Az „év” szóra legtöbbet használt héber szó a sá·náʹ, amelynek az alapjelentése: ’megismétel; újra tesz’. A görög megfelelőjéhez, az e·ni·au·toszʹ kifejezéshez hasonlóan a periodikusság gondolatát hordozza magában. A földön az évek múlását az évszakok ismétlődése mutatja; az évszakok váltakozását pedig a Föld Nap körüli keringése idézi elő. A Teremtő tehát gondoskodott arról, hogy az időt években mérjék az emberek: meghatározta a Föld keringési pályáját, és a Föld tengelyét egy adott szögben megdöntötte a Nap körüli keringésének síkjához képest. A rendszeresen ismétlődő holdfázisok által gondoskodott arról is, hogy az évet rövidebb szakaszokra is fel lehessen osztani. Ezekre a tényekre már a Biblia legelején történik utalás (1Mó 1:14–16; 8:22).

Az emberek már a történelem kezdete óta hasznát veszik a Teremtő által létrehozott időjelző égitesteknek: években számolják az időt, az évet pedig hónapokra osztják (1Mó 5:1–32). A legősibb népek az évet 12 holdhónapra osztották. Egy átlagos holdév 354 napból áll, a hónapok pedig az újhold megjelenésétől függően 29 vagy 30 naposak. Ez azt jelenti, hogy a holdév kb. 11 és ¹⁄4 nappal rövidebb a valódi napévnél, amely 365 és ¹⁄4 napot tesz ki (365 nap 5 óra 48 perc és 46 másodperc hosszúságú).

Noé idejében: Az év hosszával kapcsolatos ókori számításokról az első feljegyzések a Noé idejével foglalkozó bibliai beszámolóban olvashatóak. Ő minden valószínűség szerint 12 hónapra osztotta az évet, a hónapokat pedig 30 napra. Az 1Mózes 7:11, 24-ben és a 8:3–5-ben, Noé „hajónaplójában” arról olvashatunk, hogy 150 nap 5 hónapnak felelt meg. A beszámoló konkrétan említést tesz az özönvíz évének második, hetedik és tizedik hónapjáról. A tizedik hónap első napját követően egy 40 napos időszak, illetve két hétnapos időszak van megemlítve, amelyek összesen 54 napot tettek ki (1Mó 8:5–12). A beszámoló továbbá egy meghatározatlan hosszúságú időről is beszél: Noé kiengedte a hollót a bárkából, majd valamennyi idő elteltével kiengedte a galambot is, ekkor először (1Mó 8:6–8). Az 1Mózes 8:12 szerint egy másik meghatározatlan hosszúságú időszak is eltelt azután, hogy Noé harmadszor, és egyben utoljára kiengedte a galambot. Az ezt követő vers említést tesz a következő év első hónapjának első napjáról (1Mó 8:13). A Biblia nem tárja fel, hogy Noé vagy a korábban élt emberek hogyan hangolták össze a 30 napos hónapokból álló évet a napévvel.

Egyiptomban és Babilonban: Az ókori Egyiptomban az év tizenkét, egyenként 30 napos hónapból állt. Ezenkívül évente további öt napot iktattak be, hogy az év hossza ne térjen el a napév hosszától. A babilóniaiak viszont holdévekben számolták az időt; bizonyos években egy tizenharmadik hónapot iktattak be, melyet veadárnak neveztek. Így a hónapok mindig a megfelelő évszakra estek. Ezt luniszoláris évnek, vagyis kötött holdévnek nevezik, és értelemszerűen van, hogy rövidebb, és van, hogy hosszabb, mint a valódi napév, attól függően, hogy a holdév 12 vagy 13 hónapból áll.

A Metón-ciklus: Valamikor a történelem folyamán azt a módszert találták ki, hogy egy 19 éves periódus alatt hétszer adnak hozzá az évhez egy tizenharmadik szökőhónapot. Így szinte pontosan olyan hosszúságú időtartamot kaptak, mintha 19 valódi napévet számoltak volna. Ezt a ciklust Metón-ciklusnak nevezték el az i. e. ötödik században élt görög matematikus, Metón után.

Az év felosztása a hébereknél: A Biblia nem beszél arról, hogy a héberek eredetileg a Metón-ciklus alapján hangolták-e össze a holdévet a napévvel. De hogy valamilyen módon összeegyeztették a kettőt, nyilvánvaló abból, hogy a holdhónapjaik nevei az évszakok neveiből származtak. Minden évben kétszer, amikor a Nap keresztezi az égi egyenlítőt, a nappalok és az éjszakák hossza a földön mindenhol egyenlő hosszúságú (kb. 12 órás a nappal és 12 órás az éjszaka). Ezt a két időpontot tavaszi,  illetve őszi nap-éj egyenlőségnek nevezik. A mi naptári éveinkben ezek általában március 21-ére, illetve szeptember 23-ára esnek. Logikusan a nap-éj egyenlőségek alapján ellenőrizni lehetett, hogy a holdhónapok mikor csúsztak el az évszakokhoz képest, és így meg lehetett tenni a szükséges kiigazítást egy szökőhónap hozzáadásával.

