Az „úr” (v. a hozzá hasonló „tulajdonos” és „gazda”) szó görög, illetve héber megfelelője vonatkozhat Jehova Istenre (Ez 3:11), Jézus Krisztusra (Mt 7:21), a János látomásában szereplő egyik vénre (Je 7:13, 14), angyalokra (1Mó 19:1, 2; Dá 12:8), emberekre (1Sá 25:24; Cs 16:16, 19, 30) és a hamis istenségekre is (1Ko 8:5). Gyakran olyan valakit jelöl, aki tulajdonosa bizonyos személyeknek vagy dolgoknak, illetve hatalommal bír ezek fölött (1Mó 24:9; 42:30; 45:8, 9; 1Sá 30:13, 15; Lk 19:33; Cs 25:26; Ef 6:5). Sára az ’úr’ címmel illette férjét (1Mó 18:12). A gyermekek az apjukat (1Mó 31:35; Mt 21:28, 29), a fiatalabb testvérek pedig bátyjukat hívták ’úrnak’ (1Mó 32:5, 6). Kiemelkedő személyiségek, hivatalos személyek, próféták és királyok megszólításaként tiszteletet fejez ki ez a cím (1Mó 23:6; 42:10; 4Mó 11:28; 2Sá 1:10; 2Ki 8:10–12; Mt 27:63). Az idegeneket udvariasságból szólították úgy, hogy „uram” (Jn 12:21; 20:15; Cs 16:30).

Jehova Isten: Jehova Isten az ’ég és föld Ura’. Mindenek Teremtőjeként ő a világmindenség szuverén ura (Mt 11:25; Je 4:11). Az égi teremtmények is ’Úrnak’ nevezik őt, ahogy arról a Jelenések 11:15-ben olvasunk: „harsány hangok támadtak az égben, és ezt mondták: »A világ királysága a mi Urunknak [Jehovának] és az ő Krisztusának királysága lett«”. Istent az ő hűséges földi szolgái ’Legfőbb Úrnak’ is szólították. Ez a cím több mint 300-szor jelenik meg az ihletett Írásokban (1Mó 15:2; Je 6:10). Az ’igaz Úr’ elnevezés ugyancsak méltán illeti meg őt (Ézs 1:24). Ő irányítja az aratást, vagyis az emberek begyűjtését, hogy élhessenek. Az aratásban segédkező munkások számbeli gyarapodásáért hozzá kell könyörögni, mert ő ’az aratás Ura’ (Mt 9:37, 38; lásd: Rbi8, függ.: 1566–1568. o.).

Jézus Krisztus: Földi tartózkodása idején Jézus Krisztus úgy beszélt magáról, mint aki „Ura a sabbatnak” (Mt 12:8). Ennek megfelelően arra használta fel a sabbatot, hogy égi Atyjától kapott feladatát végezze, például betegeket  gyógyítson. (Vö.: Mt 8:16, 17.) Jézus tudta, hogy a mózesi törvény a sabbatra vonatkozó rendelkezéseivel együtt „az eljövendő jó dolgok árnyéka” (Héb 10:1). Ezekkel ’az eljövendő jó dolgokkal’ függ össze az a sabbat, amelynek ő lesz az Ura. (Lásd: SABBATNAP: „Ura a sabbatnak”.)

Amikor Jézus Krisztus a földön volt, a tanítványain kívül mások is „Uram”-nak szólították (Mt 8:2; Jn 4:11). Ezekben az esetekben elsősorban tiszteletből vagy udvariasságból használták ezt a címet. Az apostolainak azonban Jézus rámutatott, hogy „Úrnak” hívni őt többet jelent ennél. Kijelentette: „Ti »Tanítónak« és »Úrnak« szólítotok engem, és helyesen mondjátok, mert az vagyok” (Jn 13:13). Ezek az apostolok a tanítványaiként valójában a tanulói voltak. Ő volt az Uruk.

