23. fejezet

A misszionáriusok elősegítik a világméretű növekedést

A BUZGÓ misszionáriusok tevékenységének, akik hajlandók bárhol szolgálni, ahol szükség van rájuk, fontos szerepe van Isten Királysága egész földre kiterjedő hirdetésében.

Jóval azelőtt, hogy a Watch Tower Bible and Tract Society e célból létrehozott egy iskolát, már küldtek misszionáriusokat más országokba. A Társulat első elnöke, C. T. Russell felismerte, hogy szükség van képesített emberekre, hogy az idegen szántóföldeken elindítsák a jó hír prédikálását, és elöl járjanak abban. E célból küldte ki a következő férfiakat: Adolf Webert Európába, E. J. Cowardot a Karib-tenger térségébe, Robert Hollistert Keletre és Joseph Booth-t Afrika déli részére. Sajnos Booth-t jobban érdekelték saját tervei, így 1910-ben William Johnstont Skóciából Nyaszaföldre (most Malawi) küldték, ahol különösen érezhető volt Booth ártalmas befolyása. Ezután Johnston testvért azzal bízták meg, hogy Durbanben (Dél-Afrika) létesítsen egy fiókhivatalt a Watch Tower Society számára. Később fiókhivatal-felvigyázóként szolgált Ausztráliában.

Az első világháború után J. F. Rutherford még több misszionáriust küldött ki — például Thomas Waldert és George Phillipset Nagy-Britanniából Dél-Afrikába, W. R. Brownt egy trinidadi megbízatásból Nyugat-Afrikába, George Youngot Kanadából Dél-Amerikába és Európába, Juan Muñizt először Spanyolországba majd Argentínába, George Wrightot és Edwin Skinnert Indiába, akiket azután Claude Goodman, Ron Tippin és mások követtek. Ők igazi úttörők voltak, akik olyan területekre jutottak el, ahol csak keveset vagy egyáltalán nem prédikálták még a jó hírt, és szilárd alapot fektettek le a szervezeti növekedéshez a jövőben.

Voltak mások is, akiket a misszionáriusi szellem arra indított, hogy vállalják a prédikálást saját országukon kívül. Közöttük volt Kate Goas és lánya Marion, akik éveket szenteltek annak, hogy buzgón szolgáljanak Kolumbiában és Venezuelában. Egy másik ilyen ember Joseph Dos Santos volt, aki Hawaiiból indult el egy prédikáló körútra, mely 15 évig tartó szolgálathoz vezetett a Fülöp-szigeteken. Ott volt továbbá Frank Rice, aki teherhajón utazott Ausztráliából, hogy Jáva szigetén (most Indonézia) kezdje meg a jó hír prédikálását.

 1942-ben azonban kibontakoztak egy iskola és egy tanfolyam tervei, kimondottan abból a célból, hogy olyan férfiakat és nőket képezzenek ki, akik hajlandók misszionáriusi szolgálatot vállalni bárhol, ahol arra szükség van az egész világra kiterjedő szántóföldön.

Gileád Iskola

A világháború kellős közepén emberi nézőpontból tekintve megvalósíthatatlannak tűnhetett a Királyság-prédikáló tevékenység idegen szántóföldeken való kiterjesztése. Mégis 1942 szeptemberében — Jehovába vetett bizalommal — a Jehova Tanúi által felhasznált két fő törvényes testület igazgatói jóváhagyták N. H. Knorr javaslatát egy iskola létrehozására, melyet arra terveztek, hogy misszionáriusokat és másokat képezzenek ki különleges szolgálatra. Watchtower Bible College of Gilead-nak (Őrtorony Gileád Biblia Főiskolának) kívánták elnevezni. Később ez a név Watchtower Bible School of Gilead (Őrtorony Gileád Biblia Iskola) névre változott. A tanulóknak nem kellett tandíjat fizetniük, és az oktatás időszakában a Társulat költségén szálltak meg és étkeztek.

Azok között, akiket meghívtak, hogy dolgozzák ki a tanfolyam menetét, ott volt Albert D. Schroeder, aki addigra már sok tapasztalatot szerzett a Társulat főhivatalának Szolgálati Osztályán Brooklynban és a Társulat fiókhivatalának felvigyázójaként Nagy-Britanniában. Pozitív szemlélete, ahogyan önmagából adott, valamint a tanulók iránti lelkes érdeklődése megszerettette őt azokkal, akiket az alatt a 17 év alatt tanított, míg a felvételi iroda vezetőjeként és oktatójaként szolgált az iskolában. 1974-ben tagja lett a Vezető Testületnek, és a következő évben azzal bízták meg, hogy a Tanítói Bizottságban szolgáljon.

 Schroeder testvér és oktatótársai (Maxwell Friend, Eduardo Keller és Victor Blackwell) kidolgozták egy öt hónapos tanfolyam menetét, mely a Bibliának és a teokratikus szervezetnek a tanulmányozását hangsúlyozta, valamint bibliai tantételeket, nyilvános szónoklást, a szántóföldi szolgálatot, a misszionáriusi szolgálatot, vallástörténetet, az isteni törvényt, a kormányhivatalnokoknál való viselkedést, nemzetközi jogot, jelentések vezetését és egy idegen nyelvet tanított. Az évek során módosítás történt a tananyagban, de a Biblia tanulmányozása és az evangelizálómunka fontossága mindig az első helyen maradt. A tanfolyam célja a tanulók hitének erősítése, hogy segítsenek nekik szellemi tulajdonságokat kifejleszteni, melyek szükségesek ahhoz, hogy sikeresen nézzenek szembe a misszionáriusi szolgálat kihívásaival. A hangsúlyt annak fontosságára helyezték, hogy teljesen bízzanak Jehovában, és legyenek hozzá lojálisak (Zsolt 146:1–6; Péld 3:5, 6; Ef 4:24). A tanulók nem kapnak mindenre pontos választ, de megtanítják őket arra, hogy kutassanak, és segítenek nekik értékelni, hogy Jehova Tanúi miért hiszik úgy a dolgokat, ahogy hiszik, és miért ragaszkodnak bizonyos eljárásmódokhoz. Megtanulnak felismerni alapelveket, hogy aszerint járjanak el. Így alapot fektetnek le a további növekedéshez.

Az első osztály leendő tanulóinak meghívóit 1942. december 14-én küldték el. A tél kellős közepén az osztály 100 tanulója jelentkezett a New York állam északi részén levő, South Lansing-i iskolai létesítményben. Készségesek, buzgók és kissé izgatottak voltak. Bár közvetlenül a tanórák foglalkoztatták őket, mégsem tudtak szabadulni a kíváncsiságtól azt illetően, hogy a diplomaosztás után a világ mely szántóföldjére lesznek kiküldve.

Az iskola megnyitásának napján, 1943. február 1-jén, az első osztályhoz szóló előadásában Knorr testvér ezt mondta: „A továbbiakban felkészültök arra a munkára, amely Pál apostol, Márk, Timótheus és mások munkájához hasonló, akik elutaztak a Római Birodalom minden részére, hogy hirdessék a Királyság-üzenetet. Meg kellett hogy erősítse őket Isten Szava. Pontosan kellett ismerniük az Ő szándékait. Sok helyen egyedül kellett megállniuk e világ magas rangú és hatalmú személyeivel szemben. Talán ugyanaz lesz a ti osztályrészetek is; és ehhez Isten lesz az erősségetek.

Sok hely van, ahol még nem tanúskodtak széles körben a Királyságról. Az ezeken a területeken élő emberek sötétségben vannak, a vallás tartja őket sötétségben. Ezen országok némelyikéből, ahol van néhány Tanú, azt a beszámolót kaptuk, hogy a jóakaratú emberek készségesen hallgatják a jó hírt, és társulnának az Úr szervezetéhez, ha megfelelően oktatnák őket. Biztos, hogy százak és ezrek vannak, akiket el lehetne érni, ha több munkás lenne a szántóföldön. Az Úr kegyelmével lesz több munkás.

Ennek a főiskolának NEM az a célja, hogy arra készítsen fel titeket, hogy felszentelt szolgák legyetek. Ti már szolgák vagytok és évek óta tevékenyek a szolgálatban . . . Ez a főiskolai tanfolyam kizárólag azt a célt szolgálja, hogy felkészítsen titeket arra, hogy képesítettebb szolgák legyetek azokon a területeken, melyekre menni fogtok . . .

 Alapvető munkátok, hogy a Királyság-evangéliumot prédikáljátok házról házra, amint azt Jézus és az apostolok tették. Ha majd halló fülre találtok, intézzétek úgy, hogy oda visszamenjetek, kezdjetek házi tanulmányozást, és szervezzetek meg az ilyen egyénekből közösséget [gyülekezetet] egy nagy- vagy kisvárosban. Nem csupán annak az öröme lesz osztályrészetek, hogy megszerveztek egy közösséget, hanem azé is, hogy segítenetek kell majd nekik megérteni a Szót, erősítenetek kell őket, időről időre előadásokat kell tartanotok, segítenetek kell nekik a szolgálati összejöveteleiken, és a szervező munkájukban. Amikor erősek, és a maguk lábán is képesek megállni, és saját kezükben tartani a területet, akkor elmehettek valamely másik városba, hogy ott hirdessétek a Királyságot. Időről időre szükség lehet arra, hogy visszatérjetek, és építsétek őket a legszentebb hitben, eligazítsátok őket a tantételekben; így munkátok az lesz, hogy gondját viseljétek az Úr »más juhainak«, el nem hagyván őket (János 10:16). A tényleges munkátok, hogy segítsetek a jóakaratú embereknek. Kezdeményezőknek kell lennetek, de keresnetek kell Isten vezetését.” *

Öt hónappal később az első osztály tagjainak a különleges képzése befejeződött. Megkapták a vízumokat, előkészületeket tettek az utazáshoz, és elindultak kilenc latin-amerikai országba. Három hónappal azután, hogy megkapták diplomájukat, az első Gileád-oktatásban részesült misszionáriusok az Egyesült Államokból úton voltak Kuba felé. 1992-ig több mint 110 országból, több mint 6500 tanuló kapott oktatást, és szolgált azután jóval több mint 200 országban és szigetcsoporton.

