Szó szerinti étkezés, melyen megemlékeznek az Úr Jézus Krisztus haláláról, tehát Krisztus halálának emlékünnepe. Mivel ez az egyetlen olyan esemény, amelyről a keresztényeknek a bibliai parancs értelmében meg kell emlékezniük, helyénvaló emlékünnepnek is nevezni. Használatos még az ’úrvacsora’ elnevezés is (1Ko 11:20, Kár., ÚRB).

Az Úr vacsorájának bevezetéséről két apostol, Máté és János szemtanúként és résztvevőként tudósít bennünket. Márk és Lukács nem voltak ott, de további részletekkel szolgálnak. Pál a korintuszi gyülekezetnek adott útmutatásaiban ugyancsak rávilágít egy-két lényeges dologra a vacsorával kapcsolatban. Ezekből a forrásokból láthatjuk, hogy Jézus a halála előtti estén összegyűlt a tanítványaival egy tágas felső szobában, hogy megtartsák a pászkát (Mk 14:14–16). Máté így számol be erről: „Amint folytatták az evést, Jézus vett egy kenyeret, és miután áldást mondott, megtörte, és odaadva azt a tanítványoknak, ezt mondta: »Vegyétek, egyétek. Ez jelenti a testemet.« Vett egy poharat is, és miután hálát adott, odaadta nekik, és ezt mondta: »Igyatok belőle mindnyájan, mert ez jelenti a véremet, ,a szövetség vérét’, amely kiontatik sokakért a bűnök megbocsátása végett. Mondom pedig nektek, hogy mostantól semmiképpen nem iszom a szőlőtőnek ebből a terméséből addig a napig, amelyen az újat iszom majd veletek az én Atyám királyságában.« Végül, miután dicséreteket énekeltek, kimentek az Olajfák hegyére” (Mt 26:17–30; Mk 14:17–26; Lk 22:7–39; Jn 13:1–38; 1Ko 10:16–22; 11:20–34).

Mikor lett bevezetve? A pászkát mindig niszán (abib) hónap 14-én tartották meg, tehát a telihold napján, vagy közel ahhoz, mert a zsidó naptári hónapok (holdhónapok) mindig azzal a nappal kezdődtek, amelyen megfigyelhető volt az újhold. Ebből következik, hogy a hónap 14. napja nagyjából a holdhónap közepére esett. Ahogy arra a JÉZUS KRISZTUS cikk a „Halálának ideje” alcím alatt rámutat, Jézus i. sz. 33. niszán hó 14-én halt meg. Ami a halálának Gergely-naptár szerinti napját illeti, a csillagászati számítások azt mutatják, hogy i. sz. 33. április 1-jén, pénteken holdfogyatkozás volt, ami a Julianus-naptárban április 3-ának felel meg (Theodor von Oppolzer: Canon der Finsternisse. 1887, 344. o.). Holdfogyatkozás mindig holdtöltekor van. Ez a nyilvánvaló tény igencsak megerősíti, hogy i. sz. 33-ban niszán hó 14-e a Gergely-naptár szerint március 31. – április 1., csütörtök–péntek volt.

A halála előtti estén Jézus megtartotta utolsó pászkáját, majd bevezette az Úr vacsoráját. Még az emlékünnep megkezdése előtt elküldte Júdást, az árulót, és a beszámoló szerint ekkor „éjjel volt” (Jn 13:30). Mivel a zsidó naptár napjai estétől estéig tartottak, az Úr vacsoráját is niszán hó 14-én, csütörtökön este tartották meg, ez pedig március 31-ének felel meg. (Lásd: NAP I.)