Az ókorban az éveket ősztől őszig számolták. Az első hónap kb. szeptember közepén kezdődött el. Ez összecseng a zsidó hagyománnyal, mely szerint az ember megteremtésére ősszel került sor. Mivel a Biblia években adja meg Ádám életkorát (1Mó 5:3–5), ésszerű azt feltételezni, hogy a teremtésétől kezdve számolták az éveket. Ha ez valóban ősszel volt, akkor ez részben magyarázatot ad arra, hogy az ókorban miért ősztől kezdődött az új év. Ám az is elmondható, hogy egy ilyen számolási módszer kifejezetten hasznos volt a mezőgazdasági tevékenységet folytató népeknek, különösen azokon a területeken, ahol az emberek többsége élt az özönvíz előtt, illetve közvetlenül az özönvíz után. Az év az utolsó aratási időszakkal ért véget, valamint a szántással és a vetéssel kezdődött, amelyekre a mi naptárunk szerint október első felében került sor.

A szent év és a mezőgazdasági év: Az egyiptomi kivonulás után Isten megváltoztatta az év kezdő hónapját: az izraelitáknak abib, azaz niszán hónaptól, vagyis tavasztól kellett számolniuk az évet (2Mó 12:1–14; 23:15). Ám a mezőgazdasági éveket továbbra is ősztől számolták. Ezért van az, hogy a 2Mózes 23:16-ban a betakarítás ünnepéről (melyre ősszel, a szent naptár hetedik havában, etánim hónapban került sor) az olvasható, hogy „az év vége felé” ünnepelték, illetve a 2Mózes 34:22-ben az, hogy „az esztendő fordultával” kellett megtartani. Ehhez hasonlóan a jubileumi évre vonatkozó előírások is azt mutatják, hogy ősztől, etánim hónaptól kezdve számolták az évet (3Mó 25:8–18).

Az i. sz. első században élt zsidó történetíró, Josephus szerint a (tavasztól kezdődő) szent év a vallási előírások betartása szempontjából volt fontos, míg az eredeti, mezőgazdasági évet az adásvétellel és más hétköznapi ügyekkel kapcsolatosan használták (A zsidók története. I. könyv, 3. fej., 3. bek.). Ez a kétféle számolási módszer különösen a száműzetés utáni időkben volt fontos, miután a zsidókat hazaengedték Babilonból. Niszán, vagyis abib első napja jelölte a szent év kezdetét, míg tisri, azaz etánim hónap jelezte a mezőgazdasági év kezdetét. Ami az egyik naptárban az első hónap volt, az a másikban a hetedik, és fordítva. (Lásd: NAPTÁR.)

Ünnepekkel összefüggő naptár: Az év kiemelkedő eseményei közé tartozott a három nagy ünnepi időszak, melynek megünneplését Jehova Isten írta elő: niszán hó 14-én a pászka (melyet a kovásztalan kenyerek ünnepe követett); sziván hó 6-án a hetek ünnepe, más néven a pünkösd; illetve etánim hó 15–21-ig a betakarítás ünnepe (amit az engesztelés napja előzött meg). A kovásztalan kenyerek ünnepe az árpaaratással esett egybe, a pünkösd a búzaaratással, a betakarítás ünnepe pedig az egyéb aratásokkal, melyekre a mezőgazdasági év végén került sor.

A sabbatév és a jubileumi év: A törvényszövetség hatálya alatt minden hetedik év a teljes nyugalom éve volt a földnek, ez volt a sabbatév. A 7 évből álló időszakot, vagy évhetet is úgy nevezték, hogy „sabbatév” (3Mó 25:2–8, Rbi8, lábj.). Minden ötvenedik év jubileumi év volt, a nyugalom éve, amely során az összes héber rabszolgát szabadon engedték, és minden örökségül kapott föld visszakerült az eredeti tulajdonosához (3Mó 25:10–41; lásd: SABBATÉV).

A királyok uralkodási éveinek számolása: A történelmi feljegyzések tanúsága szerint elterjedt szokás volt Babilonban, hogy a királyok uralkodási éveit teljes években adják meg, méghozzá niszán 1-jétől számítva. A niszán 1-jét megelőző hónapokat, amikor elképzelhető, hogy már uralkodott a király, a trónra kerülés évének nevezték, de a feljegyzésekben úgy tartották számon, mintha az az előző király uralkodási éveihez tartozna, így az uralkodási évek száma mindig teljes volt. Ha Júdában szintén ezt a módszert követték – ahogyan a zsidó hagyomány tartja –, akkor a Bibliában az a kifejezés, hogy Dávid király is, és Salamon király is „negyven évet” uralkodott, teljes 40 évre utal (1Ki 1:39; 2:1, 10, 11; 11:42).

A próféciákban: A próféciákban az „év” szó gyakran különleges értelemben szerepel, és egy 360 napos időszaknak felel meg (tizenkét, egyenként 30 napos hónapnak) (Je 11:2, 3). A Szentírás az ’idő’ szóval is utal az évre, és néha jelképesen a „nap” szót használja rá (Je 12:6, 14; Ez 4:5, 6).