Az építés művészete vagy tudománya. A bibliai beszámolókból kiderül, hogy az emberi történelem kezdetén, az özönvíz előtti 1656 év folyamán eltérő lakóhelyeken és életkörülmények között éltek az emberek. Káinról az olvasható, hogy Ábel meggyilkolása után ’letelepedett’ egy bizonyos helyen, és ott „épített egy várost” (1Mó 4:16, 17). Mégis az egyik leszármazottja, Jábál „a sátorban lakók és a jószágtartók ősatyja” lett. Egy másik utódja ’mindenféle réz- és vasszerszám kovácsa’ volt (1Mó 4:20, 22). Káin leszármazottai legkésőbb az özönvíz során meghaltak; ám az építésben való jártasság és a szerszámok használata nem veszett el velük együtt.

Az özönvizet megelőzően Sét leszármazottai elvégeztek egy kiemelkedő építési munkát: Noé és a fiai felépítették a bárkát. Bár a bárka alapterveit és méreteit Isten határozta meg, bizonyára a munka emberi irányítójának, Noénak is kellett hogy legyen valamennyi építészeti ismerete, amelyet felhasznált az építés során. A bárka 300 könyök hosszú, 50 könyök széles és 30 könyök magas volt (133,5×22,3×13,4 m). Kb. 0,9 ha lehetett az alapterülete. Amiatt, hogy a bárkának három szintje és széles teteje volt, valószínűleg szükség volt – a ’rekeszeken’ kívül – faoszlopok és fagerendák beépítésére, amelyek megtartották a súlyt, illetve stabillá tették a szerkezetet. A bárkát bevonták kátránnyal, de ahhoz, hogy a szerkezet megfelelő mértékben vízálló legyen, a fadarabokat is gondosan egymás mellé kellett illeszteniük (1Mó 6:13–16; lásd: BÁRKA).

Építészet közvetlenül az özönvíz után: Az özönvizet követő időkről szóló bibliai részben azt olvashatjuk Nimródról, hogy kiemelkedő építészként jó néhány várost épített fel (1Mó 10:8–12). Egy másik jelentős építkezés Bábel tornyának építése volt, melyet Isten nem helyeselt. Az erről szóló beszámolóban új építési anyagokról is említés történik, például a kemencében égetett tégláról, valamint a habarcsként használt bitumenről. Az emberek azt szerették volna, hogy ez a torony legyen az akkori idők legmagasabb építménye (1Mó 11:3, 4).

Ábrahám, az izraeliták ősatyja kétségtelenül meglehetősen fejlett építési technikákat láthatott a káldeai Urban (1Mó 11:31). Az ásatások során feltárt leletek arról tanúskodnak, hogy az i. e. harmadik évezredben a városban voltak már utcák, kétemeletes házak téglalépcsőkkel, valamint templomként és palotaként szolgáló épületegyüttesek. Ezenkívül innen származnak a legrégebbi bizonyítékok az álboltozat, illetve a konzolos boltív alkalmazására, valamint a zárókővel ellátott valódi boltív készítésére (az első kettőt úgy készítették, hogy a két fal egymásra rakott, vízszintesen fekvő kő- vagy téglasorainak az elemeit az alattuk levőhöz képest egy kissé kijjebb tették, mígnem a falak közti távolságot át lehetett hidalni egy kő- vagy téglasorral).

