A Szentírás némi betekintést nyújt abba, hogy milyen lehetett néhány ruha, de ezenkívül kevés történelmi adat van arról, hogy milyen ruhákat hordtak a héberek, jóval kevesebb ahhoz képest, amit arról tudunk, hogy milyen ruhákat hordtak az egyiptomiak és az asszírok. Ennek az az oka, hogy az izraeliták nem hencegtek katonai győzelmeikkel, emlékműveket emelve és feliratokat készítve magukról, pedig ebből képet alkothatnánk arról, hogy milyen ruhákat hordtak. Számos egyiptomi, asszír és egyéb nemzetektől származó lapos dombormű bemutatja, hogy ezeknek a népeknek a tagjai milyen ruhákban jártak, és több dombormű azt is megjeleníti, hogy más nemzetekből való foglyok milyen ruhát viseltek. E domborművek némelyikéről úgy vélik, hogy héber foglyokat ábrázolnak, de ezt nem lehet bizonyítani. Ésszerűnek tűnik azonban azt gondolni, hogy a bibliai tájakon hordott mai ruhák némelyike nagyjából hasonlít azokhoz, amelyeket évszázadokkal korábban hordtak, hisz ugyanazt a célt szolgálják, és egypár szokás századok óta változatlan maradt. Ám a régészeti feltárások azt bizonyítják, hogy a hébereknek jóval színesebb ruháik voltak, mint a mai arab beduinoknak. Ráadásul a vallás, valamint a görög, római és nyugati kultúra sok esetben nagy hatást gyakorolt a mai zsidók öltözködésére és az ezen a területen élő többi nép ruházatára, ezért a legjobb esetben is csak általános képet alkothatunk az összehasonlítás által.

Miből készült? A legelső „öltözék” fügefalevélből készült, amikor Ádám és Éva fügefaleveleket fűztek össze, hogy ágyékkötőket készítsenek maguknak (1Mó 3:7). Jehova később hosszú bőrruhát készített nekik (1Mó 3:21). Illés és Elizeus ’szőrruhát’ viselt ’prófétai ruhaként’. Illésnek ezenkívül bőröve is volt. Keresztelő János hasonlóan öltözködött (2Ki 1:8; 2:13; Héb 11:37; Mt 3:4). A kesergők olyan zsákruhát hordtak, amely általában szőrből készült (Esz 4:1; Zs 69:10, 11; Je 6:12; 11:3). A ruhák főleg lenvászonból és gyapjúból készültek (3Mó 13:47–59; Pl 31:13). A szegények ruhája durvább anyagból, kecske- vagy teveszőrből készült, bár előfordult, hogy gyapjúból. A lenvászon drágább anyagnak számított. Talán gyapotból is készítettek ruhát. Ami a selymet illeti, csak egyetlen bibliaversről állíthatjuk biztosan, hogy ott erről az anyagról van szó. Ez a vers a selymet azok között az árucikkek között említi, amelyeket Nagy Babilon megvásárolt (Je 18:12). Voltak színes, tarka  és csíkos ruhák, némelyiket ki is hímezték (Bí 5:30). Többféle szövési technika létezett. A főpap fehér lenvászon köntöse „kockásra” volt szőve (2Mó 28:39). Azok az izraeliták, akik nem voltak papok, hordhattak lenvászonból vagy gyapjúból szőtt ruhát, azt azonban tiltotta Isten törvénye, hogy kétféle anyagból szőtt ruhát vegyenek fel (3Mó 19:19; 5Mó 22:11; lásd: FESTÉS; SZÖVET).

Ruhák: A Héber Iratokban a beʹghedh szót használták leggyakrabban a ruhára általános értelemben. Vannak egyéb kifejezések, amelyeket időnként általános értelemben használtak, de bizonyos helyeken konkrét ruhadarabra utaltak velük.

Alsóruhák: Úgy tűnik, hogy volt egy olyan ruhadarab, amelyet legalulra vettek fel. Ez egy fajta ágyékkötő volt, talán egy alsó, amelyet közvetlenül a testükre öltöttek, mert szégyenletes volt, ha valaki teljesen mezítelenül mutatkozott. A papoknak, miközben az oltárnál szolgáltak, vászonalsót (héb.: mikh·ná·szaʹjim [t. sz.]) kellett hordaniuk, nehogy illetlenül felfedjék a mezítelenségüket. A pogány papok olykor mezítelenül végezték a szolgálatukat, amit Jehova utálatosnak tartott (2Mó 28:42, 43).

