(sokaság [tömeg] atyja):

Jehova ezt a nevet adta a 99 éves Ábrámnak ( jel.: ’az atya magas [felmagasztaltatott]’), így erősítve meg azt az ígéretét, hogy Ábrahám utódjai megsokasodnak (1Mó 17:5).

Származása és életének első szakasza: Ábrahám Noétól fogva Sém vonalán a tizedik generációhoz tartozott, és 352 évvel a vízözön után, i. e. 2018-ban született. Bár az 1Mózes 11:26 elsőnek említi őt Táré három fia közül, nem Ábrahám volt az elsőszülött. A Szentírás szerint Táré 70 éves volt, amikor megszületett az első fia, és Ábrahám 60 évvel később jött a világra, amikor is apja, Táré már 130 éves volt (1Mó 11:32; 12:4). Ábrahám nyilván azért szerepel elsőként apja fiai között, mert hűsége kimagasló volt, és a Bibliában fontos személyként jelenik meg. Ezt a gyakorlatot a hit sok más kiváló példájával kapcsolatban is megfigyelhetjük, gondoljunk csak Sémre vagy Izsákra (1Mó 5:32; 11:10; 1Kr 1:28).

Ábrahám a káldeusok Ur nevű városában, egy virágzó nagyvárosban nőtt fel Sineár földjén, közel ahhoz a helyhez, ahol ma az Eufrátesz és a Tigris találkozik. Ur mintegy 240 km-re DK-re feküdt Nimród egykori királyi városától, Bábeltől, vagyis Babilontól, amely igen híressé vált az el nem készült Bábel tornya kapcsán.

Ábrahám idejében Ur városát átitatta a babilóniai bálványimádat és a város patrónusaként tisztelt holdistennek, Színnek az imádata (Jzs 24:2, 14, 15). Ábrahám azonban olyan férfinak bizonyult, aki ősatyáihoz, Sémhez és Noéhoz hasonlóan Jehova Istenben hitt, ezért megérdemelten vált úgy ismertté, mint aki ’mindazoknak atyja, akiknek van hitük körülmetéletlenül’ (Ró 4:11). Mivel az igaz hit alapja a pontos ismeret, elképzelhető, hogy Ábrahám úgy értette meg a dolgokat, hogy személyes kapcsolatban állt Sémmel, 150 évig ugyanis egy időben éltek. Ábrahám ismerte és használta Jehova nevét, és így beszélt Istenről: ’Jehova, a legfelségesebb Isten, az ég és a föld alkotója’; ’Jehova, az egek Istene, és a föld Istene’ (1Mó 14:22; 24:3).

Ábrahám még Urban lakott – „mielőtt letelepedett Háránban” –, amikor Jehova megparancsolta neki, hogy költözzön el egy idegen földre, maga mögött hagyva barátait és rokonait (Cs 7:2–4; 1Mó 15:7; Ne 9:7). Isten azt mondta, hogy nagy nemzetté teszi Ábrahámot azon a földön, amelyet mutat neki. Ekkor Ábrahám házasságban élt, a féltestvére, Sára volt a felesége, de gyermekeik nem voltak, és mindkettőjük felett eljárt már az idő. Az engedelmesség tehát nagy hitet kívánt meg, de Ábrahám engedelmeskedett.

Az ekkor mintegy 200 éves Táré, aki továbbra is a család patriarchális feje volt, beleegyezett, hogy Ábrahámmal és Sárával együtt elmenjen a hosszú útra. Ezért olvasunk arról, hogy Táré, az apa volt az, aki útnak indult Kánaán felé (1Mó 11:31). Úgy tűnik, az apátlanul maradt Lótot – aki Ábrahám unokaöccse volt – magához vette gyermektelen nagybátyja és nagynénje, így hát Lót velük tartott. A karaván mintegy 960 km-t tett meg ény. irányban, mígnem megérkezett Háránba, a k–ny. irányú kereskedelmi utak fontos csomópontjához. Hárán két vádi találkozásánál fekszik. Ezek vízfolyássá egyesülnek, amely télen eléri a Balih folyót kb. 110 km-re É-ra attól a ponttól, ahol az az Eufráteszbe ömlik. Ábrahám Háránban maradt apja, Táré haláláig (TÉRKÉP: 1. köt. 330. o.).

Ábrahám Kánaánban: Az akkor 75 éves Ábrahám útnak indult háznépével Háránból Kánaán földjére, és itt élte le élete hátralevő száz évét sátrakban mint vándorló jövevény (1Mó 12:4). Ábrahám i. e. 1943-ban, apja, Táré halála után ment ki Háránból. Ebben az évben kelt át az Eufráteszen, nyilván annak a hónapnak a 14. napján, amely később niszán néven vált ismertté (1Mó 11:32; 2Mó 12:40–43, LXX ). Ekkor lépett érvénybe a Jehova és Ábrahám közötti szövetség, és ekkor kezdődött el az ideiglenes jövevénység 430 éves időszaka, amely azzal ért véget, hogy Izraellel megköttetett a törvényszövetség (2Mó 12:40–42; Ga 3:17).