Később, amikor Ábrahám Egyiptomban volt (1Mó 12:10), valószínűleg a saját szemével látta az egyiptomi építészet remekeit is. Dzsószer fáraó lépcsős piramisa Szakkarában feltételezhetően az i. e. harmadik évezredben épült, és az egyik legrégebbi fennmaradt építmény, mely arról tanúskodik, hogy a nagyszabású építkezések során vágott köveket használtak (KÉP: 1. köt. 530. o.). Valamivel később épült el-Gízában Kheopsz  (Hufu) fáraó nagy piramisa, melynek hatalmas alapzata 5,3 ha-on terül el. A piramis 2 300 000 darab mészkőtömbből készült, melyek egyenként átlagosan 2,3 t-t nyomtak. Eredetileg 147 m magas volt. Nem csupán a mérete teszi ezt az építményt bámulatossá még a modern mérnökök számára is, hanem az a nagyfokú precizitás is, amellyel készült. Néhány évszázaddal később az egyiptomiak feljebb a Níluson, Karnakban megépítették a legnagyobb, ember alkotta templomot, melyet ismerünk. A nagyterem tetejét 134 monumentális oszlop támasztotta alá; mindegyik 3 m átmérőjű volt, gazdagon díszítve színes domborművekkel.

Építészet Izraelben: Az egyiptomi rabszolgaság alatt az izraelitákat viszonylag sok építkezésen dolgoztatták, és egyiptomi munkafelügyelők irányították őket (2Mó 1:11–14). Később a pusztában Jehova pontos útmutatást adott az izraelitáknak a hajlék építésére vonatkozóan, beleértve ebbe a deszkakeretek, csaplyukas talpak, rudak és oszlopok elkészítését; ám ehhez a munkához arra is szükség volt, hogy ők is jártasak legyenek az építészetben (2Mó 25:9, 40; 26:15–37; Héb 8:5). Bár azok többsége, akik részt vettek az ilyen munkákban (és akiket az építkezéseken dolgoztattak Egyiptomban), kétségtelenül meghaltak, mielőtt beléphettek volna az Ígéret földjére, az építési módszereket és a szerszámok használatát bizonyára továbbadták a későbbi generációknak. (Vö.: 5Mó 27:5.) A mózesi törvény tartalmazott legalább egy építkezéssel kapcsolatos előírást (5Mó 22:8). Amikor az izraeliták meghódították az Ígéret földjét, természetesen elfoglaltak egész városokat és falvakat is, azok meglévő épületeivel együtt, de maguk is emeltek épületeket (4Mó 32:16; 5Mó 6:10, 11; 8:12). Amikor beléptek Kánaán földjére (i. e. 1473), az országban sok-sok fallal körülvett város és erődítmény volt (4Mó 13:28).

Igaz, hogy egyetlen figyelemre méltó építmény sem maradt fenn, amely bizonyítaná az izraeliták építészeti egyediségét vagy leleményességét, de ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy híján voltak az ilyen jellegű képességeknek. A pogány népekkel ellentétben ők nem emeltek hatalmas emlékműveket a politikai vezetőknek vagy a katonai hősöknek. Az egyetlen templom, amelyet építettek, Jeruzsálemben volt, bár a hitehagyás miatt más vallási helyeket is kialakítottak. Nem maradt fenn semmi az eredeti templomból, sem abból, mely később épült a helyén. A legimpozánsabb feltárt maradványok között vannak az ókori Megiddó, Hácor és Gézer egyforma szerkezetű városkapui, melyekről úgy gondolják, hogy Salamon idejében készültek (1Ki 9:15). A kapuk 20 m hosszú külső falait gondosan megmunkált kövekből készítették. A kapuátjáróban három pár egymást követő falpillér vagy benyúló támpillér volt, melyek hat beugró helyiséget hoztak létre az átjáró két oldalán. Ezekben a helyiségekben üzleti ügyeket bonyolíthattak le, vagy talán a katonák innen próbálták feltartóztatni az ellenséges csapatokat, melyek a kapun keresztül akartak benyomulni a városba. (Lásd: KAPU, KAPUBEJÁRÓ.) Megiddóban és Szamáriában kiváló kőművesmunka nyomaira bukkantak: a köveket aprólékos munkával vésték ki, fektették le és illesztették egymás mellé. Néhány esetben olyan pontosan illesztették őket egymáshoz, hogy még egy vékony késpengét sem lehetett a kövek közé betenni. Minden bizonnyal a Salamon által épített templomnál is ugyanilyen jó minőségű munkát végeztek (1Ki 5:17; 6:7).