A szá·dhín (héb.) egy alsóruha volt, amelyet férfiak és nők egyaránt hordtak (Ézs 3:23). Néhányan úgy gondolják, hogy ennek az alsóruhának egy típusát az emberek maguk köré tekerték. Felsőruha nélkül is hordták, például a földművesek, a halászok, az ácsok, a favágók és a vízhordók. Ha felsőruha alá vették, akkor alighanem ingszerű volt, térdig vagy az alá ért, volt ujja, és hordhatták övszalaggal vagy anélkül is. Gyapjúból vagy lenvászonból készült.

A héber kut·tóʹneth olyan köntös volt, amely vélhetően a görög khi·tónʹ-nak felelt meg. Mindkét kifejezéssel jobbára olyan tunikára vagy ingszerű ruhára utaltak, amely térdig vagy bokáig ért, és lehetett hosszú vagy rövid ujjú. Odahaza, családi körben hordták, illetve ismerős közegben. Néhány kut·tóʹneth vagy khi·tónʹ lehetett fehér vagy színes, és talán úgy hordták ezeket, hogy az anyagot átvetették az egyik vállon, csupaszon hagyva a másikat. A hosszabbak fel lehettek hasítva mindkét oldalon úgy 30 cm-re, hogy a viselőjük szabadon járhasson-kelhessen. Néha lenvászonból készült ez a ruha, gyakrabban azonban gyapjúból, főleg a szegényeké. Ezt a fajta ruhát is hordhatták férfiak és nők egyaránt. A nők által hordott köntös feltehetően hosszabb volt.

A főpap és az alpapok köntösére is a kut·tóʹneth szóval utaltak (2Mó 28:39, 40). Így nevezték József hosszú, csíkos, ingszerű ruháját (1Mó 37:3), valamint Támár csíkos köntösét is, amelyet a lány bánatában és szégyenében megszaggatott (2Sá 13:18). Jézus alsóruhája (khi·tónʹ), amelyre a katonák sorsot vetettek, varratlan, egybeszőtt ruha volt (Jn 19:23, 24). A kut·tóʹneth-et vagy khi·tónʹ-t hordhatták övszalaggal, ahogy a papok is tették, de anélkül is. A legtöbb esetben valószínűleg övszalaggal hordták. Különféle fazonú lehetett ez a ruha,  attól függően, hogy mivel foglalkozott a viselője. Ha valaki dolgozott vagy valamilyen fizikai tevékenységet végzett, akkor érthető módon rövidebbet hordott, hogy szabadabban mozoghasson. A Júdás levelének 23. versében levő szemléltetés találó, ugyanis a khi·tónʹ közvetlenül érintkezett a testtel.

Felsőruhák: A meʽílʹ egy palást volt, elöl többnyire nyitott, és a főpap a kut·tóʹneth, azaz a fehér lenvászon köntöse fölött hordta (3Mó 8:7). De nem csak papok hordtak meʽílʹ-t, ez általános viselet volt. A beszámolók alapján palástot viselt Sámuel, Saul, Dávid, Jób és a három társa is (1Sá 2:19; 15:27; 18:4; 24:4; 1Kr 15:27; Jób 1:20; 2:12). Minden esetben nyilvánvaló, hogy felsőruháról van szó, amelyet egy másik ruha fölé vettek. A Septuaginta a meʽílʹ szót helyenként a görög szto·léʹ és hi·maʹti·on szóval fordítja. Ezek olyan kifejezések, amelyek felsőruhára utalnak. Ez a ruha sok esetben hosszabb volt, mint a kut·tóʹneth. A szal·máʹ (héb.) is egy fajta felsőruha lehetett.

A szto·léʹ a Keresztény Görög Iratok utalásai alapján egy bokáig érő, előkelő köntös volt. Jézus bírálta az írástudókat, amiért ilyenfajta köntösben szerettek megjelenni a nyilvános helyeken, hogy felhívják magukra a figyelmet, és hogy lenyűgözzék az embereket, fitogtatva jelentős szerepüket (Lk 20:46). Az angyal ilyen ruhában volt Jézus sírjánál (Mk 16:5). Ilyenfajta köntöst, „a legjobbat” adták a tékozló fiúra, amikor hazatért (Lk 15:22). János látomásában Istennek a mártírhalált halt szolgái is szto·léʹ-t viselnek (Je 6:11), akárcsak a „nagy sokaság” tagjai (Je 7:9, 13, 14).

