1. fejezet

Miért legyenek Jehovának tanúi?

JEHOVA TANÚI arról ismertek világszerte, hogy kitartóan beszélnek az embereknek mindenütt Jehova Istenről és az ő Királyságáról. Olyan népként is nevezetesek még, mint akik kitartanak hitnézeteik mellett minden ellenállás, sőt akár a halál ellenére is.

„A XX. században a vallási üldözés első számú áldozatai az Egyesült Államokban Jehova Tanúi voltak” — mondja Archibald Cox The Court and the Constitution című könyve (1987). „Jehova Tanúit . . . zaklatják és üldözik a kormányzatok az egész világon — jelenti ki Tony Hodges. — A náci Németországban összegyűjtötték és koncentrációs táborokba küldték őket. A második világháború alatt a [Watch Tower] Társulatot betiltották Ausztráliában és Kanadában . . . Ma [az 1970-es években] Afrikában üldözik Jehova Tanúit” (Jehovah’s Witnesses in Africa, 1985).

Miért ez az üldözés? Mi a prédikálás célja? Valóban Isten bízta meg Jehova Tanúit? Miért vannak Jehovának egyáltalán tanúi — akik ráadásul tökéletlen emberek? A válaszok azokkal a vitakérdésekkel függnek össze, amelyeket egy egyetemes bírósági per keretében tárgyalnak — s ami messzemenően a legdöntőbb ügy, amelyet valaha tárgyaltak. Ahhoz, hogy megérthessük, miért vannak Jehovának tanúi, és hogy ezek a tanúk miért készek a legádázabb ellenállás dacára is kitartani, meg kell vizsgálnunk e vitakérdéseket.

Kétségbe vonták Jehova szuverenitását

E létfontosságú vitakérdések Jehova Isten szuverenitásának vagy legfelsőbb uralmának jogosságát érintik. Ő az Egyetemes Szuverén, mégpedig teremtői volta, istensége és mindenhatósága folytán (1Móz 17:1; 2Móz 6:3; Jel 4:11). Ezért jogos uralma van minden felett égen és földön (1Krón 29:12). De ő mindig szeretettel  gyakorolja szuverenitását. (Vö. Jeremiás 9:24.) Akkor hát mit kér cserébe értelmes teremtményeitől? Azt, hogy szeressék őt, és mutassanak értékelést szuverenitása iránt (Zsolt 84:11). Évezredekkel ezelőtt mégis kifogást emeltek Jehova jogos szuverenitása ellen. Hogyan? És ki? A Biblia első könyve, a Genezis (1Mózes) fényt derít erre az ügyre.

E könyv beszámol arról, hogy Isten, miután megteremtette az első emberpárt, Ádámot és Évát, egy kertszerű, gyönyörű otthonnal ajándékozta meg őket. Ezt a parancsot adta: „A kert minden fájáról bátran egyél. De a jó és gonosz tudásának fájáról, arról ne egyél; mert a mely napon ejéndel arról, bizony meghalsz” (1Móz 2:16, 17). Mi volt „a jó és gonosz tudásának fája”, és mit jelentett a gyümölcséből való evés?

Ez egy szó szerinti fa volt, de Isten jelképes céllal használta fel. Mivel „a jó és gonosz tudásának fája” névvel illette, és mert megparancsolta az első emberpárnak, hogy ne egyen arról, a fa találóan Isten azon jogát jelképezte, hogy ő döntse el, mi a „jó” (Istennek tetsző) és a „gonosz” (Istennek nem tetsző) az ember számára. E fa jelenléte ily módon próbára tette az embernek az Isten szuverenitása iránt tanúsított tiszteletét. Sajnálatos módon az első emberpár engedetlen volt Isten iránt, és evett a tiltott gyümölcsből. Elbuktak az engedelmesség és értékelés ezen egyszerű, mégis sok mindenre kiható próbáján (1Móz 3:1–6).

