Olyan vagyon, amelyet valaki a halálakor hátrahagy az örökösre vagy azokra, akik erre jogosultak; bármi, amit valaki az őseitől vagy elődeitől örökségül kap. Elsősorban a héber ná·chalʹ igét (főnévi alak: na·chaláʹ) használják ennek kifejezésére. Magában foglalja azt, hogy valaki – általában örökhagyás vagy örökösödés eredményeként – örökséget vagy hagyatékot kap, illetve hagy hátra (4Mó 26:55; Ez 46:18). A já·rasʹ igét olykor abban az értelemben használják, hogy valaki ’örökös lesz’, ám még gyakrabban olyan értelemben, hogy valaki ’birtokol’, de nem örökségként (1Mó 15:3; 3Mó 20:24). Ezenkívül azt az értelmet is magában hordozza, hogy ’legyőz’, vagyis ’tulajdonától és területétől megfoszt’, illetve ’elűz’, és ezek a jelentései haditevékenységre utalnak (5Mó 2:12; 31:3). Az örökséggel kapcsolatos görög szavak a kléʹrosz szóval állnak rokonságban, mely eredetileg azt jelentette, hogy ’sors’, de idővel a ’rész’, végül pedig az ’örökség’ értelem is társult hozzá (Mt 27:35; Cs 1:17; 26:18).

Izraelben az örökség alatt elsősorban a földet értették, bár ezt a szót használták mozdítható vagyontárgyakra is. A Biblia szellemi természetű örökségről is beszél. A szellem által született keresztényeket úgy is nevezi, hogy „örökösei Istennek, társörökösök pedig Krisztussal”. Kilátásuk van arra, hogy amennyiben megőrzik hűségüket, „örökkévaló örökség”-et kapnak (Ró 8:17; Héb 9:15).

A patriarchák idején: A hűséges héber patriarcháknak, Ábrahámnak, Izsáknak és Jákobnak nem volt földbirtoka, csak az a mező, amelyen egy barlangot sírhelyként használtak, valamint az a darab föld, amelyet Jákob Sikem közelében vásárolt (1Mó 23:19, 20; 33:19). A keresztény vértanú, István a következőket mondta Ábrahám kánaáni tartózkodásáról: „Ám [Isten] nem adott neki örökölhető birtokot benne, nem, egy talpalatnyit sem, de megígérte, hogy neki adja birtokul, és az ő magvának őutána, mikor még nem is volt gyermeke” (Cs 7:5). Ezek a férfiak tehát a jószágaikat és a mozdítható vagyontárgyaikat hagyták hátra örökségként. Az elsőszülött fiú a többi fiúnak járó vagyonhoz képest dupla részt (két részt) kapott örökségként. Jób patriarcha lányai a fivéreik között kaptak örökséget, de az nem derül ki, hogy ez földet is magában foglalt-e (Jób 42:15).

Az apa, ha alapos oka volt rá, dönthetett arról, hogy másé legyen az elsőszülöttségi jog, és az elsőszülött fiú örökségét egy fiatalabb fiának adhatta. Azokban az esetekben, amelyekről a Biblia beszámol, nem pusztán szeszélyből vagy kivételezésből döntött így az apa, hanem volt rá alapja. Mintegy 14 éven át úgy tűnt, hogy Ismáel lesz Ábrahám örököse, mivel ő volt a legidősebb fia (1Mó 16:16; 17:18–21; 21:5). Ám Sára kérésére és Jehova beleegyezésével Ábrahám elküldte Ismáelt, aki ekkor kb. 19 éves volt. Ekkor Izsáké lett az elsőszülöttségi jog, és később minden őrá szállt, ami csak Ábrahámé volt, kivéve azokat az ajándékokat, amelyeket Ábrahám azoknak a fiainak adott, akik idővel Keturától születtek (1Mó 21:8–13; 25:5, 6). Rúben, Jákob elsőszülött fia elveszítette az elsőszülöttségi jogát mint örökséget, mert paráznaságot követett el apja ágyasával (1Mó 49:3, 4; 1Kr 5:1, 2). Jákob Efraimnak, József fiatalabb fiának adta a nagyobb áldást, és nem az idősebb fiúnak, Manassénak (1Mó 48:13–19).

Az ágyasság törvényes volt. A Bibliában olykor ’feleségként’ utalnak az ágyasra, és a férfiról, akivel együtt él, úgy beszélnek, mint a ’férjéről’. Az ágyas apját apósnak nevezik, a férfit pedig az apa vejeként említik (1Mó 16:3; Bí 19:3–5). Az ágyas fiai törvényes gyermekeknek számítottak, ezért ugyanúgy jogosultak voltak az örökségre, mint egy igazi feleség fiai.

