(gyönyörűség):

1. Egy terület, ahol a Teremtő létrehozott egy kertet vagy parkot, hogy az legyen kezdetben az első emberpár otthona. Az, hogy a kert „Édenben, keleten” volt, alighanem azt jelzi, hogy az Édennek nevezett területnek csak egy bizonyos részét ölelte fel (1Mó 2:8). Ezután viszont ’az Éden kertjének’ nevezi a Biblia (1Mó 2:15), későbbi írásszövegek pedig úgy beszélnek róla, mint ’Édenről, Isten kertjéről’ (Ez 28:13) és ’Jehova kertjéről’ (Ézs 51:3).

A Septuaginta a „kert” héber megfelelőjét (gan) a görög pa·raʹdei·szosz szóval adja vissza. Ezért mondhatjuk, hogy a magyar „paradicsom” szó kapcsolatban áll az Éden kertjével.

Az 1Mózes 2:15 elmondja, hogy „Isten. . . fogta az embert, és az Éden kertjébe helyezte”. Bár ez a megfogalmazás talán azt sejteti, hogy az ember teremtése a kerten kívül történt, egyszerűen csak arra utalhat, hogy Isten abban az értelemben „fogta” az embert, hogy megformálta a föld elemeiből, és életet lehelt bele, és ezután jelölte ki neki első lakóhelyéül azt a kertet, amelyben életre kelt. Isten azzal bízta meg az embert, hogy művelje és gondozza a kertet. Éden fái és más növényei között megtalálható volt minden, ami festői szépségűvé tette a tájat, és ami sokféle élelmet biztosított (1Mó 2:9, 15). Már önmagában ez is azt jelzi, hogy a kert nagy területet ölelt fel.

A kertben rengetegféle állat is volt. Isten Ádámhoz vitt ’minden háziállatot, az egek repdeső teremtményeit és a föld minden mezei vadját’, és Ádám első feladatai közé tartozott, hogy ezeknek nevet adjon (1Mó 2:19, 20). Édenben a talajt egy ’Édenből eredő’ folyó vize öntözte (1Mó 2:10). Tekintettel arra, hogy az ember meztelen volt, feltételezhetjük, hogy az éghajlat igen enyhe és kellemes volt (1Mó 2:25).

Mi volt a tiltott gyümölcs Édenben?

Éden gyümölcsfái egytől egyig azért voltak ott, hogy az ember „megelégedésig” ehessen róluk (1Mó 2:16). Ám egy fa, ’a jó és rossz tudásának a fája’ „tiltott terület” volt az emberpár számára. Amikor Éva idézte, hogy Jehova milyen tiltásról beszélt a férjének, úgy fogalmazott, hogy még csak ’érinteniük’ sem szabad azt a fát, mert halálbüntetés vár rájuk, ha tiszteletlenek Isten törvényével szemben, és megszegik (1Mó 2:17; 3:3). A hagyományos tanítások többféleképpen próbálják magyarázni a tiltott gyümölcsöt: a szexuális kapcsolat jelképeként, melyet „almával” ábrázolnak; olyasmiként, ami pusztán azért volt ott, hogy felfogják, mi a jó és mi a rossz; olyan tudásként, amelyet érettségre jutva, továbbá tapasztalat útján tud elsajátítani az ember, és ezt a tudást aztán felhasználhatja akár jól, akár rosszul. Ám figyelembe véve a Teremtő azon parancsát, hogy ’legyenek termékenyek, sokasodjanak, töltsék be a földet’ (1Mó 1:28), el kell vetni, hogy a fa gyümölcse a szexuális kapcsolatot jelképezi, hisz másképp hogyan valósulhatott volna meg a nemzés és a szaporodás. Arról sem lehet szó semmiképpen sem, hogy pusztán azt a képességet jelentse, hogy az ember felismeri, mi a jó és mi a rossz, mivel az Isten parancsának való engedelmesség megkövetelte a bűntelen embertől, hogy képes legyen élni ezzel az erkölcsi érzékkel. De azt a tudást sem jelentheti, amelyet érettségre jutva szerez meg az ember, hiszen az éretté válás nem volt bűn az ember részéről, és logikus, hogy a Teremtője sem követelte meg tőle azt, hogy éretlen maradjon.

