28. fejezet

Belülről jövő kipróbálás és megrostálás

JEHOVA TANÚI modernkori szervezetének fejlődése és növekedése sok olyan helyzettel járt, amely komolyan próbára tette az egyének hitét. Miképp a cséplés és a szitálás elkülöníti a búzát a polyvától, akképp szolgáltak ezek a helyzetek arra, hogy azonosítsák, kik a valódi keresztények. (Vö. Lukács 3:17.) A szervezettel kapcsolatban lévő embereknek ki kellett nyilvánítaniuk, mi volt a szívükben. Csupán személyes előnyökért szolgáltak? Pusztán valamely tökéletlen ember követői? Vagy alázatosan vágytak megtudni és cselekedni Isten akaratát, teljesek Jehova iránti odaadásukban? (Vö. 2Krónika 16:9.)

Jézus Krisztus első századi követői hasonlóképpen hitpróbákon mentek át. Jézus elmondta követőinek, hogy ha hűségesek maradnak, osztoznak majd vele Királyságában (Máté 5:3, 10; 7:21; 18:3; 19:28). Ám nem mondta el nekik, mikor fogják megkapni ezt a díjat. A nyilvánosság prédikálásukkal szembeni közömbösségével, sőt ellenségességével találkozva, továbbra is lojálisan első helyre helyezik-e életükben annak a Királyságnak az érdekeit? Nem mindenki tette ezt (2Tim 4:10).

Az a mód, ahogyan maga Jézus tanított, próbát állított némelyek elé. A farizeusok megbotránkoztak, amikor kertelés nélkül elutasította hagyományaikat (Máté 15:1–14). Sőt, sokan, akik Jézus tanítványainak vallották magukat, megütköztek tanítási módszerén. Egy alkalommal, amikor arról beszélt, hogy milyen fontos hitet gyakorolni áldozatként bemutatott testének és vérének értékében, tanítványai közül sokan megdöbbenésüket fejezték ki az általa használt képletes nyelvezetért. Meg sem várva a további magyarázatot, „visszavonulának . . . és nem járnak vala többé ő vele” (Ján 6:48–66).

De nem mindannyian fordultak el. Miként Simon Péter kifejtette: „Uram, kihez mennénk? Örök élet beszéde van nálad. És mi hisszük és tudjuk, hogy te vagy az Istennek Szentje” (Ján 6:67–69, Úf). Eleget láttak és hallottak ahhoz, hogy meggyőződjenek róla, Jézus volt az, aki által Isten nyilvánvalóvá tette az igazságot saját magával és szándékával kapcsolatosan (Ján 1:14; 14:6). Mindazonáltal a hitpróbák folytatódtak.

Jézus a halála és feltámadása után az apostolokat és másokat használt fel a gyülekezet pásztoraiként. Ezek tökéletlen férfiak voltak, és tökéletlenségeik időnként megpróbáltatást jelentettek a körülöttük lévőknek. (Vö. Cselekedetek  15:36–41; Galátzia 2:11–14.) Másrészről voltak olyan egyének is, akik kiegyensúlyozatlanná váltak kiemelkedő keresztények iránti csodálatukban és azt mondták: „Én Pálé vagyok.” Mások meg ezt: „Én Apollósé” (1Kor 3:4). Mindannyiuknak résen kellett lenniük, hogy ne tévesszék szem elől, mit jelent Jézus Krisztus követőjének lenni.

Pál apostol más komoly problémákról is jövendölt, és kifejtette, hogy még a keresztény gyülekezeten belül is „támadnak férfiak, kik fonák dolgokat beszélnek, hogy a tanítványokat magok után vonják” (Csel 20:29, 30). Péter apostol pedig arra figyelmeztetett, hogy Isten szolgái között hamis tanítók fogják keresni, hogy „költött beszédekkel” nyerészkedjenek másokon (2Pét 2:1–3). Nyilvánvalóan a szíveket kikutató hitpróbák és a lojalitás próbája állt előttük.

Nos, a kipróbálás és megrostálás, mely része Jehova Tanúi modernkori történelmének, nem okozott meglepetést. Ám azon sokan meglepődtek, hogy ki botránkozott meg és min.

Értékelték-e valóban a váltságot?

Az 1870-es évek elején Russell testvér és társai növekedtek Isten szándékának ismeretében és értékelésében. Ez a szellemi felüdülés ideje volt számukra. Ám 1878-ban hitük és Isten Szava iránti lojalitásuk nagy próbájával kerültek szembe. A felmerült kérdés Jézus testének és vérének áldozati értéke volt — pontosan az a tanítás, amelyen Jézus első századi tanítványai közül sokan megbotránkoztak.

Éppen csak két éve, 1876-ban történt, hogy C. T. Russell munkakapcsolatba került a New York-i Rochesterben ténykedő N. H. Barbourrel. Tanulmányozási csoportjaik felvették egymással a kapcsolatot. Russell anyagi eszközöket biztosított arra, hogy fellendítsék Barbour Herald of the Morning (A reggel hírnöke) című folyóiratának nyomtatását, amelynek Barbour volt a szerkesztője, Russell pedig segédszerkesztője. Egy könyvet is készítettek együtt, Three Worlds, and the Harvest of This World (Három világ és e világ aratása) címmel.

Majd bombarobbanásként ható esemény történt! A Herald of the Morning 1878. augusztusi számában Barbour írt egy cikket, amelyben félresöpörve az olyan írásszövegeket, mint az 1Péter 3:18, az Ésaiás 53:5, 6, valamint a Zsidók 9:22, kijelentette, hogy a teljes elmélet, miszerint Krisztus bűneink kiengesztelése érdekében halt meg, visszataszító. Russell később így írt: „Fájdalmas meglepetésünkre, Barbour úr . . . írt egy cikket a Herald számára, amelyben tagadta a kiengesztelés tantételét — tagadta azt, hogy Krisztus halála volt Ádám és az emberi faj váltságának ára, azt állítva, hogy Krisztus halála nem volt több az ember bűneiért való büntetés kiegyenlítésében, mintha egy tűt szúrnánk át egy légy testén; a szenvedést és halált pedig, amit ez okoz a légynek, úgy kellene hogy tekintse egy földi szülő, mint gyermeke vétségéért való jogos elrendezést.” *

 Ez döntő fontosságú téma volt. Ragaszkodik-e lojálisan Russell testvér ahhoz, amit a Biblia világosan kimond Isten gondoskodásával kapcsolatosan az emberiség megmentésére? Vagy prédául esik az emberi filozófiának? Jóllehet Russell csak 26 éves volt abban az időben, Barbour pedig egy jóval meglettebb korú férfi, Russell bátran írt egy cikket a Herald soron következő számában, amelyben határozottan megvédelmezte Krisztus vérének bűneltörlő értékét, úgy utalva arra, mint amely „Isten szavának egyik legfontosabb tanítása”.

Ezután felkérte J. H. Patont, a Herald másik segédszerkesztőjét, hogy írjon egy cikket, amely támogatja a hitet Krisztus vérében, mint ami a bűnök kiengesztelésének alapja. Paton megírta a cikket, és a decemberi számban közreadták. Miután Russell többször is sikertelen erőfeszítéseket tett arra, hogy az Írásokból érveljen Barbournek ebben a témában, megszakította vele a társulást, és megvonta támogatását a folyóiratától. 1879 júliusában Russell egy új folyóirat kiadását kezdte meg — Zion’s Watch Tower and Herald of Christ’s Presence (Sioni Őrtorony és Krisztus jelenlétének hírnöke) — amely kezdettől fogva a váltság különleges védelmezője volt. Ám itt még nem értek véget a nehézségek.

Két év múltán Paton, aki akkor az Őrtorony utazó képviselőjeként szolgált, szintén kezdett elfordulni. Ezt követően kiadott egy könyvet (második könyvét, Day Dawn címmel), amelyben elvetette Ádám bűnbeesésének hitnézetét, következésképpen egy megváltó szükségességét is. Úgy érvelt, hogy az Úr maga is tökéletlen ember volt, aki életén keresztül csupán megmutatta  másoknak, hogyan feszítsék fára bűnös hajlamaikat. A. D. Jones, egy másik társ, 1881-ben elindított egy lapot (Zion’s Day Star) ugyanazon az állásponton haladva, mint Az Őrtorony, bár azzal az elképzeléssel, hogy Isten szándékának egyszerűbb vonásait tárgyalja. Eleinte úgy látszott, minden rendben. De még egy év sem telt el és Jones lapja megtagadta Krisztus engesztelő áldozatát, a következő évben pedig elvetette a Biblia összes többi részét. Mi történt ezekkel az emberekkel? Megengedték, hogy a személyes elméletek és a népszerű emberi bölcselkedések bűvölete eltérítse őket Isten Szavától. (Vö. Kolossé 2:8.) A. D. Jones lapjának kiadása csupán rövid ideig folytatódott, majd letűnt a színről. J. H. Paton úgy döntött, hogy kiad egy folyóiratot, amelyben saját meglátása szerint tárgyalja az evangéliumot, ennek példányszáma azonban elég korlátozott volt.

Russell testvér komolyan aggódott annak a hatása miatt, amit mindez Az Őrtorony olvasóira gyakorolt. Felismerte, hogy ez mindegyikük hitét próbára teszi. Jól tudta, hogy néhányan az Írás-ellenes tanításokkal szembeni bírálatát úgy magyarázzák, mint amit a versengés szelleme vezérel. Russell testvér azonban nem keresett követőket magának. A fejleményekre vonatkozólag ezt írta: „E megpróbáltatás és rostálás célja nyilvánvalóan az, hogy kiválasztásra kerüljenek mindazok, akiknek szívük vágyai önzetlenek, akik teljesen s feltétel nélkül az Úrnak szentelték magukat, akik igazán sóvárognak arra, hogy az Úr akarata meglegyen, valamint akiknek bizodalma az Ő bölcsességében, útjában és Szavában oly nagy, hogy nem engedik eltéríteni magukat az Úr Szavától akár mások álokoskodásai, akár a saját terveik, elképzeléseik által.”

Felhasznált-e Isten egy látható csatornát?

