6. fejezet

A megpróbáltatás ideje (1914—1918)

„Emlékezzünk arra, hogy próbateljes időszakban élünk . . . Ha van valamilyen ok, amely arra késztetne valakit, hogy elhagyja az Urat és az Ő Igazságát, és hogy ne hozzon áldozatot többé az Úr Ügyéért, akkor nem egyedül az Isten iránt érzett szívbéli szeretet ösztönözte őt arra, hogy érdekelje az Úr, hanem valami más; valószínűleg annak reménylése, hogy kevés idő van hátra; felszentelődése csak egy bizonyos időre szólt. Ha így van, itt az ideje, hogy elhagyja.”

EZEK a szavak, amelyek Az Őrtorony 1914. november 1-jei [ang.] számában jelentek meg, helyénvalóbbak már nem is lehettek volna. Az 1914 és 1918 között eltelt évek valóban „próbateljes időszaknak” bizonyultak a Bibliakutatók számára. Néhány próba belülről jött, mások kívülről. Mindezek azonban oly módon tették próbára a Bibliakutatókat, mely felfedte, hogy valóban megvan-e náluk „az Isten iránt érzett szívbéli szeretet”. Vajon kitartanak „az Úr és az Ő Igazsága” mellett, vagy elhagyják?

Nagy várakozások

1914. június 28-án az Osztrák—Magyar Monarchia főhercegét, Ferenc Ferdinándot egy orgyilkos golyója leterítette. Ez az orgyilkosság idézte elő a Nagy Háború kirobbanását — ahogy az I. világháborút először nevezték. A harcok 1914 augusztusában kezdődtek, amikor is Németország lerohanta Belgiumot és Franciaországot. Az év őszén már javában tartott a vérfürdő.

„A pogányok ideje véget ért; királyaik ideje lejárt!” Így kiáltott fel Russell testvér, amikor belépett a Watch Tower Society brooklyni főhivatalának ebédlőjébe 1914. október 2-án, pénteken reggel. Az izgalom a tetőfokára hágott. A jelenlévők legtöbbje már évek óta nagy várakozással tekintett 1914 elé. De vajon mit fog hozni a pogányok idejének a vége?

Dühöngött az I. világháború, és akkoriban úgy hitték, hogy a háború egy egész földre kiterjedő anarchia időszakához vezet, amely aztán a dolgok akkor fennálló rendszerének a végét eredményezi. Más várakozások is voltak 1914-et illetően. Alexander H. Macmillan, aki 1900 szeptemberében  keresztelkedett meg, később így emlékezett vissza: „Néhányan komolyan úgy gondoltuk, hogy azon év október első hetében felmegyünk az égbe.” * Visszaemlékezvén arra a reggelre, amikor Russell bejelentette a pogányok idejének végét, Macmillan beismerte: „Rendkívül izgatottak voltunk, és nem csodálkoztam volna, ha abban a pillanatban felemelkedünk, annak jeléül, hogy megkezdődött az égbemenetelünk — de persze semmi ilyesmi nem történt.”

Az Úr Jézus visszatérésére vonatkozó meghiúsult várakozások miatt a XIX. században William Miller sok követője és különböző adventista csoportok meggyengültek a hitben. De mi volt a helyzet a Bibliakutatókkal, akik Russellhez csatlakoztak? Vajon némelyeket inkább a saját korai megmentésüknek a gondolata vonzott, mintsem az Isten iránti szeretet és az az erős vágy, hogy az ő akaratát tegyék?

„Russell testvér . . . Te nem csalódtál?”

Russell testvér arra buzdította a Bibliakutatókat, hogy maradjanak éberek, és határozzák el, hogy folytatják az Úr munkáját még akkor is, ha a dolgok nem érnék el olyan hamar a csúcspontjukat, ahogy talán várták.

Elmúlt 1914 októbere, de C. T. Russell és társai még mindig a földön voltak. Aztán 1915 októbere is elmúlt. Russell vajon csalódott volt? Az Őrtorony 1916. február 1-jei [ang.] számában ezt írta: „»De Russell testvér, mi a véleményed az elváltozásunk idejéről? Te nem csalódtál, hogy nem történt meg akkor, amikor azt reméltük, hogy meg fog történni?« — kérdezed. — Nem — válaszoljuk —, nem voltunk csalódottak . . . Testvérek! Akik közülünk helyes szemlélettel vannak Isten iránt, azok nem csalódottak semmilyen elrendezésével kapcsolatban sem. Mi nem azt kívántuk, hogy a saját akaratunk  legyen meg; ezért amikor rájöttünk, hogy téves dologra vártunk 1914 októberében, boldogok voltunk, hogy az Úr nem változtatta meg a Tervét a mi kedvünkért. Nem kívántuk Tőle, hogy így tegyen. Csupán azt kívánjuk, hogy képesek legyünk megérteni terveit és szándékait.”

