabb városokban folyik a tanúskodás, de léteznek ki nem utalt területek, ott továbbra is komoly erőfeszítéseket tesznek, hogy elérjék azokat az embereket, akikkel nem rendszeres a kapcsolat. Alaszkában az 1970-es évek során a népességnek körülbelül 20 százaléka élt távoli falvakban. Közülük sokakat leginkább télen lehetett megtalálni, amikor a halászat majdnem teljesen szünetel. Ez azonban olyan idő, amikor a jégképződés és a hóviharok kockázatossá teszik a repülést. Mindazonáltal az eszkimó, indián és aleut lakosságnak szüksége volt arra a lehetőségre, hogy halljon az Isten Királysága alatt megvalósuló örök élet gondoskodásáról. Hogy elérjék őket, 11 Tanúból álló csoport két éven át kis repülőgépeket használva jutott el a több mint 844 000 négyzetkilométernyi területen szétszórtan elhelyezkedő mintegy 200 faluhoz. Mindezek költségeit a helyi Tanúk önkéntes hozzájárulásaiból fedezték.

Az ilyen prédikálóexpedíciókon kívül, érett Tanúkat arra buzdítottak, hogy vegyék fontolóra, elköltözhetnének-e a saját országukon belül olyan területekre, ahol nagyobb szükség van Királyság-hirdetőkre. Ezrek válaszoltak a felhívásra. Eugene és Delia Shuster az Egyesült Államokban azok  között voltak, akik ezt tették, és 1958-ban elhagyták Illinoist, hogy Hope-ban (Arkansas) szolgáljanak. Több mint három évtizeden át ott maradtak, hogy felkutassák az érdeklődőket, gyülekezetbe szervezzék őket, és segítsenek nekik keresztényi érettségre jutni.

Körzetfelvigyázójuk buzdítására Alexander B. Green és felesége 1957-ben otthagyták Daytont (Ohio), hogy Mississippiben szolgáljanak. Először Jacksonba, majd két évvel később Clarksdale-be irányították őket. Idővel Green testvér öt újabb területen szolgált. Ezek mindegyikén kis gyülekezetek voltak, melyeknek segítségre volt szükségük. Irodatakarítással, kertészkedéssel, bútor felújítással, autójavítással és hasonló munkákkal tartotta el magát. Fő erőfeszítéseit azonban a jó hír prédikálására irányította. Segített a helyi Tanúknak szellemileg növekedni, együtt munkálkodott velük, hogy elérjék az embereket a területen, és gyakran segített nekik Királyság-termet építeni, mielőtt továbbment.

Amikor 1967-ben Gerald Cain az Egyesült Államok nyugati részén Tanúvá lett, családjával együtt erőteljesen érezte az evangelizálómunka sürgősségét. Mielőtt még bármelyikük is megkeresztelkedett volna, úgy intézték, hogy olyan helyen szolgáljanak, ahol nagyobb a szükség. Négy éven keresztül a needlesi (Kalifornia) gyülekezettel tevékenykedtek együtt. Olyan területért volt a gyülekezet felelős, mely az Egyesült Államok nyugati részének három államából foglalt magában bizonyos részeket. Amikor egészségi szempontok elköltözésre késztették őket, újra csak olyan helyet választottak, ahol különleges segítségre volt szükség, otthonuk egy részét pedig Királyság-teremmé alakították. Ezt más költözések is követték, de a fő szempont mindig az volt, hogy olyan helyet keressenek, ahol a legnagyobb segítségre lehettek a tanúskodásban.

Amint a gyülekezetek száma nőtt, némely területen nagyon nagy szükség volt képesített vénekre. Hogy eleget tegyenek ezen szükségletnek, vének ezrei vállalkoztak önként, hogy rendszeresen (és a saját költségükön) a lakóhelyükön kívüli gyülekezetekhez utazzanak. Ezeket az utazásokat három, négy, öt vagy több esetben is megtették hetente, hogy részt vegyenek a gyülekezet összejövetelein, a szántóföldi szolgálatban, és hogy pásztorkodjanak a nyáj felett. Ezt nemcsak az Egyesült Államokban tették, hanem Hollandiában, Japánban, Salvadorban, Spanyolországban és sok más országban is. Némely esetben a vének és családjuk oda is költözött, hogy eleget tegyenek ezen szükségletnek.

