10. fejezet

Növekedés az igazság pontos ismeretében

JEHOVA TANÚI nem úgy indultak, hogy új tantételeket, új imádati formát és új vallást vezessenek be. Mai történelmük inkább azokat az őszinte erőfeszítéseiket tükrözi, amelyeket annak érdekében tesznek, hogy megtanítsák, mi található a Bibliában, Isten ihletett Szavában. Úgy mutatnak arra, mint hitnézeteik és életmódjuk alapjára. Ahelyett hogy olyan hitnézeteket alakítottak volna ki, amelyek a mai világ engedékeny irányzatait tükrözik vissza, őszintén törekednek arra, hogy még szorosabban ragaszkodjanak a bibliai tanításokhoz és az első századi keresztényiség gyakorlatához.

Az 1870-es évek elején Charles Taze Russell és társai hozzáfogtak a Biblia komoly tanulmányozásához. Nyilvánvalóvá vált számukra, hogy a kereszténység messze eltávolodott a korai keresztényiség tanításaitól és gyakorlatától. Russell testvér nem állította, hogy ő volt az első, aki ezt felfedezte, és nyíltan elismerte, milyen sokkal tartozik másoknak azért a segítségért, amelyet bibliakutatásának első éveiben nyújtottak. Elismeréssel beszélt arról a jó munkáról, amelyet a reformáció különféle mozgalmai idéztek elő abból a célból, hogy lehetővé tegyék az igazság fényének erősebb ragyogását. Név szerint is megemlített nálánál idősebb férfiakat — ilyen volt például Jonas Wendell, George Stetson, George Storrs és Nelson Barbour —, akik különböző módon személyesen is hozzájárultak ahhoz, hogy megértse Isten Szavát. *

Megállapította azonkívül, hogy „különböző tantételek, amelyeket hiszünk, és amelyek oly újnak, frissnek és másnak látszanak, bizonyos formában már hosszú ideje léteznek: például kiválasztás, ingyen kegyelem, helyreállítás, megigazulás, megszentelés, megdicsőülés, feltámadás”. Gyakran előfordult azonban, hogy egy valláscsoport az egyik bibliai igazság világosabb megértése által tűnt ki, a másik csoport pedig egy másfajta igazság által. További előrehaladásukat azonban gyakran akadályozta, hogy béklyóban tartották őket azok a hitnézeteket magukban foglaló tantételek és hitvallások, amelyek az ókori Babilonban és Egyiptomban élték virágkorukat, vagy amelyeket görög filozófusoktól vettek át.

De melyik az a csoport, amelyik Isten szellemének segítségével fokozatosan ismét megragadja az ’egészséges beszédek példájának’ egészét, amelyet  az első századi keresztények oly nagy becsben tartottak? (2Tim 1:13). És kikre nézve bizonyul igaznak, hogy ösvényük olyan, „mint a hajnal világossága, mely minél tovább halad, annál világosabb lesz, a teljes délig”? (Péld 4:18). Kik végzik valóban azt a munkát, amelyet Jézus parancsolt meg, amikor ezt mondta: „lesztek nékem tanúim . . . a földnek mind végső határáig”? Kik azok, akik nem csupán tanítványokat képeznek, hanem ’megtanítják őket, hogy megtartsák mindazt’, amit Jézus parancsolt? (Csel 1:8; Máté 28:19, 20). Valóban közel volt már az idő, amikor az Úr egyértelmű különbséget tesz azon igaz keresztények között, akiket búzához hasonlított, és azon látszatkeresztények között, akikre úgy utalt, mint konkolyra (pontosabban, olyanfajta gyomra, amely nagyon hasonlít a búzához, amíg be nem érik)? * (Máté 13:24–30, 36–43). Ki bizonyul majd „a hű és bölcs [értelmes, NW ] szolgának”, akit az ura, Jézus Krisztus Királyság-hatalomban való jelenlétekor további felelősségekkel bíz meg a dolgok e rendszerének végére megjövendölt munkával kapcsolatban? (Máté 24:3, 45–47).

Fényljék a világosság!

Jézus arra utasította tanítványait, hogy terjesszék ki másokra is az isteni igazság fényét, amelyet tőle kaptak. „Ti vagytok a világ világossága” — mondta. — „Fényljék a ti világosságtok az emberek előtt” (Máté 5:14–16; Csel 13:47). Charles Taze Russell és társai felismerték, hogy kötelességük ezt tenni.

Azt hitték vajon, hogy minden kérdésre választ kaptak, és az igazság teljes fényének a birtokába jutottak? E kérdésre Russell testvér félreérthetetlenül válaszolt: „Biztos, hogy nem; a »teljes délig« nem” (Péld 4:18). Gyakran úgy utaltak az Írásokon alapuló hitnézeteikre, mint „jelen igazságra” — ami alatt nem azt értették, hogy maga az igazság megváltozik, hanem úgy gondolták, hogy az igazsággal kapcsolatos megértésük folyamatos.

Ezek az őszinte bibliakutatók nem rettentek vissza attól a gondolattól, hogy vallási ügyekben van olyan, hogy igazság. Felismerték, hogy Jehova az „igazságnak . . . Istene” és a Biblia az ő Igazság-Szava (Zsolt 31:6, Károli, 1899; Józs 21:45; Ján 17:17). Felismerték, hogy sok minden van még, amit nem tudnak, de ez nem tartotta őket vissza attól, hogy meggyőződéssel jelentsék ki, amit a Bibliából tanultak. S amikor a hagyományos vallási tantételek és gyakorlatok ellentétbe kerültek azzal, amit egyértelműen kijelent Isten ihletett Szava, akkor — Jézus Krisztust utánozva — leleplezték a  hamisságot még akkor is, ha ezzel a papság gúnyolódását és gyűlöletét vonták magukra (Máté 15:3–9).

Ahhoz, hogy elérjen és tápláljon másokat is szellemi eledellel, C. T. Russell 1879 júliusában egy folyóiratot indított útjára, amelynek címe: Zion’s Watch Tower and Herald of Christ’s Presence (Sioni Őrtorony és Krisztus jelenlétének hírnöke).

A Biblia — valóban Isten Szava

Charles Taze Russell nem egyszerűen a kor népszerű hagyományos nézőpontjának elfogadása miatt vetette bizalmát a Bibliába. Akkoriban éppen ellenkezőleg, a történetkritikát népszerűsítették sokan. Akik ennek voltak a szószólói, azok kétségbevonták a bibliai feljegyzések megbízhatóságát.

Russell fiatal korában a kongregacionalista egyházhoz csatlakozott, és tevékeny volt annak munkájában, de a hagyományos dogmák ésszerűtlensége végül szkeptikussá tette. Úgy találta, hogy amit tanult, nem tudja kielégítő módon alátámasztani a Bibliával. Ezért elvetette az egyházi hitvallás dogmáit, és velük együtt a Bibliát is. Ezt követően megvizsgálta a nagyobb keleti vallásokat, de ezek sem elégítették ki. Majd azon kezdett el töprengeni, hogy talán elferdítik a Bibliát a kereszténység hitvallásai. Felbátorodva attól, amit egy este az egyik adventista összejövetelen hallott, módszeresen tanulmányozni kezdte az Írásokat. Ami feltárult előtte, egyértelművé tette számára, hogy az valóban Isten ihletett Szava.

Mélységes hatást tett rá az, hogy a Biblia összhangban van önmagával és Annak személyiségével, Akit isteni Szerzőként azonosít. Azért, hogy segítsen másoknak hasznot meríteni ebből, később megírta, majd 1886-ban kiadta A korszakok terve című könyvet. A könyvben alaposan megtárgyalta „Az ésszerűség világánál nézve a Biblia mint egy isteni kinyilatkoztatás” témát. A fejezet vége felé határozottan kijelenti: „A Biblia bizonyságának mélysége és hatalmassága, bölcsessége és terjedelme arról győznek meg, hogy nem ember, hanem a Mindenható Isten azok terveinek és kinyilatkoztatásainak a szerzője.”

A teljes Bibliába mint Isten Szavába vetett bizalom továbbra is Jehova modernkori Tanúi hitnézeteinek egyik sarokköve. Szerte a világon tanulmányozási segédeszközök állnak rendelkezésükre, amelyek segítségével személyesen meg tudják vizsgálni az ihletettség bizonyítékát. E téma nézőpontjai gyakran megtárgyalásra kerültek folyóirataikban. 1969-ben [ang.] kiadták a Valóban az Isten Igéje a Biblia? című könyvet. Húsz évvel később A Biblia — Isten Szava vagy emberé? című könyv újabb megvilágításban tekintette át a Biblia hitelességének témáját, felhívta a figyelmet az újabb bizonyítékokra, és ismét arra a végkövetkeztetésre jutott, hogy a Biblia valóban Isten ihletett Szava. Egy másik könyvük, amelyet először 1963-ban adtak ki, majd 1990-ben átdolgoztak: „A teljes Írás Istentől ihletett és hasznos”. További részletek találhatók még bibliai enciklopédiájukban, amelynek címe: Insight on the Scriptures (1988).

 Az ilyen anyagoknak a személyes és gyülekezeti áttanulmányozása meggyőzte őket arról, hogy bár mintegy 40 ember írta több mint 16 évszázadon keresztül azokat a beszámolókat, amelyek a Biblia 66 könyvében találhatók, valójában maga Isten tevékenyen irányította az írást szelleme által. Pál apostol ezt írta: „A teljes írás Istentől ihletett” (2Tim 3:16; 2Pét 1:20, 21). Ez a meggyőződés erőteljes szerepet játszik Jehova Tanúi életében. Ezt kommentálva egy brit újság megjegyezte: „Mindennek Írás szerinti alapja van, amit egy Tanú tesz. Valójában egyetlen alapvető tantételük a Biblia elismerése, mint ami . . . igaz.”

Az igaz Isten megismerése

Ahogy Russell testvér és társai tanulmányozták az Írásokat, nem telt bele sok idő és észrevették, hogy a Bibliában ábrázolt Isten nem azonos a kereszténység istenével. Ez azért volt fontos, mert ahogy Jézus Krisztus mondta, az emberek örökké tartó életre vonatkozó kilátása függ attól, hogy megismerjék az egyedüli igaz Istent és akit elküldött, a megmentés Főközvetítőjét (Ján 17:3; Zsid 2:10). C. T. Russell és az a csoport, amelyikkel tanulmányozta a Bibliát, felismerte, hogy Isten igazságossága tökéletes egyensúlyban van az isteni bölcsességgel, szeretettel és hatalommal, s hogy ezek a tulajdonságok minden munkájában megnyilvánulnak. Annak az ismeretnek alapján, melyet Isten szándékáról akkor tudtak, elkészítették annak a témának a megtárgyalását, hogy miért engedte meg a gonoszt; ezt abban a könyvben tették közzé, amely egyike volt a legkorábbi és legszélesebb körben elterjesztett kiadványaiknak, egy 162 oldalas könyvben, amelynek címe: Food for Thinking Christians (Táplálék gondolkodó keresztények számára), mely először a Zion’s Watch Tower különkiadásában jelent meg 1881 szeptemberében.

Isten Szavának tanulmányozása segített felismerniük, hogy a Teremtőnek van személyes neve, és hogy ő lehetővé teszi az emberek számára, hogy megismerjék őt, és közeli kapcsolatnak örvendhessenek vele (1Krón 28:9; És 55:6; Jak 4:8). A Watch Tower 1881. október—novemberi száma rámutatott: „JEHOVA az a név, amely senki másra nem alkalmazható, csakis a Legfőbb Lényre, a mi Atyánkra, arra, akit Jézus Atyának és Istennek nevezett” (Zsolt 83:19; Ján 20:17).

A következő évben arra a kérdésre: „Kijelented-e, hogy a Biblia nem tanítja azt, hogy három személy van egy Istenben?” a válasz ez volt: „Igen, sőt azt mondja, hogy egy Istene és Atyja van a mi Urunk Jézus Krisztusnak, aki által van minden dolog (vagyis, aki mindent teremtett). Mi tehát egyetlen Istenben és Atyában hiszünk, és egyetlen Úr Jézus Krisztusban . . . De ők két különálló lényt, nem pedig egyetlen lényt alkotnak. Ők csupán abban az értelemben egyek, hogy összhangban vannak. Hiszünk Isten szellemében is . . . Ez azonban nem személy, miként az ördögök szelleme, a világ szelleme és az antikrisztus szelleme sem” (Zion’s Watch Tower, 1882. június; Ján 17:20–22).