Nem, a Bibliakutatók nem ’vitettek fel’ az égbe 1914 októberében. A pogányok ideje azonban véget ért abban az évben. Egyértelmű, hogy a Bibliakutatóknak még sokat kellett tanulniuk 1914 jelentőségéről. Eközben mi volt a teendőjük? A munka! Ahogy azt Az Őrtorony 1916. szeptember 1-jei [ang.] száma megjegyezte: „Úgy véltük, hogy az egyház [a felkenteké] begyűjtésének aratási munkája még a pogányok idejének befejezése előtt lesz elvégezve; a Bibliában azonban semmi sem utal erre . . . Sajnálkozzunk talán, hogy az aratási munka folytatódik? Dehogyis . . . Mostani magatartásunknak, kedves testvérek, nagy hálát kell visszatükröznie Isten iránt, növekvő értékelést a gyönyörű Igazság iránt, amelyhez megadta a kiváltságot, hogy megérthessük és azonosulhassunk azzal, valamint növekvő buzgalmat, hogy segítsünk másoknak ennek az igazságnak az ismeretére jutni.”

De vajon még sokkal többet kellett tenni az aratási munkában? Russell testvér nyilvánvalóan így gondolta. Ez abból a beszélgetésből is kiderült, amit Macmillan testvérrel folytatott 1916 őszén. Russell behívta Macmillant a brooklyni Bételben levő dolgozószobájába, és ezt mondta neki: „A munka gyorsan fokozódik, és még tovább fog fokozódni, mivel egy világméretű munkát kell elvégezni a Királyságnak ezt az örömhírét prédikálva az egész világon.” Russell három és fél órán keresztül vázolta Macmillannek mindazt, amit megértett a Bibliából a még előttük álló nagy munkát illetően.

A Bibliakutatók nehéz próbán mentek keresztül. De Az Őrtorony segítségével megerősödtek, hogy le tudják győzni csalódottságukat. A próba időszakán azonban még korántsem jutottak túl.

„Mi fog történni most?”

1916. október 16-án Russell testvér és titkára, Menta Sturgeon elindult egy már előzetesen megszervezett előadó körútra az Egyesült Államok nyugati és délnyugati részébe. Russell azonban súlyos beteg volt akkoriban. Utuk először Kanadán át Detroitba (Michigan) vezetett. A két férfi azután megállt Illinoisban, Kansasban és Texasban, majd Kaliforniába érkezett, ahol Russell október 29-én, vasárnap Los Angelesben tartotta utolsó előadását. Két nappal később, október 31-én, kedden kora délután a 64 éves Charles Taze Russell meghalt a vonaton Pampánál (Texas). A haláláról szóló bejelentés Az Őrtorony 1916. november 15-i [ang.] számában jelent meg.

Milyen hatással volt a Bétel-családra Russell testvér halálának a bejelentése? A. H. Macmillan, aki Russellt helyettesítette az irodában, amíg Russell távol volt, később így emlékezett arra a reggelre, amikor felolvasta a táviratot a Bétel-családnak: „Sóhajtozás hallatszott az egész ebédlőben. Néhányan hangosan sírtak. Aznap reggel senki sem ette meg a reggelijét. Mindenki  nagyon zaklatott volt. Az étkezési idő végeztével kis csoportokba verődve beszélgettek és suttogtak: »Mi fog történni most?« Aznap keveset dolgoztunk. Nem tudtuk, mitévők legyünk. Oly váratlanul történt; annak ellenére, hogy Russell megpróbált felkészíteni erre minket. Mit fogunk tenni? C. T. Russell elvesztése miatti első megdöbbenésünk volt a legrosszabb. Az első néhány napon bizonytalannak láttuk a jövőnket. Russell egész élete folyamán maga volt »a Társulat«. A munka az ő dinamikus eltökéltsége köré összpontosult, Isten akarata cselekvésének megértésére.”

A temetési szertartás után, amelyre a New York-i The Temple-ben és a Carnegie Hallban (Pittsburgh) került sor, Russell testvért Alleghenyben temették el végakarata szerint a Bétel-család telkén. Az Őrtorony 1916. december 1-jei [ang.] számában, valamint a Bibliai tanulmányok első kötetének további kiadásaiban megjelent Russell rövid életrajza az akaratával és végrendeletével együtt.