Nyilvánvaló, hogy Ábrahám a nyájaival és csordáival együtt Damaszkuszon át (a Jeruzsálemtől 48 km-re É-ra fekvő) Sikemig ment, Móré nagy fáinak a környékére (1Mó 12:6). Jehova itt ismét megjelent neki, és a következő kijelentéssel erősítette meg és terjesztette ki a szövetségében megfogalmazott ígéretét: „A te magodnak adom ezt a földet” (1Mó 12:7). Ábrahám  nem csupán itt emelt oltárt Jehovának. Útközben más oltárokat is épített, amint D felé vonult azon a földön, és segítségül hívta Jehova nevét (1Mó 12:8, 9). Később súlyos éhínség tört ki, és Ábrahám kénytelen volt egy időre Egyiptomba költözni. Hogy megóvja életét, úgy mutatta be Sárát, mint aki a húga. Így aztán a fáraó a háznépéhez vitette ezt a szép asszonyt, hogy feleségül vegye, de mielőtt erőszakot követhetett volna el rajta, Jehova közbelépett, ezért vissza kellett adnia Sárát. Ábrahám ezután visszatért Kánaánba, a Bétel és Ai közötti táborhelyre, és ismét „segítségül hívta Jehova nevét” (1Mó 12:10–13:4).

Egyre szaporodó nyájaik és csordáik miatt Ábrahámnak és Lótnak el kellett válniuk egymástól. Lót a Jordán alsó folyásának medencéjét választotta, egy vízben gazdag területet, amely olyan volt, „mint Jehova kertje”, és később Szodoma közelében táborozott le (1Mó 13:5–13). Ábrahám pedig, miután isteni utasításra széltében-hosszában bejárta a földet, Jeruzsálemtől 30 km-re D-DNy-ra Hebronban, Mamré nagy fái között telepedett le (1Mó 13:14–18).

Amikor négy szövetséges király az elámi Kédorlaomer király vezetésével sikeresen leverte öt kánaánita király lázadását, Szodomát és Gomorrát kifosztották. Lótot foglyul ejtették, és minden vagyonát elvitték. Ábrahám ennek hírére rögvest összetoborozta háznépének 318 képzett szolgáját, és szövetségeseivel, Ánerrel, Eskollal és Mamréval erőltetett iramban üldözte Lót foglyul ejtőit. Nem kevesebb, mint 300 km-t tehettek meg é. irányban, a Damaszkuszon túli területekig, és Jehova segítségével legyőzték a hatalmas túlerőt. Lót kiszabadult, és elrablott vagyonát is visszakapta (1Mó 14:1–16, 23, 24). A nagy győzelemből visszatérő Ábrahám elé kiment Melkisédek, „a legfelségesebb Isten papja”, Sálem királya, és megáldotta őt. Ábrahám ekkor „tizedet adott neki mindenből” (1Mó 14:17–20).

A megígért mag eljövetele: Mivel Sára továbbra is meddő volt, úgy tűnt, hogy Ábrahám örököse a háznép hűséges sáfára, a damaszkuszi Eliézer lesz. Jehova azonban újfent biztosította Ábrahámot afelől, hogy megszámlálhatatlanul sok utódja lesz, mint az égen a csillagok. Ábrahám „hitt Jehovában”, ő pedig „ezt igazságosságul számította be neki”, noha ez évekkel Ábrahám körülmetélkedése előtt történt (1Mó 15:1–6; Ró 4:9, 10). Jehova ekkor hivatalos formában – ami állatáldozatokat is magában foglalt – szövetséget kötött Ábrahámmal, és azt is kinyilatkoztatta, hogy Ábrahám leszármazottjai nyomorúságot fognak átélni 400 évig, sőt rabszolgasorba kerülnek (1Mó 15:7–21; lásd: SZÖVETSÉG).

