24. fejezet

Emberi erővel? — Vagy Isten szelleme által?

A MEGBÍZATÁS, melyet Jézus Krisztus adott követőinek, látszatra lehetetlennek tűnt a feladat nagysága miatt. Bár szám szerint kevesen voltak, az egész lakott földön hirdetniük kellett Isten Királysága jó hírét (Máté 24:14; Csel 1:8). A feladat nemcsak méreteiben volt óriási, hanem a szinte legyőzhetetlennek tűnő akadályok ellenére is végezniük kellett, mivel — amint azt Jézus őszintén megmondta tanítványainak — minden nemzetben gyűlölni és üldözni fogják őket (Máté 24:9; Ján 15:19, 20).

Jehova Tanúi az egész földön tapasztalható ellenségeskedés ellenére erőteljesen abban foglalatoskodnak, hogy elvégezzék a munkát, melyet Jézus megjövendölt. Hogy milyen méretű tanúskodást végeztek, az megalapozott és feljegyzett tény, és valóban bámulatra méltó. De mi tette ezt lehetővé? Emberi erő vagy találékonyság? Vagy Isten szellemének a működése?

Az igaz imádatnak Jeruzsálemben, az i. e. hatodik században történt helyreállításáról szóló bibliai feljegyzés arra emlékeztet minket, hogy Isten szerepét sohasem szabad figyelmen kívül hagyni akaratának megvalósításában. Világi kommentátorok talán más magyarázatot keresnek a történtekre. Azt magyarázva viszont, hogy miként valósítja meg szándékát, Isten arra késztette Zakariás prófétát, hogy bejelentse: „»Nem katonai erővel, sem hatalommal, hanem az én szellememmel« — mondta a seregek Jehovája” (Zak 4:6, NW). Jehova Tanúi nem haboznak kijelenteni, hogy így valósul ma meg a Királyság-üzenet prédikálása, nem katonai erőhöz folyamodva, és nem is valamilyen kiemelkedő emberekből álló csoport személyes hatalma vagy befolyása által, hanem Jehova szelleme működésének eredményeként. Alátámasztják a bizonyítékok meggyőződésüket?

„Nem sokan . . . bölcsek test szerint”

Amikor a Görögországban élő korai keresztényeknek írt, Pál apostol elismerte: „Mert tekintsétek csak a ti hivatástokat, atyámfiai, hogy nem sokan hívattak bölcsek test szerint, nem sokan hatalmasak, nem sokan nemesek; hanem a világ bolondjait választotta ki magának az Isten, hogy megszégyenítse a bölcseket; és a világ erőtleneit választotta ki magának az  Isten, hogy megszégyenítse az erőseket; és a világ nemteleneit és megvetettjeit választotta ki magának az Isten, és a semmiket, hogy a valamiket megsemmisítse: hogy ne dicsekedjék ő előtte egy test sem” (1Kor 1:26–29).

Jézus apostolai fizikai munkások voltak. Négyen halászok. Egyikük a zsidók által megvetett foglalkozású adószedő volt. Az apostolok olyan férfiak voltak, akiket a zsidó papok „írástudatlan és közönséges” embereknek tekintettek, arra utalva, hogy az ő képzésük nem a magasabb szintű iskolákból származik (Csel 4:13). Ez nem azt jelenti, hogy a magasabb világi vagy vallási oktatásban részesültek közül senki sem lett kereszténnyé. Pál apostol az iskolázott Gamáliel lábánál tanult, aki a zsidó Szanhedrin tagja volt (Csel 22:3). De amint az Írás mondja: „nem sokan” voltak ilyenek.

A történelem tanúsítja, hogy Celsus — az i. sz. második században élt római filozófus — így gúnyolódik: „a gyapjúfeldolgozók, a cipészek, a tímárok, valamint a legképzetlenebb és legprimitívebb emberek az evangélium buzgó hirdetői” (August Neander, Allgemeine Geschichte der Christlichen Religion und Kirche, 1. kötet, 3. kiadás, 1856). A Római Birodalomtól jövő megvetéssel és erőszakos üldözés áradatával szemben mi erősítette meg az igaz keresztényeket, hogy továbbra is a jó hír hirdetői legyenek? Jézus azt mondta, hogy az Isten szent szelleme lesz az (Csel 1:8).