Most mi lesz? A Bibliakutatóknak nehéz volt elképzelni másvalakit Russell testvér helyébe. Az Írásokból szerzett ismereteik tovább bővülnek, vagy megállnak ott, ahol vannak? Személye köré összpontosuló szektává válnak? Russell maga egyértelművé tette, hogy ő a munka folytatását várja. Ezért a halálát követően hamarosan felmerült néhány nyilvánvaló kérdés: Ki fogja ellenőrizni Az Őrtorony és más kiadványok tartalmát? Ki lép Russell örökébe elnökként?

Változás az igazgatásban

Russell testvér öt főből álló szerkesztőbizottságra vonatkozó elrendezést vázolt fel a végakaratában, hogy ők döntsenek Az Őrtorony tartalmát  illetően. * Továbbá, a Watch Tower Bible and Tract Society igazgatótestülete intézkedéseket tett egy háromtagú végrehajtó bizottság létrehozására — tagjai: A. I. Ritchie, W. E. Van Amburgh és J. F. Rutherford —, hogy általános felügyeletet gyakoroljon a Társulat valamennyi munkája fölött, maga a bizottság pedig az igazgatótestület ellenőrzése alá tartozik. * Ki lesz hát az új elnök? A döntést mintegy két hónappal később, 1917. január 6-án, a Társulat következő, évi közgyűlésén hozták meg.

A Végrehajtó Bizottság először mindent elkövetett annak érdekében, hogy stabilizálja a helyzetet, buzdítva a Bibliakutatókat, hogy maradjanak tevékenyek, és ne veszítsék el bátorságukat. Az Őrtorony továbbra is megjelent, és olyan cikkeket is tartalmazott, amelyeket még Russell írt a halála előtt. De ahogy közeledett az évi közgyűlés, a feszültség egyre fokozódott. Némelyek még kisebbfajta választási hadjáratot is folytattak, hogy az általuk jelölt embert válasszák elnöknek. Mások, a Russell testvér iránti mély tiszteletük miatt, úgy tűnt, inkább azzal foglalkoztak, hogy megpróbálják utánozni a tulajdonságait, és egyfajta kultuszt fejlesztettek ki iránta. A legtöbb Bibliakutatót viszont elsősorban az érdekelte, hogy előrehaladjon azzal a munkával, amelynek Russell teljesen átadta magát.

A választás idejének közeledtével a kérdés még mindig válaszra várt: Ki lép Russell örökébe elnökként? Az Őrtorony 1917. január 15-i [ang.] száma a következőképp számolt be az évi közgyűlés kimeneteléről: „Pierson testvér az alkalomhoz nagyon is illő megjegyzések, valamint a Russell testvér iránti értékelésének és szeretetének kifejezése kíséretében kijelentette, hogy ő, mint meghatalmazott, olyan irányú megbízatást kapott az ország minden részéből a testvérektől, hogy a nevükben J. F. Rutherfordra szavazzon az elnöki címet illetően, majd a továbbiakban kijelentette, hogy teljes mértékben egyetért ezzel.” Miután Rutherfordot jelölték és a jelölést jóváhagyták, több jelölés nem volt, így „a titkár a szabálynak megfelelően összeszámolta a szavazatokat, és az elnökjelölő gyűlés egyhangú szavazásával Rutherford testvért jelentette be elnökként”.

Vajon hogyan fogadták a megválasztott új elnököt? A fent említett Őrtorony megjegyezte: „A testvérek mindenütt buzgón imádkoztak az  Úr vezetéséért és irányításáért a választás ügyében; amikor az befejeződött, mindenki megelégedett és boldog volt, hitték, hogy az Úr irányította döntésüket és válaszolt az imáikra. Tökéletes összhang uralkodott minden jelenlevő között.”

Ez a „tökéletes összhang” azonban nem tartott sokáig. Az új elnököt sokan melegen fogadták, de nem mindenki.

Az új elnök előrehalad

Rutherford testvér nem akarta megváltoztatni a szervezet irányítását, hanem azt az előremutató mintát akarta követni, amelyet Russell fektetett le. A Társulat (pilgrim néven ismert) utazóképviselőinek a száma 69-ről 93-ra nőtt. Felgyorsult a Társulat ingyenes traktátusainak terjesztése, amelyet alkalmanként vasárnap a templomok előtt végeztek, rendszeresen pedig a házról házra folytatott szolgálat keretében.