Ez a látszólag csekély tett Jehova szuverenitása elleni lázadásnak minősült. Hogyan lehet ez? Ha megértjük, hogyan lettünk mi, emberek megalkotva, ez kulcsként szolgál annak megértéséhez, mi volt a jelentősége Ádám és Éva tettének. Amikor Jehova megalkotta az első emberpárt, figyelemre méltó ajándékot adott nekik — a szabad akaratot. Ezen ajándék kiegészítéseképpen Jehova szellemi képességekkel is felruházta őket, amelyek magukban foglalták a felfogó-, gondolkodó- és ítélőképességet (Zsid 5:14). Nem olyanok voltak, mint az értelem nélküli robotok; sem pedig olyanok, mint az állatok, amelyeknek cselekedeteit főként az ösztön diktálja. Szabadságuk azonban viszonylagos volt, mivel alá volt vetve Isten törvényei irányításának. (Vö. Jeremiás 10:23, 24.) Ádám és Éva a tiltott gyümölcs megevését választotta. Így visszaéltek a szabadságukkal. Mi vezette őket ennek megtételére?

A Biblia elmondja, hogy Isten egyik szellemteremtménye szándékosan szembehelyezkedett Istennel, és ellenállt neki. Ez a valaki — aki később Sátán néven lett ismert — egy kígyón keresztül szólalt meg az Édenben, és eltérítette Évát s rajta keresztül Ádámot az Isten szuverenitása iránti alárendeltségtől (Jel 12:9). Ádám és Éva Isten döntése fölé helyezte saját döntését, azáltal hogy evett a fáról, s ezzel azt jelezték, hogy ők akarják eldönteni maguk számára, hogy mi jó és mi rossz (1Móz 3:22).

Az így felvetődött vitakérdés a következő volt: Van-e joga Jehovának ahhoz, hogy uralkodjon az emberiség felett, és alárendeltjei legjobb  érdekeinek figyelembevételével gyakorolja szuverenitását? A Kígyó Évához címzett szavai világosan céloztak e vitakérdésre: „Valóban mondta Isten, hogy nem ehettek a kert valamennyi fájáról?” A célzás arra utalt, hogy Isten jogtalanul tart vissza valami jót az asszonytól és férjétől (1Móz 3:1, Katolikus fordítás).

Az édeni lázadás egy másik vitakérdést is felvetett: Vajon próba alatt is képesek az emberek hűségesek maradni Istenhez? Ez a vitakérdés 24 évszázaddal később világossá vált a hűséges Jóbbal kapcsolatban. Sátán, a kígyó mögött megbújó „hang”, nyíltan kérdőre vonta Jehovát, ezt mondván: „Avagy ok nélkül féli-é Jób az Istent?” Majd így támadott Sátán: „Nem te vetted-é körül őt magát, házát és mindenét, a mije van? Keze munkáját megáldottad, marhája igen elszaporodott e földön.” Sátán arra célzott ezzel, hogy Jób becsületességét önzés motiválja. Tovább vádaskodott: „Bőrt bőrért; de mindent a mije van, odaad az ember az életéért.” Mivel Jehova előzőleg megjegyezte, hogy ’nincs Jóbhoz hasonló a földön’, Sátán ezzel tulajdonképpen azt állította, hogy ő képes arra, hogy Isten bármelyik szolgáját elfordítsa Tőle (Jób 1:8–11; 2:4). Ezáltal közvetve kétségbevonta Isten minden szolgájának az Ő szuverenitása iránti feddhetetlenségét és lojalitását.

Az egykor felvetett kérdéseket rendezni kellett. Az azóta eltelt idő — ma már mintegy 6000 év — és az emberi kormányzatok szánalmas kudarca világosan mutatja, hogy az embereknek szükségük van Isten szuverenitására. De akarják azt? Vannak-e olyan emberek, akik készek szívből elismerni Jehova jogos szuverenitását? Igen! Jehovának vannak tanúi! De mielőtt megvizsgálnánk bizonyságtevésüket, előbb tekintsük át, mit jelent tanúnak lenni.

Tanúnak lenni azt jelenti . . .

Az eredeti nyelvek „tanú”-nak fordított szavai bepillantást engednek abba, mit is jelent Jehova tanújának lenni. A Héber Iratokban „tanú”-nak fordított (ʽedh) főnév a „visszatér”, illetve „megismétel, újra megtesz” jelentésű (ʽudh) igéből származik. Az (ʽedh) főnévvel kapcsolatban a Theological Wordbook of the Old Testament ezt mondja: „A tanú olyan személy, aki a folytonos ismétlés által félreérthetetlenül nyomatékot ad bizonyságtételének. Az [ʽedh] szó otthonos a bírósági nyelvezetben.” Az A Comprehensive Etymological Dictionary of the Hebrew Language for Readers of English hozzáteszi: „Az [ʽudh ige] eredeti jelentése valószínűleg az volt, hogy ’ismételten és erőteljesen mondott [valamit]’.”

