29. fejezet

’Gyűlöletesek minden nép előtt’

AZ UTOLSÓ este folyamán, amelyet halála előtt Jézus az apostolaival töltött, így emlékeztette őket: „Nem nagyobb a szolga az ő uránál. Ha engem üldöztek, titeket is üldöznek majd; ha az én beszédemet megtartották, a tiéteket is megtartják majd. De mindezt az én nevemért cselekszik veletek, mivelhogy nem ismerik azt, a ki küldött engem” (Ján 15:20, 21).

A türelmetlenségnek nem csupán elszigetelt eseteire gondolt itt Jézus. Alig három nappal korábban ezt mondta: „gyűlöletesek lesztek minden nép előtt az én nevemért” (Máté 24:9).

Jézus mégis azt tanácsolta a követőinek, hogy amikor üldözéssel találják magukat szembe, ne folyamodjanak gyilkos fegyverekhez (Máté 26:48–52). Nem szidalmazhatták az üldözőiket, sem bosszút nem kereshettek (Róma 12:14; 1Pét 2:21–23). Nem fordulhat talán elő, hogy egy napon még azok az üldözők is hívőkké lesznek? (Csel 2:36–42; 7:58—8:1; 9:1–22). Mindenfajta leszámolást Istenre kellett hagyniuk (Róma 12:17–19).

Jól ismert tény, hogy a római kormány kegyetlenül üldözte a korai keresztényeket. Ám az is figyelemre méltó, hogy Jézus Krisztus elsődleges üldözői a vallásvezetők voltak, valamint hogy Pontius Pilátus római kormányzó az ő követelésükre végeztette ki Jézust (Luk 23:13–25). Jézus halála után ismét a vallásvezetők alkották a Jézust követők üldözőinek élcsapatát (Csel 4:1–22; 5:17–32; 9:1, 2). Vajon nem ez volt a jellemző a közelmúltban is?

A papság nyilvános vitát követel

Amint C. T. Russell írásainak példányszáma számos nyelven gyorsan több tízmillióra emelkedett, a katolikus és protestáns papság nem egykönnyen hagyhatta figyelmen kívül, amit Russell mondott. Bosszankodva amiatt, hogy tanításaikat mint Írás-ellenest leleplezték, és mert a tagok elvesztése zavarta őket, sok lelkész arra használta fel szószékét, hogy elítélje Russell írásait. Arra utasították nyájukat, hogy ne fogadják el a Bibliakutatók által terjesztett irodalmat. Sokan közülük megpróbálták rávenni a köztisztviselőket, hogy állítsák le ezt a munkát. Az Egyesült Államokban egyes helyeken — köztük a floridai Tampában, az illinoisi Rock Islandben, az észak-carolinai Winston-Salemben, valamint a pennsylvaniai Scrantonban — ők irányították a Russell által írt könyvek nyilvános égetését.

A papságból némelyek szükségét érezték annak, hogy tönkretegyék Russell befolyását, azáltal hogy nyilvános vitában leleplezik őt. A főhivatalhoz közel,  ahol Russell tevékenykedett, volt az alleghenyi (Pennsylvania) North Avenue-i metodista episzkopális templom, melynek pásztorát, dr. E. L. Eatont egy csoport lelkész a szónokának választotta. Eaton 1903-ban nyilvános vitát indítványozott, Russell testvér pedig elfogadta a kihívást.

A következő hat vitapontot irányozták elő: Russell testvér állította, dr. Eaton ellenben tagadta, hogy a halottak lelke öntudatlan; Krisztus „második eljövetele” megelőzi a millenniumot, és mind a „második eljövetel”, mind pedig a millennium célja, hogy áldást hozzon a föld összes családja számára; valamint, hogy csupán az „evangéliumi kor” szentjei részesülnek az első feltámadásban, hatalmas tömegeknek azonban a rá következő feltámadás nyújt majd alkalmat a megmentésre. Dr. Eaton állította, Russell testvér ellenben tagadta, hogy halála után nem lesz próbaidő senki számára sem; mindazok, akik megmentésben részesülnek, az égbe fognak kerülni; valamint a megátalkodottan gonosz személyek örökké tartó szenvedés alá vettetnek. Ezekről a vitapontokról hat részből álló vitasorozatot tartottak, minden vitát pedig telt ház előtt folytattak, az Alleghenyben lévő Carnegie Hallban, 1903-ban.

Mi állt e vitára szóló kihívás mögött? Történelmi távlatból szemlélve e kérdést, Albert Vandenberg a későbbiekben így írt: „A vitákat egy másik protestáns felekezet lelkésze vezette le, elnöklőként ténykedve mindegyik eszmecserén. Emellett a közeli templomokból érkezett lelkészek ültek a szónoki emelvényen Eaton tiszteletessel, állítólag amiatt, hogy írott szöveggel és erkölcsileg támogatást nyújtsanak neki . . . Az, hogy protestáns lelkészek képesek voltak még szövetségre is lépni — jóllehet nem hivatalos szövetségre — azt jelezte, hogy féltek Russell képességétől, amely felekezetük tagjai közül áttéríthet egyeseket” („Charles Taze Russell: Pittsburghi próféta, 1879—1909”, megjelent a The Western Pennsylvania Historical Magazine 1986. januári számában, a 14. oldalon).

Az ehhez hasonló viták viszonylag ritkán fordultak elő. Nem hozták meg azokat az eredményeket, amelyeket a lelkészek szövetsége óhajtott. Néhányan dr. Eaton saját gyülekezetéből is, annak hatására, amit a vitasorozat során hallottak 1903-ban, elhagyták az egyházát, és a Bibliakutatókhoz való csatlakozást választották. Még egy jelen lévő lelkész is elismerte, hogy Russell „a pokolra irányította a fecskendőt, és eloltotta a tüzet”. Mindamellett maga Russell testvér úgy érezte, hogy jobban lehetne szolgálni az igazság ügyét más tevékenységekre fordított idő és erőfeszítés által, mintsem a vitákkal.

A papság nem adta fel a támadást. Amikor Russell testvér az írországi Dublinban, majd az Angliában lévő yorkshire-i Otleyban beszélt, a papságnak beépített emberei voltak a hallgatóság között, akik ellenvetéseket és hamis vádakat kiáltoztak Russell személye ellen. Russell testvér ügyesen kezelte ezeket a helyzeteket, mindig a Bibliára támaszkodott tekintélyként a válaszaiban.

Protestáns lelkészek, felekezetre való tekintet nélkül az Evangélikus Szövetségként ismert szerveződésbe tömörültek. Képviselőik számos országban Russell ellen, és azok ellen bujtogattak, akik irodalmát terjesztették. Texasban  (USA) például a Bibliakutatók úgy találták, hogy minden prédikátor, még a legkisebb városban vagy vidéki körzetben is a Russell ellen emelt hamis vádaknak ugyanazzal a készletével volt felszerelkezve, valamint a russelli tanításoknak ugyanolyan mértékű eltorzított változataival.

Ezek a támadások azonban néha olyan eredményeket szültek, amelyekre a papság nem számított. A kanadai New Brunswickban történt, hogy amikor egy prédikátor a szószékéről becsmérlő beszédet mondott Russellről, ott volt egy férfi a hallgatóságban, aki már személyesen olvasott Russell testvér által írt irodalmat. Visszataszítónak találta, amikor a prédikátor előre megfontolt hazugságokhoz folyamodott. A beszéd kellős közepén a férfi felállt, kézen fogta feleségét, és odaszólt a kórusban éneklő hét leányának: „Gyerünk lányok, hazamegyünk!” Mind a kilencen kisétáltak, a lelkész pedig csak nézte, amint eltávozott az az ember, aki hozzájárult a templom felépítéséhez, és a gyülekezet pénzügyi támasza volt. A gyülekezet hamarosan széthullott, a prédikátor pedig elment.

Gúnyolódáshoz és rágalmazáshoz folyamodnak

Arra irányuló elkeseredett erőfeszítéseiben, hogy lerombolja C. T. Russell és társai befolyását, a papság lekicsinyelte azt az állítást, miszerint Russell keresztény szolga. A zsidó vallásvezetők az első században hasonló okokból Péter és János apostollal „írástudatlan és közönséges emberekként” bántak (Csel 4:13).

 Russell testvér a kereszténység egyetlen teológiai iskoláját sem végezte el. Ám bátran kijelentette: „Kihívást intézünk . . . [a papokhoz], hogy bizonyítsák be, volt-e valaha is isteni eredetű felszentelésük, avagy gondoltak-e egyáltalán erre. Ők pusztán szektariánus felszentelésre vagy felhatalmazásra gondolnak, mindegyikük a saját szektája, avagy csoportja részéről . . . Bármelyik ember isteni eredetű felszentelése vagy felhatalmazása a prédikálásra az illető Szent Szellemben való részesítése által történik. Aki megkapta a Szent Szellemet, erőt és felhatalmazást kapott arra, hogy tanítson s prédikáljon Isten nevében. Aki nem kapta meg a Szent Szellemet, annak nincs isteni felhatalmazása vagy szentesítése a prédikálásához” (És 61:1, 2).

Azzal a céllal, hogy hírnevét kétessé tegyék, némelyek a papságból komoly hazugságokat prédikáltak és jelentettek meg személyéről. Az egyik, amihez rendszeresen fordultak — és még ma is fordulnak — Russell testvér házasságát érinti. Azt a benyomást akarták kelteni, hogy Russell erkölcstelen volt. Mik a tények?

Charles Taze Russell 1879-ben feleségül vette Maria Frances Ackleyt. Jó kapcsolatuk volt egymással 13 éven át. Majd a Mariának szóló hízelgés, valamint az, hogy mások az ő büszkeségére építettek, kezdte aláásni kapcsolatukat; ám amikor a hízelgők célja nyilvánvalóvá vált, úgy tűnt Maria visszanyeri egyensúlyát. Miután egy korábbi társ hazugságokat terjesztett Russell testvérről, ő még férje engedélyét is kérte ahhoz, hogy számos gyülekezetet meglátogasson a vádak megcáfolása céljából, mivel azt állították, hogy Russell testvér rosszul bánt vele. A szép fogadtatás azonban, amelyben azon az úton részesült 1894-ben, látszólag hozzájárult egy fokozatos változáshoz az önmagáról alkotott véleményében. Igyekezett erőteljesebb hangot biztosítani magának annak irányításában, ami Az Őrtoronyban jelenik meg. * Amikor ráeszmélt, hogy semmit sem közölnek le abból, amit írt, hacsak férje, a folyóirat szerkesztője egyet nem ért a tartalmával (az Írásokkal való egyezése alapján), igen felzaklatta magát. Russell testvér komoly erőfeszítéseket tett arra, hogy segítsen neki, ám 1897 novemberében Maria elhagyta őt. Russell testvér mindazonáltal biztosította számára a létfenntartási eszközöket és lakóhelyet, ahol élhet. Évekkel később, a bírósági eljárások után, amelyeket 1903-ban Maria kezdeményezett, 1908-ban nem a teljes válást ítélték meg neki, hanem elválást ágytól-asztaltól, valamint tartásdíjat.

Mivel nem sikerült rábírnia férjét arra, hogy beleegyezzen a követeléseibe, Maria, miután elhagyta őt, komoly erőfeszítéseket tett, hogy rossz hírnévbe hozza Russell testvért. 1903-ban kiadott egy traktátust, amely nem Írás szerinti igazságokkal, hanem Russell testvér elleni durva megtévesztésekkel volt tele. Különböző felekezetek lelkészeit próbálta megnyerni arra, hogy ott terjesszék ezeket a traktátusokat, ahol a Bibliakutatók különleges  összejöveteleket tartanak. Érdemül tudható be a lelkészeknek, hogy abban az időben nem sokan mutattak hajlandóságot arra, hogy ilyen módon használják fel őket. Attól kezdve más lelkészek azonban ettől eltérő szellemet nyilvánítottak ki.

Korábban Maria Russell szóban és írásban elítélte azokat, akik Russell testvért azzal a helytelen viselkedéssel vádolták, amelyet most ő állított. Bizonyos megalapozatlan állításokat felhasználva, amelyek a bírósági eljárás során hangzottak el 1906-ban (és amely állításokat a bíróság rendelkezése értelmében töröltek a jegyzőkönyvből), Russell testvér néhány vallásos ellenfele vádakat jelentetett meg róla, amelyeket arra terveltek ki, hogy erkölcstelen emberként tüntessék fel őt, és ezért alkalmatlannak arra, hogy Isten szolgája legyen. A bírósági jegyzőkönyvből azonban nyilvánvaló, hogy ezek a vádak hamisak. Saját ügyvédje megkérdezte Mrs. Russellt, hogy bűnösnek hiszi-e férjét házasságtörésben. Ő így válaszolt: „Nem.” Érdemes megjegyezni azt is, hogy amikor 1897-ben egy keresztény vénekből álló bizottság meghallgatta Mrs. Russell vádjait férje ellen, ő nem említette azokat a dolgokat, amelyeket később a bíróságon azért állított, hogy meggyőzze az esküdtszéket afelől, hogy kimondják a válást, noha ezek az állítólagos incidensek az előtt az összejövetel előtt történtek.

Kilenc évvel azután, hogy Mrs. Russell először vitte bíróság elé az ügyet, James Macfarlane bíró válaszlevelet írt egy férfinak, aki egy másolatot kért a bírósági jegyzőkönyvről avégett, hogy egyik társa leleplezhesse Russellt. A bíró őszintén elmondta neki, hogy amit akar, az idő és pénz pocsékolása lenne. Levelében kijelentette: „[Mrs. Russell] kérelmének alapja, valamint a végzésé, amelyet az esküdtszék döntése életbe léptetett »méltatlanság« volt, és nem házasságtörés. A tanúvallomás pedig, ahogyan én értem, nem azt bizonyítja, hogy Russell »házasságtörő életet élt egy harmadik féllel«. Tulajdonképpen nem volt házasságtörő harmadik fél.”

Maria Russell saját, megkésett méltánylása Russell testvér temetésekor történt, amely 1916-ban volt a pittsburghi Carnegie Hallban. Fátylat viselve, a padsorok között a koporsóig lépdelt, és egy csokor gyöngyvirágot helyezett el. Egy szalag volt a csokorra tűzve, amelyen ezek a szavak álltak: „Szeretett férjemnek”.

