3. fejezet

Jehova keresztény tanúi az első században

„LESZTEK nékem tanúim . . . a földnek mind végső határáig” (Csel 1:8). E búcsúszavak kíséretében bízta meg Jézus a tanítványait azzal, hogy legyenek tanúk. De kinek a tanúi? „Lesztek nékem tanúim” — mondta Jézus. E szavak tehát azt jelentik, hogy ők ne Jehovának legyenek tanúi? Egyáltalán nem azt jelentik!

Jézus tanítványai tulajdonképpen példa nélkül álló kiváltságot kaptak — azt, hogy mind Jehova, mind Jézus tanúi legyenek. Jézus korai tanítványai, mint hűséges zsidók, már Jehova tanúi voltak (És 43:10–12). Most azonban Jézus azon létfontosságú szerepéről is tanúskodniuk kellett, amelyet Jehova nevének a messiási Királyság általi megszentelésében tölt be. Így Jehova dicsőségére való tekintettel tanúskodtak Jézusról (Róma 16:25–27; Fil 2:9–11). Tanúsították, hogy Jehova nem hazudott, mivel több mint 4000 év elteltével végül elhozta a régóta megígért Messiást vagy Krisztust!

Jehova első századi keresztény tanúi páratlan felelősséget is kaptak — azt, amely egészen napjainkig a valódi keresztények felelőssége.

„Elmenvén . . . tegyetek tanítványokká”

A halálból való feltámadását követően Jézus megjelent a tanítványainak, akik Galilea egyik hegyén gyűltek össze. Itt Jézus körvonalazta felelősségüket: „Elmenvén azért, tegyetek tanítványokká minden népeket, megkeresztelvén őket az Atyának, a Fiúnak és a Szent Léleknek nevében, tanítván őket, hogy megtartsák mindazt, a mit én parancsoltam néktek: és ímé én ti veletek vagyok minden napon a világ végezetéig” (Máté 28:19, 20). Vizsgáljuk meg, mit foglalt magában ez a fontos megbízás.

„Elmenvén” — mondta Jézus. De kihez? „Minden népekhez.” Ez új parancs volt, s különösen kihívó a zsidó hívők számára. (Vö. Cselekedetek 10:9–16, 28.) A Jézus idejét megelőző korokban csak akkor üdvözölték a pogányokat, ha azok keresték fel Izráelt, mert érdeklődtek az igaz imádat iránt (1Kir 8:41–43). Szolgálata egy korábbi időszakában Jézus azt mondta az apostolainak, hogy „elmenvén . . . prédikáljatok”, de csak „Izráel házának eltévelyedett juhainak” (Máté 10:1, 6, 7). Most azonban azt a parancsot kapták, hogy minden nemzet népéhez menjenek el. S milyen célból?

 „Tegyetek tanítványokká” embereket — parancsolta Jézus. Igen, tanítványai arra kaptak megbízást, hogy tegyenek másokat tanítványokká. Mit foglal ez magában? A tanítvány egy tanuló, egy oktatásban részesült személy, aki nem csupán tanuló, hanem valaminek a követője. Egy tanítvány nemcsak belsőleg fogadja el Jézus tekintélyét azzal, hogy hisz benne, hanem külsőleg is, azáltal hogy engedelmeskedik neki. A Theological Dictionary of the New Testament szerint a „tanítvány”-nak fordított görög (ma·the·tesz΄) szó ’személyes ragaszkodást foglal magában, amely a . . . [tanítványként] leírt személy egész életét formálja’.

„Tanítván őket — tette hozzá Jézus —, hogy megtartsák mindazt, a mit én parancsoltam néktek.” Ahhoz, hogy valaki személyes ragaszkodást fejleszthessen ki Jézus iránt, az illetőt meg kell tanítani arra, hogy megtartsa mindazt, amit Krisztus parancsolt, beleértve a „királyság örömüzenetének” prédikálására vonatkozó parancsát is (Máté 24:14, Cs). Csak így válhat a szó valódi értelmében tanítvánnyá. És csak azok keresztelkedhetnek meg, akik elfogadják a tanítást és valódi tanítványokká válnak.