Knorr testvér a Gileád Iskola megnyitása után egészen a 34 évvel később bekövetkezett haláláig buzgó, személyes érdeklődést mutatott a misszionáriusok munkája iránt. Ha tehette, minden egyes tanévben többször is meglátogatta az épp ott tanuló osztályt. Előadásokat tartott, és magával vitt másokat a főhivatal személyzete közül, hogy ők is mondjanak beszédeket a tanulóknak. Miután a Gileádot végzettek elkezdték külföldi szolgálatukat, személyesen látogatta meg a misszionáriuscsoportokat, segített nekik megoldani nehézségeket, és megadta nekik a szükséges bátorítást. Amint a misszionárius csoportok sokasodtak, más jól képzett testvérekről gondoskodott,  hogy azok is végezzenek ilyen látogatásokat, hogy minden misszionáriusra — függetlenül attól, hogy hol szolgált — rendszeresen személyes figyelmet fordítsanak.

Ezek a misszionáriusok mások voltak

A kereszténység misszionáriusai kórházakat, menekültközpontokat és árvaházakat létesítettek, hogy gondoskodjanak az emberek fizikai szükségleteiről. A szegények támogatójának képzelték magukat, emellett forradalmakat is szítottak, és gerillaháborúkban is részt vettek. Ezzel ellentétben a Gileád Iskolán végzett misszionáriusok a Bibliát tanítják az embereknek. Ahelyett, hogy templomokat építenének, és azt várnák, hogy az emberek menjenek hozzájuk, felkeresik őket házról házra, hogy megtalálják és tanítsák azokat, akik éhezik és szomjúhozzák az igazságosságot.

Szorosan ragaszkodva Isten Szavához, a misszionárius Tanúk megmutatják az embereknek, hogy miért Isten Királysága a valódi és tartós megoldás az emberiség problémáira (Máté 24:14; Luk 4:43). A kereszténység misszionáriusainak munkája és e munka közötti ellentét Peter Vanderhaegen számára 1951-ben kihangsúlyozódott, amikor útban volt megbízatása színhelyére, Indonéziába. A teherszállító hajón az egyetlen másik utas egy baptista misszionárius volt. Bár Vanderhaegen testvér megpróbált beszélgetni vele Isten Királysága jó híréről, a baptista kifejtette, hogy legfőbb érdeke a tajvani Csang Kai-sek azon erőfeszítéseinek támogatása, hogy újra hatalomra jusson a szárazföldön.

Mindazonáltal sok más ember kezdi becsülni annak értékét, amit Isten Szava mond. Amikor Olaf Olson Barranquillában (Kolumbia) Antonio Carvajalinónak tanúskodott, aki egy bizonyos politikai mozgalom erőteljes támogatója volt, Olson testvér nem foglalt Antonio mellett állást, de nem támogatott más politikai ideológiát sem. Helyette felajánlott Antoniónak és húgainak egy ingyenes bibliatanulmányozást. Antonio hamar megértette, hogy valóban Isten Királysága az egyetlen remény a Kolumbiában és a világ más részein élő szegény emberek számára (Zsolt 72:1–4, 12–14; Dán 2:44). Antonio és húgai Isten buzgó szolgái lettek.

Az a tény, hogy a misszionárius Tanúk elkülönülnek és elhatárolódnak a kereszténység vallásrendszerétől, egy incidens során más módon is  nyilvánvalóvá vált Rhodesiában (most Zimbabwe). Amikor Donald Morrison felkereste az egyik ottani keresztény misszionárius otthonát, a misszionárius amiatt panaszkodott, hogy a Tanúk nem tartják tiszteletben a már felállított határokat. Milyen határokat? Nos, a kereszténység vallásai területekre osztották az országot, melyekben mindegyikük anélkül tevékenykedik, hogy egymást zavarnák. Jehova Tanúi nem érthetnek egyet ilyen elrendezéssel. Jézus azt mondta, hogy a Királyság-üzenetet az egész lakott földön prédikálják. Kétségtelen, hogy a kereszténység nem tette ezt. A Gileád-oktatásban részesülteknek eltökélt szándékuk volt, hogy Krisztusnak engedelmeskedve alapos prédikálómunkát végeznek.

Ezek a misszionáriusok nem azért lettek kiküldve, hogy őket szolgálják, hanem hogy ők szolgáljanak. Sokféleképp nyilvánvalóvá vált, hogy ők valóban ennek megtételére törekedtek. Nem helytelen dolog elfogadni anyagi gondoskodást, melyet a szellemi segítség értékelésének jeléül önként (és nem kéregetés eredményeként) ajánlanak fel. Alaszkán John Errichetti és Hermon Woodard viszont úgy találták, hogy az emberek szívének elérése céljából hasznos, hogy a fizikai szükségleteikről való gondoskodás végett legalább egy keveset dolgozzanak saját kezükkel, amint azt Pál apostol tette (1Kor 9:11, 12; 2Thess 3:7, 8). Fő tevékenységük azonban a jó hír prédikálása volt. Amikor azonban vendégül látták őket, viszonzásképpen ők is segítettek a szükséges teendők elvégzésében — például bekátrányozni egy férfi házának a tetejét, mert felismerték, hogy segítségre volt szüksége. S amikor hajóval egyik helyről a másikra utaztak, segítették kirakni a szállítmányt. Az emberek  hamar rájöttek, hogy ezek a misszionáriusok egyáltalán nem olyanok, mint a kereszténység papsága.

Némely helyen szükséges volt, hogy a misszionárius Tanúk egy időre világi munkát vállaljanak, így nyerve alapot egy országban ahhoz, hogy ott folytathassák szolgálatukat. Így amikor Jesse Cantwell Kolumbiába ment, egy egyetem orvosi tanszékén angol nyelvet tanított, amíg a politikai helyzet meg nem változott, és véget nem értek a vallási korlátozások. Azután mint Jehova Tanúinak egyik utazófelvigyázója, tapasztalatát felhasználhatta a teljes idejű szolgálatban.

Sok helyen a misszionáriusoknak turistavízummal kellett elindulniuk, amellyel egy vagy talán több hónapig az országban maradhattak. Majd el kellett hagyniuk az országot, és újra belépni. De kitartottak, addig ismételve újra meg újra ezt az eljárást, amíg meg nem kapták a szükséges tartózkodási engedélyt. Mélységesen vágytak arra, hogy segítsenek az embereknek abban az országban, ahova megbízatásuk szólt.

Ezek a misszionáriusok nem tekintették magukat különbnek a helyi embereknél. John Cutforth, aki eredetileg általános iskolai tanító volt Kanadában, mint utazófelvigyázó látogatta a gyülekezeteket, valamint az elszigetelt Tanúkat Pápua Új-Guineán. Leült velük a padlóra, velük evett és  elfogadta a meghívást, hogy a padlón levő szőnyegen aludjon az otthonukban. Örvendett a társaságuknak, amikor együtt mentek a szántóföldi szolgálatban. Ez ámulatba ejtette azon megfigyelőket is, akik nem voltak Tanúk, mert a kereszténység misszióinak európai pásztorai olyan hírben álltak, mint akik távol tartották magukat a helybeli emberektől, és csupán egy rövid időre társultak egyháztagjaikhoz összejöveteleik némelyikén, de sohasem ettek együtt velük.

Az emberek, akik között ezek a Tanúk szolgáltak, érezték a misszionáriusoknak és azon szervezetnek a szerető érdeklődését, amely küldte őket. João Mancoca — egy alázatos afrikai — levelére válaszolva, aki a Portugál Nyugat-Afrika (most Angola) egyik büntetőtáborában volt, egy Őrtorony-misszionáriust küldtek, hogy gondoskodjon szellemi segítségről számára. Visszatekintve arra a látogatásra, Mancoca később ezt mondta: „Többé nem volt kétségem afelől, hogy ez az igaz szervezet, melyet Isten támogat. Sohasem gondoltam vagy hittem, hogy bármely más vallásos szervezet megtenne ilyen dolgokat: fizetség nélkül messziről elküldtek egy misszionáriust, hogy látogasson meg egy jelentéktelen személyt csak azért, mert az írt egy levelet.”

Megélhetési körülmények és szokások

A megélhetési körülmények azokban az országokban, ahova a misszionáriusokat küldték, anyagilag gyakran nem voltak olyan jók, mint azokon a helyeken, ahonnan jöttek. Amikor Robert Kirk 1947 elején Burmába (most Myanmar) érkezett, a háború hatása még nagyon is érezhető volt, és csak néhány otthonban volt elektromos világítás. Sok országban azt tapasztalták a misszionáriusok, hogy a mosni való ruhákat az elektromos mosógép helyett egyenként mosták egy mosódeszkán vagy köveken a folyónál. Ők viszont azért jöttek, hogy a bibliai igazságot tanítsák az embereknek, így alkalmazkodtak a helyi körülményekhez, és szorgoskodtak a szolgálatban.

