A héber sá·maʹjim szó (mindig t. sz.), melyet ’égnek’ vagy ’egeknek’ fordítanak, úgy tűnik, alapjában véve valami magasat, kiemelkedőt jelent (Zs 103:11; Pl 25:3; Ézs 55:9). Az ég szó görög megfelelőjének (u·ra·noszʹ) az eredete bizonytalan.

A fizikai ég: Az eredeti nyelveken az égre utaló kifejezés a fizikai ég egészét felöleli. A szövegkörnyezet általában kellően eligazít azt illetően, hogy a fizikai ég melyik részéről van szó.

A föld légköre mint ég: Az „ég” vagy „egek” szó vonatkozhat a föld légkörének egészére, ahol a harmat és a zúzmara keletkezik (1Mó 27:28; Jób 38:29), a madarak repülnek (5Mó 4:17; Pl 30:19; Mt 6:26), a szél fúj (Zs 78:26), villámlik (Lk 17:24),  valamint a felhők lebegnek, és eső, hó vagy jég hullik belőlük (Jzs 10:11; 1Ki 18:45; Ézs 55:10; Cs 14:17). Némelykor a föld felett ívelő, látszólagos kupoláról vagy boltozatról van szó (Mt 16:1–3; Cs 1:10, 11).

Ez a légköri rész jószerével megegyezik azzal a ’boltozattal’ (héb.: rá·qíʹaʽ), mely az 1Mózes 1:6–8-ban ecsetelt második teremtési időszakban jött létre. Nyilvánvalóan erre az ’égre’ utal az 1Mózes 2:4, a 2Mózes 20:11 és 31:17, amikor „az egek és a föld” teremtéséről ír. (Lásd: BOLTOZAT.)

A légkör megalkotásakor a föld felszíni vizei szét lettek választva a boltozat feletti vizektől. Ennek ismeretében érthető, hogy miért olvassuk azt a Noé napjaiban bekövetkezett, világméretű özönvízről, hogy „feltört a hatalmas, mély vizek összes forrása, és megnyíltak az egek zsilipjei” (1Mó 7:11; vö.: Pl 8:27, 28). Az özönvízkor a boltozat felett lebegő vizek nyilvánvalóan leszakadtak, mintha valamiféle csatornákon keresztül zúdulnának le, valamint eső formájában hullottak a földre. Amikor ez a hatalmas víztároló kiürült, „az egek zsilipjei” úgyszólván „bezárultak” (1Mó 8:2).

A világűr: A fizikai „egek” magukban foglalják a föld légkörét, és azon túl, a világűr különböző régióira is kiterjednek, ahol az égitestek, ’az egek valamennyi serege’ van: a nap, a hold, a csillagok és a csillagképek (5Mó 4:19; Ézs 13:10; 1Ko 15:40, 41; Héb 11:12). A Biblia első verse leírja, hogy a csillagos egek megteremtése azelőtt történt, hogy a föld lakhatóvá lett alakítva (1Mó 1:1). Isten ’ujjainak’ művei lévén ezek az egek az ő dicsőségéről tanúskodnak, ahogyan a légkör is (Zs 8:3; 19:1–6). Az összes égitestet ’az egek törvényei’ irányítják, melyeket Isten állapított meg. Modern felszerelésük és hatalmas matematikai tudásuk ellenére a csillagászok még mindig nem tudják teljesen felfogni ezeket a törvényeket (Jób 38:33; Jr 33:25). Felfedezéseik azonban azt bizonyítják, hogy az ember képtelen megmérni az egeket, illetve megszámolni a csillagokat (Jr 31:37; 33:22; lásd: CSILLAG). Isten ellenben számba veszi és nevükön nevezi őket (Zs 147:4; Ézs 40:26).

’Az ég közepe’ és ’az egek végső határa’: ’Az ég közepe’ kifejezés a föld légkörének arra a régiójára vonatkozik, ahol a madarak, például a sasok röpködnek (Je 8:13; 14:6; 19:17; 5Mó 4:11 [héb.: ’az ég szíve’]). Némileg hasonló ehhez az a kifejezés, hogy „a föld és az ég között” (1Kr 21:16; 2Sá 18:9). Az, hogy a Babilont megtámadók „az egek végső határáról” érkeznek, minden bizonnyal azt jelenti, hogy a távoli horizont felől jönnek (ahol a föld és az ég látszólag összeér, és ahol a napot felkelni és lenyugodni látjuk) (Ézs 13:5; vö.: Zs 19:4–6). „Az egek négy végső határáról” kifejezés ehhez hasonlóan a négy égtájra utalhat, s azt jelzi, hogy valami kiterjed a föld négy szegletére (Jr 49:36; vö.: Dá 8:8; 11:4; Mt 24:31; Mk 13:27). Az egek minden oldalról körülveszik a földet, ezért az, hogy Jehova mindent lát „az egész ég alatt”, a földgolyó egészét magában foglalja (Jób 28:24).