A Keresztény Iratokban a „tanú” (mar΄tüsz) és a „tanúskodik” (mar·tü·re΄o) szavakkal fordított görög szavaknak szintén volt jogi mellékértelme, jóllehet idővel tágabb értelmet öltöttek. A Theological Dictionary of the New Testament szerint „a tanú fogalmat két értelemben [is használják]: tanú a tények tisztázására, és tanú az igazság mellett, úgymint megismertetni és kinyilvánítani a meggyőződést”. Így tehát egy tanú vagy közvetlenül  a maga ismerete alapján közöl tényeket, vagy olyan nézeteket vagy igazságokat hirdet, amelyekről meggyőződött. *

Az első századi keresztények hűséges életútja a „tanú” szó értelmét egy újabb árnyalattal bővítette. A korai keresztények közül sokan üldözés alatt és a halállal szembenézve tanúskodtak (Csel 22:20; Jel 2:13). Ennek eredményeként körülbelül az i. sz. második századra a tanúra vonatkozó görög szó (a mar΄tüsz, amelyből a „mártír” szó is származik) azt a jelentést nyerte, amelyet azokra a személyekre alkalmaztak, akik készek voltak „halállal megpecsételni tanúskodásuk vagy vallomásuk komolyságát”. Őket nem azért nevezték tanúknak, mert meghaltak; azért haltak meg, mert lojális tanúk voltak.

Kik voltak hát Jehova korai tanúi? Kik voltak készek „ismételten és erőteljesen” hirdetni — szavakkal és életmódjukkal — azt, hogy Jehova a jogos és méltó Szuverén? Kik voltak készek a halálig is kitartani Isten iránti feddhetetlenségükben?

Jehova korai tanúi

Pál apostol mondja: „mi is, kiket a bizonyságoknak [tanúknak, Csia fordítás] ily nagy fellege [a görög ne΄phosz szó felhőtömegre utal] vesz körül” (Zsid 12:1). Röviddel az Édenben történt Isten szuverenitása elleni lázadás után kezdett formát ölteni a tanúk e „felhőtömege”.

Pál a Zsidók 11:4-ben Ábelt azonosítja Jehova első tanújának e szavakkal: „Hit által vitt Ábel becsesebb áldozatot Istennek, mint Kain, a mi által bizonyságot nyert a felől, hogy igaz, bizonyságot tevén az ő ajándékairól Isten, és az által még holta után is beszél.” Miképp volt Ábel Jehova tanúja? A válasz aköré összpontosul, amiért Ábel áldozata „becsesebb” volt, mint Kainé.

Egyszerűen szólva Ábel helyes indítékkal mutatta be helyes áldozatát, és ezt helyes cselekedetei is alátámasztották. Ajándéka véráldozat volt, amely nyája zsengéinek az életét képviselte, Kain ellenben élettelen termést áldozott fel (1Móz 4:3, 4). Kain áldozatából hiányzott a hit indítéka, amely Ábel áldozatát elfogadhatóvá tette. Kainnak meg kellett volna változtatnia imádatát. Ehelyett rossz szívállapotot mutatott ki azzal, hogy elutasította Isten tanácsát és figyelmeztetését, és megölte a hűséges Ábelt (1Móz 4:6–8; 1Ján 3:11, 12).

Ábel olyan hitet tanúsított, amely a szüleiből hiányzott. Hűséges életmódjával bebizonyította azon meggyőződését, hogy Jehova szuverenitása jogos és méltó. Életének közel egy évszázada alatt Ábel bebizonyította, hogy az ember hűséges maradhat Istenhez addig a pontig, hogy halálával  pecsételje meg bizonyságtételét. Ábel vére tovább „beszél”, mivel a Biblia megőrizte vértanúságának ihletett beszámolóját a jövő generációi számára.

