Az adósság az, amivel egy személy tartozik valakinek, jelenthet fizetési kötelezettséget vagy másfajta tartozást. Az ókori Izraelben főként anyagi nehézségek miatt keveredhetett valaki adósságba. Az izraeliták számára nagy szerencsétlenséget jelentett, ha  adóssá váltak, hiszen a kölcsönkérő tulajdonképpen a kölcsönadó szolgája lett (Pl 22:7). Ezért Isten népe azt a parancsot kapta, hogy nagylelkűen és önzetlenül adjanak kölcsönt a szükségben levő társaiknak, és ne akarjanak hasznot húzni a szorult helyzetükből azáltal, hogy kamatot kérnek tőlük (2Mó 22:25; 5Mó 15:7, 8; Zs 37:26; 112:5). Ezzel szemben az idegenektől vehettek kamatot (5Mó 23:20). Zsidó szövegmagyarázók szerint ez a rendelet csak az üzleti kölcsönökre vonatkozott, nem pedig a szükségben lévők kölcsöneire. Idegenek rendszerint csak átmenetileg tartózkodtak Izraelben, és gyakran kereskedők voltak, ezért ésszerű volt elvárni tőlük, hogy kamatot fizessenek, különösen azért, mivel ők is kamatra adtak kölcsönt másoknak.

Időnként egy harmadik személy felelősséget, vagyis kezességet vállalt egy adósért. A Példabeszédek könyve többször is figyelmeztet arra (6:1–3; 11:15; 17:18; 22:26), hogy ne vállaljanak az emberek kezességet, mert veszteség éri őket, ha az adós nem tudja kifizetni a tartozását.

A Róma 13:8 leírja, hogy az első századi keresztények hogyan tekintették az adósságot: „Senkinek semmivel ne tartozzatok, csak azzal, hogy szeretitek egymást”.

A Törvény megvédte a hitelezőket és az adósokat: A mózesi törvény hatálya alatt még a tolvajoknak is meg kellett fizetniük a törvényszegésük miatt keletkezett adósságukat. Ha ezt nem tudták megtenni, eladták őket rabszolgának (2Mó 22:1, 3). Így a károsult biztos lehetett abban, hogy kárpótlást kap a veszteségéért.

A hűséges izraeliták felismerték, hogy Isten elvárja tőlük, hogy fizessék vissza az adósságaikat (Zs 37:21). Tehát a hitelező nyugodt lehetett afelől, hogy visszafizetik neki az adósságot. Egy fizetésképtelenné vált izraelita eladhatta magát vagy a gyermekeit rabszolgának, hogy meg tudja adni a tartozását (2Mó 21:7; 3Mó 25:39; vö.: 2Ki 4:1–7).

Másrészről viszont a Törvény az adósokat is védte. A hitelező nem mehetett be az adós házába, hogy zálogot vegyen tőle, hanem odakint kellett várnia, amíg az adós kihozza a zálogot neki (5Mó 24:10, 11). Sem egy özvegy ruháját, sem létfenntartáshoz szükséges eszközöket, például kézimalmot vagy annak felső őrlőkövét, nem lehetett zálogba venni (5Mó 24:6, 17). A szegényeknek általában csak egyetlen felsőruhájuk (köntösük) volt, és ebben is aludtak. Ezért ha a hitelező ezt a felsőruhát vette zálogba, akkor napnyugtakor vissza kellett adnia az adósnak (2Mó 22:26, 27; 5Mó 24:12, 13).

Úgy tűnik, hogy az 5Mózes 15:1–3 szerint a sabbatév (vagyis minden hetedik év) során a hitelező nem szorongathatta meg a felebarátját, hogy fizesse meg az adósságát. Az izraeliták, akik megtartották a sabbatot, szinte semmilyen termést nem tudtak betakarítani a földjükről ebben az évben, ám ezzel ellentétben az idegenek továbbra is bevételhez juthattak a mezőgazdasághoz nem kötődő munkájukból. Tehát ésszerű volt, hogy az idegenből jött személyt meg lehetett szorongatni, hogy fizessen a sabbatév alatt. A sabbatév közeledtével néhány izraelita – mivel tudta, hogy nem kérheti vissza a kölcsönöket – talán nem igazán akart kölcsönt adni a szükségben lévő testvéreinek. Ám a Törvény elítélte az ilyen önző cselekedeteket (5Mó 15:9).

A jubileumi év (vagyis minden 50. év) során a héber rabszolgákat felszabadították; az összes örökségül kapott birtok visszaszállt az eredeti tulajdonosára, kivéve azokat a fallal körülvett városokban lévő házakat, melyek korábban nem voltak a léviták tulajdonában. Ez az elrendezés megakadályozta, hogy az izraelita családok reménytelenül elszegényedjenek és eladósodjanak. Még ha valaki rosszul gazdálkodott is a javaival, a családja nem veszítette el véglegesen az örökségét (3Mó 25:10–41).

