Olyan személy, aki vigyáz – gyakran éjszaka –, nehogy valakit vagy valamit baj érjen, és talán riadót fúj veszély esetén (Jr 51:12; Cs 12:6; 28:16).

A Szentírás keresztény kor előtti részében az „őr” főnév sok esetben a héber sá·marʹ igéből származik, melynek jelentése: ’őriz, megtart, megfigyel, vigyáz’ (1Mó 3:24; 17:9; 1Sá 26:15; Jób 39:1). Azok a munkások, akik Nehémiás irányítása alatt újjáépítették Jeruzsálem falát, éjjel őrként is szolgáltak (Ne 4:22, 23). A királyoknak voltak kengyelfutóik, akik őrökként kísérték őket a szekereik mellett; Absolon és Adónia szintén ilyen kengyelfutókat állíttatott szolgálatba, amikor mindketten bitorolni próbálták Izrael trónját (2Sá 15:1; 1Ki 1:5). Roboám király idejében a kengyelfutók őrként is szolgáltak a palota bejáratánál, és őrizték a drága rézpajzsokat (1Ki 14:27, 28). Jójada főpap kengyelfutókat és a káriai testőrséget használta fel a templomnál arra, hogy megvédje a fiatal Joás királyt, valamint hogy kivégezze Atáliát (2Ki 11:4–21; lásd: KÁRIAI TESTŐRSÉG; KENGYELFUTÓK).

A héber tab·báchʹ szó, melyet az 1Sámuel 9:23-ban ’szakács’-nak fordítanak, alapvetően ’gyilkos’-t jelentett, és idővel a ’hóhér’-ra használták; máshol pedig az egyiptomi fáraónak és Nabukodonozornak, Babilon királyának a testőrségére utalnak vele (1Mó 37:36; 2Ki 25:8, 11, 20; Dá 2:14). A héber mis·maʹʽath szóval, mely elsősorban ’hallgatók’-at jelent, és amelyet az Ézsaiás 11:14-ben ’alattvalók’-nak fordítanak, Dávid testőrségét (2Sá 23:23; 1Kr 11:25), továbbá Saul testőrségét jelölik, melynek parancsnoka Dávid volt (1Sá 22:14).

A tolvajok és vandálok ellen sokszor állítottak őröket, hogy vigyázzanak az érő szőlőre vagy a nyájakra, és ezek az őrök bizonyára egy erre a célra készített lombsátorban vagy egy, a környezetből kiemelkedő őrtoronyban helyezkedtek el (2Ki 17:9; 2Kr 20:24; Jób 27:18; Ézs 1:8). Az ostromló seregek, amikor támadásra készültek megerősített helyek ellen, őröket állítottak, hogy tájékoztassák a parancsnokukat a fejleményekről (Jr 51:12). Amikor Saul király a mezőn táborozott a seregével, neki is voltak saját őrszemei, akiknek az volt a feladatuk, hogy a király épségére vigyázzanak (1Sá 14:16; 26:15, 16).

Gyakran állítottak őrszemet a városfalakra vagy tornyokba, hogy figyeljék a közeledőket, mielőtt még odaérnének (2Sá 18:24–27; 2Ki 9:17–20). Az őrök időnként a város utcáit is járták, hogy szemlét tartsanak (Én 3:3; 5:7). Ha a félő lakosok éjjel a veszélyes időszakban felébredtek, többször is megkérdezhették az őröket, hogy minden rendben van-e (Ézs 21:11, 12), és az csak természetes, hogy maguk az őrök alig várták, hogy felkeljen a nap (Zs 130:6). Boldog volt az a város, amelyre az őrökön kívül Jehova is vigyázott (Zs 127:1).

A római börtönökben az volt a szokás, hogy a rabot lánccal összekötötték a katonai őrség egyik tagjával, vagy hogy a lehető legszigorúbb őrizetet biztosítsák, két őrrel, ahogy Péter esetében is volt (Cs 12:4, 6). Pál apostol első római bebörtönzése idején azonban tisztelettel adóztak neki azáltal, hogy a saját bérelt házában lehetett, és csupán egyetlen őr volt vele (Cs 28:16, 30). Második bebörtönzése idején alighanem szigorúbb őrizetben volt.

A papi elöljárók, hogy az emberek ne értesüljenek Jézus feltámadásáról, megvesztegették a római őröket, hogy híreszteljék azt a hazugságot, hogy Jézus testét a követői ellopták (Mt 27:62–66; 28:11–15; lásd: KATONA).

A római Pretoriánus Gárdát Augustus császár alapította i. e. 13-ban, hogy a császár testőrségeként szolgáljon (Fi 1:12, 13). Tiberius császár állandóan Róma falai közelében állomásoztatta ezt a testőrséget, és általuk tartotta féken a népet rendbontás esetén. Ezért aztán a testőrség parancsnoka nagyon fontos ember lett, akinek végül már kb. 10 000 fős volt a serege. Idővel a Pretoriánus Gárda akkora befolyásra tett szert, hogy nemcsak arra volt képes, hogy a császárokat hatalomra juttassa, hanem arra is, hogy letaszítsa őket a trónról.

A papok és a léviták úgy lettek megszervezve, hogy parancsnokok felügyelete alatt őrizzék a jeruzsálemi templomot. (Lásd: TEMPLOMŐRSÉG PARANCSNOKA.)

Jelképes értelem: Jehova prófétákat támasztott, akik Izrael nemzetét jelképes őrállókként szolgálták (Jr 6:17), és ezek a próféták időnként képletesen beszéltek az őrökről (Ézs  21:6, 8; 52:8; 62:6; Hó 9:8). Ezek az „őrállóként” szolgáló próféták felelősek voltak azért, hogy figyelmeztessék a gonosz embereket a közelgő veszélyre, és ha ezt elmulasztották megtenni, arról számot kellett adniuk. Ha a nép nem reagált, és nem hallgatott a figyelmeztetésre, akkor a vérük természetesen őrajtuk volt (Ez 3:17–21; 33:1–9). A hűtlen próféta majdhogynem olyan hasznavehetetlen volt, miként egy vak őrálló vagy egy néma kutya (Ézs 56:10).