Az az eljárás, melynek során valaki a fiává vagy lányává tesz vagy fogad valakit, aki vér szerint nem a gyermeke. A görög hüi·o·the·sziʹa szó, melyet ’fiúként való örökbefogadásnak’ fordítanak, jogi szakkifejezés, szó szerinti jelentése: ’egy fiú helyére helyezés’. (Vö.: Ró 8:15, Rbi8, lábj.)

A Héber Iratokban nincs szó az örökbefogadás jogi folyamatáról, de az alapgondolat többször is megjelenik. Úgy tűnik, hogy Ismáel és Izsák születése előtt Ábrahám a rabszolgájára, Eliézerre úgy gondolt, mint aki legalábbis olyasminek a várományosa, ami hasonló az örökbe fogadott fiúsághoz, és mint aki valószínűleg örökölni fogja a házát (1Mó 15:2–4). A Közel-Keleten régóta szokás rabszolgákat örökbe fogadni, és azoknak mint örökbefogadottaknak, joguk van az örökséghez, de persze nem az apa édesgyermekei előtt.

Ráhel és Lea mindketten a saját fiaiknak tartották azokat a gyermekeket, akiket a szolgálóik szültek Jákobnak, olyanoknak, akik ’a térdükön születtek’ (1Mó 30:3–8, 12, 13, 24). Ezek a gyermekek együtt örököltek azokkal, akiket Jákob törvényes feleségei hoztak világra. Édesfiai voltak az apjuknak, és mivel a rabszolganők a feleségek tulajdonában voltak, Ráhelé és Leáé volt ezeknek a gyermekeknek a tulajdonjoga.

Később a kis Mózest a fáraó lánya örökbe fogadta (2Mó 2:5–10). Minthogy az egyiptomi törvények egyforma jogokat biztosítottak a férfiaknak és a nőknek, a fáraó lánya élhetett az örökbefogadási jogával.

Izrael nemzetében vélhetően nem volt elterjedt szokás az örökbefogadás. Kétségtelen, hogy a sógorházasságra vonatkozó törvény csaknem teljesen szükségtelenné tette a gyermekek örökbefogadását, mivel annak az volt az egyik alapvető célja, hogy fennmaradjon a szülők neve (5Mó 25:5, 6).

Jelentősége a keresztények számára: A Keresztény Görög Iratokban Pál apostol többször említi az örökbefogadást az Isten által elhívottak és kiválasztottak új helyzetével kapcsolatban. Ők a tökéletlen Ádám leszármazottaiként a bűn rabszolgái voltak, és születésüknél fogva nem számítottak Isten fiainak. Annak köszönhetően, hogy Krisztus Jézus által megvásároltattak, elnyerik a fiúként való örökbefogadást, és örökösök is lesznek Krisztussal, Isten egyszülött Fiával (Ga 4:1–7; Ró 8:14–17). Nem természetes úton válnak fiakká, hanem Isten döntése által és az akarata szerint (Ef 1:5). Jóllehet Isten már attól kezdve elismeri őket a gyermekeiként  vagy fiaiként, hogy szellem által születettekké lesznek (1Jn 3:1; Jn 1:12, 13), de hogy teljesen valósággá válik-e az a kiváltságuk, hogy Isten szellemfiai lehetnek, az attól függ, hogy mindvégig hűségesek maradnak-e (Ró 8:17; Je 21:7). Pál ezért azt mondja róluk, hogy ’várva várják, hogy örökbe fogadják őket mint fiakat, hogy megszabaduljanak a testükből a váltság által’ (Ró 8:23).

Az örökbefogadottság állapota jótékony módon megszabadítja őket a ’rabszolgaság szellemétől, amely félelmet idéz elő’, és ezt a fiak bizalmával váltja fel, az égi örökség reményével, melyet Isten szellemének a tanúsága tesz biztossá. Közben ezeket a szellemfiakat az örökbefogadásuk arra emlékezteti, hogy Isten ki nem érdemelt kedvességének és kiválasztásának köszönhetik a helyzetüket, nem annak, hogy eleve joguk lenne hozzá (Ró 8:15, 16; Ga 4:5–7).

Pál azt írja a Róma 9:4-ben a test szerinti izraelitákról, hogy „övék a fiúként való örökbefogadás, a dicsőség, a szövetségek, [és] nekik adták a Törvényt”. Ezzel nyilván arra a páratlan helyzetre utal, amelyben Izrael lehetett, amíg Isten szövetséges népe volt. Isten ezért olykor így beszélt Izraelről: „az én fiam” (2Mó 4:22, 23; 5Mó 14:1, 2; Ézs 43:6; Jr 31:9; Hó 1:10; 11:1; vö.: Jn 8:41). Az igazi fiúság azonban a Krisztus Jézus általi váltságig váratott magára, és attól függött, hogy valaki elfogadja-e Istennek ezt az elrendezését, és hisz-e ebben (Jn 1:12, 13; Ga 4:4, 5; 2Ko 6:16–18).