Nyilvánvaló, hogy a papság ugyanazt a fajta taktikát alkalmazta, amelyet első századi előképeik. Akkoriban le akarták rombolni Jézus hírnevét, azzal  vádolva őt, hogy bűnösökkel evett együtt, és hogy ő maga is bűnös és istenkáromló (Máté 9:11; Ján 9:16–24; 10:33–37). Ezek a vádak nem változtatták meg az igazságot Jézusról, ellenben leleplezték azokat, akik ilyesféle rágalmazáshoz folyamodtak — és leleplezik azokat is, akik hasonló taktikához folyamodnak ma — mint akiknek szellemi atyjuk az Ördög, mely név jelentése: „Rágalmazó” (Ján 8:44).

A háborús lázt használják ki céljaik eléréséhez

A nacionalista lázban, amely az első világháború folyamán végigsöpört a világon, egy új fegyverre leltek a Bibliakutatók ellen. A protestáns és római katolikus vallásvezetők a hazafiság arculata mögé rejtve kifejezésre tudták juttatni ellenségeskedésüket. Előnyt kovácsoltak a háborús hisztériából ahhoz, hogy lázítóknak bélyegezzék a Bibliakutatókat — ez ugyanaz a vád, amellyel Jézus Krisztust és Pál apostolt illették az első századi Jeruzsálem vallásvezetői (Luk 23:2, 4; Csel 24:1, 5). Természetesen ahhoz, hogy a papság ilyen vádakat emelhessen, neki magának a háborús erőfeszítések tevékeny támogatójának kellett lennie. Ez azonban úgy tetszett, többségüket nem zavarja, még ha ez azt jelentette is, hogy a fiatalembereket saját vallásuk másik országban élő tagjainak megölésére küldték.

Russell halála után, 1917 júliusában a Watch Tower Society megjelentette A beteljesült titok című könyvet, amely magyarázatot ad a Jelenésekhez, Ezékiel könyvéhez, valamint az Énekek Énekéhez. A könyv kertelés nélkül leleplezte a kereszténység papságának képmutatását. Viszonylag rövid idő alatt széles körben elterjesztették. 1917 decemberének végén és 1918 elején a Bibliakutatók az Egyesült Államokban és Kanadában 10 000 000 példányt terjesztettek el a tüzes üzenetet tartalmazó The Bible Students Monthlyból is (A Bibliakutatók havi traktátusa). Ennek a négyoldalas, folyóirat alakú traktátusnak a címe „The Fall of Babylon” (Babilon leomlása) volt, és a „Why Christendom Must Now Suffer—The Final Outcome” (Miért kell most szenvednie a kereszténységnek — a végső kimenetel) alcímet viselte. A katolikus és protestáns vallásszervezeteket együttesen a modernkori Babilonként azonosította, amelynek hamarosan le kell omolnia. Az elmondottak alátámasztásához A beteljesült titok című könyvből idézte a „Titokzatos Babilon” elleni isteni ítélet kifejezéséről szóló próféciákhoz fűzött magyarázatot. A hátlapon szemléletes gúnyrajz szerepelt, amely egy omladozó falat mutatott. A fal masszív kövei ilyesféle címeket viseltek, mint „A háromság tantétele (3×1=1)”, „Lélek halhatatlansága”, „Örök gyötrelem tana”, „Protestantizmus — hitvallások, papság stb.”, „Római katolicizmus — pápák, bíborosok stb., stb.”; és minden kő lefelé hullott.

A papság dühöngött az ilyen leleplezés miatt, éppúgy, miként a zsidó papság, amikor Jézus leleplezte a képmutatásukat (Máté 23:1–39; 26:3, 4). Kanadában a papság gyorsan reagált. 1918 januárjában több mint 600 kanadai lelkész írt alá egy kérelmet, felszólítva a kormányt, hogy tiltsa be az International Bible Students Association (Nemzetközi Bibliakutató Egyesület)  kiadványait. A Winnipeg Evening Tribune jelentése szerint, miután Charles G. Paterson, a Winnipegben lévő St. Stephen templom pásztora szószékéről elítélőleg nyilatkozott a The Bible Students Monthly kiadványról, amely a „Babilon leomlása” című cikket tartalmazta, Johnson igazságügy-miniszter érintkezésbe lépett vele, hogy beszerezzen egy példányt. Nem sokkal ezután, 1918. február 12-én a kanadai kormány rendelete pénz- és börtönbüntetéssel járó bűncselekménynek nyilvánította, ha valaki birtokában tartja akár A beteljesült titok című könyvet, akár a fent látható traktátust.

Ugyanabban a hónapban, február 24-én Rutherford testvér, a Watch Tower Society újonnan megválasztott elnöke, az Egyesült Államokban mondott beszédet Kaliforniában a Los Angeles-i Temple Auditoriumban. Témája megdöbbentő volt: „A világ véget ért — a most élő emberek közül milliók talán sohasem halnak meg”. Miközben bizonyítékokat tárt fel arra vonatkozóan, hogy az addig ismert világ valóban véget ért 1914-ben, rámutatott az éppen akkor dúló háborúra, valamint a vele járó éhínségre és a Jézus által megjövendölt jel részeként azonosította azt (Máté 24:3–8). Majd a papságra összpontosította a figyelmet, és ezt mondta:

„Az Írások értelmében mint osztály, a papok a leginkább elmarasztalhatóak a földön azért a nagy háborúért, amely most az emberiséget sújtja. Ezerötszáz éven át tanították az embereknek a sátáni tantételt, hogy a királyok isteni jogon uralkodnak. Összevegyítették a politikát és vallást, az egyházat és az államot; hűtleneknek bizonyultak ahhoz az Istentől kapott kiváltságukhoz, hogy hirdessék a messiási Királyság üzenetét. Arra adták fejüket, hogy megerősítsék az uralkodókat abban a hitben, hogy a király isteni jogon uralkodik, ebből fakadóan bármit tesz is, az helyes.” Megmutatva ennek eredményét, ezt mondta: „Európa nagyra törő királyai háborúra fegyverkeztek fel, mivel más népek területét kívánták megkaparintani; a papság pedig vállon veregette őket, ezt mondván: »Tegyék, ahogyan óhajtják, önök semmi rosszat  nem tehetnek; bármi, amit tesznek, az úgy helyes.« ” Ám nem csupán az európai papság tett így, és az amerikai prédikátorok ezt tudták.

Egy terjedelmes beszámolót közöltek erről a beszédről másnap a Los Angeles-i Morning Tribune című lapban. A papság annyira feldühödött, hogy a lelkészi társaság még azon a napon összejövetelt tartott, és elküldték az elnöküket a lap igazgatóihoz, hogy tudassák velük erőteljes nemtetszésüket. Ezt egy olyan időszak követte, amely alatt állandó zaklatás érte a Watch Tower Society hivatalait a kormány hírszerző irodája tagjainak részéről.

A nacionalista láz ezen időszaka alatt a lelkészek konferenciát tartottak az egyesült államokbeli Philadelphiában, amelyen elfogadtak egy határozatot, amely a kémkedési törvény felülvizsgálatát követelte, hogy ennek állítólagos megszegőit hadbíróság elé lehessen állítani, valamint halálbüntetést lehessen kiszabni rájuk. John Lord O’Briant, a háborús ügyekkel foglalkozó igazságügy-miniszter külön segédjét választották ki arra, hogy a szenátus elé terjessze az ügyet. Az Egyesült Államok elnöke nem járult hozzá, hogy ez a törvényjavaslat törvénnyé váljék. Ám James Franklin Bell, az Egyesült Államok hadseregének vezérőrnagya haragjának hevében elárulta J. F. Rutherfordnak és W. E. Van Amburghnak, ami a konferencián történt, és azt, hogy a Watch Tower Society igazgatótestületének tisztviselői ellen szándékozták felhasználni azt a törvényjavaslatot.

Az Egyesült Államok kormányának hivatali aktái kimutatják, hogy legalább 1918. február 21. óta John Lord O’Brian személyesen érdekelt volt az arra tett erőfeszítésekben, hogy pert indítsanak a Bibliakutatók ellen. Az április 24-i és május 4-i kongresszusi jegyzőkönyv olyan feljegyzéseket tartalmaz John Lord O’Brianről, amelyekben erőteljesen érvelt amellett, hogy ha a törvény engedélyezi annak kimondását, „ami igaz, jó szándékú, valamint  igazolható célra szolgál” — miként azt a kémkedési törvény úgynevezett France-módosítása megállapítja, és amit az Egyesült Államok szenátusa korábban hitelesített —, akkor nem tudja sikeresen beperelni a Bibliakutatókat.

A massachusettsi Worcesterben B. F. Wyland „tiszteletes” még tovább ment a háborús láz kihasználásában, azt bizonygatva, hogy a Bibliakutatók az ellenség propagandáját terjesztik. Közzétett egy cikket a Daily Telegram című újságban, amelyben kijelentette: „Az önöket mint polgárokat érintő hazafias kötelességek közé tartozik az International Bible Students Association elfojtása a brooklyni főhivatallal együtt. A vallás köntösében német propagandát terjesztenek Worcesterben, »A beteljesült titok« című könyvüket árusítva.” Kertelés nélkül megmondta a hatóságoknak, hogy a feladatuk letartóztatni a Bibliakutatókat, és megakadályozni őket a további összejöveteleik megtartásában.

1918 tavasza és nyara a Bibliakutatók széles körű üldözésének volt tanúja Észak-Amerikában és Európában is. A felbujtók között voltak baptista, metodista, episzkopális, lutheránus, római katolikus és más egyházak lelkészei. A hivatalnokok házkutatási parancs nélkül kobozták el a bibliai irodalmat, számos Bibliakutatót pedig börtönbe vetettek. Másokat a csőcselék űzött, megvert, megkorbácsolt, olvadt szurokkal leöntött, majd tollban meghempergetett, vagy eltörte a bordáját, betörte a fejét. Egyeseket tartósan megnyomorítottak. Keresztény férfiakat és nőket vádemelés vagy tárgyalás nélkül tartottak börtönben. Az ilyen gyalázatos bánásmód több mint száz konkrét esetéről számolt be az Aranykorszak 1920. szeptember 29-i [ang.] száma.

A vád — kémkedés

A dolgok 1918. május 7-én érkeztek tetőpontjukra, amikor az Egyesült Államokban államközi parancsot adtak ki J. F. Rutherford, a Watch Tower Bible and Tract Society elnöke és legközelebbi társai letartóztatására.

Előző nap a New York-i Brooklynban két vádiratot nyújtottak be Rutherford testvér és társai ellen. Ha az egyik per nem hozza meg az óhajtott eredményeket, a második vádiratnak lehet érvényt szerezni. Az első vádirat, amely több személy ellen hozott fel vádakat, négy vádpontot tartalmazott: két vádpont az 1917. június 15-ei kémkedési törvény megszegésére szőtt összeesküvéssel vádolta őket; két vádpont meg azzal vádolta őket, hogy megpróbálták keresztülvinni törvénytelen terveiket, illetve valójában meg is tették. Azt állították, hogy összeesküvést szőttek engedetlenség és kötelesség megtagadás előidézésére az Egyesült Államok fegyveres erőinél, valamint hogy összeesküdtek a férfiak ilyen szolgálatra való toborzásának és sorozásának meggátolására, miközben a nemzet háborúban állt, és hogy megkísérelték vagy ténylegesen meg is tették mindkét dolgot. A vádirat külön hangsúlyozta A beteljesült titok című könyv kiadását és terjesztését. A második vádirat egy csekk Európába küldését (amelyet a Németországban folyó bibliaoktatási programban szándékoztak felhasználni) az Egyesült Államok érdekeivel ellentétesnek értelmezett. Amikor a vádlottakat a bíróság elé állították, az első, négy vádpontot tartalmazó vádirattal foglalkoztak.

 C. J. Woodworth és J. F. Rutherford ellen abban az időben a pennsylvaniai Scrantonban egy másik vádirat is folyamatban volt a kémkedési törvény kapcsán. Ám John Lord O’Brian egy 1918. május 20-i keltezésű levele szerint, az igazságügyi minisztérium tagjai attól tartottak, hogy Witmer, az USA egyik járásbírója, aki előtt az ügyet tárgyalnák, nem egyezne bele abba, hogy a kémkedési törvényt használják fel olyan emberek tevékenységének elfojtására, akik őszinte vallásos meggyőződésükből kifolyólag mondtak bizonyos dolgokat, amit mások esetleg háborúellenes propagandának értelmezhetnek. Így az igazságügyi minisztérium függőben hagyta a scrantoni ügyet a brooklyni kimenetelétől függően. A kormány azonkívül úgy intézkedett, hogy a vermonti Harland B. Howe bíró —, akiről John Lord O’Brian tudta, hogy az ilyen dolgokat illetően nézőpontja megegyezett az övével — üljön bíróként a perben, New York keleti járásbíróságán. A pert június 5-én tárgyalták, vádlókként Isaac R. Oelanddel és a római katolikus Charles J. Buchnerrel. A tárgyalás folyamán, miként azt Rutherford testvér észrevette, katolikus papok gyakran tanácskoztak Buchnerrel és Oelanddel.

Amint a per előrehaladt, kimutatták, hogy a Társulat tisztviselőinek és a könyv szerkesztőinek nem állt szándékukban beleavatkozni az ország háborús törekvéseibe. A tárgyalás folyamán bizonyítékok kerültek elő, amelyek megmutatták, hogy a tervek a könyv megírására vonatkozóan — sőt a legtöbb kézirat megírása is — már elkészültek azelőtt, mielőtt az Egyesült Államok hadat üzent (1917. április 6-án), valamint hogy az eredeti szerződést a kiadásra már aláírták azelőtt, mielőtt az Egyesült Államok kiadta azt a törvényt (június 15-én), amelyet ők állítólag megszegtek.

A vádlók rávilágítottak a könyv olyan kiegészítéseire, amelyeket 1917 áprilisa és júniusa között végeztek a könyv átdolgozása és átolvasása során. Ezek közé tartozott egy idézet John Haynes Holmes lelkésztől, aki nyomatékosan kijelentette, hogy a háború a keresztényiség áthágása. Miként az egyik védőügyvéd megemlítette, ennek a lelkésznek A Statement to My People on the Eve of War (Kijelentés híveimnek a háború küszöbén) cím alatt kiadott megjegyzései a tárgyalás idején még mindig forgalomban voltak az Egyesült Államokban. Sem a lelkész, sem a kiadó nem állt bíróság előtt érte. De a Bibliakutatókat, akik utaltak a beszédére, felelősnek tartották a benne kifejezett gondolatokért.