Felfokozódott a Russell halálát megelőzően beindult „pásztori munka”. Ez egyfajta nyomon követési munka volt, ahhoz az újralátogatási tevékenységhez hasonló, amelyet ma Jehova Tanúi végeznek. A prédikálómunka további felélénkítése érdekében a Társulat új elnöke kiterjesztette a kolportőrmunkát. A kolportőrök (a mai úttörők előfutárai) száma 372-ről 461-re nőtt.

„Az 1917-es esztendő meglehetősen kilátástalannak indult” — állapította meg Az Őrtorony 1917. december 15-i [ang.] száma. Igen, C. T. Russell halálát követően volt némi aggodalom, kétség és félelem. Az év végi beszámoló mégis bátorító volt: fokozódott a szántóföldi tevékenység. A munka egyértelműen előrehaladt. A Bibliakutatók vajon sikeresen küzdötték le ezt a másik próbát — C. T. Russell halálát?

Az irányítás megragadására tett erőfeszítések

Nem mindenki támogatta az új elnököt. C. T. Russell és J. F. Rutherford két nagyon eltérő ember volt. Más-más egyéniségek voltak, és eltérő családi háttérrel rendelkeztek. E különbözőségeket néhány személynek nehéz volt elfogadni. Magukban úgy vélték, hogy senki sem tud „Russell testvér helyébe lépni”.

Néhányan, különösen a főhivatalban, ténylegesen nehezteltek Rutherford testvérre. Az a tény, hogy a munka előrehaladt,  és hogy ő minden erőfeszítést megtett, hogy azokat az elrendezéseket kövesse, amelyeket még Russell hozott létre, látszólag nem volt rájuk hatással. Az ellenállás hamarosan felerősödött. A Társulat igazgatótestületének négy tagja oly messzire ment, hogy igyekezett kiragadni Rutherford kezéből az igazgatási ellenőrzést. A helyzet 1917 nyarán a Bibliai tanulmányok hetedik kötetének, A beteljesült titoknak a kiadásával vált kritikussá.

Russell testvér már nem tudta elkészíteni ezt a kötetet életében, bár reménykedett benne. Halálát követően a Társulat Végrehajtó Bizottsága intézkedett, hogy két személy — Clayton J. Woodworth és George H. Fisher — készítse el a könyvet, amely a Jelenések, az Énekek Éneke és az Ezékiel könyvét magyarázta. A könyv részben azon alapult, amit Russell írt ezekről a bibliai könyvekről, és ezekhez fűztek további kommentárokat és magyarázatokat. A kész kéziratot a Társulat tisztviselői jóváhagyták kiadásra, és 1917. július 17-én, kedden a Bétel-család kézhez kapta azt az ebédlőasztalnál. Ugyanezen alkalommal meglepő bejelentést tettek — a négy szembeszegülő igazgatót elmozdították állásából, és Rutherford testvér négy másik testvért nevezett ki az üres helyek betöltésére. Hogyan reagáltak erre?

Mintha bomba robbant volna! A négy eltávolított igazgató megragadta az alkalmat, és öt óra hosszat tartó vitába kezdett a Bétel-család előtt a Társulat dolgainak igazgatásáról. Számos Bétel-családtag az ellenállókkal szimpatizált. A szembenállás még hetekig tartott, a zavarkeltők azzal fenyegetőztek, hogy „megdöntik a hatalmon lévő önkényuralmat” — ahogy azt nevezték. Rutherford testvérnek azonban alapos oka volt, hogy így tett. Mi volt ez?

 Kiderült, hogy bár Russell testvér nevezte ki a négy lázadó igazgatót, a Társaság alapító tagjai ezeket a kinevezéseket nem erősítették meg szavazással a Társulat évi közgyűlésén. Ily módon e négy személy egyáltalán nem volt törvényes tagja az igazgatótestületnek! Rutherford tisztában volt ezzel, de először nem tett említést róla. Miért nem? El akarta kerülni, hogy azt a benyomást keltse, mintha szembe akarna helyezkedni Russell testvér kívánságával. Amikor azonban nyilvánvalóvá vált, hogy nem hajlandók ellenállásukat megszüntetni, Rutherford elnöki hatáskörén belül a rábízott felelősségnek megfelelően cselekedett, hogy négy másik testvérrel helyettesítse őket, akiknek kinevezését az 1918 januárjában megtartott következő, évi közgyűlésen aztán megerősítették.

Augusztus 8-án az elégedetlen, volt igazgatók és támogatóik elhagyták a Bétel-családot; az általuk okozott zavar miatt kérték fel őket a távozásra. Hamarosan széles körben terjeszteni kezdték ellenvéleményüket nyilvános szónoklat és levélíró kampány révén szerte az Egyesült Államokban, Kanadában és Európában. Ennek eredményeként 1917 nyarát követően a Bibliakutatók számos gyülekezete két részre szakadt — a Társulat iránt lojálisokra, és azokra, akik könnyű prédái voltak az ellenállók hízelgő beszédének.