Az „Úr” megjelölés Jézus esetében főleg a halála és feltámadása után vált nagy jelentőségűvé. Áldozati halála révén megvette követőit, és így a Tulajdonosuk lett (Jn 15:13, 14; 1Ko 7:23; 2Pt 2:1; Júd 4; Je 5:9, 10). Királyuk és Vőlegényük is volt egyben, ők pedig alárendelték magukat neki mint Uruknak (Cs 17:7; Ef 5:22–27; vö.: Jn 3:28, 29; 2Ko 11:2; Je 21:9–14). Amikor Jehova megjutalmazta a Fiát, amiért az hű maradt a kínoszlopon elszenvedett szégyenletes haláláig, „magasabb állásba. . . emelte, és kedvesen megadta neki a nevet, amely minden más névnek felette áll, hogy a Jézus nevében minden térd meghajoljon: az égben levőké, a földön levőké és a föld alatt levőké, s minden nyelv nyíltan megvallja, hogy Jézus Krisztus Úr az Istennek, az Atyának dicsőségére” (Fi 2:9–11). Úrnak ismerni el Jézus Krisztust többet jelent annál, mint hogy egyszerűen csak „Úrnak” hívjuk őt. Az embernek el kell ismernie Jézus állását, és engedelmesen kell élnie. (Vö.: Jn 14:21.) Jézus maga mondta: „Nem mindenki fog bemenni az egek királyságába, aki azt mondja nekem: »Uram, Uram«, hanem az, aki cselekszi égi Atyám akaratát” (Mt 7:21).

Jehova Isten a halhatatlanságot is megadta hűséges Fiának. Ezért bár sok ember uralkodott már királyként és úrként, csakis ’a királyok Királya és az urak Ura’, Jézus Krisztus kapott halhatatlanságot (1Ti 6:14–16; Je 19:16).

A halál és a hádesz kulcsainak birtokában (Je 1:17, 18) Jézus ki tudja szabadítani az embereket az emberiség közös sírjából (Jn 5:28, 29), és meg tudja szabadítani őket a haláltól, amelyet Ádámtól örököltek (Ró 5:12, 18). Ő tehát ’a halottak fölött is Úr’, például Dávid király fölött, aki egyike volt földi ősatyáinak (Cs 2:34–36; Ró 14:9).

Tiszteletet kifejező cím: Az, hogy a keresztényeknek csak ’e g y Uruk’ van, Jézus Krisztus (Ef 4:5), nem zárja ki azt, hogy tiszteletből, udvariasságból vagy a hatalom elismeréseként másokat is az „úr” címmel illessenek. Péter apostol meg is említette Sárát, aki jó példát mutatott a keresztény feleségeknek azzal, hogy engedelmeskedett Ábrahámnak, „»urának« hívva őt” (1Pt 3:1–6). Sára ezt nem pusztán formalitásból tette, ezzel pedig híven tükrözte, hogy alárendeli magát férjének, hiszen „magában” beszélt róla így (1Mó 18:12). Másrészt, mivel a keresztények mindnyájan testvérek, helytelenül tennék, ha egy hívőtársukat „Vezetőnek” vagy „Úrnak” neveznék, mintha szellemi vezetőjüknek tekintenék (Mt 23:8–10; lásd: JEHOVA; JÉZUS KRISZTUS; SZÖVETSÉGES FEJEDELMEK).

A görög „küriosz”: Ez egy melléknév, amely azt fejezi ki, hogy valakinek hatalma (küʹrosz) van, de a kifejezés főnévként is használatos. A Keresztény Görög Iratok minden könyvében előfordul, kivéve a Titusznak írt levelet és János leveleit. Héber megfelelője az ʼá·dhónʹ. Jézus Krisztus Isten megteremtett Fiaként és Szolgájaként helyénvalóan szólítja Atyját és Istenét (Jn 20:17) ’Úrnak’ (ʼAdhó·nájʹ v. Küʹri·osz), olyasvalakinek, aki felette áll hatalomban, aki az ő Feje (Mt 11:25; 1Ko 11:3). Mivel Jézus felmagasztaltatott az Atyja jobbjára, ő az „uraknak Ura” minden tekintetben, kivéve az Atyjához, a mindenható Istenhez fűződő kapcsolatában (Je 17:14; 19:15, 16; vö.: 1Ko 15:27, 28).