„Én ti veletek vagyok — biztosította őket Jézus — minden napon a világ végezetéig.” Jézus tanítása mindig időszerű, sohasem idejétmúlt. Ezen az alapon tehát a keresztények a mai napig kötelesek tanítványokká tenni másokat.

Így hát felelősségteljes megbízatás hárult Krisztus követőire, nevezetesen az, hogy tanítványképző munkát végezzenek valamennyi nemzet között. Ahhoz azonban, hogy Krisztus tanítványaivá tegyenek másokat, tanúskodniuk kellett Jehova nevéről és Királyságáról, mivel Példaképük, Jézus is azt tette (Luk 4:43; Ján 17:26). Azok, akik elfogadták Krisztus tanítását, és tanítványokká lettek, ily módon Jehova keresztény tanúivá váltak. Jehova tanújává lenni többé nem születés kérdése volt — mint a zsidó néphez tartozóknál —, hanem választás kérdése. Azok, akik tanúvá lettek, azért lettek azok, mert szerették Jehovát, és őszintén alá akarták magukat rendelni szuverén uralmának (1Ján 5:3).

De vajon eleget tettek Jehova első századi keresztény tanúi azon megbízatásuknak, hogy Isten és Krisztus tanúiként szolgáljanak, és hogy tegyenek tanítványokká minden nemzetből embereket?

„A földnek mind végső határáig”

Röviddel tanítványainak adott megbízása után Jézus visszatért Atyja égi udvarába (Csel 1:9–11). Tíz nappal később — i. sz. 33 pünkösd napján —  lendületet kapott a kiterjedt tanítványképző munka. Jézus kitöltötte a megígért szent szellemet várakozó tanítványaira (Csel 2:1–4; vö. Lukács 24:49 és Cselekedetek 1:4, 5). Ez buzgalommal töltötte el őket, hogy prédikáljanak a feltámasztott Krisztusról és jövőbeni, Királyság-hatalommal való visszatéréséről.

Jézus utasításainak megfelelően azok az első századi tanítványok ott, Jeruzsálemben kezdték meg tanúskodásukat Istenről és Krisztusról (Csel 1:8). Péter apostol átvette a vezetést, és több ezer zsidó ünneplőnek „alapos tanúskodást végzett”, akik több nemzetből voltak jelen pünkösd ünnepén (Csel 2:5–11, 40, NW ). Csupán a hívő férfiak száma hamarosan mintegy 5000-re emelkedett (Csel 4:4; 6:7). Később Filep a szamaritánusoknak is hirdette „az Isten országára és a Jézus Krisztus nevére tartozó örvendetes dolgokat [jó hírt, NW]” (Csel 8:12).

Ennél azonban jóval több feladatot kellett elvégezniük. Az i. sz. 36. évtől kezdődően, amikor is Kornélius, egy körülmetéletlen pogány megtért, a jó hír minden nemzetben a nem zsidók között is terjedni kezdett (Csel 10. fej.). Sőt, ez oly gyorsan történt, hogy i. sz. 60 körül Pál apostol azt mondhatta, hogy a jó hír „hirdettetett minden teremtménynek az ég alatt” (Kol 1:23). Így Jézus hűséges követői az első század végére az egész Római Birodalomban — Ázsiában, Európában és Afrikában — képeztek már tanítványokat.

Mivel Jehova első századi keresztény tanúi rövid idő alatt ilyen hatalmas munkát végeztek, felvetődik a kérdés: Vajon meg voltak szervezve erre? És ha igen, hogyan?

A keresztény gyülekezet megszervezése

Mózes idejétől kezdődően a zsidó nemzet kivételes helyzetben volt — Isten gyülekezeteként szolgált. A gyülekezet felett, amelyet Isten magas fokon szervezett meg, idősebb férfiak, fők, bírák és elöljárók szolgáltak (Józs 23:1, 2). A zsidó nemzet azonban elveszítette kiváltságos helyzetét, mert elutasította Jehova Fiát (Máté 21:42, 43; 23:37, 38; Csel 4:24–28). I. sz. 33 pünkösdjén Isten keresztény gyülekezete váltotta fel Izráel gyülekezetét. * Hogyan volt e keresztény gyülekezet megszervezve?

