14. fejezet

„Ők nem része a világnak”

NAPJAINKBAN a vallás többnyire nagyon is része a világnak, ezért részt vesz a világ ünnepein és visszatükrözi nacionalista szellemét. Papsága gyakran beismeri ezt a tényt, mégis sokan közülük így szeretik. Ezzel éles ellentétben Jézus ezt mondta igaz követőiről: „Ők nem része a világnak, miként én sem vagyok része a világnak” (Ján 17:16, NW).

Mit mutatnak a beszámolók ezt illetően Jehova Tanúiról? Meggyőző bizonyítékát adták annak, hogy ők nem része a világnak?

Viselkedésük embertársaik iránt

A korai Bibliakutatók nagyon is tudatában voltak annak, hogy az igaz keresztények nem része a világnak. Az Őrtorony megmagyarázta, hogy mivel Krisztus felkent követőit a szent szellem szentelte meg és nemzette, hogy az égi Királyság részesei lehessenek, Isten ezzel a tettével elkülönítette őket a világtól. Továbbá arra is rámutatott, hogy kötelességük kerülni a világ szellemét — céljait, törekvéseit és reményeit, valamint önző útjait (1Ján 2:15–17).

Vajon hatással volt ez a Bibliakutatóknak azon emberek iránti magatartására, akik nem osztoztak hitnézetükben? Ettől bizonyára nem váltak remetévé. De azok, akik valóban alkalmazták azokat, amiket az Írásokból megtanultak, nem keresték világi emberek társaságát oly módon, hogy osztoznak életmódjukban. Az Őrtorony kihangsúlyozta Isten szolgái számára azt a bibliai tanácsot, hogy ’cselekedjenek jót mindenkivel’. Azt is tanácsolta, hogy amikor üldözik őket, igyekezzenek kerülni a bosszúálló érzelmeket, és ehelyett, amint Jézus mondta, ’szeressék ellenségeiket’ (Gal 6:10; Máté 5:44–48). Különösen arra buzdította őket, hogy törekedjenek másokkal is megosztani az Isten megmentésről való gondoskodásával kapcsolatos értékes igazságot.

Érthető módon, mivel ezeket teszik, ez arra készteti a világot, hogy másnak tekintse őket. De az, hogy ők nem része a világnak, többet foglal magában — sokkal többet.

Elkülönülni és különbözni Nagy-Babilontól

Hogy ne legyenek része a világnak, nem lehettek része a vallásrendszereknek sem, melyek mélyen belebonyolódtak a világ ügyeibe, és át voltak itatva az igaz imádat régi ellenségének, az ősi Babilonnak tantételeivel és szokásaival  (Jer 50:29). A Bibliakutatók az első világháború kitörése előtt már évtizedeken át leleplezték a kereszténység olyan tantételeinek pogány gyökereit, mint például a Háromság, az emberi lélek halhatatlansága és a pokoltűz. Napvilágra hozták azt is, hogy miként próbálták az egyházak saját önző céljaik szerint manipulálni a kormányzatokat. A kereszténységet tantételei és gyakorlatai miatt a Bibliakutatók „Nagy-Babilonnal” azonosították (Jel 18:2). Rámutattak, hogy az igazságot eltévelyedéssel, a langyos keresztényiséget nyílt világiassággal keverte, és hogy a bibliai „Babilon” megjelölés (jelentése: ’zűrzavar’) jól ábrázolja ezt az állapotot. Arra sürgették az Istent szerető egyéneket, hogy hagyják el „Babilont” (Jel 18:4). Ezért 1917. december végén és 1918 elején 10 000 000 példányt terjesztettek el a The Bible Students Monthly (A Bibliakutatók havi traktátusa) című kiadványból, amelynek fő témája a kereszténységet kemény hangon leleplező „Babilon leomlása” volt. Ez keserű gyűlöletet váltott ki a papságból, amely a háborús hisztériát kihasználva arra törekedett, hogy megsemmisítse Jehova Tanúi tevékenységét.

Nagy-Babilon elhagyása szükségszerűen magában foglalta azt is, hogy kilépjenek olyan szervezetekből, amelyek támogatták Nagy-Babilon hamis tantételeit. A Bibliakutatók ezt megtették, bár még hosszú évekig keresztény testvéreknek tekintették az egyházakban levő olyan személyeket, akik azt állították magukról, hogy felszentelődtek, és hisznek a váltságban. Mindazonáltal a Bibliakutatók nemcsak a kereszténység egyházaiból való kilépési levelüket írták meg, hanem amikor erre lehetőség volt, néhányan hangosan fel is olvasták azokat az egyházi összejöveteleken, ahol a tagok hangosan is véleményt nyilváníthattak. Ha erre nem volt lehetőség, küldhettek egy másolatot a kilépési levelükből az egyházuk gyülekezete minden tagjának, mely kedves hangvételű, megfelelő tanúskodást tartalmazott.

Vajon arra is ügyeltek, hogy azon szervezetek semmiféle istentelen szokását és gyakorlatát ne hozzák magukkal? Mi volt a helyzet az I. világháborúhoz vezető időszakban?

Belekeveredjen-e a vallás a politikába?

A politikai színtéren sok vezető nemzet uralkodója — a katolikus vagy a protestáns egyházzal való kapcsolata miatt — régóta azt állítja, hogy „isteni jogon” és Isten különleges helyeslését élvezve uralkodik Isten Királysága képviselőjeként. Az egyház áldását adta a kormányzatra; viszonzásul a kormányzat is támogatta az egyházat. Vajon a Bibliakutatók is megengedték ezt maguknak?