Mintegy öt évszázaddal Ábel halála után kezdett Énókh „Istennel járni”, vagyis Jehovának a jóra és rosszra vonatkozó irányadó mértékei szerinti életet folytatott (1Móz 5:24). Isten szuverenitásának az elutasítása akkorra az istentelen gyakorlatok elburjánzásához vezetett az emberek között. Énókh meg volt győződve arról, hogy a Legfőbb Szuverén cselekedni fog az istentelen személyek ellen, és Isten szelleme arra indította, hogy hirdesse nekik elkövetkezendő pusztulásukat (Júd 14, 15). Énókh hűséges tanú maradt a haláláig, mivel Jehova „magához vevé” őt, ezzel nyilván az erőszakos haláltól mentve meg, amely ellenségei kezétől várt rá (Zsid 11:5). Így hát Énókh nevét is a keresztény kor előtti „tanúk nagy fellegének” növekvő listájára lehetett írni.

Az istentelenség szelleme továbbra is áthatotta az emberi ügyeket. Noé életében, aki körülbelül 70 évvel Énókh halála után született, Isten angyalfiai a földre jöttek — nyilvánvalóan emberi formát öltve —, és együtt éltek a vonzó nőkkel. Leszármazottaikat nefilimekként ismerték; ezek óriások voltak az emberek között (1Móz 6:1–4). Mit eredményezett ez a szellemteremtmények és emberek közötti természetellenes viszony és az ebből a kapcsolatból létrejött hibrid faj? Az ihletett beszámoló így válaszol: „látá az Úr, hogy megsokasult az ember gonoszsága a földön, és hogy szíve gondolatának minden alkotása szüntelen csak gonosz. Tekinte azért Isten a földre, és ímé meg vala romolva, mert minden test megrontotta vala az ő útát a földön” (1Móz 6:5, 12). Milyen szomorú, hogy a föld, Isten lábzsámolya, „erőszakoskodással telt meg” (1Móz 6:13; És 66:1).

Ezzel ellentétben „Noé igaz, tökéletes férfiú vala a vele egykorúak között” (1Móz 6:9). Azzal bizonyította Isten szuverenitása iránti alárendeltségét, hogy úgy cselekedett, „mint parancsolta vala néki Isten” (1Móz 6:22). Hitből cselekedve „házanépe megtartására bárkát készített” (Zsid 11:7). Noé azonban nem csupán építő volt; mint „az igazság hirdetője” [vagy hírnöke] figyelmeztetett a közelgő pusztulásra (2Pét 2:5). Noé bátor tanúskodása ellenére azonban az a gonosz nemzedék ’nem vesz vala észre semmit, mígnem eljöve az özönvíz és mindnyájukat elragadá’ (Máté 24:37–39).

Noé korát követően Jehovának voltak tanúi az Özönvíz után élt patriarchák között is. Ábrahámot, Izsákot, Jákóbot és Józsefet úgy említik, mint a keresztény kor előtti tanúk fellegének korai részét (Zsid 11:8–22; 12:1). Feddhetetlenségük megőrzésével bizonyították, hogy Jehova szuverenitását támogatják (1Móz 18:18, 19). Így hozzájárultak Jehova nevének megszenteléséhez. Ahelyett hogy valamely földi királyságban kerestek volna biztonságot — „vallást tevén arról, hogy idegenek és vándorok a földön” —, hittel „várták vala az alapokkal bíró várost, melynek építője és alkotója az Isten” (Zsid 11:10, 13). Uralkodójukként fogadták el Jehovát,  reményüket horgonyként a megígért égi Királyságba vetve, amely jogos szuverenitásának megnyilvánulása.

Az i. e. XVI. században Ábrahám leszármazottai rabszolgák voltak, akiknek szükségük volt az egyiptomi fogságból való szabadulásra. Ekkoriban Mózes és testvére, Áron játszott kiemelkedő szerepet „az istenek harcában”. Megjelentek a fáraó előtt és átadták Jehova ultimátumát: „Bocsásd el az én népemet.” De a büszke fáraó megkeményítette szívét; nem akart elveszíteni egy hatalmas, rabszolgamunkát végző népet. „Kicsoda az Úr — válaszolta —, hogy szavára hallgassak, és elbocsássam Izráelt? Nem ismerem az Urat és nem is bocsátom el Izráelt” (2Móz 5:1, 2). E megvető válaszával a fáraó — akit egy élő istennek képzeltek — nem volt hajlandó elismerni Jehova istenségét.