Pünkösd napján a tanítványok már „foglalatosok valának az apostolok tudományában”, azt jelezve, hogy tanításon alapuló egységgel kezdtek el tevékenykedni. Azon első naptól kezdve „egyakarattal” gyűltek össze (Csel 2:42, 46). Ahogy a tanítványképző munka egyre terjedt, úgy kezdtek gyülekezetek alakulni a hívőkből, először Jeruzsálemben, azután Jeruzsálemen kívül (Csel 8:1; 9:31; 11:19–21; 14:21–23). Szokásuk szerint nyilvános helyeken és magánotthonokban gyűltek össze (Csel 19:8, 9; Róma 16:3, 5; Kol 4:15).

 Minek volt köszönhető, hogy a terjedő keresztény gyülekezet nem vált független, helyi gyülekezetek laza társulásává? Ők egyetlen vezető alatt egyesültek. Kezdettől fogva Jézus Krisztus volt a gyülekezet kijelölt Ura és Feje, és őt ennek ismerte el minden gyülekezet (Csel 2:34–36; Ef 1:22). Az egekből Krisztus tevékenyen vezette földi gyülekezete ügyeit. Hogyan? A Jehova által rendelkezésére bocsátott szent szellem és az angyalok által (Csel 2:33; vö. Cselekedetek 5:19, 20; 8:26; 1Pét 3:22).

Krisztusnak még valami más is a rendelkezésére állt ahhoz, hogy fenntartsa a keresztény gyülekezet egységét — egy látható vezető testület. A vezető testület először Jézus hűséges apostolaiból tevődött össze. Ez később a jeruzsálemi gyülekezet más idősebb férfiait is magában foglalta, valamint Pál apostolt is, bár ő maga nem élt Jeruzsálemben. Minden egyes gyülekezet elismerte ennek az idősebb férfiakból álló központi testületnek a tekintélyét, és tőle vártak útmutatást, amikor szervezeti vagy tantételeket érintő kérdések merültek fel (Csel 2:42; 6:1–6; 8:14–17; 11:22; 15:1–31). Mi volt az eredmény? „A gyülekezetek azért erősödének a hitben, és gyarapodának számban naponként” (Csel 16:4, 5).

A vezető testület a szent szellem irányítása alatt felügyelt a felvigyázók és segítőik — a kisegítőszolgák — kinevezésére, hogy gondoskodjanak minden gyülekezetről. Ezek olyan férfiak voltak, akik nem pusztán a helyileg felállított mértékeknek feleltek meg, hanem azoknak a szellemi képesítéseknek, amelyek minden gyülekezetre vonatkoztak (1Tim 3:1–13; Tit 1:5–9; 1Pét 5:1–3). A felvigyázókat arra intették, hogy kövessék az Írásokat, és rendeljék alá magukat a szent szellem vezetésének (Csel 20:28; Tit 1:9). A gyülekezetben mindenkit arra buzdítottak, hogy engedelmeskedjenek azoknak, akik vezetik őket (Zsid 13:17). Ily módon nemcsak a helyi gyülekezeteken belül maradt fenn az egység, hanem a keresztény gyülekezeten mint egészen belül is.

Bár néhány férfi felelősségteljes pozíciót töltött be, Jehova első századi keresztény tanúi között nem volt megkülönböztetett papi és laikus osztály. Ők mindannyian testvérek voltak; csak egy vezetőjük volt: Krisztus (Máté 23:8, 10).

A szent viselkedés és a szeretet által azonosítva

Jehova első századi tanúinak bizonyságtevése nem korlátozódott az „ajkaknak gyümölcsére” (Zsid 13:15). Egy keresztény tanú tanítványi mivolta egész életvitelét formálta. Ezért hát azok a keresztények nem csupán hirdették hitnézeteiket, hanem hitnézeteik az életüket is átalakították. Elvetették a régi egyéniséget a maga bűnös gyakorlataival, és arra törekedtek, hogy az új egyéniséget öltsék magukra, amely Isten akarata szerint lett megteremtve (Kol 3:5–10). Szavahihetők, becsületesek, keményen munkálkodók és megbízhatók voltak (Ef 4:25, 28). Erkölcsi értelemben tiszták voltak — szigorúan tilos volt a szexuális erkölcstelenség. A részegség és a  bálványimádás szintén (Gal 5:19–21). Alapos oka volt hát annak, hogy a keresztényiség úgy vált ismertté, mint „az út” — olyan út, illetve életmód, amelynek középpontjában a Jézusba vetett hit és az ő lábnyomainak szoros követése állt (Csel 9:1, 2; 1Pét 2:21, 22).