A kezdeti időkben gyakran volt úgy, hogy senki sem várta a misszionáriusokat, hogy üdvözölje őket. Nekik kellett helyet keresniük, ahol lakhattak. Amikor Charles Eisenhower 1943-ban 11 másik misszionáriussal együtt megérkezett Kubába, az első éjszaka a padlón aludtak. A következő nap vásároltak ágyakat, és almatároló rekeszekből ruhásszekrényeket és fiókos szekrényeket készítettek. Az irodalomért kapott bárminemű hozzájárulást és a különleges úttörők számára a Watch Tower Society által nyújtott szerény térítést felhasználva, a misszionáriusok minden csoportja Jehovára tekintett, hogy áldja meg azon erőfeszítéseiket, hogy ki tudják fizetni a lakbért, vásárolni tudjanak élelmet és fedezni tudják a többi szükséges költségeket.

 Az ételek elkészítése néha gondolkodásbeli változtatást igényelt. Ahol nem volt hűtőszekrény, ott naponta kellett elmenni a piacra. Sok országban gáz vagy villanytűzhely helyett faszénnel vagy fával rakott tűz fölött főztek. George és Willa Mae Watkins — akik Libériába kapták kinevezésüket — tűzhelye nem állt másból, mint egy vasüstöt tartó három kőből.

Mi a helyzet a vízzel? Megpillantva új otthonát Indiában, Ruth McKay ezt mondta: „Ez itt olyan otthon, amilyent még sohasem láttam. A konyhában nincs mosogató, csak egy falivízcsap a sarokban, meg egy kiemelkedő betonsáv, hogy megakadályozza, hogy a víz ne folyjon mindenhova a padlón. A víz nem folyik 24 órán át, ezért tárolni kell olyan időkre, amikor elzárják.”

Mivel nem voltak hozzászokva a helyi körülményekhez, néhány misszionárius megbízatásának első hónapjaiban megbetegedett. Amikor Russell Yeatts 1946-ban Curaçaóba érkezett, egymás után többször vérhasban szenvedett. Egy helyi testvér azonban oly buzgón mondott köszönetet imában Jehovának a misszionáriusokért, hogy ők még csak nem is gondolhattak a távozásra. Felső-Voltába (most Burkina Faso) érkezve, Brian és Elke Wise olyan kíméletlen éghajlat alatt találták magukat, mely ártalmas az egészségre. Meg kellett tanulniuk megbirkózni a nappali 43 °C hőmérséklettel. Ottlétük első évében a nagy hőség és a malária miatt Elke időnként hetekig beteg volt. A következő évben Brian került ágyba öt hónapra súlyos hepatitis miatt. Hamarosan úgy találták viszont, hogy oly sok értékes bibliatanulmányozásuk lett, hogy már alig tudták ellátni azokat. Ezen emberek iránti szeretetük segített nekik kitartani, valamint az a tény, hogy kiváltságnak és értékes nevelésnek tekintették megbízatásukat, bármi legyen is Jehova szándéka velük kapcsolatban a jövőt illetően.

Amint teltek az évek, egyre több misszionáriust fogadtak megbízatásuk területén az előttük már korábban odaérkezett misszionáriusok vagy a helyi Tanúk. Néhányukat olyan országokba jelölték ki, ahol a nagyobb városok eléggé modernek voltak. A Watch Tower Society 1946 óta arra is törekedett, hogy megfelelő lakásról és alapvető bútorról gondoskodjon minden misszionáriuscsoport számára, valamint pénzről az élelemhez, így mentesítve őket e gond alól, és lehetővé téve, hogy még jobban a prédikálómunkára tudják összpontosítani figyelmüket.

Számos helyen az utazás olyan élmény volt, mely próbára tette tűrőképességüket. Pápua Új-Guineában eső után több misszionárius testvérnő került olyan helyzetbe, hogy hátizsákban kellett cipelnie felszereléseit, mialatt  a bozótoson át csúszós ösvényen gyalogoltak, mely annyira sáros volt, hogy néha beleragadt a cipőjük. Dél-Amerikában, fent az Andokban sok misszionárius keskeny utakon utazott busszal hajmeresztő módon. Nem egykönnyen felejthető élmény, amikor a busz, mellyel utazol, az út külső szélén egy védőkorlát nélküli kanyarban az ellenkező irányban haladó nagyobb jármű mellett megy el, és közben úgy érzed, hogy a busz a szakadék felé tart!

Bizonyos helyeken úgy tűnt, hogy a politikai lázadások rendszeres velejárói az életnek, de a misszionárius Tanúk elméjükben tartották Jézus kijelentését, miszerint az ő tanítványai „nem . . . része a világnak”, ezért ők semlegesek maradtak az ilyen konfliktusokban (Ján 15:19, NW). Megtanultak elfolytani bármiféle kíváncsiságot, mely szükségtelen veszélyeknek tette volna ki őket. Gyakran az volt a legjobb, ha nem mentek ki az utcákra, amíg a helyzet le nem csendesedett. Vietnamban kilenc misszionárius lakott éppen Saigon (most Ho Si Minh-város) központjában, amikor a városban eluralkodott a háború. Láthatták, amint hullottak a bombák, a városban mindenütt tűz volt, és emberek ezrei menekültek el. Tudva azonban, hogy Jehova azért küldte őket, hogy terjesszék az életadó ismeretet az igazságot éhező embereknek, Őreá tekintettek védelemért.

Még amikor viszonylag béke volt is, az ázsiai városok némely részén nehéz volt a misszionáriusok számára eleget tenni szolgálatuknak. Csupán egy idegen megjelenése Lahore (Pakisztán) szegénynegyedének keskeny utcáin elegendő volt ahhoz, hogy odavonzza a minden korosztálybeli, mosdatlan, kócos gyermekek tömegét. Kiáltozva és egymást lökdösve követték a misszionáriust házról házra, és gyakran a hírnök nyomában betolakodtak az otthonokba. Hamarosan az egész utcának elmondták a folyóiratok árát, és hogy az idegen „keresztényeket képez”. Ilyen körülmények között általában el kellett hagyni a területet. Az indulás gyakran sikoltozás, tapsolás és néha kőzápor kíséretében történt.

A helyi szokások gyakran némi változtatást követeltek a misszionáriusok részéről. Japánban megtanulták, hogy a ház bejáratánál hagyják cipőjüket, amikor belépnek a házba. Hozzá kellett szokniuk ahhoz — amennyire ez lehetséges —, hogy bibliatanulmányozások alkalmával egy alacsony asztal előtt a padlón üljenek. Afrika némely részén megtanulták, hogy ha bal kézzel adtak át valamit egy személynek, azt sértésnek tekintik. Azt is megtudták, hogy a világnak ezen a részén a rossz modor jele, ha mindjárt a látogatás okára térnek, ahelyett hogy előbb némi könnyed beszélgetést folytatnának — ami lehet kölcsönös érdeklődés az egészség felől, valamint válaszok olyan kérdésekre, mint honnan való az illető, hány gyermeke van és így tovább. Brazíliában a misszionáriusok azt figyelték meg, hogy az ajtón való kopogtatás helyett általában a kapu előtt tapsolniuk kell, hogy a házigazda behívja őket.

Libanonban viszont másfajta szokásokkal találták szembe magukat a misszionáriusok. Kevés testvér vitte el feleségét és lányait az összejövetelekre. A nők, akik eljöttek, mindig hátul ültek és sohasem a férfiak között. A misszionáriusok, akik nem ismerték ezt a szokást, nem kis kellemetlenséget  okoztak az első összejövetelükön. Egy házaspár előre ült, az egyedül álló misszionárius lányok pedig oda, ahol üres helyet találtak. Egy beszélgetés az összejövetel végén a keresztény alapelvekről azonban segített tisztázni a félreértést. (Hasonlítsd össze 5Mózes 31:12; Galátzia 3:28.) Az elkülönülés megszűnt. Több feleség és lány vett részt az összejöveteleken. Csatlakoztak a misszionárius testvérnőkhöz a házról házra végzett szolgálatban is.

Egy új nyelv elsajátításának kihívása

A misszionáriusok kis csoportja, mely 1949-ben érkezett Martinique-ra, nagyon keveset tudott franciául, azt azonban tudták, hogy az embereknek szükségük van a Királyság-üzenetre. Valódi hittel indultak el házról házra, megpróbálva néhány verset felolvasni a Bibliából, vagy egy részletet a felajánlott kiadványból. Kitartással francia nyelvtudásuk fokozatosan javult.

Bár az volt a kívánságuk, hogy segítsenek a helyi Tanúknak és más érdeklődő egyéneknek, gyakran maguknak a misszionáriusoknak volt előbb szükségük segítségre a nyelv területén. Akiket Togóba küldtek, az ewe — a fő belföldi nyelv — nyelvtanát találták meglehetősen másnak az európai nyelvekhez képest, valamint azt, hogy a hangmagasság, mellyel kiejtenek egy szót, megváltoztathatja az értelmét. Így a kétbetűs szó, a to, magas tónusban kiejtve jelentheti azt, hogy fül, hegy, após vagy törzs, mély tónusban kiejtve viszont bölényt jelent. Azok a misszionáriusok, akik Vietnamban kezdték el a szolgálatot, olyan nyelvvel kerültek szembe, amely minden szóra hat különböző tónust alkalmaz, és minden tónus más értelmet eredményez.

Edna Waterfall, akit Peruba neveztek ki, nem egyhamar felejtette el az első házat, ahol tanúskodni próbált spanyol nyelven. Kiverte a hideg verejték, miközben akadozva végigmondta a betanult felkínálását, irodalmat ajánlott fel, és bibliatanulmányozást beszélt meg egy idősebb hölgynél. Majd az asszony tökéletes angolsággal ezt mondta: „Rendben van, nagyon helyes. Tanulmányozok önnel, mégpedig spanyolul, hogy segítsek önnek spanyolul tanulni.” Edna döbbenten így válaszolt: „Ön tud angolul? S engedte, hogy mindezt az én esetlen spanyoltudásommal tegyem?” „Ez jót tett önnek” — válaszolta a hölgy. S valóban jót tett! Mert Edna hamarosan rájött, hogy a nyelvtanulásnak  fontos része az alkalom szülte beszéd.