Milyen gyakran kell megtartani? Lukács és Pál szerint Jézus, amikor bevezette a halála emlékünnepét, ezt mondta: „Ezentúl ezt cselekedjétek a rólam való megemlékezésül” (Lk 22:19; 1Ko 11:24). Ebből ésszerűen arra következtethetünk, hogy Jézus azt akarta, hogy a követői évente tartsák meg az Úr vacsoráját – nem gyakrabban. A pászkát, amely arra emlékeztetett, hogy Jehova i. e. 1513-ban kiszabadította Izraelt az egyiptomi rabszolgaságból, évente egyszer tartották meg, éspedig a szabadulás évfordulóján, niszán hó 14-én. Mivel az emlékünnep is évforduló, helyénvaló csak niszán hó 14-én megtartani.

Pál először felidézte azokat a szavakat, amelyeket Jézus a pohárral kapcsolatban mondott – „ezentúl ezt cselekedjétek, valahányszor isszátok, a rólam való megemlékezésül” –, majd hozzátette: „mert valahányszor eszitek e kenyeret és isszátok e poharat, mindegyre az Úr halálát hirdetitek, míg meg nem érkezik” (1Ko 11:25, 26). A „valahányszor” (v.: „gyakran”) kifejezés utalhat valamire, ami évente csak egyszer történik, főleg ha az hosszú éveken át van így (Héb 9:25, 26). Krisztus a fizikai testét niszán hó 14-én áldozta fel a kínoszlopon, ekkor ontotta ki a vérét a bűnök megbocsátása végett. Ez volt tehát az ’Úr halálának’ napja, így ezen a napon kellett megemlékezni a haláláról az elkövetkező időkben.

Az étkezés résztvevői ’távol vannak az Úrtól’, és „gyakran” tartják meg az Úr vacsoráját, míg meg nem halnak hűségben. Miután feltámadnak az égi életre, együtt lesznek Krisztussal, és nem  lesz többé szükség rá, hogy megemlékezzenek róla. A „míg meg nem érkezik” kifejezésen Pál apostol nyilván azt értette, hogy az ünnepet addig kell megtartaniuk, míg Krisztus vissza nem tér, és magához nem fogadja őket az égbe feltámadás által a jelenléte idején. Ez az értelmezés azokból a szavakból is kiviláglik, amelyeket a 11 apostolnak mondott később, ugyanazon az estén: „ha elmegyek, és helyet készítek nektek, ismét eljövök, és magamhoz fogadlak titeket, hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek” (Jn 14:3, 4; 2Ko 5:1–3, 6–9).

Jézus a borral kapcsolatban tudatta a tanítványaival, hogy nem iszik a szőlőtőnek a terméséből (amelyből azon a pászkán, az emlékünnep előtt fogyasztott) ’addig a napig, amelyen az újat issza majd velük Atyja királyságában’ (Mt 26:29). Mivel az égben nem iszik betű szerinti bort, nyilván arra utalt, amit a Szentírásban olykor a bor jelképez: az örömre. Sóvárogva várták már azt az időt, amikor majd együtt lehetnek a Királyságban (Ró 8:23; 2Ko 5:2). Dávid király arról írt énekében, hogy Jehova adja a „bort, mely megvidámítja a halandó ember szívét”, a fia, Salamon pedig úgy fogalmazott, hogy „a bor. . . megvidámítja az életet” (Zs 104:15; Pr 10:19).

Az emlékjegyek: Márk a következőket mondja a kenyérről, amelyet az Úr vacsorájának bevezetésekor használt Jézus: „Amint folytatták az evést, vett egy kenyeret, áldást mondott, megtörte, és odaadta nekik, és ezt mondta: »Vegyétek, ez jelenti a testemet«” (Mk 14:22). Jézus és a tanítványai olyan kenyeret fogyasztottak, amelyet az épp befejeződött pászkavacsorán is ettek. Kovásztalan volt, ugyanis a pászka idején és a hozzá kapcsolódó kovásztalan kenyerek ünnepén a zsidók nem tarthattak otthon semmi kovászosat (2Mó 13:6–10). A Szentírásban a kovász bűnös állapotra utal. A kovásztalan kenyér jól szemlélteti Jézus bűntelen, fizikai testét (Héb 7:26; 9:14; 1Pt 2:22, 24). Ez a kenyér vékony és törhető volt, így hát Jézus az akkori étkezési szokásoknak megfelelően megtörte (Lk 24:30; Cs 27:35). Annak idején, amikor csodálatos módon több ezer embernek sokasította meg a kenyeret, ugyancsak ezt tette, hogy szét lehessen osztani a sokaság között (Mt 14:19; 15:36). Ebből nyilvánvalóan az következik, hogy az emlékünnepi kenyér megtörésének semmilyen szellemi jelentősége nem volt.