Ők, ahelyett hogy a kereszténység egyházait utánozták volna, arra törekedtek, hogy tanuljanak Jézus Krisztus és apostolai tanításaiból és példájából. Mit mutatott nekik az, amit a Bibliából tanultak? A korai Őrtorony-kiadványokból kiderül, tisztában voltak azzal, hogy amikor a római helytartó, Poncius Pilátus megkérdezte Jézust, ő így válaszolt: „Az én országom nem e világból való [nem része ennek a világnak, NW].” Jézus, a szerepére vonatkozó kérdésre válaszul ezt mondta a helytartónak: „Én azért  születtem, és azért jöttem e világra, hogy bizonyságot tegyek az igazságról” (Ján 18:36, 37). A Bibliakutatók tudták, hogy Jézus rendületlenül kitartott e megbízatása mellett. Amikor az Ördög felkínálta neki a világ valamennyi királyságát és azok dicsőségét, ő visszautasította. Amikor az emberek királlyá akarták tenni, félrevonult (Máté 4:8–10; Ján 6:15). A Bibliakutatók nem hagyták figyelmen kívül azt a tényt, hogy Jézus úgy utalt az Ördögre, mint aki „a világ fejedelme”, és azt mondta az Ördögről: „Rajtam nincs hatalma” (Ján 14:30, K. f.). Megérthették, hogy Jézus nem törekedett arra, hogy ő vagy követői belebonyolódjanak Róma politikai rendszerébe, hanem teljes mértékben azzal volt elfoglalva, hogy hirdette „az Isten királyságának örömhírét” (Luk 4:43, Cs).

Vajon az, hogy hittek ezekben az Isten Szavában feljegyzett dolgokban, a hatalmon levő kormányzatok iránti tiszteletlenségre buzdított? Semmi esetre sem. Ez inkább segített nekik megérteni, hogy miért oly nyomasztóak azok a problémák, melyekkel szembenéznek az uralkodók, hogy miért van oly sok törvénytelenség, és hogy miért hiúsulnak meg gyakorta az emberek javára hozott kormányprogramok. Hitük türelmessé tette őket a nehézségekkel szemben, mivel bíztak abban, hogy Isten az ő megfelelő idejében maradandó enyhülést hoz majd Királysága által. Akkoriban értették meg, hogy „a felső hatalmasságok”, amelyekre a Róma 13:1–7-ben történik utalás, a világi uralkodók. Ezzel összhangban a kormányhivatalnokok iránti tiszteletre buzdítottak. A Róma 13:7. versét tárgyalva C. T. Russell Az új teremtés (megjelent 1904-ben) című könyvben megállapította, hogy az igaz keresztények „természetesen a legőszintébben elismerik e világ nagyjait, és a legengedelmesebbek a törvények és a törvény által előírtak iránt, kivéve, ha ezek összeütközésbe kerülnének az égi követelésekkel és parancsokkal. Napjainkban csak kevés földi uralkodó kifogásolja — ha akad ilyen egyáltalán —, hogy egy magasabb rendű Teremtőt elismerni és az ő parancsainak engedelmeskedni elsőrendű kötelezettség. Ezért . . . [az igaz keresztényeknek] napjaink legtörvénytisztelőbb polgárai közé kell tartozniuk — nem a lázítók, a veszekedők vagy a hibakeresők közé.”

A Bibliakutatók, mint keresztények, tudták, hogy a munka, amelynek a cselekvésére át kellett adniuk magukat, az Isten Királyságáról való prédikálás. És ahogy a Bibliai tanulmányok első kötete megállapította: „ha ezt hűségesen megteszi, akkor sem ideje, sem alkalma nem lesz, hogy a jelen birodalmak politikájába keveredjék.”

Ebben a tekintetben nagyon hasonlítottak azokra a korai keresztényekre, akikről August Neander beszélt az Allgemeine Geschichte der christlichen Religion und Kirche című könyvében: „A keresztények mint papi és lelki faj álltak az állammal szemben, és a keresztényiség úgy tűnik, csak azon a módon (amelyik persze a legtisztább mód) avatkozhatott bele a polgári életbe, ha azon fáradozott, hogy egyre több szent érzületet támasszon az állampolgárokban.”

 Amikor a világ háborúba sodródott

Az I. világháború eseményei szerte az egész világon komolyan próbára tették azok állítását, akik kereszténynek vallották magukat. Az volt a legrettenetesebb háború, amit addig valaha is vívtak; szinte az egész világ lakossága érintve volt ilyen vagy olyan módon.

XV. Benedek pápa, a Vatikánnak a központi hatalmak iránt tanúsított rokonszenve ellenére, arra törekedett, hogy fenntartsa a semlegesség látszatát. Ám egyetlen nemzet papsága — katolikus és protestáns — sem tartott fenn ilyen semleges hozzáállást. Az Egyesült Államokban uralkodó helyzetre vonatkozóan dr. Ray Abrams a Preachers Present Arms (Prédikátorok fegyverrel tisztelegnek) című könyvében a következőket írta: „Az egyházak a vallási krónikákban eleddig ismeretlen, egységes célt nyilvánítottak ki . . . A[z egyházi] vezetők nem vesztegették az időt, hogy teljesen átszerveződjenek háború idejére alkalmas alapra. A hadüzenet után huszonnégy órán belül, a Krisztus Egyházainak Szövetségi Tanácsa Amerikában tervet készített a legteljesebb együttműködésre . . . A római katolikus egyház — hasonló szolgálatra szerveződve a Nemzeti Katolikus Háborús Tanács égisze alatt, amelyet tizennégy érsek vezetett Gibbons bíboros elnökletével — ugyanolyan odaadást tanúsított az ügy érdekében . . . Sok egyház jóval többet tett, mint amennyit kértek tőle. Sorozó hivatalokká váltak a csapatok besorozása céljára.” S vajon mit tettek a Bibliakutatók?