A régészeti feltárások alapján úgy tűnik, hogy az izraeli házak általában igen szerények voltak, néhány kutató pedig azon a véleményen van, hogy meglehetősen kezdetlegesek voltak. Ám az ilyen véleményeket alátámasztó bizonyítékok igencsak szegényesek. A The Interpreter’s Dictionary of the Bible (1. köt. 209. o.) c. mű erről számol be: „Az ebben a témában szerzett ismeretünk nagyon csekély, mind azért, mert az ókori írók nem szenteltek sok figyelmet az építészetnek, mind pedig azért, mert maguk az építmények kevés kivétellel elpusztultak: a legtöbbjüket az idő és a későbbi generációk teljesen megsemmisítették.” Ezért Palesztinában legtöbbször egy rom feltárásakor nem találnak többet egy alapnál, rajta egy-két sor téglával. Az is logikus, hogy a legtöbbször a jobb minőségű házakat rongálták meg a hódítók, és később azok, akiknek építőanyagra volt szükségük.

Ókori építőanyagok és építési módszerek: A korai időkben a kőalapok voltak a legelterjedtebbek. Ehhez általában megmunkálatlan köveket használtak fel, de a szegletkőhöz igazították és illesztették őket, amelyet nagy odafigyeléssel csiszoltak és munkáltak meg. (Vö.: Zs 118:22; Ézs 28:16.) A 3Mózes 14:40–48 megemlíti az agyagvakolatot, melyet az izraeliták kőházainak belső falaihoz használtak. Ha maga a ház nem kőből készült, gyakran napon szárított vagy kemencében égetett téglákkal építettek az alapra. (Vö: Ézs 9:10.) Időnként faanyagot is tettek a téglák közé. Főként azon múlott, hogy milyen építőanyagokat használtak, hogy mi minden állt rendelkezésre helyileg. Mivel Mezopotámia déli részén kevés volt a fa és a kő, a legtöbb építkezéshez sárból készült téglát használtak, míg Palesztinában általában bőséggel volt mészkő, valamint másfajta  kövek is. Az egyik legelső módszer arra, hogy gazdaságosan készítsenek falat, a vesszőfonat és a vályog alkalmazása volt. Cölöpöket vertek a földbe, amelyek közé vízszintesen nádat vagy hajlékony ágakat fűztek. Így egy olyan hálószerű váz jött létre, amelyre fel tudták vinni az agyagréteget. Miután az agyag teljesen megszáradt és megkeményedett a napon, rendszeres időközönként bevakolták, hogy megvédjék a falat a természeti erőktől. (Lásd: FAL.)

A tetőt általában úgy alakították ki, hogy hosszú köveket vagy farudakat tettek keresztbe a tartófalakra. Időnként oszlopok segítségével növelték a tetők fesztávolságát. Mivelhogy az álboltozatot és a boltívet már nagyon régóta ismerték, valószínűleg a nagyobb épületekben ezeket alkalmazták, hogy alátámasszák a lapos tetőket, hiszen ezek a szerkezetek jelentős súly megtartására voltak képesek. Ezekben a nagyobb épületekben gyakran egy vagy két sor oszlop volt; a fa- vagy kőoszlopokat egy kőlábazatra vagy kőtalapzatra építették, és néhányan azt feltételezik, hogy Dágon házában – ahová a filiszteusok a vak Sámsont vitték – ilyen típusú oszlopok voltak. Az épületben összegyűlteken kívül közel 3000 ember volt a tetőn, akik látták, amint Sámson kimozdítja a két főoszlopot a helyéről, összedöntve ezzel az épületet (Bí 16:25–30).