A kenyér átnyújtása után Jézus vett egy poharat, „hálát adott, odaadta nekik, és mindnyájan ittak belőle. És ezt mondta nekik: »Ez jelenti a véremet, ,a szövetség vérét’, amely kiontatik sokakért. . .«” (Mk 14:23, 24). Nem erjesztetlen szőlőlét használt, hanem erjedt bort. A bor a Bibliában igazi bort jelent, és nem a szőlő erjesztetlen levére utal. (Lásd: BOR ÉS EGYÉB RÉSZEGÍTŐ ITALOK.) ’A régi bortömlőket’ sem a szőlőlé, hanem az erjedt bor repeszti szét, ahogy arról Jézus beszélt. Jézust az ellenségei azzal vádolták, hogy „a borivás rabja”, de ez semmit sem jelentett volna, ha a „bor” csupán szőlőlé (Mt 9:17; 11:19). A már véget ért pászkán igazi bor állt a rendelkezésükre, ezt pedig Krisztus helyénvalóan felhasználhatta, amikor bevezette halálának emlékünnepét. Kétségkívül vörösbor volt, mert csak ez jelképezhette igazán a vért (1Pt 1:19).

Közös étkezés: Az ókori Izraelben lehetőség volt rá, hogy valaki közös étkezésről gondoskodjon. Ilyenkor elhozott egy állatot a szentélyhez, és ott a jószágot levágták. A felajánlott állatból egy rész az oltárra került ’megnyugtató illatul Jehovának’. Egy része a hivatalban lévő papé lett, egy másik pedig Áron papi fiainak járt. Az áldozatot bemutató személy a háznépével együtt részt vett az étkezésen (3Mó 3:1–16; 7:28–36). Ha egy személy a Törvény értelmében ’tisztátalan’ volt, akkor nem ehetett a közösségi áldozatból, ellenkező esetben ’kiirtották a népe közül’ (3Mó 7:20, 21).

Az Úr vacsorája is közös étkezés, hiszen többen részesei annak. Jelen van Jehova Isten, aki gondoskodott arról, hogy legyen egy ilyen ünnep, Jézus Krisztus, aki a váltságáldozat, és a szellemi testvérei, akik magukhoz veszik az emlékjegyeket. Az, hogy ’Jehova asztalánál’ esznek, azt jelenti, hogy békében vannak Jehovával (1Ko 10:21). A közösségi felajánlásokat egyébként olykor ’békeáldozatnak’ is mondták (3Mó 3:1, ÚRB).

Akik magukhoz veszik az emlékjegyeket, a kenyérből és a borból fogyasztva elismerik, hogy teljes egységben, együtt van részesedésük Krisztusban. Pál apostol kijelenti: „Az áldás pohara, melyet megáldunk, vajon nem a Krisztus vérében való részesség? A kenyér, melyet megtörünk, vajon nem a Krisztus testében való részesség? Mivelhogy e g y kenyér van, mi, noha sokan vagyunk, e g y test vagyunk, mert mindnyájan abból az e g y kenyérből részesedünk” (1Ko 10:16, 17).