A legújabb időkben is szemére vetik Jehova Tanúinak, hogy nagyobbrészt egyszerű emberek, és nem olyanok, akiknek társadalmi rangjuk az életben arra késztetné a világot, hogy felnézzen rájuk. Jehova első modernkori szolgái között, akik Dániába vitték el a Királyság-üzenetet az embereknek, egy cipész is volt. Svájcban és Franciaországban egy kertész. Afrika nagy részére vándormunkások vitték el az üzenetet. Brazíliában tengerészek osztották meg azt másokkal. Franciaország északi részén elég sok lengyel Tanú szénbányász volt.

Mélyen megindítva attól, amit Isten Szavából tanultak az Őrtorony-kiadványok segítségével, azzal akarták kimutatni Jehova iránti szeretetüket, hogy engedelmeskedtek neki, így elvállalták azt a munkát, melyről Isten Szava azt mondja, hogy az igaz keresztények végezni fogják. Azóta több millió különböző társadalmi helyzetű ember csatlakozott ehhez a munkához. Ők mindannyian evangéliumhirdetők.

Egyedül Jehova Tanúi az a vallásszervezet a világon, melynek minden tagja személyesen tanúskodik a hitetleneknek. Igyekeznek választ adni kérdéseikre a Bibliából, és arra buzdítják az embereket, hogy Isten Szavába vessék hitüket. Más vallásszervezetek elismerik, hogy ez az, amit minden kereszténynek tennie kellene. Némelyikük megpróbálta arra buzdítani egyházuk tagjait, hogy ezt tegyék. De egyedül csak Jehova Tanúi teszik következetesen. Kinek az irányítása, kinek a tanácsa, kinek a biztosítéka — a szerető támogatást illetően —, kinek az ígérete indítja őket, hogy végezzék ezt  a munkát, melyet mások kerülnek? Kérdezd meg tőlük személyesen! Függetlenül attól, hogy mely nemzetben élnek, azt válaszolják: „Jehováé.” Akkor hát kié az érdem?

Isten angyalainak megjövendölt szerepe

Leírva az eseményeket, melyek a dolgok jelen rendszerének befejezésekor történnek, Jézus rámutatott, hogy nem csak a földön élő követői vesznek részt az igazságosságot szeretők begyűjtésében. A Máté 13. fejezetében, amikor azon utolsó tagok begyűjtéséről beszél, akik osztoznak vele az égi Királyságban, Jézus ezt mondta: „az aratók . . . az angyalok.” És mekkora szántóföldről gyűjtik be „az Isten országának [a királyság, Cs] fiait”? „A szántóföld . . . a világ” — magyarázta Jézus. Így, akik begyűjtetnek, a föld legtávolabbi részéről jönnek. Nem pontosan ez történt? (Máté 13:24–30, 36–43).

De igen, valóban ez! Bár a Bibliakutatók csak néhány ezren voltak, amikor a világ 1914-ben az utolsó napjaiba lépett, a Királyság-üzenet, melyet prédikáltak, gyorsan bejárta a földet. Keleten, Európa, Afrika és Amerika országaiban, valamint a szigeteken az emberek megragadták annak lehetőségét, hogy Isten Királysága érdekeit szolgálhatják, és összegyűjtettek egy egységes szervezetbe.

Nyugat-Ausztráliában például a Királyság-üzenet eljutott Bert Hortonhoz. Amit a vallásról tudott, az nem érdekelte őt; politikával és szakszervezeti ügyekkel volt elfoglalva. De amikor édesanyja átadta neki A korszakok terve című Őrtorony-kiadványt, és a Bibliával együtt kezdte olvasni, tudta, hogy megtalálta az igazságot. Önkéntelenül is megosztotta azt munkatársaival. Amikor rátalált a Bibliakutatókra, boldogan csatlakozott hozzájuk, 1922-ben megkeresztelkedett, elkezdte a teljes idejű szolgálatot, és ajánlkozott, hogy bármely területen szolgál, ahova Jehova szervezete irányítja őt.