Bár igyekeztek azt tenni, ami érzéseik szerint tetszik Istennek, állásfoglalásuk nem volt mindig szigorúan semleges. Amit tettek, arra az a hitnézet befolyásolta őket, melyben osztoztak más, magukat kereszténynek vallókkal, miszerint „a felső hatalmasságok” „Istentől rendeltettek” (Róma 13:1). Így hát, az Egyesült Államok elnökének bejelentésével összhangban, Az Őrtorony felszólította a Bibliakutatókat, hogy 1918. május 30-át ők is a világháború végkimeneteléért mondott ima és könyörgés napjaként tartsák meg. *

A háború évei alatt egyes Bibliakutatók más és más körülmények közé kerültek. A mód, ahogyan ezeket a helyzeteket kezelték, szintén különböző volt. Mivel úgy érezték, hogy kötelességük engedelmeskedni a „létező hatalmasságoknak [King James Version]” — ahogy a világi uralkodókat nevezték —, ezért néhányan a front lövészárkaiba mentek puskákkal és szuronyokkal felszerelkezve. De elméjükben tartva az írásszöveget: „Ne ölj”, a levegőbe lőttek, vagy egyszerűen megpróbálták kiütni az ellenség kezéből a fegyvert (2Móz 20:13). Néhányan, mint például Remigio Cuminetti Olaszországban, nem voltak hajlandók katonai egyenruhát ölteni. Az olasz kormányzat  akkoriban nem tett kivételt azokkal, akik lelkiismereti okokból nem voltak hajlandók fegyvert fogni. Remigio ötször állt bíróság előtt, börtönbe és elmegyógyintézetbe zárták, de hite és elhatározása töretlen maradt. Angliában azt a néhány embert, aki felmentést kért, a nemzet számára fontos munkára jelölték ki, vagy nem harcoló alakulathoz vezényelték. Mások, mint például Pryce Hughes, szilárd semleges álláspontot vettek fel, függetlenül attól, hogy ez személy szerint milyen következményekkel járt számukra.

A Bibliakutatókról készült átfogó benyomás, legalábbis ennél a pontnál, nem egészen olyan volt, mint ahogyan a korai keresztényeket festette le E. W. Barnes a The Rise of Christianity című könyvében. Ezt írta: „A rendelkezésre álló összes adat gondos áttanulmányozása arra mutat, hogy Marcus Aurelius [római császár i. sz. 161 és 180 között] idejéig egyetlen keresztény sem lett katona, és egyetlen kereszténnyé lett katona sem maradt a hadsereg kötelékében.”

De az I. világháború végén másféle helyzet alakult ki, amely arra késztette a vallási csoportokat, hogy mutassák meg, ki iránt lojálisak.

Isten Királyságának politikai kifejeződése?

Versailles-ban (Franciaország) 1919. június 28-án békeszerződést írtak alá — beleértve a Nemzetek Szövetségének alapokmányát is. Még mielőtt a békeszerződést aláírták volna, a Krisztus Egyházainak Szövetségi Tanácsa Amerikában kijelentette álláspontját: a Népszövetség „Isten Királyságának politikai kifejeződése a földön”. Az Egyesült Államok szenátusára pedig lavinaszerűen zúdították a leveleket a vallási csoportok, sürgetve a szenátust a Nemzetek Szövetsége alapokmányának ratifikálására.

Jehova Tanúi ebben nem vettek részt. Még a békeszerződés (októberben történő) ratifikálása előtt J. F. Rutherford előadást tartott Cedar Pointban (Ohio) 1919. szeptember 7-én, amelyben rámutatott, hogy nem a Népszövetség, hanem az Isten által személyesen létrehozott Királyság a lesújtott emberiség egyedüli reménye. Bár elismerték, hogy egy emberi szövetség sok jót tehet az állapotok megjobbítása érdekében, a Bibliakutatók nem fordítottak hátat Isten saját Királyságának, és nem cserélték fel azt egy politikusok által létrehozott és a papság áldásával bíró politikai eszközre. Ehelyett nekiláttak a munkának, és világméretű tanúskodást folytattak arról a Királyságról, amelyet Jézus Krisztus kezébe helyezett Isten (Jel 11:15; 12:10). Az Őrtorony 1920. július 1-jei [ang.] száma elmagyarázta, hogy ez az a munka, amelyet Jézus megjövendölt a Máté 24:14-ben.

A II. világháborút követően a keresztények ismét hasonló kérdéssel találták szembe magukat. Ez akkoriban az Egyesült Nemzetek Szervezetével, a Népszövetség jogutódjával volt kapcsolatban. Még tartott a II. világháború 1942-ben, amikor Jehova Tanúi már felismerték a Bibliából, mégpedig a Jelenések 17:8. verséből, hogy a világbéke előmozdítását szolgáló szervezet újra felemelkedik, de azt is felismerték, hogy kudarcot fog vallani a maradandó béke elhozatala terén. Ezt N. H. Knorr, a Watch Tower Society akkori  elnöke fejtette ki abban a kongresszusi beszédében, amelynek címe: „Béke — vajon tartós lehet?” Jehova Tanúi bátran hirdették e nézetüket a világfejlemények alakulására vonatkozóan. Ugyanakkor katolikus, protestáns és zsidó vezetők vettek részt a San Franciscóban, 1945-ben megtartott tanácskozásokon, amelyeken megfogalmazták az ENSZ alapokmányát. E fejlemények megfigyelői előtt egyértelmű volt, ki akart „a világ barátja” lenni, és ki igyekezett „nem része lenni a világnak”, ami Jézus szavai szerint igaz lesz tanítványaira vonatkozóan (Jak 4:4; Ján 17:14).

