(’földi ember, emberiség’; a ’vörös’ jelentésű alapszóból):

Ennek a tulajdonnévnek a héber megfelelője több mint 560-szor fordul elő a Szentírásban. A legtöbbször ez egy általános szó, mely az egyénekre, illetve az emberiségre utal, mint például „ember” vagy „emberiség”.

1. Isten így szólt: „Alkossunk embert a mi képmásunkra” (1Mó 1:26). Micsoda rendkívüli bejelentés! És a történelem micsoda egyedülálló szerepe jutott Ádámnak, ’Isten fiának’: ő volt az első emberi teremtmény! (Lk 3:38). Ádám volt Jehova földi teremtésművének a koronája, nem csupán azért, mert a hat teremtési korszak ekkor a végéhez közeledett, hanem ami sokkal fontosabb, azért is, mert Isten a „képmására teremtette” őt (1Mó 1:27). Így a tökéletes ember, Ádám olyan szellemi adottságok és képességek  birtokosa volt, melyek minden más földi teremtménynél jóval felsőbbrendűvé tették – elkorcsosult utódairól ez már aligha mondható el.

Milyen értelemben teremtetett Ádám Isten hasonlatosságára?

Mivel nagy Teremtője hasonlatosságára lett megalkotva, Ádámban megvolt a szeretet, a bölcsesség, az igazságosság és a hatalom isteni tulajdonsága, ennélfogva volt erkölcsi érzéke is, mely magában foglalta a lelkiismeretet, és ez merőben új volt a földi teremtmények között. Isten képmására teremtett lényként Ádám volt megbízva az egész föld felügyeletével, alá voltak rendelve neki a tengeri és szárazföldi teremtmények és az ég madarai.

Ahhoz, hogy Istenéhez hasonló tulajdonságai legyenek, Ádámnak nem kellett részben vagy egészben szellemteremtménynek lennie. Jehova a föld porszemcséiből formálta meg az embert, életerőt öntött bele, hogy élő lélekké váljon, és felruházta őt azzal a képességgel, hogy visszatükrözze Teremtője képmását és hasonlatosságát. „Az első ember a földből való, és porból alkották”. „Az első ember, Ádám, élő lélekké lett” (1Mó 2:7; 1Ko 15:45, 47). Mindez i. e. 4026-ban történt. Valószínűleg ősszel lehetett, mivel az emberiség legősibb naptárai ősztől, október 1-je körüli időtől, vagyis a naptári holdév első újholdjától számítják az év kezdetét. (Lásd: ÉV.)

Ádám otthonául egy igen különleges paradicsomot kapott, egy Édennek nevezett kertet, mely egyszerűen gyönyörű volt. (Lásd: ÉDEN 1.) Ez a kert ellátta őt mindennel, amire fizikailag szüksége volt az élethez, hiszen volt ott ’mindenféle fa, amely a szemnek kívánatos, és eledelnek jó’, az ő folyamatos táplálására (1Mó 2:9). Ádám mindenfelé békés állatokat láthatott maga körül, a legkülönfélébbeket, ő maga mégis egyedül volt. Nem volt még egy olyan teremtmény, mely az ő „neme szerint” való lett volna, akivel beszélgethetett volna. Jehova felismerte, hogy „nem jó az embernek egyedül”. Így hát Isten egy, a maga nemében első és egyedülálló sebészi beavatkozás során kivette Ádám egyik bordáját, és egy másik emberré, egy nővé formálta azt, hogy Ádám felesége és gyermekeinek az édesanyja legyen. Ádám el volt ragadtatva, hogy ilyen gyönyörű segítőt és állandó társat kapott, és érzéseit az első feljegyzésre került költeményben fejezte ki: „Ez már végre csontomból való csont, és testemből való test”, majd asszonynak nevezte, „mivel a férfiból lett kivéve”. Később Ádám a feleségét Évának nevezte el (1Mó 2:18–23; 3:20). Ennek a beszámolónak a hitelességét Jézus és az apostolok is tanúsították (Mt 19:4–6; Mk 10:6–9; Ef 5:31; 1Ti 2:13).

Ezután Jehova temérdek élvezetes munkával áldotta meg az ifjú párt. (Vö.: Pr 3:13; 5:18.) Nem kellett tétlenségtől szenvedniük. Nagyon is elfoglaltak és tevékenyek kellett hogy legyenek, ugyanis azt a feladatot kapták, hogy műveljék és ápolják kertszerű otthonukat, és miközben sokasodnak és betöltik a földet hozzájuk hasonló számtalan emberrel, terjesszék ki paradicsomukat az egész földre. Ez isteni parancs volt (1Mó 1:28).

Isten „megnézett mindent, amit alkotott, és lám, mindaz nagyon jó volt” (1Mó 1:31). Igen, Ádám kezdettől fogva tökéletes volt mindenben. Beszédképességgel és rendkívül gazdag szókinccsel volt megáldva. Értelmes nevet tudott adni az élő teremtményeknek, melyek körülvették. Képes volt arra is, hogy párbeszédet folytasson Istenével és a feleségével.

Mindezekért és még nagyon sok más okból is Ádámnak kötelessége volt szeretni és imádni nagy Teremtőjét, és mindenben engedelmeskedni neki. Ezenfelül a világegyetem Törvényadója tudatott vele egy egyszerű törvényt is, amely engedelmességet követelt tőle, valamint Isten pontosan tájékoztatta arról, hogy milyen jogos és ésszerű büntetés jár az engedetlenségért: „ami a jó és rossz tudásának a fáját illeti, arról ne egyél, mert azon a napon, amelyen eszel róla, bizony meghalsz” (1Mó 2:16, 17; 3:2, 3). Noha ez a törvény egyértelmű volt, és határozottan kimondta, milyen súlyos büntetés követi az engedetlenséget, Ádám mégis megszegte.