 A felvetődött, istenséget érintő vitakérdés miatt Jehova most hozzálátott annak bebizonyításához, hogy ő az igaz Isten. A fáraó, dacolva Jehova erejével, a mágiát gyakorló papjai által összevonta Egyiptom isteneinek egyesített erejét. De Jehova tíz csapást küldött rá — mindegyiket előre bejelentette Mózes és Áron által —, hogy bebizonyítsa a föld elemei és teremtményei felett gyakorolt uralmát, és felsőbbségét Egyiptom istenei fölött (2Móz 9:13–16; 12:12). A tizedik csapás után Jehova „hatalmas kézzel” kivitte Izráelt Egyiptomból (2Móz 13:9).

Nagy bátorságot és hitet követelt Mózestől, aki „igen szelíd vala, minden embernél inkább”, hogy nem csupán egyszer, hanem sokszor megjelenjen a fáraó előtt (4Móz 12:3). Mózes azonban soha nem enyhítette azt az üzenetet, amit Jehova parancsára át kellett adnia a fáraónak. Még a halállal való fenyegetés sem tudta elhallgattatni bizonyságtételét! (2Móz 10:28, 29; Zsid 11:27). Mózes tanú volt a szó igazi értelmében: „ismételten és erőteljesen” tanúsította Jehova istenségét.

 Az i. e. 1513-ban történt egyiptomi szabadulást követően Mózes megírta a Genezis könyvét. Ezzel új korszak kezdődött — a Biblia megírásának korszaka. Mivel kétségkívül Mózes írta a Jób könyvét is, ezért bizonyos fokú tisztánlátással rendelkezett az Isten és Sátán közt felmerült vitakérdésről. De amint a Biblia írása folytatódott, az Isten szuverenitását és az ember feddhetetlenségét érintő vitakérdéseket világosan feljegyezték. Így minden érintett teljes ismeretre tehetett szert a nagy vitakérdésekről. Eközben, i. e. 1513-ban, Jehova lefektette egy tanúkból álló nemzet létrehozásának alapját.

Egy tanúkból álló nemzet

Az Egyiptom elhagyását követő harmadik hónapban Jehova egyedülálló szerződést kötött az izraelitákkal, „különleges tulajdonává” téve ezzel őket (2Móz 19:5, 6, K. f.). Mózesen keresztül most már népként kezelte őket, teokratikus kormányzatot adva nekik, amely a Törvényszövetségen mint nemzeti alkotmányukon alapult (És 33:22). Jehova választott népét alkották, megszervezve arra, hogy Szuverén Uruknak jelentsék ki őt.

Az ezt követő századokban azonban a nemzet nem mindig ismerte el Jehova szuverenitását. Az Ígéret földjén való letelepedése után Izráel olykor áttért a nemzetek démonikus isteneinek imádatára. A jogos Szuverén iránti engedelmességük elmulasztása miatt Jehova megengedte, hogy kifosszák őket, és ezzel úgy tűnt, hogy a nemzetek istenei erősebbek, mint Jehova (És 42:18–25). Az i. e. VIII. században azonban Jehova nyíltan kihívta a nemzetek isteneit, hogy tisztázza ezt a téves benyomást, és rendezze a kérdést, hogy ki az igaz Isten.

Ésaiás prófétán keresztül Jehova e kihívást tette: „ki hirdethet [pontosan prófétál] ilyet közőletek [a nemzetek istenei közül]? és a mi még előbb lesz, [azaz a dolgokat előre] ki hallatja velünk? Állítsák elé [mint istenek] tanúikat, igazolják magokat, hogy hallják [a nemzetek népei] és ezt  mondják: Igaz!” (És 43:9, Káldi fordítás). Igen, állítsanak elő a nemzetek istenei tanúkat, akik be tudják bizonyítani az isteneik próféciájára vonatkozóan, hogy „igaz”! De egy ilyen isten sem tudott igazi tanúkat felmutatni istensége mellett!