Persze sok vallásos szervezet létezik, és jelentős számú tanító használja valamelyest a Bibliát. Charles Taze Russell volt-e, akit Isten különleges módon felhasznált? Ha igen, Russell testvér halálakor megszűnt volna Isten látható csatornája? Ezek döntő fontosságú kérdésekké váltak, olyanokká, amelyek további kipróbáláshoz és megrostáláshoz vezettek.

Természetesen nem várható el, hogy Isten felhasználja C. T. Russellt, ha ő nem ragaszkodik lojálisan Isten Szavához (Jer 23:28; 2Tim 3:16, 17). Isten nem használt volna fel egy olyan embert, aki félelemből visszahúzódik annak prédikálásától, amit világosan leírva látott az Írásokban (Ez 2:6–8). Isten egy olyan személyt sem használt volna fel, aki az Írásokból nyert ismeretét kihasználja, hogy dicsőséget szerezzen önmagának (Ján 5:44). Nos, mit mutatnak a tények?

Amikor Jehova Tanúi ma számba veszik a munkát, amit Charles Taze Russell elvégzett, a dolgokat, amelyeket tanított, az okot, amely miatt tanította azokat, valamint a végeredményt, nincs kétségük afelől, hogy őt Isten valóban különleges módon, és egy jelentőséggel bíró időben használta fel.

Ez a nézőpont nem kizárólag azon a szilárd állásfoglaláson alapul, amelyet Russell testvér a váltsággal kapcsolatban tett. Közrejátszik az a tény  is, hogy félelmet nem ismerve elvetett olyan hittételeket, amelyek a kereszténység néhány alapvető hitnézetét tartalmazták, mivel azok ellentétben álltak az ihletett Írásokkal. Ezek a hitnézetek magukban foglalták a Háromság tantételét (amelynek gyökerei az ősi Babilonba nyúlnak vissza, és a névleges keresztények csak jóval a Biblia megírásának befejezése után fogadták el), valamint magukban foglalják azt a tanítást, hogy az emberi lélek örökletesen halhatatlan (amelyet olyan emberek fogadtak el, akiket lenyűgözött Platón filozófiája, amely nyitottá tette őket olyan gondolatokra, mint a lelkek örökké tartó gyötrelme a pokoltűzben). A kereszténység sok tudósa is tudatában van annak, hogy ezeket a tantételeket nem tanítja a Biblia *, mégsem hangoztatják ezt általánosságban a prédikátoraik a szószékről. Ezzel ellentétben Russell testvér egy fokozott lendülettel működő kampányt indított abból a célból, hogy mindenkivel, aki kész meghallgatni, megossza, amit a Biblia valójában mond.

Figyelemre méltó az is, amit Russell testvér más, kiemelkedően fontos igazságokkal tett, amelyeket Isten Szavából megtudott. Felismerte, hogy Krisztus dicsőséges szellemszemélyként fog visszatérni, az emberi szem számára láthatatlanul. Már 1876-ban felismerte, hogy az 1914-es év fogja jelezni a pogányok idejének a végét (Luk 21:24). Más bibliatudósok hasonlóképpen felfogtak néhányat ezek közül a dolgok közül, és védelmezték azokat. Russell testvér azonban minden vagyonát arra használta fel, hogy olyan méretekben biztosítson nemzetközi nyilvánosságot ezeknek az igazságoknak, amilyenben más személy vagy csoport egy sem tette.

Arra ösztönzött másokat, hogy gondosan ellenőrizzék írásait Isten ihletett Szavával összevetve, hogy meggyőződjenek róla, amit tanultak, teljesen összhangban van azzal. Valakinek, aki levélben kérdéseket tett fel, Russell testvér ezt válaszolta: „Ha helyénvaló volt a korai keresztények részéről megbizonyosodni arról, amit az apostoloktól elfogadtak, akik azt állították, hogy ihletés alatt állnak, és ez igaz is volt, mennyivel fontosabb neked teljesen meggyőződnöd arról, hogy ezek a tanítások teljesen az apostolok és Urunk utasításainak alapjaival összhangban maradnak — mivel szerzőjük nem állítja, hogy ihletés alatt áll, csupán az Úr vezetése alatt, mint valaki, akit felhasznál nyájának táplálására.”

Russell testvér nem tulajdonított magának természetfölötti erőt, sem isteni kinyilatkoztatásokat. Nem a maga érdemének tulajdonította, amit tanított.  Ő a Biblia kiemelkedő tanulmányozója volt. Elmagyarázta azonban, hogy az Írásokról nyert rendkívüli megértése, annak „az egyszerű ténynek köszönhető, hogy az Isten számára megfelelő idő elérkezett”. Ezt mondta: „Ha én nem beszélnék, és semmilyen más közvetítő sem lenne, akkor maguk a kövek kiáltanának.” Magára egyszerűen egy mutatóujjként utalt, amely rámutat arra, amit Isten Szava kijelent.

Charles Taze Russell nem akart dicsőséget az emberektől. Bárki gondolkodásának kiigazítására, aki arra hajlott, hogy túlzott tiszteletben részesítse őt, Russell testvér 1896-ban a következőket írta: „Amiként Isten az ő kegyelméből bizonyos mértékig felhasznál minket az evangélium szolgálatában, nem helytelen azt mondanunk itt, amit gyakorta mondtunk személyesen és már korábban is ezekben a sorokban — nevezetesen, hogy míg értékeljük a szolgatársak és hitünk teljes háznépe szeretetét, együttérzését, bizalmát és barátságát, nem akarunk hódolatot, sem tiszteletet saját magunknak vagy írásainknak; sem nem kívánjuk, hogy Tisztelendőnek vagy Rabbinak szólítsanak bennünket. Azt sem kívánjuk, hogy valamely csoportot rólunk nevezzenek el.”

Halála közeledtével nem vette fel azt a szemléletet, hogy nincs több tanulnivaló, nincs több elvégzendő feladat. Gyakran beszélt a Bibliai tanulmányok hetedik kötetének elkészítéséről. Amikor halála előtt megkérdezték erről, ezt mondta Menta Sturgeonnek, utazótársának: „Valaki más is megírhatja.” Végrendeletében kifejezte kívánságát, hogy Az Őrtorony továbbra is kiadásra kerüljön az Úrnak teljesen önátadott férfiakból álló bizottság irányítása alatt. Kijelentette, hogy azoknak, akik ily módon szolgálnak, olyan férfiaknak kell lenniük, akik „teljesen lojálisak az Írások tantételeihez — különösképpen a váltság tantételéhez — mely szerint nincs más lehetőség az elfogadhatóságra Isten előtt, és megmentés az örök életre, csakis a Krisztusba vetett hit, valamint Szavához és annak szelleméhez való engedelmesség által”.

Russell testvér felismerte, hogy még sok feladat vár elvégzésre a jó hír prédikálásában. Egy kérdés-feleletes ülésen a kanadai Vancouverben, 1915-ben megkérdezték tőle, hogy Krisztus akkor élő szellemtől felkent követői mikor várhatják, hogy megkapják égi jutalmukat. Ő így válaszolt: „Nem tudom, de nagy feladat vár elvégzésre. Ehhez pedig atyafiak ezreire, valamint pénzmilliókra lesz szükség. Honnan fognak jönni ezek, nem tudom — az Úr tudja az ő dolgait.” Majd 1916-ban, röviddel azelőtt, mielőtt elindult volna arra az előadó körútjára, amelyen meghalt, irodájába hívta A. H. Macmillant, egyik igazgatótársát. Azon alkalommal ezt mondta: „Nem vagyok képes tovább vinni a munkát, pedig még nagy az elvégzendő munka.” Három órán keresztül ecsetelte Macmillan testvérnek a széles körű prédikálómunkát, amelyet az Írások alapján előre látott. Macmillan testvér ellenvetéseire így válaszolt: „Ez nem ember munkája.”

Az igazgatásban történő változás próbákkal jár

Russell testvér társai közül sokan szilárdan meg voltak győződve arról, hogy az Úr jól kézben tartja a dolgokat. Russell testvér temetésén W. E. Van  Amburgh kijelentette: „Isten a múltban is sok szolgát használt fel, és kétségtelenül ezt fogja tenni a jövőben is. Mi nem egy embernek, vagy egy ember munkájának szenteltük magunkat, hanem Isten akarata cselekvésének, amint Ő azt Szava és gondviselésszerű irányítása által kinyilvánítja számunkra. A dolgok irányítása továbbra is Isten kezében van.” Van Amburgh testvér haláláig nem ingott meg ebben a meggyőződésében.

Sajnos azonban voltak néhányan, akik állítólag csodálták Russellt, ám egészen más szellemet mutattak ki, mint Van Amburgh testvér. Ebből eredően Russell halála után a megváltozott körülmények kipróbálást és megrostálást hoztak. Hitehagyó csoportok szakadtak ki, nem csupán az Egyesült Államokban, hanem az írországi Belfastban, a dániai Koppenhágában, a kanadai Brit-Kolumbiában lévő Vancouverben és Victoriában, valamint más helyeken. A finnországi Helsinkiben néhányan azt a szemléletet sajátították el, hogy Russell halála után nem létezik csatorna a további szellemi világosságra. Bizonyos kiemelkedő személyek unszolására 164 fő hagyta el ott, Helsinkiben a szervezetet. Vajon Isten áldása volt rajtuk? Egy ideig kiadták saját folyóiratukat és megtartották saját összejöveteleiket. Idővel azonban a csoport széthullott, elsorvadt és megszűnt létezni; sokan közülük pedig örömmel jelentek meg ismét a Bibliakutatók összejövetelein. De nem mindenki tért vissza.

Russell testvér halála az ezt követő fejleményekkel együtt próbát jelentett R. E. B. Nicholsonnak is, az Ausztráliában lévő fiók titkárának, és ez felszínre hozta, ami a szívében volt. Russell halála után Nicholson ezt írta: „Több mint egynegyed évszázadon át szerettem őt, nem csupán munkáinak érdeméért, hanem kiváló jelleméért is. Örvendeztem az igazságban, amit »megfelelő időben eledelként« küldött, és tanácsában csodáltam az együtt érző, kedves, szeretetteljes természetet, mely oly nagyszerűen elegyedett a lelkierővel és az erős elhatározással arra, hogy bármit megtesz és bármire bátorsága van annak érdekében, hogy elvégezze azt, amit az isteni akaratnak hitt vagy az Ő Szava feltárulásának . . . Az elhagyatottság érzete tölti el az embert, amikor felismeri, hogy ez az erős támasz mint személy eltávozott.”