De az eltávolított igazgatók azon erőfeszítéseikben, hogy magukhoz ragadják a szervezet irányítását, vajon megpróbáltak befolyást gyakorolni azokra, akik részt vesznek az évi közgyűlésen? Rutherford, számítva erre a lépésre, úgy érezte, hogy tanácsos lenne felmérést végezni valamennyi gyülekezetben. Mi volt ennek az eredménye? Az Őrtorony 1917. december 15-én [ang.] megjelent számában közölt beszámoló szerint a szavazók túláradó támogatásukat jelezték J. F. Rutherford és a vele együttműködő igazgatók iránt! Ez az évi közgyűlésen megerősítést nyert. * Az ellenállóknak az irányítás megszerzésére tett erőfeszítései kudarcba fulladtak!

Mi lett az ellenállókkal és támogatóikkal? Az 1918. januárjában megtartott évi közgyűlés után az ellenálló személyek elmaradtak, azt választva, hogy maguk tartják meg az Emlékünnepet 1918. március 26-án. Az általuk élvezett bármiféle egység rövid életűnek bizonyult, és nemsokára különböző szektákra szakadtak. Számuk a legtöbb esetben csökkent, tevékenységük alábbhagyott, vagy teljesen megszűnt.

A Bibliakutatók érthető módon a lojalitás valódi próbájával néztek szembe Russell testvér halála után. Tarissa P. Gott, aki 1915-ben keresztelkedett meg, így fogalmazott: „Azok közül, akik oly erősnek, az Úr iránt oly odaadónak látszottak, sokan kezdtek elfordulni . . . Mindez egyáltalán nem tűnt helyesnek, mégis megtörtént, és felkavart minket. De azt mondtam magamnak: »Vajon nem ez a szervezet az, amelyet Jehova felhasznált, hogy megszabadítson  minket a hamis vallás kötelékeitől? Hát nem ízleltük meg a jóságát? Ha most elhagynánk, hová mennénk? Nem azt nyilvánítanánk ki, hogy valamely embert követünk?« Nem értettük, miért kellene a hitehagyókkal tartanunk, tehát maradtunk” (Ján 6:66–69; Zsid 6:4–6).

Néhányan azok közül, akik elhagyták a szervezetet, később bűnbánatot gyakoroltak, és újra csatlakoztak a Bibliakutatókhoz az imádatban. A nagy többség, mint például Gott testvérnő is, folyamatosan együttműködött a Watch Tower Societyvel és Rutherford testvérrel. Az őket összekötő szeretet és egység az együtt töltött évek hosszú során át épült fel az összejöveteleken és a kongresszusokon. Nem engedték, hogy bármi is szétszakítsa az egység e kötelékét (Kol 3:14).

Mire elérkezett az 1918-as év, a Bibliakutatók már túl voltak a belülről jövő próbán. De mi lesz akkor, ha a kívülvalók részéről támad ellenállás?

A támadás célpontjai

A Bibliakutatók teljes energiával terjesztették A beteljesült titok című új könyvet 1917 végén és 1918 elején. A nyomdák szorgalmasan dolgoztak 1917 végén, hogy kiadásra kerüljön a 850 000 példány. Az Őrtorony 1917. december 15-én [ang.] megjelent száma így számolt be: „A hetedik kötet eladott példányszáma messze a legnagyobb bármely más ismert könyv azonos időszak alatt eladott példányszámához hasonlítva, kivéve a Bibliát.”

De nem mindenkit villanyozott fel A beteljesült titok sikere. A könyv néhány nagyon csípős utalást tartalmazott a kereszténység papságára vonatkozóan. Ez annyira feldühítette a papságot, hogy arra sürgette a kormányzatot, kobozza el a Bibliakutatók kiadványait. A papság által szított ellenállás következtében 1918 elején betiltották Kanadában A beteljesült titok című könyvet. A Bibliakutatókkal szembeni ellenállás hamarosan az Egyesült Államokban is egyre érezhetőbbé vált.