Jehova egyértelművé tette Izráel számára a felelősségüket azon kérdésnek a tisztázásában, hogy ki az igaz Isten. Ezt mondta: „Ti vagytok az én tanuim . . . szolgám, a kit elválasztottam, hogy megtudjátok és higyjetek nékem és megértsétek, hogy én vagyok az, előttem Isten nem alkottatott, és utánam nem lesz! Én, én vagyok az Úr, és rajtam kivül nincsen szabadító! Én hirdettem, és megtartottam, és megjelentettem, és nem volt idegen isten köztetek, és ti vagytok az én tanuim . . ., hogy én Isten vagyok” (És 43:10–12).

Ily módon Jehova népe — Izráel — tanúkból álló nemzetet alkotott. Határozottan megerősíthették Jehova jogos és méltó szuverenitását. Múltbeli tapasztalataik alapján meggyőződéssel hirdethették, hogy Jehova az ő népének Nagy Szabadítója és az igaz prófécia Istene.

A Messiás tanúskodása

A keresztény kor előtti tanúk e „felhőtömegének” bőséges bizonyságtétele ellenére sem lett teljesen rendezve a vitakérdések Istent érintő oldala. Miért nem? Mert az Isten által meghatározott időben — miután egyértelmű bizonyítást nyert, hogy az embereknek szükségük van Jehova uralmára, és ők maguk nem tudnak sikeresen uralkodni — Jehovának végre kell hajtania ítéletét mindazok felett, akik megtagadják jogos hatalmának tiszteletét. Továbbá, a felvetett vitakérdések messze túlhaladnak az emberi világon. Mivel egy angyal lázadt fel Édenben, az Isten szuverenitása iránti feddhetetlenség kérdése Isten égi teremtményeire is kiterjedt, és őket is érintette. Ezért Jehova szándéka az volt, hogy az egyik szellemfia a földre jöjjön, ahol Sátán teljes mértékben próbára teheti őt. Ez a szellemfiú lehetőséget kap majd, hogy tökéletes módon tisztázza azt a kérdést, hogy lesz-e valaki, aki hűséges Istenhez, bármilyen megpróbáltatást hozzanak is rá. Istennek ez a fia, miután ily módon bizonyította lojalitását, Jehova nagy igazolójaként hatalommal lesz felruházva, aki elpusztítja majd a gonoszokat, és teljes mértékben megvalósítja Isten földre vonatkozó eredeti szándékát.

De hogyan lesz ő azonosítva? Édenben Jehova ígéretet tett egy „magra”, amely szétzúzza a kígyóhoz hasonló Ellenség fejét és igazolja Isten szuverenitását (1Móz 3:15). A héber prófétákon keresztül Jehova sok részletet közölt a messiási „magra” vonatkozóan — származását és tevékenységeit, sőt az időt is, amikor megjelenik (1Móz 12:1–3; 22:15–18; 49:10; 2Sám 7:12–16; És 7:14; Dán 9:24–27; Mik 5:2).

Az i. e. ötödik század közepére — a Héber Iratok befejezésével — a próféciák lejegyzésre kerültek, és várták a Messiás érkezését, hogy beteljesítse azokat. E tanú bizonyságtételét — aki tulajdonképpen Isten legnagyobb tanúja — a következő fejezetben fogjuk megvizsgálni.

[Lábjegyzet]

[Oldalidézet a 11. oldalon]

Az embereknek lehetőségük van arra, hogy a Jehova szuverenitásából származó áldásokat válasszák. De először hallaniuk kell róla

[Oldalidézet a 13. oldalon]

Ábel volt Jehova első tanúja

[Oldalidézet a 14. oldalon]

Énókh tanúskodott Isten ítéletéről az istentelenek ellen

[Oldalidézet a 17. oldalon]

Jehova világossá tette egy egész nemzet előtt a róla való tanúskodás felelősségét

[Oldalidézet a 18. oldalon]

„Ti vagytok az én tanuim . . ., hogy én Isten vagyok”

[Kép a 10. oldalon]

Az édeni események fontos vitakérdéseket vetettek fel: Jogos-e Jehova szuverenitása? Teremtményei vajon hűségesek lesznek-e hozzá?

[Kép a 15. oldalon]

Noé az igazságosság prédikálója volt, mielőtt Isten elpusztította a világot vízáradat által

[Kép a 16., 17. oldalon]

Mózes és Áron erőteljes tanúságot tett a fáraónak Jehova istenségére vonatkozóan