Egy tulajdonság azonban messze kiemelkedik az összes közül — a szeretet. A korai keresztények szerető gondoskodást nyilvánítottak ki hittársaik szükségletei iránt (Róma 15:26; Gal 2:10). Ők nemcsak annyira szerették egymást, mint saját magukat, hanem jobban, mint magukat. (Vö. Filippi 2:25–30.) Készek voltak akár meghalni is egymásért. De ez nem volt meglepő. Vajon Jézus nem volt kész meghalni értük? (Ján 15:13; vö. Lukács 6:40). Ezt mondhatta tanítványainak: „Új parancsolatot adok néktek, hogy egymást szeressétek; a mint én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást. Erről ismeri meg mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha egymást szeretni fogjátok” (Ján 13:34, 35). Krisztus azt parancsolta, hogy követői ilyen önfeláldozó szeretetet tanúsítsanak; és ezt a parancsot az első századi tanítványai gondosan betartották (Máté 28:20).

„Nem része a világnak”

Ahhoz, hogy az első századi keresztények, eleget téve kötelességüknek, tanítványokat képezzenek, valamint Isten és Krisztus tanúi legyenek, nem engedhették meg maguknak, hogy megzavarják őket világi ügyek; megbízatásukat éles megvilágításban kellett tartaniuk. Jézus feltétlenül így tett. Ezt mondta Pilátusnak: „Az én királyságom nem része a világnak” (Ján 18:36, NW ). És tanítványainak is világosan megmondta: „nem vagytok része a világnak” (Ján 15:19, NW ). Ezért a korai keresztények — akárcsak Jézus — elkülönültek a világtól; nem avatkoztak bele a politikába vagy a háborúkba. (Vö. János 6:15.) A világ útjai sem ejtették tőrbe őket — vagyis az anyagi javak és az élvezetek mértéktelen hajszolása (Luk 12:29–31; Róma 12:2; 1Pét 4:3, 4).

Az első századi keresztény tanúk jellegzetes népet alkottak, mert elkülönültek a világtól. E. G. Hardy történész a Christianity and the Roman Government című könyvében a következő megjegyzést teszi: „A keresztények idegenként és vándorokként éltek a körülöttük lévő világban; állampolgárságuk a mennyekben volt; az a Királyság, amelyre tekintettek, nem ebből a világból származott. Emiatt hiányzott belőlük minden érdeklődés a közügyek iránt, és ez már kezdettől fogva jellemezte az igaz keresztényeket.”

Üldözöttek az igazságosság miatt

„Nem nagyobb a szolga az ő uránál — figyelmeztetett Jézus. — Ha engem üldöztek, titeket is üldöznek majd” (Ján 15:20). A kínoszlopon bekövetkezett halála  előtt Jézus ádáz üldözést szenvedett el (Máté 26:67; 27:26–31, 38–44). Figyelmeztetése beigazolódott: a tanítványainak hamarosan hasonló bánásmódban volt részük (Máté 10:22, 23). De miért?

Nem telt bele sok idő, és a korai keresztények felkeltették mások figyelmét. Magas erkölcsi alapelvekkel rendelkező, feddhetetlen népet alkottak. Nyíltan és buzgón végezték a tanítványképző munkát. Ennek eredményeképpen szó szerint ezrek hagyták ott a hamis vallásrendszereket, és váltak kereszténnyé. Ezek nem voltak hajlandók beleavatkozni a világ ügyeibe. Nem csatlakoztak a császár imádatához. Nem csoda hát, ha hamarosan a hamis vallás vezetői és a félreinformált politikai uralkodók által felbujtott gonosz üldözés céltáblái lettek (Csel 12:1–5; 13:45, 50; 14:1–7; 16:19–24). Ezek azonban csupán emberi ügynökei voltak a valódi üldözőnek — „a régi kígyónak”, Sátánnak (Jel 12:9; vö. Jelenések 12:12, 17). Mi volt a célja? A keresztényiségnek és bátor tanúskodásuknak az elhallgattatása.