 Növekvő értékelés Isten neve iránt

Azok a Bibliakutatók fokozatosan tudatára ébredtek annak, hogy milyen kiemelkedő helyet foglal el Isten személyes neve az ihletett Írásokban. Ezt a nevet elhomályosították a bibliafordítások: az angol nyelven megjelent római katolikus Douay, a protestáns King James változatok és a XX. században később sok más nyelven megjelenő legtöbb fordítás is. Különféle fordítások és bibliai kézikönyvek azonban igazolták, hogy a Jehova név több ezerszer fordul elő az eredeti nyelven írt szövegben — tulajdonképpen sokkal gyakrabban, mint bármely más név, és gyakrabban, mint ahányszor az Isten és az Úr megnevezés együttvéve előfordul. Mint akik „nép az ő nevének”, növekedtek az isteni név iránti értékelésükben (Csel 15:14). Az Őrtorony 1926. január 1-jei [ang.] számában közzétették, hogy felismertek egy olyan kérdést, amellyel személy szerint mindenkinek szembe kell kerülnie, nevezetesen: „Ki fogja tisztelni Jehovát?”

Nem pusztán vallásos ismeret kérdése volt, hogy nagy hangsúlyt helyeztek Isten nevére. Mint a Prophecy (Prófécia, kiadták: 1929-ben) című könyvben megmagyarázták, a legfőbb kérdés, amellyel minden értelmes teremtmény szemben találja magát, magában foglalja Jehova Isten nevét és szavát. Jehova Tanúi hangsúlyozzák, hogy a Biblia rámutat: mindenkinek meg kell ismernie Isten nevét és szentként kell kezelnie (Máté 6:9; Ez 39:7). Meg kell tisztítani azt minden szégyentől, amit rá hoztak; nemcsak azok, akik nyíltan dacolnak Jehovával, hanem azok is, akik tantételeik és tetteik révén hamis színben tüntetik fel őt (Ez 38:23; Róma 2:24). A Tanúk az Írások alapján elismerik, hogy az egész világegyetem és lakóinak jóléte Jehova nevének a megszentelésétől függ.

Tudják, hogy mielőtt Jehova akcióba lép, hogy elpusztítsa a gonoszt, tanúinak kötelessége és kiváltsága elmondani róla az igazságot másoknak. Jehova Tanúi ezt teszik világszerte. Oly buzgón tesznek eleget ennek a felelősségüknek, hogy nemzetközi viszonylatban mindenkit, aki Jehova nevét nyíltan használja, azonnal Jehova Tanúinak egyikeként azonosítanak.

A Háromság leleplezése

C. T. Russell és társai — mint Jehova tanúi — érezték annak a felelősségnek sürgető voltát, hogy leleplezzék azokat a tanításokat, amelyek hamis színben tüntetik fel Istent, s hogy segítsenek az igazságot szeretőknek felismerni, hogy ezek nem a Biblián alapulnak. Nem  ők voltak az elsők, akik felismerték, hogy a Háromság Írás-ellenes, * de megértették, hogy amennyiben ők Isten hűséges szolgái akarnak lenni, őket terheli a felelősség a Háromsággal kapcsolatos igazság ismertetésében. Minden igazságszerető javára bátran felfedték a kereszténység e központi tantételének pogány gyökereit.

Az Őrtorony 1882. júniusi [ang.] száma megállapította: „Sok pogány filozófus úgy gondolja, hogy célszerű csatlakozni a felemelkedő vallás soraihoz [a kereszténységnek egy olyan hitehagyott formájához, amelyet az i. sz. IV. században jóváhagytak a római császárok]; nekiláttak a hozzávezető könnyű út kikövezéséhez, mégpedig úgy, hogy megpróbálták a hasonlóságokat felfedezni a kereszténység és a pogányság között, és így egybeolvasztani a kettőt. Ez meglehetősen jól sikerült nekik . . . Mivel a régi teológiának volt számos főistene, valamint sok női és férfi félistene, a pogány-keresztények (talán így nevezhetnénk őket) hozzáfogtak megalkotni az új teológia listáját. Ezért találták ki akkoriban a három személyű Isten — vagyis az Atya Isten, a Fiú Isten és a Szent Lélek Isten — tantételét.”

Néhány pap igyekezett bibliai fűszerezést adni tanításának olyan szövegekre való hivatkozással, mint az 1János 5:7, de Russell testvér előadta a bizonyítékot rámutatva arra, hogy jól ismert a tudósok előtt, miszerint az a szövegrész betoldás, hamis beszúrás, amit egy másoló tett egy olyan tanítás alátámasztására, amely nem található az Írásokban. A Háromság más védelmezői a János 1:1-re hivatkoztak, de Az Őrtorony elemezte ezt az írásszöveget a tartalom és a szövegösszefüggés alapján is, megmutatva, hogy ez az írásszöveg semmiképpen sem támogatja a Háromság hitnézetét. Ezzel összhangban Az Őrtorony 1883. júliusi [ang.] száma ezt mondta: „Inkább a Bibliát, mintsem az egyházi írásokat tanulmányozva mindenki számára világosabbá válna ez a téma. A háromságtan teljesen ellentétben áll az Írásokkal.”

 Russell testvér nyíltan leleplezte annak balgaságát, aki állítása szerint hisz a Bibliában, ugyanakkor olyan tantételt tanít, mint a Háromság, amely ellentétben áll azzal, amit a Biblia mond. Ezt írta: „Micsoda kusza ellentmondásban és zavarban találják magukat azok, akik azt állítják, hogy Jézus és az Atya egy Isten! Ez azt az elképzelést sugallná, hogy a mi Urunk, Jézus képmutatóan viselkedett, amikor a földön járt, és csak úgy tett, mintha Istenhez imádkozna, holott Ő Maga is ugyanaz az Isten volt . . . Azonkívül az Atya mindig is halhatatlan volt, ezért nem halhat meg. Hogyan halhatott meg akkor Jézus? Az Apostolok mindnyájan hamis tanúk, amikor azt állítják, hogy Jézus meghalt és feltámadt, ha ugyanakkor nem halt meg. Az Írások azonban kijelentik, hogy Ő igenis meghalt.” *

Jehova Tanúi tehát már modernkori történelmüknek ebben a korai szakaszában szilárdan elvetették a kereszténység Háromság dogmáját azon ésszerű, szívet melengető tanítás javára, amit maga a Biblia jelent ki. * Azt a munkát, amelyet ezeknek az igazságoknak a közlése terén végeztek — ezzel minden embernek lehetőséget adva, hogy halljanak róluk —, arányaiban meg sem közelítette soha az a tevékenység, amit más személyek vagy csoportok végeztek a múltban vagy végeznek a jelenben.

Milyen állapotban vannak a halottak?

C. T. Russell fiatal kora óta nagyon aggódott amiatt, hogy mit tartogat a jövő azok számára, akik nem fogadják el Isten megmentésre vonatkozó gondoskodását. Amikor még kisfiú volt, hitt abban, amit a papság mondott a pokoltűzről; úgy gondolta, hogy ők Isten Szavát prédikálják. Éjszakánként kiment, és krétával bibliai szövegeket írt feltűnő helyekre, hogy így figyelmeztesse az ott elhaladó munkásokat, és így megmeneküljenek az örökké tartó kínzás szörnyű ítéletétől.

Később, miután saját maga is megbizonyosodott arról, mit tanít igazában a Biblia, egyik társa így idézte őt: „Ha a Biblia azt tanítja, hogy örök kínzás a sorsa mindenkinek, kivéve a szenteket, minden bizonnyal ezt kell prédikálni — sőt mennydörögni a háztetőkről minden héten, mindennap és minden órában; ha pedig nem tanítja, akkor ezt a tényt ismertetni kell, és el kell távolítani Isten szent nevéről ezt a gyalázatos szennyfoltot.”

Bibliatanulmányozásának korai szakaszában már világosan látta C. T. Russell, hogy a pokol nem az a hely, ahol a lelkeket kínozzák a halál  után. Nagyon valószínű, hogy George Storrs, a Bible Examiner szerkesztője volt ebben segítségére, akit Russell testvér őszinte elismeréssel emlegetett írásaiban, és aki maga is sokat írt arról, amit megtudott a Bibliából a halottak állapotára vonatkozóan.

De mi a helyzet a lélekkel? A Bibliakutatók támogatták azt a hitnézetet, amely szerint a lélek az ember szellemi része, valami olyan, ami a test halála után is él? Ellenkezőleg, Az Őrtorony 1903-ban [ang.] a következő kijelentést tette: „Gondosan meg kell figyelnünk a tanulságot, miszerint nem az embernek van lelke, hanem maga az ember egy lélek, vagyis lény. Szemléltessük ezt egy természetből vett példával — a levegővel, amit belélegzünk; ez oxigénből és nitrogénből tevődik össze, de külön-külön egyik sem maga az atmoszféra vagy a levegő; amikor azonban a kettő elegyedik megfelelő kémiai arányokban, az eredmény atmoszféra lesz. Ugyanez a helyzet a lélekkel is. Isten abból a nézőpontból beszél hozzánk, miszerint mindegyikünk egy lélek. Nem a testünkhöz vagy az életünk leheletéhez szól, hanem hozzánk mint intelligens lényekhez vagy lelkekhez. Amikor bejelentette Ádámnak a törvénye megsértéséért járó büntetést, akkor nem kifejezetten Ádám testéhez beszélt, hanem az emberhez, a lélekhez, az intelligens lényhez: »a mely napon ejéndel arról, bizony meghalsz.« »A mely lélek vétkezik, annak kell meghalni« (1Móz 2:17; Ez 18:20).” Ez összhangban volt azzal, amit Az Őrtorony már 1881 áprilisában [ang.] megállapított. *

Hogyan fejlődött hát ki az emberi lelkek öröklött halhatatlanságának hitnézete? Ki volt annak szerzője? A Biblia és a vallásos történelem gondos vizsgálata után Russell testvér ezt írta Az Őrtorony 1894. április 15-i [ang.] számában: „Ez nyilvánvalóan nem a Bibliából származott . . . A Biblia egyértelműen kijelenti, hogy az ember halandó és a halál lehetséges számára . . . Átlapozva a történelem lapjait észrevesszük, hogy bár az emberi halhatatlanság tanát nem tanították Isten ihletett tanúi, az mégis a pogány vallások alapvető részét alkotja . . . Nem igaz hát, hogy Szókratész és Platón voltak az elsők, akik ezt a tant tanították: bármelyiküknél korábbi tanítója van e tantételnek, ráadásul sokkal rátermettebb tanítója . . . E hamis tanításról az ember által ismert legrégebbi történelemben található az első feljegyzés — a Bibliában. A hamis tanító Sátán volt.” *

 A pokolra irányítva a „fecskendőt”

Russell testvér azon erős vágyával összhangban, hogy megtisztítsa Isten nevét attól a gyalázatos szennyfolttól, amit az örök gyötrelem pokoltüzének tanítása okozott, írt egy traktátust, amely a következő témát emelte ki: „Tanítják-e az Írások, hogy a bűn ára örök gyötrelem?” (The Old Theology, 1889). Ebben a következőket mondta:

„Az örök gyötrelem teóriájának pogány eredete van, bár a pogányoknál nem volt az az irgalom nélküli tan, amivé azután vált, amikor kezdett fokozatosan a névleges keresztényiséghez kapcsolódni, miközben a [keresztényiség] pogány filozófiákkal keveredett össze a második században. A nagy hitehagyáskor aztán borzalmas részletekkel egészítették ki a pogány filozófiát, amelyben már szinte mindenki hitt; ezeket megfestették templomfalakon, amint Európában is tették, belevették hitvallásaikba és zsoltároskönyveikbe, és olyannyira kiforgatták Isten Szavát, mintha látszólag Isten is támogatta volna ezt az Istent gyalázó hazugságot. Napjaink hiszékeny rétege ezért úgy fogadja el azt, mint örökséget; nem az Úrtól, az apostoloktól vagy a prófétáktól, hanem a megalkuvó szellemtől, amely feláldozta az igazságot és az érvelést; akik szentségtelen nagyravágyásukban, a hatalomért, gazdagságért és a tömegekért folytatott versenyben gyalázatosan kiforgatták a keresztényiség tantételeit. Az örök gyötrelem, mint a bűnért járó büntetés, ismeretlen volt a régi korok patriarchái előtt; ismeretlen volt a zsidó kor prófétái előtt és ismeretlen volt az Úr és az apostolok előtt is; ugyanakkor ez a névleges  keresztényiség fő tantétele a nagy hitehagyás óta — ez volt a korbács, amellyel a zsarnokság iránti szolgai engedelmességre ostorozták a világ hiszékeny, tudatlan és babonás részét. Örök gyötrelmet hirdettek mindenkinek, aki ellenszegült vagy megvetette a római egyház hatalmát, és gyötrésük már a jelenlegi életben megkezdődött, ameddig a római egyház hatalmon volt.”