Amikor George Fredianelli Olaszországban megpróbálta beszélni az ottani nyelvet, rájött, hogy amiről azt gondolta, hogy olasz kifejezések, azok valójában olaszosított angol szavak voltak, melyeket nem értettek. Hogy leküzdje a nehézséget, elhatározta, hogy a gyülekezetek számára készített előadásait teljesen leírja, és kéziratból mondja el. Hallgatói közül azonban sokan elálmosodtak. Így félretette a kéziratot, rögtönözve mondta el az előadást, és megkérte a hallgatóságot, hogy segítsenek neki, amikor megakad. Ez ébren tartotta őket, neki pedig segített előrehaladni.

Hogy segítsenek a misszionáriusoknak egy új nyelv tanulásának elkezdésében, a Gileád-tanfolyamon az első osztályok számára olyan nyelvek szerepeltek, mint spanyol, francia, olasz, portugál, japán, arab és urdu. Az évek során több mint 30 nyelvet tanítottak. De amióta egy adott osztály végzősei nem mindnyájan mennek olyan helyekre, ahol egyforma nyelvet beszélnek, ezeket a nyelvi osztályokat később felváltotta a megérkezésük utáni intenzív nyelvtanulás, melyet megbízatásuk színhelyén felügyelet mellett tartottak. Az újonnan érkezők az első hónapban teljesen azzal voltak elfoglalva, hogy napi 11 órán át tanulták a nyelvet, a következő hónapban idejük felét az otthoni nyelvtanulással töltötték, a másik felét pedig annak szentelték, hogy a megszerzett ismeretet a szántóföldön alkalmazzák.

Megfigyelték azonban, hogy a nyelv aktuális használata a szántóföldi szolgálatban alapvető kulcs az előrehaladáshoz, ezért változtatás történt. A misszionáriusok, akik nem ismerték a helyi nyelvet, megbízatásuk első három hónapjában napi négy órát töltöttek egy képesített tanárral, és kezdettől fogva tanúskodtak Isten Királyságáról a helyi embereknek, alkalmazva azt, amit tanultak.

 Sok misszionáriuscsoport együttesen tevékenykedett, hogy javítsák nyelvismeretüket. Mindennap a reggelinél megbeszéltek mintegy 20 új szót, és igyekeztek azokat alkalmazni a szántóföldi szolgálatukban.

A helyi nyelv megtanulása fontos tényező volt abban, hogy megnyerjék az emberek bizalmát. Sok helyen bizonyos mértékű bizalmatlanság van a külföldiek iránt. Hugh és Carol Cormican egyedül vagy házaspárként öt afrikai országban szolgált. Ők jól ismerik azt a bizalmatlanságot, mely gyakran fennáll az afrikaiak és az európaiak között. De ezt mondják: „Ha beszéled a helyi nyelvet, az hamar eloszlatja ezt az érzést. Továbbá mások, akik nem hajlandók figyelni a honfitársuktól hallott jó hírre, hajlandók minket meghallgatni, elfogadni irodalmat, és tanulmányozni, mert erőfeszítéseket tettünk, hogy saját nyelvükön beszéljünk hozzájuk.” Azért, hogy ezt megtegyék, Cormican testvér az angolon kívül öt nyelvet tanult meg, Cormican testvérnő pedig hatot.

Természetesen adódhatnak nehézségek, amikor új nyelvet próbálunk megtanulni. Puerto Ricóban egy testvér, aki azt ajánlotta fel a házigazdáknak, hogy lemezre felvett bibliai üzenetet játszik le nekik, már csukta is össze a gramofonját, hogy a következő ajtóhoz menjen, ha az illető ezt válaszolta: „¡Como no!” Számára ez úgy hangzott, hogy „nem”, és időbe telt, amíg megértette, hogy a kifejezés azt jelenti: „Miért ne!” Másrészről a misszionáriusok néha nem értették meg, amikor a házigazdák azt mondták, hogy őket nem érdekli az üzenet, így tovább tanúskodtak. Ennek következtében néhány szimpatizáló házigazda hasznot merített belőle.

Voltak humoros helyzetek is. Leslie Franks Szingapúrban megtanulta, hogy óvatosnak kell lennie, és ne kókuszdiót (kelapa) mondjon, amikor a fejről (kepala) akar beszélni, és ne füvet (rumput), amikor hajat (rambut) akar mondani. Szamoán egy misszionárius a rossz kiejtés miatt, amikor a férfi feleségének hogyléte felől akart kedvesen érdeklődni, azt kérdezte egy bennszülöttől: „Hogy van a szakállad?” (A bennszülöttnek nem volt szakálla.) Ecuadorban, amikor egy buszvezető váratlanul elindult a busszal, Zola Hoffman testvérnő, aki állt a buszban, elveszítette egyensúlyát, és egy férfi ölében kötött ki. Zavarában bocsánatot próbált kérni. De amit mondott, ez volt: „Con su permiso” (engedelmével). Amikor a férfi jóindulatúan ezt válaszolta: „Csak nyugodtan, hölgyem”, a többi utas nevetésben tört ki.

Mindazonáltal, amiért a misszionáriusok szorgalmas erőfeszítéseket tettek, a szolgálatnak jó eredményei voltak. Lois Dyer, aki 1950-ben érkezett Japánba, visszaemlékszik Knorr testvér tanácsára: „A legjobbat tedd, amit csak tenni tudsz, s még ha hibákat követsz is el, tégy valamit!” Ő tett, és sokan mások is. A következő 42 év folyamán a Japánba küldött misszionáriusok látták, amint a Királyság-hirdetők kezdeti maroknyi csapata több mint 170 000 főre emelkedett, és a növekedés folytatódik. Mily gazdag jutalom ez azért, mert — miután Jehovára tekintettek vezetésért — hajlandók voltak erőfeszítéseket tenni!

 Új szántóföldek megnyitása, a régiek további építése

Sok országban és szigetcsoporton a Gileád-oktatásban részesült misszionáriusok kezdték el a Királyság-prédikáló munkát, vagy adták meg a szükséges lendületet, miután mások már végeztek korlátozott mértékű tanúskodást. Nyilvánvalóan ők voltak az első Jehova Tanúi, akik a jó hírt prédikálták Szomáliában, Szudánban, Laoszban és számos szigetcsoporton világszerte.

Némi prédikálás korábban már volt Bolíviában, Dominikai Köztársaságban, Ecuadorban, Salvadorban, Hondurasban, Nicaraguában, Etiópiában, Gambiában, Libériában, Kambodzsában, Hongkongban, Japánban és Vietnamban. De ezekben az országokban nem volt Jehova Tanúja, aki jelentést adott volna le tevékenységéről, amikor a Gileád Iskola első misszionárius végzősei megérkeztek. Ahol lehetséges volt, a misszionáriusok először a nagyobb városokra összpontosítva, kidolgozott módszer szerint munkálták be az országot. Nem csupán irodalmat hagytak hátra, azután továbbmentek, amint azt korábban a kolportőrök tették. Türelmesen újralátogatásokat végeztek az érdeklődőknél, bibliatanulmányozásokat vezettek náluk, és kiképezték őket a szántóföldi szolgálatra.

Más országokban körülbelül csak tíz Királyság-hirdető volt (sok esetben kevesebb) mielőtt a Gileád Iskolát végzett misszionáriusok megérkeztek. Ezek között volt Kolumbia, Guatemala, Haiti, Puerto Rico, Venezuela, Burundi, Elefántcsontpart, Kenya, Mauritius, Szenegál, Délnyugat-Afrika (most Namíbia), Ceylon (most Srí Lanka), Kína és Szingapúr, valamint sok szigetcsoport. A misszionáriusok a buzgóság jó példái voltak a szolgálatban, segítettek a helyi Tanúknak javítani képességeiken, gyülekezeteket szerveztek, és segítettek a testvéreknek képzettséget szerezni ahhoz, hogy átvegyék a vezetést. Sok esetben ők kezdték meg a prédikálómunkát olyan területeken, ahol korábban azt még nem végezték.

Ezzel a segítséggel a Tanúk száma növekedni kezdett. A legtöbb ilyen országban most több ezer tevékeny Jehova Tanúja van. Vannak olyan országok, ahol több tízezer, vagy százezernél is több dicsérője van Jehovának.

Néhány ember nagy érdeklődéssel hallgatott

Némely helyen a misszionáriusok sok olyan embert találtak, akik buzgók voltak, és hajlandók arra, hogy tanuljanak. Amikor Ted és Doris Klein — akik a Gileád első osztályának végzősei voltak — 1947-ben a Virgin-szigetekre érkezett, olyan sok embert talált, aki akarta tanulmányozni a Bibliát, hogy gyakran éjfélig sem fejezték be szolgálati napjukat. Az első nyilvános előadáson, melyet Klein testvér tartott Charlotte Amalie piacterén, ezer jelenlevő volt.

Joseph McGrath-t és Cyril Charlest 1949-ben az ami törzs területére küldték Tajvanba. Nádfedeles és földpadlós házban laktak. De azért voltak ott, hogy segítsenek az embereknek. Néhány ami törzsből való ember előzőleg már kapott Őrtorony-irodalmat,  tetszett nekik, amit olvastak, és másokkal is megosztották a jó hírt. Most ott voltak a misszionáriusok, hogy segítsenek nekik növekedni szellemileg. Azt mondták nekik, hogy 600 ember érdeklődik az igazság iránt, de amikor faluról falura mentek, a megtartott összejöveteleken összesen 1600 jelenlevőt számláltak. Ezek az alázatos emberek hajlandók voltak tanulni, de sok dolgot illetően nem volt pontos ismeretük. A testvérek türelmesen tanítani kezdték őket, minden faluban egy alkalommal egy témát átvéve gyakran nyolc vagy ennél is több órát szenteltek a téma kérdés-felelet formájában történő megtárgyalására. Továbbá oktatásról gondoskodtak 140 személy számára, akik kifejezték azon vágyukat, hogy részt vegyenek a házról házra történő tanúskodásban. Mily örömteljes tapasztalat volt ez a misszionáriusok számára! De sok volt még a tennivaló, hogy tartós szellemi növekedés legyen.