A papság által okozott nyomás nyilvánosságra hozatala végett a Watch Tower Society 1918. március 15-én [ang.] kibocsátotta az 1. számú Királyság-hírek traktátust. Milyen üzenetet tartalmazott? A hat hasáb széles szalagcím így szólt: „Vallási intolerancia — Russell Pásztor követőit azért  üldözik, mert megmondják az embereknek az igazságot”. „A Bibliakutatókkal való bánásmód kissé a »sötét középkorra« emlékeztet” cím alatt részletezték az üldözéssel kapcsolatos tényeket és betiltást, amely Kanadában vette kezdetét. És a felbujtók? A traktátus nem volt kíméletes: a papságra mutatott, amelyet úgy írt le, mint „azon emberek bigott osztályát, akik módszeresen arra törekednek, hogy megfosszák az embereket attól, hogy megértsék a Bibliát, és el akarnak fojtani minden olyan bibliai tanítást, amely nem általuk jön”. * Milyen kemény üzenet!

Hogyan reagált a papság egy ilyen leleplezésre? Már korábban viszályt szítottak a Watch Tower Society ellen. De most dühösek lettek! 1918 tavaszán kegyetlen üldözési hullámot indítottak a Bibliakutatók ellen Észak-Amerikában és Európában. A papság szította ellenállás 1918. május 7-én ért a tetőfokára, amikor az Egyesült Államok szövetségi elfogatóparancsot bocsátott ki J. F. Rutherford és több közeli munkatársa letartóztatására. Az 1918-as év közepe Atlanta (Georgia) szövetségi börtönében érte Rutherfordot és hét társát.

De mi volt a helyzet a főhivatal működésével, miközben Rutherford bíró és társai börtönben voltak?

Hogy ne aludjon ki a tűz

Brooklynban egy Végrehajtó Bizottságot bíztak meg a munka feletti felügyelettel. A kinevezett testvérek egyik  fő gondja az volt, hogy folyamatosan jelenjen meg Az Őrtorony. A Bibliakutatóknak bizonyára mindenütt szükségük volt mindarra a szellemi bátorításra, amit csak kaphattak. A „próbateljes időszak” egész ideje alatt Az Őrtorony egyetlen száma sem maradt ki! *

Milyen szellem uralkodott a főhivatalban? Thomas (Bud) Sullivan, aki később a Vezető Testület tagjaként szolgált, így emlékezik: „Abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy látogatást tehettem a brooklyni Bételben 1918 késő nyarán, amikor a testvérek börtönben voltak. A Bételben a munka felügyeletével megbízott testvérek egyáltalán nem voltak félénkek vagy csüggedtek. Sőt, épp ellenkezőleg. Optimisták voltak, és bíztak abban, hogy Jehova végül is győzelemre vezeti népét. Kiváltságom volt ott lenni hétfőn a reggelinél, amikor az előző hétvégi találkozókra kiküldött testvérek beszámolót tartottak. A helyzetről nyert kép nagyszerű volt. A testvérek minden esetben bizakodók voltak, és Jehovától várták, hogy tevékenységüket tovább vezeti.”

Ugyanakkor sok probléma akadt. Az I. világháború még javában dühöngött. Hiány volt papírból és szénből, amelyek alapvetően kellettek a főhivatalban folyó munkához. A túlfűtött hazafiság komoly ellenségeskedést váltott ki a Társulat iránt; árulóknak tekintették a Bibliakutatókat. Ilyen szélsőséges körülmények között lehetetlennek látszott a folyamatos működés Brooklynban. Ezért a Végrehajtó Bizottság — más testvérekkel folytatott megbeszélés után — eladta a Brooklyni Tabernacle-t, és bezárta a Bétel-otthont. 1918. augusztus 26-án a működésüket visszahelyezték Pittsburgh-be a Federal és a Reliance utca sarkán lévő irodaépületbe.

A jó szellem azonban továbbra is megmaradt. Martha Meredith így emlékszik: „Mi Pittsburgh-ben jöttünk össze, és úgy döntöttünk, ügyelünk arra, »hogy ne aludjon ki a tűz«, amíg testvéreink ki nem szabadulnak a börtönből. A brooklyni iroda akkoriban költözött Pittsburgh-be, így hát a testvérek szorgalmasan írtak cikkeket Az Őrtorony számára, és kinyomtatták azokat. Amikor az Őrtorony-példányok már elküldésre készen álltak, mi, testvérnők becsomagoltuk és elküldtük azokat az embereknek.”

A Bibliakutatók néhány súlyos próbával néztek szembe az 1914 őszén bekövetkezett pogányok idejének vége óta. Fenn tudnak maradni továbbra is? Valóban megmarad „az Isten iránt érzett szívbéli szeretetük”, vagy nem? Szilárdan kitartanak „az Úr és az Ő Igazsága” mellett, ahogy Russell figyelmeztette őket, vagy elhagyják?