Az e·szthészʹ (gör.) szó alatt többnyire díszes, pompás köntöst, illetve ruhát értettek. Volt, hogy az angyalok ilyen ruhában jelentek meg (Lk 24:4; lásd még: Jk 2:2, 3). Heródes ilyen köntösbe öltöztette Jézust, hogy csúfot űzzön belőle (Lk 23:11). Miután Jézust megkorbácsolták Pilátus parancsára, a katonák skarlátpiros köpenyt (khla·müszʹ) (Mt 27:28, 31), illetve hi·maʹti·ont adtak rá (Jn 19:2, 5). Ez alighanem olyan köpeny vagy köntös volt, amelyet királyok, polgári főtisztviselők, katonatisztek és más hozzájuk hasonló személyek hordtak.

A legtöbb ember legfelül szim·láʹ-t (héb.), azaz ’köntöst’ hordott. Ez volt a legnagyobb és legnehezebb ruhadarab, és gyapjúból, lenvászonból, kecskeszőrből, időnként pedig talán juh- vagy kecskebőrből készült. Az emberek bánatukban többnyire ezt a köntösüket szaggatták meg (1Mó 37:34; 44:13; Jzs 7:6). Úgy tűnik, ez egy nagy, téglalap alakú anyag volt, amelyet általában átvetettek a bal vállukon, áthúztak hátulról a jobb karjuk alatt, beborították vele a mellkasukat, és újra átvetették a bal vállon, szabadon hagyva a jobb kart. Rossz időben szorosabban fogták össze magukon, és betakarták vele mindkét karjukat, sőt még a fejüket is. Előfordult, hogy ez a ruha nagy, négyzet alakú anyag volt két hasítékkal, amelyen átbújtathatták a karjukat. Ezt a köntöst, amely valamilyen mértékben hasonlít a mai kendőhöz, használhatták arra, hogy betakarjanak vele valakit (1Mó 9:23), ágyneműként is szolgálhatott (2Mó 22:27; 5Mó 22:17), és beleköthettek különféle tárgyakat vagy bebugyolálhattak vele valamit (2Mó 12:34; Bí 8:25; 1Sá 21:9).

Szim·láʹ-t hordhattak férfiak és nők is. A nőké valószínűleg a méretében, színében és díszítésében tért el a férfiakétól, például hímzés is lehetett rajta. Isten azt parancsolta, hogy nő ne viseljen férfiruhát, és férfi se viseljen női ruhát. Ezt a parancsot nyilván azért adta, hogy elkerüljék a szexuális elhajlásokat (5Mó 22:5).

A szegényeknek talán csak egyetlen köntösük volt, a jómódúaknak azonban több váltóruhájuk volt (2Mó 22:27; 5Mó 10:18; 1Mó 45:22). Mivel a szegények a köntösükkel takaróztak a csípős éjszakákon, ezért tilos volt az özvegy ruháját zálogba venni, vagy a szegény ember ruháját maguknál tartani éjszakára. Itt főleg a szim·láʹ szóval megnevezett köntösről lehetett szó (5Mó 24:13, 17).

A görög hi·maʹti·on egy ’felsőruha’ volt, amely valószínűleg nagyjából a Héber Iratokban szereplő köntösnek (szim·láʹ) felelt meg. Úgy tűnik, olykor ez egy bő köntös volt, de többnyire inkább egy téglalap alakú anyag. Könnyen fel- és levehették. Amikor dolgoztak, általában levették, és otthagyták maguk mellett, a közelben (Mt 24:18; Mk 10:50; Jn 13:4; Cs 7:58). Jézus erről a ruháról beszélt, amikor a következőket mondta: „aki elveszi a felsőruhádat [hi·maʹti·on], attól ne tagadd meg az alsóruhát [khi·tóʹna] se” (Lk 6:29). Itt talán arra utalt, hogy valakiről erőszakkal vagy jogtalanul szedték le a ruhát, és természetesen először a felsőruhát húzták le róla. A Máté 5:40-ben viszont Jézus fordított sorrendben említette a ruhadarabokat. Itt egy olyan jogi eljárásról beszélt, amely során a bírók először talán valakinek az alsóruháját, a khi·tónʹ-t, egy kevésbé értékes ruhadarabot ítéltek a panaszosnak.