Russell testvér nagyon is tisztában volt azzal, hogy a józan gondolkodású emberek többsége nem igazán hisz a pokoltűz tantételében. De — amint 1896-ban a Mit mond a Biblia a pokolról? című füzetben rámutatott — „mivel úgy gondolják, hogy a Biblia tanítja ezt, minden lépésükkel, amelyet a józan ész és testvéri kedvesség szellemében tesznek . . . a legtöbb esetben egy lépést távolodnak Isten Szavától, amelyet hamisan vádolnak meg ezzel a tanítással”.

Hogy az így gondolkodó embereket visszavezesse Isten Szavához, ebben a füzetben minden idézetet a King James Versionből vett, amelyben a pokol szó előfordult, így az olvasók maguk láthatták, mit mondanak az írások, majd kijelentette: „Hála Istennek, hogy nem találtunk benne [a Bibliában] olyan gyötrelemre, mely a hitvallásokban, énekeskönyvekben fellelhető, és számos szószékről tévesen tanítva volt. Mindazonáltal megtaláltuk a »pokol«-t, »seol«-t és »hádés«-t, amelyre egész nemzedékünk kárhoztatott az Ádám bűne miatt, és amelyből mindnyájan megváltattunk a mi Urunk halála által. Felismertük azt is, hogy a »pokol« a sír — a halottak állapota. És mégis rátaláltunk egy más »pokol«-ra ( gehenna — a második halál — végső megsemmisítés), amely figyelmünkbe hozza az utolsó büntetést mindazokra nézve, akik, miután megvásároltattak s az igazság teljes ismeretére jutottak s képesítettek az iránta való teljes engedelmességre, mindazonáltal a halált választják, oly utat követve, mely az Isten és az igazság ellen lesz. A mi szívünk erre ezt mondja: Ámen. »Igazak és tökéletesek a te útaid, óh szentek királya. Kicsoda ne tisztelne téged és hangosan ki ne dicsőitené nevedet óh Uram? Mert te teljesen szent vagy. És minden nemzetek eléd járulnak és tisztelnek téged, mert a te igazságos itéleteid megnyilatkoztak« (Jel 15:3, 4).”

Tanítása ingerültséget és zavart váltott ki a kereszténység papságában. 1903-ban nyilvános vitára hívták ki. A halottak állapota volt az egyik téma azon a vitasorozaton, amely C. T. Russell és dr. E. L. Eaton között folyt, aki a Pennsylvania nyugati részén élő protestáns lelkészek nem hivatalos szövetségének szóvivője volt.

A vitákon Russell testvér szilárdan fenntartotta azt az álláspontot, hogy „a halál az halál, és hogy szeretteink, amikor eltávoznak tőlünk, valóban halottak: nem élnek sem az angyalokkal, sem a démonokkal a kétségbeesés egy bizonyos helyén”. Ezt alátámasztandó olyan írásszövegekre utalt, mint a Prédikátor 9:7, 12, a Róma 5:12, 6:23 és az 1Mózes 2:17. Majd ezt mondta: „Az írásszövegek teljesen összhangban vannak azzal, amit ön és én, valamint a világon minden más, józan és ésszerűen gondolkodó személy a mi Istenünk ésszerű és valódi jellemének ismer el. Mit jelentettek  ki égi Atyánkról? Azt, hogy ő igazságos, hogy bölcs, hogy szerető és hogy hatalmas. Minden keresztény ember el fogja ismerni az isteni jellemnek ezeket a tulajdonságait. Ha ez így van, találhatunk-e olyan értelmezést, amely alapján úgy vélekedhetünk Istenről, hogy igazságos, ugyanakkor saját kezének egy teremtményét az örökkévalóságon át bünteti, függetlenül attól, milyen bűnt követett el? Én nem védem a bűnt; magam sem élek bűnben, és soha nem hirdettem a bűnt . . . Most mégis azt mondom, hogy mindezek az emberek itt körülöttünk, akikről a testvérünk [dr. Eaton] azt mondja, hogy káromlóan beszélnek Istenről és Jézus Krisztus szent nevéről, mind olyan emberek, akiknek az örök gyötrelem tanát tanították. És a fegyházakban lévő valamennyi gyilkosnak, tolvajnak és gonosztevőnek ezt a tant tanították . . . Ezek helytelen tanok; régóta szenved már ettől a világ; ezek egyáltalán nem tartoznak az Úr tanításai közé, és drága testvérünk még nem törölte ki szeméből a sötét középkor füstjét.”

A beszámoló szerint a vita után egy lelkész, aki jelen volt, odament Russellhez és ezt mondta: „Örömmel látom, hogy a pokolra irányította a fecskendőt, és eloltotta a tüzet.”

Russell testvér, hogy még szélesebb körű nyilvánosságot adjon a halottak állapotára vonatkozó igazságnak, egynapos kongresszussorozaton szolgált 1905 és 1907 között, amelyen a következő nyilvános előadást mondta el: „A pokolba és vissza! Kik vannak ott? Remény sokak számára a visszatérésre”. A cím érdekfeszítő volt és nagyfokú érdeklődést keltett. A hallgatóság a kis- és nagyvárosokban egyaránt zsúfolásig megtöltötte a kongresszusi termeket az Egyesült Államokban és Kanadában, hogy hallhassa az előadást.

Azok között, akiket mélyen megindított az, amit a Biblia a halottak állapotáról mond, volt egy cincinnati (Ohio, USA) egyetemi hallgató, aki presbiteriánus lelkésznek készült. Fivérétől 1913-ban megkapta a Hol vannak a halottak? című füzetet, amelyet John Edgar Bibliakutató írt, aki mellesleg orvosdoktor volt Skóciában. A hallgató, aki ezt a füzetet kapta, Frederick Franz volt. Miután gondosan áttanulmányozta, határozottan kijelentette: „Ez az igazság.” Habozás nélkül megváltoztatta életcélját, és belépett a teljes idejű szolgálatba mint kolportőr evangéliumhirdető. 1920-ban a Watch Tower Society főhivatali személyzetének a tagja lett. Sok évvel később Jehova Tanúi Vezető Testületének tagja lett, később pedig a Watch Tower Society elnöke.

 Jézus Krisztus váltságáldozata

Az Írások vizsgálata kapcsán, 1872-ben Russell testvér és társai új megvilágításból vizsgálták a helyreállítás témáját — a Jézus Krisztus által adott váltság szempontjából (Csel 3:21). Nagyon izgatott lett, amikor a Zsidók 2:9-ben azt olvasta, hogy ’Jézus az Isten kegyelméből mindenkiért megízlelte a halált’. Ez nem indította őt arra, hogy elfogadja az egyetemes megmentést, mivel tudta, az Írások azt is mondják: ahhoz, hogy valaki megmentésben részesüljön, hitet kell gyakorolnia Jézus Krisztusban (Csel 4:12; 16:31). De aztán kezdte megérteni — bár nem azonnal —, milyen csodálatos lehetőséget biztosít Jézus Krisztus váltságáldozata az emberiség számára. Megnyitotta előttük az utat, hogy elnyerjék azt, amit Ádám elveszített: az örökké tartó élet kilátását emberi tökéletességben. Russell testvér nem volt passzív a dolgot illetően; felismerte a váltság óriási jelentőségét, és határozottan támogatta azt még akkor is, amikor közeli munkatársai hagyták, hogy gondolkodásukat filozófiai nézetek rontsák meg.

Az 1878-as év közepén Russell testvér már körülbelül másfél éve volt segédszerkesztője a Herald of the Morning (A reggel hírnöke) folyóiratnak, amelynek főszerkesztője N. H. Barbour volt. De amikor Barbour a folyóiratuk 1878. augusztusi számában lekicsinylően írt a váltság Írás szerinti tanításáról, Russell válaszában határozottan kiállt ezen létfontosságú bibliai igazság mellett.

„Az engesztelés” cím alatt Barbour a következőképp illusztrálta, hogyan vélekedik a tanításról: „Azt mondom az inasomnak vagy valamelyik szolgámnak, hogy amikor James belecsíp a nővérébe, akkor fogj egy legyet, szúrj egy tűt a testébe és tűzd a falra, és akkor megbocsátok Jamesnek. Ez szemlélteti a helyettesítésről szóló tant.” Bár Barbour azt állította, hogy hisz a váltságban, arra az elgondolásra, amely szerint Krisztus a halála révén kifizette az Ádám leszármazottai bűnéért járó büntetést, úgy utalt, mint ami „Írás-ellenes és ellenszenvet keltő az igazságszolgáltatásról alkotott valamennyi elképzelésünk vonatkozásában”. *

A Herald of the Morning legközelebbi (1878. szeptemberi) számában Russell testvér erősen kifogásolta azt, amit Barbour írt. Russell megvizsgálta, mit mondanak ténylegesen az Írások, és hogy azok összhangban vannak „[Isten] tökéletes igazságosságával és végül az ő nagy irgalmával és szeretetével”, amelyet a váltságról való gondoskodással fejezett ki (1Kor 15:3; 2Kor 5:18, 19; 1Pét 2:24; 3:18; 1Ján 2:2). Következő tavasszal, miután többször kísérletet tett arra, hogy segítsen Barbournak az Írások fényében látni a dolgokat, Russell megvonta támogatását a Heraldtól, és az 1879. júniusi számtól kezdődően már nem jelent meg a neve mint segédszerkesztőé a kiadványban. A Biblia e központi tanítása melletti bátor, megalkuvást nem tűrő állásfoglalásának hosszú távú hatásai voltak.

 Jehova Tanúi az egész modernkori történelmükön át mindig következetesen síkra szálltak a váltságról szóló Írás szerinti tanítás mellett. A Zion’s Watch Tower legelső (1879. július) száma hangsúlyozta, hogy az „Isten kiválósága . . . Krisztus tökéletes áldozatában nyilvánul meg”. 1919-ben kongresszust tartottak, amelyet az International Bible Students Association szervezett Cedar Pointban (Ohio), s amelynek nyomtatott programján az alábbi feltűnő szavak voltak olvashatók: „Üdvözlet mindenkinek, aki hisz a nagy jelentőségű váltságáldozatban.” Az Őrtorony címlapjának belső oldala ma is felhívja a figyelmet a váltságra, amikor így ír a folyóirat céljáról: „Arra buzdít, hogy higgyünk az Isten már most uralkodó Királyában, Jézus Krisztusban, akinek kiontott vére örök élet elnyerését teszi lehetővé az emberek számára.”

Előrehaladó — nem egy hitvallás rabja

Isten Szavának világos megértése egyáltalán nem egyik percről a másikra történt. A Bibliakutatók sok esetben kiragadták az igazság képének egy részletét, de nem látták az egész képet. Mindazonáltal hajlandók voltak tanulni. Nem voltak a hitvallás rabságában; ők folyamatosan előrehaladtak. Amit megtanultak, megismertették másokkal is. Nem a maguk érdemének tulajdonították, amit tanítottak; ők Jehovától tanítottak akartak lenni (Ján 6:45). Értékelték azt, hogy Jehova a maga idejében és a maga módján lehetővé teszi számukra szándékának részletes megértését (Dán 12:9; vö. János 16:12, 13).

Az új dolgok megtanulása szemléletmódbeli kiigazításokat követel. Alázatosság kell ahhoz, hogy beismerjék a hibákat, és jó irányban változzanak. Ez a tulajdonság, valamint ennek gyümölcsei kívánatosak Jehova szemében, és az ilyen eljárások erőteljesen vonzzák az igazság szeretőit (Sof 3:12). Ezt azonban kigúnyolják azok, akik évszázadok óta változatlan formában fennmaradt hitvallásokat tisztelnek, jóllehet ezeket tökéletlen emberek alkották.

Az Úr visszatérésének módja

Az 1870-es évek közepén történt, hogy Russell testvér és azok, akik vele együtt vizsgálták szorgalmasan az Írásokat, felfedezték, hogy az Úr — a visszatérésekor — láthatatlan lesz az emberi szemek számára (Ján 14:3, 19).

