A Bibliában számos héber és görög szót adnak vissza az „átok” szóval, és ezeknek az alapjelentése az, hogy egy személy rosszat kíván valakinek, illetve rosszat mond valakire vagy valamire, ezenkívül gonosz dolgokkal fenyegetőzik. Az „átok” szó jelentheti még egy megvetésre, megátkozásra méltó dolog vagy személy kárhoztatását is.

Értelemszerűen a legelső átok az édeni lázadáskor hangzott el, amikor Isten megátkozta azt a személyt, aki kígyónak álcázva magát, lázadást szított (1Mó 3:14, 15). Ennek az átoknak a végkimenetele a lázadó elpusztítása lesz. Ezzel egy időben Isten a földet is megátkozta Ádám miatt, ami azt jelentette, hogy a föld tövist és bogáncskórót termett, de nem lett teljes pusztulásra ítélve (1Mó 3:17, 18; 5:29). Annak az átoknak a következménye pedig, melyet Jehova Káinra mondott, az volt, hogy menekültként kellett élnie (1Mó 4:11, 12).

Az özönvíz után az emberek közül elsőként Noé mondott átkot, méghozzá Kánaánra, Hám fiára. Az átok kimondta, hogy Kánaán Sémnek és Jáfetnek lesz a rabszolgája, és ez mintegy nyolc évszázaddal később teljesedett be, amikor egy sémi nemzet, az izraeliták meghódították Kánaán földjét (1Mó 9:25–27). Ezért mondta Józsué Kánaán utódainak, a gibeoniaknak, hogy „átkozottak”, és rabszolgamunkára fogta őket (Jzs 9:23).

Tehát ez a fajta átok nem egyenlő a káromkodással, és nem is foglal magában erőszakos haragkitörést, ahogyan ez a gibeoniak esetéből is látható. Az előbb említett írásszövegekben a héber ʼá·rar ʹ szó szerepel, amely 18-szor fordul elő az 5Mózes 27:15–26; 28:16–19 kijelentéseiben, valamint megtalálható a 2Mózes 22:28-ban, a Jeremiás 11:3; 17:5; 48:10-ben olvasható ünnepélyes kijelentésekben is. Az ʼá·rar ʹ szóhoz kapcsolódó főnév, a meʼé·ráʹ ötször található a Szentírásban (5Mó 28:20; Pl 3:33; 28:27; Ma 2:2; 3:9). E szavak bibliai használata rávilágít, hogy ünnepélyes kijelentésről vagy szerencsétlenségről szóló jövendölésről van szó, és amennyiben ezeket Isten vagy egy felhatalmazott személy mondja, prófétai jelentőségük van. Az az átok, melyet Józsué mondott ki mindazokra, akik a jövőben újjáépítenék a lerombolt Jerikót, sok évszázaddal később be is teljesedett (Jzs 6:26; 1Ki 16:34). Ám amikor Bálák király arra kérte Bálámot, hogy átkozza meg Izraelt, Jehova nem értett egyet ezzel a tervvel, és rávette Bálámot, hogy átok helyett áldást mondjon a népre (4Mó 22:6–24:25).

A héber qá·vav ʹ ( jel.: ’megátkoz’) ige is megjelenik ebben a beszámolóban, amely szerint Bálák király hasztalanul tett erőfeszítéseket azért, hogy Bálám prófétával megátkoztassa Izrael nemzetét, és így olyannak tüntesse fel ezt a nemzetet Isten előtt, mint amely méltó Isten átkára (4Mó 22:11, 17; 23:11, 13, 25, 27; 24:10). Ebből a történetből látható, hogy a megátkozással  kapcsolatban nincs mindig kimondva, hogy isteni lénytől kérik-e az átkot, de beleérthető.