Joseph F. Rutherford, a Watch Tower Society új elnöke nem az a típusú ember volt, akiről Nicholson azt gondolta, hogy abba a felvigyázói tisztségbe kellene kerülnie, amelyet Russell testvér betöltött. Nicholson nyíltan bírálóvá vált az új bibliatanulmányozási anyag kendőzetlenségével szemben, amellyel az elítélte a hamis vallást. Nem sokkal később elhagyta a szervezetet, és magával vitte a Társulat tulajdonának nagy részét is (amelyet korábban a saját nevére jegyeztetett), valamint Melbourne-ben azokat, akik hajlottak arra, hogy felnézzenek rá. Miért történt ez így? Nyilvánvalóan Nicholson megengedte magának, hogy egy ember követőjévé váljon; így, amikor az az ember eltűnt, Nicholson becsületessége és buzgósága az Úr szolgálata iránt kihűlt. Senki sem élvezett szellemi jólétet azok közül, akik akkor kiszakadtak. Megjegyzésre méltó azonban, hogy Jane Nicholson, törékenysége ellenére, nem csatlakozott férje hitehagyásához. Odaadása elsődlegesen Jehova  Istennek szólt, és továbbra is teljes időben szolgálta őt, 1951-ben bekövetkezett haláláig.

Sokan észrevették, hogy ami a Russell testvér halálát követő években végbement, az Úr akaratának teljesedése volt. Jehova egyik szolgája Kanadában a következőket írta Rutherford testvérnek ezzel kapcsolatban:

„Kedves Testvér! Ne értsd félre, amit most írok. A te természeted és drága Russell testvérünk természete annyira különbözik egymástól, mint nappal az éjszakától. Sokan, sajnos nagyon sokan kedvelték Russell testvért személyisége, természete stb. miatt, és nagyon, de nagyon kevesen ellenkeztek vele. Nagy számban fogadták el az igazságot csak azért, mert Russell testvér mondta. Majd sokan az embert kezdték imádni . . . Biztos emlékszel arra az időre, amikor Russell testvér egy kongresszuson nyílt beszédet mondott számos jó szándékú atyafinak e gyarlóságáról, János és az angyal esetére alapozva előadását (Jelenések 22:8, 9). Amikor ő meghalt, mindannyian tudjuk mi történt.

Neked, Rutherford testvér, azonban olyan a természeted, amelyet össze sem lehet hasonlítani Russell testvérével. Még a külsőtök is egészen más. Ez nem a te hibád. Így születtél, és ezen nem tudsz változtatni . . . Amióta csak a TÁRSULAT ügyeinek élére helyeztek, igazságtalan bírálatoknak és a legrosszabb rágalmaknak céltáblája vagy, mégpedig mindez az atyafiak részéről. Mindezek ellenére, mégis lojális maradtál és odaszentelt drága Urunk iránt, valamint megbízása iránt, amely az Ésaiás 61:1–3-ban van  feljegyezve. Tudta-e az Úr, mit tesz, amikor téged helyezett az ügyek élére? Biztosan tudta. A múltban mindannyian hajlottunk arra, hogy inkább imádjuk a teremtményt, mint a Teremtőt. Az Úr tudta ezt. Tehát egy másféle természetű teremtményt helyezett az ügyek élére, vagy úgy is mondhatnám a munka, az aratási munka felügyeletére. Te nem óhajtod, hogy bárki is imádjon téged. Én tudom ezt, azt azonban igenis óhajtod, hogy mindannyian, akiknek ugyanaz az értékes hitük, élvezzék a világosságot, amely most az igazságnak ösvényén úgy világít, ahogyan az Úr alkalmasnak találja, hogy világítson. Ez az, amit az Úr meg akar valósítani.”

A „hű és bölcs szolga” kiléte tisztázódik

Sokan, akik abban az időben kirostálódtak, ragaszkodtak ahhoz a nézethez, hogy egyetlen személy, Charles Taze Russell volt a Jézus által, a Máté 24:45–47-ben megjövendölt „hű és bölcs szolga”, amely szolga kiosztja a szellemi táplálékot a hit háznépének. Főképp az ő halálát követően, maga Az Őrtorony is ezt a nézetet vallotta néhány éven át. A kiemelkedő szerepet tekintve, amelyet Russell testvér töltött be, abban az időben úgy tűnt a Bibliakutatóknak, hogy ez volt a helyzet. Ő személyesen nem támogatta ezt a gondolatot, bár elismerte azok érveinek látszólagos ésszerűségét, akik támogatták azt. * Azt is kihangsúlyozta azonban, hogy bárkinek, akit az Úr esetleg felhasznál ilyen szerepre, alázatosnak kell lennie, valamint buzgónak abban, hogy a Mesternek szerezzen dicsőséget. Ha pedig az, akit az Úr kiválasztott, elbukik, másvalaki kerül majd a helyébe.

Ám, amikor az igazság fénye fokozatosan egyre fényesebben ragyogott Russell testvér halála után, valamint a prédikálás, amelyet Jézus megjövendölt, egyre kiterjedtebbé vált, nyilvánvalóvá lett, hogy a „hű és bölcs szolga” vagy „hű és értelmes rabszolga” (Vida fordítás) nem tűnt le a színtérről, amikor Russell testvér meghalt. 1881-ben maga Russell testvér fejezte ki azt a nézetet, hogy az a „szolga” a hűséges, szellemtől felkent keresztények egész testületéből áll. Ő egy összetett szolgának látta, egy olyan személyekből álló osztálynak, akik egységesek Isten akaratának cselekvésében. (Vö. Ésaiás 43:10.) Ezt a felismerést a Bibliakutatók 1927-ben megerősítették. Jehova Tanúi ma Az Őrtorony folyóiratot és a rokon kiadványokat ismerik el annak, amelyeket a hű és értelmes rabszolga felhasznál a szellemi táplálék szétosztásához. Nem állítják, hogy ez a rabszolga osztály tévedhetetlen, ám az egyetlen csatornának tekintik, amelyet az Úr felhasznál a dolgok jelenlegi rendszerének utolsó napjai alatt.

Amikor a büszkeség vált akadállyá

Voltak időszakok azonban, amikor felelősségteljes tisztségben lévő egyének a szellemi világosság csatornájának kezdték magukat tekinteni, hogy elvethessék,  amiről a szervezet gondoskodott. Mások pusztán engedtek a kívánságnak a nagyobb személyes befolyás gyakorlására. Törekedtek megnyerni másokat arra, hogy kövessék őket, vagy miként Pál apostol kifejezte, „hogy a tanítványokat magok után vonják” (Csel 20:29, 30). Ez természetesen próbára tette azoknak az indítékait és szellemi állhatatosságát, akiknek az elcsábítására törekedtek. Vizsgálj meg néhány példát:

A pennsylvaniai Alleghenyben lévő Bibliakutatókat külön levelek által meghívták egy 1894. április 5-én tartandó összejövetelre. Russell testvér és testvérnő nem kapott meghívást, és nem volt ott, ám jelen volt mintegy negyven más személy. A levél, amelyet E. Bryan, S. D. Rogers, J. B. Adamson és O. von Zech írt alá, azt állította, hogy az összejövetel a „legfőbb jólétükkel” kapcsolatos dolgokat fogja érinteni. Az összejövetel rosszindulatú próbálkozásnak bizonyult ezen összeesküvőknek a részéről arra, hogy megmérgezzék mások elméjét, kikürtölve, amit sötétnek véltek Russell testvér üzleti ügyeiben (noha a tények az ellenkezőjét igazolták), úgy érvelve, hogy Russell testvérnek túl nagy hatásköre van (amelyet maguknak akartak), valamint panaszkodva, mivel ő az evangélium terjesztésében előnyben részesítette a nyomtatott oldalak használatát és a bibliaosztályok összejöveteleit, csupán beszédek megtartása helyett (amelyekben ők könnyebben kifejthetnének személyes nézeteket). A gyülekezetet igencsak megzavarta, ami történt, és sokan megbotránkoztak. Ám azok, akik elfordultak, ennek következményeként nem váltak még inkább szellemi beállítottságú személyekké, vagy buzgóbbakká az Úr munkájában.

Több mint húsz évvel ezután Russell testvér a halála előtt kifejezte feltett szándékát, hogy Paul S. L. Johnsont, egy igen jó képességű szónokot küldjék Nagy-Britanniába, az ottani Bibliakutatók erősítése céljából. Russell testvér kívánsága iránti tiszteletből a Társulat 1916 novemberében elküldte Johnsont Nagy-Britanniába. Hanem amikor Nagy-Britanniába érkezett, menesztette a Társulat két igazgatóját. Fontos személyiségnek tekintve magát, beszédekben és levelezés által azt bizonygatta, hogy amit ő tesz, azt Ezsdrás, Nehémiás és Márdokeus az Írásokban előárnyékolták. Azt állította magáról, hogy ő a vincellér (vagy felelős), akire Jézus utalt a Máté 20:8-ban található példázatában. Megpróbálta ellenőrzése alá vonni a Társulat pénzét, majd pert indított a londoni Legfelsőbb Bíróságnál, hogy céljait elérje.

Törekvéseiben kudarcot vallva visszatért New Yorkba. Ott megpróbált támogatást kierőszakolni bizonyos személyektől, akik a Társulat igazgatótestületének tagjaiként szolgáltak. Azok, akiket meggyőzött, hogy az oldalára álljanak, akként törekedtek elérni a céljaikat, hogy megpróbáltak egy határozati javaslatot hozni a Társulat szabályzatainak eltörlésére, amelyek felhatalmazzák az elnököt a Társulat ügyeinek igazgatására. Azt akarták, hogy az övék legyen a hatalom minden döntéshez. Rutherford testvér jogi eljárást indított, hogy megvédje a Társulat érdekeit, azokat pedig, akik megpróbálták megzavarni a Társulat munkáját, felkérték, hogy hagyják el a Bétel-otthont.  A következő év elején, a Társulat részvényeseinek évenkénti összejövetelén, amikor megválasztották az igazgatótestületet és annak tisztviselőit a következő évre, azokat, akik felbujtók voltak, túlnyomó többséggel visszautasították. Talán némelyek úgy gondolták, hogy nekik volt igazuk, ám szellemi testvéreiknek nagy többsége világossá tette, hogy nem ért egyet velük. Elfogadták ezt a feddést?