Körülbelül 12 évvel később Harvey és Kathleen Logan, két Gileád-oktatásban részesült misszionárius, aki előzőleg Japánban szolgált, azt a megbízatást kapta, hogy nyújtson további segítséget az ami törzshöz tartozó testvéreknek. Logan testvér sok időt töltött azzal, hogy segített nekik megérteni az alapvető bibliai tantételt és alapelveket, valamint szervezeti ügyeket. Logan testvérnő, miután mindennap a szántóföldön munkálkodott az ami törzsbeli testvérnőkkel, igyekezett alapvető bibliai igazságokat áttanulmányozni velük. Majd 1963-ban a Watch Tower Society intézkedéseket tett, hogy 28 ország küldöttei találkozzanak a helyi Tanúkkal Soufeng községben, egy világ körüli kongresszus kapcsán. Mindez szilárd alapot kezdett lefektetni egy jövőbeni növekedés számára.

Két misszionárius, Harry Arnott és Ian Fergusson 1948-ban érkezett Észak-Rhodesiába (most Zambia). Akkor már a bennszülött afrikai Tanúk 252 gyülekezetben tevékenykedtek, de most a rézbányák működése kapcsán  odaköltözött európaiakra is figyelmet fordítottak. A reagálás izgalmas volt. Sok irodalmat helyeztek el; akikkel bibliatanulmányozás folyt, gyorsan haladtak előre. Abban az évben a szántóföldi szolgálatban tevékeny Tanúk száma 61 százalékkal növekedett.

Sok helyen nem volt szokatlan, hogy a misszionáriusoknak várólistára kellett venni azokat az embereket, akik bibliatanulmányozást akartak. Néha rokonok, szomszédok és más barátok is jelen voltak a bibliatanulmányozások alkalmával. Mielőtt az emberek hozzájuthattak volna, hogy személyes bibliatanulmányozást folytassanak velük, rendszeresen részt vehettek a Királyság-teremben megtartott összejöveteleken.

Más országokban viszont, bár a misszionáriusok nagy erőfeszítéseket tettek, az aratás korlátozott volt. Még 1953-ban Őrtorony-misszionáriusokat küldtek Kelet-Pakisztánba (most Banglades), ahol a népesség, mely most meghaladja a 115 000 000-t, túlnyomórészt muszlim és hindu vallású. Sok erőfeszítést tettek arra, hogy segítsenek az embereknek. Ennek ellenére még 1992-ben is csak 42 imádója volt Jehovának az országban. Az ilyen területeken szolgáló misszionáriusok szemében azonban minden személy, aki elfogadja az igaz imádatot, különösen értékes — mert ez oly ritkán történik meg.

Szerető segítség a Tanú-társaknak

A misszionáriusok fő feladata az evangelizálás, Isten Királysága jó hírének a prédikálása. De mialatt személyesen ezzel a tevékenységgel vannak elfoglalva, sok segítséget tudnak adni a helyi Tanúknak is. A misszionáriusok meghívják őket a szántóföldi szolgálatba, és javaslatokkal látják el őket azt illetően, hogyan oldjanak meg nehéz helyzeteket. Amint megfigyelik a misszionáriusokat, a helyi Tanúk gyakran azt is megtanulják, hogyan lássák el szolgálatukat szervezettebb módon, és hogyan legyenek hatékonyabb tanítók. Viszonzásul a helyi Tanúk segítenek a misszionáriusoknak alkalmazkodni a helyi szokásokhoz.

Amikor John Cooke 1948-ban megérkezett Portugáliába, lépéseket tett, hogy kidolgozott módszer szerint házról házra végzett munkát szervezzen meg. Bár készségesek voltak, sok helyi Tanúnak képzésre volt szüksége. Később Cooke testvér ezt mondta: „Sohasem fogom elfelejteni, amikor Almadában először mentem ki a szolgálatba a testvérnőkkel. Igen, hatan mentek ugyanabba a házba. Képzelj el egy hat nőből álló csoportot az ajtó körül állni, mialatt egyikük prédikációt tart! A dolgok azonban fokozatosan kezdtek alakulni, és megkezdődött az előrehaladás.”

A misszionáriusok bátor példája segített a Tanúknak a Szélcsendes-szigeteken, hogy bátrak legyenek, és ne félemlítsék meg őket azok az ellenállók, akik akadályozni próbálták a munkát. A misszionáriusok által kimutatott hit segített a testvéreknek Spanyolországban, hogy elkezdjék a házankénti szolgálatot a katolikus fasiszta diktatúra ellenére is, mely alatt akkor éltek. A II. világháború után Japánban szolgáló misszionáriusok példát adtak tapintatból —  nem ismételgették a nemzeti vallás kudarcát, miután a japán császár lemondott istenségéről, hanem inkább meggyőző bizonyítékot szolgáltattak a Teremtőben való hitre vonatkozóan.

A helyi Tanúk megfigyelték a misszionáriusokat, akik gyakran oly módon tettek rájuk mély benyomást, hogy maguk a misszionáriusok akkor észre sem vették. Trinidadon azokról az esetekről, melyek a misszionáriusok alázatosságára mutattak, és arról, hogy hajlandók voltak eltűrni nehéz állapotokat, valamint hogy a nagyon meleg időjárás ellenére is keményen tevékenykedtek Jehova szolgálatában, még évekkel később is beszélnek. Koreában a Tanúkra mély benyomást tett a misszionáriusok önfeláldozó szelleme, akik tíz éven át nem hagyták el az országot, hogy meglátogassák családjukat, mert a kormányzat, néhány sürgős „humanitárius” eset kivételével, nem adta volna meg ismételten az újrabelépési engedélyt.

A legtöbb misszionárius Gileád-képzése kezdetén és később közelebbről megtekintette Jehova látható szervezete főhivatalának működését. Gyakran volt kiváló lehetőségük arra, hogy kapcsolatba kerüljenek a Vezető Testület tagjaival. Később, misszionáriusi megbízatásukban, szemtanúként adhatták át a helyi Tanúknak és az új érdeklődőknek beszámolóikat arról, hogyan működik a szervezet, valamint beszélhettek a szervezet iránti nagyraértékelésükről. Az értékelés mélysége, melyet közvetítettek a szervezet teokratikus működését illetően, gyakran fontos tényező volt a tapasztalt növekedésben.

Sok helyen, ahova misszionáriusokat küldtek, nem voltak gyülekezeti összejövetelek. Így megtették a szükséges intézkedéseket, levezették az összejöveteleket, és a legtöbb összejöveteli programrészt megtartották addig, amíg mások képzetté nem váltak arra, hogy osztozzanak ezekben a kiváltságokban. Állandóan képeztek más testvéreket, hogy képesek legyenek átvenni a felelősségeket (2Tim 2:2). Általában az első összejöveteli hely a misszionáriusotthon volt. Később intézkedések történtek Királyság-termek ügyében.

Ahol már voltak gyülekezetek, a misszionáriusok hozzájárultak, hogy érdekesebbé és tanulságossá tegyék az összejöveteleket. Jól kidolgozott hozzászólásaikat értékelték, és nemsokára mintául szolgáltak, hogy mások is megpróbáljanak hasonlóan hozzászólni. A Gileád Iskolán kapott oktatásukat használva, a testvérek jó példát mutattak a nyilvános előadások tartásában és a tanításban, valamint boldogan töltöttek időt a helyi testvérekkel, hogy segítsenek nekik megtanulni a tanítás művészetét. Olyan országokban, ahol az emberek hagyományosan kényelmesek és nem különösen törődnek az idővel, a misszionáriusok türelmesen segítettek nekik  felismerni annak értékét, ha időben kezdik az összejöveteleket, és arra buzdítottak mindenkit, hogy időben legyen ott.

Az állapotok, melyeket némely helyen találtak, azt mutatták, hogy segítségre volt szükség tisztánlátást kifejleszteni abban, hogy fontos ragaszkodni Jehova igazságos irányadó mértékeihez. Botswanában például úgy találták, hogy néhány testvérnő még mindig madzagokat vagy gyöngyöket tesz a kisbabájára, hogy azok védjék őket az ártalomtól, nem teljesen értve, hogy e szokás gyökere babona és boszorkányság. Portugáliában olyan körülményeket találtak, melyek egyenetlenséget okoztak. Türelemmel, szerető segítséggel, és amikor szükség volt rá, határozottsággal, a megjavult szellemi egészség nyilvánvalóvá vált.

A felvigyázás tisztségével megbízott misszionáriusok Finnországban sok időt és erőfeszítést áldoztak arra, hogy kiképezzék a helyi testvéreket, miként vitassák meg a problémákat a Biblia alapelveinek fényében, és így olyan következtetésre jussanak, mely összhangban van Isten saját elgondolásával. Argentínában segítettek a testvéreknek megérteni az ütemterv értékét, hogyan vezessék a jelentéseket, milyen fontos a papírok aktába rendezése. Németországban segítettek a lojális testvéreknek, akiknek a koncentrációs táborokban a túlélésért folytatott küzdelemtől bizonyos vonatkozásban eléggé rideg nézőpontjaik voltak, hogy teljesebb mértékben utánozzák Jézus Krisztus szelíd modorát, mialatt Isten nyáját legeltetik (Máté 11:28–30; Csel 20:28).