A felhős ég: Az ’égre’ vagy a ’felhőkre’ egy másik héber kifejezést, a saʹchaq szót is szokták használni (5Mó 33:26; Pl 3:20; Ézs 45:8). Azt a föld felett lévő látszólagos boltozatot vagy kupolát is jelentheti, amely nappal kék színű, éjjel pedig tele van csillagokkal (Zs 89:37). Az író legtöbbször csupán arra utal, ami az ember fölött, a magasban van, és nem határozza meg pontosan, hogy az „ég” szó melyik árnyalatára gondol (Zs 57:10; 108:4). Ennek a héber szónak az alapjelentése valami finomra őrölt, porrá zúzott anyag (2Sá 22:43), mint amilyen az Ézsaiás 40:15-ben előforduló „porréteg” (saʹchaq). Ez a jelentés mindenképpen megállja a helyét, hiszen a felhők úgy képződnek, hogy a földről felszálló meleg levegő lehűl, és amikor eléri a harmatpontként ismert hőmérsékletet, a benne lévő vízpára lecsapódik, azaz parányi, szétporladó vízcseppek lesznek belőle. (Vö.: Jób 36:27, 28; lásd: FELHŐ, FELLEG.) Annál is inkább helyénvaló a fent említett jelentés, mivel az égbolt látszólagos kékségét az okozza, hogy a légkörben található finom porszemcsék, a vízgőzmolekulák és bizonyos mértékig az egyéb gázmolekulák – például az oxigén, a nitrogén és a szén-dioxid – szétszórják a napsugarakat. Isten azzal, hogy ilyennek alkotta meg a légkört, voltaképpen ’kidomborította az eget, hogy kemény legyen, mint az öntött tükör’, világosan megjelölt határt szabva a fejünk fölött ívelő kék boltozatnak (Jób 37:18).

A légkört alkotó részecskék csakugyan össze vannak sűrítve a gravitáció miatt, és bizonyos határok közé vannak szorítva, hiszen a gravitáció nem engedi őket elillanni a föld közeléből (1Mó 1:6–8). A tükörhöz hasonlítanak, ahogy visszaverik a napfényt. Ennélfogva az ég világosnak látszik, míg ha nem lenne légkör, a földi megfigyelő feketének látná, és az égitestek a fekete háttéren ragyognának, mint ahogy a légkör nélküli hold ragyog az éj sötétjében. Az űrhajósok világos, ragyogó fényudvarnak látják a föld légkörét az űrből.

„Az egeknek egei”: „Az egeknek egei” kifejezés általános vélekedés szerint a legmagasabb eget jelenti, és teljes terjedelmében felöleli a fizikai eget – bármilyen hatalmas is az –, hiszen  az ég a földtől minden irányban kiterjed (5Mó 10:14; Ne 9:6).

Salamon, a jeruzsálemi templom építtetője azt mondta, hogy „az egek, igen, az egeknek egei” sem tudják befogadni Istent (1Ki 8:27). Mivel Jehova teremtette az egeket, messze felettük áll, és „egyedül az ő neve páratlanul magasztos. Méltósága felette áll égnek és földnek” (Zs 148:13). Jehova éppolyan könnyedén méri meg a fizikai egeket, ahogyan egy ember megmérne valamilyen tárgyat a hüvelykujja és a kisujja hegye közötti távolsággal (Ézs 40:12). Salamon megállapítását nem úgy kell érteni, hogy Istennek nincs meghatározott lakhelye, és azt sem jelenti, hogy Isten szó szerint mindenhol és mindenben jelen van. Ez nyilvánvaló abból, hogy Salamon azt is mondta Jehováról, hogy meghallja az imát ’az egekből, szilárd lakhelyéről’, azaz a szellembirodalom egeiből (1Ki 8:30, 39).

Fizikai értelemben tehát az „egek” kifejezésnek tág jelentéstartalma van. Utalhat a világűr legtávolabbi részeire is, de olyasmire is, ami egyszerűen csak szokatlanul magas. Azokról például, akik egy viharban hányódó hajón vannak, ezt olvassuk: „Az egekig emelkednek, majd a fenékig süllyednek” (Zs 107:26). Bábel tornyának építői is egy olyan építményt akartak emelni, melynek „a teteje az egeket éri”, amolyan felhőkarcoló-félét (1Mó 11:4; vö.: Jr 51:53). Az Ámós 9:2-ben feljegyzett prófécia pedig olyan emberekről beszél, akik „az egekbe mennek fel”, azaz nyilván a magas hegyekben próbálnak menedéket találni Jehova ítéletei elől, de mindhiába.

A szellemi ég: Az eredeti nyelveken a fizikai eget jelölő szavakkal a szellemi égre is utalnak. Ahogy már láttuk, Jehova Isten nem a fizikai égben lakik, minthogy Szellem. De mivel ő „a Magasságos és Fenséges”, aki „a magasságban” lakozik (Ézs 57:15), a héber szó alapjelentése – valami, ami ’emelkedett’ vagy ’fenséges’ – találóan írja le Isten ’fenséges lakhelyét, a szentség és szépség lakhelyét’ (Ézs 63:15; Zs 33:13, 14; 115:3). Mivel Jehova alkotta a fizikai eget (1Mó 14:19; Zs 33:6), ő annak Tulajdonosa (Zs 115:15, 16). Azt tesz az égben, amihez csak kedve van – akár csodákat is (Zs 135:6).