Russell testvér később ezt mondta: „Nagy szomorúságot éreztünk az adventisták tévedése miatt, akik hústestben várták vissza Krisztust, azt tanítva, hogy a világ és benne minden — kivéve az adventistákat — teljesen meg fog égni 1873-ban vagy 1874-ben; akiknek időjóslatai, csalódásai és többnyire [az Úr] eljövetelének céljára és módjára vonatkozó kidolgozatlan elképzelései többé-kevésbé szégyent hoznak ránk, valamint mindazokra, akik vágyódnak eljövendő Királysága után és hirdetik is azt. Ezek az Úr visszatérésének céljára és módjára vonatkozó helytelen nézetek — amelyek oly általánosan elfogadottak — indítottak engem egy kis füzet megírására, amelynek címe: »The Object and Manner of Our Lord’s Return« [»Urunk visszatérésének célja és módja«].” Ez a füzet 1877-ben került kiadásra. Russell testvér közel 50 000 példányt nyomtattatott ki és terjesztetett el belőle.

 A füzetben ezt írta: „Hiszünk abban, amit az írások tanítanak, hogy eljövetelekor és még egy ideig az eljövetele után láthatatlan marad; azután megnyilatkozik, illetve megmutatja Magát ítéletekben és különböző formákban, így tehát »minden szem meglátja Őt«.” Ennek alátámasztására megtárgyalt néhány írásszöveget, például a Cselekedetek 1:11-et („akképen jő el, a miképen láttátok őt felmenni” — vagyis a világ számára észrevétlenül) és a János 14:19-et („Még egy kevés idő és a világ nem lát engem többé”). Russell testvér utalt arra a tényre is, hogy a The Emphatic Diaglott — egy sorközi, szó szerinti angol fordítás, amelyet 1864-ben adtak ki első ízben teljes egészében — igazolja, hogy a görög pa·rou·sziʹa kifejezés jelentése: ’jelenlét’. A bibliai szóhasználatot elemezve Russell testvér így magyarázta ezt a kis füzetben: „A gyakran eljövetelnek fordított parúzia görög szó, amelyet általában második adventre való utalásként szoktak használni, mindig személyes jelenlétet fejez ki — vagyis, aki eljött, megérkezett —, és sohasem utal arra, hogy úton van, ahogy az eljövetel szót használjuk.”

A Krisztus jelenlétének céljáról szóló értekezése során Russell egyértelművé tette, hogy ez nem olyan valami, ami egyetlen világrengető pillanatban fog bekövetkezni. „A második advent az elsőhöz hasonlóan — írta — egy bizonyos időszakot ölel fel, s nem egyetlen pillanat eseménye.” Ez idő alatt — írta — a „kicsiny nyáj” megkapja jutalmát mint társörökös az Úrral a Királyságában; mások, talán milliárdok, pedig lehetőséget kapnak egy tökéletes földi életre, a helyreállított édeni szépségű földön (Luk 12:32).

Néhány év telt csak el, s az Írások további tanulmányozása révén Russell felismerte, hogy Krisztus nem csupán láthatatlanul tér vissza, hanem láthatatlan is marad még akkor is, amikor kinyilvánítja jelenlétét a gonosz feletti ítélet által.

1876-ban, amikor Russell első ízben olvasta a Herald of the Morning egyik példányát, megtudta, hogy létezik egy másik csoport, amely hiszi, hogy Krisztus láthatatlanul tér vissza, s amely e visszatérést a föld összes családjának a megáldásával kapcsolja össze. Mr. Barbour — e kiadvány szerkesztője — Russellt arról is meggyőzte, hogy 1874-ben megkezdődött Krisztus láthatatlan jelenléte. * A „Krisztus jelenlétének hírnöke” alcím erre  hívta fel a figyelmet később, amely a Zion’s Watch Tower címlapján jelent meg.

Az a felismerés, hogy Krisztus jelenléte láthatatlan, fontos alapkőnek bizonyult, amelyre sok bibliai prófécia megértése épült. E korai Bibliakutatók felismerték, hogy az Úr jelenléte kell hogy legyen a legfontosabb dolog minden igaz keresztény számára (Márk 13:33–37). Őszintén érdekelte őket a Mester visszatérése, és éberek voltak azt a tényt illetően, hogy az ő feladatuk ezt nyilvánosságra hozni, noha minden részlettel még nem voltak tisztában. Ennek ellenére igen figyelemreméltó volt az, aminek a megértésére Isten szelleme ilyen hamar képessé tette őket. Ezen igazságok egyike egy rendkívül jelentős dátumra vonatkozott, amelyet a bibliai prófécia jelölt meg.

A pogányok idejének a vége

A Biblia időszámításának kérdése már régóta nagyon érdekelte a Biblia kutatóit. A bibliamagyarázók többféle nézőpontot fejtettek ki Jézusnak „a pogányok idejéről” szóló próféciájáról, valamint Nebukadnezárnak a „hét időre” megkötözött fatönkkel kapcsolatos álmáról, amely Dániel próféta feljegyzésében olvasható (Luk 21:24; Dán 4:7–19).

Már 1823-ban John A. Brown publikált egy munkát Londonban (Anglia), amelyben kiszámolta, hogy a Dániel 4. fejezetében említett „hét idő” 2520 évig tart. De ő nem ismerte fel egyértelműen, hogy ez a prófétai időszak mely dátummal kezdődött, illetve mikor ér véget. Ugyanakkor kapcsolatba hozta ezt a „hét időt” a Lukács 21:24-ben említett pogányok idejével. 1844-ben E. B. Elliott brit lelkész volt az, aki felhívta a figyelmet 1914-re mint lehetséges dátumra, amikor véget ér a Dániel könyvében említett „hét idő”, de egy másik nézete is volt, amely szerint ez a francia forradalom idejére mutatott előre. A londoni Robert Seeley 1849-ben hasonlóan vélekedett a dologról. Nem később, mint 1870-ben Joseph Seiss és társai Philadelphiában (Pennsylvania) kinyomtattak és megjelentettek egy kiadványt, amelyben közzétettek számításokat; ezek 1914-re mutattak mint jelentőségteljes dátumra, bár az azt tartalmazó érvelés olyan időszámításon alapult, amelyet C. T. Russell később elvetett.

A Herald of the Morning 1875. augusztusi, szeptemberi és októberi számában N. H. Barbour segített összhangba hozni azokat a részleteket, amelyeket mások hoztak napvilágra. Felhasználva Christopher Bowen, Angliában levő lelkész által összeállított időszámítást, amelyet E. B. Elliott adott ki, Barbour Sedékiás királynak az Ezékiel 21:25, 26-ban megjövendölt trónfosztásával azonosította a pogányok idejének kezdetét, és úgy utalt 1914-re, mint a pogányok idejének a végére.

1876 elején C. T. Russell kapott egy példányt a Herald of the Morningból. Azonnal írt Barbournak és a nyáron vele töltött egy bizonyos időt Philadelphiában, többek között a prófétai időszakokról is beszélgetve. Röviddel ezután „A pogányok ideje — mikor ér véget?” című cikkben Russell is az Írásokból érvelt a témára vonatkozóan, és megállapította, hogy a bizonyíték  szerint „a hét idő a. D. 1914-ben ér véget”. Ez a cikk került kinyomtatásra a Bible Examiner * 1876. októberi számában. A Three Worlds, and the Harvest of This World (Három világ és e világ aratása) című könyv, amelyet 1877-ben közösen készített N. H. Barbour és C. T. Russell, ugyanerre a következtetésre jutott. A későbbiekben Az Őrtorony első [ang.] számai — mint például az 1879. decemberi és az 1880. júliusi — i. sz. 1914-re mint a bibliai prófécia álláspontja alapján nagy jelentőségű évre irányították a figyelmet. 1889-ben a Millennial Dawn (Millenniumi hajnal, későbbi nevén Bibliai tanulmányok) 2. kötetének egész negyedik fejezete „A pogányok idejének” megtárgyalására lett szentelve. De mit fog jelenteni a pogányok idejének a vége?

A Bibliakutatók nem voltak egészen biztosak abban, mi fog történni. Meg voltak győződve, hogy az nem a föld tűz általi elpusztulását és az emberi élet eltörlését fogja eredményezni. Ehelyett tudták, hogy az egy jelentőségteljes pontot jelöl meg az isteni uralommal összefüggésben. Először úgy gondolták, hogy ekkorra szerzi meg Isten Királysága a teljes, egyetemes hatalmat. Amikor ez nem történt meg, nem ingott meg az időpontra vonatkozó bibliai próféciákba vetett bizalmuk. Ehelyett úgy következtettek, hogy a dátum csupán a Királyság-uralom kezdetét jelzi.

Hasonlóképpen, először arra is gondoltak, hogy ezt a dátumot anarchiában tetőződő világméretű bajok előzik meg — amely anarchia értelmezésük szerint „a mindenható Isten ama nagy napjának” háborújával van összefüggésben (Jel 16:14). De aztán tíz évvel 1914 előtt Az Őrtorony azt sugallta, hogy az a világméretű zűrzavar, amely az emberi intézmények megsemmisítését eredményezi, rögtön a pogányok idejének vége után következik be. Várakozásaik szerint az 1914-es esztendő jelentős fordulópont Jeruzsálem számára is, mivel a prófécia azt mondta, hogy „Jeruzsálem megtapodtatik”, míg be nem telik a pogányok ideje. Amikor látták, hogy egyre közeledik 1914, és ők még mindig nem haltak meg mint emberek, és nem ’ragadtattak el felhőkben’, hogy találkozzanak az Úrral — ahogy azt korábban várták —, őszintén reménykedtek abban, hogy elváltozásuk a pogányok idejének végén történhet meg (1Thess 4:17).

Amint múltak az évek, és ők újra meg újra megvizsgálták az Írásokat, a próféciákba vetett hitük szilárd maradt, és nem haboztak beszélni arról, aminek bekövetkeztét várták. Több-kevesebb sikerrel igyekeztek elkerülni a dogmatizmust azokra a részletekre vonatkozóan, amelyeket nem jelentettek ki közvetlenül az Írások.

Túl korán csörgött az „ébresztőóra”?

Valóban nagy zűrzavar támadt a világban 1914-ben az I. világháború kitörésével, amit sokáig egyszerűen a nagy háborúnak neveztek, de ez nem vezetett azonnal valamennyi létező emberi uralom megdöntéséhez. A Palesztinával kapcsolatos 1914 utáni fejleményekről a Bibliakutatók úgy gondolták, hogy jelentőségteljes változások bizonyítékát látják azokban Izráel számára.  De teltek-múltak a hónapok és az évek, és a Bibliakutatók nem nyerték el égi jutalmukat, ahogyan arra számítottak. Hogyan reagáltak erre?

Az Őrtorony 1916. február 1-jei [ang.] száma különösen 1914. október 1-jére hívta fel a figyelmet, majd ezt mondta: „Ez volt az utolsó időpont, amit a bibliai időszámítás az egyház [felkentek] tapasztalataira vonatkozóan megjelölt számunkra. Azt mondta nekünk az Úr, hogy elvitetünk oda [az égbe]? Nem. Mit mondott? Szava és a prófécia beteljesedése úgy tűnik, félreérthetetlenül arra utalt, hogy ez a dátum jelöli a pogányok idejének a végét. Mi úgy következtettünk ebből, hogy akkor, vagy e dátumot megelőzően az egyház »elváltozása« megtörténik. De Isten nem mondta nekünk, hogy így lesz. Megengedte, hogy erre a következtetésre jussunk; és hisszük, hogy erre a próbára mindenhol szüksége volt Isten kedves szentjeinek.” Ezek a fejlemények azt bizonyították, hogy dicsőséges reménységük hiábavaló volt? Nem. Ez csupán azt jelentette, hogy nem történt meg minden olyan gyorsan, ahogyan várták.