A föld másik oldalán W. R. Brown, aki a Karib-szigeteken már prédikált, 1923-ban Afrikába ment, hogy ott terjessze a Királyság-üzenetet. Nem személyes misszió alapján tevékenykedő független prédikáló volt. Ő is Jehova szervezett népével együtt tevékenykedett. Ajánlkozott, hogy ott szolgál, ahol szükség van rá, majd a főhivataltól jövő rendelkezésre válaszolva elfogadta a megbízatást Nyugat-Afrikába. Akik személyesen hasznot merítettek szolgálatából, szintén segítséget kaptak, hogy felismerjék, fontos szorosan együttműködniük Jehova szervezetével.

A Királyság-hirdetés Dél-Amerikába is eljutott. Hermán Seegelken Mendozában (Argentína) régóta tudta, hogy képmutatás van a katolikus és protestáns egyházakban. Ezért 1929-ben, amikor hallott a Királyság-üzenetről, buzgón fogadta azt, és kezdte megosztani másokkal, egységben Jehova szolgáival szerte a világon. Hasonló tapasztalatok történtek az egész  földön. A „minden ágazatból és nyelvből és népből és nemzetből” való emberek, akik bár földrajzilag egymástól szétszórtan és különféle életmódban éltek, nem csupán felfigyeltek, hanem fel is ajánlották magukat Isten szolgálatában. Egyesített szervezetbe gyűjtettek, hogy végezzék a munkát, melyet Jézus ez időre jövendölt (Jel 5:9, 10). Minek tulajdonítható ez?

A Biblia azt mondja, hogy Isten angyalainak fontos szerepük van ebben. Ezért a Királyság hirdetése egy emberfeletti forrásból származó trombita hangjához hasonlóan visszhangozni fog az egész földön. 1935-ig ténylegesen 149 országba jutott el — északra, délre, keletre és nyugatra, a föld egyik végétől a másik végéig.

Először csak egy „kicsiny nyáj” mutatott őszinte értékelést Isten Királysága iránt, és készséget, hogy annak érdekeit szolgálja. Ez az, amit a Biblia megjövendölt. Most egy minden nemzetből milliókat számláló, és gyorsan növekvő „nagy sokaság” jön, hogy társuljon hozzájuk. Isten Szava ezt is megjövendölte (Luk 12:32; Ján 10:16; Jel 7:9, 10). Nem olyan emberek, akik egyszerűen csak állítják, hogy ugyanahhoz a valláshoz tartoznak, de valójában az a felfogásbeli és filozófiai megosztottság van közöttük, mely részekre osztja a körülöttük levő világot. Jehova Tanúi nem csupán beszélnek Isten Királyságáról, miközben ténylegesen emberi uralkodókba helyezik bizalmukat. Még életük kockáztatásával is, mint uralkodónak Istennek engedelmeskednek. A Biblia világosan kijelenti, hogy az ilyen emberek összegyűjtése, akik ’félik az Istent, és néki adnak dicsőséget’, az angyalok irányítása alatt megy majd végbe (Jel 14:6, 7). A Tanúk szilárdan meg vannak győződve arról, hogy ténylegesen ez történik.