Ennélfogva az „ég” sok írásszövegben magát Istent és a legfőbb Úrként betöltött pozícióját jelképezi. Isten trónja az égben van, vagyis a szellembirodalomban, amely fölött ugyancsak uralkodik (Zs 103:19–21; 2Kr 20:6; Mt 23:22; Cs 7:49). Legfelsőbb helyzetéből Jehova lényegében ’letekint’ a fizikai égre és földre (Zs 14:2; 102:19; 113:6), ezenkívül ebből a magasztos helyzetből beszél, meghallgatja a kéréseket, és ítélkezik is (1Ki 8:49; Zs 2:4–6; 76:8; Mt 3:17). Ezért is olvashatjuk azt Ezékiásról és Ézsaiásról, hogy amikor súlyos veszély fenyegetett, „kitartóan imádkoztak. . ., segítségért kiáltva az egek felé” (2Kr 32:20; vö.: 2Kr 30:27). Jézus is az éggel szemléltette Istent, amikor azt kérdezte a vallási vezetőktől, hogy János keresztsége „égből vagy emberektől” való volt-e (Mt 21:25; vö.: Jn 3:27). A tékozló fiú bevallotta, hogy vétkezett „az ég ellen”, meg az apja ellen is (Lk 15:18, 21). Ennek fényében „az egek királysága” nem csupán azt jelenti, hogy ennek a királyságnak a szellemi égben van a székhelye, és onnan uralkodik, hanem azt is, hogy ’Istennek a királysága’ (Dá 2:44; Mt 4:17; 21:43; 2Ti 4:18).

Szintén amiatt, hogy Isten az égben van, emberek és angyalok a kezüket az ég felé emelték, illetve feltekintettek az égre, amikor valamire kérték Istent (2Mó 9:22, 23; 10:21, 22), esküt tettek (Dá 12:7) vagy imádkoztak (1Ki 8:22, 23; Si 3:41; Mt 14:19; Jn 17:1). Az 5Mózes 32:40-ben Jehova azt mondja magáról, hogy ’esküre emeli kezét az ég felé’. A Héberek 6:13-mal összhangban ez kétségtelenül azt jelenti, hogy Jehova önmagára esküszik. (Vö.: Ézs 45:23.)

Angyalok lakhelye: A szellemi ég Isten szellemfiainak is ’megfelelő lakóhelye’ (Júd 6; 1Mó 28:12, 13; Mt 18:10; 24:36). ’Az egek serege’ kifejezés, melyet gyakran a csillagokra alkalmaznak, néha Isten angyalfiaira utal (1Ki 22:19; vö.: Zs 103:20, 21; Dá 7:10; Lk 2:13; Je 19:14). Ugyanígy a megszemélyesített „egek” is az angyalokat jelképezik, ’a szentek gyülekezetét’ (Zs 89:5–7; vö.: Lk 15:7, 10; Je 12:12).

Az uralkodás jelképe: Ahogy már láttuk, az ég utalhat Jehova Istenre mint legfőbb Úrra. Amikor tehát Dániel értésére adta Nabukodonozornak, a babiloni uralkodónak, hogy ami történni fog vele, abból felismeri majd, hogy „az egek uralkodnak”, ez egyenlő volt annak felismerésével, „hogy a Legfelségesebb uralkodik az emberek királyságán” (Dá 4:25, 26).

Az „ég” szó azonban nemcsak a Szuverén Úrra vonatkozhat, hanem más uralkodó hatalmakra is, melyek a nekik alávetett népek fölött állnak. Éppen a Nabukodonozor által képviselt babiloni dinasztiát hasonlítja az Ézsaiás 14:12 egy csillaghoz, és ’fényességnek, hajnal fiának’ nevezi. Azzal, hogy ez a babiloni uralkodóház i. e. 607-ben legyőzte Jeruzsálemet, „Isten csillagai fölé” emelte trónját. Ezek a ’csillagok’ alighanem a Dávid vonalán született júdai királyokat jelölik (ahogy Dávid trónjának Örökösét, Krisztus Jézust is ’fényes hajnali csillagnak’ nevezi a Je 22:16; vö.: 4Mó 24:17). A babiloni dinasztia az Isten által jóváhagyott dávidi trón megdöntésével tulajdonképpen az égig magasztalta magát (Ézs 14:13, 14). Ezt a fenségességet és kiterjedt  uralmat Nabukodonozor álmában egy jelképes fa is szemléltette, mely „az egekig ért” (Dá 4:20–22).

Új egek és új föld: Mivel az „egek” kapcsolatban vannak az uralkodó hatalommal, könnyebb megérteni, hogy mit jelent az ’új egek és új föld’ kifejezés, mely az Ézsaiás 65:17-ben és 66:22-ben található, és amelyet Péter apostol a 2Péter 3:13-ban idéz. M’Clintock és Strong Cyclopædiája (1891, IV. köt. 122. o.) erről az összefüggésről megjegyzi: „Az Ézs 65:17-ben szereplő új ég és új föld egy új kormányzatot, új királyságot, új népet jelent.”