Mindezek után P. S. L. Johnson megjelent a Bibliakutatók összejövetelein, és úgy tüntette fel magát, mint aki egyetért hitnézeteikkel és tevékenységükkel. Ám miután némelyek bizalmát megnyerte, a kétely magvait hintette el. Ha bárki is a Társulattal való szakítást javasolta, ő képmutatóan rosszallotta azt — mígnem a csoport hűsége rendkívüli módon megingott. Levelezés, sőt személyes utazások által, megpróbálta befolyása alá vonni a testvéreket, nemcsak az Egyesült Államokban, hanem Kanadában, Jamaicában, Európában és Ausztráliában is. Vajon ez sikeres volt?

Talán annak tűnt, amikor egy gyülekezetben a többség arra szavazott, hogy elvágják a Társulathoz fűző szálakat. Ám olyanok voltak ők, mint a fáról lenyesett ág — egy ideig zöld, majd elhalt s élettelen lett. Midőn a szakadárok 1918-ban kongresszust tartottak, a különbségek felszínre kerültek, és egy törés következett be. Ezt további széthullás követte. Némelyek kis szektákként működtek ideig-óráig egy általuk csodált vezetővel. Egyikük sem adta át magát annak a munkának a végzésére, hogy nyilvánosan tanúskodjon Isten Királyságáról az egész lakott földön, mely munkával Jézus bízta meg a követőit.

Amikor ezek a dolgok megtörténtek, a testvérek emlékezetükbe idézték, ami az 1Péter 4:12-ben került feljegyzésre: „Szeretteim, ne rémüljetek meg attól a tűztől, a mely próbáltatás végett támadt köztetek, mintha valami rémületes dolog történnék veletek.”

Nem a fent említettek voltak az egyedüliek, akik megengedték, hogy a büszkeség aláássa hitüket. Mások is így tettek, beleértve Alexandre Freytagot, a Társulat Genfben (Svájc) lévő hivatalának igazgatóját. Szerette magára irányítani a figyelmet, hozzáadni a saját gondolatait, amikor a Társulat kiadványait franciára fordította, sőt a Társulat létesítményeit használta arra, hogy kiadja a saját anyagát. Kanadában W. F. Salter, a Társulat egyik fiókigazgatója volt az, aki kezdett a Társulat kiadványaival ellenkező nézeteket vallani, és nem titkolva arra számított, hogy ő lesz a Watch Tower Society következő elnöke, és miután menesztették, becstelenül felhasználta a Társulat cégjelzéses levélpapírját arra, hogy Kanadában és más országokban lévő gyülekezeteket olyan anyag tanulmányozására utasítson, amelyet személyesen ő írt. Nigériában többek között G. M. Ukoli volt az, aki kezdetben buzgóságot mutatott az igazság iránt, később azonban anyagi nyereség és személyes előmenetel eszközének kezdte azt tekinteni. Miután céljai meghiúsultak, hűséges testvéreket kezdett bírálgatni a nyilvános sajtóban. És voltak mások is.

 Még az utóbbi években is megtörtént, hogy néhány személy, aki kiemelkedő felvigyázói tisztséget töltött be, hasonló szellemet tanúsított.

Ezeknek az embereknek természetesen szabadságukban állt abban hinni, amit akartak. Bárki azonban, aki nyilvánosan vagy szűkebb körben olyan nézeteket védelmez, amelyek eltérnek attól, ami egy szervezet kiadványaiban megjelenik, s ezalatt azt állítja, hogy képviseli azt a szervezetet, széthúzást okoz. Hogyan kezelték Jehova Tanúi ezeket az eseteket?

Ők nem indítottak üldözési hadjáratot az ilyen személyek ellen (habár az elpártolók gyakran belemerültek korábbi szellemi testvéreik becsmérlésébe), sem nem törekedtek fizikai kárt okozni nekik (miképpen azt a katolikus egyház gyakorolta az inkvizíció által). Ehelyett inkább Pál apostol ihletett tanácsát követték, aki ezt írta: „Tartsátok szemmel azokat, akik ellentétben a kapott tanítással széthúzást és botrányt okoznak. Kerüljétek őket. Az ilyenek nem Krisztus Urunknak szolgálnak . . . szép szavakkal meg hízelgéssel megtévesztik a gyanútlanok szívét” (Róma 16:17, 18, Katolikus fordítás).

Amikor mások megfigyelték a történteket, ők is alkalmat kaptak arra, hogy kinyilvánítsák, ami a szívükben van.

Szükségessé válik a tantételbeli nézetek finomítása

Jehova Tanúi nyíltan elismerik, hogy Isten szándékával kapcsolatos nézetük számos kiigazításon ment keresztül az évek során. Az a tény, miszerint az Isten szándékával kapcsolatos ismeret folyamatosan előrehaladó, azt jelenti, hogy változásoknak kell történniük. Nem mintha Isten szándéka változna, hanem mert az a világosság, amelyet szünet nélkül biztosít a szolgáinak, kiigazításokat kíván meg nézőpontjukban.

A Tanúk kimutatták a Bibliából, hogy ez így volt Isten múltbeli hűséges szolgáival is. Ábrahám közeli kapcsolatban állt Jehovával, de amikor ez a hithű ember elhagyta Ur városát, nem ismerte a földet, amelyre Isten vezette őt, éveken át pedig egyáltalán nem tudta biztosan, hogyan fogja Isten beteljesíteni ígéretét, hogy nagy nemzet származik belőle (1Móz 12:1–3; 15:3; 17:15–21; Zsid 11:8). Isten sok igazságot megjelentetett a prófétáknak, de voltak még más dolgok, amelyeket ők akkor nem értettek (Dán 12:8, 9; 1Pét 1:10–12). Hasonlóképpen Jézus is sokat magyarázott el az apostolainak, azonban földi életének végén mégis azt mondta, hogy számos megtanulandó dolog maradt még hátra (Ján 16:12). Néhány ilyen dolgot, mint például Istennek azt a szándékát, hogy a nem zsidókat a gyülekezetbe hozza, nem értették mindaddig, míg az apostolok meg nem látták azt, ami ténylegesen a prófécia beteljesedéseként történt (Csel 11:1–18).

Miként várható volt, amikor a változtatások megkívánták, hogy a korábban dédelgetett nézeteket félretegyék, ez sokaknak próbát jelentett. Továbbá az értelmezés nem minden kiigazítása jött egyszerűen, egy lépésben. A tökéletlenségből eredően időnként tapasztalható olyan tendencia is, hogy egyik vagy másik végletbe esünk, mielőtt a megfelelő álláspontot felismernénk.  Ez időt vehet igénybe. Egyesek, akik hajlanak a bírálgatásra, megbotránkoztak ezen. Vizsgálj meg egy példát:

Az Őrtorony-kiadványok már 1880-ban különböző részleteket tárgyaltak az ábrahámi szövetségre, a Törvényszövetségre és az újszövetségre vonatkozóan. A kereszténység szem elől tévesztette Isten ígéretét, mely szerint Ábrahám magván keresztül a föld minden családja egész biztosan áldásban részesül (1Móz 22:18). Russell testvért azonban őszintén érdekelte annak felismerése, hogyan fogja Isten ezt megvalósítani. Úgy vélte, a zsidó engesztelés napjának bibliai leírásában utalásokat lát arra, hogyan valósulhatnak meg majd dolgok az új szövetséggel kapcsolatosan. Amikor 1907-ben ugyanazokat a szövetségeket tárgyalták ismét — külön hangsúlyt helyezve Krisztus társörököseinek azon szerepére, hogy elhozzák az emberiség számára az ábrahámi szövetségben megjövendölt áldásokat —, néhány Bibliakutató nyomatékos ellenvetéseket tett.

Abban az időben bizonyos akadályok álltak a világos megértés útjában. A Bibliakutatók még nem látták helyesen azt a szerepet, amelyet a természet szerinti Izráel Isten szándékával kapcsolatban betöltött. Ez az akadály mindaddig nem került el az útból, míg vitathatatlanul nyilvánvalóvá nem lett, hogy a zsidókat mint népet nem érdekli, Isten felhasználja-e őket prófétai szavának beteljesedésében. A másik akadályt az jelentette, hogy a Bibliakutatók képtelenek voltak helyesen azonosítani a Jelenések 7:9, 10-ben szereplő „nagy sokaságot”. Ennek azonossága nem lett világossá addig, mígnem a nagy sokaság a prófécia beteljesedéseként kezdett valóságosan megmutatkozni. Azok sem értették ezeket a kérdéseket, akik keményen bírálták Russell testvért.

Azonban néhányan, akik keresztény testvéreknek állították magukat, hamisan vádaskodtak, azt állítva, hogy Az Őrtorony tagadta Jézus közvetítő szerepét Isten és ember között, és hogy elvetette a váltságot, valamint tagadta a kiengesztelés tényét és szükségességét. Egyik vád sem volt igaz. Ám néhányan, akik azt mondták, hogy igaz, kiemelkedő egyének voltak, és másokat is maguk után vontak mint tanítványokat. Az új szövetséggel kapcsolatos néhány részletben talán igaz volt, amit tanítottak, de megáldotta-e az Úr, amit tettek? Egy ideig néhányan közülük összejöveteleket tartottak, de azután csoportjuk elhalt.

Ezzel ellentétben a Bibliakutatók továbbra is részt vettek a jó hír prédikálásában, ahogyan Jézus a tanítványainak megparancsolta. Ugyanakkor pedig továbbra is tanulmányozták Isten Szavát, és figyelték a fejleményeket, amelyek fényt derítettek Isten Szava jelentésére. Végül az 1930-as évek folyamán a szövetségek világos megértésének útjában álló akadályok elgördültek, és a helyesbített megállapítások a témáról megjelentek Az Őrtoronyban és a hozzá kapcsolódó kiadványokban. * Micsoda örömet szerzett ez azoknak, akik türelmesen várakoztak!