A kisebb épületek és lakóházak teteje gyakran ágakból vagy nádból készült, melyeket egymáshoz kötöztek, és egymás mellé tették őket merőlegesen a gerendákra. Ezután az egészre sarat vagy agyagot tettek, és simára dolgozták. Mivel a tetőt úgy készítették el, hogy enyhén lejtsen, az eső le tudott folyni róla. Még ma is találhatók ilyen tetők a Jordán völgyében lévő lakóházakon.

Palesztinában az épületek alakja alapvetően négyszögletű volt; ha lakóépületről volt szó, akkor általában kicsi, négyszögletű helyiségek voltak benne, melyek szabálytalanul voltak elrendezve. Az általában zsúfolt városokban a korlátozott hely határozta meg az épületek alakját és méretét. Ha volt elég hely, lehetett egy belső udvaruk is. Az összes helyiségnek innen nyílt a bejárata, de az utcáról csak egy bejárat vezetett ide. A lakóházakon kívül ugyanez az alapvető stílusjegy, vagyis a négyszögletes forma volt jellemző a király házára (palota), a raktárházra, a gyülekezés házára (zsinagóga), Isten házára (templom) és a halottak házára (sírhely).

Júda és Izrael királyainak építkezései: Dávid király uralkodása alatt, úgy tűnik, csak egyetlen konkrét építkezés van megemlítve, ’a cédrusból készült ház’ építése, melynek elkészítéséhez a föníciai Tírusz királya, Hírám gondoskodott a munkásokról és az építőanyagokról (1Kr 14:1; 17:1). Mindazonáltal a beszámoló szerint Dávid továbbra is építtetett házakat Jeruzsálemben (1Kr 15:1). Ezenkívül sok előkészületet tett a templom megépítésére, melyet a fiának, Salamonnak kellett elvégeznie. Dávid kőtömböket fejtetett, készíttetett vasszögeket, „rengeteg” rezet és cédrusfát halmozott fel, valamint aranyat, ezüstöt, értékes köveket és mozaikkövecskéket (1Kr 22:1–4; 29:1–5). Továbbá átadta a fiának a templom és a berendezési tárgyainak Istentől ihletett teljes ’építési tervét’ is (1Kr 28:11, 19). Az ’építési tervre’ használt héber kifejezés (tav·níthʹ) a bá·náʹ szóból származik (’épít’, 1Kr 22:11), és más helyeken úgy fordítják, hogy ’minta’ vagy ’ábrázolás’ (2Mó 25:9; 1Kr 28:18).

Az izraeli építészet Salamon idejében érte el a fénykorát (2Kr 1:15; Pr 2:4–6). Bár Hírám király föníciai munkásokról gondoskodott, akik fát vágtak a Libanonon a templomépítési munkához, a beszámoló nem támogatja azt az igen népszerű nézetet, hogy a jeruzsálemi templomot lényegében a föníciaiak építették. A beszámolóban meg van említve Hírám, egy félig izraeli, félig föníciai származású ember, aki közvetlenül részt vett a munkában, de ő főleg díszítéssel és fémmunkával foglalkozott, ráadásul a Dávid király által előkészített tervek alapján, és miután már maga az épület elkészült (1Kr 28:19). Tírusz királya, Hírám elismerte, hogy az izraeliták között is voltak ’mesteremberek’ (1Ki 7:13–40; 2Kr 2:3, 8–16; vö.: 1Kr 28:20, 21). Maga Salamon irányította a templom építését (1Ki 6:1–38; 2Kr 3:1–4:22). Ezenkívül megépítette a templomudvart, a Libanon-erdő házat (amely a 45 cédrusfából készült oszlopa és a különleges megvilágítási módja miatt volt kiemelkedő), az oszlopcsarnokot, a tróncsarnokot, valamint a saját házát és a fáraó leányának házát is. Mindezeket drága kövekből készítette el, melyek ’méret szerint’ voltak faragva (1Ki 7:1–12).