Amikor Isten nevét helyettesíti: Az i. sz. II. vagy III. században az írnokok a Héber Iratokból készült görög Septuaginta-fordítás másolataiban Isten „Jehova” nevét a Küʹri·osz (Úr) és The·oszʹ (Isten) szavakkal cserélték fel. Más fordításokban, egyebek mellett a latin Vulgatában, az angol King James Versionben, illetve számos mai fordításban (RS, NIV, TEV, ÚRB, KNB [mely a Vulgatára épül]) hasonlókat figyelhetünk meg. Isten neve helyére tehát az „Isten” és az „Úr” szó került, gyakran csupa nagybetűvel; ez az írásmód jelzi, hogy a tetragram (Isten neve) helyén más áll.

Eltérve ettől a gyakorlattól az 1901-es American Standard Version fordítói bizottsága kijelentette: „Az amerikai revideálók alapos megfontolás után arra az egyöntetű következtetésre jutottak, hogy az Ótestamentum angol vagy egyéb nyelvű fordításaiban nem szabad tovább teret engedni annak a zsidó babonának, mely szerint Isten neve túl szent ahhoz, hogy kiejtsék, mint ahogy szerencsére a mai misszionáriusok számos fordítása sem teszi ezt . . . Most ez a személynév [Jehova] megannyi szent vonatkozásával együtt a helyére került a szent szövegben, ami kétségkívül meg is illeti” (AS, előszó, IV. o.).

 Ezután jó néhány olyan fordítás készült (An, JB [angol és francia], NC, BC [mindkettő spanyol] stb.), amely következetesen „Jahve” vagy hasonló formában adja vissza a tetragramot.

Arra utaló bizonyítékokat, hogy Jehova Isten neve eredetileg benne volt a Keresztény Görög Iratok szövegeiben Mátétól a Jelenések könyvéig, a JEHOVA szócikk is tartalmaz „A Keresztény Görög Iratokban” alcím alatt. Ezért az ebben a műben gyakran idézett Új világ fordítás visszahelyezte Isten nevét a Keresztény Görög Iratokba, ami összesen 237 helyet érint. Más fordítások hasonlóképpen jártak el, főleg amikor héberre ültették át a Keresztény Görög Iratokat.

Isten nevének visszaállítását magyarázva az Új Világ Bibliafordító Bizottság megjegyzi: „Hogy megtudjuk, hol lett felcserélve Isten neve a görög Κύριος és Θεός szóval, megállapítottuk, hogy az ihletett keresztény írók hol idéztek verseket, szövegrészeket és kifejezéseket a Héber Iratokból, majd pedig ellenőriztük a héber szövegben, hogy valóban megtalálható-e Isten neve az adott helyen. Ily módon meg tudtuk határozni, hogy mikor kire vonatkozik, kinek a személyét jelöli a Küʹri·osz, illetve a The·oszʹ.” A bizottság a továbbiakban megjegyzi: „Hogy ne lépjük túl fordítói hatáskörünket, és ne tévedjünk a szövegmagyarázat ösvényére, nagyon ügyeltünk arra, hogy mikor használjuk Isten nevét a Keresztény Görög Iratokban. Minden esetben alaposan megvizsgáltuk a Héber Iratokat, és arra támaszkodtunk. Fordításunk megerősítése végett megkerestük az egyezőséget mutató helyeket a héber nyelvű fordításokban.” Ilyen egyezőség található a héber fordításokban mindazon a 237 helyen, ahol az Új Világ Bibliafordító Bizottság helyreállította Isten nevét a lefordított szövegben (Rbi8, függ.: 1564–1566. o.).

A héber „Ádón” és „Adonáj”: A héber ʼá·dhónʹ 334-szer fordul elő a Héber Iratokban. A kifejezés a tulajdonjog vagy a vezető szerep gondolatát hordozza, és Istenre is, emberekre is utalhat. Az ʼadhó·nímʹ többes alak olykor egyszerűen számbelileg tekintendő többesnek, és ilyenkor az „urak” szóval szokták fordítani (Zs 136:3; Ézs 26:13). Más helyeken a többes szám kiválóságot, vagyis fenséget fejez ki, akár Istenről, akár emberről van szó (Zs 8:1; 1Mó 39:2). Ilyen esetekben az értelmileg hozzá kapcsolódó névmások vagy melléknevek mindig egyes számban állnak (Zs 45:11; 147:5). Néhol két többes szám szerepel egymás mellett, hogy a kiválóságot kifejező többes alak megkülönböztesse Jehovát a számos többi úrtól (5Mó 10:17; Zs 136:3; vö.: 1Ko 8:5, 6).