 Helytállóak voltak-e várakozásaik?

A Bibliakutatóknak időközönként voltak olyan reményeik és várakozásaik, amelyeket a bírálgatók kigúnyoltak. Mégis, mindazok a remények és várakozások abban az őszinte vágyukban gyökereztek, hogy meglássák azon dolgok beteljesedését, amit ezek a buzgó keresztények Isten csalhatatlan ígéreteinek ismertek fel.

Az ihletett Írások alapján folytatott tanulmányozásaikból tudták, hogy Jehova áldásokat ígért a föld összes nemzete számára Ábrahám magva által (1Móz 12:1–3; 22:15–18). Felismerték Isten Szavában az ígéretet, mely szerint az Emberfia égi Királyként fog uralkodni az egész föld felett, a hűségesek egy kicsiny nyája pedig elvitetik a földről, hogy osztozzon vele a Királyságában, és királyokként uralkodjon vele ezer esztendeig (Dán 7:13, 14; Luk 12:32; Jel 5:9, 10; 14:1–5; 20:6). Ismerték Jézus arra vonatkozó ígéretét, hogy visszatér, és magával viszi azokat, akiknek helyet készített az égben (Ján 14:1–3). Ismerték azt az ígéretet, mely szerint a Messiás némelyeket hűséges ősatyáik közül is kiválaszt, hogy fejedelmek legyenek mind az egész földön (Zsolt 45:17). Felismerték az Írások jövendölését a dolgok gonosz régi rendszerének végéről, és rájöttek, hogy ez kapcsolatban áll a Mindenható Isten nagy napjának viadalával Armageddonkor (Máté 24:3; Jel 16:14, 16). Mély hatást gyakoroltak rájuk azok az írásszövegek, melyek szerint a föld arra lett megalkotva, hogy örökké lakott legyen, azok pedig, akik rajta élnek valódi békének örvendjenek, valamint mindazok, akik hitet gyakorolnak Jézus tökéletes emberi áldozatában, örökké tartó életet élvezhetnek a Paradicsomban (És 2:4; 45:18; Luk 23:42; 43; Ján 3:16).

Természetes volt, hogy eltűnődtek, mikor és miként lesznek meg ezek a dolgok. Vajon biztosítottak az ihletett Írások valamilyen nyomra vezető jelet?

A bibliai időszámítást alkalmazva, amelyet először az angliai Christopher Bowen fejtett ki, úgy gondolták, hogy az emberi történelem hatezredik éve 1873-ban ért véget, így ezután az emberiség hetedik ezeréves időszakába léptek, és bizonyosan közel jutottak a megjövendölt Millennium hajnalához. A Millennial Dawnként (Millenniumi hajnal) ismert (később Bibliai tanulmányoknak nevezett) könyvsorozat, amelyet C. T. Russell vetett papírra, erre a feltételezésre hívta fel a figyelmet, azzal összhangban, amit a Bibliakutatók az Írásokból megértettek.

Egy másik dolog, amit lehetséges időjelzőként tekintettek, azzal az elrendezéssel volt kapcsolatban, amelyet Isten vezetett be az ősi Izráelben jubileumként, felszabadulási évként, minden ötvenedik évben. Ez hét hétéves időszak után következett, amely mind egy sabbath évvel végződött. A jubileumi év alatt a héber rabszolgák felszabadultak, és az öröklött földtulajdonok, amelyeket korábban eladtak, visszakerültek eredeti tulajdonosukhoz (3Móz 25:8–10). Az éveknek ezen körforgására alapozott számítások ahhoz a következtetéshez vezettek, hogy talán egy nagyobb jubileum kezdődött el az egész föld számára 1874 őszén, valamint az Úr minden bizonnyal visszatért abban az évben, és  láthatatlanul jelen volt, „a mindenek helyreállításának ideje” pedig elérkezett (Csel 3:19–21, Vi).

Arra az előfeltételezésre alapozva, hogy az első századi események későbbi eseményekkel lehetnek párhuzamban, arra is következtettek, hogy ha Jézus i. sz. 29 őszén történt megkeresztelkedése és felkenetése párhuzamos az 1874-ben kezdődő láthatatlan jelenlétével, akkor az i. sz. 33 tavaszán királykénti bevonulása Jeruzsálembe 1878 tavaszára mutat mint arra az időre, amikor égi Királyként átveszi hatalmát. * Arra is gondoltak, hogy abban az időben megkapják égi jutalmukat. Amikor ez nem történt meg, úgy következtettek, hogy mivel Jézus felkent követői osztoznak vele a Királyságban, azok szellemi életre történő feltámasztása, akik már halálalvásba merültek, akkor kezdődött meg. Arra is érveket hoztak, hogy az Isten természet szerinti Izráele iránt i. sz. 36-ig mutatott különleges kegyelmének vége előremutathat 1881-re mint arra az időre, amikor a különleges lehetőség, hogy valaki a szellemi Izráel részévé lehessen, lezárul. *

„A most élő emberek közül milliók sohasem halnak meg!” című előadás, amelyet J. F. Rutherford tartott 1920. március 21-én a New York-i Hippodromban (lóversenypálya), a figyelmet az 1925-ös évre irányította. Milyen alapon gondolták ezt jelentőségteljesnek? Ugyanabban az 1920-as évben adtak ki egy füzetet, amelyben kimutatták, hogy ha 70 teljes jubileumot számolunk attól az időponttól, amelyet az Izráel Ígéret földjére történő belépése időpontjának gondoltak (ahelyett, hogy a babiloni fogság előtti utolsó jellegzetes jubileum után kezdenénk, majd az ötvenedik kör végén levő jubileumi év kezdetéig számolnánk), akkor ez az 1925-ös évre mutathat. Annak alapján, amit itt mondtak, sokan reménykedtek benne, hogy a kicsiny nyáj maradéka talán megkapja égi jutalmát 1925-ben. Ezt az évet kapcsolatba hozták az arra vonatkozó várakozásokkal is, hogy Isten keresztény kor előtt élt hűséges szolgái feltámadnak arra a feladatra, hogy az égi Királyság fejedelmi képviselőiként szolgáljanak a földön. Ha ez valóban megtörténne, azt jelentené, hogy az emberiség belépett egy korszakba, amelyen többé nem úr a halál, azoknak a millióknak pedig, akik akkor élnek, reménységük lehet arra, hogy sohase haljanak ki a földről. Milyen boldogító kilátás! Noha várakozásaik tévesek voltak, buzgón osztották meg ezt a kilátást másokkal.

A későbbiekben, az 1935 és 1944 közötti évek során a bibliai időszámítás átfogó szerkezetének egy áttekintése feltárta, hogy a King James  Version * rosszul sikerült fordítása a Cselekedetek 13:19, 20-ról, bizonyos más tényezőkkel együtt, több mint egy évszázaddal csúsztatta el az időszámítást. * Ez később ahhoz az elképzeléshez vezetett — néha lehetőségként állították, néha ennél határozottabban —, hogy mivel az emberi történelem hetedik millenniuma 1975-ben fog elkezdődni, a Krisztus Millenniumi uralmának kezdetével kapcsolatos események talán akkor kezdenek majd megvalósulni.

Vajon helyesnek bizonyultak Jehova Tanúinak hitnézetei ezekben a kérdésekben? Természetesen nem tévedtek hitüket illetően arra vonatkozóan, hogy Isten kétségkívül megteszi, amit ígért. Bizonyos időszámításaik azonban, valamint az ezekkel az időszámításokkal egybetársított várakozásaik komoly csalódásokra adtak okot.

Az 1925-ös évet követően az összejöveteleken való részvétel drámaian megcsappant Franciaország és Svájc néhány gyülekezetében. 1975-ben ismét csalódásra került sor, amikor a Millennium elkezdődésével kapcsolatos várakozások megvalósulása elmaradt. Ennek következményeként néhányan eltávolodtak a szervezettől. Másokat, mivel megpróbálták feldúlni társaik hitét, kiközösítettek. Nem kétséges, az időpont feletti csalódás is egy tényező volt, ám néhány esetben a gyökerek mélyebbre nyúltak. Néhány személy a házankénti szolgálatban való részvétel szükségessége ellen is érvelt. Bizonyos egyének nem elégedtek meg azzal, hogy csupán mennek a maguk útján; agresszívvá váltak a szervezettel szembeni ellenállásukban, amely szervezettel egykor társultak, és igénybe vették a nyilvános sajtót, valamint a televíziót nézeteik hangoztatására. Mindazonáltal a hitehagyók száma viszonylag kevés volt.

Noha ezek a próbák rostálást eredményeztek, néhányakat pedig elfújt a szél, miként elfújja a polyvát a búza szitálásakor, mások azonban szilárdak maradtak. Miért? Jules Feller saját maga és mások 1925-ben átélt tapasztalatával kapcsolatosan ezt így magyarázta: „Azok, akik Jehovába vetették bizalmukat, állhatatosak maradtak, és folytatták prédikálótevékenységüket.” Felismerték, hogy hiba történt, ám Isten Szava semmilyen vonatkozásban sem tévedett, tehát semmi ok nem volt arra, hogy hagyják elhalványulni saját reménységüket, vagy lelassuljanak abban a munkában, amelyben rámutatnak az embereknek Isten Királyságára mint az emberiség egyedüli reménységére.

Néhány várakozás nem teljesedett be, ám ez nem jelentette azt, hogy  a bibliai időszámítás értéktelen. A Dániel által feljegyzett prófécia a Messiás megjelenéséről, 69 évhetet számolva „a Jeruzsálem újraépíttetése felől való szózat keletkezésétől” beteljesedett pontos időben, i. sz. 29-ben * (Dán 9:24–27). Az 1914-es évet szintén bibliai prófécia jelezte.