[Lábjegyzetek]

[Oldalidézet a 68. oldalon]

Rutherford megkérte az ellenkezőket, hogy hagyják el a Bételt

[Kiemelt rész a 62. oldalon]

Némelyikünk kissé elhamarkodott volt

1914 októberének közeledtével néhány Bibliakutató arra számított, hogy akkor, a pogányok idejének a végén, szellemtől felkent keresztényként megkapja égi jutalmát. Ezt jól szemléltette az az eset is, amely a Bibliakutatók Saratoga Springsben (New York) 1914. szeptember 27. és 30. között megtartott kongresszusán történt. A. H. Macmillan, aki 14 évvel korábban keresztelkedett meg, szeptember 30-án, szerdán előadást tartott. Ebben kijelentette: „Valószínűleg ez az utolsó nyilvános előadásom, mivel hamarosan hazaköltözünk [az égbe].”

Két nappal később (október 2-án, pénteken) azonban Macmillannek néhány jóindulatú ugratásban volt része Brooklynban, ahol ismét összegyűltek a kongresszuson részt vevők. Az asztalfőnél elfoglalt helyéről C. T. Russell bejelentette: „Néhány változtatást fogunk eszközölni a vasárnapi [október 4-i] programban. Vasárnap délelőtt 10.30-kor Macmillan testvér fog nekünk előadást tartani.” A reagálás? Macmillan később ezt írta: „Mindenki szívből nevetett, emlékezve arra, amit szerdán Saratoga Springsben az »utolsó nyilvános előadásomról« mondtam.”

„Nos — folytatta Macmillan —, minden igyekezetemmel azon voltam, hogy kitaláljam, mit mondhatnék. A Zsoltárok 74:9. versére bukkantam: »Jeleinket nem látjuk; próféta nincs többé, és nincs közöttünk, aki tudná meddig tart ez?« Most azonban másképp volt. Abban a beszédemben megpróbáltam rámutatni a testvéreknek, hogy talán némelyikünk kissé elhamarkodottan arra gondolt, hogy azonnal felmegyünk az égbe; a mi dolgunk azonban az, hogy szorgalmasan kitartsunk az Úr szolgálatában, amíg el nem dönti, hogy helyeselt szolgái mikor vitessenek fel az égbe.”

[Kiemelt rész a 67. oldalon]

J. F. Rutherford családi háttere

Joseph Franklin Rutherford baptista szülők gyerme­keként jött világra egy farmon Morgan megyében (Missouri, USA) 1869. november 8-án. Amikor Joseph 16 éves lett, apja hozzájárult, hogy egyetemre menjen, feltéve, hogy a költségeket maga állja, és egy szerződéses munkást fizet, hogy az átvegye helyét a farmon. Joseph, az elszánt fiatalember kölcsönkért egy barátjától, egyetemre járt, és mellette jogot is tanult.

Egyetemi tanulmányai befejeztével Rutherford két évet töltött E. L. Edwards bíró gyámsága alatt. Mire elérte a 20. életévét, Missouri tizennegyedik bírósági körzetének hivatalos bírósági jegyzőkönyvvezetője lett. 1892. május 5-én engedélyt kapott a jogászi hivatás gyakorlására Missouriban. Rutherford később négy évig államügyészként dolgozott Boonville-ben (Missouri). Még később alkalmanként különleges bíróként dolgozott Missouri nyolcadik bírósági körzetében. Ez az oka annak, amiért Rutherford „bíró”-ként vált ismertté.

Említésre méltó, hogy Rutherford házról házra járva enciklopédiákat árusított, hogy ki tudja fizetni az iskolát. Ez nem volt könnyű munka — sokan visszautasították. Egy alkalommal kis híján meghalt, amikor egy jeges patakba esett, miközben a farmokat járta. Megfogadta, hogy ha egyszer jogász lesz, és bárki bármikor felkeresi az irodájában, hogy könyveket adjon el neki, megveszi azokat. Szavát betartva megvette a „Bibliai tanulmányok” három kötetét attól a két kolportőrtől, aki 1894 elején jelent meg az irodájában. Néhány héttel később elolvasta a könyveket, és azonnal írt egy levelet a Watch Tower Societynek, amelyben ezt mondta: „Kedves feleségem és magam is a legnagyobb érdeklődéssel olvastuk ezeket a könyveket, úgy érezzük, Isten ajándéka és nagy áldás, hogy alkalmunk volt megismerni azokat.” Joseph F. Rutherford 1906-ban keresztelkedett meg, és egy évvel később a Watch Tower Society jogi tanácsadója lett.