Az ʼÁ·dhónʹ, illetve ʼAdhó·nímʹ cím 25-ször vonatkozik Jehovára az Írásokban. A maszoréta szövegben az ʼÁ·dhónʹ szó előtt kilenc esetben határozott névelő (há) áll, tehát ezekben a versekben csakis Jehovára utalhat a cím (2Mó 23:17; 34:23; Ézs 1:24; 3:1; 10:16, 33; 19:4; Mi 4:13; Ma 3:1). Azon a hat helyen, ahol nincs határozott névelő az ʼÁ·dhónʹ előtt, mindig Jehovát kell érteni alatta, mivel úgy esik szó róla, mint aki a föld Ura (Tulajdonosa), tehát nem homályos a jelentés (Jzs 3:11, 13; Zs 97:5; 114:7; Za 4:14; 6:5). Azon a tíz helyen pedig, ahol az ʼAdhó·nímʹ szó jelöli Jehovát, a közvetlen szövegkörnyezetből világosan kiderül, hogy valóban őróla van szó (5Mó 10:17; Ne 8:10; 10:29; Zs 8:1, 9; 135:5; 136:3; 147:5; Ézs 51:22; Hó 12:14).

A héberben a kiválóságot kifejező többes számnak egy másik formája az ʼá·dhónʹ szóhoz illesztett -áj végződés. Amikor az ʼAdhó·nájʹ szó minden további toldalék nélkül jelenik meg, akkor kizárólag Jehova értendő alatta, és arra utal, hogy Jehova a szuverén Úr. A The International Standard Bible Encyclopedia (1986, 3. köt. 157. o.) szerint „ez a forma kiemeli Jahvénak mint »Úrnak« a hatalmát és uralkodási jogát”. Amikor az emberek így szólítják Jehovát, akkor kifejezik, hogy alárendelve neki magukat, elismerik ezt a nagyszerű igazságot (1Mó 15:2, 8; 5Mó 3:24; Jzs 7:7).

Időszámításunk korai szakaszában a zsidó rabbik már nyilván úgy tekintettek Isten nevére (JHWH), mint ami túl szent ahhoz, hogy kiejtsék. Amikor felolvastak az Írásokból, Isten nevét az ʼAdhó·nájʹ (néha az ʼEló·hímʹ) szóval helyettesítették. A szóférek, vagyis az írnokok még tovább mentek, mert az írott szövegben is felcserélték Isten nevét az ʼAdhó·nájʹ szóval, 134-szer (a Biblia Hebraica Stuttgartensiában 133 ilyen hely van). A maszoréták az i. sz. kb. V–IX. században nagyon gondosan másolták a szöveget, és a maszórában (a maszoréta szöveg jegyzeteiben) megjelölték, hol változtatták meg így a nevet a szóférek. Ez a 134 változtatás tehát ismeretes. (A felsorolás végett lásd: Rbi8, függ.: 1562. o.) Ezek után 306 olyan hely marad még, ahol az eredeti szövegben az ʼAdhó·nájʹ szó szerepelt.

Az ʼAdhó·nájʹ címet leginkább a próféták használják, Ezékiel pedig mindenki másnál többször. Ő csaknem mindig Isten nevével kapcsolja össze ezt a szót, tehát az ʼAdhó·nájʹ Jehwiʹ, („legfőbb Úr, Jehova”) formával él. Egy másik összetett cím, az ʼAdhó·nájʹ Jehwiʹ cevá·ʼóthʹ („a legfőbb Úr, a seregek Jehovája”) 16-szor fordul elő, és két hely kivételével (Zs 69:6; Ám 9:5) mindig Ézsaiás és Jeremiás használja. Ez a megjelölés olyannak  mutatja be Jehovát, akiben nemcsak ahhoz van meg az erő és az elhatározás, hogy bosszút álljon elnyomott népéért, de ahhoz is, hogy megbüntesse azt hűtlenségéért.