A könyv nem mondta a világ embereinek, hogy nem áll jogukban háborúzni. Ám  egy próféciához fűzött magyarázatában szemelvényeket idézett Az Őrtorony 1915-ös számaiból, hogy rámutasson a lelkészek következetlenségére, akik Krisztus szolgáinak állították magukat, de a háborúban álló nemzetek toborzó ügynökeiként tevékenykedtek.

Amikor megtudták, hogy a kormány kifogásolta a könyvet, Rutherford testvér azonnal táviratozott a nyomdának, hogy állítsák le a gyártását, ugyanakkor a Társulat egy képviselőjét elküldték az USA hadseregének hírszerző részlegéhez, hogy tudakolja meg, mi volt a kifogásuk. Amikor megtudták, hogy az akkor dúló háború végett a könyv 247—253. oldalát kifogásolhatónak minősítették, a Társulat intézkedett, hogy azokat az oldalakat az összes példányból vágják ki, mielőtt a könyv a nyilvánosságnál felkínálásra kerülne. Amikor pedig a kormány értesítette a járási államügyészeket, hogy a könyv további terjesztése a kémkedési törvény megszegését jelentené (noha a kormány nem volt hajlandó kifejteni véleményét a Társulatnak a könyvnek erről a módosított formájáról), a Társulat intézkedett arról, hogy felfüggesztésre kerüljön a könyv mindenféle nyilvános terjesztése.

Miért kaptak oly súlyos büntetést?

Mindezek ellenére 1918. június 20-án az esküdtszék ítéletet hirdetett, és mindegyik vádlottat bűnösnek találta a vádirat minden vádpontjában. Másnap hetüket * egyénenként négyszer húsz évre ítélték, amelyet egyidejűleg kell letölteniük. Július 10-én a nyolcadik * vádlottat ítélték el egyidejűleg letöltendő négyszer tízéves időszakra. Mennyire voltak súlyosak ezek az ítéletek? Woodrow Wilson, az Egyesült Államok elnöke 1919. március 12-én az igazságügy-miniszternek tett megjegyzésében elismerte, hogy „a bebörtönzési időszakok nyilvánvalóan túlzottak”. Ténylegesen a férfi, aki Szarajevóban leadta a lövéseket, amelyek megölték az Osztrák—Magyar Monarchia trónörökösét — ez az eset pedig elindította azokat az eseményeket, melyek az első világháborúba taszították a nemzeteket — nem kapott súlyosabb ítéletet. Húsz év börtönbüntetésre ítélték — nem négyszer húsz évre, mint a Bibliakutatókat!

Milyen indíték állt amögött, hogy ilyen súlyos börtönbüntetést szabtak ki a Bibliakutatókra? Harland B. Howe bíró kijelentette: „A bíróság véleménye szerint az a vallásos propaganda, amelyet ezek a vádlottak buzgón hirdettek és terjesztettek az egész nemzet között, valamint a szövetségeseink között, nagyobb veszélyt jelent, mint a német hadsereg egy hadosztálya . . . Egy olyan személy, aki vallást prédikál, rendszerint nagy befolyással bír, ha pedig őszinte, még jóval hatékonyabb. Ez inkább súlyosbítja, mintsem enyhíti a kárt, amelyet okoztak. Ezért, mint az egyetlen okos dolog, amit tenni lehet az ilyen személyekkel — következtetett a bíróság — az, hogy az ítéletnek súlyosnak kell lennie.” Azt is érdemes megjegyezni azonban, hogy mielőtt meghozták az ítéletet,  Howe bíró azt mondta, hogy a vádlottak ügyvédei által tett kijelentések nem csupán a kormánytisztviselőket érintették súlyosan és ébresztettek velük szemben kételyeket, hanem „országszerte minden lelkésszel szemben is”.

A döntést azonnal megfellebbezték. Howe bíró mégis önkényesen visszautasította az óvadék lehetőségét a fellebbezés tárgyalásáig. * Majd mielőtt a harmadik, és egyben utolsó óvadéki kérelmet tárgyalták volna, az első hét testvért július 4-én sürgősen a georgiai Atlantában lévő szövetségi fegyházba szállították. A későbbiekben kimutatták, hogy 130 eljárásbeli hiba történt ebben a mély előítélettel kezelt perben. Hónapok munkájába került a fellebbezési tárgyaláshoz szükséges papírok előkészítése. Időközben a háború véget ért. A börtönben lévő nyolc testvér 1919. február 19-én kegyelmi kérvényt küldött Woodrow Wilsonhoz, az Egyesült Államok elnökéhez. Számos polgár pedig az újonnan kijelölt igazságügy-miniszterhez további leveleket küldött, amelyek a testvérek szabadon bocsátását sürgették. Majd 1919. március 1-jén az igazságügy-miniszter kérdésére adott válaszában Howe bíró az ítéletek „azonnali  átváltoztatását” javasolta. Míg ez csökkentette volna az ítéleteket, meg lett volna az a hatása is, hogy megerősíti a vádlottak bűnösségét. Mielőtt ezt végrehajthatták volna, a testvérek ügyvédei kikézbesíttettek egy bírósági végzést a szövetségi főügyésznek, amely a pert a fellebbviteli bíróság elé vitte.

Kilenc hónappal Rutherford és társainak elítélése után — és a háború elmúltával —, 1919. március 21-én a fellebbviteli bíróság óvadék lehetőségét rendelte el mind a nyolc vádlottra, majd március 26-án Brooklynban szabadon bocsátották őket, fejenként 10 000 dollár óvadék ellenében. Az Egyesült Államok New Yorkban lévő fellebbviteli bírósága 1919. május 14-én elrendelte: „Ebben a perben a vádlottakat nem részesítették abban a józan és részrehajlás nélküli tárgyalásban, amelyre jogosultak, és ebből az okból kifolyólag az ítéletet visszavonjuk.” A perre új tárgyalást tűztek ki. Miután a vádlottak öt alkalommal jelentek meg beidézésre a bíróság előtt, 1920. május 5-én az államügyész a brooklyni nyílt tárgyaláson bejelentette a bűnvádi eljárás visszavonását. * Miért? Amint azt az USA országos levéltárában megőrzött levelek nyilvánvalóvá tették, az igazságügyi minisztérium attól tartott, ha az ügyet elfogulatlan esküdtszék elé tárják, és mivel a háborús hisztéria már megszűnt, elveszítenék a pert. L. W. Ross, szövetségi főügyész, az igazságügy-miniszterhez írt levelében ezt állapította meg: „Úgy hiszem jobb lenne a nyilvánossággal való kapcsolatunk szempontjából, ha saját kezdeményezésünkből” kijelentenénk, hogy a pert nem terjesztjük fel tovább.

Ugyanazon a napon, 1920. május 5-én a második változatú vádiratot, amelyet 1918 májusában nyújtottak be J. F. Rutherford és négy társa ellen, szintén elejtették.

Ki szította ezt valójában?

Mindezt valóban a papság szította volna? John Lord O’Brian tagadta. Ám a tények jól ismertek voltak az akkori emberek előtt. 1919. március 22-én az Appeal to Reason című újság, amelyet a kansasi Girardban adtak ki, így tiltakozott: „Russell pásztor követőit az »ortodox« papság rosszakaratától üldöztetve, óvadék lehetősége nélkül elítélték és bebörtönözték, noha minden lehetséges erőfeszítést megtettek, hogy alkalmazkodjanak a kémkedési törvény kitételeihez . . . Kijelentjük, hogy tekintet nélkül arra, hogy a kémkedési törvény jogilag alkotmányos vagy erkölcsi szempontból igazolható volt-e, avagy sem, Russell pásztor eme követőit ártatlanul ítélték el a kémkedési törvény kitételei alapján. A bizonyítékok nyitott elmével történő  tanulmányozása hamar meggyőz bárkit arról, hogy ezeknek az embereknek nem állt szándékukban megszegni a törvényt, és meg sem szegték azt.”

Évekkel később dr. Ray Abrams, a Preachers Present Arms című könyvében megjegyezte: „Figyelemre méltó, hogy oly sok egyházi személy vállalt agresszív szerepet a russellistáktól [aminek a Bibliakutatókat becsmérlőleg titulálták] való megszabadulásra tett kísérletekben. A hosszú életű vallási veszekedések és gyűlölködések, amelyeket békeidőben a bíróságok nem méltattak figyelemre, most bejutottak a tárgyalóterembe a háborús hisztéria igézetében.” Még ezt is hozzáfűzi: „Az egész ügy elemzése ahhoz a végkövetkeztetéshez vezet, hogy eredetileg az egyházak és a papok voltak annak a mozgalomnak a hátterében, amelynek célja a russellisták felszámolása volt” (183—185. oldal).

A háború befejeződése azonban nem vetett véget a Bibliakutatók üldözésének. Ez pusztán az üldözés új korszakát nyitotta meg.

A papság nyomást gyakorol a rendőrségre

A háború elmúltával a papság más ügyeket kavart fel, hogy ha egyáltalán lehetséges, leállítsa a Bibliakutatók tevékenységét. A katolikus Bajorországban s Németország más részein az 1920-as években számos letartóztatás történt uszítás alapján a házalással kapcsolatos törvényekre hivatkozva. Ám, amikor a perek a fellebbezési bíróságok elé kerültek, a bírák rendszerint a Bibliakutatók pártját fogták. Végül, miután a bíróságokat az ilyen perek ezrei árasztották el, a belügyminisztérium 1930-ban kibocsátott egy körlevelet minden rendőrtiszt számára, amelyben utasította őket, hogy hagyjanak fel a jogi eljárások kezdeményezésével a Bibliakutatók ellen, a házalással kapcsolatos törvények alapján. Ilyenformán egy rövid időre az ebből a forrásból fakadó nyomás alábbhagyott, Jehova Tanúi pedig rendkívüli méretekben folytatták tovább tevékenységüket a német szántóföldön.

A papság azok alatt az évek alatt Romániában is erőteljes befolyást gyakorolt. Sikerült elérniük, hogy olyan rendeleteket adjanak ki, amelyek betiltották Jehova Tanúinak irodalmát és tevékenységét. A papok azonban attól tartottak, hogy az emberek talán még mindig olvassák az irodalmat, ami már a birtokukba került, ennek eredményeként pedig tudomást szereznek az egyház Írás-ellenes tanításairól és csalárd állításairól. Ennek megelőzésére maguk a papok kísérték házról házra a csendőröket, és olyan irodalom után kutattak, amelyet Jehova Tanúi terjesztettek el. Még a gyanútlan kisgyermekeket is kikérdezték, elfogadtak-e szüleik ilyen irodalmat. Amikor egyet is találtak, az embereket veréssel és börtönnel fenyegették, ha elfogadnak még belőle. Bizonyos falvakban a pap egyben a polgármester s békebíró is volt, és igen kevés igazság jutott bárkinek is, aki nem azt tette, amit a pap mondott.

Nem szerzett jobb hírnevet néhány amerikai hivatalnok sem abban, ahogy a papság akaratát cselekedte ebben a időszakban. 1936-ban a katolikus O’Hara püspöknek a georgiai La Grangéban tett látogatását követően például a polgármester és a városi ügyész számos Jehova Tanúját tartóztatott le.  Bebörtönzésük alatt trágyahalom mellé terített, tehénvizelettel összemocskolt matracokon kellett aludniuk, férges élelemmel táplálták őket, és kényszerítették, hogy útépítő csoportokban dolgozzanak.

A katolikus papság Lengyelországban is felhasznált minden eszközt, amit csak ki tudott mesterkedni, hogy akadályt gördítsen Jehova Tanúinak munkája elé. Erőszakra ingerelték az embereket, Jehova Tanúinak irodalmát nyilvánosan égették, kommunistáknak kiáltották ki, s bíróság elé idézték őket azon vád alapján, hogy irodalmuk „szentségtörő”. Nem minden hivatalnok volt azonban hajlandó utasításaik szerint eljárni. Posen (Poznań) fellebbviteli bíróságának államügyésze például visszautasította Jehova egyik Tanújának bíróság elé állítását, aki ellen a papság azt a vádat emelte, hogy úgy utalt a katolikus papságra, mint ami „Sátán szervezete”. Maga az államügyész mutatott rá, hogy az erkölcstelen szellem, amely VI. Sándor (i. sz. 1492—1503) pápai udvarából szétterjedt az egész kereszténység között, valóban egy sátáni szervezet szelleme volt. Amikor pedig a papság Jehova egyik Tanúját Őrtorony-irodalom terjesztése miatt istenkáromlással vádolta, Thorn (Toruń) fellebbviteli bíróságának államügyésze felmentést követelve így szólt: „Jehova Tanúi ugyanarra az álláspontra helyezkednek, mint az első keresztények. Habár hamis színben tüntetik fel s üldözik őket, a legmagasztosabb eszményekért állnak ki ebben a korrupt és hanyatló világrendszerben.”

A kanadai kormány levéltárából kiderül, hogy a québeci Villeneuve katolikus bíboros palotájából származó, Ernest Lapointe igazságügy-miniszternek szóló levélben levő kérés teljesítése volt az, amely miatt 1940-ben Jehova Tanúit betiltották Kanadában. Más kormányhivatalnokok ezután az eljárás okainak átfogó magyarázatát kérték, Lapointe válaszait azonban a kanadai parlament számos tagja egyáltalán nem találta kielégítőnek.

A földteke másik oldalán a papság hasonló módon ármánykodott. Az ausztrál kormány levéltárában található egy levél Sydney római katolikus érsekétől W. M. Hughes legfőbb államügyészhez címezve, amely Jehova Tanúi törvénytelenné nyilvánítását sürgeti. A levelet 1940. augusztus 20-án írták,  csupán öt hónappal azelőtt, hogy elrendelték a betiltást. Miután áttekintette a betiltás állítólagos alapját, Williams, az Ausztrál Legfelsőbb Bíróság bírája később azt mondta, hogy „ennek hatása a keresztény vallás alapelvei és tantételei mellett való kiállást törvénytelenné tette, valamint törvénytelen összejövetellé nyilvánított minden egyházi istentiszteletet, amelyet a Krisztus megszületésében hívők tartanak”. 1943. június 14-én a bíróság úgy döntött, hogy a betiltás nem volt összhangban az ausztrál törvénnyel.