Voltak még más királyok is, akik az építkezéseikről voltak ismertek, például Asa (1Ki 15:23), Baása (1Ki 15:17), Omri (1Ki 16:23, 24), Aháb (1Ki 22:39), Josafát (2Kr 17:12), Uzziás (2Kr 26:6–10, 15), Jótám (2Kr 27:3, 4) és Ezékiás (2Ki 20:20). A Siloám-csatorna (hossza 533 m), melynek elkészítését Ezékiásnak tulajdonítják, valamint a Lákisban, Gibeonban, Gézerben és Megiddóban talált csatornák figyelemre méltó mérnöki remekművek.

Építészet Palesztinában a száműzetés után: Úgy tűnik, hogy a száműzetést követően a zsidók csak nagyon kevés építkezést folytattak.  Ám Nagy Heródes (i. e. első század) és az utódai, nagyszabású építkezéseket indítottak el, például a jeruzsálemi templom felújítását (Mk 13:1, 2; Lk 21:5), a cezáreai kikötő kialakítását, a Jeruzsálem központi részén átívelő nagy viadukt építését, ezenkívül építettek még nyilvános épületeket, színházakat, hippodromokat (lóversenypályákat) és fürdőket. Heródes egyik legkiemelkedőbb teljesítménye a Maszada hegyén épített erőd volt, amely 400 m-rel van a Holt-tenger szintje fölött. Az erődítményen kívül Heródes épített egy elegáns, három részből álló lépcsőzetes palotát, amelyhez tartozott egy terasz és több fürdőmedence, valamint készíttetett még egy másik palotát is, amelyben volt egy római fürdőház, fűtőcsövekkel a falakban, és olyan illemhely, melyre rá lehetett ülni, és folyó vízzel volt ellátva. A hatalmas sziklaerődöt ellátta sok víztárolóval is, amelyekben együttvéve közel 40 000 m³ víz fért el (KÉP: 2. köt. 751. o.).

Asszír, babilóniai és perzsa építészet: Izrael északi királyságának a meghódítása (i. e. 740), illetve Júda déli királyságának az eleste (i. e. 607) után a zsidók megismerhették az Asszír, a Babilóniai és a Perzsa Birodalom építészeti remekműveit. II. Szargon palotája Horszábádban figyelemre méltó a szabályossága és a szimmetriája miatt, valamint a díszes domborművei, a mázas téglái és a zománcozott, festett burkolólapjai miatt. Szanhérib ninivei palotája egy hatalmas épület volt, kb. 70 szobával. A falfelület hossza összesen több mint 3000 m volt, melyet végig domborművek borítottak (2Ki 19:36; vö.: Jón 3:2, 3). Úgy tartják, hogy szintén Szanhérib építette azt a 48 km hosszú vízvezetéket, amely a Gomel folyótól szállította a vizet a ninivei kertek számára. A kelet-szíriai Máriban, mely az Eufrátesz mellett található, feltártak egy hatalmas, 300 szobás palotaegyüttest, mely 6 ha területen feküdt. Az ókori Babilon romjai is hasonlóképpen a város egykori nagyságáról tanúskodnak, a hatalmas falairól, híres utcáiról és a sok-sok palotájáról és templomjáról.

A perzsa uralom alatt élő zsidók Susánban láthatták I. Dáriusz csodálatos palotáját, amelynek belsejét ragyogóan színes, mázzal bevont téglákkal díszítették (KÉPEK: 2. köt. 330. o.). Perszepoliszban a látvány még lenyűgözőbb lehetett (KÉPEK: 2. köt. 329. o.), hiszen ott állt a Népek kapuja (Xerxész-kapu), melyet hatalmas bikákkal díszítettek, valamint Dáriusz és Xerxész palotái és hatalmas fogadótermei, köztük egy olyan is, melyben 100 oszlop állt. A perzsa oszlopok kecsesebbek és vékonyabbak voltak, mint a híres görög jón oszlopok. Az oszlopok magasságának és átmérőjének az aránya Xerxész nagy csarnokában 12:1, ezzel szemben a korinthoszi oszlopoké maximum 10:1, míg az egyiptomi oszlopoké csupán 6:1. Ezenkívül a perzsák kétszer akkora távolságot is át tudtak hidalni két oszlop között, mint a görögök, ezért az épületeik tágasabbnak tűntek, mint a hasonló ókori épületek.

