Ajándék, pénz vagy támogatás, melyet egy vagy több személy ad valakinek vagy valakiknek. A héber terú·máʹ szó azt jelenti, hogy ’adomány; szent járandóság; felemelt felajánlás’ (2Mó 25:2, Rbi8, lábj.; 2Mó 29:27, Rbi8, lábj.; Haft., lábj.). A rúm igéből ered, melynek szó szerinti jelentése: ’magasan van; föl van magasztalva; emel’ (Jób 22:12; 1Sá 2:1; 1Mó 14:22), a műveltető alakja pedig valószínűleg azt jelenti, hogy ’előidézi, hogy [áldozatként] fel legyen emelve’, vagyis ’[adományként] ad’ (3Mó 22:15).

Az adomány nem mindig anyagi természetű. Pál hálát adott Istennek a miatt a hozzájárulás miatt, amellyel a filippi keresztények támogatták a jó hírt. Azonfelül, hogy kivették részüket a jó hír hirdetéséből, anyagilag is segítették Pált, és valószínűleg másokat is, ily módon hűségesen támogatva a jó hír prédikálását (Fi 1:3–5; 4:16–18).

Az izraelitáknak abban a megtiszteltetésben volt részük, hogy adományt vihettek az igaz imádatra szánt épületek megépítéséhez és berendezéséhez. Anyagi javakat adtak a hajlék és a felszerelése elkészítéséhez (2Mó 25:1–9; 35:4–9), „önkéntes felajánlást hoztak Jehovának”. Idővel azt kellett mondani a népnek, hogy ne hozzanak több dolgot, mert amit hoztak, az már „elég volt minden munkához, amit el kellett végezni, sőt még sok is volt” (2Mó 35:20–29; 36:3–7). Dávid király ’a különleges tulajdonában’ lévő aranyból és ezüstből adományozott a majdani templom építéséhez, több mint 1 202 000 000 dollár értékben. A fejedelmek és a nép vezetői pedig örömmel adtak több mint 1 993 000 000 dollár értékű aranyat és ezüstöt, nem beszélve a rézről, a vasról és a kövekről (1Kr 29:1–9).

Egyes adományokat előírt a Törvény. Amikor Mózes népszámlálást tartott, minden izraelita férfinak, 20 évestől felfelé, váltságot kellett adnia a lelkéért: „fél sekelt [vsz. 1,10 dollár] a szent hely sekele szerint”. Ez Jehovának szánt adomány volt, hogy engesztelést szerezzenek a lelkükért, és hogy adakozzanak „a találkozás sátránál végzett szolgálatra” (2Mó 30:11–16). A zsidó történetíró, Josephus szerint innentől kezdve ezt a „szent adót” évente be kellett fizetni (A zsidó háború. VII. könyv, VI. fej., 6. bek.) (2Kr 24:6–10; Mt 17:24; lásd: ADÓ).

Isten úgy rendelkezett, hogy az izraeliták adjanak a föld terméséből tizedet a lévitáknak, vagyis a papi törzsnek. A léviták pedig ennek tizedrészével támogatták a főpapot és a családját (4Mó 18:26–28; lásd: TIZED). Jehova Áron főpapra bízta az izraelitáktól begyűjtött, Istennek szánt adományokat. Megengedte neki és a fiainak, hogy részt kapjanak a nép felajánlásából, valamint az olajból, borból, gabonából és a föld első érett terméséből, emellett még az állatáldozatokból is kaphattak. A hadizsákmányból „Jehovának szánt adományként” adót fizettek a főpapnak, és a zsákmányból a léviták is részesültek (4Mó 31:1, 2, 28–30).

Az izraeliták különféle áldozatokat és felajánlásokat mutattak be Jehovának. Ezek között voltak olyanok, amelyeket a Törvény kifejezetten megkövetelt, és olyanok is, amelyek teljesen önkéntesek voltak. Például önkéntes volt a hálaáldozat és a fogadalmi felajánlás (3Mó 7:15, 16; lásd: FELAJÁNLÁS).

Joás király napjaiban egy ládát helyeztek el Jehova házának kapujánál, hogy abba gyűjtsék a templomon végzendő, nagyobb javítási munkálatokra szánt adományokat. A fejedelmek és a nép örömmel hozták „a szent adót”, melyet aztán arra használhattak, hogy megerősítsék Isten házát, és hogy templomi eszközöket készítsenek (2Kr 24:4–14).