Egy katolikus lap Svájcban azt követelte, hogy a hatóság foglalja le a Tanúk irodalmát, amelyet az egyház sértőnek talált. Azzal fenyegetőztek, hogy ha ez nem történik meg, saját kezükbe veszik a törvényt. A világ számos részén éppen ezt tették!

A vallásvezetők erőszakhoz folyamodnak

Franciaországban a katolikus papság úgy érezte, még mindig markában tartja az embereket, s eltökélte, nem engedi, hogy bármi is megzavarja ezt az uralkodó helyzetét. A Bibliakutatók 1924—1925 folyamán számos országban terjesztették az Ecclesiastics Indicted (Vádirat a papság ellen) című traktátust. 1925-ben úgy tervezték, hogy J. F. Rutherford beszédet tart Párizsban „A papság szédelgése lelepleződött” témáról. Egy szemtanú így számol be az összejövetelen történtekről: „A terem zsúfolásig megtelt. Rutherford testvér megjelent az emelvényen, s élénk taps köszöntötte. Megkezdte a beszédet, amikor hirtelen körülbelül ötvenen, papok s az Actio Catholica tagjai, botokkal felfegyverkezve, a Marseillaise [francia nemzeti himnusz] éneklése közben berontottak a terembe. Traktátusokat szórtak a lépcső tetejéről. Az egyik pap felpattant az emelvényre. Két fiatalember levetette onnan. Rutherford testvér három alkalommal hagyta el az emelvényt és jött vissza. Majd véglegesen távozott . . . Az irodalmainkat bemutató asztalokat feldöntötték, könyveinket pedig szerteszét hajigálták. Teljes volt a zűrzavar!” Ám nem ez volt az egyedüli eset.

Jack Corr, mialatt Írországban tanúskodott, gyakorta érezte a katolikus papság dühét. Egy alkalommal a plébános által felbujtott csőcselék éjfélkor kirángatta őt az ágyból, majd minden irodalmát elégette a köztéren. Tipperary grófság Roscrea városában Victor Gurd és Jim Corby szállásukra érkezve felfedezték, hogy az ellenfél elrabolta az irodalmukat, eláztatta benzinnel, majd meggyújtotta azt. A máglya körül a helyi rendőrség, a papság, valamint a környékbeli gyermekek álltak, s az „Atyáink hite” című dalt énekelték.

Mielőtt Jehova Tanúi 1939-ben a New York-i Madison Square Gardenben összejöttek, Charles Coughlin katolikus pap követői azzal fenyegetőztek, hogy szétoszlatják a kongresszust. A testvérek értesítették a rendőrséget erről. Június 25-én Rutherford testvér az előadóteremben lévő 18 000 vagy még ennél is több emberhez beszélt, valamint egy hatalmas, nemzetközi rádióhallgatósághoz az „Uralom és béke” témában. Miután a beszéd megkezdődött, több katolikus pap vezetésével, kétszáz vagy még több római katolikus és náci egyén özönlötte el az erkélyt. Egy megadott jelre velőtrázó üvöltést hallattak,  a „Heil Hitler!” és „Viva Franco!” szavakat kiáltozva. Mindenféle alávaló nyelvezetet és fenyegetést használtak, és sok teremszolgát bántalmaztak, akik felléptek a rendbontás megfékezésére. A csőcseléknek nem sikerült feloszlatnia az összejövetelt. Rutherford testvér erőteljesen és félelem nélkül beszélt tovább. A felfordulás tetőfokán kijelentette: „Nézzétek ma ezeket a nácikat és katolikusokat, akik fel akarják oszlatni ezt az összejövetelt, ám Isten kegyelméből nem tudják megtenni.” A hallgatóság újra és újra feltörő, lelkes tapssal adta támogatását. A rendbontás véglegesen rákerült az ezen alkalommal készített hangfelvételre, és a világ számos részén hallották az emberek.

Ám ahol csak lehetséges volt, miként az inkvizíció korában, a római katolikus papság az államot használta fel arra, hogy elnyomjon bárkit, aki meg meri kérdőjelezni az egyház tanításait és gyakorlatait.

Embertelen bánásmód a koncentrációs táborokban

Adolf Hitler személyében a papság készséges szövetségesre talált. 1933 folyamán, pontosan abban az évben, amikor aláírták a Vatikán és a náci Németország közötti konkordátumot, Hitler kampányt indított Jehova Tanúinak megsemmisítésére Németországban. 1935-re országszerte törvényen kívül helyezték őket. De ki szította mindezt?

Egy katolikus pap, a Der Deutsche Weg (egy német nyelvű lap, amelyet a lengyelországi Łódzban adtak ki) 1938. május 29-i számában ezt írta: „Van ma egy ország a földön, ahol az úgynevezett . . . Bibliakutatók [Jehova Tanúi] be vannak tiltva. Ez pedig Németország! . . . Amikor Adolf Hitler hatalomra került és a Német Katolikus Püspöki Kar megismételte kérését,  Hitler ezt mondta: »Ezek az úgynevezett Komoly Bibliakutatók [Jehova Tanúi] zavarkeltők . . . sarlatánoknak tekintem őket; nem tűröm, hogy a német katolikusokat ily módon mocskolja be ez az amerikai Rutherford bíró; feloszlatom . . . [Jehova Tanúit] Németországban.«” (Kiemelés tőlünk.)

Egyedül a Német Katolikus Püspöki Kar akart ilyen eljárást foganatosítani? Az Oschatzer Gemeinnützige című lap 1933. április 21-i számának beszámolója szerint egy április 20-án elhangzott rádióbeszédében Otto, evangélikus lelkész a „legszorosabb együttműködésről” beszélt Szászország tartománya Német Evangélikus Egyházának részéről a nemzet politikai vezetőivel, majd kijelentette: „Máris beszámolhatunk ennek az együttműködésnek az első eredményeiről, ami a Komoly Bibliakutatók Nemzetközi Egyesületére [Jehova Tanúi], és annak Szászországban lévő csoportjaira kiszabott betiltás.”

Mindezek után a náci állam az írott történelemben az egyik legkegyetlenebb keresztényüldözést robbantotta ki. Jehova Tanúinak ezreit — Németországból, Ausztriából, Lengyelországból, Csehszlovákiából, Hollandiából, Franciaországból s más országokból — vetették koncentrációs táborokba. Itt az elképzelhető legkegyetlenebb és legszadistább bánásmódnak vetették alá őket. Nem volt szokatlan, hogy szidalmazták, rugdosták őket, majd arra kényszerítették, hogy hosszú órákon át térdhajlítást végezzenek, ugráljanak, kússzanak-másszanak, míg végkimerülésükben el nem ájultak, vagy össze nem estek, miközben az őrök széles jókedvükben hahotáztak. Némelyeket arra kényszerítettek, hogy tél közepén mezítelenül vagy gyér öltözetben az udvaron álljanak. Sokakat addig korbácsoltak, míg eszméletüket vesztették, és hátukat elborította a vér. Másokat kísérleti nyulakként használtak fel orvosi kísérletezéseknél. Néhányukat hátrakötött kézzel, csuklójuknál fogva felakasztottak. Noha gyengék voltak az éhségtől, s nélkülözték a megfelelő öltözetet a fagyos időjárás közepette, nehéz munka végzésére kényszerítették őket, hosszú órákon át tartó munkára. Gyakorta a saját kezüket használták, amikor lapátra vagy más szerszámokra lett volna szükség. Férfiakkal és nőkkel egyaránt így bántak. Koruk a tizenévesektől a hetvenes éveikben járókig terjedt. Kínzóik Jehovával dacolva ordítoztak.

A Tanúk szellemének megtörésére tett erőfeszítésében a sachsenhauseni táborparancsnok elrendelte egy fiatal tanú, August Dickmann kivégzését, minden fogoly jelenlétében, Jehova Tanúit pedig előre állíttatta, ahonnan átélhették a jelenet teljes hatását. Ezután a foglyok többségét elbocsátották, de Jehova Tanúinak maradniuk kellett. A parancsnok hangsúlyozott nyomatékkal megkérdezte tőlük: „Ki kész most arra, hogy aláírja a nyilatkozatot?” — egy olyan nyilatkozatot, amelyben az egyén megtagadja hitét, s közli hajlandóságát  arra, hogy katona legyen. A négyszáz vagy még több Tanú közül egyetlen egy sem válaszolt. Majd ketten előléptek! Nem, nem azért, hogy aláírják a nyilatkozatot, hanem hogy kérjék a körülbelül egy évvel azelőtt adott aláírásuk érvénytelenítését.

A buchenwaldi táborban hasonló nyomást alkalmaztak. Rödl, náci tiszt figyelmeztette a Tanúkat: „Ha bármelyikőtök megtagadja a harcot Franciaország vagy Anglia ellen, mindannyiatoknak meg kell halnia!” Két, állig felfegyverzett SS-csapat várakozott a kapuőr bódéjánál. Egyetlen egy Tanú sem adta be a derekát. Durva bánásmód következett, ám a tiszt fenyegetését nem váltották valóra. Jól felismerhetővé vált, hogy míg a Tanúk a táborokban szinte bármilyen munkát elvégeznek, amelyre kijelölik őket, ennek ellenére, még ha módszeres éheztetéssel és túlmunkával büntetik is őket, határozottan visszautasítják, hogy bármit megtegyenek, ami a háborút támogatja, vagy ami egy fogolytársuk ellen irányul.

Amin keresztülmentek, az leírhatatlan. Százak haltak meg közülük. Miután a háború végetértével a túlélőket szabadon bocsátották a táborokból, egy flandersi Tanú ezt írta: „Csupán a rendíthetetlen élni akarás, remény, s bizalom Őbenne, Jehovában, aki Mindenható, valamint a szeretet a Teokrácia iránt tette lehetségessé, hogy elviseljük mindezt, és győzedelmeskedjünk (Róma 8:37).”

A szülőket elszakították a gyermekeiktől. A házastársakat különválasztották, s egyesek soha többé nem hallottak egymásról. Nem sokkal azután, hogy megnősült, Martin Pötzingert letartóztatták, és a hírhedt dachaui, majd a mauthauseni táborba vitték. Feleségét Gertrudot Ravensbrückben tartották fogva. Kilenc évig nem látták egymást. Mauthauseni tapasztalataira visszaemlékezve, a testvér később így írt: „A Gestapo minden módszert kipróbált, hogy rávegyen minket Jehovába vetett hitünk feladására. Éheztetést, hamis barátkozást, kegyetlenkedést; nap nap után a kapuban  állíttatást, hátrakötözött kézzel, csuklónál fogva egy háromméteres oszlopon lógatást, megkorbácsolást — mindezeket megpróbálták s más dolgokat, amelyeknek még említése is túl megalázó.” Ő azonban lojális maradt Jehovához. A túlélők között volt, később pedig Jehova Tanúi Vezető Testületének tagjaként szolgált.

Hitük miatt a börtönben

Jehova Tanúi nem azért voltak koncentrációs táborokban, mintha bűnözők lettek volna. Amikor a tisztek azt akarták, hogy valaki megborotválja őket, Tanúra bízták a borotvát, mivel tudták, hogy soha egyetlen Tanú sem használná ezt az eszközt fegyverként, hogy kárt tegyen egy másik emberben. Amikor az auschwitzi megsemmisítő tábor SS-tisztjeinek szükségük volt valakire, aki otthonukat takarítja vagy gyermekeikre vigyáz, Tanúkat választottak, mert tudták, hogy ők nem próbálják megmérgezni őket, vagy nem próbálnak elmenekülni. Amikor a háború végén a sachsenhauseni tábort kiürítették, az őrök egy vagont állítottak be, amelyen a hadizsákmányukat egy csoport Tanú közé helyezték. Miért? Mivel tudták, hogy a Tanúk nem fognak lopni tőlük.

Jehova Tanúi hitük miatt kerültek börtönbe. Újra és újra szabadulást ígértek nekik a táborokból, csupán annak fejében, ha aláírnak egy hitnézeteiket megtagadó nyilatkozatot. Az SS-tisztek mindent megtettek, ami hatalmukban állt, hogy rávegyék, vagy kényszerítsék a Tanúkat ilyen nyilatkozat aláírására. Ez volt az, amit mindenek felett akartak.

Néhány kivétellel az összes Tanú feddhetetlensége törhetetlennek bizonyult. Ám többet tettek annál, hogy Jehova iránti lojalitásukért és Krisztus neve iránti odaadásukért szenvedtek. Többet tettek annál, hogy elviselték az inkvizíciós kínzást, amelyet rájuk mértek. Fenntartották a szellemi egység szoros kötelékeit.

 Nem a bármi áron való személyes túlélés szelleme volt bennük. Önfeláldozó szeretetet mutattak egymás iránt. Amikor egyik társuk legyengült, mások megosztották vele szűkös élelemadagjukat. Amikor megvontak tőlük mindenféle orvosi kezelést, szerető módon gondoskodtak egymásról.

Üldözőik mindent megtettek, hogy meggátolják, ám a bibliatanulmányozási anyag mégis eljutott a Tanúkhoz — kintről érkező ajándékcsomagokba rejtve, újonnan érkező rabok ajkáról elhangozva, még akár egy új rabtárs falábába rejtve is, vagy más eszközökön keresztül, amikor a táboron kívül bízták meg őket munkával. A példányok kézről kézre jártak; néha titokban gépeken sokszorosították, éppen a tábori tisztek irodáiban. Jóllehet hatalmas veszéllyel járt, még a táborokban is megtartottak néhány keresztény összejövetelt.

A Tanúk továbbra is prédikálták, hogy Isten Királysága az emberek egyedüli reménysége — és ezt ott, a koncentrációs táborban prédikálták! Buchenwaldban, szervezett tevékenységük eredményeképpen, rabtársak ezrei hallották a jó hírt. A Hamburg közelében lévő neuengammei táborban az 1943-as év elején gondosan megterveztek és végigvittek egy intenzív tanúskodókampányt. Bizonyságtevő kártyákat készítettek a táborban beszélt különféle nyelveken. Erőfeszítéseket tettek minden egyes internált elérésére. Megszervezték a Biblia rendszeres személyes tanulmányozását az érdeklődőkkel. A Tanúk oly buzgón prédikáltak, hogy néhány politikai fogoly így panaszkodott: „Bárhova mégy is, mindenütt Jehováról hallasz beszélni!” Amikor utasítások érkeztek Berlinből, hogy a Tanúkat meggyengítésük érdekében más foglyok között szétszórtan helyezzék el, ez tulajdonképpen lehetővé tette számukra, hogy több embernek tanúskodjanak.