A misszionáriusok némelyikének munkája magában foglalta azt is, hogy tárgyaljanak kormányhivatalnokokkal, válaszoljanak kérdéseikre, és kérelmet adjanak be Jehova Tanúi munkájának törvényes elismerése ügyében. Joly testvér például, akinek Kamerunba szólt a megbízatása feleségével együtt, majdnem négy éven át tett ismételt erőfeszítéseket arra, hogy megszerezze a törvényes elismerést. Gyakran beszélt a francia és az afrikai hivatalnokokkal. Végül egy kormányváltás után megadták a törvényes elismerést. Erre az időre a Tanúk Kamerunban már 27 éve tevékenyek voltak, és számuk már meghaladta a 6000-et.

Eleget téve az utazószolgálat kihívásainak

Néhány misszionáriust azzal bíztak meg, hogy utazófelvigyázóként szolgáljon. Különleges szükség volt erre Ausztráliában, ahol a II. világháború időszakában a testvérek a Királyság-érdekek helyett erőfeszítéseik egy részét ostoba módon világi törekvésekre irányították. Idővel ez kiigazítást nyert, és Knorr testvér 1947-ben történt látogatása idején az kapott hangsúlyt, hogy milyen fontos továbbra is előtérbe helyezni a Királyság-prédikáló munkát. Ezután a körzet- és kerületfelvigyázókként szolgáló Gileád Iskolát végzettek lelkesedése, jó példája és tanítási módszerei tovább segítettek az ott élő Tanúk közötti őszinte szellemi légkör ápolásában.

Az ilyen utazószolgálatban való részvétel gyakran igényelt készséget arra, hogy nagy erőfeszítéseket tegyenek és szembenézzenek a veszéllyel. Wallace Liverance úgy találta, hogy az egyetlen mód egy elszigetelt területen élő  hírnök család elérésére Volcánban (Bolívia), ha oda-vissza 90 kilométert gyalogol a sziklás, kopár terepen, tűző napsütésben, körülbelül 3400 méter magasságban, mialatt a hálózsákját, élelmet és vizet, valamint az irodalmat cipeli. Hogy kiszolgálja a gyülekezeteket a Fülöp-szigeteken, Neal Callaway gyakran utazott túlzsúfolt falusi buszon, ahol nemcsak emberekkel osztotta meg a helyet, hanem állatokkal és árukkal is. Richard Cotterill akkor kezdte utazófelvigyázóként munkáját Indiában, amikor emberek ezreit ölték meg vallási gyűlölködés miatt. Amikor az egyik zavargási területen élő testvérekhez osztották be szolgálni, a vasúti jegypénztáros megpróbálta lebeszélni őt. A legtöbb utas számára az rémálomszerű utazásnak bizonyult, de Cotterill testvér mélységesen szerette a testvéreit, függetlenül attól, hogy hol éltek vagy melyik nyelvet beszélték. Jehovába vetett bizalommal így érvelt: „Ha Jehova akarja, megpróbálok eljutni oda” (Jak 4:15).

Mások buzdítása a teljes idejű szolgálatra

A misszionáriusok által kimutatott buzgó szellem eredményeként sokan azok közül, akiket tanítottak, utánozták példájukat azzal, hogy beléptek a teljes idejű szolgálatba. Japánban, ahol 168 misszionárius szolgált, 1992-ben 75 956 úttörő volt; a hírnököknek több mint 40 százaléka volt a teljes idejű szolgálat valamelyik ágában. A Koreai Köztársaságban hasonló volt az arány.

Olyan országokból, ahol a Tanúk aránya elég kedvező volt a lakossághoz képest, sok teljes idejű szolgát hívtak meg, hogy oktatást kapjanak a Gileád Iskolán, majd más helyekre küldték ki őket szolgálni. Sok misszionárius jött az  Egyesült Államokból és Kanadából; körülbelül 400-an jöttek Nagy-Britanniából, több mint 240-en Németországból, több mint 150-en Ausztráliából; több mint 100-an Svédországból, azonkívül elég nagy számban jöttek Dániából, Finnországból, Hawaiiból, Hollandiából, Új-Zélandról és máshonnan. Némely ország, melynek a misszionáriusok segítettek, később maga is leendő misszionáriusokat adott más országokban való szolgálatra.

A szükségletek kielégítése egy növekvő szervezetben

Amint nőtt a szervezet, a misszionáriusok maguk láttak el további felelősségeket. Közülük sokan vénként vagy kisegítőszolgaként szolgáltak azokban a gyülekezetekben, melyeknek segítettek fejlődni. Sok országban ők voltak az első körzet- és kerületfelvigyázók. Ahogy a további előrehaladás által előnyössé vált a Társulat számára, hogy új fiókhivatalokat létesítsen, sok misszionáriust a fiókhivatal működésével kapcsolatos felelősséggel bíztak meg. Némely esetben azokat, akik jól beszélték a nyelvet, arra kérték meg, hogy segítsenek a bibliai irodalom lefordításában és átolvasásában.

De különösen nagy jutalmat éreztek akkor, amikor azok, akikkel Isten Szavát tanulmányozták, vagy azok a testvérek, akiknek szellemi növekedéséhez valamilyen módon ők is hozzájárultak, képesekké váltak ilyen felelősségeket ellátni. Ily módon egy házaspár Peruban annak örvend, hogy látnak némelyeket azok közül, akikkel tanulmányoztak, amint különleges úttörőkként szolgálnak, segítenek megerősíteni új gyülekezeteket és új területekre jutnak el. Srí Lankán a Fiókbizottság egyik tagja abból a családból került ki, amellyel egy misszionárius folytatott tanulmányozást. Sok más misszionáriusnak vannak hasonló örömei.

De ellenállásban is volt részük.

Ellenállással szemben

Jézus azt mondta követőinek, hogy üldözni fogják őket, amint őt is üldözték (Ján 15:20). Mivel a misszionáriusok általában külföldről jöttek, gyakran, amikor heves üldözés tört ki az országban, az a misszionáriusok kiutasítását jelentette.

Sona Haidostiant és szüleit Aleppóban (Szíria) 1967-ben letartóztatták. Öt hónapig börtönben tartották, majd kiutasították őket az országból, és semmit sem vihettek magukkal. Margarita Königer Németországból Madagaszkárra kapta megbízatását, de a kitelepítések egyik hely után a másikra, új megbízatásokat eredményeztek számára Kenyában, Dahomeyben (Benin) és Felső-Voltában (Burkina Faso). Domenick Picconét és feleségét Elsát 1957-ben Spanyolországból, 1962-ben Portugáliából és 1969-ben Marokkóból azért utasították ki, mert prédikáltak. Miközben erőfeszítéseket tettek a kiutasítási végzések megelőzésére, jó dolgot végeztek. Tanúskodtak hivatalnokoknak. Marokkóban például alkalmuk volt tanúskodni a Sécurité Nationale hivatalnokainak, a Legfelsőbb Bíróság egyik bírájának, Tanger rendőrfőnökének és az Egyesült Államok Tangerben és Rabatban levő képviselőinek.

 A misszionáriusok kiutasítása nem eredményezte Jehova Tanúi munkájának befejezését, amint azt néhány hivatalnok remélte. Az igazság elszórt magvai gyakran tovább növekedtek. Például négy misszionárius csak néhány hónapon át végezte szolgálatát Burundiban, mielőtt a kormány 1964-ben távozásra kényszerítette őket. Egyikük azonban levelezést folytatott egy érdeklődővel, aki azt írta, hogy 26 személlyel tanulmányozta a Bibliát. Egy tanzániai Tanú, aki nemrég költözött Burundiba, szintén buzgón folytatta a prédikálást. Számuk fokozatosan addig növekedett, amíg százak osztották meg másokkal a Királyság-üzenetet.

Máshol, mielőtt elrendelték a kiutasítást, a hivatalnokok brutális erőszakhoz folyamodtak, hogy megpróbáljanak mindenkit rávenni arra, hogy vesse alá magát parancsaiknak. Gbarngában (Libéria) 1963-ban a katonák elfogtak 400 férfit, nőt és gyermeket, akik egy keresztény kongresszuson vettek részt. Bevezényelték őket a katonai táborba, megfenyegették, megverték őket, és azt követelték, hogy mindenki — függetlenül attól, hogy milyen nemzetiségű vagy vallású — tisztelegjen a libériai zászló előtt. A csoport között ott volt Milton Henschel az Egyesült Államokból. Volt ott néhány misszionárius is, közöttük John Charuk Kanadából. A Gileád-végzősök közül az egyik testvér megalkudott, amint azt egyszer már korábban is tette (bár nem közölte senkivel), és ez kétségtelenül mások megalkuvásához is hozzájárult, akik azon a kongresszuson jelen voltak. Nyilvánvalóvá vált, hogy ki félte valóban Jehovát, és ki esett az emberektől való félelem csapdájába (Péld 29:25). A hatóság ezt követően minden külföldi misszionárius Tanúnak megparancsolta, hogy hagyja el az országot, bár később, még abban az évben az elnöknek egy végrehajtói rendelete megengedte, hogy visszatérjenek.

A kormányhivatalnokok akciója a misszionáriusok ellen gyakran a papság nyomásának eredményeként történt. Ez a nyomás néha titkos módon fejtette ki hatását. Máskor mindenki tudta, ki szította az ellenállást. George Koivisto soha nem felejti el a szántóföldi szolgálat első reggelét Medellínben (Kolumbia). Egyszer csak iskolás gyermekek üvöltő tömege jelent meg, köveket és agyagdarabokat dobálva. A házigazda, aki korábban sohasem látta őt, belökte a testvért a házba és bezárta a fából készült zsalukat, majd egész idő alatt mentegetőzött a kinti csőcselék magatartása miatt. Amikor megérkezett a rendőrség, néhányan az iskolai tanárt okolták, mert kiengedte a tanulókat. Egy másik hang azonban ezt kiáltotta: „Nem úgy van! A pap volt az! Ő jelentette be a hangosbemondón,  hogy engedjék ki a tanulókat, hogy »dobálják meg kövekkel a protestánsokat«.”