Ahogyan a „föld” utalhat az emberi társadalomra (1Mó 11:1; lásd: FÖLD), úgy az „egek” is jelképezhetik a „föld” felett uralkodó hatalmat vagy kormányzatot. Az Ézsaiás által közölt prófécia, mely az ’új egekről és új földről’ szóló ígéretet tartalmazza, eredetileg azt ecsetelte, hogy Izrael megszabadul a babiloni száműzetésből. Amikor az izraeliták visszatértek a hazájukba, új rendszer vette kezdetét. Isten kiemelkedő szerepet adott Nagy Círusznak a helyreállításban. Jeruzsálembe visszatérve Zorobábel (Dávid egyik leszármazottja) lett a kormányzó, Józsué pedig a főpap. Jehova szándékával összhangban ez az új kormányzati elrendezés, vagyis az „új egek” irányították és felügyelték a nekik alárendelt népet (2Kr 36:23; Ag 1:1, 14). Ennek köszönhetően, ahogy az Ézsaiás könyve 65. fejezetének 18. verse megjövendölte, Jeruzsálem ’örömforrássá lett, és népe az ujjongás forrásává’.

Ám az, hogy Péter idézte ezeket a szavakat, arra enged következtetni, hogy Isten ígérete alapján még a jövőben is számítani lehet egy beteljesedésre (2Pt 3:13). Mivel a 4. vers szerint Isten ígérete ebben az esetben összefügg Krisztus Jézus jelenlétével, az ’új egeknek és új földnek’ Isten messiási Királyságával, valamint annak az engedelmes alattvalók feletti uralmával kell kapcsolatban állnia. Krisztus Jézus, miután feltámadt, és felemelkedett Isten jobbjához, „magasabbá lett az egeknél” (Héb 7:26), mivelhogy ezáltal „sokkal feljebb [került] minden kormányzatnál, hatalomnál, erőnél, felsőbbségnél. . ., nemcsak ebben a világrendszerben, hanem az eljövendőben is” (Ef 1:19–21; Mt 28:18).

Jézus keresztény követőit, ’az égi elhívás részeseit’ (Héb 3:1) Isten „örökösöknek” jelöli ki Krisztussal egységben, aki által ’ismét egyesíteni akar mindent’. Először „az egekben levőket”, vagyis az égi életre elhívottakat kell egyesíteni, hogy egységben legyenek Istennel Krisztus által (Ef 1:8–11). Az ő örökségük „fenn van tartva. . . az egekben” (1Pt 1:3, 4; Kol 1:5; vö.: Jn 14:2, 3). Ők ’be vannak írva’ az egekben, és ott van az ’állampolgárságuk’ (Héb 12:20–23; Fi 3:20). Ők alkotják a János látomásában megjelenő „Új Jeruzsálemet”, amely ’alászáll az égből, az Istentől’ (Je 21:2, 9, 10; vö.: Ef 5:24–27). Minthogy a látomás az elején közöltek szerint egy ’új égről és új földről’ szól (Je 21:1), mindkét elemet a későbbiekben leírtak ábrázolják. Tehát az ’új ég’ nem más, mint Krisztus a ’menyasszonyával’, vagyis az ’Új Jeruzsálemmel’, az ’új föld’ pedig ’az emberek népeit’ jelenti. Ők az alattvalók, és ők részesülnek az uralkodás áldásaiból, ahogyan azt a 3. és 4. vers ecseteli.

Harmadik ég: A 2Korintusz 12:2–4-ben Pál apostol beszél egy emberről, aki „elragadtatott. . . a harmadik égig” és „a paradicsomba”. Mivel a Szentírás senki másról nem számol be, akinek ilyen élménye lett volna, valószínűsíthetjük, hogy maga az apostol élte át mindezt. Habár némelyek megpróbálják összekapcsolni Pál harmadik égről szóló szavait a rabbiknak azzal a régi elképzelésével, hogy az égnek különböző rétegei vannak, és összesen hét ég létezik, a Biblia egyáltalán nem támasztja alá ezt a nézetet. Ahogy már láttuk, konkrétan nem beszél úgy az égről, mintha az síkokra vagy rétegekre lenne felosztva, hanem inkább a szövegkörnyezetből lehet kikövetkeztetni, hogy a föld légköréről, a világűrről, a szellemi égről vagy valami másról van-e szó. Úgy tűnik tehát, hogy ’a harmadik ég’ arra utal, hogy a messiási Királyság az uralomnak egy magasztosabb formája. Érdemes megfigyelni, hogy az Ézsaiás 6:3-ban, az Ezékiel 21:27-ben, a János 21:15–17-ben és a Jelenések 4:8-ban háromszor ismételnek meg egy adott szót vagy kifejezést, nyilván azzal a céllal, hogy hangsúlyozzanak, fokozzanak valamit.