Egy másik héber szó, az „eskü”-nek, illetve „átok”-nak fordított ʼá·láʹ, olyan esküre használatos, mely átkot is magában foglal. Ez az átok vagy amiatt következik be, hogy megszegik az esküt, vagy amiatt, hogy az eskü hamis (1Mó 24:41, Rbi8, lábj.; 4Mó 5:21, 23, 27; 5Mó 29:19–21; 2Kr 34:24; 1Ki 8:31, 32; lásd: ESKÜ).

A Görög Iratokban alapvetően ezt a két szót fordítják „átok”-nak: a·raʹ és a·naʹthe·ma, valamint az ezekhez kapcsolódó ka·taʹra, e·pi·ka·taʹra·tosz, ka·ta·raʹo·mai, ka·taʹthe·ma és ka·ta·the·ma·ti ʹzó szavakat is.

Az a·raʹ szó átokra utal, vagyis egy olyan kérésre, amely során valaki egy isteni lénytől rosszat kíván valakinek vagy valaminek. János az ehhez kapcsolódó e·paʹra·tosz szót használta, amikor arról írt, hogy a farizeusok ’átkozottnak’ tartották a Jézust hallgató köznépet, melynek tagjai nem ismerték a Törvényt (Jn 7:49). Ezzel szemben Pál rávilágított, hogy minden zsidónak megváltásra van szüksége, hogy megszabaduljon a törvényszövetség átkától. Ez azáltal valósulhat meg, hogy Krisztus átokká lett értük, amikor meghalt a kínoszlopon (Ga 3:10, 13). A Galácia 3:10-ben Pál az e·pi·ka·taʹra·tosz szóval élt, amikor a (cikkben először ismertetett) héber ʼá·rar ʹ szót adta vissza, idézve az 5Mózes 27:26-ot. A 13. versben ugyancsak ezt a görög szót használta, amikor a héber qelá·láʹ (átkozott) szót fordította, mely az 5Mózes 21:23-ban szerepel. Ez a héber szó sokszor az „áldás” szóval szembeállítva szerepel a bibliaversekben (1Mó 27:12, 13; 5Mó 11:26–29; Za 8:13). A héber qá·lalʹ alapigéből képzik, melynek a szó szerinti jelentése az, hogy ’könnyűnek lenni’; ám amikor átvitt értelemben használja a Szentírás, akkor azt jelenti, hogy ’átkoz’, illetve ’megvetéssel bánik’ valakivel (2Mó 18:22; 3Mó 20:9; 2Sá 19:43). Dávid ezt a szót használta, amikor azt mondta Mikálnak, hogy még annál is „jelentéktelenebbé” teszi magát, mint amivel a felesége vádolta (2Sá 6:20–22). Jehova Isten akkor használta ezt a szót, amikor az özönvíz után azt mondta, hogy soha többé „nem [átkozza] meg a földet az ember miatt” (1Mó 8:21).

Abban a beszámolóban, amely arról szól, hogy Jézus megátkozza a ’kecskék’ által jelképezett csoportot, a ka·ta·raʹo·mai szó egyik alakja szerepel (Mt 25:41), és abban a beszámolóban is, amely szerint arra tanítja a követőit, hogy ’áldják azokat, akik átkozzák őket’ (Lk 6:28). Pál és Jakab ugyanennek a szónak az alakjait használták a Róma 12:14-ben, illetve a Jakab 3:9-ben, amikor hasonló tanácsokat adtak. Pál a ka·taʹra szóval élt, amikor bizonyos keresztényeket – akik megkapták a szent szellemet, de később eltértek a hittől – olyan ’földhöz’ hasonlított, mely nem képes beinni az esőt, és csak tövist meg bogáncskórót terem (Héb 6:7, 8). Péter is ezt a görög szót használta, amikor ’átkozottnak’ nevezte azokat, akik mohók, akiknek a „szemük telve [van] házasságtöréssel”, és állhatatlan lelkeket csábítanak el (2Pt 2:14).