Beszámoló a keresztényi semlegességről

Bár Jehova Tanúi gyorsan felismertek bizonyos kérdéseket, amelyek a keresztényeknek a világhoz fűződő kapcsolatára vonatkoznak, más témákat illetően még több időre volt szükség. Amint azonban a II. világháború ereje fokozódott Európában, Az Őrtorony 1939. november 1-jei [ang.] számának jelentőségteljes cikke segített nekik felismerni a keresztény semlegesség értelmét. A cikk szerint Jézus Krisztus követőinek Isten előtti kötelességük, hogy teljes mértékben odaszenteljék magukat neki és Királyságának, a Teokráciának. Isten Királyságáért, s nem a világért kell imádkozniuk (Máté 6:10, 33). Annak fényében, amit Jézus Krisztus tárt fel a világ láthatatlan uralkodójának kilétéről (Ján 12:31; 14:30), a cikk így érvelt: hogyan teheti meg egy olyan személy, aki odaszentelte magát Isten Királyságának, hogy a világ pártoskodó csoportjainak konfliktusaiban egyik vagy másik oldalra álljon? Nem azt mondta Jézus a követőiről, hogy „ők nem része a világnak, miként én sem vagyok része a világnak”? (Ján 17:16, NW). A keresztényi semlegesség ezen  álláspontja nem találkozott általában a világ megértésével. De vajon Jehova Tanúi tényleg e szerint éltek?

Semlegességük nehéz próba elé állította őket a II. világháborúban, különösen Németországban. Brian Dunn történész ezt a megállapítást tette: „Jehova Tanúi és a nácizmus összeegyeztethetetlenek voltak. A nácik ellenük felhozott legfontosabb kifogása a politikai semlegességük volt. Ez azt jelentette, hogy egyetlen hívő sem viselt fegyvert, nem szolgált politikai hivatalban, nem vett részt nyilvános ünnepségeken, vagy nem adta semmiféle jelét állampolgári hűségének” (The Churches’ Response to the Holocaust, 1986). Paul Johnson hozzáfűzi A History of Christianity című könyvében: „Sokakat halálra ítéltek katonai szolgálat megtagadása miatt . . . mások Dachauban vagy elmegyógyintézetben végezték.” Hány Tanút börtönöztek be Németországban? Jehova Tanúi Németországban később arról számoltak be, hogy közülük 6262 személyt tartóztattak le, és ebből 2074-et küldtek koncentrációs táborokba. Világi írók általában magasabb számokat jelölnek meg.

Angliában, ahol férfiakat és nőket egyaránt besoroztak, a törvény gondoskodott felmentésről; de ezt Jehova Tanúi esetében sok bíróság megtagadta, és a bírák összesen több mint 600 évi börtönbüntetést szabtak ki rájuk. Az Egyesült Államokban Jehova Tanúinak százai — mint keresztény szolgák — mentesültek a katonai szolgálat alól. Több mint 4000 személyt viszont, akinek elutasították a törvényben biztosított felmentést a kötelező sorkatonai szolgálat alól, letartóztattak, és akár öt évig tartó szabadságvesztésre ítéltek. Jehova Tanúi a föld minden országában a keresztényi semlegesség ugyanezen álláspontjához ragaszkodtak.

A semlegességük őszinteségét érintő próba azonban nem szűnt meg a háború befejeztével. Bár az 1939—1945-ig tartó krízis már a múlté volt, más konfliktusok jöttek a helyébe; s még a viszonylagos béke idején is sok nemzet azt választotta, hogy fenntartja a kötelező katonai szolgálatot. Jehova Tanúi mint keresztény szolgák továbbra is bebörtönzéssel néztek szembe ott, ahol nem kaptak felmentést. 1949-ben, amikor Ioannisz Tszukarisz és Georgiosz Orphanidisz nem fogott fegyvert embertársai ellen, a görög kormány elrendelte kivégzésüket. A Jehova Tanúival Görögországban alkalmazott (sokfajta) bánásmód gyakorta oly szigorú volt, hogy idővel az Európa Tanács (Emberi Jogok Bizottsága) igyekezett befolyását felhasználni az érdekükben, de a görög ortodox egyház részéről jövő nyomás következtében felszólításaikat — kevés kivételtől eltekintve — egészen 1992-ig kijátszották. Néhány kormányzat azonban visszataszítónak találta, hogy továbbra is megbüntesse Jehova Tanúit lelkiismereten alapuló vallási hitnézetük miatt. Az 1990-es évektől néhány országban — így például Svédországban, Finnországban, Lengyelországban, Hollandiában és Argentínában — a kormányzat nem gyakorolt többé nyomást a tevékeny Tanúkra azt illetően, hogy vállaljanak katonai szolgálatot vagy azt helyettesítő kötelező polgári szolgálatot, bár minden ilyen esetet gondosan megvizsgáltak.

 Jehova Tanúi egyik hely után a másikon kerültek olyan helyzetbe, amely próbára tette keresztényi semlegességüket. Latin-Amerikában, Afrikában, Közel-Keleten, Észak-Írországban és másutt a hatalmon levő kormányoknak erőszakos ellenállással kellett számolniuk a forradalmi erők részéről. Ezért mind a kormányzatok, mind pedig az ellenálló erők nyomást gyakorolva Jehova Tanúira, aktív támogatást vártak. Jehova Tanúi azonban továbbra is teljesen semlegesek maradtak. Néhányukat kegyetlenül megverték, sőt ki is végezték állásfoglalásuk miatt. Jehova Tanúi őszinte keresztényi semlegessége azonban gyakran kivívja mindkét oldal tisztviselőinek a tiszteletét, és a Tanúknak lehetővé teszik, hogy háborítatlanul folytassák munkájukat, vagyis beszéljenek másoknak Jehova Királyságának jó híréről.