 Ábrahám, amikor még nem voltak gyermekei, a szolgájáról, Eliézerről mondta azt, hogy előreláthatólag ő fogja örökölni a javait. Jehova azonban azt mondta Ábrahámnak, hogy lesz saját gyermeke, és ő lesz az örököse (1Mó 15:1–4).

A Törvény idején: A Törvény hatálya alatt az apa nem nevezhette ki elsőszülöttnek azt a fiát, aki a jobban kedvelt feleségétől született, annak kárára, aki a tényleges elsőszülött volt, de a kevésbé szeretett feleségtől született. Mindenéből, amije csak volt, dupla részt kellett adnia az elsőszülött fiának (5Mó 21:15–17). Ha nem voltak fiú utódok, az örökséget a lányok kapták meg (4Mó 27:6–8; Jzs 17:3–6). A földet öröklő lányoktól viszont megkövetelték, hogy csakis olyanhoz menjenek feleségül, aki az atyjuk törzsének családjából való, hogy így az örökség ne szálljon egyik törzsről a másikra (4Mó 36:6–9). Ha valakinek egyáltalán nem voltak gyermekei, akkor az örökség a következő sorrend szerint lett valakié: 1. az elhunyt fivéreié, 2. az elhunyt apjának a fivéreié, 3. a legközelebbi rokoné (4Mó 27:9–11). A feleség nem kapott örökséget a férje után. Ha valakinek nem voltak gyermekei, akkor a feleséget tekintették a föld tulajdonosának, amíg azt ki nem váltotta valaki, akinek volt kiváltási joga. Ebben az esetben a feleséget is kiváltották a vagyonnal együtt (Ru 4:1–12). A sógorházasságra vonatkozó törvény értelmében az asszonynak a kiváltótól született első gyermeke az elhunyt férjének lett az örököse, és annak a nevét vitte tovább (5Mó 25:5, 6).

Örökségként kapott föld: Izrael fiainak Jehova adott örökséget, és felvázolta Mózesnek, hogy annak a bizonyos földnek hol húzódnak a határai (4Mó 34:1–12; Jzs 1:4). Gád fiainak, Rúben fiainak és Manassé fél törzsének Mózes adta a kijelölt területet (4Mó 32:33; Jzs 14:3). A többi törzs pedig a Józsué és Eleázár felügyeletével végzett sorsvetés által kapta meg az örökségét (Jzs 14:1, 2). Jákob próféciájával összhangban – mely az 1Mózes 49:5, 7-ben olvasható – Simeon és Lévi nem kapott külön részt örökségként a területből. Simeon Júda területén belül kapott földet (a beékelt városokkal együtt) (Jzs 19:1–9), míg Lévi 48 várost kapott Izrael egész területén elszórtan. Mivel a léviták a szentélynél végzendő különleges szolgálatra kaptak kinevezést, elmondható, hogy nekik Jehova volt az örökségük. Az ő részük, vagyis a szolgálatukért járó örökség a tized volt (4Mó 18:20, 21; 35:6, 7). A családok a törzsük területén belül kaptak meghatározott részeket. Ahogy növekedtek a családok, és ahogy a fiúk örököltek, a föld fokozatosan egyre kisebb részekre lett felosztva.

Mivel a föld nemzedékről nemzedékre ugyanazé a családé volt, nem lehetett örökre eladni. A föld eladása valójában a bérbeadása volt, annak a termésnek az áráért, amelyet azon a földön aratnak majd, a vásárlási ár pedig arányosan változott a jubileumig hátralévő évek száma szerint, ugyanis a jubileum idején minden föld visszaszállt az eredeti tulajdonosára, hacsak nem váltották már ki a jubileum előtt (3Mó 25:13, 15, 23, 24). Ez a rendelkezés a fallal körül nem vett városok házaira is vonatkozott, mivel azokat a városokat a mező részének tekintették. A fallal körülvett városban lévő ház esetében a kiváltási jog csak az eladástól számított egy évig volt érvényben, utána ugyanis a ház azé lett, aki megvette. A lévita városokban lévő házak esetében a kiváltási jog időtlen időkig megmaradt, mivel a léviták nem kaptak földet örökségként (3Mó 25:29–34).

Az, hogy az örökség sérthetetlen volt, Nábót szőlőjének az esetéből is jól látható. Nábót nem volt hajlandó sem eladni a szőlőjét a királynak, sem elcserélni egy másik szőlőre. A király nem rendelkezett kisajátítási joggal (1Ki 21:2–6). Jehovának, a szentély számára azonban örökre odaszentelhette valaki az öröksége egy részét. Ha így tett, akkor azt a részt nem lehetett megváltani, hanem a szentély és a papság tulajdona maradt. Ha valaki szerette volna odaszentelni a vagyona egy részét a szentély számára ideiglenes használatra, megtehette, és ha később meg akarta váltani, volt rá lehetőség, ha a becsült ár egyötödét még hozzáadta. Ez kétségkívül elejét vette annak, hogy a szentély kincstárát veszteség érje, valamint nagyobb tiszteletet ébresztett a szentély iránt és a Jehova imádatára szánt dolgok iránt. Ha az odaszentelt földet eladták egy másik embernek, akkor a jubileum idején ez örökre odaszentelt földnek számított, és nem lehetett visszaadni az eredeti tulajdonosnak, hanem a szentély és a papság tulajdona maradt (3Mó 27:15–21, 28; lásd: MEGSZENTELÉS: Területek megszentelése).