Az a·naʹthe·ma szó betű szerinti jelentése: ’félretett’; és eredetileg azokra az önkéntes felajánlásokra utaltak vele, melyeket szent dolgokként félretettek, azaz elkülönítettek a templomnál. (Lásd a Lk 21:5-öt, ahol ennek a szónak az egyik alakja szerepel.) A Görög Iratokban a bibliaírók az a·naʹthe·ma szóval éltek, amikor olyasvalakiről vagy olyasvalamiről írtak, aki vagy ami átkozott, illetve azzá fog válni, és emiatt elkülönítették mint gonoszt vagy megátkozottat. Ezért írta Pál azt a galáciaiaknak (1:8), hogy tekintsék ’átkozottnak’ azokat (akár angyalokat is), akik jó hírként hirdettek nekik olyasmit, ami ellentétes az addigi ismereteikkel. A Szentírás szerint azok is átkozottak, akik ’nem vonzódnak az Úrhoz’ (1Ko 16:22). Pál aggódott azokért az izraelitákért, akik nem fogadták el Krisztust, ezért azt írta nekik, hogy azt kívánná, inkább ő ’legyen átkozottként elkülönítve értük a Krisztustól’ (Ró 9:3). Más beszámolókból látható, hogy az a·naʹthe·ma szó olyan esküre vonatkozik, amely átokkal jár, ha megszegik vagy hamisnak bizonyul. Példa erre az a 40 férfi, akik esküvel megerősített összeesküvést szőttek arra, hogy megölik Pált (Cs 23:12–15, 21). Abban a beszámolóban, mely arról szól, hogy Péter megtagadta Krisztust, a ka·ta·the·ma·ti ʹzó és az a·na·the·ma·ti ʹzó szavak olvashatók (Mt 26:74; Mk 14:71). Péter tulajdonképpen azt mondta, hogy azt kívánja, legyen átkozott, vagyis gonoszként elkülönített, ha ismeri azt az embert.

A Jelenések 22:3-ban azt az ígéretet olvassuk az Új Jeruzsálemről, hogy „nem lesz [ott] többé átok [ka·taʹthe·ma]”. Ez az állapot tehát a jelek szerint ellentétes a földi Jeruzsálemével, amely Isten átka alá került. És szöges ellentétben áll a jelképes városnak, Nagy Babilonnak a megátkozott állapotával is, mely város az ellene szóló, Istentől jövő bírói ítélet miatt került ebbe az állapotba. Az ellene kimondott anatéma (átok) egyértelmű a Jelenések 18:4–8-ban található parancsból. (Lásd még: 2Ko 6:17.)

A görög Septuaginta fordítói általában az a·naʹthe·ma szót használták, amikor a héber ché ʹrem szót adták vissza. (Lásd: PUSZTULÁSRA SZÁNT DOLGOK.)

 Mi a célja az Istentől jövő átkoknak? Az egyik az, hogy nyilvánvalóvá váljon, kik Isten helyeselt szolgái. Az átok ugyanis megmutatja, hogy ki az, aki nem élvezi Isten helyeslését, míg az áldás ennek az ellenkezőjét. Ezért amikor Jehova azt ígérte, hogy megáldja Ábrahámot, ezt is kijelentette neki: „aki téged átkoz [a qá·lalʹ ige melléknévi igenévi alakja], azt én is megátkozom” (1Mó 12:3). Amikor nincs megnevezve, hogy kit fog sújtani az átok, akkor az egy figyelmeztetés is egyben, és védelmül szolgál azoknak, akik szeretnék elnyerni vagy megőrizni Isten kegyét. A mózesi törvény számos konkrét áldást és átkot tartalmazott, melyek beteljesedése a Törvény rendeleteinek és előírásainak a betartásától függött (5Mó 28:1, 2, 15). Mielőtt az izraeliták beléptek volna az Ígéret földjére, Mózes kiemelte, hogy az egész nemzetnek, illetve az egyes tagjainak is választaniuk kell, hogy vagy engedelmeskednek Istennek, és áldást nyernek, vagy engedetlenek lesznek, és átok száll rájuk (5Mó 30:19, 20). Józsué az Ígéret földjén lényegében megismételte ezt a védelmül szolgáló buzdítást és figyelmeztetést. (Vö.: Jzs 8:32–35; 24:14, 15.) Így a nép tagjai törekedni tudtak arra, hogy elkerüljék ezeket az átkokat.