A korábbi ég és föld elmúlik: János látomásában szó esik arról, hogy „a korábbi ég és a korábbi föld” elmúlik (Je 21:1; vö.: 20:11). A Keresztény Görög Iratok szerint a földi kormányzatok és népeik Sátán uralma alatt állnak (Mt 4:8, 9; Jn 12:31; 2Ko 4:3, 4; Je 12:9; 16:13, 14). Pál apostol megemlítette ’az égi helyeken levő gonosz szellemi erőket’ és azok kormányzatait, hatalmait és világuralkodóit (Ef 6:12). „A korábbi ég” elmúlása tehát a Sátán és démonai által befolyásolt politikai kormányzatok végére utal. Ez összhangban van azzal, amit a 2Péter 3:7–12 ír „a mostani egek” tűz általi elpusztításáról. A Jelenések 19:17–21 szintén beszél az egész világra kiterjedő politikai rendszernek és támogatóinak a megsemmisítéséről. Azt mondja, hogy a jelképes vadállatot „a kénnel égő tüzes tóba vetették”. (Vö.: Je 13:1, 2.) Magáról az Ördögről a Jelenések 20:1–3-ból megtudjuk, hogy ezer évre ’a mélységbe vetik’, majd ’egy kis időre eloldozzák’.

 Valami fenségesnek a megalázása: Mivelhogy az ég valami magasztosat jelképez, a felmagasztalt dolgok megalázását olykor az ég bukásával, ’megrázásával’ vagy ’megrendítésével’ ábrázolják. Jehováról azt olvassuk, hogy „az égből a földre vetette Izrael ékességét” az ország feldúlásakor. Ez az ékesség magában foglalta Izrael királyságát, fejedelmi uralkodóit és azok hatalmát. Mindezt mintha tűz emésztette volna meg (Si 2:1–3). Ámde később Izrael legyőzője, Babilon maga is átélte ’egének’ megrendülését és ’földjének’ megrázkódását, amikor a médek és a perzsák megdöntötték. Égi istenei akkor hamisnak bizonyultak, és nem tudták megmenteni attól, hogy elveszítse az ország fölötti uralmát (Ézs 13:1, 10–13).

Ehhez hasonlóan az is meg lett jövendölve, hogy Edomot nem menti meg a pusztulástól az égig magasztalt pozíciója, és hogy Jehova ítéletének kardja megittasodik Edom magaslataiban vagy ’egeiben’, és nem jön segítség semmilyen égi, azaz felmagasztalt forrásból (Ézs 34:4–7; vö.: Ab 1–4, 8). Azok az emberek, akik nagy dolgokkal kérkednek, és gonosz módon fennhéjázva beszélnek, mintha ’az egekre tátanák szájukat’, bizonyosan elbuknak (Zs 73:8, 9, 18; vö.: Je 13:5, 6). Kapernaum városának volt oka rá, hogy nagy kegynek érezze azt, hogy Jézus és a szolgálata által figyelemben részesült. De mivel nem fogadta kedvezően a hatalmas tetteket, Jézus megkérdezte: „talán az égig fognak felmagasztalni?” Majd megjövendölte: „A hádeszig szállsz alá” (Mt 11:23).

Az ég elsötétülése: Az ég vagy a csillagok elsötétülésével gyakran jelképezik az áldásos helyzet, kedvező körülmények megszűnését, illetve azt, hogy baljós kilátás és szomorú körülmények váltják fel őket, mint amikor a sötét felhők éjjel-nappal minden világosságot eltakarnak. (Vö.: Ézs 50:2, 3, 10.) A fizikai ég és az emberek szemléletmódjának ilyenfajta kapcsolása valamennyire hasonlít ahhoz a régi arab közmondáshoz, hogy valakinek „az ege a földre zuhant”, ami azt jelenti, hogy a felsőbbsége vagy a jómódja nagy csorbát szenvedett. Isten időnként természetesen égi jelenségek által fejezte ki a haragját, és némelyik esetben szó szerint elsötétült az ég (2Mó 10:21–23; Jzs 10:12–14; Lk 23:44, 45).

Júdára ilyen sötét nap következett el Jehova ítéletének beteljesedéseként, amely ítéletről a prófétája, Jóel jövendölt, és ez a nap abban érte el tetőpontját, hogy Babilon pusztává tette Júdát (Jóe 2:1, 2, 10, 30, 31; vö.: Jr 4:23, 28). Úgy tűnt, semmilyen remény sincs arra, hogy valamilyen égi forrásból segítség érkezzen, és ahogy az 5Mózes 28:65–67-ben meg lett jövendölve, ’rettegtek éjjel-nappal’, és sem a napsütötte reggel, sem a holdfényes este nem hozott nekik megnyugvást vagy reményt. De Jehova Júda ellenségeit is figyelmeztette Jóel próféta által, hogy ugyanilyen helyzetbe fognak kerülni, amikor végrehajtja rajtuk az ítéletét (Jóe 3:12–16). Ezékiel és Ézsaiás ugyanezzel az átvitt értelmű képpel jövendölte meg Isten Egyiptom és Babilon elleni ítéletét (Ez 32:7, 8, 12; Ézs 13:1, 10, 11).

Péter apostol pünkösd napján Jóel próféciájából idézett, amikor felszólította az őt hallgató sokaságot, hogy ’meneküljön ki abból az elferdült nemzedékből’ (Cs 2:1, 16–21, 40). Akik közönyösek voltak abból a nemzedékből, azok igen sötét időket éltek át, amikor a rómaiak kevesebb mint 40 évvel később megostromolták, s végül elpusztították Jeruzsálemet. Pünkösd előtt azonban Jézus egy hasonló próféciát mondott, és rámutatott, hogy az a jelenléte idején fog beteljesedni (Mt 24:29–31; Lk 21:25–27; vö.: Je 6:12–17).