Néhány évvel 1914-et megelőzően Russell ezt írta: „Az időszámítás (egészében véve az időpróféciák) nyilvánvalóan nem arra lett szánva, hogy pontos időszámítási információkkal lássa el Isten népét végig az évszázadok útján. Nyilvánvalóan inkább arra lett szánva, hogy ébresztőóraként szolgáljon, s felébressze és tevékenységre serkentse az Úr népét a megfelelő időben . . . De tegyük fel például, hogy 1914 októbere elmúlik, és nem történik lényeges bukás a pogány hatalomban. Mit fog ez bizonyítani vagy cáfolni? Ez nem cáfolja meg a korszakok isteni tervének egyik vonását sem. A Kálvárián lefizetett váltságdíj még mindig garanciája a nagy isteni program végső beteljesítésének az emberiség helyreállítására vonatkozóan. Az egyház azon »magas rangú elhívása«, hogy szenvedjen a Megváltóval és megdicsőüljön vele mint az ő tagjai vagy Menyasszonya, még mindig ugyanaz . . . Az egyetlen dolog, amire befolyással van az időszámítás, az az időpont, amikor beteljesednek e dicsőséges remények az egyházra és a világra vonatkozóan . . . S ha ez a dátum elmúlna, pusztán csak azt bizonyítaná, hogy a mi időszámításunk, »ébresztőóránk« kicsit előbb jelzett a kelleténél. Vajon óriási katasztrófának tekintenénk, ha ébresztőóránk a teljes öröm és gyönyörűség nagy napjának reggelén néhány perccel korábban ébresztene fel minket? Semmi esetre sem!”

De az „ébresztőóra” nem csörgött túl korán. Tulajdonképpen az történt, hogy az események, amelyekre az „óra” felébresztette őket, nem pontosan azok voltak, amire számítottak.

Néhány évvel később, ahogy a világosság egyre nagyobb lett, elismerték: „A drága szentek közül sokan úgy gondolták, hogy minden munka el van végezve . . . Örültek annak az egyértelmű bizonyítéknak, hogy a világ véget ért, hogy az égi királyság közel van, és hogy megszabadulásuk napja is elközelgett. De nem vettek figyelembe valamit, amit még el kell végezni. A jó hírt, amelynek a birtokába jutottak, másoknak is el kell mondani, mert Jézus megparancsolta: »Az Isten országának ez az evangyélioma hirdettetik  majd az egész világon, bizonyságul minden népnek; és akkor jő el a vég« (Máté 24:14).” (Az Őrtorony, 1925. május 1., ang.)

Ahogy az 1914-et követő események kezdtek kibontakozni, és a Bibliakutatók ezeket összevetették azzal, amit a Mester jövendölt meg, fokozatosan megértették, hogy 1914 óta a régi rendszer utolsó napjaiban élnek. Azt is megértették, hogy 1914 volt az az év, amikor megkezdődött Krisztus láthatatlan jelenléte, nem azáltal, hogy személyesen — noha láthatatlanul — visszatért volna a föld közelségébe, hanem azáltal, hogy figyelmét mint uralkodó Király a földre irányította. Megértették és elfogadták azt a létfontosságú felelősségüket, hogy hirdessék „a királyságnak ezt az örömhírét” tanúskodásul minden nemzetnek az emberi történelem ezen kritikus időszakában (Máté 24:3–14, Csia fordítás).

Mi is volt pontosan az üzenet, amelyet a Királysággal kapcsolatban prédikálniuk kellett? Különbözött ez az első század keresztényeinek üzenetétől?

Isten Királysága, az emberiség egyedüli reménye

Isten Szavának gondos tanulmányozása révén Russell testvér és Bibliakutató-társai megértették, hogy Isten Királysága az a kormányzat, amelyet  Jehova megígért, hogy felállít Fia által az emberiség megáldására. Az emberiségből Isten által kiválasztott „kicsiny nyáj” uralkodóként társul az égben Jézus Krisztushoz. Megértették, hogy ezt a kormányzatot ókori hűséges férfiak fogják képviselni, akik mint fejedelmek szolgálnak majd az egész földön. Rájuk mint „ókori hírességekre” történik utalás (Luk 12:32; Dán 7:27; Jel 20:6; Zsolt 45:17).

A kereszténység régóta tanította „a királyok isteni jogát”, amely révén alárendeltségben tartják az embereket. De ezek a Bibliakutatók felismerték az Írásokból, hogy az emberi kormányzatok jövőjét semmiféle isteni garancia nem szavatolja. A tanultakkal összhangban Az Őrtorony 1881. decemberi [ang.] száma ezt mondta: „E királyság felállítása természetesen magával hozza az összes földi királyság megdöntését, mivel azok kivétel nélkül — még a legjobbak is — igazságtalanságon és egyenlőtlen jogokon, sokak elnyomásán és kevesek javára épültek fel, amint olvassuk: »szétzúzza és elrontja mindazokat a birodalmakat, maga pedig megáll örökké« ” (Dán 2:44).

Azt illetően, hogy mi módon lesznek összezúzva azok az elnyomó királyságok, a Bibliakutatóknak még sokat kellett tanulniuk. Még nem értették világosan, hogy Isten Királyságának a jótéteményei hogyan fognak kiterjedni az egész emberiségre. De nem tévesztették össze Isten Királyságát az ember szívében levő bizonytalan érzéssel, vagy azzal a hatalommal, amelyet valamilyen vallási hierarchia gyakorol, fegyvereként használva fel a világi államot.

1914-re Istennek a keresztény kor előtti hűséges szolgái nem támadtak fel a földön, hogy fejedelmekként képviseljék a messiási Királyt, amint arra korábban számítottak, s a „kicsiny nyáj” maradéka sem csatlakozott Krisztushoz az égi Királyságban abban az évben. Mindazonáltal Az Őrtorony 1915. február 15-i [ang.] száma bizonyossággal állapította meg, hogy 1914 volt a megfelelő idő „a mi Urunk számára, hogy kezébe vegye nagy hatalmát és uralkodjon”, így vetve véget a pogány uralom megszakítatlan évezredeinek. 1920. július 1-jei [ang.] számában Az Őrtorony megerősítette ezt az álláspontot, és kapcsolatba hozta a jó hírrel, amelyről Jézus megjövendölte, hogy világszerte hirdetik, mielőtt eljön a vég (Máté 24:14). A Bibliakutatók 1922-ben Cedar Pointban (Ohio) tartott kongresszusán ez a felismerés ismét megerősítést nyert egy általános határozatban, és Rutherford testvér így biztatta a kongresszusi résztvevőket: „Hirdessétek, hirdessétek, hirdessétek a Királyt és az ő királyságát!”

Ebben az időben azonban úgy érezték a Bibliakutatók, hogy a Királyság felállítása — teljes mértékű megvalósítása az égben — nem történik meg addig, amíg Krisztus menyasszonyának utolsó tagjai meg nem dicsőülnek. Valódi mérföldkőhöz érkeztek 1925-ben, amikor Az Őrtorony március 1-jei [ang.] száma cikket közölt a „Nemzet születése” címmel. Ez egy tanulmányt tartalmazott a Jelenések 12. fejezetéről, amely felnyitotta a szemüket.  Ez a cikk bizonyítékot tett közzé arra vonatkozóan, hogy a messiási Királyság megszületett — létrejött — 1914-ben, hogy Krisztus akkor megkezdte uralmát égi trónján, és ezután levettetett Sátán az égből a föld közelébe. Ez volt az a jó hír, amelyet hirdetni kellett, a jó hír, hogy Isten Királysága már működésben volt. Mennyire ösztönzőleg hatott ez a felvilágosult felismerés ezekre a Királyság-hirdetőkre, hogy prédikálják ezt a föld legtávolabbi részein is!

Jehova népe minden lehetséges eszközzel tanúskodott arról, hogy egyedül Isten Királysága hozhat tartós enyhülést, és oldhatja meg azokat a mélyen gyökerező problémákat, amelyek ma az emberiséget sújtják. Ez az üzenet kapott fő hangsúlyt 1931-ben J. F. Rutherford egyik rádión közvetített előadásában, amelyet az addigi legkiterjedtebb nemzetközi hálózaton keresztül közvetítettek. A közvetítés szövege sok nyelven nyomtatásban is megjelent A királyság — a világ reménysége című füzetben, amelyet több millió példányban terjesztettek el néhány hónap alatt. Azon túlmenően, hogy e füzetet széles körben elterjesztették az emberek között, különös gondot fordítottak arra, hogy politikusok, tekintélyes üzletemberek és a papság is kézhez kapjon belőle példányokat.

A füzet többek között kijelentette: „A világ mai igazságtalan rendszerei semminő reménységet sem tudnak nyújtani a népnek. Isten végzése ezeknek megszűnéséről szól. Eszerint tehát a világ egyedüli reménységét Isten igazságos országa vagy királysága képezi Jézus Krisztussal mint láthatatlan uralkodóval az élen.” Felismerték, hogy ez a Királyság fog valódi békét és biztonságot hozni az emberiség számára. Uralma alatt a föld igazi Paradicsommá válik, ahol nem lesz többé betegség és halál (Jel 21:4, 5).

Az Isten Királyságáról szóló jó hír továbbra is központi helyet foglal el Jehova Tanúinak hitnézetei között. Legfőbb folyóiratuk — amelyet ma már több mint 110 nyelven adnak ki — az 1939. március 1-jei [ang.] számtól kezdődően Az Őrtorony hirdeti Jehova Királyságát címmel jelenik meg.

De mielőtt a Királyság-uralom paradicsommá alakítja a földet, a jelen gonosz rendszernek el kell tűnnie. Hogyan fog ez megvalósulni?

A Mindenható Isten nagy napjának háborúja

Az 1914-ben kezdődött világháború alapjaiban rengette meg a dolgok e mai rendszerét. Egy ideig úgy tűnt, hogy kibontakozóban vannak azok az események, amelyeket a Bibliakutatók vártak.

Russell testvér 1880 augusztusában ezt írta: „Tudjuk, hogy mielőtt az emberi család helyreállítása megtörténik, vagy legalábbis mielőtt elkezdődik annak áldása, a föld jelen királyságai, amelyek rabságban és elnyomásban tartják az emberiséget, mind legyőzetnek, Isten királysága átveszi az uralmat, és az áldás, valamint a helyreállítás ezen új királyság révén valósul meg.” Hogyan fog megtörténni a királyságok legyőzetése? A világban kialakult állapotok láttán Russell úgy gondolta, hogy Armageddon háborújában Isten  az emberiség egymással harcoló csoportjait használja fel a meglévő intézmények megdöntésére. Ezt mondta: „Megkezdődött az emberi birodalom lerombolására irányuló munka. Már működik az a hatalom, amely legyőzi őket. Az emberek már szervezik erőiket kommunisták, szocialisták, nihilisták stb. elnevezések alatt.”

A bosszú napja (később Armageddon csatája) című könyv, amely 1897-ben jelent meg, további fejtegetésbe kezdett azt illetően, amit a Bibliakutatók akkor értettek a dologból, ezt mondva: „Az Úr, az ő határtalan gondviselése folytán általános irányítása alá vonja az elégedetlenek e hatalmas seregét — hazafiakat, reformereket, szocialistákat, erkölcsbírókat, anarchistákat, tudatlanokat és reményvesztetteket —, és az ő reményeiket, félelmeiket, ostobaságukat, valamint önzésüket használja fel, isteni bölcsessége szerint, hogy megvalósítsa a fennálló intézmények megdöntésére irányuló nagyszerű célját, és előkészítse az embert az Igazságosság Királyságára.” Tehát úgy értették, hogy Armageddon háborúja erőszakos társadalmi lázadással van kapcsolatban.

De Armageddon pusztán az emberiség egymással szemben álló felei közötti harc, egy társadalmi lázadás, amelyet Isten a fennálló intézmények megdöntésére használ fel? Amint további figyelmet szenteltek azokra az írásszövegekre, amelyek ezzel a témával foglalkoznak, Az Őrtorony 1925. július 15-i [ang.] száma a Zakariás 14:1–3. versére hívta fel a figyelmet, és ezt mondta: „Ennek segítségével felismerjük, hogy a föld összes nemzete — Sátán irányítása alatt — egybegyűlik, hogy harcoljon a Jeruzsálem osztály ellen, nevezetesen azok ellen, akik az Úr oldalán foglalnak állást . . . Jelenések 16:14, 16.”

A következő évben a Szabadulás című könyvben a figyelem e háború valódi céljára összpontosult, mondván: „Jehova pedig az ő szent igéje szerint oly világosan és félreismerhetetlenül meg fogja mutatni az ő hatalmát, hogy a nép meggyőződhetik istentelen életéről és megértheti, hogy Jehova — Isten. Ez az oka annak, hogy miért hozta el a vízözönt, döntötte le Bábel tornyát, pusztította el Szénakérib asszír király hadseregét és fullasztotta meg az egyiptomiakat, és ez az oka annak, hogy most miért bocsát egy másik nagy nyomorúságot a világra. Az előbbi bajok csak árnyékai voltak annak, amely most van küszöbön. A gyülekezés a mindenható Isten nagy napjára történik. Ez »az Úrnak nagy és rettenetes napja« (Jóel 2:31), amikor Isten nevet fog szerezni magának. Ebben a nagy és végső bonyodalomban minden nemzetiségű, fajú és nyelvű nép meg fogja tudni, hogy Jehova a mindenható, mindentudó és igazságos Isten.” De Jehova földi szolgái ezt a figyelmeztetést kapták: „Ebben a nagy csatában a keresztény még egy ütést sem fog tenni. Annak az oka, hogy nem vesznek részt abban, az, hogy Jehova megmondta: »A csata nem a tiétek, hanem Istené.«” Az itt leírt háború minden bizonnyal nem az volt, amely a nemzetek között folyt, s amely 1914-ben kezdődött. Az még ezután jön el.