Az Isten törvényének való szigorú engedelmesség stabil gazdaságot eredményezett, és megakadályozta, hogy a nemzet vagy az egyes személyek súlyos adósságba keveredjenek. Az izraeliták erről lettek biztosítva: „Mert Jehova, a te Istened megáld téged, ahogy megígérte neked; zálogért adsz majd kölcsönt sok nemzetnek, te viszont nem kérsz kölcsön” (5Mó 15:6).

Visszaélések: Az izraeliták idővel hűtlenné váltak, és ennek többek közt a szükségben lévő adósok látták kárát. Az a tény, hogy adósok csatlakoztak a bujdosó Dávidhoz, azt mutatja, hogy szorongatott helyzetben voltak a hitelezőik miatt (1Sá 22:2). Úgy tűnik, elterjedtté vált, hogy az izraeliták kamatra adtak kölcsönt a honfitársaiknak (Ézs 24:2). Ámós próféta által Jehova elítélte Izraelt, amiért megvették „egy pár saru áráért a szegényeket” (Ám 8:6). Ezékiel által pedig azt kifogásolta, hogy az izraeliták kamatot vesznek, és csalással nyerészkednek a társaikon (Ez 22:12).

A babiloni száműzetésből való visszatérés után egy sajnálatra méltó helyzet alakult ki a zsidók között, mivel nem engedelmeskedtek Isten törvényének, és nem kamatmentesen adtak kölcsönt a szükségben lévő izraelita társaiknak. Nehémiás idejében sok zsidó arra kényszerült, hogy zálogul adja a házát, mezőit, sőt még a fiait és leányait is. Ám miután Nehémiás figyelmeztette a hitelezőket, hogy orvosolják a helyzetet, ők beleegyeztek, hogy visszaadják az adósoknak  a javaikat, és hogy kamatmentesen fognak kölcsönt adni (Ne 5:1–13).

Jézus szemléltetései: Az i. sz. első században a zsidók nagyon is tisztában voltak azzal, hogy milyen viszonyban áll egymással a kölcsönadó és az adós. Jézus időnként felhasználta ezt a szemléltetéseiben. Például azzal emelte ki, hogy mennyire fontos megbocsátani, hogy elmondott egy szemléltetést egy gonosz rabszolgáról, akinek elengedték a 60 000 000 dénáros (kb. 40 000 000 dollár) tartozását, de ő mégis börtönbe vetette a rabszolgatársát egy 100 dénáros (kb. 70 dollár) tartozás miatt (Mt 18:23–33). Az a szemléltetés, melyben egy adósnak 500 dénáros (kb. 350 dollár) egy másiknak pedig 50 dénáros (kb. 35 dollár) adósságot engednek el, a következő alapelvet emeli ki: „akinek. . . kevés bocsáttatik meg, kevéssé szeret” (Lk 7:41–47). Azt a személyt, aki bölcsen arra használja fel az „igazságtalan” (anyagi) gazdagságot, hogy Isten barátja legyen, Jézus egy igazságtalan sáfárral szemléltette, aki még mielőtt elveszítette volna a pozícióját, ügyesen arra használta a hatalmát, hogy csökkentse az ura adósainak tartozását, és így a barátaivá tegye őket (Lk 16:1–9).

Egyéb adósságok: A Szentírásban az „adós”, „adósság” szavak nemcsak azzal kapcsolatban használatosak, hogy valaki kölcsönkér egy összeget vagy valami mást. A munkásnak járó bért is ’adósságnak’ nevezi a Biblia (Ró 4:4). A bűnösök ’adósai’ azoknak, akik ellen vétettek, és ezért a megbocsátásukat kell keresniük. Az, hogy Isten megbocsátja-e egy személy ’adósságait’, attól függ, hogy ő is megbocsátott-e az ’adósainak’ (Mt 6:12, lábj.; Mt 6:14, 15; Lk 13:4). Mivel Pál apostolnak kötelessége volt hirdetni a „jó hírt”, ezért úgy beszélt magáról, mint mindenkinek az ’adósáról’ (Ró 1:14, 15). A nem zsidó hívők tulajdonképpen a jeruzsálemi zsidó keresztények ’adósai’ voltak, amiért azok szellemi kincsekkel ajándékozták meg őket. Ezért helyénvaló volt, hogy anyagilag támogassák a szegény zsidó testvéreiket (Ró 15:26, 27).