Ez a szó a következőket jelölheti: útvonal, utca, csapás vagy ösvény; eljárásmód vagy viselkedés; illetve egy fajta megszokott életvitel, magatartás vagy tevékenység.

A héber meszil·láʹ (országút) és deʹrekh (út), valamint a görög ho·doszʹ (út) szavak mind olyan közutakat, csapásokat, illetve útvonalakat jelölnek, amelyek általában városokat kötnek össze.

Palesztina területén már az ókortól fogva országutak és egyéb utak – köztük sok jelentős kereskedelmi út – kötötték össze a városokat és a királyságokat (4Mó 20:17–19; 21:21, 22; 22:5, 21–23; Jzs 2:22; Bí 21:19; 1Sá 6:9, 12; 13:17, 18; lásd: KIRÁLY ÚTJA). A legfontosabbnak tartott út Egyiptomból indult ki a filiszteus városok, Gáza és Askelon felé, azután fokozatosan ék. irányba fordult, Megiddó irányába. Onnan a Galileai-tengertől É-ra fekvő Hácor felé folytatódott, majd elérte Damaszkuszt. Ez a Filiszteát átszelő út volt a legrövidebb Egyiptom és az Ígéret földje között. Jehova azonban kedvesen egy másik úton vezette az izraelitákat, hogy ne csüggessze el őket egy esetleges filiszteus támadás (2Mó 13:17).

Az Ígéret földjén az izraelitáknak különleges okuk volt arra, hogy karbantartsák az úthálózatukat: az egész nemzetnek csupán egyetlen imádati központja volt. Ennélfogva sok izraelitának meglehetősen nagy távolságot kellett megtennie évente azért, hogy eleget tehessen a Törvény azon követelményének, hogy minden férfi gyűljön össze az évszakokhoz kapcsolódó ünnepekre egy-egy évben háromszor (5Mó 16:16). Emellett a tizedet, az adományokat és a felajánlásokat – akár önkéntes, akár kötelező felajánlásokról volt szó – azon a helyen kellett bemutatniuk, amelyet Jehova választott ki (5Mó 12:4–7). És ez a hely, miután Salamon megépítette a templomot, Jeruzsálem volt. Így valahányszor az izraeliták Jeruzsálembe utaztak, az apáknak nagyszerű alkalmuk nyílt arra, hogy útközben Isten törvényére tanítsák a fiaikat (5Mó 6:6, 7).

Fontos volt karbantartani azokat az utakat is, amelyek a hat menedékvárosba vezettek. Ezeket az utakat el kellett látniuk jelzésekkel, és könnyen járhatóvá kellett tenniük, nehogy valami megakadályozza a menekülését annak, aki nem szándékosan ölt embert (5Mó 19:3). A zsidó hagyomány szerint minden útkereszteződésbe jelzést tettek, amely mutatta, melyik út vezet a menedékvárosba (Babilóniai Talmud. Makkoth 10b).

A Biblia nem ír részletesen az ókori utakról, mégis említést tesz utak építéséről és karbantartásáról. Előfordult, hogy el kellett egyengetni a terepet, az utakat meg kellett tisztítani a kövektől, és fel kellett őket tölteni (Ézs 40:3, 4; 57:14; 62:10). A történetíró, Josephus arról írt, hogy Salamon király fekete kövekkel köveztette ki a Jeruzsálembe vezető utakat (A zsidók története. VIII. könyv, 7. fej., 4. bek.).

Igazából a Római Birodalom napjaitól kezdődően vannak pontosabb információink arról, hogyan épültek az ókori utak. A rómaiak híresek voltak az útjaikról, melyek behálózták a hatalmas birodalmukat, megkönnyítve ezzel a csapataik ide-oda vonulását. Az útjaikat kőlapokkal burkolták, és az út ágyazata rendszerint 3 rétegből állt: alul terméskőből, középen habarcsba ágyazott kőlapokból, felül pedig betonból és kavicsból. Az utak, melyek mentén mérföldkövek, szegélykövek és vízelvezető árkok voltak, a középvonaluktól mindkét irányba lejtettek. Ezenkívül kellő távolságokban kutakat is lehetett találni. A római utak, mivel nagyjából egyenes nyomvonalúak voltak, nem kerülték ki a dombokat, hanem inkább áthaladtak rajtuk. A híres római országút, a Via Appia mintegy 5,5 m széles volt, és nagy bazalttömbökből volt kirakva. Pál apostol, amikor rabként Rómába tartott, ezen az úton utazott. Ennek az útnak egy része máig is használatos (Cs 28:15, 16; lásd: APPIUSZ PIACTERE).

Az Ézsaiás 19:23-ban arról olvasunk, hogy „országút vezet majd Egyiptomból Asszíriába”. Ez a kijelentés arra utalt, hogy egy napon baráti kapcsolat jön létre e két ország között. Amikor Jehova kiszabadította a népe tagjait, az olyan volt, mintha országutakat készített volna a számukra, amelyek kivezették őket a fogság földjéről (Ézs 11:16; 35:8–10; 49:11–13; Jr 31:21).

Megtett távolság: A Biblia az „út” szóval gyakran járóföldre, vagyis egy megtett távolságra is utal (1Mó 31:23; 2Mó 3:18; 4Mó 10:33). Az egy nap alatt megtett távolság attól függött, hogy mivel, milyen körülmények között és milyen terepen utazott valaki. Az átlagos egynapi járóföld 32 km vagy ennél több lehetett. Ugyanakkor a „sabbatnapon” megtett út jóval kevesebb volt (Mt 24:20). A Cselekedetek 1:12 szerint  Jeruzsálemet ’egy sabbatnapi út’ választotta el az Olajfák hegyétől. Josephus ezt a távolságot egyszer 5 stadionnyinak (925 m), másszor pedig 6 stadionnyinak (1110 m) adja meg, valószínűleg amiatt, hogy kétféle kiindulási pontot vett alapul. A rabbinikus forrásművek a Józsué 3:4 alapján 2000 könyök (890 m) hosszúnak veszik az ’egy sabbatnapi utat’.

Jelképes értelem: A Szentírásban az „út” szó sokszor olyan viselkedéssel és tevékenységgel kapcsolatban is használatos, amelyet Jehova Isten vagy helyesel, vagy nem (Bí 2:22; 2Ki 21:22; Zs 27:11; 32:8; 86:11; Ézs 30:21; Jr 7:23; 10:23; 21:8). Jézus Krisztus eljövetelétől kezdődően csak úgy lehet valaki jó kapcsolatban Istennel, és csak úgy közeledhet hozzá helyénvaló módon imában, ha elfogadja Jézus Krisztust. Ahogyan ezt Isten Fia kijelentette: „Én vagyok az út, az igazság és az élet. Senki sem jut az Atyához, csakis énáltalam” (Jn 14:6; Héb 10:19–22). A Biblia szerint úgy beszéltek azokról, akik Jézus Krisztus követőivé váltak, hogy ők „az Úthoz” tartoznak, ugyanis olyan életmódhoz, azaz úthoz, ragaszkodtak, amely a Jézus Krisztusba vetett hit köré épült, ezenkívül követték Jézus példáját (Cs 9:2; 19:9, 23; 22:4; 24:22).