Ugyanazt a ruhadarabot hol hi·maʹti·onnak, hol khi·tónʹ-nak nevezték, ami látható Máténak és Márknak a Jézus tárgyalásáról szóló beszámolójából. A főpap álszent módon megszaggatta a ruháját, hogy ezzel erőteljesen kifejezésre juttassa tettetett megrökönyödését és felháborodását. Máté ebben az esetben a hi·maʹti·on szót  használja, Márk pedig a khi·tónʹ szót (Mt 26:65; Mk 14:63). De az is lehetséges, hogy a főpap a felindultságában egyik ruháját a másik után szaggatta meg.

Pál azt kérte Timóteusztól, hogy vigye el neki a börtönbe a köpenyét, a phe·loʹnészt (gör.). Ez nem egy egyházi öltözék volt, hanem valószínűleg egy úti köpeny, amely védett a hidegtől és a vihartól (2Ti 4:13).

A Szentírásban a görög enʹdü·ma szó egyebek mellett a menyegzői ruhát (Mt 22:11, 12), a Jézus sírjánál megjelenő angyal öltözékét (Mt 28:3), Keresztelő János teveszőrből készült öltözékét és az általános értelemben vett ruhát jelöli (Mt 3:4; 6:25, 28; Lk 12:23).

Különleges ruhák: A héber ʼad·deʹreth szó olyasmit jelölt, ami „fenséges” (Ez 17:8; Za 11:3), és ruhával kapcsolatban alighanem olyan köpenyt vagy köntöst jelölt, amelyet esetleg vállra vetve viseltek, és bőrből, illetve állati szőrből, például gyapjúból szőtt anyagból készítettek.

Az Izsák elsőszülöttjéről, Ézsauról szóló beszámolóból is látható, hogy szőrruháról van szó. Ézsau a születésekor „vörös volt mindenhol, mint egy szőrből készült díszruha; ezért nevezték el Ézsaunak” (1Mó 25:25). A hasonlóság valószínűleg nem a vörös színben rejlett, hanem abban, hogy mindkettő szőrös volt.

A Septuaginta a görög mé·ló·téʹ ( jel.: ’juhbőr’ v. ’mindenféle durva gyapjas bőr’) szóval adja vissza az ʼad·deʹreth szót abban a bibliai részben, amely Illés és Elizeus prófétai ruhájáról szól (1Ki 19:13). Ebből feltételezhető, hogy ez a ruha szőrös állati bőrből készült, és hasonló volt ahhoz, amit ma egyes beduinok viselnek. Pál, amikor arról írt, hogy Isten szolgái, akiket üldöztek, „juhbőrben, kecskebőrben jártak”, talán Jehova ezen prófétáinak a ruhájára utalt (Héb 11:37). Keresztelő János teveszőr ruhát viselt, bár a beszámoló nem állítja, hogy ez lett volna a prófétai ruhája (Mk 1:6).

Akárhogyan is készítették ezeket a díszes szőrruhákat, úgy tűnik, hogy bizonyos prófétákkal hozták összefüggésbe. Aházia király, mihelyt meghallotta, hogy akiről szó van, „szőrruhás ember. . . derekán bőrövvel felövezve”, azonnal tudta, hogy Illés próféta az (2Ki 1:8). Illés, amikor elhívta Elizeust, hogy hagyja ott a szántást, és kövesse őt, egy fajta felkenetési eszközként rávetette Elizeusra a prófétai ruháját (1Ki 19:19–21). Később, amikor Illés felvitetett egy szélviharban, az utódjára hagyta a prófétai ruháját, aki nemsokára – a mesteréhez hasonlóan – kettéválasztotta vele a Jordánt (2Ki 2:3, 8, 13, 14). A jelek szerint olykor a hamis próféták is hasonló szőrruhát viseltek az emberek megtévesztésére, hogy Jehova jó hírnevű prófétáinak fogadják el őket, és így hihetőbbé tegyék az üzenetüket (Za 13:4).

A drága, illetve a királyi ruhát is nevezték ʼad·deʹreth-nek, például azt a „sineári díszruhát, amely igen szép volt”, és amelyet Ákán ellopott „a pusztulásra szánt” Jerikó városából, megszegve ezzel Jehova parancsát (Jzs 7:1, 21, 24). Az ókori Babilon, azaz Sineár híres volt a gyönyörű köntöseiről. Ninive királya „levette királyi ruháját”, bizonyára egy remekbe szabott köntöst, és zsákruhát öltött magára a megbánás jeleként (Jón 3:6).