 Voltak más kérdések is, amelyek Írás szerinti válaszra vártak. Ezek egyike Jeruzsálem azonosítása volt, amelyet lábbal taposnak a pogányok idejének végéig, amint azt a Lukács 21:24-ben olvashatjuk; s az ezzel összefüggésben levő Izráel azonosítása, amelynek helyreállítására vonatkozóan oly sok próféciában utalás történik.

Isten visszahelyezi a zsidókat Palesztinába?

A Bibliakutatók jól ismerték a helyreállításról szóló sok próféciát, amelyeket Isten prófétái az ókori Izráelnek mondtak (Jer 30:18; 31:8–10; Ám 9:14, 15; Róma 11:25, 26). 1932-ig úgy gondolták, hogy ezek kifejezetten a természetes zsidókra vonatkoznak. Ezért azt hitték, hogy Isten ismét jóindulatot fog tanúsítani Izráel iránt, fokozatosan visszahelyezi a zsidókat Palesztinába, felnyitva szemüket a Jézusra mint Megváltóra és messiási Királyra vonatkozó igazság iránt, s őket használja fel mint eszközt, hogy kiárassza áldásait minden nemzetre. Ilyen értelemben beszélt Russell testvér nagy zsidó hallgatóság előtt New Yorkban és Európában a „Cionizmus a próféciában” témáról, és írt könyvet 1925-ben Rutherford testvér Vigasz a zsidóknak címmel.

De egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy ami a zsidókkal Palesztinában történt, az nem Jehova nagyszerű, helyreállításra vonatkozó próféciáinak a beteljesedése volt. Az első századi Jeruzsálem azért pusztult el, mert a zsidók elvetették Isten Fiát, a Messiást, aki Jehova nevében küldetett (Dán 9:25–27; Máté 23:38, 39). Egyre inkább nyilvánvalóvá vált, hogy mint nép, nem változtattak magatartásukon. Nem éreztek bűnbánatot azon gonosztett miatt, amelyet őseik elkövettek. Azt a néhány zsidót, aki visszatért Palesztinába, nem az Isten iránti szeretet motiválta, vagy az a vágy, hogy naggyá tegyék nevét azáltal, hogy betöltik Szavát. Ez egyértelműen ki lett fejtve a Vindication (Igazolás) II. kötetében, amelyet a Watch Tower Bible and Tract Society adott ki 1932-ben [ang.]. * Ennek az álláspontnak a pontosítása 1949-ben nyert megerősítést, amikor Izrael állam, amely nem sokkal azt megelőzően jött létre mint nemzet és mint a zsidók szülőföldje, az Egyesült Nemzetek Szervezetének tagja lett, kimutatva ezáltal, hogy bizalmát nem Jehovába, hanem a világ politikai nemzeteibe veti.

Ami a helyreállításra vonatkozó próféciák beteljesedéseként történt, az más irányba mutatott. Jehova szolgái kezdték felismerni, hogy ez szellemi Izráel, „az Isten Izráele”, amely szellemtől felkent keresztényekből tevődik össze, akik Isten szándékának teljesedéseként, békének örvendenek Istennel Jézus Krisztuson keresztül (Gal 6:16). Szemük ekkor megnyílt, hogy felismerjék: Isten ezen igaz keresztényekkel való bánásmódja csodálatos szellemi beteljesedése azoknak a helyreállításra vonatkozó ígéreteknek. Idővel azt  is felismerték, hogy az a Jeruzsálem, amely a pogányok idejének végén felmagasztaltatik, nem pusztán egy földi város vagy egy nép a földön, amelyet ez a város szemléltet, hanem „mennyei Jeruzsálem”, ahol Jehova 1914-ben beiktatta Fiát, Jézus Krisztust uralkodói hatalommal (Zsid 12:22).

Mivel e kérdések tisztázódtak, Jehova Tanúi jobb helyzetbe kerültek ahhoz, hogy bármely csoport iránti részrehajlás nélkül teljesítsék azt a megbízásukat, hogy prédikálják a Királyság jó hírét „az egész világon, bizonyságul minden népnek” (Máté 24:14).

Kinek az érdeme mindez a bibliai magyarázat, amely az Őrtorony-kiadványokban jelent meg?

Eszközök, amelyek révén Jehova szolgái taníttatnak

Jézus Krisztus előre megmondta, hogy miután visszatér az égbe, elküldi tanítványainak a szent szellemet. Ez segítőként szolgál majd, elvezetve őket „minden igazságra” (Ján 14:26; 16:7, 13). Jézus azt is megmondta, hogy az igaz keresztények Urának vagy Mesterének lesz egy „hű és értelmes rabszolgája”, egy „hű . . . sáfára”, aki megadja szellemi „élelmüket a maga idejében” a háziszolgáknak, a hit háznépe munkásainak (Máté 24:45–47, NW; Luk 12:42). Ki ez a hű és értelmes rabszolga?

Az Őrtorony legelső száma utalt a Máté 24:45–47-re, amikor kijelentette, hogy a folyóirat kiadóinak célja az, hogy éberek legyenek azokat az eseményeket illetően, amelyek kapcsolatban vannak Krisztus jelenlétével, és a „maga idejében adjanak” szellemi „eledelt” a hit háznépének. De a folyóirat szerkesztője nem állította magáról, hogy ő a hű és értelmes rabszolga, vagy „hű és bölcs szolga”.

Így a folyóirat 1881. október—novemberi [ang.] számában C. T. Russell kijelentette: „Hisszük, hogy Krisztus e testének minden tagja részt vesz az áldott munkában, akár közvetlen, akár közvetett módon, megadva az eledelt a megfelelő időben a hit háznépének. »Kicsoda hát a hű és bölcs szolga, a kit az ő ura gondviselővé tőn az ő házanépén«, hogy kellő időben megadja nekik az eledelt? Vajon nem a felszentelt szolgák »kicsiny nyája«, azok akik hűségesen tesznek eleget felszentelődési fogadalmuknak — a Krisztus teste —, és nemde az egész test egyénenként és együttesen, megadva az eledelt a kellő időben a hit háznépének — a hívők nagy társasága? Áldott az a szolga (Krisztus egész teste), akit az Ura így cselekedve talál, amikor megjön (görögül: elthon). »Bizony mondom néktek, hogy minden jószága fölött gondviselővé teszi őt.«”

Több mint egy évtizeddel később azonban Russell testvér felesége nyilvánosság előtt kijelentette azt az elképzelést, hogy maga Russell a hű és bölcs  szolga. * Ezt a nézetet, amelynek a „hű . . . szolga” azonosítására vonatkozóan Russell felesége adott hangot, általánosan mintegy 30 évig megtartották a Bibliakutatók. Russell testvér nem utasította vissza ezen nézetüket, de ő személy szerint kerülte, hogy ilyen értelmezést adjon az írásszövegnek, hangsúlyozva azon elképzeléssel való szembenállását, amely szerint egy papi osztály lett volna megbízva Isten Szavának tanításával, egy laikus osztállyal szemben, amely nem kapott ilyen megbízást. Annak megértését, melyet Russell testvér 1881-ben mondott, miszerint a hű és bölcs szolga valójában egy kollektív szolga, amely Krisztus testének szellemtől felkent, a földön levő valamennyi tagjából áll, Az Őrtorony 1927. február 15-i [ang.] száma megerősítette. (Vö. Ésaiás 43:10.)

Hogyan vélekedett Russell testvér a saját szerepéről? Állította-e, hogy különleges kinyilatkoztatásban részesült Istentől? Az Őrtorony 1906. július 15-i [ang.] számában (a 229. oldalon) Russell alázatosan kijelentette: „Nem, drága barátaim, nem állítom, hogy valamiféle felsőbbrendűséggel, természetfeletti erővel, méltósággal vagy hatalommal rendelkeznék; s nem is törekszem arra, hogy a hit háznépében levő testvéreim szemében felmagasztaljam magam, kivéve abban az értelemben, hogy a Mester így sürgetett, mondván: »a ki közöttetek első akar lenni, legyen a ti szolgátok« (Máté 20:27) . . . Az igazságokat, amelyeket mint Isten szócsöve elmondok, nem látomásokban vagy álmokban kaptam kinyilatkoztatás révén, s nem is Isten valóságos hangját hallva, és nem mind egyszerre, hanem fokozatosan . . . Az igazság világos kibontakozása sem valamiféle emberi találékonyságnak vagy gyors felfogóképességnek köszönhető, hanem azon egyszerű ténynek, hogy Isten elérkezettnek látta erre az időt; s ha én nem beszélnék és semmilyen más közvetítő nem lenne, akkor maguk a kövek kiáltanának.”

Az Őrtorony olvasóit arra buzdították — csakúgy, mint ma Jehova valamennyi Tanúját —, hogy mint nagy Oktatójukra, Jehovára tekintsenek (És 30:20). Nagy hangsúlyt helyeztek erre Az Őrtorony 1931. november 1-jei [ang.] számának „Istentől tanítva” című cikkében, mely megállapította: „ Az Őrtorony elismeri, hogy az igazság Jehováé, nem pedig valamely teremtményé. Az Őrtorony nem valamely ember vagy embercsoport kezében levő eszköz, s nem is emberek szeszélyéből kerül kiadásra . . . Jehova Isten az ő gyermekeinek nagy Tanítója. Való igaz, hogy ezeket az igazságokat tökéletlen emberek adják ki, ezért azok nem abszolút tökéletes formában jelennek meg; viszont olyan formában jelennek meg, ami visszatükrözi Isten igazságát, amelyet megtanít gyermekeinek.”

Az első században, amikor kérdések merültek fel bizonyos tantételt vagy eljárásmódot illetően, akkor ezeket egy központi vezető testülethez intézték, amely szellemileg idősebb férfiakból tevődött össze. Miután megvizsgálták, mit mondanak az ihletett Írások, valamint hogy mit bizonyít a tevékenység,  amely összhangban van azon írásszövegekkel, s amely a szent szellem működésének következtében eredményes, döntéseket hoztak. A döntésekről írásban tájékoztatták a gyülekezeteket (Csel 15:1—16:5). Ma Jehova Tanúi ugyanezt az eljárásmódot követik.

Szellemi oktatásról ma folyóiratcikkek, könyvek, kongresszusi programok és gyülekezeti előadások vázlatai révén történik gondoskodás, amelyek mindegyikét a hű és értelmes rabszolga Vezető Testületének irányítása alatt készítik el. Tartalmuk egyértelműen bizonyítja, hogy amit Jézus megjövendölt, az igaz napjainkra nézve, miszerint neki valóban van egy hű és értelmes rabszolga osztálya, amely lojálisan tanítja ’mindazt, amit ő parancsolt’; s hogy ez az eszköz „figyel”, éber a bibliai prófécia beteljesedésének eseményeit illetően, különösen Krisztus jelenlétével kapcsolatban; hogy segít az istenfélő embereknek megérteni, hogy mit foglal magában azoknak a dolgoknak a ’megtartása’, amelyeket Jézus parancsolt meg, így bizonyítva, hogy ők valóban az ő tanítványai (Máté 24:42; 28:20; Ján 8:31, 32).

Évek múlva fokozatosan megszűntek azok a gyakorlatok, amelyek talán azt a hatást váltották ki, hogy túlzott figyelmet szenteltek bizonyos embereknek a szellemi eledel elkészítésével kapcsolatban. C. T. Russell neve mint szerkesztőé szinte minden Őrtorony számban megjelent, egészen a haláláig. A cikkek végén gyakran megjelent azon emberek neve vagy nevük kezdőbetűi, akik azt írták. Aztán Az Őrtorony 1916. december 1-jei [ang.] számától kezdődően már nem egyvalaki neve volt feltüntetve mint szerkesztőé, hanem egy szerkesztőbizottság tagjainak nevét sorolták fel. Az 1931. október 15-i [ang.] számtól már ez a felsorolás is megszűnt, s helyére az Ésaiás 54:13. verse került. Az American Standard Version szerinti idézet a következőképp hangzik: „És minden gyermekedet Jehova tanítja majd; és nagy lesz gyermekeid békéje.” 1942-től az az általános szabály, hogy a Watch Tower Society irodalma nem irányítja személy szerint senkire sem a figyelmet mint íróra. * A Vezető Testület felügyelete alatt észak- és dél-amerikai, európai, afrikai, ázsiai és a tenger szigetein élő önátadott keresztények vesznek részt az ilyen anyagok elkészítésében, amelyeket Jehova Tanúi gyülekezetei az egész világon használnak. De minden dicséretet Jehova Istennek adnak.