Mi lett ennek az eredménye? Nézzünk meg egy országot. Még valamikor 1951-ben, amikor a ki nem utalt területen való munkával kapcsolatos elrendezéseket először bejelentették, az Egyesült Államokban körülbelül 3000 gyülekezet volt, átlag 45 hírnökkel gyülekezetenként. 1975-re 7117 gyülekezet lett, és a gyülekezetekkel kapcsolatban levő tevékeny Tanúk átlagos száma gyülekezetenként majdnem 80-ra emelkedett.

 A Jehova nevéről és Királyságáról szóló tanúskodás 1945-től 1975-ig minden addigit meghaladó volt.

A Tanúk száma világszerte 1945-től 1975-ig 156 299-ről 2 179 256-ra emelkedett. Közülük mindenki személyesen részt vett Isten Királysága nyilvános prédikálásában.

1975-ben Jehova Tanúi 212 országban tevékenykedtek. (Ha az 1990-es évek kezdetének országhatárait tekintjük.) Az Egyesült Államok szárazföldjén és Kanadában 624 097 Tanú végezte szolgálatát. Európában, az akkori Szovjetuniót kivéve, további 614 826-an voltak. Afrikában 312 754 Tanú hallatta az igazság bibliai üzenetét, akik ott vettek részt a munkában. Mexikóban, Közép- és Dél-Amerikában 311 641, Ázsiában 161 598, Ausztráliában és szerte a föld sok szigetén 131 707 Tanú szolgált.

Az 1975-ig terjedő 30 év folyamán Jehova Tanúi 4 635 265 939 órát szenteltek a nyilvános prédikálásra és tanításra. Elhelyeztek továbbá 3 914 971 158 könyvet, füzetet és folyóiratot az érdeklődő embereknél, hogy segítsenek nekik meglátni, hogyan fordíthatják javukra Jehova szerető szándékát. Jézus azon parancsával összhangban, hogy képezzenek tanítványokat, 1 788 147 329 újralátogatást végeztek az érdeklődő embereknél, és 1975-ben átlagosan 1 411 256 ingyenes házi bibliatanulmányozást vezettek egyéneknél és családoknál.

1975-re a jó hír prédikálása ténylegesen 225 országra terjedt ki. Több mint 80 olyan országban, ahol 1945-ben már prédikálták a jó hírt, de akkor még nem voltak ott gyülekezetek, 1975-re buzgó Tanúktól virágzó gyülekezetek alakultak. Ezek között volt a Koreai Köztársaság 470, Spanyolország 513, Zaire 526, Japán 787 és Olaszország 1031 gyülekezettel.

Az 1945-től 1975-ig terjedő időszak folyamán azon egyének legnagyobb része, akik Jehova Tanúivá lettek, nem az égi élet kilátásával rendelkezőknek, és Isten szelleme által felkentek közé tartozóknak vallották magukat. 1935 tavaszán a szántóföldi szolgálatban résztvevőknek összesen 93 százaléka vette magához az Úr Vacsorájának emlékjegyeit. (Később, ugyanabban az évben a Jelenések 7:9-ben említett „nagy sokaságot” olyan személyekből állókként azonosították, mint akik a földön fognak örökké élni.) 1945-re a paradicsomi földön való életre előre tekintő Tanúk száma a jó hír prédikálásában résztvevők 86 százalékára emelkedett. 1975-ben azok száma, akik szellemtől felkent keresztényeknek vallották magukat, kevesebb mint fél százaléka volt Jehova Tanúi egész földre kiterjedő szervezete tagjainak. Bár akkor körülbelül 115 országban elszórtan voltak találhatók, ezek a felkentek továbbra is „egy testként” szolgáltak Jézus Krisztus alatt.

[Oldalidézet a 463. oldalon]

„Amióta önök itt vannak, mindenki a Bibliáról beszél”

[Oldalidézet a 466. oldalon]

„Amit ön most az imént elmondott nekem, azt olvastam abban a Bibliában sok évvel ezelőtt”

[Oldalidézet a 470. oldalon]

Ezrek költöztek saját országukon belül olyan területekre, ahol nagyobb szükség volt Tanúkra

[Oldalidézet a 472. oldalon]

„Felbecsülhetetlen jutalom”

[Oldalidézet a 475. oldalon]

Képesített Tanúkat küldtek olyan országokba, ahol különleges szükség volt rájuk

[Oldalidézet a 486. oldalon]