Fátyol, lepel, kendő: A nők ’fejdísze’ vagy ’fátyla’, amelyet Pál apostol annak jelképeként említ, hogy a nők alávetik magukat a főségi elrendezésnek, a pe·ri·boʹlai·on (gör.), és ez a szó olyasvalamire utal, ami körülveszi az embert, egy fajta takaró (1Ko 11:15). Mózes az arcát egy lepellel takarta be, amikor az olyannyira ragyogott, hogy az izraeliták nem tudtak ránézni (2Mó 34:33–35; 2Ko 3:13). Rebeka, hogy kifejezze az alárendeltségét, kendőt tett a fejére, amikor a jegyesével, Izsákkal találkozott (1Mó 24:65). Az itt szereplő héber cá·ʽífʹ szót az 1Mózes 38:14, 19-ben is ’kendőnek’ (ÚV), illetve ’fátyolnak’ (Kat., ÚRB) fordítják.

Övszalag, öv: Gyakran övszalagot kötöttek az alsó- vagy a felsőruhára. Ha valaki fizikai tevékenységet vagy munkát végzett, „felövezte a derekát” övszalaggal, vagyis gyakran a ruhája végeit felhúzta a két lába között, és betűrte azokat az övszalag alá, hogy szabadon mozoghasson (1Ki 18:46; 2Ki 4:29; 9:1). A főpap a lenvászon köntösét szőtt övszalaggal kötötte össze, és amikor felvette az efódot, a derekánál az efód anyagából készült övvel fogta össze szorosan ennek a kötényszerű ruhadarabnak az elejét és a hátulját (2Mó 28:4, 8, 39; 39:29). Szívesen hordtak övet, mert benne, illetve rajta tudták tartani hüvelyestül a tőrt vagy a kardot, a pénzt, a titkári tintatartót és így tovább (Bí 3:16; 2Sá 20:8; Ez 9:3).

Mivel a munkát végzők és a szolgák vagy a rabszolgák övszalagot, illetve övet viseltek, ezért az öv annak a jelképe lett, hogy valaki valakit szolgál. Jézusnak az a mondása, hogy „legyen felövezve derekatok”, azt jelképezi, hogy Isten szolgáinak készeknek kell lenniük a szellemi tevékenységre (Lk 12:35). Jézus félretette felsőruháit, és egy törülközővel körülkötötte magát. Ezután úgy szolgálta az apostolokat, hogy megmosta a lábukat. Példájával arra tanította őket, hogy szolgálják a testvéreiket. A János látomásában szereplő angyaloknak aranyövük van, ami azt jelképezi, hogy igen értékes szolgálatot végeznek (Jn 13:1–16; Je 15:6).

 Illés bőrből készült övet (héb.: ʼé·zórʹ) viselt, azzal ’övezte fel a derekát’, akárcsak Keresztelő János (az ő övére a gör. zóʹné szóval utaltak) (2Ki 1:8; Mt 3:4).

Rojtozat és bojt: Isten megparancsolta az izraelitáknak, hogy készítsenek a ruháik szárnyára rojtozott szegélyt, és tegyenek fölé kék zsinórt. Ez jellegzetessége volt az izraeliták ruhájának, és látható módon arra emlékeztette őket, hogy elkülönített népnek számítanak, amely szent Jehovának. Segített szüntelenül a szemük előtt tartani, hogy engedelmeskedniük kell Jehova parancsolatainak (4Mó 15:38–41). Ezenkívül bojtokat kellett tenniük a ruhának, feltehetően a köntösnek a négy sarkára (5Mó 22:12). A főpap kék palástjának a felhajtására fonalból készített aranycsengettyűket és gránátalmákat tettek felváltva (2Mó 28:33, 34).

Tű: Ha a köntöst vagy az övszalagot össze kellett fogni, a héberek ezt vélhetően a ruha összetűzésére használt tűvel tették. A Közel-Keleten találtak olyan tűket, amelyeknek az egyik vége hegyes, középen pedig a tű fokához hasonló lyuk van, amelybe zsinórt fűztek. A ruhát úgy tűzték össze, hogy beleszúrták a tűt, majd a tű kiálló végei köré csavarták a zsinórt. Úgy tűnik, az i. e. X. század táján az ókori Izraelben egy fajta biztosítótűt kezdtek használni, amely valamelyest a mai biztosítótűre emlékeztet.