Az 1960-as és 1970-es években a Tanúk semlegessége brutális próbának lett alávetve, amikor Malawi valamennyi állampolgárának megparancsolták, hogy vásároljon olyan kártyát, amely az uralkodó politikai párthoz való tartozásukat jelzi. Jehova Tanúi úgy látták, hogy az ebben való részvételük ellenkezik keresztény hitnézetükkel. Ezért üldözték őket, amelyet példa nélküli szadista kegyetlenséggel hajtottak végre. Több tízezren kényszerültek elmenekülni az országból, és sokat közülük idővel erőszakkal visszatelepítettek, hogy további brutalitással találják szembe magukat.

Bár hevesen üldözték őket, Jehova Tanúi nem tanúsítottak lázadó szellemet. Bármilyen kormányzat alatt élnek is, hitnézetük nem jelent arra veszélyt. Ezzel ellentétben, az Egyházak Világtanácsa pénzügyi támogatást nyújt forradalmakhoz, egyes katolikus papok pedig gerillaerőket támogatnak. Viszont ha egy Jehova Tanúja felforgató tevékenységet folytatna, ez hitének megtagadásával lenne egyenlő.

Való igaz, hogy Jehova Tanúi hiszik: Isten Királysága elmozdít majd a helyéről minden emberi kormányzatot. A Biblia ezen megállapítása a Dániel 2:44-ben található. De — miként a Tanúk rámutatnak — az írásszöveg nem azt mondja, hogy az emberek fogják felállítani ezt a Királyságot, hanem hogy „támaszt az egek Istene birodalmat [királyságot, NW]”. Hasonlóképpen azt is megmagyarázzák, hogy az írásszöveg nem azt mondja, hogy Isten felhatalmazza az embereket, hogy tisztítsák meg az utat e Királyság számára az emberi  uralmak eltörlésével. Jehova Tanúi felismerik, hogy az igaz keresztények munkája a prédikálás és a tanítás (Máté 24:14; 28:19, 20). A beszámoló azt mutatja, hogy az Isten Szava iránti tiszteletükkel összhangban soha egyikük sem tett még csak kísérletet sem arra, hogy bármiféle kormányzatot megbuktasson a világ bármely részén, és soha nem tervezték azt sem, hogy ártsanak akár egy közhivatalnoknak is. A La Stampa című olasz újság ezt írta Jehova Tanúiról: „A leglojálisabb állampolgárok, akiket csak kívánni lehet. Nem bújnak ki az adók alól, és nem keresnek kibúvót a saját hasznuk szempontjából kényelmetlen törvények alól.” Mivel felismerik, hogy Isten szemében milyen komoly ez a dolog, mindegyikük szilárdan elhatározta, hogy továbbra sem lesz része a világnak (Ján 15:19; Jak 4:4).

Amikor a nemzeti jelképek imádat tárgyává váltak

Adolf Hitler hatalomra kerülésével Németországban, a hazafias hisztéria hulláma borította el a világot. A nép feletti ellenőrzés érdekében kötelezővé tették a hazafias ünnepségeken való részvételt. Németországban mindenkitől megkövetelték, hogy tisztelegjen és kiáltsa: „Heil Hitler!” Ezzel megmentőként dicsőítették Hitlert; ez azt az elképzelést közvetítette, hogy az emberek minden reménye az ő vezérlete köré összpontosul. Jehova Tanúi azonban nem érthettek egyet ilyen nézetekkel. Tudták, hogy csakis Jehovának mutathatnak be imádatot, és hogy Ő Jézus Krisztust támasztotta az emberiség Megmentőjéül (Luk 4:8; 1Ján 4:14).

Még mielőtt Hitler Németországban diktátorrá lett volna, Jehova Tanúi A királyság — a világ reménysége (megjelent 1931-ben) című füzetükben megvizsgálták Dániel próféta Babilonba került három bátor héber társának szentírási példáját. Amikor a király megparancsolta, hogy boruljanak le egy állókép előtt bizonyos zene megszólalásakor, azok a hűséges héberek nem voltak hajlandók megalkudni, Jehova pedig egyértelművé tette helyeslését azáltal, hogy megszabadította őket (Dán 3:1–26). A füzet rámutatott, hogy a hazafias ünnepségek, amelyekkel Jehova Tanúi a modern korban szembekerülnek, hasonló kihívást jelentenek hűségüket illetően.

A kötelező hazafias ünnepségek melletti agitáció fokozatosan átterjedt Németországon túli területekre is. 1935. június 3-án a Washingtonban tartott kongresszuson, amikor megkérték J. F. Rutherfordot, hogy mondjon véleményt az iskolákban történő zászló előtti tisztelgésről, ő az Isten iránti hűség kérdését hangsúlyozta. Néhány hónappal később, amikor a nyolcesztendős ifj. Carleton B. Nichols Lynn városában (Massachusetts) visszautasította, hogy tisztelegjen az amerikai zászló előtt és csatlakozzon egy hazafias ének elénekléséhez, az erről szóló beszámoló országszerte megjelent az újságokban.

Az ügy magyarázatára Rutherford testvér rádió-előadást tartott október 6-án „Zászló előtti tisztelgés” címmel, amelyben ezt mondta: „A zászló előtti tisztelgés sok ember számára puszta formalitás, és csak csekély vagy egyáltalán semmilyen jelentősége sincs. Azok számára, akik az Írások szempontjából őszintén fontolóra veszik ezt a kérdést, ez sokat jelent.

 A zászló jelképesen a látható uralkodó hatalmakat képviseli. Teljesen méltánytalan és helytelen kísérletet tenni arra, hogy törvényileg kényszerítsenek egy állampolgárt vagy egy állampolgár gyermekét arra, hogy tisztelegjen bármifajta tárgy vagy dolog előtt, vagy hogy úgynevezett »hazafias énekeket« énekeljen. A törvényeket azért hozzák és juttatják érvényre, hogy elejét vegyék a bűncselekményeknek, amelyeket egy másik ember sérelmére követnek el, és nem azért, hogy rákényszerítsenek valakit a lelkiismerete megsértésére, különösen akkor, ha a lelkiismerete Jehova Isten Szavával összhangban irányított.