A korai Tanúk Nigériában erőteljes Írás szerinti érvekkel leleplezték a papságot és hamis tanításaikat

[Oldalidézet a 497. oldalon]

Amit szavakkal nem tudtak kifejezni, azt kézmozdulatokkal írták le

[Oldalidézet a 499. oldalon]

A cél? Hogy lehetőleg mindenkit elérjenek a Királyság-üzenettel

[Kiemelt rész/kép a 489. oldalon]

Sok erőfeszítést tettek arra, hogy elérjék a Kínában élő embereket Jehova Királyságának jó hírével

Jentajból 1891 és 1900 között levelek, traktátusok és könyvek ezreit küldték szét

C. T. Russell 1912-ben beszélt Sanghajban, és meglátogatott 15 várost és falut

A kolportőrök 1912-től 1918-ig sok irodalmat terjesztettek el fel-le utazva a kínai tengerparton, s közben az ország belsejébe is tettek utazásokat

Japán kolportőrök szolgáltak itt 1930—31-ben

Sanghajból, Pekingből és Tiencsinből az 1930-as években rádióadásokat közvetítettek kínai nyelven, aminek eredményeként Kína sok részéről irodalmat kérő levelek érkeztek

Az 1930-as és 1940-es években Ausztráliából és Európából érkező úttörők tanúskodtak Sanghajban, Pekingben, Tiencsinben, Csingtaóban, Pejtajhóban, Jentajban, Vejhajban, Kantonban, Satouban, Amojban, Fucsouban, Hankuban és Nankingban. Mások a Burmai úton jöttek, és Paosanban, Csungkingban, Csengtuban tanúskodtak. Helyi úttörők Senhsziben és Ningpóban szolgáltak

[Kép]

Gileád-oktatásban részesült misszionáriusok, mint Stanley Jones (balra) és Harold King (jobbra) 1947-től 1958-ig buzgó helyi Tanú családokkal együtt szolgáltak itt

[Térkép]

KÍNA

[Térkép/képek a 462. oldalon]

A „Sibia” úszó misszionáriusotthonként szolgált a Nyugat-indiai-szigeteknél

G. Maki

S. Carter

R. Parkin

A. Worsley

[Térkép]

(A teljes beszerkesztett szöveget lásd a kiadványban.)

BAHAMA-SZK.

SZÉLCSENDES-SZIGETEK

VIRGIN-SZK. (USA)

VIRGIN-SZK. (NB)

SZÉL FELŐLI SZIGETEK

[Térkép a 477. oldalon]

(A teljes beszerkesztett szöveget lásd a kiadványban.)

Az igazság életadó vize Afrikában sok irányban átfolyt az országhatárokon

KENYA

DÉL-AFRIKAI KÖZT.

GHÁNA

MALAWI

NIGÉRIA

SIERRA LEONE

ZAMBIA

[Képek a 464. oldalon]

Mint misszionáriusok Bolíviában, Edward Michalec (balra) és Harold Morris (jobbra) először itt prédikáltak La Pazban

[Kép a 465. oldalon]

Ezt az „El Refugio” nevű hajót, melyet perui Tanúk építettek, arra használták, hogy elvigyék aKirályság-üzenetet a folyó mentén lakó emberekhez az Amazonas felső területein

[Kép a 467. oldalon]

A Tanúk által vezetett írni-olvasni tanuló osztályok Mexikóban emberek tízezreinek tették lehetővé, hogy olvassák Isten Szavát

[Kép a 468. oldalon]

Knorr testvér (elöl jobbra) a farmokon és a hegyekben megtartott kis kongresszusokon találkozott a Tanúkkal Argentínában, amikor megtagadták tőlük, hogy szabadabban összejöjjenek

[Kép a 469. oldalon]

A Tanúk ezrei között, akik más országokba költöztek, hogy ott szolgáljanak, ahol nagyobb a szükség, voltak családok is, mint például Harold és Anne Zimmerman a négy kisgyermekével (Kolumbia)

[Kép a 471. oldalon]

Válaszolva az önkéntesekért szóló felhívásra, Tom és Rowena Kitto Pápuába költözött, hogy ott tanítsa a bibliai igazságot

[Kép a 471. oldalon]

John és Ellen Hubler, akiket 31 Tanú követett, Új-Kaledóniába költöztek. Mielőtt távozniuk kellett onnan, egy szilárdan megalapozott gyülekezet jött létre