Számtalan alkalommal, mialatt szolgálatukban vesznek részt, meggyőző bizonyítékát látják az égi vezetésnek. Például Rio de Janeiróban (Brazília) Jehova Tanúinak egy csoportja éppen befejezni készült a vasárnapi házról házra végzett látogatásait, amikor egyikük a csoportból ezt mondta: „Egy kis ideig még folytatni akarom a munkát. Valamiért be akarok menni abba a házba.” Csoportjukból a felelős testvér azt javasolta, hogy hagyják azt egy másik napra, de a hírnök ragaszkodott elhatározásához. Az ajtónál a Tanú egy asszonyt talált, aki patakzó könnyekkel az arcán azt mondta, hogy épp most imádkozott segítségért. Korábban már kapcsolatba került a Tanúkkal, de nem mutatott érdeklődést a Biblia üzenete iránt. Férje hirtelen halála azonban ráébresztette, hogy szüksége van szellemi segítségre. Kereste már a Királyság-termet, de hiába. Komolyan imádkozott Istenhez segítségért, és az most ott állt az ajtaja előtt. Nem sokkal ezután megkeresztelkedett. Meg volt győződve arról, hogy Isten meghallgatta imáját, és megtette a szükséges lépéseket, hogy válaszról gondoskodjon számára (Zsolt 65:3).

Egy német Jehova Tanúja, aki történetesen New Yorkban lakott, szokásává tette, hogy Isten vezetéséért imádkozzon, amikor a szolgálatban tevékenykedik.  Volt egy érdeklődő asszony, akit hetek óta keresett az utcán, mert nem tudta, hogy hol lakik. Majd egy nap, 1987-ben, amikor a testvérnő elindult a szolgálatba, így imádkozott: „Jehova, te tudod, hol van. Kérlek segíts nekem, hogy megtaláljam őt!” Néhány perccel később meglátta az asszonyt, amint egy étteremben ül.

Véletlen volt csupán? A Biblia azt mondja, hogy az igaz keresztények „Isten munkatársai”, és hogy angyalok küldetnek „szolgálatra azokért, a kik örökölni fogják az idvességet” (1Kor 3:9; Zsid 1:14). Miután a Tanú elmondta, hogyan talált rá, az asszony elfogadta a meghívást, hogy még aznap leüljenek, és tovább vizsgálják a Bibliát.

„Nehezen megközelíthető területek” elérése a jó hírrel

Jehova Tanúi kitartanak azon erőfeszítéseikben, hogy minden országot elérjenek a Királyság-üzenettel. De nem ez az egyedüli magyarázata annak, amit véghez vittek. Látják a Királyság-üzenet terjedését olyan területeken is, ahol minden gondosan tervezett erőfeszítésük meghiúsult.

Például az 1920-as és 1930-as évek során nem egy alkalommal adtak be határozott kérelmet az akkori Szovjetunió kormányhivatalnokaihoz, annak engedélyezéséért, hogy bibliai irodalmat szállíthassanak az országba, vagy ott nyomtathassanak irodalmat. Akkoriban a reagálás elutasító volt. Szovjetunióban volt néhány Jehova Tanúja, de több segítségre volt szükség ahhoz, hogy elvégezzék a prédikálómunkát, melyről Isten Szava azt mondja, hogy el kell végezni. Lehetett bármit is tenni, hogy gondoskodjanak erről a segítségről?

Érdekes megjegyezni, hogy a II. világháború végén Lengyelország keleti részéről több mint ezer Jehova Tanúja sok más emberrel együtt a Szovjetunióban találta magát. A ravensbrücki koncentrációs táborban fiatal orosz nők százai ismerkedtek meg olyan rabtársaikkal, akik Jehova Tanúi voltak. Közülük néhányan ez idő alatt adták át magukat Jehovának, és később visszatértek a Szovjetunió különböző részeire. Mások is több százan a Szovjetunió lakosai lettek, amikor a háború alatt megváltoztak a nemzeti határok. Ennek következménye nem az lett, ami a szovjet kormány szándéka volt. Nem is Jehova Tanúinak Vezető Testülete rendezte így. De ami történt, hozzájárult annak megvalósításához, amit Isten ihletett Szava megjövendölt. Ezt a kibontakozást magyarázva, Az Őrtorony az 1946. február 1-jei [ang.] kiadásában ezt mondta: „Így látható — az Úr gondviselésében —, hogyan támaszthat ő tanúkat bármely országban, hogy magasra emeljék ott az igazság zászlaját, és ismertessék Jehova nevét.”