A fizikai ég állandósága: A témáni Elifáz így nyilatkozott Istenről: „Íme, Ő a szentjeiben sem hisz, és maguk az egek sem tiszták szemében.” Jehova azonban azt mondta Elifáznak, hogy ő és két társa ’nem az igazságot mondták róla, miként az ő szolgája, Jób’ (Jób 15:1, 15; 42:7). A 2Mózes 24:10 éppen a tisztaság jelképeként utal az egekre. A Biblia tehát nem ír olyan okról, amiért Isten elpusztítaná a fizikai eget.

A fizikai ég állandóságát bizonyítja az, hogy több hasonlatban olyan dolgokkal kapcsolatban említik, amelyek örökké tartóak, mint például azok a békés, igazságos eredmények, melyeket az Isten Fia által örökölt dávidi királyság ér el (Zs 72:5–7; Lk 1:32, 33). Ennélfogva nem kell szó szerint érteni az olyan verseket, mint amilyen a Zsoltárok 102:25, 26 is, melyek arról beszélnek, hogy az egek „elvesznek”, és hogy ’váltják őket, akár az elkopott ruhát’.

A Lukács 21:33-ban feljegyzettek szerint Jézus azt mondta, hogy ’az ég és a föld elmúlik, de az ő szavai semmiképpen nem múlnak el’. Más írásszövegekből kiderül, hogy az ég és a föld mindörökre megmarad (1Mó 9:16; Zs 104:5; Pr 1:4). Ennek fényében a Jézus által említett ’ég és föld’ joggal mondható jelképes értelműnek, akárcsak „a korábbi ég és a korábbi föld”, melyről a Jelenések 21:1 ír. (Vö.: Mt 24:35.)

A Zsoltárok 102:25–27 azt emeli ki, hogy Isten örökkévaló és elpusztíthatatlan, ellenben a fizikai teremtésműve, az ég és a föld mulandó, vagyis el lehetne pusztítani, ha ez lenne Isten szándéka. Isten örökkévaló létezésével ellentétben az ő fizikai teremtésművéből semmi sem maradhat meg tőle függetlenül. Ahogy a föld esetében látjuk, a fizikai teremtésműnek folyton meg kell újulnia ahhoz, hogy fennmaradjon vagy  megőrizze a jelenlegi állapotát. A 148. zsoltár is arról tanúskodik, hogy a fizikai ég Isten akaratától és fenntartó erejétől függ. Miután megemlíti a napot, a holdat, a csillagokat és Isten teremtésművének egyéb részeit, a 6. versben kijelenti, hogy Isten „fenntartja őket, megállnak mindörökké, időtlen időkig. Rendelkezést adott, mely nem vész el.”

A Zsoltárok 102:25, 26 szavai Jehova Istenre vonatkoznak, de Pál apostol Jézus Krisztusra utalva idézi őket. Erre az a magyarázat, hogy Isten az egyszülött Fia által teremtette meg a fizikai világegyetemet. Pál a Fiú állandóságát szembeállítja a fizikai teremtésműével, melyet Isten, ha szándékában állna, ’összegöngyölhetne, úgy, mint egy köpenyt’, és eldobhatna (Héb 1:1, 2, 8, 10–12; vö.: 1Pt 2:3, Rbi8, lábj.).

Különböző költői és jelképes kifejezések: Mivel a fizikai ég – a napfény, az eső, a harmat, a hűsítő szelek és más hasznos légköri jelenségek által – nagyon fontos szerepet játszik a földi élet fenntartásában és felvirágoztatásában, költői nyelvezeten Jehova ’kiváló tárházának’ nevezik (5Mó 28:11, 12; 33:13, 14). Jehova megnyitja „az ég ajtóit”, hogy megáldja szolgáit, mint amikor „égi gabonát”, mannát hullatott a földre (Zs 78:23, 24; Jn 6:31). A felhők olyanok, mint a ’vizeskorsók’ ennek a tárháznak a felső kamráiban, és az eső mintha csak ’zsilipeken’ keresztül zúdulna le, és bizonyos körülmények, mint például a hegyek vagy akár Isten csoda általi közbelépése, lecsapódásra késztetik a vizet, és ezáltal esőzést okoznak egyes területeken (Jób 38:37; Jr 10:12, 13; 1Ki 18:41–45). Mikor azonban Isten megvonta az áldását, az néha azt idézte elő, hogy Kánaán földje felett az ég ’bezárult’, és olyan szilárdnak és tömörnek látszott, mint a vas; rézszínűen ragyogott, miközben a légkört por töltötte be, és nem volt eső. Ilyen körülmények között, amikor nem esik eső, a ’bezárult’, felhőtlen ég kétségtelenül vörösessé, rézszínűvé változik, mivel a légkörben felszaporodott porszemcsék úgy szórják a kék fényt, hogy már jobban érvényesülnek a vörös fény hullámai, éppen úgy, ahogyan a lenyugvó nap is vörösnek látszik, mivel a sugarainak vastagabb légrétegen kell áthatolniuk (3Mó 26:19; 5Mó 11:16, 17; 28:23, 24; 1Ki 8:35, 36).