A mintegy ötszáz, vagy még több hűséges, Ravensbrückben lévő női Tanúval kapcsolatosan Charles de Gaulle, francia tábornok unokahúga, saját szabadulása után a következőket írta: „Őszintén csodálom őket. Különféle nemzetekhez tartoztak: német, lengyel, orosz és cseh, s igen nagy szenvedéseket álltak ki hitnézeteikért . . . Mind igen nagy bátorságot mutatott, s magatartásuk végül az SS-tisztek tiszteletét is kivívta. Azonnal szabadon engedték volna őket, ha megtagadják hitüket. Ám ezzel ellenkezőleg, szünet nélkül helytálltak, sőt még könyveket és traktátusokat is sikerült bejuttatniuk a táborba.”

Jézus Krisztushoz hasonlóan a világ legyőzőinek bizonyultak, amely világ megkísérelte sátáni öntőformájába préselni őket (Ján 16:33). Christine King, a New Religious Movements: A Perspective for Understanding Society című könyvében a következőket mondja róluk: „Jehova Tanúi kihívást intéztek az új társadalom totalitárius eszméje ellen, és ez a kihívás, valamint a fennmaradása iránti állhatatosság láthatóan zavarta az új rend építőit . . . Az üldözés, kínzás, bebörtönzés és gúny hagyományos módszere nem eredményezte egyetlen Tanú áttérését sem a náci ideológiára, hanem valójában visszafelé sült el az előbbi dolgok ösztökélőire . . . E két lojalitásigény között  elkeseredett harc dúlt, annál is inkább, mert a fizikailag erősebb nácik sok tekintetben kevésbé voltak biztosak, kevésbé voltak meggyökerezettek a saját meggyőződésük szilárdságában, kevésbé voltak biztosak a saját 1000 éves Birodalmuk fennmaradásában. A Tanúk nem kételkedtek saját gyökereikben, mert az ő hitük Ábel ideje óta nyilvánvaló. Míg a náciknak el kellett nyomni az ellenállást, és meg kellett győzni a támogatóikat, gyakran a szektás kereszténység nyelvezetét és szóképeit kölcsön véve, addig a Tanúk biztosak voltak tagjaik teljes, megingathatatlan, mindhalálig tartó lojalitásában.” (1982-ben kiadva.)

A háború végén több mint ezer túlélő Tanú jött ki a táborokból, hitükben sértetlenül s erős egymás iránti szeretetben. Amint az orosz alakulatok közeledtek, az őrök gyorsan kiürítették Sachsenhausent. Nemzeti hovatartozás szerint csoportosították a foglyokat. Jehova Tanúi azonban egy csoportot alkotva, együtt maradtak — 230 Tanú volt ebből a táborból. Az oroszok már a hátuk mögött voltak, s az őrök idegessé váltak. Nem volt élelem, a foglyok pedig gyengék voltak; aki azonban hátramaradt vagy összeesett a kimerültségtől, azt agyonlőtték. Lelőtt foglyok ezrei hevertek szerteszét a menetoszlop nyomán. De a Tanúk segítették egymást, s így még a leggyengébb sem feküdt az úton! Jóllehet néhányan közülük 65 és 72 esztendejük között jártak. Más foglyok megpróbáltak élelmet lopni az út mentén, és eközben sokakat agyonlőttek. Ezzel ellentétben Jehova Tanúi megragadták az alkalmakat, hogy a kiürítési útvonal mentén Jehova szeretetteljes szándékairól beszéljenek az embereknek, s közülük néhányan hálából a vigasztaló üzenetért, ellátták őket és keresztény testvéreiket élelemmel.

 A papság folytatja a harcot

A második világháborút követően Csehszlovákia keleti részén a papság továbbra is üldözést szított Jehova Tanúi ellen. A náci uralom idején azzal vádolták a Tanúkat, hogy kommunisták, most azt állították, hogy a Tanúk a kommunista kormány ellen vannak. Időnként, amikor Jehova Tanúi látogatásokat tettek az emberek otthonában, a papok arra ösztönözték a tanárokat, hogy gyermekek százait engedjék el az iskolából, hogy azok kővel dobálják meg a Tanúkat.

A salvadori Santa Anában 1947-ben, katolikus papok hasonlóképpen a Tanúk ellen uszítottak. Mialatt a testvérek a heti Őrtorony-tanulmányozásukat folytatták, fiatal fiúk köveket dobáltak be a nyitott ajtón. Majd a papok által vezetett menet következett. Egyesek fáklyákat hordoztak, mások képmásokat. „Éljen a Szűz! Halál Jehovára!” — kiáltották. Mintegy két órán keresztül kőzápor zúdult az épületre.

Az 1940-es évek derekán Jehova Tanúi a kanadai Québecben szintén rettenetes bántalmazást szenvedtek el mind a katolikus csőcselék, mind a hivatalnokok részéről. A püspöki palotából naponta kereste fel küldöttség a rendőrőrsöt, követelve, hogy a rendőrség számolja fel a Tanúkat. Mielőtt egy letartóztatás megtörtént, a rendőrséget gyakorta látták előbukkanni a templom hátsó ajtajánál. 1949-ben katolikusokból álló csőcselék kikergette Jehova Tanúi misszionáriusait a québeci Joliette-ből.

Québecben azonban nem minden ember értett egyet azzal, ami történt. Ma Jehova Tanúinak egy szép Királyság-terme áll Joliette egyik főközlekedési útvonala mentén. A korábbi papneveldét bezárták, megvásárolta a kormány, majd szabadegyetemmé alakították. Montreálban pedig Jehova Tanúi hatalmas nemzetközi kongresszusokat tartottak, a résztvevők száma 1978-ban egészen 80 008 főre ugrott.

Mindamellett a katolikus egyház minden lehetséges eszközt felhasznált arra, hogy markában tartsa az embereket. Nyomást gyakorolva a kormányhivatalnokokra, kierőszakolták, hogy a misszionárius Tanúkat 1949-ben Olaszország elhagyására utasítsák, majd amikor az 1950-es évek folyamán lehetővé vált, törölték a Tanúk által szerzett engedélyeket a kongresszusok ottani megtartására. Ennek ellenére Jehova Tanúinak a száma továbbra is növekedett, és 1992-re több mint 190 000 evangéliumhirdető Tanú volt Olaszországban.

Ahogyan az inkvizíció idején, úgy most is a spanyolországi papság megtette a feljelentést, majd az államra hagyta a piszkos munkát. Például Barcelonában 1954-ben, ahol az érsek hadjáratot indított a Tanúk ellen, a papság felhasználta a szószékét, valamint az iskolákat és a rádiót, hogy javasolja az embereknek, amikor a Tanúk látogatást tesznek, hívják be őket — majd gyorsan hívják a rendőrséget.

A papok attól tartottak, hogy a spanyol emberek esetleg tudomást szereznek arról, ami a Bibliában áll, és talán még másoknak is megmutatják,  amit észrevettek. Amikor Manuel Mula Giménezt Granadában 1960-ban mások Bibliára való tanításának „bűne” miatt bebörtönözték, a börtön káplánja (egy katolikus pap) eltávolította a börtönkönyvtárból az egyetlen Bibliát. Amikor pedig egy másik rab kölcsönzött Manuelnek egy példányt az Evangéliumokból, ezt is elkobozták tőle. Ám a Biblia ma már eljutott a köznéphez Spanyolországban, így az embereknek alkalmuk nyílt arra, hogy maguk nézzenek utána annak, amit mond. 1992-re pedig több mint 90 000 személy volt ott, akik felvették Jehova imádatát az ő Tanúiként.

A Dominikai Köztársaságban a papság együttműködött Trujillo diktátorral, és felhasználta őt céljainak elérésére, ahogyan Trujillo is felhasználta a papságot saját céljaihoz. 1950-ben, miután papok által írt újságcikkek elítélték Jehova Tanúit, a belügyminiszter beidézte a Watch Tower Society fiókjának felvigyázóját. Amint a fiókfelvigyázó az irodán kívül várakozott, két jezsuita papot látott belépni, majd távozni. Ezután rögvest behívatták a miniszter irodájába, s a miniszter idegesen felolvasott egy határozatot, amely betiltotta Jehova Tanúinak tevékenységét. Miután a tilalmat 1956-ban rövid időre feloldották, a papság a rádiót és a sajtót is felhasználta, hogy megújított rágalmakat szórjon a Tanúkra. Teljes gyülekezeteket tartóztattak le, és arra utasították őket, hogy írjanak alá egy nyilatkozatot, amelyben megtagadják hitüket, s megígérik, hogy visszatérnek a római katolikus egyházhoz. Amikor a Tanúk ezt visszautasították, megverték, összerugdosták, megkorbácsolták őket, majd puskatussal bezúzták az arcukat. Ők azonban szilárdan megálltak, és számuk egyre nőtt.

A bolíviai Sucréban még több erőszakra került sor. Jehova Tanúinak egyik kongresszusa idején 1955-ben, egy fiúkból álló banda a Szent Szív  Katolikus Iskolából bekerítette a kongresszusi helyszínt. Üvöltöztek és köveket hajigáltak. A szemközti templomépületből egy nagy erejű hangszóró ösztönözte az összes katolikust, hogy védje meg az egyházat és a „Szüzet” a „protestáns eretnekektől”. A püspök a papokkal személyesen próbálta meg félbeszakítani az összejövetelt, ám a rendőrség kiutasította őket a teremből.

Az ezt megelőző évben, amikor Jehova Tanúi kongresszust tartottak az ecuadori Riobambában, a programjukban ez a nyilvános előadás szerepelt: „Szeretet — vajon gyakorlatias egy önző világban?” Egy jezsuita pap azonban felbujtotta a katolikus lakosságot, uszítva őket, hogy akadályozzák meg ezt az összejövetelt. Nos, amikor a beszéd kezdetét vette, csőcselék kiáltozását lehetett hallani: „Éljen a katolikus egyház!” és „Le a protestánsokkal!” A rendőrség kivont karddal, dicséretre méltó módon visszatartotta őket. A csőcselék azonban köveket zúdított az összejöveteli helyre, és később arra az épületre is, amelyben a misszionáriusok laktak.

A római katolikus papság az üldözés élcsapatát alkotta, ám nem ők voltak az egyedüliek. A görög ortodox papság éppen olyan dühödt volt, és ugyanazt a taktikát alkalmazta befolyásának korlátozottabb területén. Emellett ott, ahol úgy érezték, hogy megtehetik, sokan a protestáns papságból hasonló szellemet mutattak ki. Indonéziában például csőcseléket vezettek, amely megszakította a bibliatanulmányozásokat a magánotthonokban, s kegyetlenül megverték a jelen lévő Jehova Tanúit. Néhány afrikai országban megpróbáltak hatást gyakorolni a hivatalnokokra, hogy űzzék ki Jehova Tanúit az országból, vagy vonják meg tőlük azt a szabadságot, hogy Isten Szaváról beszéljenek másoknak. Noha más dolgokban talán különböznek egymástól, a katolikus és protestáns papság mint egész, egyetértésben van a Jehova Tanúi iránti ellenségeskedésükben. Alkalmanként még erőiket is egyesítették, hogy megpróbálják a kormányhivatalnokokat befolyásolni a Tanúk tevékenységének leállítására. Ott is, ahol a nem keresztény vallások uralják az életet, szintén gyakran felhasználták a kormányzatot, hogy elszigeteljék az embereiket, nehogy olyan tanításoknak legyenek kitéve, amelyek arra indítanák őket, hogy megkérdőjelezzék a vallást, amelybe beleszülettek.

Időnként ezek a nem keresztény csoportok egyesítették erőiket az állítólagos keresztényekével azon való mesterkedésükben, hogy fenntartsák a korábbi vallási helyzetet. Az 1950-es évek elején a Dahomeyben (most Benin) lévő Dekinben egy fétispap és egy katolikus pap szövetkezett egymással, hogy megnyerjék a hivatalnokokat Jehova Tanúi tevékenységének elnyomásához. Végső kétségbeesésükben vádakat koholtak, amelyek számításaik szerint felszítanak majd mindenféle ellenséges érzületet. Azzal vádaskodtak, hogy a Tanúk a kormány elleni zendülésre ösztönözték az embereket, nem fizették meg az adót, ők az okai annak, hogy a fétisek nem adtak esőt, valamint felelősek a papok imáinak hatástalanságáért. Az összes ilyen vallásvezető attól tartott, hogy az embereik olyan dolgokat tudhatnak meg, amelyek megszabadítanák őket a babonás hitnézetektől, és attól, hogy vak engedelmességben éljenek.

 A papság befolyása azonban számos helyen fokozatosan elhalványult. A papság már nem találja mindig maga mögött a rendőrséget, amikor a Tanúkat zaklatja. Amikor egy görög ortodox pap 1986-ban, a görögországi Lárisza városában csőcseléktámadás által megpróbálta félbeszakítani Jehova Tanúinak egyik kongresszusát, a járási államügyész hatalmas rendőrségi különítménnyel közbeavatkozott a Tanúk érdekében. Időnként pedig a sajtó meglehetősen nyíltan elítélte a vallási türelmetlenség tetteit.

Mindemellett a világ számos részén más kérdések indították el az üldözés hullámait. Az egyik ilyen kérdés magában foglalta Jehova Tanúinak a nemzeti jelképekhez való viszonyulását.