Nem csak egy olyan ország van, amelyik ezt mondta Jehova Tanúinak: „Ide nem jöhettek!”, vagy „Itt nem prédikálhattok”. Ez világszerte újra és újra elhangzott sok országban, és gyakran a papság kormányhivatalnokokra gyakorolt nyomása következtében. Közülük néhány ország később megadta  a törvényes elismerést Jehova Tanúinak. De még mielőtt ez megtörtént, az országhatáraikon belül emberek ezrei fogadták el Jehovának, az ég és föld Teremtőjének imádatát. Hogyan valósult ez meg?

Az egyszerű magyarázat a Bibliában található, nevezetesen, hogy Isten angyalainak kiemelkedő szerepük van abban, hogy minden nemzet embereihez eljusson a sürgető felhívás: „Féljétek az Istent, és néki adjatok dicsőséget: mert eljött az ő ítéletének órája; és imádjátok azt, a ki teremtette a mennyet és a földet, és a tengert és a vizek forrásait” (Jel 14:6, 7).

Siker a szinte legyőzhetetlen akadályok ellenére

Amikkel Jehova Tanúinak szembe kellett nézniük némely országban, azok nem csupán a nyilvános szolgálatukra nyomásként nehezedő betiltások voltak, hanem erőfeszítések, hogy teljesen eltöröljék őket.

Az I. világháború alatt a papság együttes erőfeszítéseket tett az Egyesült Államokban és Kanadában, hogy véget vessen az akkor Bibliakutatók néven ismert Jehova Tanúi munkájának. Ez köztudott tény volt. A vallás- és szólásszabadság törvényes garanciái ellenére, a papság nyomást gyakorolt a kormányhivatalnokokra, hogy tiltsák be a Bibliakutatók irodalmát. Sokukat letartóztatták és óvadék lefizetésének a lehetősége nélkül fogva tartották, másokat kegyetlenül megvertek. A Watch Tower Society vezető képviselőit és a képviselők közeli munkatársait bírósági eljárások során hosszan tartó börtönbüntetésre ítélték; később kiderült, hogy alaptalanul. Ray Abrams a Preachers Present Arms (Prédikátorok fegyverrel tisztelegnek) című könyvében ezt mondta: „Az egész ügy elemzése ahhoz a végkövetkeztetéshez vezet, hogy eredetileg az egyházak és a papok voltak annak a mozgalomnak a hátterében, amelynek célja a russellisták [ahogy a papság megvetően a Bibliakutatókat nevezte] felszámolása volt.” A háború után viszont ezek a Bibliakutatók nagyobb erővel jelentek meg, mint valaha, hogy hirdessék Jehova Királyát, Jézus Krisztust és Királyságát. Honnan jött ez a megújult erő? A Biblia megjövendölte ezt az eseményt, és azt mondta, hogy „Istentől [az] élet szelleme” eredményezi azt (Jel 11:7–11, Cs).

A nácik németországi hatalomra jutását követően Jehova Tanúinak üldözése fokozódott azokban az országokban, melyek náci irányítás alá kerültek. Letartóztatások és brutális bántalmazások történtek. Elrendelték a betiltást. Végül 1934 októberében Jehova Tanúinak gyülekezetei egész Németországban ajánlott leveleket küldtek a kormánynak, melyben világosan kijelentették, hogy nincsenek politikai céljaik, de azt elhatározták, hogy mint uralkodónak, Istennek engedelmeskednek. Ezzel egyidőben Jehova Tanúinak gyülekezetei a világ minden részéről táviratokat küldtek, hogy támogassák a Németországban élő keresztény testvéreiket.