Az, hogy valaki megtagadja a zászló előtti tisztelgést, és némán áll, amint ez a fiú tette, senkit nem sérthet. Ha valaki őszintén hiszi, hogy Isten parancsa ellentétben áll a zászlók előtti tisztelgéssel, akkor arra kényszeríteni ezt a személyt, hogy tisztelegjen egy zászló előtt — ellentétben Isten Szavával és a saját lelkiismeretével — nagyon sértő tett arra a személyre nézve. Az államnak nincs joga, hogy törvényes vagy más sérelmet kövessen el az emberek ellen.”

Jehova Tanúi álláspontjára vonatkozó további érvek magyarázatáról gondoskodtak a Lojalitás című füzetben, amely szintén 1935-ben jelent meg. Ez olyan írásszövegekre hívta fel a figyelmet, mint például a 2Mózes 20:3–7, amely megparancsolja, hogy csakis Jehovát illeti az imádat, és hogy Isten szolgái nem készíthetnek semmiféle képet vagy olyasmit, ami égi vagy földi dolgok képmása, illetőleg nem borulhatnak le előttük; a Lukács 20:25, ahol Jézus Krisztus azt az utasítást adta, hogy nemcsak a császár dolgait kell visszafizetni a császárnak, hanem ami Istené, azt Neki kell megadni; és a Cselekedetek 5:29, ahol az apostolok határozottan kijelentették: „Istennek kell inkább engedni, hogynem az embereknek.”

Az Egyesült Államokban bíróság elé terjesztették, hogy helyénvaló-e bárkit is arra kényszeríteni, hogy zászló előtt tisztelegjen. Az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága 1943. június 14-én megváltoztatta saját korábbi döntését, és a Nyugat-Virginia Állam Oktatásügyi Minisztériuma kontra Barnette ügyben úgy döntött, hogy a kötelező zászló előtti tisztelgés összeegyeztethetetlen a szabadság szavatolásával, amely a nemzet saját alkotmányában van írásba foglalva. *

A nacionalista ünnepségeket érintő kérdések semmi esetre sem korlátozódtak csak Németországra és az Egyesült Államokra. Jehova Tanúit Észak- és Dél-Amerikában, Európában, Afrikában és Ázsiában kegyetlenül üldözték amiatt, hogy nem vettek részt ezeken, jóllehet tiszteletteljesen álltak a zászló előtti tisztelgés alatt vagy hasonló ünnepek során. A gyermekeket megverték, többeket kicsaptak az iskolából. Számos esetet a bíróságra vittek.

A megfigyelők azonban kénytelenek voltak elismerni, hogy ebben — miként más kérdésekben is — Jehova Tanúi olyannak bizonyultak, mint a korai keresztények. Még a The American Character  című könyv is megállapította: „A túlnyomó többség . . . éppen úgy nem értette meg a Tanúk ellenvetéseit, mint ahogy Traianus és Plinius sem értette a [Római Birodalomban élt] keresztények ellenvetéseit, akik nem mutattak be szertartásoskodó áldozatot az isteni császárnak.” Ez várható volt, mivel Jehova Tanúi — miként a korai keresztények is — nem úgy tekintettek a dolgokra, mint a világ, hanem a Biblia alapelvei szerint.

Egyértelműen kifejezett állásfoglalásuk

Miután Jehova Tanúi már sok éve viseltek el kegyetlen megpróbáltatásokat keresztényi semlegességük miatt, Az Őrtorony 1980/9 (1979. nov. 1., ang.) száma ismételten megerősítette álláspontjukat. Azt is elmagyarázta, mivel indokolható az egyes Tanúk tette. Ezt mondta: „Isten Igéje szorgalmas tanulmányozásának eredményeként ezek a fiatal keresztények dönteni tudtak. Senki nem hozott döntést helyettük. Egyénileg, személy szerint tudtak állást foglalni a Bibliából kiiskolázott lelkiismeretük alapján. Döntésük visszatartotta őket attól, hogy kegyetlen vagy gyűlölködő tetteket kövessenek el a más nemzetekben élő felebarátaik ellen. Igen, ők hittek Ésaiás jól ismert próféciájában, és részt is akartak venni annak beteljesítésében: »Kardjaikat ekevasakká és dárdáikat metszőollókká kovácsolják. Nemzet nemzet ellen kardot nem emel, sem hadakozást többé nem tanulnak« (És 2:4, NW). Ezek a minden nemzetből való fiatalok pontosan ezt tették.”

Azon évek alatt, amikor a keresztényi semlegességükhöz való ragaszkodásuk próbára volt téve, annak újbóli megvizsgálása, hogy mit mond a Biblia a Róma 13:1–7-ben a „felső hatalmasságokról”, egyértelműbb megállapításra vezetett azt illetően, hogyan viszonyuljanak a Tanúk a világi kormányzatokhoz. Ez Az Őrtorony 1962. november 1-jei, november 15-i és december 1-jei [ang.] számában látott napvilágot, amit az 1990. november 1-jei szám ismét megerősített. Azok a cikkek kihangsúlyozták Jehova Istennek mint „a Legfőbb” (NW) személynek a pozícióját, ugyanakkor arra is rámutattak, hogy a világi hatalmak csak más emberekhez képest „felső hatalmasságok”, és abban a tevékenységi körben, amelyben Isten megengedi működésüket a dolgok jelen rendszerében. A cikkek rámutattak, hogy az igaz keresztényeknek lelkiismeretesen kell tisztelniük az ilyen világi uralkodókat, és engedelmeskedniük kell minden olyan dologban, amely nem ellenkezik Isten törvényével és a Biblia által kiiskolázott lelkiismeretükkel (Dán 7:18; Máté 22:21; Csel 5:29; Róma 13:5).