Múlt az idő. Mintegy tíz évet töltöttek már Kánaánban. Mivel Sára még mindig meddő volt, azzal a javaslattal állt elő, hogy helyettesítse őt az egyiptomi szolgálója, Hágár, és így szülessen gyermeke Hágár által. Ábrahám beleegyezett, így i. e. 1932-ben, amikor Ábrahám 86 éves volt, megszületett Ismáel (1Mó 16:3, 15, 16). Még több idő telt el, és i. e. 1919-ben, amikor Ábrahám 99 éves volt, Jehova megparancsolta, hogy minden férfit metéljenek körül a háznépében. Ez jelként vagy pecsétként tanúskodott a közötte és Ábrahám között fennálló különleges szövetségről. Jehova Ábrám nevét egyúttal Ábrahámra változtatta, mondván: „mert nemzetek sokaságának atyjává teszlek” (1Mó 17:5, 9–27; Ró 4:11). Nem sokkal ezután három, anyagi testet öltött angyal – akiket Ábrahám vendégszeretően fogadott Jehova nevében – megígérte, hogy Sára gyermeket fogan, és fiút szül, méghozzá egy éven belül! (1Mó 18:1–15).

És milyen sok minden történt abban az évben! Szodoma és Gomorra megsemmisült. Ábrahám unokaöccse épphogy megmenekült két lányával. Ábrahám Sárával együtt Gérárba költözött, és ennek a filiszteus városnak a királya a háremébe vitette Sárát. Jehova közbelépett, így Sárát elengedték, és a meghatározott időben, i. e. 1918-ban megszületett a régen megígért örökös, Izsák. Ábrahám ekkor 100, Sára pedig 90 éves volt (1Mó 18:16–21:7). Öt év múlva, amikor a 19 éves Ismáel gúnyt űzött féltestvéréből, Izsákból, Ábrahám kénytelen volt elküldeni Ismáelt és anyját, Hágárt. Ekkor, vagyis i. e. 1913-ban vette kezdetét Ábrahám utódjainak a 400 évig tartó nyomorgattatása (1Mó 21:8–21; 15:13; Ga 4:29).

A legnagyobb hitpróbával Ábrahám mintegy 20 évvel később nézett szembe. A zsidó hagyomány szerint Izsák ekkor 25 éves volt (Josephus: A zsidók története. I. könyv, 13. fej., 2. bek.). Jehova utasításainak engedelmeskedve Ábrahám fogta Izsákot, és elment a Negebben fekvő Beér-Sebától É-ra, Mórija hegyéhez, amely Sálem szomszédságában helyezkedett el é. irányban. Itt oltárt épített, és előkészületeket tett arra, hogy felajánlja égő áldozatul a megígért magot, Izsákot. Ábrahám ’mondhatni fel is ajánlotta Izsákot’, mert „úgy vélekedett, hogy az Isten még a halottak közül is képes őt feltámasztani”. Jehova csak az utolsó pillanatban lépett közbe, és gondoskodott róla, hogy egy kos kerüljön Izsák helyett az áldozati oltárra. Jehovát tehát e feltétel nélküli és teljes engedelmességgel párosuló hit indította arra, hogy ünnepélyes esküvel,  különleges törvényes garanciával erősítse meg Ábrahámmal kötött szövetségét (1Mó 22:1–18; Héb 6:13–18; 11:17–19).

Amikor i. e. 1881-ben a 127 éves Sára meghalt Hebronban, Ábrahámnak sírhelyet kellett vásárolnia, hiszen jövevény lévén nem volt földje Kánaánban. Meg is vett Hét fiaitól egy makpelai mezőt, rajta egy barlanggal, Mamré közelében (1Mó 23:1–20; lásd: VÁSÁRLÁS). Három évvel később, amikor Izsák elérte a 40 éves kort, Ábrahám visszaküldte Mezopotámiába legidősebb szolgáját, valószínűleg Eliézert, hogy keressen a fiának hozzá illő feleséget, aki ugyancsak Jehova igaz imádója. Jehova választása végül Ábrahám unokaöccsének a lányára, Rebekára esett (1Mó 24:1–67).

 „Ábrahám pedig ismét vett magának feleséget”, Keturát, és még hat fia született. Az izraelitákon, ismáelitákon és edomitákon kívül tehát Ábrahámtól származtak még többek között Médán utódjai és a midiániták is (1Mó 25:1, 2; 1Kr 1:28, 32, 34). Így teljesedett be Ábrahámon Jehova prófétai kijelentése: „nemzetek sokaságának atyjává teszlek” (1Mó 17:5). Végül i. e. 1843-ban Ábrahám jó vénségben, 175 esztendős korában meghalt, és a fiai, Izsák és Ismáel eltemették őt Makpela barlangjában (1Mó 25:7–10). Halála előtt Ábrahám ajándékokat adott másodfeleségei fiainak, és elküldte őket, hogy egyedül Izsák örökölje „mindenét” (1Mó 25:5, 6).