Istenfélő bátorságra és a juhok szeretetére volt szükség. Elfriede Löhr és Ilse Unterdörfer Gastein völgyébe kapták a kinevezésüket Ausztriában. Rövid idő alatt sok irodalmat helyeztek el olyan embereknél, akik éhezték a szellemi táplálékot. A papság azonban nem maradt tétlen. Arra buzdította az iskolás gyerekeket, hogy kiabáljanak a misszionáriusokra az utcákon, fussanak előttük, és figyelmeztessék a házigazdákat, hogy ne hallgassák meg őket. Az emberek félni kezdtek. De szerető kitartással néhány jó bibliatanulmányozás kezdődött. Amikor egy nyilvános bibliai előadást rendeztek, a segédlelkész provokatív módon ott állt az összejöveteli hely előtt. Amikor azonban a misszionáriusok kimentek az utcára, hogy behívják az embereket, a segédlelkész eltűnt. Hívatott egy rendőrt, majd visszatért, azt remélve, hogy megzavarja az összejövetelt. Erőfeszítései azonban kudarcot vallottak. Idővel egy kitűnő gyülekezet alakult ott.

Az Ibarra (Ecuador) közelében levő városokban Unn Raunholm és Julia Parsons újra meg újra a papok által befolyásolt csőcselékkel találta szembe magát. Mivel a pap mindenkor nagy felfordulást csinált, amikor a misszionáriusok San Antonióban megjelentek, a testvérnők úgy döntöttek, hogy egy másik városra, Atuntaquira összpontosítanak. Egy nap azonban a helyi seriff izgatottan arra sürgette Raunholm testvérnőt, hogy gyorsan hagyja el a várost. „A pap tüntetést szervez maguk ellen, és nekem nincs elegendő emberem, hogy megvédjék magukat” — mondta. A testvérnő élénken visszaemlékezve mondja: „A tömeg jött utánunk! A vatikáni fehér-sárga zászló ott lengett a csoport előtt, mialatt a pap ilyen jelszavakat kiáltozott: »Éljen a katolikus egyház!«, »Le a protestánsokkal!«, »Éljen a Szűz szüzessége!«, »Éljen a gyónás!« A tömeg minden alkalommal szóról szóra visszhangozta a pap után a jelszavakat.” Akkor néhány férfi behívta a Tanúkat a helyi Munkásegyesület Székházába, hogy megvédje őket. Ott a misszionáriusok buzgón tanúskodtak a kíváncsi embereknek, akik bejöttek megtudni, hogy mi történt. Az összes náluk levő irodalmat elhelyezték.

A különleges szükségletek kielégítésére tervezett tanfolyamok

Azóta, hogy az első misszionáriusokat kiküldték a Gileád Iskolából, Jehova Tanúinak szervezete meglepő arányú növekedést tapasztalt. Amikor 1943-ban az iskola megnyílt, csupán 129 070 Tanú volt 54 országban  (az 1990-es évek elején levő térkép szerinti felosztásban viszont 103 ország). 1992-ben pedig 4 472 787 Tanú volt 229 országban és szigetcsoporton világszerte. Mivel ilyen növekedés történt, a szervezet szükségletei megváltoztak. Azok a fiókhivatalok, melyek egykor az alig néhány gyülekezetbe csoportosult, és kevesebb mint száz Tanúról gondoskodtak, most a Tanúk tízezreinek tevékenységét felügyelik. Ezen fiókhivatalok közül több is szükségesnek látta, hogy helyileg nyomtasson irodalmat azok felszerelésére, akik részt vesznek az evangelizálómunkában.

Hogy eleget tegyenek a megváltozott szükségleteknek, 18 évvel a Gileád Iskola megnyitása után a Társulat világközpontjában egy tíz hónapos kiképző tanfolyamról gondoskodtak különösen azon testvérek számára, akik a felelősség súlyos terheit hordozták a Watch Tower Society fiókhivatalaiban. Közülük néhányan korábban már részt vettek a Gileád Iskola öt hónapos tanfolyamán, mások viszont nem. Mindannyian hasznosítani tudták a munkájukkal kapcsolatos különleges kiképzést. A megbeszélések, hogy hogyan kezeljenek különböző helyzeteket, és hogyan tegyenek eleget a szervezeti szükségleteknek a bibliai alapelvekkel összhangban, egyesítő hatással voltak. A tanfolyam fő jellegzetessége a teljes Biblia versről versre történő elemző tanulmányozása volt. Áttekintést adott továbbá a vallás történetéről, oktatást nyújtott a fiókhivatal, a Bétel-otthon és a nyomda működtetését magában foglaló részletekről, továbbá irányelveket adott a szántóföldi szolgálat felügyeletére, új gyülekezetek szervezésére és új szántóföldek megnyitására vonatkozóan. Ezeket a tanfolyamokat (közöttük a nyolc hónapra csökkentett utolsót is) a brooklyni világközpontban (New York) tartották meg 1961-től 1965-ig. Sok végzőst visszaküldtek abba az országba, ahol szolgált, néhányukat más országokba jelölték ki, ahol értékes módon járulhattak hozzá a munkához.

1976. február 1-jétől egy új elrendezés lépett életbe a Társulat fiókhivatalainak működésében, hogy a bibliai prófécia várható beteljesedésével összhangban felkészüljenek a további növekedésre (És 60:8, 22). Ahelyett, hogy minden fiókhivatalnak egy fiókfelvigyázója és egy helyettese lenne, a Vezető Testület — hogy felvigyázásról gondoskodjon — minden Fiókbizottságba három vagy több képesített testvért jelölt ki szolgálatra. A nagyobb fiókhivataloknak hét tagból is állhat a bizottsága. Mindezen testvérek oktatására Brooklynban (New York) egy öthetes különleges Gileád-tanfolyamot szerveztek. 1977 végétől 1980-ig a világ minden részéről tizennégy osztályt kitevő fiókbizottsági tag kapta meg ezt a különleges oktatást a világközpontban. Ez kitűnő alkalom volt arra, hogy egyesítse és finomítsa a szervezett működést.

A Gileád Iskola folytatta azok képzését, akiknek többéves tapasztalatuk volt a teljes idejű szolgálatban, és hajlandók voltak, valamint képesek arra, hogy külföldre küldjék őket, de még több misszionáriust fel tudtak volna használni. Az oktatás meggyorsítása végett, a Gileád Iskola kihelyezéseként más országokban is beindították az iskolát, hogy a tanulóknak ne kelljen előbb megtanulniuk az angol nyelvet azért, hogy alkalmasak legyenek a részvételre. A Mexikói Gileád Kulturális Iskola 1980—1981-ben spanyolul  beszélő tanulók oktatásáról gondoskodott, akik a képesített munkások iránti azonnali szükséglet kielégítésében segítettek Közép- és Dél-Amerikában. Németországban is megtartották a Gileád Iskola kihelyezett tagozatait 1981—82-ben, 1984-ben, és 1992-ben. A végzősöket onnan Afrikába, Kelet-Európába, Dél-Amerikába és különböző szigetországokba küldték. További osztályokat tartottak 1983-ban Indiában.

Amint buzgó helyi Tanúk csatlakoztak a misszionáriusokhoz a Királyságról szóló tanúskodás kiterjesztésében, Jehova Tanúinak a száma gyorsan növekedett, és ez több gyülekezet létrehozását eredményezte. 1980 és 1987 között a gyülekezetek száma világszerte 27 százalékkal növekedett, vagyis 54 911 lett. Némely területen, bár sokan látogatták az összejöveteleket, és vettek részt a szántóföldi szolgálatban, a legtöbb testvér eléggé új volt. Sürgősen szükség volt tapasztalt keresztény férfiakra, hogy szellemi pásztorokként és tanítókként szolgáljanak, valamint hogy átvegyék a vezetést az evangelizálómunkában. Hogy segítsen eleget tenni e szükségletnek, a Vezető Testület 1987-ben a bibliai oktatás Gileád Iskola programjának részeként beindította a Szolgálati Kiképző Iskolát. A nyolchetes tanfolyam magában foglalja a Biblia intenzív tanulmányozását, valamint személyes figyelmet szentel minden tanuló szellemi előmenetelének. Az iskolán megbeszélnek szervezeti és bírói ügyeket, a vének és kisegítőszolgák felelősségeit, továbbá különleges képzést kapnak nyilvános előadások megtartására. Anélkül hogy érintené a misszionáriusok képzésének rendszeres osztályait, ez az iskola, más létesítmények igénybevételével, különböző országokban működik. Az iskolát elvégzett személyek most sok országban levő alapvető szükségletnek tesznek eleget.

 Így az Őrtorony Gileád Biblia Iskola kiterjesztett oktatása lépést tart a gyorsan növekvő nemzetközi szervezet változó szükségleteivel.

„Ímhol vagyok én, küldj el engemet!”

A misszionáriusok által kimutatott szellem olyan, mint Ésaiás prófétáé. Amikor Jehova egy különleges szolgálat lehetőségére szólította fel, ő így válaszolt: „Ímhol vagyok én, küldj el engemet!” (És 6:8). Ez a készséges szellem fiatal férfiak és nők ezreit késztette arra, hogy maguk mögött hagyva családi környezetüket és rokonaikat, Isten akaratát előmozdítva szolgáljanak bárhol, ahol szükség van rájuk.