E bibliai alapelvekhez való szilárd ragaszkodásuk révén Jehova Tanúi a világtól való elkülönülésről lettek ismertté, ami a korai keresztényekre emlékezteti az embereket.

Amikor a világ az ünnepnapjait tartotta

Amikor Jehova Tanúi elvetették az olyan vallási tanításokat, melyeknek pogány gyökerei voltak, sok más, hasonlóan fertőzött szokást is elhagytak. De egy ideig nem vizsgáltak meg oly alaposan bizonyos ünnepnapokat, amennyire kellett volna. Ezek egyike a karácsony volt.

 Ezt az ünnepet évente még a Watch Tower Society főhivatali személyzetének tagjai is megtartották a brooklyni (New York) Bétel-otthonban. Sok éven át tudatában voltak annak, hogy december 25-e nem a pontos dátum, de úgy érveltek, hogy ez a dátum már régóta köztudottan a Megváltó születésével van összefüggésben, és hogy helyénvaló bármely napon jót tenni másoknak. A téma további megvizsgálása után azonban a Társulat főhivatali személyzetének tagjai, valamint a Társulat angliai és svájci fiókhivatalának személyzete úgy döntött, hogy többé nem vesznek részt a karácsonyi ünnepségekben, így hát 1926 után már nem tartották meg a karácsonyt.

R. H. Barber, a főhivatal személyzetének egyik tagja, aki alapos vizsgálatot végzett a karácsonyi szokások eredetét és az ezekből származó gyümölcsöket illetően, az eredményeket egy rádióközvetítésben ismertette. Az információ az Aranykorszak 1928. december 12-i [ang.] számában is megjelent. Ez egy alapos ismertetés volt a karácsony Istent gyalázó eredetéről. Azóta a karácsony pogány eredete széles körben ismertté vált, de ennek eredményeként csak kevés ember változtat az életmódján. Ugyanakkor Jehova Tanúi készek voltak megtenni a szükséges változtatásokat, hogy még elfogadhatóbb szolgái legyenek Jehovának.

Amikor kimutatták, hogy Jézus születésének megünneplése tulajdonképpen jobban érdekli az embereket, mint a halála által nyújtott váltság; hogy az ünnepi vígság és az a szellem, amelyben sok ajándékot adtak, nem szerzett tiszteletet Istennek; hogy a mágusok, akiknek az ajándékozását utánozták, tulajdonképpen démonok által ihletett asztrológusok voltak; hogy a szülők példát mutatnak a hazudozásban, amikor a Télapóról beszélnek gyermekeiknek; hogy általánosan elfogadott dolog, miszerint a „Szent Miklós” (Télapó) név magának az Ördögnek egy másik neve; és hogy az ilyen ünnepek, miként azt Newman bíboros is beismerte Essay on the Development of Christian Doctrine című könyvében, „tulajdonképpen a démonimádat eszközei és tartozékai”, amelyeket az egyház átvett — tehát, amikor Jehova Tanúi mindezzel tisztában lettek, azonnal és véglegesen megszüntettek mindenféle részvételt a karácsonyi ünnepségekben.

Jehova Tanúi jól érzik magukat családjuk és barátaik társaságában. De nem vesznek részt olyan ünnepnapokon, ünneplésekben, amelyek pogány istenségekkel vannak kapcsolatban — mint például a húsvét, az újév napja, a május elseje és az anyák napja (2Kor 6:14–17). Mint a korai keresztények *, még a születésnapokat sem ünneplik meg. Tisztelettudóan tartózkodnak attól, hogy részt vegyenek nemzeti ünnepeken, amelyeket politikai vagy katonai események emlékére rendeznek, és tartózkodnak attól, hogy imádatteljes tisztelettel adózzanak nemzeti hősöknek. Miért? Mert Jehova Tanúi nem része a világnak.

Segítség embertársaiknak

A Római Birodalom társadalmi és kulturális életében központi helyet  foglalt el az istenek iránti tisztelet. Mivel a keresztények tartózkodtak attól, hogy részt vegyenek bármiben, amit megfertőztek a pogány istenek, az emberek úgy tekintettek a keresztényiségre, mint az életmódjukat ért nyílt sérelemre; Tacitus történész szerint pedig azt mondták a keresztényekről, hogy az emberiség gyűlölői. Hasonló érzést hordoztak magukban Minucius Felix írásai is, amikor egy rómait idéz, aki egy keresztény ismerősének ezt mondja: „Ti nem vesztek részt a bemutatókon; nem vesztek részt a felvonulásokon . . . irtóztok a szent játékoktól.” Az ókor római világának lakossága csekély mértékben értette meg a keresztényeket.

Így van ez napjainkban is: Jehova Tanúit sokan nem értik meg a világban. Az emberek talán csodálják a Tanúk magas erkölcsi irányadó mértékeit, mégis úgy érzik, hogy a Tanúknak részt kellene venniük a körülöttük lévő világ tevékenységeiben, és azzal kellene foglalkozniuk, hogy segítsenek a világ jobbátételében.  Azok azonban, akik megismerik Jehova Tanúit, első kézből tudják, hogy mindent, amit tesznek, bibliai alapon teszik.