Patriarchális fő és próféta: Ábrahámnak tekintélyes vagyona volt. Nagy nyájai és csordái mellett sok aranyat és ezüstöt, és igen nagy, több száz szolgát számláló háznépet tudhatott magáénak (1Mó 12:5, 16; 13:2, 6, 7; 17:23, 27; 20:14; 24:35). Kánaán királyai ezért hatalmas ’fejedelemnek’ tekintették, olyannak, akivel békeszövetséget kell kötniük (1Mó 23:6; 14:13; 21:22, 23). Ábrahám ennek ellenére soha nem engedett az anyagias gondolkodásnak, nehogy szem elől tévessze Jehovát és ígéreteit, és büszkévé, elbizakodottá vagy önzővé váljon (1Mó 13:9; 14:21–23).

A Héber Iratokban a „próféta” szó első ízben Ábrahámra utal, bár mások, például Énók, már prófétáltak Ábrahám előtt (1Mó 20:7; Júd 14). Az első ember, akit a Szentírás hébernek nevez, Ábrahám (1Mó 14:13). Ábrahám a hit embere volt, miként Ábel, Énók és Noé is (Héb 11:4–9), de a „hitt Jehovában” kifejezés először Ábrahámmal kapcsolatban fordul elő (1Mó 15:6).

Ez a rendkívül erős hitű férfi valóban Istennel járt; üzeneteket kapott tőle látomásokban és álmokban, és vendégül látta angyali követeit (1Mó 12:1–3, 7; 15:1–8, 12–21; 18:1–15; 22:11, 12, 15–18). Jól ismerte Isten nevét, bár Jehova akkor még nem tárta fel teljes egészében nevének jelentőségét (2Mó 6:2, 3). Ábrahám újabb és újabb oltárokat épített, és áldozatokat mutatott be Istene, Jehova nevében, az Ő magasztalására és dicsőségére (1Mó 12:8; 13:4, 18; 21:33; 24:40; 48:15).

Ábrahám mint patriarchális fő nem engedte meg háznépében a bálványimádást vagy az istentelenséget. Mindig arra tanította minden fiát és szolgáját, hogy „őrizzék meg Jehova útját, igazságosságot és jogosságot cselekedve” (1Mó 18:19). Jehova törvénye értelmében Ábrahám háznépében minden férfit körül kellett metélni. Az egyiptomi rabszolgalány, Hágár Jehovát hívta segítségül, amikor imádkozott, és Ábrahám legidősebb szolgája is kinyilvánította, hogy ő Ábrahám Istenébe veti hitét, midőn igazán szívhez szóló imát mondott Jehovának. A fiatal Izsák úgyszintén a hitét és Jehova iránti engedelmességét bizonyította, amikor engedte, hogy kezét-lábát megkötözzék, és őt magát az áldozati oltárra fektessék (1Mó 17:10–14, 23–27; 16:13; 24:2–56).

Történelmi hitelesség: Jézus és a tanítványai több mint 70-szer utaltak Ábrahámra a beszélgetéseikben, illetve írásaikban. A gazdag emberről és Lázárról szóló szemléltetésében Jézus jelképes értelemben utalt Ábrahámra (Lk 16:19–31). Amikor ellenségei azzal kérkedtek, hogy ők Ábrahám utódjai, Jézus habozás nélkül leleplezte képmutatásukat, ezt mondva: „Ha Ábrahám gyermekei vagytok, Ábrahám cselekedeteit tegyétek” (Jn 8:31–58; Mt 3:9, 10). Ahogy Pál apostol is rámutatott, nem a vér szerinti leszármazás számít, hanem az Ábraháméhoz hasonló hit alapján lehet valakit igazságosnak nyilvánítani (Ró 9:6–8; 4:1–12). Pál azt is egyértelművé tette, hogy Ábrahám igazi magvát Krisztus alkotja mindazokkal együtt, akik a Krisztushoz tartozva „örökösök egy ígéretre való tekintettel” (Ga 3:16, 29). Beszél még Ábrahám kedvességéről és idegenek iránti vendégszeretetéről is, és nem hagyja ki Ábrahámot a hébereknek írt levél 11. fejezetéből, amelyben hosszasan sorolja Jehova kiváló tanúit. Pál az, aki rávilágít, hogy Ábrahám két asszonya, Sára és Hágár, egy jelképes dráma szereplői voltak, amely Jehova két szövetségét foglalta magában (Ga 4:22–31; Héb 11:8). Jakab, a Biblia egyik írója hozzáteszi még, hogy Ábrahám igazságos cselekedetekkel bizonyította hitét, ezért ’Jehova barátjaként’ vált ismertté (Jk 2:21–23).

A régészeti leletek is megerősítenek olyan dolgokat, amelyekkel az Ábrahámról szóló bibliai leírásokban találkozunk, egyebek mellett számos helység földrajzi elhelyezkedését és a korabeli szokásokat; példaként említhetjük a mező hettitáktól történő megvásárlását, Eliézer örökösnek való kiválasztását, vagy azt a bánásmódot, amelyben Hágár részesült.