Még ugyanazon a napon, 1934. október 7-én dr. Wilhelm Frick irodájában, Berlinben, Adolf Hitler ökölbe szorított kézzel jelentette ki Jehova  Tanúira vonatkozóan: „Kiirtom ezt a fajzatot Németországból!” Ez nem üres fenyegetés volt. Széles körű letartóztatások követték. A Porosz Állami Titkosrendőrség 1936. június 24-én keltezett egyik bizalmas jelentése szerint „különleges Gestapo kommandót” hoztak létre a Tanúk elleni küzdelemre. Alapos felkészülés után a Gestapo beindította kampányát, hogy elfogja valamennyi Jehova Tanúját és mindenkit, akiről felmerült a gyanú, hogy Tanú. Az offenzíva idején a teljes rendőri állományt mozgósították, háborítatlanul hagyva eközben a bűnözőket.

A beszámolók azt mutatják, hogy végül 6262 német Tanút vettek őrizetbe. Karl Wittig, egy volt német kormánytisztviselő, aki maga is számos koncentrációs táborban volt letartóztatásban, később ezt írta: „A foglyoknak egyetlen más csoportja . . . sem volt oly mértékben kitéve az SS-katonák szadizmusának, mint amennyire a Bibliakutatók. Ezt a szadizmust a fizikai és a szellemi kínzások véget nem érő láncolata jellemezte, amilyeneket a világ egyetlen nyelvén sem lehet kifejezni.”

Mi volt ennek az eredménye? Christine King, egy 1982-ben kiadott könyvében így következtetett: „Csupán a Tanúk ellen [szemben más vallásos csoportokkal] volt a kormány sikertelen.” Hitler megfogadta, hogy kiirtja őket, és százakat meg is ölt. Dr. King azonban megjegyzi: „a munka [Isten Királyságának prédikálása] folytatódott tovább, és 1945 májusában Jehova Tanúinak mozgalma még mindig életben volt, a nemzeti szocializmus pedig már nem.” A könyv írója ezt is leszögezi: „nem alkudtak meg” (The Nazi State and the New Religions: Five Case Studies in Non-Conformity). A jól felszerelt hadseregével, kitűnően képzett rendőrségével és számos haláltáborával együtt Hitler miért volt képtelen megvalósítani fenyegetését, hogy elpusztítja ezt a viszonylag kicsiny és fegyvertelen csoportot, melynek tagjait a világ átlagos embereknek tekintett? Miért voltak képtelenek más nemzetek megállítani tevékenységüket? Miért van az, hogy Jehova Tanúi mint egész — nem csupán néhány elszigetelt személy —, szilárdak maradtak a brutális üldözéssel szemben?

A válasz abban a bizonyos bölcs tanácsban van, melyet Gamáliel, a Törvény tanítója mondott a zsidó Szanhedrinben levő társainak, amikor azok hasonló helyzetben voltak Jézus Krisztus apostolait illetően. Gamáliel ezt mondta: „álljatok el ez emberektől, és hagyjatok békét nékik: mert ha emberektől van e tanács, vagy e dolog, semmivé lesz; ha pedig Istentől van, ti fel nem bonthatjátok azt; nehogy esetleg Isten ellen harczolóknak is találtassatok” (Csel 5:38, 39).

Így a történelmi tények azt mutatják, hogy a lehetetlennek tűnő feladatot, aminek az elvégzésével Jézus megbízta követőit, a szinte legyőzhetetlennek tűnő akadályok ellenére elvégezték; nem emberi erővel, hanem Isten szelleme által. Amint azt Jézus maga mondta Istenhez intézett imájában: „Atyám! Minden lehetséges néked” (Márk 14:36).

[Oldalidézet az 547. oldalon]

„»Az én szellememmel« — mondta a seregek Jehovája”

[Oldalidézet az 548. oldalon]

Mi erősítette meg őket, hogy a gúnyolódás és az erőszakos üldözés ellenére is folytassák a prédikálást?

[Oldalidézet az 549. oldalon]

Az angyali vezetés bizonyítéka

[Oldalidézet az 551. oldalon]

Az Úr támaszthat tanúkat bármely országban

[Oldalidézet az 553. oldalon]

Egyesített nép, amely szilárdnak bizonyul a szinte legyőzhetetlennek tűnő akadályok ellenére