1914 — várakozások és valóság

C. T. Russell 1876-ban megírta az elsőt azon számos cikk közül, amelyekben rámutatott 1914-re mint a pogányok idejének végére, amelyre Jézus Krisztus utalt (Luk 21:24). A Millennial Dawn 1889-ben kiadott második kötetében Russell testvér érvekkel alátámasztott részleteket közölt, amelyek képessé tették az olvasót arra, hogy megértse az elmondottak Írás szerinti alapját, és ellenőrizze azt magának. Az 1914-es évhez vezető több mint négy évtized során a Bibliakutatók kiadványok millióit terjesztették el, amelyek a pogányok idejének a végére összpontosították a figyelmet. Egy-két más vallásos kiadvány is említést tett az 1914-re mutató bibliai időszámításról, de vajon a Bibliakutatókon kívül melyik más csoport terjesztette ezt folyamatosan nemzetközi nyilvánosság elé, és melyik élt oly módon, amely megmutatta hitét abban, hogy a pogányok ideje véget ér abban az esztendőben?

Ahogy 1914 közeledett, a várakozás a tetőfokára hágott. Mit jelentett ez? A The Bible Students Monthly (A Bibliakutatók havi traktátusa; az 1914 elején kiadott VI. kötet, első szám) című kiadványban Russell testvér ezt írta: „Ha a rendelkezésünkre álló időpont és az időszámítás pontos, a pogányok ideje ebben az évben — 1914-ben — fog véget érni. Mi is ennek a jelentősége? Nem tudjuk biztosan. Várakozásunk az, hogy a Messiás tevékeny uralma körülbelül akkor kezdődik majd el, amikor véget ér a pogányoknak biztosított hatalom. Várakozásunk az — igaz-é avagy hamis —, hogy az isteni ítélet csodálatosan megnyilvánul majd minden igazságtalanság ellen, ez pediglen számos, ha nem az összes jelenlegi intézmény szétzúzását fogja jelenteni.” Kihangsúlyozta, hogy nem a „világ végét” várja 1914-ben, és a föld fennmarad mindörökké, a dolgok jelenlegi rendje azonban, amelynek Sátán az uralkodója, elmúlik.

Az Őrtorony 1913. október 15-i [ang.] számában kijelentette: „A legjobb időszámítási kalkuláció szerint, amelyre képesek vagyunk, ez hozzávetőlegesen az az idő — legyen akár 1914 októbere, akár későbbi időpont. Dogmatikus kijelentés nélkül, bizonyos eseményeket várunk: 1. A pogányok idejének — pogány főuralom a világban — befejeződése, és 2. a Messiás Királyságának beiktatása a világon.”

Hogyan fog ez megvalósulni? Ésszerűnek tetszett az idő tájt a Bibliakutatók szemében, hogy ez magában foglalja majd megdicsőülését mindazoknak, akiket Isten kiválasztott arra, hogy osztozzanak az égi Királyságban Krisztussal, és még a földön vannak. Ám miként éreztek akkor, amikor ez nem valósult meg 1914-ben? Az Őrtorony 1916. április 15-i [ang.] száma megállapította: „Hiszünk abban, hogy az időpontok meglehetősen helytállóaknak bizonyultak. Hiszünk abban, hogy a pogányok ideje véget ért.” Mindamellett nyíltan  hozzátette: „Az Úr nem állította, hogy az egész egyház 1914-ben megdicsőül. Mi csupán feltételes következtetést vontunk le, és nyilvánvalóan tévedtünk.”

Ebben egy kissé hasonlítottak Jézus apostolaihoz. Az apostolok úgy tudták és úgy gondolták, hisznek az Isten Királyságával kapcsolatos próféciákban. Időközönként azonban téves várakozásaik voltak arra vonatkozóan, miképp és mikor fognak ezek beteljesedni. Ez egyeseknél csalódáshoz vezetett (Luk 19:11; 24:19–24; Csel 1:6).

Amikor 1914 októbere a remélt, égi életre történő elváltozás nélkül múlt el, Russell testvér tudatában volt annak, hogy a szív komoly kifürkészése következik. Az Őrtorony 1914. november 1-jei [ang.] számában a következőket írta: „Emlékezzünk arra, hogy próbateljes időszakban élünk. Az apostolok hasonló időszakon mentek át Urunk halála és a pünkösd közötti időben. Urunk feltámadása után néhány alkalommal megjelent a tanítványainak, majd nem látták őt jó néhány napig. Ekkor elbátortalanodtak, és azt mondták, hogy semmi haszna a várakozásnak. »Elmegyek halászni« — mondta az egyik. Két másik pediglen így szólt: »Elmegyünk mi is teveled.« Arra készülődtek, hogy belemerüljenek a halászó munkába, és elhagyják az emberek halászásának munkáját. Ez a kipróbálás ideje volt a tanítványok számára. Ma szintén egy ilyen időszak van. Ha van valamilyen ok, amely arra késztetne valakit, hogy elhagyja az Urat és az Ő Igazságát, és hogy ne hozzon áldozatot többé az Úr Ügyéért, akkor nem egyedül az Isten iránt érzett szívbéli szeretet ösztönözte őt arra, hogy érdekelje az Úr, hanem valami más; valószínűleg annak reménylése, hogy kevés idő van hátra; felszentelődése csak egy bizonyos időre szólt.”

Láthatólag ez állt fenn egyeseknél. Gondolataik és vágyaik elsősorban az égi életre való elváltozás kilátására összpontosultak. Amikor ez nem történt meg az előre jelzett időben, bezárták elméjüket a bámulatos dolgok jelentősége előtt, amelyek viszont megvalósultak 1914-ben. Szem elől tévesztették mindazokat az értékes igazságokat, amelyeket megismertek Isten Szavából, és gúnyolni kezdték az embereket, akik segítettek nekik megtudni ezeket az igazságokat.

A Bibliakutatók alázatosan, ismét megvizsgálták az Írásokat, hadd igazítsa ki Isten Szava szemléletmódjukat. Meggyőződésük, hogy a pogányok ideje 1914-ben véget ért, nem változott meg. Fokozatosan, egyre világosabban látták, hogyan vette kezdetét a messiási Királyság — létrejött az égben, amikor Jehova Fiára, Jézus Krisztusra hatalmat ruházott; és azt, hogy erre nem kellett addig várnia, míg Jézus társörökösei feltámadnak az égi életre, hanem ők majd később dicsőülnek meg vele. Ezenkívül azt is megértették, hogy a Királyság hatásának kiterjesztéséhez nem szükséges először az ősi hűséges prófétákat feltámasztani, hanem a Király a képviselőiként ma élő lojális keresztényeket fogja felhasználni, hogy az összes nemzetben élő emberek elé tárják a Királyság földi alattvalóiként való örök élet lehetőségét.

E nagyszerű kép szemük elé tárulása további kipróbálást és megrostálást hozott. Ám azok, akik valóban szerették Jehovát, és gyönyörűséget találtak szolgálatában, nagyon hálásak voltak a szolgálati kiváltságokért, amelyek megnyílottak előttük (Jel 3:7, 8).

 Közéjük tartozott A. H. Macmillan. Ő később ezt írta: „Noha az égbevitelre vonatkozó várakozásaink nem teljesedtek be 1914-ben, abban az évben mégis véget ért a pogányok ideje . . . Nem zavart meg bennünket túlságosan, hogy nem minden vált valóra akként, mint reméltük, mivel igen elfoglaltak voltunk a »Fotodráma« munkálataival, valamint a háború okozta nehézségekkel.” Továbbra is elfoglalt maradt Jehova szolgálatában, és felvillanyozva látta, hogy a Királyság-hirdetők száma több mint egymillióra növekszik élete során.

Visszatekintve a szervezettel eltöltött 66 évének tapasztalataira, így szólt: „Számos kemény próbát láttam, amely a szervezetet érintette, és láttam a szervezetben lévők hitének próbáit. Isten szellemének a segítségével azonban a szervezet fennmaradt, és továbbra is virágzik.” A kezdettől fogva jövő értelmezésbeli kiigazításokkal kapcsolatban hozzátette: „Az alapvető igazságok, amelyeket az Írásokból tanultunk, ugyanazok maradtak. Tehát megtanultam, hogy el kell ismernünk hibáinkat, és továbbra is kutatnunk kell Isten Szavát még nagyobb világosságért. Függetlenül attól, milyen kiigazításokat kell időről időre végrehajtanunk szemléletmódunkban, ez nem változtat a váltság irgalmas elrendezésén, sem Isten örök életre vonatkozó ígéretén.”

Macmillan testvér élete során látta, hogy a hitpróbát eredményező kérdések közül a tanúskodásra való készség, valamint a teokratikus szervezet iránti értékelés volt az a kettő, amely napvilágra hozta, mi volt valójában az egyének szívében. Miként?

A szántóföldi szolgálat és a szervezet vita tárgyává lesz

A Zion’s Watch Tower (Sioni Őrtorony) az első számától kezdve egyre növekvő hangsúllyal, az összes igaz keresztényt arra ösztönözte, hogy ossza meg másokkal az igazságot. A későbbiekben Az Őrtorony olvasói gyakran arra kaptak buzdítást, hogy értékeljék kiváltságukat és felelősségüket a jó hír másoknak való hirdetésében. Sokan részt vettek benne korlátozott mértékben, ám viszonylag kevesen jártak a munka élvonalában, házról házra végezve látogatásokat, hogy mindenkinek lehetőséget adjanak a Királyság-üzenet meghallgatására.

Az 1919-es évvel kezdődően azonban a szántóföldi szolgálatban való részvétel még határozottabban előtérbe került. Rutherford testvér erőteljesen hangsúlyozta ezt egy beszédében, amelyet az ohiói Cedar Pointban tartott meg abban az esztendőben. Minden gyülekezetben, amely a Társulatot felkérte a szolgálatra való megszervezésre, elrendezéseket tettek arra, hogy egy, a Társulat által kinevezett szolgálatvezető foglalkozzon a munkával. Ő maga kellett, hogy élen járjon, és gondoskodjon arról, hogy a gyülekezetnek meglegyenek a szükséges készletei.

Az Őrtorony 1922-ben közölt egy cikket, „A szolgálat nélkülözhetetlen” címmel [ang.]. Rámutatva az emberek azon szorongató szükségére, hogy  hallják a Királyság jó hírét, Jézusnak a Máté 24:14-ben feljegyzett prófétai parancsára irányította a figyelmet, valamint a következőket jelentette ki a gyülekezetekben levő véneknek: „Senki ne gondolja, hogy mivel az osztály egyik vénje, szolgálatának mindössze szavaival való prédikálásból kellene állnia. Amikor lehetősége nyílik arra, hogy az emberek közé menjen, és az üzenetet nyomtatott formában helyezze a kezükbe, akkor ez nagy kiváltság, és az evangélium gyakran hatásosabb prédikálása, mint bármilyen más módszer.” Majd a cikk feltette a kérdést: „Igazolni tudja-e tétlenségét ebben az időben bárki is, aki valóban az Úrnak szentelt?”