A családi körülmények sok misszionárius életében hoztak változásokat. Sokan, akiknek azután születtek gyermekeik, miután misszionáriusokká lettek, ott tudtak maradni abban az országban, ahova kijelölték őket, szükséglet szerint világi munkát végezve, és együttműködve a gyülekezetekkel. Néhányuknak többéves szolgálat után vissza kellett térniük szülőföldjükre, hogy gondoskodjanak idős szüleikről, vagy más okok miatt. Kiváltságnak tekintették azonban, hogy addig vettek részt a misszionáriusi szolgálatban, ameddig csak tehették.

Mások élettevékenységükké tudták tenni a misszionáriusi szolgálatot. Hogy ezt megtegyék, mindannyiuknak kihívó körülményekkel kellett megküzdeniük. Olaf Olson, aki már hosszú ideje örvend misszionáriusi pályafutásának Kolumbiában, beismerte: „Az első év volt a legnehezebb.” Azért volt nagyon nehéz, mert nem tudta megfelelően kifejezni magát az új nyelven. Majd hozzátette: „Ha folyton arra az országra gondoltam volna, ahonnan eljöttem, nem lettem volna boldog, de elhatároztam, hogy mind testben, mind elmében Kolumbiában fogok élni, barátságot kötök az igazságban ott levő testvérekkel és testvérnőkkel, továbbra is a szolgálattal töltöm be az életemet, és így megbízatási területem hamarosan otthonommá lett.”

Nem azért voltak megbízatásukban állhatatosak, mert szükségletüknek megfelelően ideálisnak találták fizikai környezetüket. Norman Barber, aki 1947-től 1986-ban bekövetkezett haláláig Burmában (most Myanmar) és Indiában szolgált, így fejezte ki magát: „Ha egy ember örül annak, hogy Jehova felhasználja őt, akkor az egyik hely épp olyan jó, mint a másik . . . Őszintén szólva, nem a trópusi éghajlat az ideális számomra, ahol elképzelem az életet. Nem is a trópusi emberek életmódja az, melyet személyesen választanék életmódként. Vannak azonban fontosabb dolgok is, mint az ilyen jelentéktelen ügyek, melyeket figyelembe kell venni. Hogy képes vagy segítséget nyújtani a szellemileg valóban szegény embereknek, olyan kiváltság, mely meghaladja az emberi kifejezőkészséget.”

Nagyon sokan osztják ezt a nézőpontot, és ez az önfeláldozó szellem nagyban hozzájárult Jézus próféciájának beteljesítéséhez, miszerint a Királyságnak ezt a jó hírét prédikálják az egész lakott földön, tanúskodás végett minden nemzetnek, mielőtt eljön a vég (Máté 24:14).

[Lábjegyzet]

[Oldalidézet az 523. oldalon]

A hangsúly annak fontosságán van, hogy teljesen bízzanak Jehovában, és legyenek hozzá lojálisak

[Oldalidézet az 534. oldalon]

Segített a jó humorérzék

[Oldalidézet az 539. oldalon]

Türelem, szerető segítség, és amikor szükség volt rá, határozottság

[Oldalidézet az 546. oldalon]

„Hogy képes vagy segítséget nyújtani a szellemileg valóban szegény embereknek, olyan kiváltság, mely meghaladja az emberi kifejezőkészséget”

[Kiemelt rész az 533. oldalon]

Gileád-osztályok

1943—1960: Iskola South Lansingben (New York). 95 országból, 35 osztályban 3639 tanuló kapott itt diplomát, többségüket misszionáriusi szolgálatra jelölték ki. Az Egyesült Államokban szolgáló körzet- és kerületfelvigyázók is tagjai voltak az osztályoknak.

1961—1965: Iskola Brooklynban (New York). 5 osztályban 514 tanuló kapott diplomát, és olyan országokba küldték őket, ahol a Watch Tower Societynek fiókhivatalai voltak; a legtöbb végzettet adminisztratív feladatokkal bízták meg. Ezen osztályok közül négyben 10 hónapig, egyben pedig 8 hónapig tartott a tanfolyam.

1965—1988: Iskola Brooklynban (New York). 45 osztályban, melynek mindegyike 20 hétig tartott, további 2198 hallgatót képeztek ki, többségüket misszionáriusi szolgálatra.

1977—1980: Iskola Brooklynban (New York). Öthetes Gileád-tanfolyam fiókbizottsági tagok részére. Tizennégy osztályt tartottak.

1980—1981: Mexikói Gileád Kulturális Iskola; tízhetes tanfolyam; három osztály; 72 spanyolul beszélő végzőst készítettek fel latin-amerikai szolgálatra.

1981—1982, 1984, 1992: Gileád Iskola kihelyezett tagozata Németországban; tízhetes tanfolyam; négy osztály; 98 németül beszélő hallgató az európai országokból.

1983—1984: Osztályok Indiában; tízhetes tanfolyamok angol nyelven; 2 csoport; 46 tanuló.

1987—: Szolgálati Kiképző Iskola, nyolchetes tanfolyammal; a világ különböző részeinek kulcsfontosságú helyein tartották. A végzősök 1992-ben már több mint 35 országban szolgáltak saját országukon kívül.

1988—: Iskola Wallkillban (New York). Jelenleg ott tartják a misszionáriusi szolgálatra felkészítő húszhetes tanfolyamot. Azt tervezik, hogy az iskolát átköltöztetik a Pattersonban (New York) levő Őrtorony Oktatási Központba, amikor az elkészül.

[Kiemelt rész az 538. oldalon]

Nemzetközi tanulótestület

A Gileád Iskolán részt vevő tanulók sok nemzetiséget képviseltek, akik több mint 110 országból jöttek az iskolába.

Az első nemzetközi csoport a hatodik osztály volt 1945—1946-ban.

Az Egyesült Államok kormányához folyamodványt nyújtottak be, hogy a külföldi tanulóknak adják meg a nem bevándorló tanulók vízumát. Válaszul az Egyesült Államok Oktatási Hivatala a hivatásos kollégiumokhoz és oktatási intézményekhez hasonló oktatást nyújtó iskolának ismerte el a Gileád Iskolát. Így 1953 óta a Watchtower Bible School of Gilead (Őrtorony Gileád Biblia Iskola) az Egyesült Államok képviselőinek tulajdonában levő elismert oktatási intézmények listáján van világszerte. Ez az iskola 1954. április 30-án kiadott „Educational Institutions Approved by the Attorney General” (Igazságügy-miniszter által jóváhagyott oktatási intézmények) című műben szerepelt.

[Képek az 522. oldalon]

A Gileád Iskola első osztályának tanulói

[Kép az 524. oldalon]

Albert Schroeder a sátortemplom jellegzetességeit beszéli meg a Gileád-tanulókkal

[Kép az 525. oldalon]

Maxwell Friend előadást tart a Gileád Iskola amfiteátrumában

[Képek az 526. oldalon]

A Gileád-diplomaosztások szellemi fénypontok voltak

. . . némelyek nagy kongresszusokon (1950, New York)

. . . némelyek az iskola területén (ahol N. H. Knorr testvér látható, amint 1956-ban az iskola könyvtára előtt beszél)

[Képek az 527. oldalon]

A Gileád Iskola területe South Lansingben (New York) az 1950-es években

[Kép az 528. oldalon]

Hermon Woodard (baloldalt) és John Errichetti (jobboldalt), amint Alaszkában szolgálnak

[Kép az 529. oldalon]

John Cutforth szemléltetőeszközöket használ a tanításban Pápua Új-Guineán

 [Kép az 530. oldalon]

Misszionáriusok Írországban a kerületfelvigyázóval, 1950

[Kép az 530. oldalon]

Végzősök útban keletre szóló misszionáriusi megbízatásuk felé, 1947

[Kép az 530. oldalon]

Néhány misszionárius és munkatárs Japánban, 1969

[Kép az 530. oldalon]

Misszionáriusok Brazíliában, 1956

. . . Uruguayban, 1954

. . . Olaszországban, 1950

[Kép az 530. oldalon]

Az első négy Gileád-oktatásban részesült misszionárius, akiket Jamaicába küldtek

[Kép az 530. oldalon]

Az első misszionáriusotthon Salisburyben (most Harare, Zimbabwe), 1950

[Kép az 530. oldalon]

Malcolm Vigo (Gileád, 1956—57) feleségével, Linda Louise-szal; együtt szolgáltak Malawiban, Kenyában és Nigériában

[Kép az 530. oldalon]

Robert Tracy (baloldalt) és Jesse Cantwell (jobboldalt) feleségükkel — misszionáriusok az utazómunkában Kolumbiában, 1960

[Kép az 532. oldalon]

Nyelvoktatás a misszionáriusotthonban Elefántcsontparton

[Kép az 535. oldalon]

Ted és Doris Klein sok olyan embert talált, akik égtek a vágytól, hogy hallják a bibliai igazságot a Virgin-szigeteken (USA) 1947-ben

[Kép az 536. oldalon]

Harvey Logan (elöl középen) ami törzsbeli Tanúkkal a Királyság-terem előtt az 1960-as években

[Kép az 540. oldalon]

Victor White, Gileád-oktatásban részesült kerületfelvigyázó beszél a Fülöp-szigeteken 1949-ben

[Kép az 542. oldalon]

Margarita Königer, Burkina Fasóban házi bibliatanulmányozást vezet

[Kép az 543. oldalon]

Unn Raunholm 1958-óta misszionárius, akinek a papok által vezetett csőcselékkel kellett szembenéznie Ecuadorban

[Képek az 545. oldalon]

Szolgálati Kiképző Iskola

Az első osztály, Coraopolis, (Pa., USA) 1987-ben (fent)

A harmadik osztály Nagy-Britanniában (Manchester) 1991-ben (jobbra)