Görög és római stílusok és építési módszerek: A görög építészet fénykora az i. e. hetedik században kezdődött el, és legalább az i. e. negyedik századig tartott. Athén sok impozáns templomnak és építménynek adott otthont, melyeket a görög isteneknek és istennőknek szenteltek. Ezek közé tartozott a Parthenón, Niké Apterosz temploma és az Erekhtheion; Korintuszban pedig az Apollón-templom és a hatalmas piactér (a·go·raʹ) volt híres. Az épület stílusát általában a görögök három gyönyörű fő oszloprendjének valamelyike határozta meg: a dór, a jón vagy a korinthoszi.

Az építészeti stílus tekintetében a rómaiak sokat köszönhettek a görögöknek. A római épületeknél sokkal inkább a funkcionalitás volt a fő szempont, viszont hiányzott belőlük a görög épületekre jellemző finom elegancia. A rómaiak sok mindent átvettek az etruszkoktól is, akik arról voltak ismertek, hogy valódi boltívet tudtak építeni ék alakú kövekből. Az i. e. hatodik században lenyűgöző módon alkalmazták az ilyenfajta valódi boltíveket Róma óriási csatornarendszerének kiépítésekor. A római építészek leleményességének köszönhető továbbá a kettős boltív és a kupola feltalálása is; mindkét szerkezetet felhasználták ahhoz, hogy hatalmas, oszlop nélkül készült körtemplomokat és tágas termeket építsenek. A görög kőművesek kötőanyag vagy cement nélkül készítettek nagyméretű épületeket, mivel kimagasló ügyességgel és pontossággal illesztették egymáshoz a márványtömböket. A római kőművesek vulkáni hamuval kevert meszet használtak, melyet puccolánnak neveztek; ez egy vízben kötő cement volt, amely szorosan összetartotta az épület elemeit. Mivel a rómaiak puccolánt használtak kötőanyagként, szélesebb boltíveket és többemeletes épületeket tudtak építeni, például az óriási, négyemeletes Colosseumot, mely az i. sz. első században készült, és amelynek a befogadóképessége különböző becslések szerint 40 000 és 87 000 között volt. A fontosabb római építmények között voltak a hadi utak és a lenyűgöző akvaduktok (vízvezetékek), melyeknek az építése az i. e. harmadik századtól kezdett elterjedni. Pál apostol sokszor utazott a római utakon, és amikor Rómába tartott, kétségtelenül maga is látta a Claudius császár által készíttetett vízvezetéket a Via Appia mentén.

 Keresztény épületek: Ahogyan Izrael nemzete sem arról volt híres, hogy ragyogó és pompás épületeket emelt, úgy a szellemi Izrael tagjaiból álló korai keresztények is csak szerény épületeket készítettek. Az Unger’s Bible Dictionary (1965, 84., 85. o.) c. mű ezt írja: „Legkorábban a harmadik században készítettek épületeket, de ezek sem tekintélyesek, sem drágák nem voltak.” Csak Konstantin császár idejében (amikor is arra ösztönözték azokat, akikben volt hajlandóság, hogy legyenek szorosabb kapcsolatban az állammal) kezdték el kialakítani a névleges keresztények a saját építészeti stílusukat, ami végül odavezetett, hogy megépítették a valaha létezett legdíszesebb és legpompásabb épületeket.