Az átkok visszatartották az izraelitákat attól, hogy komolytalanul vegyék, illetve megvessék Isten alapelveit és kijelentett szándékait. Éli főpapot egy rendhagyó átok sújtotta, amiért gyengekezű volt, és nem feddte meg a fiait, noha ’átkozták az Istent’ (1Sá 3:13). Jehova a következő szabályt ismertette vele: „akik tisztelnek engem, azokat én is tisztelem, de akik megvetnek, azok jelentéktelenné [a qá·lalʹ szó egyik alakja] válnak” (1Sá 2:30). Isten átkába a helytelenség elkövetéséért járó jogos megtorlás is beletartozik. Az átok akár azonnal is sújthatja az embert, ahogyan az azoknak a csúfolódó gyermekeknek az esetében történt, akikre Elizeus átkot szórt Jehova nevében (2Ki 2:24), de lehet, hogy csak később következik be, mint ahogy abban az esetben is, amikor Isten tudatta Jósiás királlyal a Júdára váró veszedelmet (2Ki 22:19, 20). Jehova arra figyelmeztette az izraelitákat, hogy ha megszegik a törvényeit, akkor elkerülhetetlen nehézségek jönnek rájuk. Ezt mondta: „Mindezek az átkok rád szállnak, üldöznek téged és utolérnek, míg meg nem semmisülsz, mert nem hallgattál Jehovának, a te Istenednek szavára megtartva parancsolatait és rendeleteit, melyeket parancsolt neked” (5Mó 28:45). Bár egyértelműen megmondta nekik, hogy pusztulás és száműzetés vár rájuk, ők nem hallgattak rá, ezért Jeruzsálem „átokká [lett] a föld minden nemzete előtt” (Jr 26:6; 24:9; 5Mó 29:27).

Az átkok eltörlése: Jehova el is törölhet, vagyis megszüntethet egy átkot, de csak akkor, ha eleget tesznek a jogos követelményeinek. Úgy tűnik, ez történt a földet sújtó ősi átokkal, amely nyilvánvalóan megszűnt az özönvízzel, amikor is megtisztult a föld a gonoszságtól (1Mó 8:21). Ha Izrael nemzete nem engedelmeskedett a törvényszövetségben foglalt törvényeknek, akkor az egész nemzet átok alá került, még azok is, akik igyekeztek lelkiismeretesen betartani a törvényeket (bár ezt nem tudták hibátlanul megtenni). Pál apostol leírta, hogy Krisztus Jézusnak ebből az okból kellett oly módon meghalnia, ahogyan meghalt: egy kínoszlopon (Ga 3:10–13). Ezáltal Jézus – bár tökéletesen betartotta a Törvényt – magára vette a Törvény átkát, amely mindazokat sújtotta, akik a Törvény hatálya alatt voltak. Az 5Mózes 21:23 kijelenti: „mert átkozott Isten előtt a[z oszlopra] felakasztott ember”. Jézus tulajdonképpen „átokká lett” azzal, hogy (egyébiránt igazságtalanul) bűnözőként oszlopra szegezték a zsidó papi bíróság utasítására. Majd miután Jézus bemutatta az áldozata értékét az égben, Isten megszüntette a Törvényt. Amikor Isten elfogadta Jézus áldozatát, jelképesen odaszegezte a Törvényt az oszlopra, és a Törvénnyel együtt járó átok törvényesen el lett törölve (Kol 2:14). A zsidók türelmetlenül igyekeztek elérni, hogy Jézusnak és a gonosztevőknek a holttestét még a nap vége előtt levegyék az oszlopokról, mivel átkozottnak tartották Jézus holttestét, és mert eleget akartak tenni a Törvény előírásának, hogy a sabbat ne legyen megszentségtelenítve (5Mó 21:23; Jn 19:31).