Ami a fa nemzetségét illeti, a szentírási beszámoló nem tér ki rá. Az viszont világosan kiderül belőle, hogy a jó és rossz tudásának a fája Istennek azt az ember Teremtőjeként fenntartott jogát vagy előjogát szimbolizálta, hogy ő mondja meg a teremtményeinek, hogy mi a „jó” és mi a „rossz”, majd pedig joggal várja el a jónak kijelentett dolgok cselekvését, és a rossznak minősítettek kerülését, hogy az ember továbbra is helyeselt állapotban lehessen Isten, a szuverén Uralkodó előtt. (Lásd: FA.) Mind a tiltás, mind az engedetlen emberpárra később kimondott ítélet bejelentése azt a tényt húzza alá, hogy az eredeti bűn az engedetlenség volt, melyet azzal követtek el, hogy ettek a tiltott gyümölcsből (1Mó 3:3).

Bár néhány modern kritikus talán pont az egyszerűsége miatt veti el az édeni beszámolót, magától értetődő, hogy az adott körülmények között egy egyszerű próba volt a legmegfelelőbb. Az újonnan megteremtett férfi és nő élete egyszerű volt, nem bonyolult, nem terhelték őket azok az összetett gondok, kínos helyzetek és az az összevisszaság, amelyet az Istennek való engedetlenség hozott magával az emberi fajra. De ez a próba épp az egyszerűsége miatt emeli ki tömören és bámulatosan azt az egyetemes igazságot, hogy Isten a legfőbb Úr, valamint hogy az ember Istenre van utalva, és tisztelettel tartozik neki. És azt kell mondanunk, hogy az édeni eseményekről szóló beszámoló, bár egyszerű, mégis sokkal, de sokkal kiemelkedőbb módon mutatja be az Édenben történteket, mint azok az elméletek, melyek szerint az ember élete nem egy kertben kezdődött, hanem egy barlangban, és amelyek úgy mutatják be az embert, mint aki bántóan tudatlan és erkölcsi érzék nélküli volt. Az édeni próba egyszerűségéből jól látható az az alapelv, melyet Isten Fia évezredekkel később jelentett  ki: „Aki hű a legkevesebben, az a sokon is hű, és aki igazságtalan a legkevesebben, az a sokon is igazságtalan” (Lk 16:10).

Ám kétségtelen, hogy nem azért volt ott a tiltott fa Édenben, hogy ingerelje az emberpárt, és nem is azért lett ez a fa kiválasztva, hogy kérdést vessen fel, vagy vita tárgyát képezze. Ha Ádám és Éva elfogadta volna Isten akaratát ebben az ügyben, és tiszteletben tartotta volna az utasításait, akkor ez a kert, az otthonuk, továbbra is háborítatlan maradt volna, és a gyönyörűség meg az öröm helye lett volna. A beszámolóból kiderül, hogy Isten ellensége kényszerítette bele az emberiséget abba a helyzetbe, hogy az szembekerüljön a fával kapcsolatos vitakérdéssel és nézetkülönbséggel, valamint a kísértéssel, hogy szegje meg Isten utasítását (1Mó 3:1–6; vö.: Je 12:9). Ádám és Éva szabad akarattal lett felruházva, de mivel ők ezt az akaratot arra használták, hogy fellázadjanak Isten jogos uralma ellen, elveszítették a paradicsomot, valamint mindazt az áldást, ami a paradicsomi élettel járt. De még ennél is súlyosabb következmény volt, hogy elveszítették annak a lehetőségét, hogy ehessenek az Éden egy másik fájáról, arról, amelyik az örök élethez való jogot szemléltette. Ezért mondja azt a beszámoló, hogy Jehova „kiűzte. . . az embert, majd az Éden kertjének keleti oldalára kerubokat állított, és egy szüntelenül forgó kard lángoló pengéjét, hogy őrizzék az élet fájához vezető utat” (1Mó 3:22–24).