Mivel kizárólag Jehovát imádják

A modern időkben Jehova Tanúi először a náci Németországban találták szembe magukat rendkívüli módon a nacionalista szertartásokat érintő kérdésekkel. Hitler arra törekedett, hogy katonai fegyelmet gyakoroljon a német nemzet felett, kötelezővé téve a náci „Heil Hitler!” tisztelgést. Björn Hallström, svéd újságíró és BBC-tudósító beszámolója szerint, amikor Jehova Tanúit Németországban a náci korszak alatt letartóztatták, az ellenük felhozott vádak rendszerint magukban foglalták a „zászló előtti tisztelgés, és a náci tisztelgés elutasítását”. Hamarosan más nemzetek is követelni kezdték, hogy mindenki tisztelegjen nemzete zászlajának. Jehova Tanúi ezt elutasították — nem hűtlenségből, hanem keresztény lelkiismeretük miatt. Ők tiszteletben tartják a zászlót, ám a zászló előtti tisztelgést imádati aktusnak tekintik. *

Miután mintegy 1200 Tanút börtönöztek be Németországban a náci korszak elején, mivel nem voltak hajlandók a náci tisztelgésre és keresztény semlegességük megszegésére, ezreket bántalmaztak testileg az Egyesült Államokban, mivel tartózkodtak az amerikai zászló előtti tisztelgéstől. Az 1935-ös év november 4-ével kezdődő hetén, a pennsylvaniai  Canonsburgben számos iskolás gyermeket vittek az iskolai kazánházba és ostoroztak meg, mivel nem voltak hajlandóak tisztelegni. Grace Estep tanárnőt abban az iskolában ugyanezen okból elbocsátották állásából. November 6-án William és Lillian Gobitas nem volt hajlandó tisztelegni a zászló előtt, és kizárták őket a pennsylvaniai Minersville-ben lévő iskolából. Édesapjuk pert indított gyermekeinek visszavétele érdekében. Mind a szövetségi járásbíróság, mind a fellebbviteli bíróság Jehova Tanúi mellett döntött a perben. 1940-ben azonban a nemzet háború küszöbén állt, és az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága a Minersville-i tankerület kontra Gobitis perben 8:1 arányú döntéssel fenntartotta a kötelező zászló előtti tisztelgést az állami iskolákban. Ez az egész nemzetre kiterjedő erőszakkitöréshez vezetett Jehova Tanúi ellen.

Oly sok erőszakos támadás érte Jehova Tanúit, hogy Mrs. Eleanor Roosevelt (F. D. Roosevelt elnök felesége) azzal a kérelemmel fordult a nyilvánossághoz, hogy hagyjanak fel a támadással. Francis Biddle, az Egyesült Államok legfőbb államügyészének helyettese 1940. június 16-án, az egész országra kiterjedő rádióközvetítésben konkrétan utalt a Tanúk ellen elkövetett kegyetlenkedésekre,  s azt mondta, ezek nem tűrhetők el. Ez azonban nem fékezte meg a kegyetlenkedés áradatát.

Minden elképzelhető körülmény között — az utcákon, munkahelyeken vagy amikor a Tanúk otthonokat kerestek fel a szolgálatukban — zászlókat tartottak eléjük azzal a követeléssel, hogy tisztelegjenek, különben megjárják! Az 1940-es év végén Jehova Tanúi Évkönyve erről számolt be: „A vallásos hierarchia és az Amerikai Légió olyasfajta csőcselék által, mely a saját kezébe vette a törvényt, erőszakos módon leírhatatlan pusztítást vitt véghez. Jehova Tanúit megtámadták, megverték, elhurcolták, kiutasították a városokból, megyékből, államokból, olvadt szurokkal leöntötték, majd tollban meghempergették őket, ricinus olajat itattak velük, egymáshoz kötözték, majd mint esztelen vadakat űzték őket utcákon át, kasztrálták és megcsonkították őket, démonizált tömegek gúnyosan ócsárolták őket és gorombáskodtak velük, vádemelés nélkül százával zárták börtönbe őket és tartották teljesen elzárva, valamint megtagadták tőlük a rokonokkal, barátokkal vagy jogászokkal való beszélés lehetőségét. Más százakat börtönbe zártak, és úgynevezett »védőőrizetben« tartottak; egyesekre éjnek idején rálőttek; néhányakat azzal fenyegettek, hogy felkötnek és eszméletvesztésig ütnek. A csőcseléktámadás számos változata előfordult. Sokakról leszaggatták a ruhájukat, elragadták a Bibliájukat és más irodalmukat, majd nyilvánosan elégették azokat; automobiljaikat, lakókocsijaikat, otthonaikat és összejöveteli helyeiket tönkretették és felgyújtották . . . Számos esetben, ahol csőcselék által uralt közösségekben tartottak tárgyalásokat, az ügyvédeket, valamint a Tanúkat, mialatt a bíróságon voltak, a csőcselék megtámadta és megverte. Majdnem minden esetben, amikor csőcseléktámadás fordult elő, a közhivatalnokok ölbe tett kézzel vártak, s nem voltak hajlandók védelmet nyújtani. Jó néhány alkalommal pedig a törvény tisztviselői a csőcselék között voltak, s előfordult, hogy tulajdonképpen ők vezették azt.” 1940 és 1944 között több mint 2500 erőszakos csőcselék támadt Jehova Tanúira az Egyesült Államokban.

Mivel Jehova Tanúi gyermekeit tömegesen kizárták az iskolákból, ezért egy ideig szükséges volt, hogy saját iskolákat működtessenek az 1930-as évek végén és az 1940-es évek elején az Egyesült Államokban és Kanadában, annak érdekében, hogy gondoskodjanak gyermekeik oktatásáról. Ezeket Királyság-iskoláknak nevezték.

Más országokban szintén keményen üldözték a Tanúkat, mivel ők tartózkodtak attól, hogy a nemzeti jelképek előtt tisztelegjenek, vagy megcsókolják azokat. 1959-ben Costa Ricában Jehova Tanúinak gyermekeit, akik nem vettek részt abban, amit a törvény a „Nemzeti jelképek imádata” szavakkal ír le, kizárták az iskolából. Hasonló bánásmódban részesítettek Tanú gyermekeket Paraguayban, 1984-ben. A Fülöp-szigetek Legfelsőbb Bírósága 1959-ben elrendelte, hogy a vallási ellenvetések dacára Jehova Tanúinak gyermekeit kényszeríteni lehet a zászló előtti tisztelgésre. Mindazonáltal az ottani iskolai vezetőség legtöbb esetben együttműködött a Tanúkkal, s így gyermekeik járhattak iskolába anélkül, hogy vétettek volna lelkiismeretük  ellen. A Nyugat-Afrikában lévő Libériában, 1963-ban egyes hivatalnokok az állam iránti hűtlenséggel vádolták a Tanúkat; erőszakkal megszakították a Tanúk egyik kongresszusát Gbarngában, és követelték, hogy minden jelenlévő — libériaiak és külföldiek egyaránt — hűségesküt tegyen a nemzeti zászlóra. 1976-ban egy beszámoló „Jehova Tanúi Kubában” címmel megállapította, hogy az előző két év alatt mintegy ezer szülőt, férfiakat és nőket egyaránt, küldtek börtönbe, amiért gyermekeik nem tisztelegtek a zászló előtt.

Nem mindenki értett egyet ilyen elnyomó intézkedésekkel azok ellen az emberek ellen, akik lelkiismereti okokból tiszteletteljesen tartózkodnak a részvételtől a hazafias szertartásokban. Az Amerikai Polgári Szakszervezet Dél-Kaliforniai fiókja által kiadott The Open Forum című lap 1941-ben megállapította: „Épp itt az ideje, hogy észhez térjünk a zászló előtti tisztelgés ügyét illetően. Jehova Tanúi nem hűtlen amerikaiak . . . Általában véve nem törvényszegők, hanem tisztességes, rendezett életet élnek, és kiveszik részüket a közjó támogatásából.” 1976-ban Argentínában, a Buenos Aires-i Herald újság egyik rovatvezetője őszintén megjegyezte, hogy a Tanúk „hitnézetei csupán azok számára sértőek, akik szerint a hazafiság főként zászlólengetés és himnuszéneklés kérdése, nem pedig a szívé. Hitler és Sztálin — tette hozzá — nehezen emészthetőnek találta [a Tanúkat], és gyalázatosan bánt velük. Rengeteg más diktátor egységesítés utáni vágyódásában megpróbálta elnyomni őket, de sikertelenül.”

Köztudott, hogy bizonyos valláscsoportok támogatták a fegyveres erőszakot olyan kormányzatok ellen, amelyeket helytelenítettek. Jehova Tanúi azonban sehol a földön sohasem foglalkoztak politikai felforgatással. Nem hűtlenség miatt — mintha valamely más emberi kormányzatot támogatnának — utasítják el, hogy egy nemzeti jelkép előtt tisztelegjenek. Minden egyes országban, ahol megtalálhatók, ugyanígy foglalnak állást. Magatartásuk nem tiszteletlenség. Nem fütyülnek vagy kiáltoznak, hogy megzavarják a hazafias  szertartásokat; nem köpnek a zászlóra, nem taposnak rá, sem nem égetik el azt. Nem kormányellenesek. Állásfoglalásuk azon alapul, amit maga Jézus Krisztus mondott a Máté 4:10 feljegyzése szerint: „Az Urat, a te Istenedet imádd, és csak néki szolgálj” (Máté 4:10).

Jehova Tanúinak az állásfoglalása az, ami a korai keresztényeké volt a Római Birodalom napjaiban. Azokkal a korai keresztényekkel kapcsolatosan az Essentials of Bible History című könyv megállapítja: „A császárkultusz cselekménye abból állt, hogy néhány csipetnyi tömjént vagy néhány csepp bort hintettek a császár képe előtt álló oltárra. Talán e nagy időbeni távolság miatt az egész cselekményt . . . a zászló vagy kiemelkedő államférfi előtt kézfelemeléssel kinyilvánított tisztelgést csupán annyinak tekintjük, mint az udvariasság, a tisztelet és a hazafiasság kifejezését. Talán jó néhány ember épp ugyanígy érzett az első században is, nem így azonban a keresztények. Ők ebben vallásos imádatot láttak; elismerve a császár istenségét hűtlennek bizonyulnának Isten és Krisztus iránt. Ezért visszautasították, hogy ezt tegyék” (Elmer W. K. Mould, 1951., 563. o.).

Gyűlöletesek, mert „nem e világból valók”

Mivel Jézus azt mondta, hogy tanítványai „nem e világból valók”, ezért Jehova Tanúi nem vesznek részt annak politikai ügyeiben (Ján 17:16; 6:15). Ebben is a korai keresztényekhez hasonlóak, akikkel kapcsolatosan a történészek ezt mondják:

„A korai keresztényeket igen kevéssé értették meg, és nem nézték jó szemmel a pogány világ uralkodói . . . A keresztények vonakodtak a római polgárok bizonyos kötelezettségeinek eleget tenni . . . Nem töltöttek be politikai tisztséget” (A. K. Heckel és J. G. Sigman: On the Road to Civilization—A World History, 1937., 237., 238. o.). „Visszautasították az aktív részvételt a polgári igazgatásban vagy a birodalom katonai védelmében . . . Lehetetlenség volt a keresztényeknek a szentebb kötelesség megtagadása nélkül magukra vállalni a katonák, az állami vezetés vagy a fejedelmek szerepét” (Edward Gibbon: History of Christianity, 1891., 162., 163. o.).

Ezt az állásfoglalást a világ nem nézi jó szemmel, különösen azokban az országokban nem, ahol az uralkodók megkövetelik, hogy mindenki vegyen részt bizonyos tevékenységekben, mintegy a politikai rendszer támogatásának bizonyításaképpen. Ennek eredménye az, amit Jézus megállapított: „Ha e világból volnátok, a világ szeretné azt, a mi az övé; de mivelhogy nem vagytok e világból, hanem én választottalak ki magamnak titeket e világból, azért gyűlöl titeket a világ” (Ján 15:19).

Bizonyos országokban a politikai választásokon való szavazást kötelességnek tekintik. A szavazás  elmulasztását bírsággal, bebörtönzéssel vagy még ennél is súlyosabban büntetik. Jehova Tanúi azonban Isten messiási Királyságát támogatják, amely, miként Jézus mondta, „nem e világból való”. Ebből eredően ők nem vesznek részt e világ nemzeteinek politikai ügyeiben (Ján 18:36). Ez személyes döntés; ők nem erőltetik másokra nézeteiket. Ahol hiányzik a vallási türelem, a kormányhivatalnokok a Tanúk tartózkodását ürügyként használták fel az ádáz üldözéshez. A náci korszak folyamán például ez történt az ellenőrzésük alatt tartott országokban. Ezt tették Kubában is. Számos országban azonban a hivatalnokok türelmesebbek voltak.

Egyes helyeken az uralmon lévők viszont azt követelték, hogy mindenki mutassa ki az ellenőrzést gyakorló politikai párt támogatását bizonyos jelszavak kiáltozásával. Mivelhogy ezt nem tudták nyugodt lelkiismerettel megtenni, az 1970-es és 1980-as években Afrika keleti részein Jehova Tanúinak ezreit verték meg, fosztották meg őket kenyérkereseti lehetőségeiktől, hurcolták el az otthonukból. Jehova Tanúi azonban minden országban, noha szorgalmasak és törvénytisztelők, a politikai kérdésekben semleges keresztények.

Malawiban csak egyetlen politikai párt létezik, s a pártigazolvány birtoklása tagságot jelent. Jóllehet a Tanúk példás adófizetők, hitnézeteikkel összhangban nem hajlandóak politikai pártigazolványokat kiváltani. Ha így tennének, megtagadnák Isten Királyságába vetett hitüket. Emiatt, 1967 végén a kormányhivatalnokok bátorítására fiatalokból álló bandák Malawi-szerte totális támadást indítottak Jehova Tanúi ellen, amely példátlan volt trágárságában és szadista durvaságában. Több mint ezer hívő keresztény nőt erőszakoltak meg. Egyeseket mezítelenre vetkőztettek, egy hatalmas tömeg elé állítottak, botokkal és ököllel ütlegeltek, majd egyik személy a másik után követett el nemi erőszakot rajtuk. A férfiaknak szögeket döftek át a lábfejeiken, és kerékpár küllőket a lábszáraikon, majd arra utasították őket, hogy fussanak. Szerte az egész országban tönkretették otthonukat, bútoraikat, ruháikat és élelmiszerkészletüket.

1972-ben, a malawi kongresszusi párt évenkénti kongresszusát követően, ismét megújult erővel tört ki a brutalitás. Azon a kongresszuson hivatalos határozat született, hogy Jehova Tanúit megfosztják minden világi munkalehetőségtől, és elzavarják őket otthonukból. Még a munkaadók fellebbezése — azért, hogy megtarthassák ezeket a megbízható munkásokat — sem ért el semmit. Az otthonokat, terményeket, háziállatokat elkobozták vagy elpusztították. A Tanúkat meggátolták abban, hogy vizet húzzanak a falu kútjából. Nagy számban megverték, megerőszakolták, megcsonkították vagy meggyilkolták őket. Ez idő alatt csúfot űztek belőlük, s nevetség tárgyává tették őket  a hitükért. Több mint 34 000 személy végül elmenekült az országból, hogy meg ne gyilkolják.