Mitől függ, hogy beteljesedik-e egy átok?

Bár lehet, hogy valaki átkot mond valakire vagy valamire, de teljes mértékben Istentől, az ő alapelveitől és szándékaitól függ, hogy teljesedik-e az. Teljesen hiábavaló volt, hogy Góliát „átkozta Dávidot [a hamis] istenei nevében” (1Sá 17:43). Jehova áldást mondatott Bálámmal, aki átkot akart szórni Izraelre (5Mó 23:4, 5; Jzs 24:9, 10). Dávid tudta, hogy csak Jehova tud beteljesíteni egy átkot, ezért nem engedett Abisai haragból fakadó kérésének, aki oda akart menni Simeihez, hogy a ’fejét vegye’, amiért becsmérelte és átkozta Dávidot. Dávid ezt mondta: „Hagyjátok békén, hadd átkozódjon, mert Jehova mondta ezt neki. Talán Jehova meglátja szemével, és Jehova visszaadja nekem a jót e mai átka helyett” (2Sá 16:5–12; vö.: Zs 109:17, 18, 28). Isten Szava egyértelműen elítéli,  ha valaki átkozza a szüleit (2Mó 21:17; 3Mó 20:9; Pl 20:20), Istent (2Mó 22:28; 3Mó 24:11, 14, 15, 23) vagy a királyt (Pr 10:20), és feltárja, hogy vannak olyanok, akik szájukkal áldanak, de „magukban átkot szórnak” (Zs 62:4).

Isten szószólójaként Krisztus Jézus, amikor a földön élt, tulajdonképpen megátkozta a vallási vezetőket és a farizeusokat, amiért szántszándékkal ellenszegültek Isten akaratának (Mt 23:13–33). Péter apostol nyilvánvalóan átkot szórt Anániásra és Szafirára, amiért azok megpróbálták kijátszani az Istent, és ezért a házaspár azonnal meg is halt (Cs 5:1–11). Pál apostol valami hasonlót tett Elimásszal, aki varázsló és hamis próféta volt. Pál az ’Ördög fiának’ és ’minden igazságos ellenségének’ nevezte, és egy időre vaksággal sújtotta (Cs 13:6–12). Ezek az esetek a javukra szolgáltak azoknak, akik a szemtanúi voltak. Ám az, hogy az apostolok hatalmat kaptak ilyesmi megtételére, nem adott felhatalmazást másoknak arra, hogy megátkozzanak bárkit is. Jakab figyelmezteti a keresztényeket, hogy ne átkozzanak senkit a nyelvükkel (Jk 3:9–12; vö. a Zs 109:17, 18-at a Kol 3:8–10-zel).

A történelmi feljegyzések szerint az apostolok ideje óta eltelt évszázadok során a különböző egyházak sok anatémát (egyházi átkot) és interdiktumot (egyházi tilalmat) tettek közzé, amelyek személyek, városok és nemzetek ellen szóltak. Ezekből a feljegyzésekből az is kiderül, hogy ezek az átkok soha nem Isten hatalmának köszönhetően teljesedtek, hanem mindig az egyházak vagy az állam hatalmának köszönhetően. A Zsoltárok 37:3–9, 22-ben viszont azt a tanácsot kapjuk, hogy nekünk Jehovára kell várnunk, hiszen „akiket ő megáld, öröklik a földet, de akiket megátkoz, azok kivágatnak”. Erre kerül sor annak az átoknak a teljesedésekor is, amelyet Jézus a ’kecskék’ által jelképezett csoportra mondott ki a Máté 25:31–46-ban szereplő prófétai szemléltetésében. Az ’új egekkel és új földdel’ kapcsolatban is azt a jövendölést olvashatjuk, hogy a bűnösöket meg fogják átkozni (Ézs 65:17, 20).