[Kiemelt rész/kép a 69. oldalon]

„Nincs . . . egyetlen ember sem a földön, aki nagyobb tiszteletben részesülne”

1918. június 21-én J. F. Rutherfordot és több közeli munkatársát 20 év börtönre ítélték, miután koholt vádak alapján összeesküvésben találták bűnösöknek őket. Ők vajon mit éreztek? Egy június 22—23-ai keltezésű, kézzel írott feljegyzésében (lásd alul), amelyet a Raymond Street-i (Brooklyn, New York) börtönből juttatott ki, Rutherford testvér ezt írta: „Valószínűleg nincs ma egyetlen ember sem a földön, aki nagyobb tiszteletben részesülne, aki boldogabb lenne, mint ez a hét testvér itt a börtönben. Tudják, hogy teljesen ártatlanok, mivel nem követtek el szándékosan bűnt, és örvendeznek, hogy Krisztussal együtt szenvednek, amiért lojálisan szolgálják Őt.”

[Kiemelt rész a 70. oldalon]

A papság által szított üldözés áldozatai

1918 közepén J. F. Rutherford és hét társa börtönben volt — a papság által szított ellenállás áldozatai voltak. De nemcsak ez a nyolc ember volt az ilyen gyűlölet céltáblája. A korábbi évek folyamán elsősorban C. T. Russell volt a papság és a sajtó által indított támadás célpontja. Most maguk a Bibliakutatók voltak az áldozatok. Az „Aranykorszak” (ma „Ébredjetek!”) 1920. szeptember 29-i [ang.] száma szemléletes és átfogó beszámolót közölt arról az ádáz üldözésről, amelyet az Egyesült Államokban viseltek el. Olyan dolgot írt le, amilyen még az inkvizícióban sem fordult elő. * Többek között a következő beszámolókat tartalmazta:

„1918. április 22-én Wynnewoodban (Oklahoma) Claud Watsont először bebörtönözték, majd szándékosan átengedték egy prédikátorokból, üzletemberekből és másokból álló csőcseléknek, akik leütötték, egy négerrel megkorbácsoltatták, és amikor kezdett magához térni, újra megkorbácsoltatták. Aztán leöntötték szurokkal és tollakat szórtak az egész testére, majd a haját és fejbőrét is tele kenték szurokkal.”

„1918. április 29-én Walnut Ridge-ben (Arkansas) a 61 éves W. B. Duncant, Edward Frenchet, Charles Franket, egy bizonyos Mr. Griffint és Mrs. D. Van Hoesent börtönbe vetették. A börtönbe berontott egy csőcselék, amely a legaljasabb és legtrágárabb szavak kíséretében megostorozta őket, szurkot öntött rájuk, majd tollat és kiűzte őket a városból. Duncant arra kényszerítették, hogy gyalog tegye meg a 42 km-es utat hazáig, ahol alig tért magához. Griffin gyakorlatilag megvakult, és néhány hónappal később belehalt a bántalmazásba.”

„1918. április 30-án . . . Minervában (Ohio) S. H. Griffint először börtönbe vetették, majd átadták egy csőcseléknek; azután a pap egy tizenöt perces előadást tartott neki, majd ismételten ütlegelték, káromolták, rugdosták, rátapostak, akasztással és vízbe fojtással fenyegették, kiűzték a városból, leköpdösték, többször elgáncsolták és megszurkálták egy esernyővel, megtiltották, hogy kocsira szálljon, aztán öt mérföldön keresztül követték Malvernig (Ohio), ott ismét letartóztatták, és a biztonság kedvéért börtönbe vetették Carrolltonban, végül bátor és hűséges hivatalnokok hazavitték, akik — miután átvizsgálták a nála levő irodalmat — lényegében ezt mondták: »Nem találunk semmi vétket ebben az emberben.«”

[Lábjegyzet]

[Képek a 64. oldalon]

1916. október 31-én a 64 éves Charles Taze Russell meghalt a vonaton Pampánál (Texas); a temetésről sok újság is beszámolt

[Kép a 66. oldalon]

J. F. Rutherfordnak tiszteletet parancsoló megjelenése volt 188 cm-es magasságával és körülbelül 100 kg-os testsúlyával

[Kép a 69. oldalon]

A Raymond Street-i börtön Brooklynban (New York), ahol Rutherford testvért és több közeli munkatársát hét napig fogva tartották közvetlenül az elítélésük után

[Kép a 71. oldalon]

Thomas (Bud) Sullivan látogatást tett a főhivatalban 1918-ban, később pedig Jehova Tanúi Vezető Testületében szolgált