Ily módon történő részesedésükkel kimutatják, hogy az új szövetségben vannak, és hogy élvezik annak áldásait, vagyis azt, hogy Isten megbocsátja a bűneiket Krisztus vére által. Kellőképpen értékelik „a szövetség vérét”, mely által meg vannak szentelve (Héb 10:29). A Szentírás úgy említi őket, mint akik „egy új szövetség szolgái”, mert ennek a szövetségnek a céljait mozdítják elő szolgálatukkal (2Ko 3:5, 6). Helyénvaló módon magukhoz veszik a kenyeret mint emlékjegyet, hiszen  elmondhatják: „A nevezett »akarat« által megszenteltek minket Jézus Krisztus testének egyszer s mindenkorra történő felajánlása révén” (Héb 10:10). Részesednek Krisztus szenvedéseiben, és hozzá hasonlóan úgy halnak meg, hogy megőrzik feddhetetlenségüket. Azt a reménységet ápolják magukban, hogy osztozni fognak „feltámadásának hasonlóságában”, vagyis halhatatlan életre támadnak fel, szellemi testben (Ró 6:3–5).

Pál apostol ezt írja mindazokról, akik részt vesznek az étkezésen: „aki méltatlanul eszi a kenyeret vagy issza az Úr poharát, vétkes lesz az Úr testét és vérét illetően. Az ember először is tartson önvizsgálatot, hogy alkalmas-e rá, és úgy egyen a kenyérből és igyon a pohárból. Mert aki eszik és iszik, ítéletet eszik és iszik önmaga ellen, ha nem látja tisztán a testet” (1Ko 11:27–29). A tisztátalan, Írás-ellenes vagy képmutató szokások alkalmatlanná teszik az embert arra, hogy fogyasszon e vacsorából. Ha mégis megtenné ezt ilyen állapotban, ítéletet enne és inna önmagára nézve. Nem becsülné meg Krisztus áldozatát, sem annak célját és jelentőségét. Tiszteletlenséget és megvetést tanúsítana iránta. (Vö.: Héb 10:28–31.) Az a veszély fenyegetné, hogy ’kiirtatik Isten népe közül’, mint az az izraelita, aki tisztátalanul vett részt közös étkezésen (3Mó 7:20).

Pál párhuzamba is állítja az Úr vacsoráját azzal a közös étkezéssel, amely az izraelitáknál volt szokás, amikor előbb azokról beszél, akik fogyasztanak az emlékjegyekből, együtt részesedve a Krisztusban, majd kijelenti: „Nézzetek arra, ami Izrael a test szerint: akik az áldozatokat eszik, vajon nem részesek az oltárral? . . . Nem ihatjátok Jehova poharát is, és a démonok poharát is; nem lehettek részesei »Jehova asztalának« is, és a démonok asztalának is” (1Ko 10:18–21).

Akik fogyasztanak az emlékjegyekből, és más jelenlevők: Jézus ezt mondta 12 egybegyűlt apostolának: „Nagyon kívántam már, hogy megegyem veletek ezt a pászkát, mielőtt szenvedek” (Lk 22:15). János, a szemtanú leírásából azonban láthatjuk, hogy Júdást, az árulót már elküldte, amikor bevezette az emlékünnepi vacsorát. A pászka megtartásakor – tudva, hogy ki fogja elárulni – bemártott egy falatot a pászkavacsorából, odaadta Júdásnak, és utasította, hogy menjen el (Jn 13:21–30). Márk beszámolója szintén arra utal, hogy így követték egymást az események (Mk 14:12–25). Az Úr vacsoráján, amely ezután következett, Jézus odanyújtotta a kenyeret és a bort ott maradt 11 apostolának, és azt mondta, hogy egyenek és igyanak (Lk 22:19, 20). Később úgy beszélt hozzájuk, mint akik ’kitartottak mellette próbáiban’. Ez is azt mutatja, hogy Júdás már előbb távozott (Lk 22:28).