De semmilyen mértékű üldözés sem volt képes hallgatásra bírni Jehova első századi keresztény tanúit. A prédikálásra vonatkozó megbízatásukat Istentől kapták Krisztuson keresztül, s úgy döntöttek, hogy inkább Istennek engedelmeskednek, semmint embereknek (Csel 4:19, 20, 29; 5:27–32).  Jehova erejére támaszkodtak, és abban bíztak, hogy megjutalmazza lojális tanúit kitartásukért (Máté 5:10; Róma 8:35–39; 15:5).

A történelem is megerősíti, hogy a Római Birodalom hatóságainak üldözése sem tudta elpusztítani Jehova korai keresztény tanúit. Josephus, i. sz. első századi zsidó történész ezt mondja: „S még ma is [i. sz. 93 körül] megvan a keresztények felekezete, amely róla [Jézusról] vette a nevét” (A zsidók története, XVIII. könyv, 3. fej., 3. bek.).

Jehova első századi keresztény tanúinak bizonyságtételéről szóló feljegyzés feltár számos egyértelműen azonosító jellemvonást: bátran és buzgón tettek eleget azon megbízatásuknak, hogy tanúskodjanak Istenről és Krisztusról, és hogy tanítványképző munkát végezzenek; olyan szervezeti felépítésük volt, amelyben mindannyian testvérek voltak, nem tettek különbséget papi és laikus osztály között; magas erkölcsi alapelvekhez tartották magukat, és szerették egymást; elkülönültek a világ útjaitól és ügyeitől; üldözést szenvedtek el az igazságosság miatt.

Az első század végére azonban az egyetlen egységes keresztény gyülekezetet komoly és alattomos veszély fenyegette.

[Lábjegyzet]

[Oldalidézet a 26. oldalon]

Az új tanítványoknak nem csupán passzív hívőknek, hanem engedelmes követőknek kellett lenniük

[Oldalidézet a 27. oldalon]

Jehova tanújává lenni többé nem születés kérdése volt, hanem választás kérdése

[Oldalidézet a 28. oldalon]

Az első század végére Jehova keresztény tanúi Ázsiában, Európában és Afrikában is képeztek tanítványokat

[Oldalidézet a 29. oldalon]

Az első századi keresztények között nem volt megkülönböztetett papi és laikus osztály

[Kiemelt rész a 27. oldalon]

A keresztényiség buzgó prédikálás által terjed

Jehova korai keresztény tanúit a legteljesebb mértékben a buzgalom olthatatlan tüze hajtotta abban, hogy a jó hírt a lehető legszélesebb körben hirdessék. Edward Gibbon a „The Decline and Fall of the Roman Empire” című könyvében megjegyzi, hogy „a keresztények buzgalma . . . szétszórta őket minden tartományba és a [római] birodalom szinte minden városába”. J. W. Thompson professzor ezt mondja a „History of the Middle Ages” című könyvében: „A keresztényiség figyelemre méltó gyorsasággal terjedt szét a római világban. A 100. évre már valószínűleg minden, Földközi-tengerrel határos tartományban volt keresztény közösség.”

[Kiemelt rész a 30. oldalon]

A keresztényiség győzelmei

Nem bibliai források is megerősítik azt a nagyszerű viselkedést és szeretetet, amely a korai keresztényeket jellemezte. John Lord történész ezt mondta: „A keresztényiség igazi győzelme abból látható, hogy jó emberekké változtatta azokat, akik tanításait elfogadták . . . Bizonyságot teszünk kifogástalan életmódjukról, makulátlan erkölcsösségükről, jó állampolgári magatartásukról és keresztényi erényeikről” („The Old Roman World”).

[Kép a 31. oldalon]

Egy központi vezető testület segített útmutatásról gondoskodni a gyülekezetek számára, de Krisztusra tekintettek mindannyian mint egyetlen vezetőjükre

[Kép a 32. oldalon]

A korai keresztények gonosz üldözés céltáblái voltak