A fény egyre jobban ragyog

Amint az újkori történelmükből is kiderül, Jehova Tanúinak tapasztalata hasonlatos a Példabeszédek 4:18-ban leírtakhoz: „Az igazak ösvénye pedig olyan, mint a hajnal világossága, mely minél tovább halad, annál világosabb lesz, a teljes délig.” A fény ragyogása egyre nagyobb, ahogy a kora hajnali fényt követi a napkelte és egy új nap teljes fénye. A rendelkezésre álló világosságban tekintve a dolgokat, időnként hiányos, sőt pontatlan fogalmaik voltak. Függetlenül attól, milyen komolyan igyekeztek megérteni bizonyos  próféciákat, egyszerűen nem érthettek meg, amíg azok el nem kezdtek beteljesedni. Ahogy Jehova egyre több fényt áraszt Szavára szelleme által, szolgái alázatosan készek megtenni a szükséges kiigazításokat.

Az ilyen fokozatos megértés nem csupán újkori történelmük első időszakára korlátozódott. Ez így folytatódik egészen napjainkig. 1962-ben például kiigazítás történt a Róma 13:1–7-ben említett „felső hatalmasságok” értelmezését illetően.

A Bibliakutatók évekig úgy tanították, hogy „a felső hatalmasságok” Jehova Isten és Jézus Krisztus. Miért? Az Őrtorony 1929. június 1-jei és június 15-i [ang.] száma különböző világi törvényeket idézett, és rámutatott, hogy amit az egyik országban megengednek, az tilos a másikban. Olyan világi törvényekre is felhívták a figyelmet, melyek megkövetelik az emberektől, hogy olyat tegyenek, amit Isten megtilt, vagy olyanokat tiltanak meg, amit Isten megparancsolt a szolgáinak, hogy tegyék. Mivel őszintén vágytak arra, hogy tiszteletet tanúsítsanak Isten legfelső hatalma iránt, a Bibliakutatók számára úgy tűnt, hogy „a felső hatalmasságok” csakis Jehova Isten és Jézus Krisztus lehetnek. Továbbra is engedelmeskedtek a világi törvényeknek, de a hangsúly azon volt, hogy először Istennek engedelmeskedjenek. Ez fontos lecke volt, mely megerősítette őket az előttük álló világméretű zűrzavar éveiben. De nem értették világosan, miről szól a Róma 13:1–7.

Évek múlva ismét gondosan megvizsgálták ezt az írásszöveget, figyelembe véve a szövegkörnyezetet, és az írásszöveg jelentését a Biblia többi részének fényében. Ennek eredményeként 1962-ben elismerték, hogy „a felső hatalmasságok” a világi uralkodók, de a New World Translation segítségével egyértelműen megértették a viszonylagos alárendeltség elvét. * Ez nem szólította fel Jehova Tanúit arra, hogy bármi nagyobb változtatást eszközöljenek a világi kormányzatok iránti magatartásukon, de helyreigazította egy fontos írásszöveg értelmezését. Ezalatt lehetőségük nyílt a Tanúknak arra, hogy egyénileg alaposan megvizsgálják: életük összhangban van-e mind az Isten, mind a világi hatóságok iránti kötelezettségeikkel. „A felső hatalmasságok” e világos értelmezése védelmül szolgált Jehova Tanúinak, különösen azokban az országokban, ahol a nacionalizmus hullámai és a nagyobb szabadság követelése erőszakot robbantott ki, és új kormányzatok megalakulásához vezetett.

A következő évben, 1963-ban „Nagy-Babilon” tágabb értelmezése látott napvilágot * (Jel 17:5). A világi és a vallási történelem áttekintése révén arra a következtetésre jutottak, hogy az ókori Babilon befolyása nemcsak a kereszténységet hatotta át, hanem a föld minden részét is. Nagy-Babilont ezért úgy tekintették, mint a hamis vallás egész világbirodalmát. Ennek ismerete képessé tette Jehova Tanúit, hogy sokkal több, különböző hátterű  embernek segítsenek reagálni a bibliai parancsra: „Fussatok ki belőle én népem” (Jel 18:4).

Valóban bőséges szellemi felvilágosításról gondoskodott a teljes Jelenések könyvében szereplő megjövendölt események kibontakozása. 1917-ben megjelent egy tanulmány a Jelenésekről A beteljesült titok című könyvben. De a Jelenések 1:10-ben szereplő „Úrnak napja” épp csak akkor kezdődött el; sok megjövendölt esemény akkor még nem történt meg és nem értették meg tisztán. Az ezt követő évek fejleményei még nagyobb fényt vetettek a Biblia ezen részének jelentésére, s ezek az események erőteljesen hatottak a Jelenések könyvét magyarázó tanulmányra, amelyet 1930-ban adtak ki két kötetben Light (Világosság) címmel. Az 1960-as években további korszerűsítések jelentek meg a „Nagy-Babilon leomlott!” Isten Királysága uralkodik! és a “Then Is Finished the Mystery of God” („Akkor befejeződik az Isten titka”) című könyvekben. Két évtizeddel később a Biblia ugyanazon részének egy másik mélyreható tanulmánya készült el. A Jelenések könyve jelképes nyelvezetét gondosan megvizsgálták a Biblia más részeiben szereplő hasonló kifejezések fényében (1Kor 2:10–13). Áttekintették a próféciák beteljesedésének huszadik századi eseményeit. Az eredmény az 1988-ban [magyarul 1989-ben] kiadott izgalmas, A Jelenések nagyszerű csúcspontja közel! című könyvben jelent meg.

Újkori történelmük korai éveiben lefektették az alapokat. Sok értékes szellemi táplálékról gondoskodtak. Az utóbbi években a bibliatanulmányozási anyag nagyobb változatosságáról gondoskodtak, hogy kielégítse az érett keresztények, valamint a sokféle hátterű új tanulók szükségleteit. Az Írások folyamatos tanulmányozása, az isteni prófécia beteljesedésével egyetemben, sok esetben lehetővé tette, hogy egyértelműbben tudják kifejezni a bibliai tanításokat. Mivel Jehova Tanúi folyamatosan előrehaladnak Isten Szavának a tanulmányozásában, bőséges szellemi eledelnek örvendenek éppen úgy, ahogyan az Írások megjövendölték Isten szolgáira vonatkozóan (És 65:13, 14). A szemléletben történt kiigazításokat sohasem azzal a szándékkal teszik, hogy a világ hanyatló erkölcsi értékeit magukévá téve, elfogadhatóbbak legyenek a világ szemében. Ellenkezőleg, Jehova Tanúi történelme azt mutatja, hogy a változtatásokat azzal a céllal teszik, hogy még szorosabban ragaszkodjanak a Bibliához, egyre jobban hasonlítsanak a hűséges első századi keresztényekhez, és így elfogadhatóbbak legyenek Isten előtt.

Az általuk tapasztaltak összhangban vannak Pál apostol imájával, aki ezt írta keresztény társainak: „nem szűnünk meg érettetek imádkozni, és kérni, hogy betöltessetek az Isten akaratának megismerésével minden lelki bölcseségben és értelemben, hogy járjatok méltóan az Úrhoz, teljes tetszésére, minden jó cselekedettel gyümölcsöt teremvén és nevekedvén az Isten megismerésében” (Kol 1:9, 10).

Az Istenről való pontos ismeret növekedése összefüggésben van nevükkel is, amelyet viselnek mint Jehova Tanúi.

[Lábjegyzetek]

[Oldalidézet a 120. oldalon]

C. T. Russell nyíltan elismerte azt a segítséget, amelyet bibliatanulmányozásának korai éveiben másoktól kapott

[Oldalidézet a 122. oldalon]

Személyesen megvizsgálták annak bizonyítékát, hogy a Biblia valóban Isten Szava

[Oldalidézet a 123. oldalon]

A Bibliakutatók felismerték, hogy Isten igazságossága tökéletes egyensúlyban van bölcsességével, szeretetével és hatalmával

[Oldalidézet a 127. oldalon]

Russell világosan látta, hogy a pokol nem a halál utáni gyötrelem helye

[Oldalidézet a 129. oldalon]

A legtöbb józan gondolkodású ember nem hisz a pokoltűz tantételében

[Oldalidézet a 132. oldalon]

Russell váltságra vonatkozó szilárd állásfoglalásának hosszú távú hatásai voltak

[Oldalidézet a 134. oldalon]

Láthatták, hogy a bibliai prófécia világosan megjelölte 1914-et

[Oldalidézet a 136. oldalon]

Nem történt meg minden olyan gyorsan, ahogyan várták

[Oldalidézet a 139. oldalon]

A jó hír, melyet hirdetni kellett az, hogy Isten Királysága már működik!

[Oldalidézet a 140. oldalon]

Armageddon csupán társadalmi lázadás?

[Oldalidézet a 141. oldalon]

1932-ben végül azonosították az igazi „Isten Izráelét”

[Oldalidézet a 143. oldalon]

„A hű és értelmes rabszolga” — személy, vagy osztály?

[Oldalidézet a 146. oldalon]

Fokozatosan megszűntek azok a gyakorlatok, amelyek során talán túlzott figyelmet szenteltek bizonyos embereknek

[Oldalidézet a 148. oldalon]

A változtatásokat azzal a céllal teszik, hogy még szorosabban ragaszkodjanak Isten Szavához

[Kiemelt rész a 124. oldalon]

Isten nevének a megismertetése

◆ A Jehova Tanúi nevet 1931 óta azokra alkalmazzák, akik Jehovát, az egyedül igaz Istent imádják és szolgálják.

◆ 1931. október 15-e óta jelenik meg Isten személyes neve, a Jehova az „Őrtorony” folyóirat minden számának borítólapján.

◆ Akkor, amikor Isten személyes nevét még kihagyták a legtöbb modern bibliafordításból, Jehova Tanúi 1950-ben elkezdték kiadni a „New World Translation”-t, amelyben visszahelyezték az isteni nevet az azt megillető helyre.

◆ A Watch Tower Bible and Tract Society a Biblián kívül számos más irodalmat is adott ki, hogy különleges figyelmet szenteljen az isteni névnek: például a „Jehova” (1934, ang.), “Let Your Name Be Sanctified” („Szenteltessék meg a te neved”) (1961) és a „ ‘The Nations Shall Know That I Am Jehovah’​—How?” („ »A nemzetek megtudják, hogy én vagyok Jehova« — Hogyan?”) (1971) című könyveket, valamint „Az isteni név, amely mindörökké fennmarad” (1984) című füzetet.

[Kiemelt rész a 126. oldalon]

Cáfoljuk meg magát Krisztust?

C. T. Russell, miután leleplezte a háromságtan Írás-ellenes és ésszerűtlen mivoltát, jogos felháborodásának adott hangot, amikor ezt kérdezte: „Cáfoljuk meg az apostolokat, a prófétákat és magát Jézust, s hagyjuk figyelmen kívül az ésszerűséget és a józan észt csak azért, hogy fenntartsunk egy olyan dogmát, amelyet a sötét és babonás múltból vett át egy romlott, hitehagyott egyház? Szó sincs róla! »Törvény és a bizonyság elé! Ha nem e Szó szerint beszélnek, akkor nincs bennük világosság« ” („Az Őrtorony”, 1915. augusztus 15., ang.).

[Kiemelt rész a 133. oldalon]

Előrehaladó igazság

1882-ben ezt írta C. T. Russell: „A Biblia a mi egyedüli irányadó mértékünk, és annak tanításai a mi egyedüli hitvallásunk; s felismerve az Írás szerinti igazságok kibontakozásának fokozatos jellegét, hajlandók és felkészültek vagyunk arra, hogy kiegészítsük vagy módosítsuk hitvallásunkat (hitnézetünket), ahogy egyre több fény árad irányadó mértékünkből” („Az Őrtorony”, 1882. április [ang.], 7. o.).