A bűn következményei: Évát alaposan félrevezette Sátán, az Ördög, ’Ádámot azonban nem vezették félre’ – mondja Pál apostol (1Ti 2:14). Ádám, teljesen tudatában lévén a tényeknek, készakarva, szándékosan választotta az engedetlenséget, és azután, mint bűnös, megpróbált elrejtőzni. Amikor kihallgatásra került a sor, ahelyett hogy szomorúságot vagy megbánást mutatott volna, vagy megbocsátásért fordult volna Istenhez, Ádám inkább igyekezett igazolni magát, és másra hárítani a felelősséget, sőt még Jehovát is hibáztatta saját, szántszándékkal elkövetett bűnéért. „Az asszony, akit mellém adtál, ő adott nekem a fa gyümölcséből, ezért ettem” (1Mó 3:7–12). Ádámot tehát kivetették az Édenből egy megműveletlen földre, mely meg volt átkozva, hogy tövist és bogáncskórót teremjen, hogy ott aztán fáradságos munkával teremtse elő a mindennapi betevőt, learatva bűnének keserű következményeit. A kerten kívül, a halálra várva, Ádám fiúkat és lányokat nemzett;  közülük csak hármójuknak a neve maradt fenn: Káiné, Ábelé és Sété. Ádám átörökítette valamennyi gyermekére a bűnt és a halált, mivel ő maga bűnös volt (1Mó 3:23; 4:1, 2, 25).

Ilyen tragikus kezdetet adott hát Ádám az emberi fajnak. A paradicsom, a boldogság és az örök élet elveszett – helyükbe az engedetlenség révén a bűn, a szenvedés és a halál lépett. „E g y ember által jött be a világba a bűn, és a bűn által a halál, s így a halál minden emberre átterjedt, mivel mindnyájan vétkeztek. . .” „A halál királyként uralkodott Ádámtól” fogva (Ró 5:12, 14). De Jehova bölcs és szerető módon gondoskodott egy ’második emberről’, ’az utolsó Ádámról’, aki az Úr Jézus Krisztus. Általa, Isten engedelmes Fia által, megnyílt a lehetőség arra, hogy az engedetlen „első ember, Ádám” leszármazottai visszanyerjék a paradicsomot és az örök életet, sőt arra is, hogy Krisztus temploma vagy gyülekezete égi életet nyerjen. „Mert ahogy Ádámban mindenki meghal, úgy a Krisztusban is mindenki meg fog elevenedni” (Jn 3:16, 18; Ró 6:23; 1Ko 15:22, 45, 47).

Miután a bűnös Ádámot kivetették az Édenből, élete hátralevő részében kénytelen volt meglátni saját fiának meggyilkolását, gyilkos fiának számkivetését, a házassági elrendezéssel való visszaélést, és Jehova szent nevének gyalázását. Tanúja lehetett egy város felépítésének, hangszerek készítésének, vas- és rézszerszámok kovácsolásának is. Láthatott egy számára elmarasztalást jelentő példát, Énókét, aki „Ádámtól fogva a hetedik” volt, és aki „szüntelen az igaz Istennel járt”. Még azt is megérte, hogy meglássa a kilencedik nemzedéket, vagyis Noé apját, Lámeket. Végül, i. e. 3096-ban, 930 év elteltével, melynek legnagyobb részét a lassú haldoklás folyamata töltötte ki, Ádám visszatért a földbe, amelyből vétetett, pontosan úgy, ahogyan Jehova megmondta (1Mó 4:8–26; 5:5–24; Júd 14; lásd: LÁMEK 2.).

2. Város, mely a Józsué 3:16 szerint Caretán mellett volt. Általában Tell-ed-Damijével (Tel-Damijával) azonosítják; ez a hely a Jordántól K-re fekszik, a Jordán és a Jabbók völgye találkozásától úgy 1 km-re D-re, Jerikótól pedig mintegy 28 km-re É-ÉK-re. A város a nevét talán a hordalékos agyag színéről kapta, ebből ugyanis bőven van azon a környéken (1Ki 7:46).

A bibliai beszámoló szerint amikor Izrael átkelt a Jordánon, a folyó vize Ádámnál gyülemlett fel. A Jordán völgye jelentősen összeszűkül Tell-ed-Damijétől (Tel-Damijától) kezdődően É felé haladva, és a történelmi feljegyzések szerint i. sz. 1267-ben éppen ennél a pontnál egy magas domb csúszott a folyóba, gátat képezve, és mintegy 16 órára megakadályozva a víz áramlását. Korunkban, 1927 nyarán földmozgások idézték elő, hogy földcsuszamlások újra eltorlaszolják a Jordán vizét, aminek következtében a víz áramlása 21 és fél órára megállt (J. Garstang: The Foundations of Bible History: Joshua, Judges. London, 1931, 136–137. o.). Ha Isten úgy látta jónak, hogy ilyen jelenséget használjon fel, hogy Józsué napjaiban eltorlaszolja a folyó vizét, akkor ezt csoda útján úgy időzítette és befolyásolta, hogy az izraeliták azon a napon tudjanak átkelni a Jordánon, amelyet Jehova előre bejelentett Józsué által (Jzs 3:5–13).