Ám ezzel még nem voltak túl a nehézségen. Először egyik, majd másik országból kényszerítették őket vissza a határnál üldözőik kezei közé, csak hogy még több brutalitást tapasztaljanak. Mindennek dacára mégsem alkudtak meg, s nem adták fel Jehova Istenbe vetett hitüket. Olyanoknak bizonyultak, mint Istennek azok a hűséges szolgái, akikről a Biblia ezt mondja: „Mások pedig megcsúfoltatások és megostoroztatások próbáját állották ki, sőt még bilincseket és börtönt is; megköveztettek, kínpróbát szenvedtek, szétfűrészeltettek, kardra hányattak, juhoknak és kecskéknek bőrében bujdostak, nélkülözve, nyomorgattatva, gyötörtetve, a kikre nem volt méltó e világ” (Zsid 11:36–38).

Üldöztetés minden nemzetben

Vajon a világnak viszonylag kevés nemzete árulja el az ilyen vallási üldözés által, hogy csak színleli a szabadságot? Egyáltalán nem! Jézus Krisztus figyelmeztette a követőit: „Gyűlöletesek lesztek minden nép előtt az én nevemért” (Máté 24:9).

1914 óta, a dolgok e rendszerének az utolsó napjai alatt, ez a gyűlölet különösen hevessé vált. Kanada és az Egyesült Államok adta meg a kezdő lökést a támadáshoz, azáltal hogy tilalmat rendelt el a bibliai irodalomra az első világháború alatt, s hamarosan mögéjük sorakozott India és Nyaszaföld (most Malawi). Az 1920-as évek folyamán önkényes korlátozásokat szabtak ki a Bibliakutatókra Görögországban, Magyarországon, Olaszországban, Romániában és Spanyolországban. Ezek közül néhány helyen tilos volt bibliai irodalmat terjeszteni; időnként még a magánjellegű összejöveteleket is tiltották. Több ország csatlakozott a támadáshoz az 1930-as években, amikor tilalmakat szabtak ki (némelyiket Jehova Tanúira, másokat irodalmukra) Albániában, Ausztriában, Bulgáriában, Észtországban, az egykori Jugoszláviában, Lengyelországban, Lettországban, Litvániában, Svájc bizonyos kantonjaiban, Aranyparton (most Ghána), Afrika francia területein, Trinidadban és a Fidzsi-szigeteken.

A második világháború folyamán tilalmakat szabtak ki Jehova Tanúira, nyilvános szolgálatukra és bibliai irodalmukra a világ sok részén. Ez nemcsak Németországra, Olaszországra és Japánra volt igaz — amelyek mind diktatórikus uralom alatt álltak —, hanem számos országra is, amely közvetve vagy közvetlenül befolyásuk alá került a háború előtt, illetve a háború folyamán. Ezek között volt Albánia, Ausztria, Belgium, Csehszlovákia, Hollandia, Holland Kelet-India (most Indonézia), Korea és Norvégia. Azok alatt a háborús évek alatt Argentína, Brazília, Finnország, Franciaország és Magyarország mind hivatali rendeleteket hozott Jehova Tanúi ellen vagy tevékenységük ellen.

Nagy-Britannia nem helyezte közvetlenül törvényen kívül Jehova Tanúinak tevékenységét a háború folyamán, de kitoloncolta a Watch Tower  Society amerikai származású fiókfelvigyázóját, s a Tanúk tevékenységének elfojtására törekedett a bibliai irodalmuk szállítására elrendelt háborús zárlat által. Szerte az egész Brit Birodalomban és a Brit Nemzetközösségen belül nyíltan tilalmat szabtak ki Jehova Tanúira, vagy irodalmukra. Aranypart (most Ghána), Ausztrália, a Bahama-szigetek, Bászutóföld (most Lesotho), Becsuánaföld (most Botswana), Brit Guyana (most Guyana), Burma (most Mianmar), Ceylon (most Srí Lanka), Ciprus, Dél-Afrika, Dél-Rhodésia (most Zimbabwe), Dominika, Észak-Rhodésia (most Zambia), Fidzsi-szigetek, India, Jamaica, Kanada, Nigéria, Nyaszaföld (most Malawi), a Szélcsendes-szigetek (Brit Nyugat-indiai-szigetek), Szingapúr, Szváziföld, Új-Zéland mind ilyen lépéseket tett, hogy kifejezze ellenséges érzületét Jehova szolgái iránt.

A háború vége után egyes csoportok részéről enyhült az üldözés, mások részéről viszont erősödött. Az azt követő 45 év folyamán, a mellett a tény mellett, hogy sok országban nem voltak hajlandók Jehova Tanúit törvényesen elismerni, közvetlen tilalmat szabtak ki rájuk vagy tevékenységükre Afrikában 23, Ázsiában 9, Európában 8, Latin-Amerikában 3 országban és 4 bizonyos szigetlakó nemzetnél. 1992-ben Jehova Tanúi 24 országban még mindig korlátozások alatt álltak.

Ez nem jelenti azt, hogy minden kormányhivatalnok személyesen ellenzi Jehova Tanúinak munkáját. Sok hivatalnok támogatja a vallásszabadságot, s felismeri, hogy a Tanúk értékes kincset jelentenek a közösségnek. Az ilyen emberek nem értenek egyet azokkal, akik hivatalos lépésekre szítanak a Tanúk ellen. Például, mielőtt Elefántcsontpart független nemzetté vált, egyszer egy katolikus pap és egy metodista lelkész megpróbált befolyást gyakorolni hivatalnokokra, hogy űzessék ki Jehova Tanúit az országból, ám úgy találták, hogy olyanokkal beszélnek, akik nem hajlandók a papság eszközévé válni. Amikor 1990-ben egy hivatalnok megpróbálta úgy megfogalmazni a namíbiai törvényt, hogy az hátrányosan megkülönböztessen menekülteket, akikről köztudott, hogy Jehova Tanúi, az alkotmányozó nemzetgyűlés nem járult ehhez hozzá. Számos országban pedig, ahol Jehova Tanúi egy időben betiltás alatt álltak, most törvényes elismerést élveznek.

Jehova Tanúit a föld minden részén különböző módokon üldözik (2Tim 3:12). Egyes helyeken az üldözés főként gyalázkodó házigazdák, ellenkező rokonok vagy munkatársak, iskolatársak részéről érkezik, akik nem nyilvánítanak félelmet Isten iránt. Tekintet nélkül arra, hogy kik az üldözők és hogyan próbálják meg igazolni azt, amit tesznek, Jehova Tanúi megértik, mi húzódik meg valójában az igaz keresztények üldözésének hátterében.

A vitakérdés

Az Őrtorony-kiadványok már régen kimutatták, hogy a Biblia első könyve jelképes nyelvezeten megjövendölte Sátán az Ördög, és az ő fennhatósága alatt állók ellenségeskedését vagy gyűlöletét Jehova saját égi szervezete és annak földi képviselői iránt (1Móz 3:15; Ján 8:38, 44; Jel 12:9, 17). Különösképpen  1925-óta mutatta ki Az Őrtorony az Írásokból, hogy mindössze két jelentős szervezet létezik — Jehováé és Sátáné. Amiképpen pedig az 1János 5:19 (Úf) megállapítja: „az egész világ [azaz az egész emberiség, Jehova szervezetén kívül] a gonosz hatalmában van.” Ez az oka annak, amiért minden igaz keresztény üldözést tapasztal (Ján 15:20).

De miért engedi meg ezt Isten? Származik ebből valami jó? Jézus Krisztus kifejtette, hogy mielőtt ő égi Királyként összezúzza Sátánt és gonosz szervezetét, az emberek lehetőséget kapnak arra, hogy halljanak Isten Királyságáról, és állást foglaljanak az oldalán. Amikor ennek a Királyságnak a hirdetőit üldözik, a kérdés még inkább előtérbe kerül: Azok, akik hallanak erről, jót tesznek-e majd Krisztus „atyjafiaival” és az ő társaikkal, s ily módon szeretetet mutatnak-e maga Krisztus iránt? Vagy azokhoz csatlakoznak majd, akik bántalmakat halmoznak Isten Királyságának ezekre a képviselőire — vagy esetleg hallgatnak, amikor mások ezt teszik? (Máté 25:31–46; 10:40; 24:14). Egyesek Malawiban világosan látták, kik szolgálják az igaz Istent, s csatlakoztak az üldözött Tanúkhoz. Sok fogoly, valamint néhány őr is ugyanezt tette a német koncentrációs táborokban.

Noha hazug vádakat emelnek ellenük, fizikailag bántalmazzák őket, még gyalázzák is Istenbe vetett hitükért, Jehova Tanúi mégsem érzik magukat Istentől elhagyatottnak. Tudják, hogy Jézus Krisztus ugyanezeket a dolgokat tapasztalta (Máté 27:43). Azt is tudják, hogy Jehova iránti lojalitása által Jézus hazugnak bizonyította az Ördögöt, s hozzájárult Atyja nevének megszenteléséhez. Minden Jehova Tanújának az a vágya, hogy ugyanezt tegye (Máté 6:9).

Ez nem annak a vitakérdése, hogy vajon túlélik-e a kínzást, és megmenekülnek-e a haláltól. Jézus Krisztus előre megmondta, hogy néhány követőjét meg fogják ölni (Máté 24:9). Őt magát is megölték. Sohasem alkudott meg azonban Isten fő Ellenfelével, Sátánnal, az Ördöggel, „a világ fejedelmével”. Jézus legyőzte a világot (Ján 14:30; 16:33). A vitakérdés tehát az, hogy az igaz Istenhez az imádói hűségesek maradnak-e, bármilyen nehézségen mennek is keresztül. Jehova modernkori Tanúi bőséges bizonyítékát adták annak, hogy ugyanazon a véleményen vannak, mint Pál apostol, aki ezt írta: „Ha élünk, az Úrnak élünk; ha meghalunk, az Úrnak halunk meg. Azért akár éljünk, akár haljunk, az Úréi vagyunk” (Róma 14:8).

[Lábjegyzetek]

[Oldalidézet a 642. oldalon]

Jézus Krisztus elsődleges üldözői a vallásvezetők voltak

[Oldalidézet a 645. oldalon]

„Bármelyik ember isteni eredetű felszentelése vagy felhatalmazása a prédikálásra az illető Szent Szellemben való részesítése által történik”

[Oldalidézet a 647. oldalon]

„A beteljesült titok” című könyv kertelés nélkül leleplezte a kereszténység papságának képmutatását

[Oldalidézet a 650. oldalon]

Keresztény férfiakat és nőket támadott meg a csőcselék, börtönbe vetették, és vádemelés vagy tárgyalás nélkül fogva tartották őket

[Oldalidézet a 652. oldalon]

„A bebörtönzési időszakok nyilvánvalóan túlzottak” (Woodrow Wilson, az Egyesült Államok elnöke)

[Oldalidézet a 656. oldalon]

Igen kevés igazság jutott bárkinek is, aki nem azt tette, amit a pap mondott

[Oldalidézet a 666. oldalon]

A papok arra ösztönözték a tanárokat, hogy gyermekeket engedjenek el az iskolából, hogy azok kővel dobálják meg a Tanúkat

[Oldalidézet a 668. oldalon]

A papság egyesítette erőit a Tanúkkal szembeni ellenállásban

[Oldalidézet a 671. oldalon]

Csőcselék támadta meg Jehova Tanúit az Egyesült Államokban

[Oldalidézet a 676. oldalon]

Jehova Tanúit a föld minden részén üldözik

 [Kiemelt rész a 655. oldalon]

A papság kimutatja érzelmeit

Figyelemre méltóak a vallásos folyóiratok visszajelzései J. F. Rutherfordnak és társainak 1918-ban történő elítélését illetően:

◆ „The Christian Register”: „Amire itt a kormány halálos nyíltsággal céloz, az az a feltevés, hogy a vallásos elképzelések, legyenek akár őrültek és ártalmasak is, büntetlenül terjeszthetőek. Ez régi keletű téveszme, és ez ideig túlságosan is elővigyázatlanok voltunk vele szemben . . . Úgy tűnik, itt a russellizmus vége.”

◆ A „The Western Recorder”, egy baptista kiadvány ezt mondta: „Nem meglepő, hogy ennek az izgága szektának a fejét egy rebellisek számára fenntartott intézménybe kelljen bezárni . . . Ebben a vonatkozásban az a valóban zavarba ejtő gond, hogy a vádlottakat vajon tébolydába kellett volna küldeni vagy büntetőintézetbe.”

◆ A „The Fortnightly Review” a figyelmet a New York-i „Evening Post” című lap megjegyzésére irányította, amely ezt mondta: „Bízunk abban, hogy a vallás tanítói mindenütt figyelembe veszik majd ennek a bírónak a véleményét, miszerint bármely vallás tanítása azon kívül, amely teljes mértékben összhangban van az írott joggal, súlyos bűn. Ezt súlyosbítja, ha lévén az ember az evangélium szolgája, még történetesen őszinte is.”

◆ A „The Continent” című lap becsmérlően „az egykori Russell »pásztor« követőinek” titulálta a vádlottakat, s eltorzította hitnézeteiket, kijelentve, hogy az ő állításuk szerint „a bűnösökön kívül mindenkit fel kellene menteni a Német császár elleni harcból”. Azt állította, hogy a washingtoni igazságügy-miniszter szerint „az olasz kormány nemrégiben panaszt tett az Egyesült Államoknál arról, hogy Rutherford és társai . . . az olasz haderőknél nagy mennyiségben háborúellenes propagandát terjesztettek”.

◆ Egy héttel később a „The Christian Century” című lap a fenti cikkek nagy részét szóról szóra közölte, s ezzel kimutatta, hogy azok teljesen összhangban voltak egymással.

◆ A „Truth” című katolikus folyóirat röviden beszámolt a kiszabott ítéletről, majd kifejezte szerkesztőinek érzelmeit, és ezt mondta: „Eme társaság irodalma telítve van a katolikus egyház és annak papsága elleni maró támadásokkal.” Megkísérelve a „lázadás” bélyegét rányomni mindazokra, akik talán nyilvánosan nem értenek egyet a katolikus egyházzal, hozzátette: „Egyre inkább nyilvánvalóvá válik, hogy a türelmetlenség szelleme közeli szövetségese a lázadásénak.”