Arra nézve, hogy Jézus az emlékünnepi vacsorán maga is evett volna az így felkínált kenyérből, vagy hogy ivott volna a pohárból, nincsen bizonyíték. Testét és vérét értük adta, és azért, hogy jogerőre emelkedjen az új szövetség, mely által eltávolíttatnak a bűneik (Jr 31:31–34; Héb 8:10–12; 12:24). Jézusnak nem voltak bűnei (Héb 7:26). Ő az új szövetség közvetítője Jehova Isten és a Krisztus örököstársainak kiválasztott személyek között (Héb 9:15; lásd: SZÖVETSÉG). De az apostolokon kívül, akik jelen voltak ezen az étkezésen, másoknak is részét kellett alkotniuk a szellemi Izraelnek, vagyis ’Isten Izraelének’, a ’kicsiny nyájnak’, akik végül királyok és papok lesznek Krisztussal (Ga 6:16; Lk 12:32; Je 1:5, 6; 5:9, 10). Ennélfogva Krisztus minden földön élő szellemi testvére fogyaszt az emlékjegyekből az emlékünnepi étkezésen, valahányszor sor kerül rá. Isten úgy mutatja be őket a Szavában, mint akik „valamiféle zsengéje. . . a teremtményeinek” (Jk 1:18), és akik ’az emberek közül vétettek meg zsengéül az Istennek és a Báránynak’. János látomásában az is feltárul, hogy 144 000-en vannak (Je 14:1–5).

Szemlélők, akik nem fogyasztanak az emlékjegyekből: Az Úr Jézus Krisztus rámutatott, hogy a jelenlétekor lesznek, akik jót tesznek a szellemi testvéreivel: meglátogatják őket a nehéz időkben, és segítenek nekik (Mt 25:31–46). Vajon ezek a személyek, akik szintén ott lehetnek az Úr vacsorájának ünnepén, jogosultak arra, hogy vegyenek az emlékjegyekből? A Szentírás szerint Isten a szent szelleme által bizonyítékát adja és megerősíti azok számára, akik méltán vehetik magukhoz az emlékjegyeket, hogy ők Isten fiai, mivel „örökösei Istennek, társörökösök pedig Krisztussal”. Pál apostol így ír erről: „maga a szellem tanúskodik a mi szellemünkkel együtt arról, hogy Isten gyermekei vagyunk”, majd kifejti, hogy mások is hasznot merítenek abból az elrendezésből, amelyről e fiak számára gondoskodott Isten. Ezt mondja: „Mert a teremtés sóvár várakozással várja az Isten fiainak kinyilatkozását” (Ró 8:14–21). Mivel Krisztus társörökösei ’királyokként és papokként fognak uralkodni a föld felett’, a Királyság áldásokat áraszt majd az alattvalóira (Je 5:10; 20:4, 6; 21:3, 4). Akik a javukra fordítják ezt, azokat természetesen érdekli a Királyság és minden vele kapcsolatos fejlemény. Épp ezért jelen vannak mint szemlélők az Úr vacsorájának ünnepén, de mivel nem örököstársai Krisztusnak és nem szellemi fiai Istennek, nem veszik magukhoz az emlékjegyeket, mint azok, akik Krisztus  halálához hasonló halált halnak azzal a reménységgel, hogy hozzá hasonlóan égi életre támadnak fel (Ró 6:3–5).

Nincs szó átlényegülésről, sem együttlényegülésről: Jézus még emberi testében kínálta fel a kenyeret. Ezt a testet a következő délutánon (a héber naptár szerint még ugyanaznap, niszán hó 14-én) teljes egészében fel kellett ajánlania tökéletes, szeplőtlen áldozatként a bűnökért. A vérét is teljes egészében megőrizte e tökéletes áldozathoz. „Halálra adta lelkét”, amely a vérben van (Ézs 53:12; 3Mó 17:11). Ebből következik, hogy a vacsorán nem történt semmiféle átlényegülés (transsubstantiatio), tehát nem változtatta át csoda útján a kenyeret a valóságos testévé, sem a bort a valóságos vérévé. Ugyanezen okokból az sem jelenthető ki, hogy csoda révén a teste és a vére együtt lett volna jelen vagy egyesült volna a kenyérrel és a borral, ahogy azt az együttlényegülés (consubstantiatio) tanának hívei állítják.