Építészet próféciákban, illetve jelképes értelemben: A bibliai próféciákban rengetegszer szerepelnek építészeti kifejezések, ahogyan jelképes értelemben is előfordulnak. A helyreállításról szóló próféciák sokszor tesznek említést Isten népének és a városaiknak az építéséről (vagy újjáépítéséről) (Ézs 58:12; 60:10; 61:4; Ez 28:26; 36:36). Sionról azt jövendölték meg, hogy kemény habarccsal lesznek lerakva a kövei, zafírból lesz az alapja, rubinból a párkánya, kapui pedig tüzesen izzó kövekből (Ézs 54:11, 12). A bölcsességről az olvasható, hogy megépíti a házát (Pl 9:1), és hogy a tisztánlátással és az ismerettel együtt általa épül a háznép (Pl 14:1; 24:3, 4). Isten elítélte Joákimot, mivel a palotáját igazságtalansággal építette, és nem fizette ki a munkásait; a káldeusokat pedig azért ítélte el, mert a meghódított népek vérének és fáradozásának az árán építették meg a városukat (Jr 22:13–15; Ha 2:12, 13). Azt, hogy valaki tévesen úgy hiszi, békében van Istennel, ahhoz hasonlítja a Biblia, mint amikor egy ház vakolt válaszfalát Jehova haragjában szélviharral és jégesővel sújtja, teljesen lerombolja azt, és feltárja alapját (Ez 13:10–16). A zsoltáríró kijelentette, hogy ha Jehova nem építi a házat, hiába dolgoznak azon az építői (Zs 127:1). ’Jehova nagy napját’ megelőzően azok, akik elvetik Istent, házakat építenek, de nem fogják lakni azokat (So 1:12–14; vö.: Ám 5:11). Ezzel ellentétben Isten szolgái „házakat építenek majd, és bennük laknak”, és „teljesen javukra fordítják” kezük munkáját (Ézs 65:17–23; vö.: Pr 3:3).

A Keresztény Görög Iratok szerint amikor Jézus arra buzdította a hallgatóit, hogy pontosan értsék meg, mivel jár a követőjének lenni, beszélt arról, hogy fontos kiszámolni a költségeket egy építkezés előtt (Lk 14:28–30). Több szemléltetésben is szerepel az, hogy fontos szilárd alapra építeni (Mt 7:24–27; Lk 6:48, 49; 1Ti 6:17–19; 2Ti 2:19; Héb 11:10). Krisztus Jézus beszélt arról, hogy a gyülekezetét egy sziklára (peʹtra) (Mt 16:18) fogja építeni; maga Jézus bizonyult az alapnak, és ezen az alapon kívül „senki nem vethet más alapot”; mégis ő az „a kő, amelyet az építők elvetettek” (1Ko 3:11; Mt 21:42; Cs 4:11; Zs 118:22). Mivel ő a fő szegletkő, a templom többi ’élő köve’ őrá épül, és hozzá igazodik; az építéshez felhasznált ’mérőzsinór’ a jog, a ’szintező’ pedig az igazságosság (Ef 2:20, 21; 1Pt 2:4–8; Ézs 28:16, 17). Jézus azt mondta, hogy a testének temploma „három nap alatt” fel fog állni, noha a szó szerinti templom és annak szomszédos épületei Jeruzsálemben már 46 éve folyamatosan épültek, és még mindig nem fejeződött be a munka (Jn 2:18–22). Pál „mint bölcs munkairányító” arra buzdított, hogy jó minőségű, tűzálló anyagokból építsünk az alapra, vagyis Krisztusra (1Ko 3:10–17). A szeretet az egyik fő építőanyag (1Ko 8:1; vö.: Zs 89:2). János a látomásában az Új Jeruzsálemet egy ragyogó városnak látta, amelyet különféle értékes kövek alkotnak, és amelynek a falai olyan köveken nyugodnak, melyekre felírták a „Bárány tizenkét apostolának” nevét (Je 21:9–27). Isten úgy van bemutatva, mint aki minden dolog készítője, vagyis ő nem lakik ember alkotta épületekben (Héb 3:4; Cs 7:48–50; 17:24, 25; Ézs 66:1).