◆ Dr. Ray Abrams, „Preachers Present Arms” című könyvében megállapította: „Amikor húszévi börtönbüntetésük híre eljutott a vallásos sajtó szerkesztőihez, ezen kiadványok csaknem mindegyike, nagyok és kicsinyek, örvendezve fogadták azt. Nem sikerült találnom a hagyományos vallásos újságok egyikében sem egyetlen rokonszenvet tanúsító szót sem.”

[Kiemelt rész a 660. oldalon]

„Vallásos meggyőződésükért üldözték” őket

„A mauthauseni koncentrációs táborban létezett egy csoport, a »Komoly Bibliakutatók« vagy »Jehova Tanúi« elnevezésű szekta tagjai, akiket kizárólag vallásos meggyőződésükért üldöztek . . . Üldöztetésük oka az volt, hogy nem voltak hajlandók Hitlernek hűségesküt tenni és megtagadtak mindennemű katonai szolgálatot, és hitnézetüket emiatt politikai tevékenységnek tekintették” („Die Geschichte des Konzentrationslagers Mauthausen” [A mauthauseni koncentrációs tábor története], dokumentálta Hans Maršálek, 1974., Bécs, Ausztria).

[Kiemelt rész/kép a 661. oldalon]

A nyilatkozat fordítása, amelynek aláírására az SS-tisztek megpróbálták rákényszeríteni a Tanúkat

Koncentrációs tábor .........................................

II. részleg

NYILATKOZAT

Én, .........................................................

született ...................................................

.....................................................városban

ezúttal a következő nyilatkozatot teszem:

1. Tudomásomra jutott, hogy az Internationale Bibelforschervereinigung (Nemzetközi Bibliakutató Egyesület) tévtanításokat hirdet, valamint vallásos köntösben államellenes célokat követ.

2. Én ezért mindenestül elhagytam a szervezetet, s teljességgel megszabadultam ennek a szektának a tanításaitól.

3. Ezúttal biztosítékát adom annak, hogy soha többé nem veszek részt az Internationale Bibelforschervereinigung tevékenységében. Haladéktalanul fel fogok jelenteni bárkit, aki a Bibliakutatók tanításával közelít meg engem, vagy aki bármely formában felfedi velük való kapcsolatát. Azonnal a legközelebbi rendőrségre fogom szállítani a Bibliakutatóktól érkező összes irodalmat, amelyet a címemre küldenek.

4. A jövőben tiszteletben fogom tartani az Állam törvényeit, különösképpen háború esetén fogom fegyverrel a kézben megvédeni a szülőhazát, s minden vonatkozásban az emberek közösségéhez csatlakozom.

5. Tudomásomra hozták, hogy ismét azonnal védőőrizetbe kerülök, ha a mai napon adott nyilatkozattal ellentétben cselekszem.

.................................., Kelt ................ ...........................................................

Aláírás

 [Kiemelt rész a 662. oldalon]

Levelek halálraítéltektől

Franz Reitertől (akire nyaktiló általi halál várt) édesanyjához, a Berlin-Plötzensee fogházközpontból, kelt 1940. január 6-án:

„Szilárdan meg vagyok győződve abbéli hitemben, hogy helyesen cselekszem. Ittlétemben még mindig meggondolhatnám magam, de Isten iránt ez hűtlenség lenne. Mindannyian, akik itt vagyunk, hűségesek kívánunk lenni Istenhez, az ő dicséretére . . . Azzal, amit tudok, ha letettem volna a [katonai] esküt, halált érdemlő bűnt követtem volna el. Ez végzetes lenne az én számomra. Nem lenne föltámadásom. De ragaszkodom ahhoz, amit Krisztus mondott: »Aki meg akarja tartani az ő életét, elveszti azt; aki pedig elveszti az ő életét én érettem, az megtartja azt.« Most pedig kedves Anyám, mind ti fivéreim és nővéreim, ma megmondották a rám szabott ítéletet. Ne rémüljetek meg, halálra ítéltek, s holnap reggel kivégeznek. Az erőm Istentől van, ugyanúgy, ahogyan minden igaz keresztény esetében volt mindig is a múltban. Az apostolok azt írják: »Senki sem cselekszik bűnt, aki az Istentől született.« Ez való igaz reám is. Ezt bizonyítottam néked, és te felismerhetted. Kedvesem, ne szomorodjon meg a szíved. Mindannyiatoknak hasznotokra válnék még jobban megismerni a Szent Iratokat. Ha mindhalálig szilárdan kitartasz, újra találkozni fogunk a feltámadásban . . .

Viszontlátásra

fiad, Franz”

Szabó Bertalantól, akin egy kivégzőosztag hajtotta végre a halálos ítéletet 1945. március 2-án, a magyarországi Körmenden:

„Kedves testvérem Marika! a Krisztusban.

E másfél órai hátramaradott időmet is kénytelen vagyok felhasználni hogy írjak néked, hogy a kedves szüleimet tudasd helyzetemről.

Kívánok számukra Istentől oly megnyugvó türelmet, mint amely most nekem van utolsó perceimben e vészteljes világon. Most 10-óra, az ítélet fél 12-kor már végre is lesz hajtva golyó által. Teljesen meg vagyok nyugodva. További életem Jehova kezébe, és szeretett fia, Krisztus Jézus mint királynak ajánlottam fel, mert tudom, hogy nem felejtkezik el az őt szeretőkről. Tudom, hogy rövidesen lesz feltámadás, mindazoknak, kik Krisztusban halnak, vagyis alusznak el. Külön is megemlítem, minden szeretetetekért Jehova áldását kívánom. Add át utolsó csókjaimat Apának, Anyának és Ancusnak is mint szerető szülőknek. Felettem ne aggodalmaskodjanak, mert rövidesen lesz találkozásunk. Most megnyugszik a kéz és lepihenek, amíg Jehova újra szólít. Mert neki tett fogadalmamat tovább is megtartom.

Most már időm nincs. Isten veletek és velem

szeretettel . . .

fiatok, Berti”

[Kiemelt rész a 663. oldalon]

Bátorságukról és meggyőződésükről híresek

◆ „Mindezen nagy ellenségeskedés ellenére a Tanúk találkoztak a táborban, együtt imádkoztak, irodalmat állítottak elő, sőt másokat is megtérítettek. Közösségükben egymást támogatva — más fogolytársaikkal ellentétben —, teljesen tudatában voltak annak, hogy miért létesültek ezek a táborok, és miért kell itt szenvedniük. A Tanúk a foglyoknak azt a maroknyi, de nevezetes csoportját alkották, akik lila háromszöggel megjelölve, bátorságukról és meggyőződésükről voltak híresek.” Így írt dr. Christine King, a „The Nazi State and the New Religions: Five Case Studies in Non-Conformity” című könyvében.

◆ Anna Pawełczyńska, a „Values and Violence in Auschwitz” (Értékek és erőszak Auschwitzban) című könyvében kijelenti: „A foglyoknak ez a kis csoportja szilárd ideológiai erő volt, és ők megnyerték csatájukat a nácizmussal szemben. A szekta német csoportja a lankadatlan ellenállás parányi szigete volt, mely egy terrorizált nemzet kebelében létezett, és ugyanilyen töretlen szellemmel működtek az auschwitzi táborban is. Sikerült elnyerniük fogolytársaik . . . feladattal megbízott foglyok, sőt az SS-tisztek tiszteletét is. Mindenki tudta, hogy egyetlen »Bibelforscher« [Jehova Tanúja] sem fog végrehajtani vallásos hitnézetével ellentétben álló parancsot.”

◆ Rudolf Höss önéletrajzában elbeszélte egyes Jehova Tanúinak kivégzését, mivel nem voltak hajlandók feladni keresztény semlegességüket. Ezt mondta: „Ilyennek képzelem el az első keresztény mártírokat, biztosan így jelentek meg, amint a cirkuszban várták, hogy a vadállatok darabokra szaggassák őket. Arcuk teljesen elváltozott, szemeiket az égre szegezték, imára kulcsolták és emelték kezeiket, s a halálba mentek. Mindenki mélyen megindult, aki látta őket meghalni, még maga a kivégzőosztag is meghatódott.” (Ezt a könyvet Lengyelországban adták ki „Autobiografia Rudolfa Hössa-komendanta obozu oświęcimskiego” címmel.)

[Kiemelt rész a 673. oldalon]

„Nem államellenesek”

„Nem államellenesek; ők pusztán Jehova mellett foglalnak állást.” „Nem égetnek behívó papírokat, vagy kelnek lázadásra . . . sem nem foglalkoznak a lázítás valamilyen formájával.” „A Tanúk becsületessége és feddhetetlensége szilárd. Bármit gondol is valaki a Tanúkról — rengeteg ember pedig rengeteg negatív dolgot gondol — példás életet élnek” („Telegram”, Toronto, Kanada, 1970. július).

[Kiemelt rész a 674. oldalon]

Ki a megbízott?

Jehova Tanúi tudatában vannak annak, hogy felelősségük a prédikálásra nem függ a Watch Tower Society, vagy bármely más jogi társaság működésétől. „Tiltsák csak be a Watch Tower Societyt, s zárják be erőszakkal különböző országokban a fiókhivatalait állami közbeavatkozással! Ez nem teszi semmissé, vagy emeli le azoknak a férfiaknak és nőknek a válláról az isteni megbízatást, akik Isten akaratának a cselekvésére szenteltek, és akikre Ő a szellemét helyezte. »Prédikálj!« — áll világosan a Szavában. Ez az utasítás elsőbbséget élvez bármely emberi utasítással szemben” („Az Őrtorony”, 1949. december 15., ang.). Felismerve, hogy az utasítások számukra Jehova Istentől és Jézus Krisztustól jönnek, kitartanak a Királyság-üzenet hirdetésében, tekintet nélkül az ellenállásra, amellyel szembe találják magukat.

[Kiemelt rész a 677. oldalon]

Mint a korai keresztények

◆ „Jehova Tanúinak olyan a vallása, amelyet ők sokkal komolyabban vesznek, mint azt az emberek nagy többsége teszi. Alapelveik a korai keresztényekre emlékeztetnek bennünket, akik oly népszerűtlenek voltak, s akiket oly embertelenül üldöztek a rómaiak” („Akron Beacon Journal”, Akron, Ohio, 1951. szeptember 4.).

◆ „Ők [a korai keresztények] csendesen, erkölcsösen éltek: igazi mintaéletet . . . Minden tekintetben példás magaviseletű állampolgárok voltak, kivéve az egyetlen dolgot, a tömjénezést.” „Míg az áldozat bemutatása a császár védőszellemének a hazafiasság próbája maradt, szemet hunyhattak-e az államhatóságok e hazafiatlan keresztények makacssága fölött? A nehéz helyzet, amelyben a keresztények következésképp találták magukat, nem volt teljesen eltérő attól, amelyben a háborús évek alatt a Jehova Tanúiként ismert agresszív szekta találta magát az Egyesült Államokban, a nemzeti zászló előtti tisztelgés kérdése miatt” (Paul Hutchinson és Winfred Garrison: „20 Centuries of Christianity”, 1959., 31. o.).

◆ „Talán a legfigyelemreméltóbb a Tanúkkal kapcsolatban, a ragaszkodásuk az Isten iránti elsődleges fogadalmukhoz, minden más hatalom elé helyezve azt a világon” (dr. C. S. Braden: „These Also Believe”, 1949., 380. o.).

[Kép a 644. oldalon]

A „The Pittsburgh Gazette” című lap széles nyilvánosságot biztosított a vitáknak, amelyek dr. Eaton C. T. Russellhez intézett kihívása nyomán indultak

[Kép a 646. oldalon]

Charles és Maria Russell házassági kapcsolatáról az ellenfelek széles körben durva hazugságokat terjesztettek

[Képek a 648. oldalon]

A papság dühös volt, amikor 10 000 000 példányt terjesztettek el ebből a traktátusból, amely Isten Szavának a fényében leleplezte tantételeiket és gyakorlataikat

[Kép a 649. oldalon]

Az újságok szították a Bibliakutatók üldözésének hevét 1918-ban

[Képek a 651. oldalon]

Itt, a Társulat főhivatala személyzetének tagjai tárgyalásán nagy figyelmet fordítottak „A beteljesült titok” című könyvre

Szövetségi bíróság és postahivatal Brooklynban (New York)

[Kép a 653. oldalon]

Súlyosabb büntetésre ítélték őket, mint az orgyilkost, akinek lövése elindította az első világháborút. Balról jobbra: W. E. Van Amburgh, J. F. Rutherford, A. H. Macmillan, R. J. Martin, F. H. Robison, C. J. Woodworth, G. H. Fisher, G. DeCecca

[Képek a 657. oldalon]

Amikor 1939-ben, New Yorkban a Tanúk ezt a kongresszusukat tartották, katolikus papok által vezetett, mintegy kétszáz fős csőcselék megpróbálta feloszlatni

[Képek a 659. oldalon]

A második világháború folyamán Jehova Tanúinak ezreit vetették ezekbe a koncentrációs táborokba

Az SS-őrök koponyajelvénye (balra)

[Kép a 664. oldalon]

Fényképészeti eljárással lekicsinyítették a bibliatanulmányozásra szánt könyv egy részét, amelyet gyufaskatulyába tettek, és becsempésztek a Tanúknak a koncentrációs táborba

[Képek a 665. oldalon]

Néhány Tanú, akinek a hite kiállta a náci koncentrációs táborok tűzpróbáját

Mauthausen

Wewelsburg

[Kép a 667. oldalon]

Csőcseléktámadás a québeci Montreal közelében 1945-ben. Ilyen, papság által szított erőszak gyakori volt a Tanúk ellen az 1940-es és 1950-es évek folyamán

[Kép a 669. oldalon]

Jehova Tanúinak ezreit tartóztatták le (köztük az itt látható John Booth-t is) bibliai irodalom terjesztése közben

[Képek a 670. oldalon]

A Legfelsőbb Bíróságnak Jehova Tanúi ellen 1940-ben hozott döntését követően, csőcseléktámadás söpört végig az Egyesült Államokon. Félbeszakították az összejöveteleket, a Tanúkat megverték és javaikat elpusztították

[Képek a 672. oldalon]

Számos helyen szükségessé vált Királyság-iskolák létesítése, mivel a Tanú gyermekeket kizárták az állami iskolákból