Mindez segít a Hóseás 2:21–23-ban lévő kép megértésében. Miután Jehova megjövendöli Izrael hűtlenségének lesújtó következményeit, a helyreállítás idejéről és az abból fakadó áldásokról beszél. Ezt mondja arról a napról: „válaszolok az egeknek, azok pedig válaszolnak a földnek; a föld válaszol a gabonának, az édes bornak és az olajnak, azok pedig válaszolnak Jezréelnek”. Ez nyilvánvalóan azt jelképezi, hogy Izrael Jehova áldását kéri a teremtésműve itt megnevezett részeinek a láncolata által. Emiatt ezek a dolgok meg vannak személyesítve, mintha képesek lennének kérni vagy esedezni. Izrael gabonát, bort és olajat kér; a gabona, a szőlő és az olajfa pedig tápanyagokat és vizet kér a földtől; a földnek ahhoz, hogy meg tudja ezt adni, napra, esőre és harmatra van szüksége az égből (jelképesen kiált ezekért); de az egek (melyek Isten áldásának megvonása miatt eddig ’be voltak zárva’) csak akkor tudnak válaszolni, ha Isten helyt ad a könyörgésnek, és újra kegyébe fogadja a nemzetet, mozgásba hozva a termékenység körforgását. Ez a prófécia szavatolja, hogy Isten eleget tesz a kérésnek.

A 2Sámuel 22:8–15-ben Dávid kétségtelenül azt szemlélteti egy rettenetes viharral, hogy milyen hatása volt, amikor Isten közbelépett az érdekében, és megszabadította az ellenségeitől. Ez a jelképes dühöngő vihar megrendíti az egek alapját, és azok a sötét, alacsonyan lebegő felhők súlya alatt ’lehajolnak’. Vesd össze ezt a 2Mózes 19:16–18-ban található leírással, mely egy szó szerinti viharról szól, valamint az Ézsaiás 64:1, 2 költői kifejezéseivel.

Jehováról, ’az égi világosság Atyjáról’ (Jk 1:17) gyakorta mondják, hogy ’kifeszítette az eget’, ahogy egy sátorlapot szoktak kifeszíteni (Zs 104:1, 2; Ézs 45:12). A földi megfigyelő szemszögéből nézve az ég – mind a légkör boltozata nappal, mind a csillagos ég éjjel – úgy néz ki, mint egy óriási kupola. Az Ézsaiás 40:22-ben feljegyzett hasonlat nem a durvább szövésű sátorlap, hanem a ’finom fátyolszövet’ kifeszítését említi. Ez az égbolt szépséges pompáját fejezi ki. Egy tiszta éjszakán a csillagok ezrei csakugyan csipkeszerű hálót alkotnak a világűr fekete, bársonyos hátterén. Az is érdekes, hogy a Via Lactea vagy Tejút néven ismert, nagy kiterjedésű galaxis, melyben a mi Naprendszerünk is van, a földről leheletvékonynak, fátyolszerűnek néz ki.

Az előbbiekből látszik, hogy ha meg akarjuk állapítani ezeknek a jelképes kifejezéseknek az értelmét, mindig figyelembe kell vennünk a szövegkörnyezetet. Amikor például Mózes bizonyságul hívta „az eget és a földet”, hogy tanúskodjanak amellett, amit Izraelnek mondott, nyilvánvalóan nem az élettelen teremtésműre gondolt, hanem az ég és a föld értelmes lakóira (5Mó 4:25, 26; 30:19; vö.: Ef 1:9, 10; Fi 2:9, 10; Je 13:6). Ugyanez érvényes arra is, amit a Jeremiás 51:48-ban olvashatunk, hogy ugyanis az egek és a föld örvendeznek Babilon bukásán. (Vö.: Je 18:5; 19:1–3.) Az Ézsaiás 45:8 bizonyára ugyancsak a szellemi égről jelenti ki azt, hogy ’csörgedezik  az igazságosságtól’. Más esetekben a fizikai égről mondják jelképesen, hogy örvendezik vagy hangosan kiált. A Zsoltárok 96:11–13 azt ecseteli, hogy amikor Jehova eljön, hogy megítélje a földet, az ég a földdel, a tengerrel és a mezővel együtt örömteli képet ölt. (Vö.: Ézs 44:23.) A fizikai ég ezenkívül dicséri a Teremtőjét, mint ahogy egy szépen megtervezett tárgy dicséretet szerez a mesternek, aki készítette. Az ég úgyszólván Jehova hatalmáról, bölcsességéről és fenségéről beszél (Zs 19:1–4; 69:34).