Mindez nincs ellentétben Jézusnak a János 6:51–57-ben feljegyzett szavaival, ugyanis ott és akkor nem az Úr vacsorájáról beszélt, hiszen ezt az elrendezést csak egy évvel később vezette be. Ezekben a versekben az ’evés’ és ’ivás’ jelképesen értendő, ami úgy valósul meg, hogy az ember hitet gyakorol Jézus Krisztusban. Erre utal a 35. és a 40. vers is.

Ezenkívül az emberi hús és vér fogyasztása kannibalizmus volna. Így hát amikor Jézus a teste evéséről és a vére ivásáról beszélt, azok a zsidók, akik nem hittek, és nem értették a lényeget, megbotránkoztak. Ebből láthatjuk, hogy miként gondolkodtak a zsidók az emberi hús és vér fogyasztásáról a Törvény alapján (Jn 6:60).

A vérfogyasztás egyébként azt a törvényt is sértette, amelyet Isten annak idején Noénak adott, még a törvényszövetség előtt (1Mó 9:4; 3Mó 17:10). Az Úr Jézus Krisztus soha nem tanított olyasmit másoknak, amivel megszegték volna Isten törvényét. (Vö.: Mt 5:19.) Ezenkívül arra adott parancsot, hogy ’ezt a róla való megemlékezésül’, nem pedig a feláldozásaként kell cselekedni (1Ko 11:23–25).

A kenyér és a bor tehát emlékjegyek, amelyek jelképei Krisztus testének és vérének, mint ahogy a teste evéséről és a vére ivásáról is jelképesen beszélt. Akik megütköztek a szavain, azoknak ezt mondta: „bizony a kenyér, melyet én adok, a testem a világ életéért” (Jn 6:51). Ezt a kínoszlopon elszenvedett áldozati halálakor adta oda. Testét eltemették, és Atyja eltüntette azt, még mielőtt romlást láthatott volna (Cs 2:31). Soha senki nem fogyasztott szó szerint Jézus testéből vagy véréből.

Az ünnep helyénvaló, rendezett megtartása: A Korintuszban működő keresztény gyülekezet bizonyos tekintetben rossz szellemi állapotba került, ezért Pál apostol ezt írta: „sokan közületek gyöngék és betegesek, és jó néhányan halálalvásban vannak.” Ez nagyrészt azért volt, mert félreértették, hogy mi is tulajdonképpen az Úr vacsorája, és mi a jelentősége. Nem tisztelték kellőképpen az alkalom szentségét. Egyesek magukkal vitték a vacsorájukat, hogy az összejövetel előtt vagy közben egyenek. Némelyikük túl sokat evett és ivott, még meg is mámorosodott, míg a gyülekezet más tagjai, akiknek nem volt vacsorájuk, éhesen és szégyenkezve álltak azok előtt, akiknek sok mindenük volt. Mivel az elméjük eltompult, vagy másfelé jártak a gondolataik, nem voltak olyan helyzetben, hogy értékeléssel vehették volna magukhoz az emlékjegyeket. Ráadásul meghasonlások is voltak a gyülekezetben: némelyek Pétert tüntették ki a tiszteletükkel, mások Apollóst tartották nagyobbra, megint mások Pált tekintették vezetőjüknek (1Ko 1:11–13; 11:18). Nem látták át, hogy ennek az alkalomnak az egységet kell kiemelnie. Nem fogták fel teljesen, milyen komoly dologról van szó, hogy ugyanis az emlékjegyek az Úr testét és vérét jelképezik, és hogy az étkezéssel a haláláról kell megemlékezni. Pál hangsúlyozta, hogy akik úgy veszik magukhoz a jelképeket, hogy nem látják tisztán e tényeket, komoly veszélynek teszik ki magukat (1Ko 11:20–34).