Néhányan vonakodtak. Mindenféle kifogást emeltek. Nem tartották helyénvalónak „könyvek árusítását”, jóllehet a munka nem haszonszerzés céljából folyt, s éppen ezeken a kiadványokon keresztül ismerték meg maguk is az igazságot Isten Királyságáról. Amikor 1926-tól kezdődően buzdítást kaptak arra, hogy vasárnaponként könyvekkel tanúskodjanak házanként, egyesek síkra szálltak ez ellen, noha a vasárnapot sok ember szokás szerint imádatnak szentelte. Az alapvető gond az volt, hogy méltóságukon alulinak érezték a prédikálást házról házra. A Biblia mégis világosan elmondja, hogy Jézus elküldte tanítványait az emberek otthonába, hogy prédikáljanak, Pál apostol pedig szintén „nyilvánosan és házanként” prédikált (Csel 20:20; Máté 10:5–14).

Amint a szántóföldi szolgálat nagyobb hangsúlyt kapott, azok, kiket szívük nem indított Jézus és apostolainak mint tanúknak utánzására, fokozatosan elmaradtak. A Dániában lévő skive-i gyülekezet, néhány másikkal együtt, mintegy felére apadt. Az Írországban lévő dublini gyülekezettel kapcsolatban álló mintegy száz személyből, mindössze négy maradt. Hasonló kipróbálás és megrostálás történt az Egyesült Államokban, Kanadában, Norvégiában, valamint más országokban. Ez a gyülekezetek megtisztítását eredményezte.

Azok, akik igazán Isten Fiának utánzói akartak lenni, kedvezően válaszoltak az Írás szerinti buzdításra. Készségességük azonban nem feltétlenül tette könnyűvé számukra, hogy elkezdjenek házról házra járni. Egyeseknek nehezen ment a kezdet. Ám a csoportos tanúskodásra tett elrendezések és a különleges szolgálati kongresszusok bátorításul szolgáltak. Két testvérnő a dániai Jylland északi részén, sokáig emlékezett szántóföldi szolgálatuk első napjára. Találkoztak a csoporttal, meghallgatták az útbaigazításokat, elindultak a területük felé, de ekkor megeredtek a könnyeik. Két testvér észrevette ezt, és meghívták a testvérnőket, hogy munkálkodjanak velük. Hamarosan ismét felvidultak. Miután megízlelték a szántóföldi szolgálatot, legtöbben örömmel teltek be, és lelkesedésükben többet akartak tenni.

Majd 1932-ben Az Őrtorony (augusztus 15-i és szeptember 1-jei [ang.] szám) két részből álló cikket tartalmazott, „Jehova szervezete” címmel. Ez kimutatta, hogy a gyülekezetekben egy vénnek választás útján való hivatalba juttatása Írás-ellenes. A gyülekezetek arra kaptak ösztönzést, hogy a felelősséggel járó tisztségekkel kizárólag olyan férfiakat bízzanak meg, akik tevékenyek a szántóföldi szolgálatban, férfiakat, akik azon felelősséghez méltón élnek, amelyet a Jehova Tanúi név maga után von. Ezeknek a férfiaknak szolgálati bizottságként  kellett működniük. A bizottságnak a gyülekezet által javasolt egyik tagját a Társulat szolgálatvezetőnek jelölte ki. Az írországi Belfastban ez többeket kirostált, akiknek vágya inkább személyes előmenetelre irányult, mintsem alázatos szolgálatra.

Németországban az 1930-as évek elejére legtöbben azok közül, akik megpróbálták elvenni mások bátorságát a szántóföldi szolgálattól, elmaradtak a gyülekezetektől. Mások félelemből hátráltak meg, amikor 1933-ban Németország számos tartományában betiltották a munkát. Ezrek állták ki azonban ezeket a hitpróbákat, és mutattak készséget a prédikálásra, tekintet nélkül a vele járó veszélyre.

A Királyság hirdetése az egész földkerekségen lendületet kapott. A szántóföldi szolgálat minden Jehova Tanúja életének fontos részévé vált. A norvégiai Oslóban lévő gyülekezet például autóbuszokat bérelt a hétvégeken, hogy a közeli városokba szállítsa a hírnököket. Kora reggel találkoztak, kilenc vagy tíz órára a területükön voltak, hét vagy nyolc órát keményen munkálkodtak a szántóföldi szolgálatban, majd csatlakoztak a buszos csoporthoz a hazafelé tartó útra. Mások kerékpárral faluhelyre utaztak, könyvestáskákkal és tartalék készletekkel megtöltött kartondobozokkal felszerelkezve. Jehova Tanúi boldogok, buzgók és egységesek voltak Isten akaratának cselekvésében.

Amikor 1938-ban ismét figyelmet fordítottak a felelősséget viselő férfiak kinevezésére a gyülekezetekben, * a szolgák mindennemű helyi választásának megszüntetését általában véve kedvezően vették. A gyülekezetek örömmel fogadták el a határozatokat, értékelést mutatva a teokratikus szervezet iránt, és kérve „a Társulatot” (amelyről úgy gondolták, hogy a felkent maradékot, vagyis a hű és értelmes rabszolgát jelenti), hogy szervezze meg a gyülekezetet a szolgálatra, és jelölje ki az összes szolgát. Mindezek után a látható Vezető Testület hozzáfogott, hogy megtegye a szükséges kijelöléseket, és megszervezze a gyülekezeteket az egységes és hatékony tevékenységre. Mindössze néhány csoport vonakodott és távolodott el a szervezettől ennél a lépésnél.

 Kizárólag a Királyság-üzenet terjesztése iránti odaadás

A szervezetnek ahhoz, hogy továbbra is élvezze Jehova helyeslését, kizárólagosan annak a munkának a végzésére kell odaszenteltnek lennie, amelyet az ő Szava parancsol napjainkra. Ez a munka pedig Isten Királysága jó hírének a prédikálása (Máté 24:14). Előfordult azonban néhány eset, amelyben a szervezettel buzgón együtt munkálkodó egyének is megpróbálták a szervezetet olyan törekvések előmozdítására felhasználni, amelyek arra irányultak, hogy más tevékenységek felé tereljék társaikat. Próbát jelentett számukra, amikor feddésben részesültek, különösen ha úgy érezték, hogy indítékaik nemesek voltak.

Ez történt Finnországban 1915 folyamán, amikor néhány testvér kooperációs egyesületet alapított Ararat néven, és Az Őrtorony finn nyelvű kiadásának oldalait használta fel arra, hogy ehhez az üzleti egyesüléshez való csatlakozásra ösztönözze olvasóit. Aki ezt a tevékenységet kezdeményezte Finnországban, alázatosan reagált, amikor Russell testvér kimutatta, hogy ő és társai hagyták magukat „eltéríteni az Evangélium fontos munkájától”. A büszkeség azonban megakadályozott egy másik testvért — aki több mint egy évtizeden át tevékeny volt Jehova szolgálatában Norvégiában —, hogy elfogadja ugyanazt a tanácsot.

Az Egyesült Államokban az 1930-as évek folyamán, némiképp hasonló probléma merült fel. Számos gyülekezet adta ki a saját, havonként megjelenő, szolgálati utasításokat tartalmazó lapjait, amelyek emlékeztetőket tartalmaztak a Társulat kiadványából a Bulletinből, valamint tapasztalatokat, és a helyi időtervüket a szolgálati elrendezésekre. Ezek közül egy, amelyet a marylandi Baltimore-ban adtak ki, lelkesen támogatta a prédikálótevékenységet, de emellett bizonyos üzleti vállalkozások előmozdítására is felhasználták azt. Kezdetben Rutherford testvér hallgatólagos beleegyezését adta néhányhoz ezek közül. Ám amikor kiderült, mi minden fejlődhet ki az ilyen vállalkozásokban való érdekeltségből, Az Őrtorony kijelentette, hogy a Társulat nem helyesli azokat. Ez komoly személyes próbát jelentett Anton Koerber számára, mivel ezek által az eszközök által a testvéreknek szándékozott anyagi támogatást nyújtani. Idővel azonban ismét képességeinek a legjavát használta fel a Jehova Tanúi által végzett prédikálómunka előrelendítéséhez.

Rokon jellegű probléma ütötte fel fejét Ausztráliában 1938-tól kezdődően, majd a Társulat betiltása alatt fokozódott (1941 januárjától 1943 júniusáig).  Az abban az időben jogosnak tűnő szükségletek biztosítása végett, a Társulat fiókhivatala közvetlenül belefolyt különféle kereskedelmi tevékenységekbe. Ezzel nagy hibát követtek el. Voltak fűrészmalmaik, több mint húsz „Királyság farmjuk”, egy tervező társaságuk, sütödéjük és más vállalkozásaik. Két bérmunkát vállaló nyomdájuk fedezte a Társulat kiadványainak folyamatos előállítását a betiltás alatt. Némely üzleti tevékenységük azonban keresztényi semlegességük megszegésére késztette őket, olyan munkára, amely az anyagi eszközök előteremtésének, és a betiltás alatt az úttörők támogatásának ürügyén folyt. Egyesek lelkiismeretét azonban ez mélyen felkavarta. Noha a többség a szervezettel maradt, a Királyság-hirdetés munkája általánosan megrekedt. Mi tartóztatta fel Jehova áldását?

Amikor a munka betiltását 1943 júniusában feloldották, a testvérek a fiókhivatalban felfogták, hogy ezeken a vállalkozásokon túl kell adni, hogy a mindennél fontosabb Királyság prédikálására összpontosítsanak. Három éven belül véghezvitték ezt, a Bétel-családot pedig normális méretűre csökkentették. Még mindig szükség volt azonban a rossz légkör megszüntetésére, s a szervezet iránti teljes bizalom helyreállítására.