Olyan személyek is adakoztak az igaz imádatra, akik nem voltak izraeliták. Amikor i. e. 468-ban Ezsdrás a zsidó maradékkal Babilonból Jeruzsálembe ment, magával vitt ezüstöt, aranyat és felszerelési tárgyakat, melyeket a perzsa Artaxerxész király, a tanácsadói, a fejedelmei és a Babilonban lévő izraeliták adományoztak Isten háza számára. Ezeket az értékes dolgokat rábízták néhány férfira, hogy utazás közben vigyázzanak rájuk (Ezs 7:12–20; 8:24–30).

A szolgálat végzése közben Jézus Krisztus és az apostolai elfogadtak anyagi segítséget (Lk 8:1–3). A makedóniai és az akhájai keresztények különösen buzgón segítettek a szükségben lévő testvéreiknek. Ezeknek a keresztényeknek kedvére volt, „hogy hozzájárulás által megosszák javaikat [minden bizonnyal a pénzüket] a jeruzsálemi szentek szegényeivel” (Ró 15:26; lásd: GYŰJTÉS).

A Róma 15:26-ban és a 2Korintusz 9:13-ban a „hozzájárulás” görög megfelelője (koi·nó·ni ʹa) szó szerint azt is jelentheti, hogy ’osztozás’. Ugyanez a görög szó szerepel a Héberek 13:16-ban is: „ne feledkezzetek meg a jónak cselekvéséről és a javak másokkal való megosztásáról, mert az ilyen áldozatok igen kedvére vannak az Istennek.”

Azok közül a messzi földről érkezett zsidók és prozeliták közül, akik i. sz. 33 pünkösdjén lettek keresztények, sokan nyilvánvalóan Jeruzsálemben maradtak egy ideig, hogy még többet tanulhassanak a hitről. Hogy senki se szenvedjen hiányt, önként megosztották egymással a javaikat; „mindenük közös volt” (Cs 4:32–37;  vö.: Cs 5:1–4). Később a jeruzsálemi gyülekezet naponta eledelt osztott ki a szükségben lévő özvegyeknek (Cs 6:1–3). Pál utasításokat adott, hogyan használják fel a pénzadományokat, hogy gondoskodjanak azokról az özvegyekről, akik valóban megérdemlik a segítséget (1Ti 5:9, 10; lásd: SEGÉLY).

A korai keresztény gyülekezetben senkit sem kényszerítettek az adakozásra. Pál ezt így fogalmazta meg: „Mindenki úgy cselekedjen, ahogy eltökélte szívében, ne kelletlenül vagy kényszerűségből, mert a vidám adakozót szereti az Isten” (2Ko 9:7).

A hozzájárulás mértéke nem feltétlenül ad teljes képet az adakozó nagylelkűségéről. Egy alkalommal Jézus Krisztus nézte, amint az emberek pénzt tesznek a templom perselyébe. A gazdagok sok pénzérmét dobtak be, ám Jézusra inkább egy szűkölködő özvegy őszinte nagylelkűsége volt nagy hatással, aki mindössze két igen csekély értékű kis pénzérmét dobott be. Jézus ezt mondta: „ez az özvegy, bár szegény, többet dobott be mindnyájuknál. Mert azok mind a fölöslegükből dobtak be ajándékokat, de ez az asszony a nélkülözéséből dobta be mindazt, ami a megélhetésre volt neki” (Lk 21:1–4; Mk 12:41–44). A szegénységben élő hittársaknak adott adományokról Pál ezt mondta: „ha a készség megvan már, az leginkább aszerint elfogadható, amije van az embernek, nem aszerint, amije nincs” (2Ko 8:12).

Noha Jehovát senki sem tudja gazdagabbá tenni, hiszen minden az övé (1Kr 29:14–17), az adományozás kiváltsága lehetőséget ad Jehova imádóinak, hogy kimutassák az iránta érzett szeretetüket. Azok lesznek boldogok és azok nyerik el Isten áldását, akik helyes indítékból és az igaz imádat támogatására adakoznak, nem pedig önzésből, vagy azért, hogy felhívják magukra a figyelmet (Cs 20:35; Mt 6:1–4; Pl 3:9, 10). Bárki részesülhet ebből a boldogságból, ha az anyagi javaiból rendszeresen félretesz valamennyit, hogy támogatni tudja az igaz imádatot, és hogy megsegítse az arra méltókat (1Ko 16:1, 2).

Jehova mutatja a legjobb példát az adakozásban, hiszen ő „életet, leheletet és mindent” megad az embereknek (Cs 17:25), odaadta az emberiségért az egyszülött Fiát (Jn 3:16), valamint megadja a keresztényeknek, hogy mindenfajta nagylelkűségre meggazdagodjanak (2Ko 9:10–15). Valójában „minden jó adomány és minden tökéletes ajándék felülről való, mert az égi világosság Atyjától jön alá” (Jk 1:17; lásd: AJÁNDÉKOK).

Lásd még: SZENT ADOMÁNY.