Jehova Tanúi távolról sem zárják el magukat az emberiség többi részétől, hisz arra szentelik életüket, hogy segítsenek embertársaiknak úgy, ahogyan arra Jézus Krisztus mutatott példát. Segítenek az embereknek megismerni, hogyan küzdhetnek meg sikeresen az életben adódó problémákkal már most, azáltal hogy megismertetik velük a Teremtőt és az életre vonatkozó irányelveket, melyeket Ő az ihletett Szavában fektetett le. Nyíltan megosztják embertársaikkal a bibliai igazságokat, amelyek át tudják alakítani egy ember teljes életszemléletét. Hitnézetük magvát az a felismerés képezi, hogy „a világ elmúlik”, és hogy Isten hamarosan közbelép és véget vet a jelenlegi gonosz rendszernek, s dicsőséges jövő vár azokra, akik továbbra sem képezik részét a világnak, és akik teljes hitüket Isten Királyságába vetik (1Ján 2:17).

[Lábjegyzetek]

[Oldalidézet a 188. oldalon]

Nem remeték, noha nem osztoznak a világ életmódjában

[Oldalidézet a 189. oldalon]

Kiléptek a kereszténység egyházaiból

[Oldalidézet a 190. oldalon]

„A keresztények mint papi és lelki faj álltak az állammal szemben”

[Oldalidézet a 194. oldalon]

A keresztényi semlegesség próba alá került

[Oldalidézet a 198. oldalon]

„Senki sem hozott döntést helyettük”

[Oldalidézet a 199. oldalon]

Amiért felhagytak a karácsony megünneplésével

[Kiemelt rész a 195. oldalon]

Semmiféle kormányzatot nem fenyegetnek

◆ Amikor a „World-Herald” című omahai (Nebraska, USA) újság vezércikke a Jehova Tanúit Latin-Amerikában ért bánásmódról írt, ezt mondta: „Bigott és paranoiás elképzelés azt hinni, hogy Jehova Tanúi bármiféle politikai rendszert bármilyen módon is fenyegetnének; nem felforgatók, és olyan békeszeretők, amilyen csak lehet egy vallásos csoport, és csupán azt kérik, hadd gyakorolják a hitüket a maguk módja szerint.”

◆ Az „Il Corriere di Trieste” című olasz újság megállapította: „Jehova Tanúi csodálatra méltók a határozottságukért és összetartásukért. Ellentétben a többi vallással, egységük megóvja őket mint népet, hogy ugyanahhoz az Istenhez, ugyannak a Krisztusnak nevében imádkozván, megáldják a harcban szembenálló feleket, vagy összeelegyítsék a vallást a politikával, hogy államfőket vagy politikai pártokat szolgáljanak. Végül, de nem utolsósorban, készek arra, hogy inkább a halállal nézzenek szembe, mintsem megszegjék . . . a »NE ÖLJ!« parancsot.”

◆ 40 évi betiltás után, amelyet Jehova Tanúi Csehszlovákiában szenvedtek el, a „Nová Svoboda” című újság ezt írta 1990-ben: „Jehova Tanúinak hite tiltja fegyverek használatát emberek ellen, és azok, akik megtagadták az általános katonai szolgálatot és nem kaptak munkát szénbányákban, börtönbe mentek, akár négy évre is. Ebből is nyilvánvaló, micsoda óriási erkölcsi erővel bírnak. Ilyen önzetlen embereket akár a legmagasabb ­politikai funkciókban is alkalmazhatnánk — de erre sohasem tudnánk rávenni őket . . . Ők természetesen elismerik a kormányzó hatóságokat, de hiszik, hogy csakis Isten Királysága képes megoldani az összes emberi problémát. De vigyázat! Ők nem fanatikusak. Mélyen humánus emberek.”

[Kiemelt rész/képek a 200., 201. oldalon]

Az elhagyott szokások

Ez a karácsonyi ünnepség a brooklyni Bételben 1926-ban az utolsó volt. A Bibliakutatók fokozatosan felismerték, hogy ennek az ünnepnek sem az eredete, sem a hozzá kapcsolódó szokások nem szereznek tiszteletet Istennek

A Bibliakutatók évekig keresztet és koronát ábrázoló jelvényt viseltek azonosításként, és ez a szimbólum volt „Az Őrtorony” címlapján 1891 és 1931 között. 1928-ban azonban kihangsúlyozták, hogy nem egy dekoratív jelvény, hanem az egyén tanúkénti tevékenysége azonosít valakit keresztényként. 1936-ban rámutattak, hogy a bizonyítékok azt igazolják, Krisztus oszlopon, és nem egy, két gerendából álló kereszten halt meg

A „Daily Manna” (Napi manna) című könyvükben a Bibliakutatók egy születésnapi listát tartottak nyilván. De miután felhagytak a karácsony megünneplésével, és amikor felismerték, hogy a születésnapi ünnepségek a teremtményeknek adtak ki nem érdemelt tiszteletet (ez az egyik ok, amiért a korai keresztények nem ünnepeltek soha születésnapot), akkor a Bibliakutatók ezzel a szokással is felhagytak

Russell pásztor mintegy 35 évig úgy vélte, hogy a gizai nagy piramis Isten tanúköve, igazolva a bibliai időszakokat (És 19:19). Jehova Tanúi azonban felhagytak azzal az elképzeléssel, hogy egy egyiptomi piramisnak bármi köze is lehet az igaz imádathoz. (Lásd „Az Őrtorony” 1928. november 15-i és december 1-jei [ang.] számát.)

[Kép a 189. oldalon]

Tízmillió példányt terjesztettek el

[Képek a 191. oldalon]

Néhányan a lövészárkokba mentek puskákkal, míg mások, közöttük az angol A. P. Hughes és az olasz R. Cuminetti nem voltak erre hajlandók

[Képek a 193. oldalon]

Jehova Tanúi nem voltak hajlandók elismerni, hogy a Népszövetség vagy az ENSZ Istentől valók lennének; ők egyedül Isten Krisztus általi Királyságát támogatták

[Kép a 197. oldalon]

Carleton és Flora Nichols. Amikor fiuk tartózkodott a zászló előtti tisztelgéstől, ez országosan ismertté vált