Nathan H. Knorr, a Társulat elnöke, valamint titkára, M. G. Henschel kifejezetten azért látogatott Ausztráliába 1947-ben, hogy foglalkozzon a helyzettel. Erről az ügyről tudósítva Az Őrtorony 1947. június 1-jei [ang.] száma ezt mondta az ott folytatott korábbi kereskedelmi tevékenységgel kapcsolatban: „Nem a mindennapi világi munkáról volt itt szó, amellyel az atyafiak azért foglalatoskodtak, hogy előteremtsék a kenyerüket, hanem arról a tényről, hogy a Társulat fiókhivatala különféle üzemeket szerzett, és az ország minden részéről hírnököket hívott be, különösképp úttörőket, hogy ezekben az üzemekben dolgozzanak, az evangélium prédikálása helyett.” Ez egészen a háborús törekvésekben való közvetett részvételig vezetett. Knorr testvér a kongresszusokon minden egyes tartományi fővárosban nyíltan szólt a testvérekhez a helyzetről. Minden egyes kongresszuson egy határozatot fogadtak el, amelyben az ausztráliai testvérek elismerték vétküket, könyörületességet és megbocsátást kértek Jehovától, Jézus Krisztus által. Így tehát éberségre volt szükség, s szembe kellett nézni a próbákkal, hogy a szervezet továbbra is az Isten Királyságáról szóló üzenet terjesztésének legyen kizárólagosan odaszentelt.

Ahogy Jehova Tanúi visszatekintenek modernkori történelmükre, bizonyítékát látják annak, hogy Jehova a mai napig valóban megtisztítja az ő népét (Mal 3:1–3). Fokozatosan kiiktatták a helytelen beállítottságokat, hitnézeteket és gyakorlatokat. Bárki, aki az ezekhez való ragaszkodást választotta, velük együtt távozott. A megmaradottak nem olyan emberek, akik hajlandóak megalkudni a bibliai igazságok terén azért, hogy az emberi bölcselkedéshez idomuljanak. Ők nem embereknek követői, hanem Jehova Istennek odaadott szolgái. Örömmel reagálnak a szervezettől jövő irányításra, mivel félreérthetetlen bizonyítékát látják annak, hogy a szervezet Jehováé. Örvendeznek az igazság előrehaladó világosságának (Péld 4:18). Személy szerint nagy kiváltságnak tartják, hogy Jehova tevékeny Tanúi, Isten Királyságának hirdetői lehetnek.

[Lábjegyzetek]

[Oldalidézet a 619. oldalon]

A kipróbálás és megrostálás nem okozott meglepetést

[Oldalidézet a 621. oldalon]

„Nem engedik eltéríteni magukat az Úr Szavától”

[Oldalidézet a 623. oldalon]

„Nem akarunk hódolatot, sem tiszteletet saját magunknak vagy írásainknak”

[Oldalidézet a 624. oldalon]

„A dolgok irányítása továbbra is Isten kezében van”

[Oldalidézet a 626. oldalon]

A „hű és bölcs szolga” nem tűnt le a színtérről, amikor Russell testvér meghalt

[Oldalidézet a 627. oldalon]

Rosszindulatú próbálkozás arra, hogy megmérgezzék mások elméjét

[Oldalidézet a 628. oldalon]

Néhányan megengedték, hogy a büszkeség aláássa hitüket

[Oldalidézet a 629. oldalon]

„Tartsátok szemmel azokat, akik . . . széthúzást . . . okoznak. Kerüljétek őket”

[Oldalidézet a 630. oldalon]

Néhányan hamisan vádaskodtak, azt állítva, hogy „Az Őrtorony” elvetette a váltságot

[Oldalidézet a 635. oldalon]

„Mi csupán feltételes következtetést vontunk le, és nyilvánvalóan tévedtünk”

[Oldalidézet a 636. oldalon]

Azok, akik valóban szerették Jehovát, hálásak voltak a szolgálati kiváltságokért, amelyek megnyílottak előttük

[Oldalidézet a 638. oldalon]

„Igazolni tudja-e tétlenségét ebben az időben bárki is, aki valóban az Úrnak szentelt?”

[Oldalidézet a 641. oldalon]

Fokozatosan kiiktatták a helytelen beállítottságokat, hitnézeteket és gyakorlatokat

[Kiemelt rész/kép a 622. oldalon]

W. E. Van Amburgh

W. E. Van Amburgh 1916-ban kijelentette: „Ez a nagy, világméretű munka nem egyetlen személy munkája . . . Ez Isten munkája.” Noha látott másokat elfordulni, szilárd maradt ebben a meggyőződésben, egészen 1947-ben, 83 esztendős korában bekövetkezett haláláig.

[Kiemelt rész/kép a 633. oldalon]

Jules Feller

Jules Feller, amikor fiatalember volt, komoly hitpróbáknak volt szemtanúja. Svájcban némelyik gyülekezet korábbi méretének felére vagy még kisebbre apadt. Később azonban ő a következőt írta: „Azok, akik Jehovába vetették bizalmukat, állhatatosak maradtak, és folytatták prédikálótevékenységüket.” Feller testvér elhatározta, hogy szintén ezt teszi, és ennek eredményeként 68 év Bétel-szolgálatnak örvendett 1992-ig.

 [Kiemelt rész/kép a 634. oldalon]

C. J. Woodworth

C. J. Woodworth a következőket írta valakinek, aki elhagyta Jehova szolgálatát, mivel 1914-ben Jézus Krisztus felkent követői nem vitettek az égbe:

„Húsz évvel ezelőtt te meg én hittünk a csecsemőkeresztelésben, a papság isteni jogában arra, hogy elvégezze ezt a keresztelést; abban, hogy ez a keresztség szükséges az örök gyötrődéstől való megmeneküléshez; abban, hogy Isten szeretet, hogy Isten lények milliárdjait teremtette és teremti továbbra is saját hasonlatosságára, kik az örökkévalóság megszámlálhatatlan korszakait fogják a lángoló kén fojtó füstjében tölteni, hasztalan könyörögve egyetlen csepp vízért, hogy kínjaikat enyhítsék . . .

Hittünk abban, hogy egy ember miután meghalt, életben marad; hittük, hogy Jézus Krisztus sohasem halt meg, ő nem halhat meg; hogy sohasem fizettek váltságot, és soha nem is fognak; hogy Jehova Isten és Krisztus Jézus, a Fia egy és ugyanazon személy; hogy Krisztus önmagának Atyja volt; hogy Jézus önmagának Fia volt; hogy a Szent Szellem személy; hogy egy meg egy meg egy, egyenlő eggyel; hogy amikor Jézus a kereszten függött, és azt mondta: »Én Istenem, én Istenem! miért hagyál el engemet?« csupán önmagához beszélt . . ., hogy a jelenlegi királyságok Krisztus Királyságának a részét képezik; hogy az Ördög valahol messze, egy ismeretlen Pokolban van, s nem e föld királyságai felett gyakorol uralmat . . .

Dicsőítem az Istent azért a napért, amely a Jelen Igazságot a küszöbömhöz hozta. Oly egészséges volt, oly felüdítő mind az elmének, mind a szívnek, hogy gyorsan otthagytam a múlt szemfényvesztését és porhintését, Isten pedig felhasznált a te megvakított szemed felnyitására is. Együtt örvendeztünk az Igazságban, tizenöt éven át egymás oldalán munkálkodtunk. Az Úr nagy megtiszteltetésben részesített téged, mint szócsövet. Soha nem ismertem mást, aki Babilon ostobaságait oly nevetségessé tudta volna tenni. Leveledben azt kérded: »Mi jön ezután?« Ó, most mindennek a sajnálása jön! Ezután az jön, hogy megengeded szívednek a megkeseredést az ellen, akinek szívből végzett munkája, és akinek felülről jövő áldása mindkettőnk szívébe hozta az Igazságot. Elmentél, és magaddal vittél többeket a juhok közül . . .

Alighanem nevetségesnek tetszem előtted, mivel 1914. október 1-jén nem mentem az égbe, te azonban nem tűnsz nevetségesnek előttem — ó, nem!

Most, amikor a föld legnagyobb nemzetei közül tíz halálos kínokban vonaglik, különösen alkalmatlannak tűnik nekem az idő annak az embernek, az egyetlennek a gúnyolására, aki negyven éven át tanította, hogy a pogányok ideje 1914-ben véget ér.”

Woodworth testvér hite nem rendült meg, amikor az 1914-es események nem váltották valóra a várakozást. Egyszerűen felismerte, hogy még több van hátra, amit meg kell tanulni. Isten szándékába vetett bizalma miatt 1918 és 1919 között kilenc hónapot töltött börtönben. Később az „Aranykorszak”, valamint a „Vigasz” folyóirat szerkesztőjeként szolgált. Szilárd maradt hitében, és lojális Jehova szervezetéhez, egészen 1951-ben, 81 esztendős korában bekövetkezett haláláig.

[Kiemelt rész/kép a 637. oldalon]

A. H. Macmillan

„Bölcsnek találtam türelmesen várni Jehovára az Írásokkal kapcsolatos dolgok megértésének tisztázásában, ahelyett hogy nyugtalanná váltam volna egy új gondolat miatt. Néha várakozásaink egy bizonyos időpontra vonatkozólag tovább mentek, mint amire az Írások feljogosítottak bennünket. Amikor azok a várakozások beteljesületlenek maradtak, az nem változtatott ­Isten szándékain.”

[Kép a 620. oldalon]

Az egyik nagy hitpróba Jézus áldozata bűneltörlő értékének elismerését érintette

[Képek a 625. oldalon]

Némelyek, akik csodálták Russellt, rájöttek, hogy reagálásuk Rutherford természetére napvilágra hozta, kinek szolgálnak valójában

[Képek a 639. oldalon]

Amikor nagyobb hangsúly került a szántóföldi szolgálatra, sokan elmaradtak; mások fokozott buzgalmat tanúsítottak

„Az Őrtorony”, 1928. április 1. [ang.]

„Az Őrtorony”, 1927. június 15. [ang.]

„Az Őrtorony”, 1922. augusztus 15. [ang.]

[Kép a 640. oldalon]

Amikor a teokratikus szervezet előtérbe került, azok, akik személyes előmenetelt kerestek, kirostálódtak