 [Kiemelt rész a 144., 145. oldalon]

Jehova Tanúi hitnézetei

◆ A Biblia Isten ihletett Szava (2Tim 3:16, 17).

Tartalma nem pusztán történelem vagy emberi vélemény, hanem Isten szava, amelyet a mi hasznunkra jegyeztek fel (2Pét 1:21; Róma 15:4; 1Kor 10:11).

◆ Jehova az egyedüli igaz Isten (Zsolt 83:19; 5Móz 4:39).

Jehova mindennek a Teremtője, és ezért egyedül ő méltó az imádatra (Jel 4:11; Luk 4:8).

Jehova az Egyetemes Szuverén, az egyetlen, akinek teljes engedelmességgel tartozunk (Csel 4:24; Dán 4:14; Csel 5:29).

◆ Jézus Krisztus egyetlen-nemzett Fia Istennek, az egyetlen, akit Isten közvetlenül maga teremtett (1Ján 4:9; Kol 1:13–16).

Jézus volt Isten legelső teremtménye; ezért Jézus már az égben élt emberkénti megfogantatása és megszületése előtt (Jel 3:14; Ján 8:23, 58).

Jézus az egyedüli igaz Istenként imádja Atyját; Jézus sohasem állította, hogy egyenlő lenne Istennel (Ján 17:3; 20:17; 14:28).

Jézus váltságul adta tökéletes emberi életét az emberiségért. Áldozata teszi lehetővé az örök életet mindazoknak, akik őszinte hitet gyakorolnak abban (Márk 10:45; Ján 3:16, 36).

Jézus fel lett támasztva a halálból halhatatlan szellemi személyként (1Pét 3:18; Róma 6:9).

Jézus visszatért (figyelmét mint király a földre irányítja), és dicsőséges szellemként jelen van (Máté 24:3, 23–27; Ján 14:19).

◆ Sátán e világ láthatatlan uralkodója (Ján 12:31; 1Ján 5:19).

Ő eredetileg Isten tökéletes fia volt, de engedte, hogy az önteltség érzése fejlődjön ki szívében; olyan imádat után sóvárgott, amely egyedül Jehovát illette meg, s arra csábította Ádámot és Évát, hogy inkább neki engedelmeskedjenek és ne hallgassanak Istenre. Így tette Sátánná magát, amelynek jelentése: „Ellenfél” (Ján 8:44; 1Móz 3:1–5; vö. 5Mózes 32:4, 5; Jakab 1:14, 15; Lukács 4:5–7).

Sátán „az egész föld kerekségét elhiteti”; ő és démonai felelősek azért a növekvő gyötrelemért, amely a vég ezen időszakában a földön tapasztalható (Jel 12:7–9, 12).

Sátán és démonai örökre meg lesznek semmisítve az Isten által meghatározott időben (Jel 20:10; 21:8).

◆ Istennek Krisztus alatti Királysága váltja fel az összes emberi kormányzatot, és ez lesz az egyetlen kormányzat az egész emberiség felett (Dán 7:13, 14).

A dolgok jelenlegi gonosz rendszere teljesen el lesz pusztítva (Dán 2:44; Jel 16:14, 16; És 34:2).

Isten Királysága igazságosan fog uralkodni, és valódi békét hoz alattvalói számára (És 9:6, 7; 11:1–5; 32:17; Zsolt 85:11–13).

A gonoszok örökre ki lesznek irtva, és Jehova imádói tartós biztonságnak örvendhetnek (Péld 2:21, 22; Zsolt 37:9–11; Máté 25:41–46; 2Thess 1:6–9; Mik 4:3–5).

◆ 1914 óta e gonosz világ ’végének idején’ élünk * (Máté 24:3–14; 2Tim 3:1–5; Dán 12:4).

Ebben az időszakban minden nemzetnek tanúskodnak; azután eljön a vég, nem a földé, hanem a gonosz rendszer és az istentelen emberek vége (Máté 24:3, 14; 2Pét 3:7; Préd 1:4).

◆ Csak egyetlen út vezet élethez; nem minden vallás vagy vallásos gyakorlat elfogadható Isten előtt (Máté 7:13, 14; Ján 4:23, 24; Ef 4:4, 5).

Az igaz imádat nem rítusokat és külsőségeket hangsúlyoz, hanem az Isten iránti őszinte szeretetet, amelyet úgy lehet kimutatni, hogy engedelmeskedünk parancsainak és szeretjük embertársainkat (Máté 15:8, 9; 1Ján 5:3; 3:10–18; 4:21; Ján 13:34, 35).

Valamennyi nemzetből, rasszból és nyelvcsoportból származó ember szolgálhatja Jehovát és élvezheti helyeslését (Csel 10:34, 35; Jel 7:9–17).

Csak Jehovához imádkoznak Jézuson keresztül; képeket sem odaadásuk tárgyaként, sem imádatuk segédeszközeként nem használnak (Máté 6:9; Ján 14:6, 13, 14; 1Ján 5:21; 2Kor 5:7; 6:16; És 42:8).

Kerülni kell a spiritiszta gyakorlatokat (Gal 5:19–21; 5Móz 18:10–12; Jel 21:8).

Az igaz keresztények között nem különböztetnek meg papi és laikus osztályt (Máté 20:25–27; 23:8–12).

Az igaz keresztényiség nem foglalja magában a hetenkénti sabbath vagy a Mózesi Törvény más előírásainak betartását a megmentés elnyerése érdekében; ezek gyakorlása Krisztus elvetése lenne, aki  betöltötte a Törvényt (Gal 5:4; Róma 10:4; Kol 2:13–17).

Akik az igaz imádatot gyakorolják, nem vesznek részt vallásköziségben (2Kor 6:14–17; Jel 18:4).

Mindazokat, akik Jézus igazi tanítványai, teljesen vízbe bemerítve keresztelik meg (Máté 28:19, 20; Márk 1:9, 10; Csel 8:36–38).

Mindazok, akik követik Jézus példáját és engedelmeskednek parancsainak, tanúskodnak másoknak Isten Királyságáról (Luk 4:43; 8:1; Máté 10:7; 24:14).

◆ A halál az Ádámtól származó bűn örökségének a következménye (Róma 5:12; 6:23).

Halál esetén maga a lélek az, ami meghal (Ez 18:4).

A halottak semminek nincsenek tudatában (Zsolt 146:4; Préd 9:7, 12).

A pokol (Seol, Hádesz) az emberiség közös sírja (Jób 14:13; Jel 20:13, 14).

A ’tűznek tava’, ahová a javíthatatlan gonoszok vettetnek, ahogy a Biblia maga mondja, a „második halált”, az örök halált jelenti (Jel 21:8).

A feltámadás a halottak reménye és azoké, akik elvesztették szeretteiket a halálban (1Kor 15:20–22; Ján 5:28, 29; vö. János 11:25, 26, 38–44; Márk 5:35–42).

Nem lesz többé halál Ádám bűnének következményeként (1Kor 15:26; És 25:8; Jel 21:4).

◆ Egy „kicsiny nyáj” — csak 144 000 személy — megy az égbe (Luk 12:32; Jel 14:1, 3).

Ők azok, akik újra születnek Isten szellemfiaiként (Ján 3:3; 1Pét 1:3, 4).

Isten választja ki őket minden népből és nemzetből, hogy királyokként uralkodjanak Krisztussal a Királyságban (Jel 5:9, 10; 20:6).

◆ Mások, akik Isten helyeslését élvezik, örökké fognak élni a földön (Zsolt 37:29; Máté 5:5; 2Pét 3:13).

A föld soha nem pusztul el és nem lesz néptelen (Zsolt 104:5; És 45:18).

Isten eredeti szándékával összhangban az egész föld paradicsommá fog válni (1Móz 1:27, 28; 2:8, 9; Luk 23:42, 43).

Kényelmes otthonnak és bőséges élelemnek örvendhet ott mindenki (És 65:21–23; Zsolt 72:16).

Betegség, mindenféle rokkantság és maga a halál is a múlté lesz (Jel 21:3, 4; És 35:5, 6).

◆ A világi hatalmakat az őket megillető tisztelettel kezelik (Róma 13:1–7; Tit 3:1, 2).

Az igaz keresztények nem vesznek részt a kormányzó hatalom elleni lázadásban (Péld 24:21, 22; Róma 13:1).

Engedelmeskednek minden olyan törvénynek, amely nem ütközik Isten törvényébe, de elsősorban Istennek engedelmeskednek (Csel 5:29).

Jézust utánozva semlegesek maradnak a világ politikai ügyeit illetően (Máté 22:15–21; Ján 6:15).

◆ A keresztényeknek ragaszkodniuk kell a Biblia irányadó mértékeihez a vért, valamint a nemi erkölcsöt illetően (Csel 15:28, 29).

A vér szájon vagy vénán keresztül történő bejuttatása a testbe megsérti Isten törvényét (1Móz 9:3–6; Csel 15:19, 20).

A keresztényeknek erkölcsileg tisztáknak kell lenniük; paráznaságnak, házasságtörésnek és homoszexualitásnak nem lehet helye az életükben, valamint iszákosságnak vagy kábítószerezésnek sem (1Kor 6:9–11; 2Kor 7:1).

◆ Fontos a keresztények számára, hogy becsületesek és hűségesek legyenek a házassági és családi kötelezettségeikben (1Tim 5:8; Kol 3:18–21; Zsid 13:4).

Nem egyeztethető össze egy keresztény életével a beszédben vagy az üzleti életben megnyilvánuló becstelenség, valamint a képmutató viselkedés sem (Péld 6:16–19; Ef 4:25; Máté 6:5; Zsolt 26:4).

◆ A Jehova számára elfogadható imádat megköveteli, hogy őt szeressük mindenekfelett (Luk 10:27; 5Móz 5:9).

Jehova akaratának a cselekvése, s ily módon nevének tisztelése a legfontosabb dolog egy igaz keresztény életében (Ján 4:34; Kol 3:23; 1Pét 2:12).

Mialatt a keresztények jót tesznek mindenkivel, akivel csak módjukban áll, azt is felismerik, hogy Isten szolgái iránt, mint társaik iránt különleges felelősségük van; ezért különösen őket segítik betegség vagy szerencsétlenség idején (Gal 6:10; 1Ján 3:16–18).

Az Isten iránti szeretet megköveteli az igaz keresztényektől, hogy ne csupán annak a parancsnak engedelmeskedjenek, hogy szeressék felebarátaikat, hanem annak is, hogy ne szeressék a világ erkölcstelen és anyagias életmódját. Az igaz keresztények nem része a világnak, ezért tartózkodnak attól, hogy csatlakozzanak olyan tevékenységekhez, amelyek úgy azonosítanák őket, mint akik osztoznak annak szellemében (Róma 13:8, 9; 1Ján 2:15–17; Ján 15:19; Jak 4:4).

[Lábjegyzet]

[Kép a 121. oldalon]

C. T. Russell 27 éves volt, amikor 1879-ben megkezdte a „Zion’s Watch Tower” kiadását

[Képek a 125. oldalon]

Sir Isaac Newton és Henry Grew azok között voltak, akik már korábban elutasították a Háromságot, mint ami Írás-ellenes

[Képek a 128. oldalon]

Egy nyílt vitában Russell kifejtette, hogy a halottak valóban halottak, és nem élnek sem az angyalokkal, sem a démonokkal a kétségbeesés egy bizonyos helyén

A Carnegie Hall, Alleghenyben (Pennsylvania), ahol a vita zajlott

[Kép a 130. oldalon]

Russell kis- és nagyvárosokba utazott, hogy elmondja az igazságot a pokolról

[Kép a 131. oldalon]

Amikor Frederick Franz egyetemi hallgató megtudta az igazságot a halottak állapotáról, teljesen megváltoztatta életcélját

[Kép a 135. oldalon]

Amint ezen az 1914-ben terjesztett IBSA-traktátuson is látható, a Bibliakutatók széles körben ismertették, hogy 1914 a pogányok idejének vége

[Képek a 137. oldalon]

1931-ben J. F. Rutherford, az addigi legkiterjedtebb rádióhálózatot használva, rámutatott, hogy csakis Isten Királysága hozhat tartós enyhülést az emberiségnek

„A Királyság — a világ reménysége” című előadást egyszerre 163 rádióállomás közvetítette, később pedig további 340 állomás ismételte meg

[Kép a 142. oldalon]

A. H. Macmillant hajóval Palesztinába küldték 1925-ben, mert nagyon érdekelte őket a zsidóknak a bibliai próféciában betöltött szerepe