[Kép a 473. oldalon]

Mint fiatal férfi Nyugat-Szamoán Fuaiupolu Pele erőteljes családi és közösségi nyomással nézett szembe, amikor úgy döntött, hogy Jehova Tanúja lesz

[Kép a 474. oldalon]

Miután Shem Irofa’alu és társai meggyőződtek arról, hogy amit Jehova Tanúi tanítanak, az valóban igazság, a Salamon-szigeteken 28 faluban templomokat Királyságtermekké alakítottak

[Képek a 476. oldalon]

Azért, hogy prédikálhassanak Etiópiában az 1950-es évek elején, Jehova Tanúitól megkövetelték, hogy hozzanak létre missziós telepet, és nyújtsanak iskolai oktatást

[Kép a 478. oldalon]

Amikor (az itt látható) Gabriel Patersont kitelepítéssel fenyegették, egy magas rangú hivatalnok így nyugtatta meg: Az igazság olyan, mint egy hatalmas folyó; vess neki gátat, és át fogja szakítani

[Képek a 479. oldalon]

1970-ben egy kongresszuson Nigériában 3775 új Tanút merítettek be; gondosan meggyőződtek arról, hogy mindegyikük valóban alkalmas rá

[Képek a 481. oldalon]

A filmbemutatók (Afrikában és világszerte) bepillantást nyújtottak a közönség számára Jehova látható szervezetének nagyságába

[Kép a 482. oldalon]

João Mancoca (itt látható feleségével, Maryvel) a nagyon nehéz állapotok ellenére is évtizedeken át hűségesen szolgálta Jehovát

[Kép a 483. oldalon]

Ifj. Ernest Heuse családjával 1961-ben beléphetett Zaire-ba (akkor Kongónak hívták), hogy segítsen szellemi oktatásban részesíteni azokat, akik valóban szolgálni akarták Jehovát

[Kép a 485. oldalon]

Bár alig egy éve keresztelkedett meg, és nem ismert más Tanúkat Kenyában, Mary Whittington elindult, hogy segítsen másoknak megismerni az igazságot

[Kép a 487. oldalon]

Mary Nisbet (elöl középen) s mellette fiai, Robert és George, akik az 1930-as években úttörőmunkát végeztek Kelet-Afrikában; fia, William és felesége, Muriel (hátul), akik 1956-tól 1973-ig szolgáltak Kelet-Afrikában

[Képek a 488. oldalon]

A Fülöp-szigeteken 1945-ben megtartott egyik kongresszuson irányelvek hangzottak el arra vonatkozóan, hogyan tanítsanak házi bibliatanulmányozások által

[Képek a 490. oldalon]

Don és Mabel Haslett a háború utáni első misszionáriusok Japánban éppen utcai tanúskodást végeznek

[Kép a 491. oldalon]

Lloyd Barry (jobboldalt) 25 évig szolgált Japánban, először mint misszionárius, majd mint fiókfelvigyázó

[Kép a 491. oldalon]

Don és Earlene Steele, a sok misszionárius közül az elsők, akik a Koreai Köztársaságban szolgáltak

[Kép a 492. oldalon]

A múltban a csőcselék néha megkergette Fred Metcalfe-ot, amikor a Bibliából próbált prédikálni Írországban, de később, amikor az emberek időt szakítottak arra, hogy meghallgassák az üzenetet, ezrek lettek Jehova Tanúivá

[Kép a 493. oldalon]

A papság ellenállásának dacára ezrek sereglettek a Tanúk olaszországi kongresszusaira (Róma, 1969)

[Kép a 494. oldalon]

Betiltások idején a gyülekezeti összejöveteleket gyakran tartották vidéken, mintha kirándulás lenne, amint itt Portugáliában

[Képek a 495. oldalon]

Tanúk a cádizi börtönben (Spanyolország) levelek írásával tovább prédikáltak

[Képek a 496. oldalon]

A nagy kongresszusok lehetőséget adtak arra, hogy a nyilvánosság maga lássa és hallja, miféle emberek a Tanúk

Párizs, Franciaország (1955)

Nürnberg, Németország (1955)

[Képek a 498. oldalon]

Hogy Luxemburgban mindenkit elérjenek a jó hírrel, Jehova Tanúinak legalább száz nyelven kellett irodalmat használniuk