Az öltözékről alkotott helyes és helytelen szemlélet: Jehova népének a tagjai azt a tanácsot kapják, hogy ne aggódjanak túlzottan, hogy van-e elég ruhájuk (Mt 6:25–32). A Biblia arra figyelmezteti a keresztény nőket, hogy ne vágyjanak drága, feltűnő ruhákra, illetve ne kövessenek ilyen stílust, hanem inkább legyen az öltözetük szerény, de ugyanakkor jól rendezett, amely józan gondolkodást tükröz. Gondot kell tehát fordítaniuk a ruházatukra, de a hangsúlynak a csendes és szelíd szellem öltözékén kell lennie (1Ti 2:9; 1Pt 3:3–5). A Példabeszédek könyvének bölcs írója úgy jellemzi a jó feleséget, mint akinek gondja van arra, hogy a családja jól öltözött legyen, és szorgosan, saját kezűleg készíti a ruhákat (Pl 31:13, 21, 24).

A bibliai időkben a nők közül azonban sokan úgy öltözködtek, hogy azzal elérjék önző céljaikat. A pogány városokban lakó nők körében szokás volt, hogy amikor már látszott, hogy az ellenség foglyai lesznek, a legszebb ruhájukat öltötték fel, hogy vonzónak tartsák őket a katonák, és így talán feleségül vegyék őket. Ha viszont egy izraelita katona ejtett foglyul egy nőt, azután vehette feleségül, miután a nő a törvény követelményének eleget téve levette fogsága ruháit, amelyek némelyike kötődhetett a pogány valláshoz (5Mó 21:10–13).

Miután Izrael sokszor bálványimádatba és erkölcstelenségbe keveredett, Jehova elítélte az izraelita nőket, akik gőgjükben csinosítgatták magukat – hogy vonzerővel hassanak a férfiakra, akár más nemzetből való férfiakra is –, és akik olyan díszekkel ékesítették magukat, amelyek a hamis valláshoz kötődtek (Ézs 3:16–23; vö.: Pl 7:10).

Jelképes értelem: Jehova jelképes értelemben úgy mutatja be Jeruzsálemet, mint egy nőt, akit egykor gyönyörű ruhákba öltöztetett. De a város a szépségében bízott, és összeállt pogány nemzetekkel, miközben úgy ékesítette magát, akár egy szajha, hogy vonzónak találják (Ez 16:10–14; lásd még: Ez 23:26, 27; Jr 4:30, 31).

Sok bibliai szövegben jelenik meg jelképes értelemben a ruha. Jehova úgy mutatja be magát, mint aki méltóságba, pompába, fenségbe öltözik, és világosságot, igazságosságot, buzgalmat és bosszút ölt magára (Zs 93:1; 104:1, 2; Ézs 59:17). A Biblia azt írja róla, hogy az igazságosság és a megmentés ruháiba öltözteti a népét (Zs 132:9; Ézs 61:10). Ellenségei szégyenbe és megaláztatásba fognak öltözni (Zs 35:26). Pál azt a parancsot adja a keresztényeknek, hogy vetkőzzék le a régi egyéniséget, és öltsék magukra az új egyéniséget, amelyre egyebek mellett jellemző a könyörület gyöngéd vonzalma, a kedvesség, az alázatosság, a hosszútűrés és főleg a szeretet (Kol 3:9–14).

Sok egyéb jelképes értelme is van a ruhának. Ahogy egy egyenruha vagy különleges ruha azonosítja, hogy valaki milyen szervezethez tartozik, illetve milyen mozgalmat támogat, ugyanúgy a Bibliában szereplő jelképes értelmű ruha is tükrözi, hogy az ember mi mellett foglal állást, és hogy azzal összhangban miket tesz. Ez igaz a Jézus egyik szemléltetésében szereplő menyegzői ruhára is (Mt 22:11, 12; lásd: FEJFEDŐ; SARU). A Jelenések 16:14, 15 szavai szerint az Úr Jézus Krisztus óva int bennünket, nehogy elaludjunk szellemileg, és így megfosszanak attól a ruhánktól, amely az igaz Isten hű tanúiként azonosít minket. Ez végzetesnek bizonyulhat abban az időszakban, amely közvetlenül megelőzi ’a mindenható Isten nagy napjának háborúját’.