Akik felmentek az égbe: A 2Királyok 2:11, 12 arról tudósít, hogy Illés próféta „felment a szélviharban az egekbe”. Itt a légköri égről van szó, ahol viharok dúlnak, nem pedig a szellemi égről, Isten jelenlétéről. Illés nem halt meg, amikor felemelkedett, hanem még évekig élt, miután elvitetett az égbe az utódjától, Elizeustól. Illés a halálakor sem ment fel a szellemi égbe, hiszen Jézus, amikor a földön élt, egyértelműen leszögezte, hogy „e g y ember sem ment fel az égbe” (Jn 3:13; lásd: ILLÉS 1.: Elizeus lesz az utódja). Péter pünkösdkor szintén azt mondta, hogy Dávid „nem ment fel az egekbe” (Cs 2:34). A Szentírásban igazából semmi sem mutat arra, hogy Isten szolgái égi reménységet kaptak volna Krisztus Jézus eljövetele előtt. Erről a reménységről először Jézus beszélt a tanítványainak (Mt 19:21, 23–28; Lk 12:32; Jn 14:2, 3), és ők csak i. sz. 33 pünkösdje után értették meg azt teljesen (Cs 1:6–8; 2:1–4, 29–36; Ró 8:16, 17).

A Biblia rámutat, hogy Krisztus Jézus volt az első, aki a földről felment Isten égi jelenlétébe (1Ko 15:20; Héb 9:24). Azzal, hogy felment az égbe, és ott bemutatta a váltságáldozatát, megnyitotta az „utat” az őt követők előtt, akik az ő gyülekezetének szellem által született tagjai (Jn 14:2, 3; Héb 6:19, 20; 10:19, 20). Nekik a feltámadásukkor ’viselniük kell az éginek képmását’, azaz Krisztus Jézusét, hogy felmehessenek a szellemi égbe, mivelhogy „test és vér” nem örökölheti ezt az égi Királyságot (1Ko 15:42–50).

Hogyan lehetnek még mindig a földön olyanok, akik „az égi helyeken” vannak?

Pál apostol az efézusiaknak írt levelében azokról a keresztényekről, akik akkor még a földön éltek, úgy beszélt, mint akik már elfoglalták égi helyüket, feltámadtak, és „az égi helyeken [ülnek] Krisztus Jézussal egységben” (Ef 1:3; 2:6). A szövegkörnyezet rávilágít, hogy Isten így tekint a felkent keresztényekre, mivel ’kijelölte őket örökösöknek’ a Fiával az égi örökségükben. Jóllehet még a földön vannak, ez a megbízatás felmagasztalja vagy „felemeli” őket (Ef 1:11, 18–20; 2:4–7, 22). Ezek a gondolatok a Jelenések 11:12-ben feljegyzett jelképes látomás értelmére is fényt derítenek. Ez a látomás pedig segít megérteni a Dániel 8:9–12-ben levő prófétai képet. Eszerint valami, ami korábban egy politikai hatalmat jelképezett, „tovább nőtt, egészen az egek seregéig”, sőt, némelyeket ebből a seregből és a csillagokból a földre vetett. A Dániel 12:3 pedig azt írja Istennek azokról a szolgáiról, akik a vég megjövendölt idején a földön élnek, hogy úgy fénylenek, „mint a csillagok, időtlen időkig”. Érdemes még megfigyelni, hogyan használják jelképként a csillagokat a Jelenések könyve első három fejezetében. A szövegkörnyezetből kiderül, hogy ezek a ’csillagok’ olyan személyeket jelképeznek, akik minden bizonnyal a földön élnek, földi élményeket és kísértéseket élnek át, és felelősek a rájuk bízott gyülekezetekért (Je 1:20; 2:1, 8, 12, 18; 3:1, 7, 14).

Az égi élethez vezető út: Az égi élethez vezető út többet foglal magában, mint a Krisztus váltságáldozatába vetett hitet és a hitből fakadó cselekedeteket, vagyis Isten utasításainak a követését. Az apostolok és a tanítványok ihletett írásai rámutatnak, hogy az is elengedhetetlen, hogy egy személyt Isten elhívjon és kiválasszon a Fia által (2Ti 1:9, 10; Mt 22:14; 1Pt 2:9). Ez az elhívás több lépést vagy tettet is magában foglal, mely által az illető alkalmassá válik az égi örökségre; ezek közül számos lépést Isten tesz meg, míg a többit az elhívott személy. Az ilyen lépések vagy tettek közé tartoznak a következők: az elhívott keresztény igazságossá nyilvánítása (Ró 3:23, 24, 28; 8:33, 34); szent szellemmel való világrahozatala (nemzése) (Jn 1:12, 13; 3:3–6; Jk 1:18); Krisztus halálába való megkeresztelkedése (Ró 6:3, 4; Fi 3:8–11); felkenetése (2Ko 1:21; 1Jn 2:20, 27); megszentelése (Jn 17:17). Az elhívott személynek mindhalálig meg kell őriznie a feddhetetlenségét (2Ti 2:11–13; Je 2:10), és miután hűnek bizonyult az elhívásában és kiválasztásában (Je 17:14), végül feltámad szellemi életre (Jn 6:39, 40; Ró 6:5; 1Ko 15:42–49; lásd: FELKENT, FELKENETÉS; FELTÁMADÁS; IGAZSÁGOSSÁ NYILVÁNÍTÁS; MEGSZENTELÉS).