Saját személyünk, cselekedeteink, beszédünk vagy gondolataink feletti uralmunk, ezek megfékezése vagy kordában tartása (1Mó 43:31; Esz 5:10; Zs 119:101; Pl 10:19; Jr 14:10; Cs 24:25). Az önuralom értelmét magában foglaló héber és görög szavak betű szerint arra utalnak, hogy valakinek hatalma vagy uralma van önmaga felett. Az önuralom Isten ’szellemének a gyümölcse’ (Ga 5:22, 23), és Jehova, jóllehet korlátlan hatalommal bír, mindig is kimutatta ezt a tulajdonságot. Ahelyett, hogy azonnal fellépne a helytelenül cselekvők ellen, időt ad nekik, hogy lehetőségük legyen elhagyni rossz útjaikat, és így elnyerjék a kegyét (Jr 18:7–10; 2Pt 3:9).

Ha azonban teljesen egyértelművé válik, hogy akik időt kaptak bűneik megbánására, nem élnek Isten irgalmával, akkor Jehova joggal dönt úgy, hogy nem tartja vissza többé az ítélet végrehajtását. Példaként említhetnénk Jeruzsálem elpusztítóit. Jehova azért engedte meg ezeknek a pusztítóknak, hogy hatalmuk alá hajtsák Izraelt, hogy megfegyelmezze a népét, ők azonban ezt nem ismerték fel, ezért irgalmatlanul bántak az izraelitákkal, és szigorúbban fegyelmezték őket, mint ahogy azt Isten ítélete megkövetelte volna. (Vö.: Ézs 47:6, 7; Za 1:15.) Jehova előre látta ezt, és Ézsaiás próféta által jelezte, hogy eljön az az idő, amikor már nem fogja visszatartani magát attól, hogy megbüntesse a pusztítókat: „Sokáig csendben voltam. Hallgattam. Önuralmat gyakoroltam. Mint a szülő nő, nyögni fogok, lihegek és zihálok egyszerre. Hegyeket és dombokat tarolok le, és egész növényzetüket elszárasztom” (Ézs 42:14, 15).

Krisztus Jézus úgyszintén önuralmat gyakorolt. Péter apostol ezekkel a szavakkal hívta fel a háziszolgák figyelmét arra, hogy alá kell rendelniük magukat a tulajdonosaiknak: „Valójában erre a pályára hívtak el titeket, mert Krisztus is szenvedett értetek, mintát hagyva nektek, hogy szorosan kövessétek a nyomdokait . . . Amikor szidalmazták, nem viszonozta a szidalmat. Amikor szenvedett, nem fenyegetőzött, hanem továbbra is ráhagyta magát az igazságosan ítélőre” (1Pt 2:21–23).

„Az utolsó napokban” akik nem élnek igaz keresztényi életet, azok egyebek között az önuralom hiányáról ismerhetők fel (2Ti 3:1–7). A keresztényeknek ellenben Istent és a Fiát kell utánozniuk (1Ko 11:1; Ef 5:1), ezért igyekezniük kell mindenben önuralmat gyakorolniuk (1Ko 9:25). Péter apostol így buzdított: „adjatok hitetekhez erényt, erényetekhez ismeretet, ismeretetekhez önuralmat, önuralmatokhoz kitartást, kitartásotokhoz Isten iránti odaadást, Isten iránti odaadásotokhoz testvéri vonzalmat, testvéri vonzalmatokhoz szeretetet. Mert ha ezek megvannak bennetek, és túláradnak, elejét veszik annak, hogy tétlenek vagy gyümölcstelenek legyetek Jézus Krisztus, a mi Urunk pontos ismeretében” (2Pt 1:5–8).

Az önuralom tulajdonságának különösen azok között kell nyilvánvalónak lennie, akik felvigyázókként szolgálnak a keresztény gyülekezetekben (Tit 1:8). Ha a felvigyázók sikeresen akarják orvosolni a gyülekezetben felmerülő nehézségeket, akkor önuralmat kell gyakorolniuk úgy szóban, mint tettben. Pál apostol ezt tanácsolta Timóteusznak: „Továbbá, a kérdések felőli bolond és tudatlan vitákat utasítsd el, tudva, hogy harcokat idéznek elő. Az Úr rabszolgája pedig ne harcoljon, hanem legyen mindenkihez gyöngéd, tanításra képesített, olyan, aki visszafogja magát rossz körülmények között, és szelídséggel oktatja a kedvezőtlen beállítottságúakat” (2Ti 2:23–25).

Még ha az ember hosszú éveken át szolgált is hűségesen, tönkreteheti a hírnevét és nehézségekbe keveredhet, ha egy adott helyzetben elmulaszt önuralmat gyakorolni. Jól szemlélteti ezt az, ami Dávid királlyal történt. Bár lojálisan ragaszkodott az igaz imádathoz, és szerette Isten törvényének igazságos alapelveit (vö.: Zs 101.), házasságtörést követett el Betsabéval, ez pedig odavezetett, hogy a férjét,  Uriást olyan helyre állíttatta a csatában, ahol szinte biztos volt a halála. Dávidnak emiatt éveken át komoly nehézségeket kellett elszenvednie a családjában (2Sá 12:8–12). Az ő esete azt is kiemeli, hogy bölcs dolog kerülni az olyan helyzeteket, amelyek az önuralom elvesztéséhez vezethetnek. Dávid elmehetett volna a palota tetejéről, ehelyett azonban nyilván kitartóan nézte a fürdőző Betsabét, így szenvedélyre gyúlt iránta (2Sá 11:2–4).

Az sem volna jó, ha valaki, akinek nincs önuralma, egyedülálló maradna, ha egyébként megtehetné, hogy tiszteletre méltó házasságot köt, ezáltal megóvva magát a paráznaságtól. Pál apostol így írt erről: „ha nincs önuralmuk, kössenek házasságot, mert jobb házasságot kötni, mint szenvedélytől lángolni” (1Ko 7:9, 32–38).