Éden elhelyezkedése: Csak találgatni lehet, hogy eredetileg hol lehetett az Éden-kert. Földrajzi behatárolásához a Bibliának az a leírása szolgál elsődleges támpontként, mely szerint volt egy folyó, amely ’Édenből eredt’, és amely ezután négy „főágra” szakadt, létrehozva az Eufrátesz, a Hiddekel, a Pison és a Gihon nevű folyókat (1Mó 2:10–14). Az Eufrátesz (héb.: Peráthʹ ) közismert. A „Hiddekel” nevet az ókori feliratokon a Tigris megnevezésére használták. (Vö. még: Dá 10:4.) A másik két folyót, a Pisont és a Gihont viszont még nem azonosították. (Lásd: HAVILA 1.; KÚS 2.)

Némelyek, például Kálvin János és Friedrich Delitzsch, amellett érvelnek, hogy Éden valahol az Alsó-Mezopotámiában lévő Perzsa-öböl zugának közelében volt, körülbelül ott, ahol a Tigris és az Eufrátesz közeledik egymáshoz. Ők a Pisont és a Gihont olyan csatornákkal hozzák összefüggésbe, amelyek a két folyó között vannak. Csakhogy akkor ezek mellékfolyók lennének, és nem az eredeti folyamból leváló ágak. A héber szöveg alapján Éden inkább a Mezopotámiai-alföldtől É-ra elterülő hegyvidéken volt, azon a területen, ahol az Eufrátesz és a Tigris jelenleg is ered. Ezért a The Anchor Bible (1964) az 1Mózes 2:10-hez fűzött jegyzetében ezt írja: „Héb. [héberül] a folyó torkolatát a folyó ’végének’ nevezik (Jzs 15:5; 18:19); ennélfogva a róʼs, azaz a ’fej’ [főág] szó többes száma itt mindenképpen a felső szakaszra kell hogy vonatkozzon . . . Ez utóbbi értelmet kellően bizonyítja a vele rokon ak. [akkád] resu szó.” Arra, hogy az Eufrátesz és a Tigris ma nem egy forrásból ered, valamint arra, hogy képtelenség pontosan azonosítani a Pisont és a Gihont, a Noé korabeli özönvíz hatása adhat magyarázatot, hiszen tagadhatatlan, hogy ez számottevően átalakította a föld felszínének az arculatát, feltöltve néhány folyó medrét, és újakat hozva létre.

Az Éden-kert hagyományos helyeként már régóta az Araráttól mintegy 225 km-re DNy-ra elterülő hegyvidéket javasolják, amely a Van-tótól néhány km-re D-re, a mai Törökország k. részén van. Abból sejthető, hogy Édent valamilyen természetes akadály vette körül, mondjuk hegyek, hogy a Biblia szerint csak a kert k. oldalára lettek állítva kerubok, ahol kiment Ádám és Éva (1Mó 3:24).

Miután Isten száműzte Ádámot a paradicsomi kertből, és nem volt, aki „művelje és gondozza azt”, feltételezhető, hogy a sok növény csak úgy szabadon burjánzott, és kizárólag állatok éltek a kerten belül, míg az özönvíz tajtékzó vize le nem törölte a térképről. Így azóta nyomát sem leli az ember, azt a feljegyzést kivéve, amelyben Isten később beszámolt róla (1Mó 2:15).

2. Egy hely, amelyet a Szentírás Háránnal és Kannéval együtt Tírusz fontosabb kalmárjaiként említ, akik remek ruhákra, szőnyegekre és kötelekre szakosodtak (Ez 27:23, 24). Vannak, akik úgy vélik, hogy az Ámós 1:5-ben olvasható Bét-Éden név rövidebb formája. „Éden fiait” az asszír seregek által leigázott helyek lakosai között említik (2Ki 19:12; Ézs 37:12), és némelyek azt gondolják, hogy ez az Éden (Bét-Éden) az Eufrátesz középső szakasza mentén található kis tartománynak, Bít-Adíninek felel meg. (Lásd: BÉT-ÉDEN.)

3. A léviták egyike, aki kedvezően reagált arra, amikor Ezékiás király a reformprogramjában felhívást intézett a néphez; később annak a Kórénak az irányítása alá jelölték ki, hogy vegyen részt a szent adomány papi osztályoknak való szétosztásában, aki „kapuőr [volt] keletre” (2Kr 29:12; 31:14, 15).