Az előzőekből látható, hogy a végrendelet sem a héber nyelvben, sem a szokásokban nem jelent meg, hiszen az örökségekre vonatkozó törvények miatt nem volt szükség ilyen dokumentumra. Egy tulajdonos még a mozdítható vagyontárgyait is szétosztotta az élete folyamán, vagy pedig a halála után az örökségre vonatkozó törvények határozták meg a vagyontárgyak sorsát. Jézusnak a tékozló fiúról szóló szemléltetésében a fiatalabbik fiú kikérte a vagyon rá eső részét, amikor még élt az apja (Lk 15:12).

Az örökösödési törvények haszna: Az örökösödési törvények és az, hogy az örökségként  kapott területeket a népesség növekedésével tovább osztották kisebb részekre, már önmagában véve is hozzájárult ahhoz, hogy nagyobb legyen a családi egység. Izraelben, amely nagyrészt hegyes-dombos vidék volt – mint például Júdea –, ez azért volt előnyös, mert az izraeliták a lehető legjobban ki tudták használni a földterület előnyeit, még a domboldalakon is teraszokat alakítottak ki, és ennek eredményeként széppé varázsolták a tájat, különféle növényekkel, olajfával, fügefával, pálmával és szőlővel díszítve, melyek egyben élelmet is biztosítottak a nagyszámú lakosságnak. Mivel mindenkinek volt földje, még inkább megszerették a földet, ahol éltek, szorgalmasabban dolgoztak, és ennek, valamint a jubileumra vonatkozó elrendezésnek köszönhetően a nemzet minden 50. évben újra olyan helyzetbe kerülhetett, amilyet Isten eredetileg meghatározott. Ez segített a gazdasági egyensúly fenntartásában. Ám ahogy a Törvény más vonásainál is megfigyelhető volt, idővel egyre-másra történtek visszaélések.

Ahogy Jehova korábban megmondta Izraelnek, Ő volt a föld igazi tulajdonosa. Az izraeliták pedig jövevények és telepesek voltak Jehova szemében. Ezért Jehova bármikor elűzhette őket, amikor csak jónak látta (3Mó 25:23). Mivel sokszor megszegték Isten törvényét, 70 évre száműzetésbe küldettek Babilonba, és még i. e. 537 után, a száműzetésből való visszatérésük után is nem zsidó fennhatóság alatt maradtak. Végül i. sz. 70-ben a rómaiak teljesen elvették a földjüket, és ezreket adtak el rabszolgának. Még a leszármazási jegyzékeik is elvesztek vagy megsemmisültek.

Keresztény örökség: Jézus Krisztus Dávid fiaként örökli Dávid trónját (Ézs 9:7; Lk 1:32). Isten Fiaként égi királyságot örököl az által a szövetség által, melyet Jehova kötött vele (Zs 110:4; Lk 22:28–30). Ennélfogva Krisztus nemzeteket örököl, hogy darabokra törje az összes ellenszegülőt, és örökké uralkodjon (Zs 2:6–9).

A keresztény gyülekezet felkent tagjairól azt olvashatjuk, hogy égi örökséget kapnak, és Jézus „testvérei” lévén részük van Jézus örökségében (Ef 1:14; Kol 1:12; 1Pt 1:4, 5). Ebbe beletartozik a föld is (Mt 5:5).

Mivel Isten megváltotta Izraelt Egyiptomból, ezért Izrael Isten tulajdona, vagyis ’öröksége’ lett (5Mó 32:9; Zs 33:12; 74:2; Mi 7:14). Előárnyékolta a szellemi Izrael ’nemzetét’, melyet Isten az ’örökségének’ tekint, mivel az az ő tulajdona, ő vásárolta meg egyszülött Fiának, Jézus Krisztusnak a vérén (1Pt 2:9; 5:2, 3; Cs 20:28).

Jézus Krisztus rámutatott, hogy azok, akik az ő nevéért és a jó hírért értékes dolgokról mondanak le, ’örök életet örökölnek’ (Mt 19:29; Mk 10:29, 30; lásd: ELSŐSZÜLÖTT, ELSŐ ELLÉS; ELSŐSZÜLÖTTSÉGI JOG; HÁZASSÁG; SÓGORHÁZASSÁG).