Az, amikor valaki készségesen aláveti magát, enged vagy engedelmeskedik valakinek, egy feljebbvalónak, a törvénynek vagy egy bizonyos elrendezésnek. Jézus Krisztus alá van vetve az Atyjának (1Ko 15:27, 28), a keresztény gyülekezet Jézusnak (Ef 5:24) és Istennek (Héb 12:9; Jk 4:7), a keresztények egyénenként azoknak, akik vállalják a vezetést a gyülekezetben (1Ko 16:15, 16; Héb 13:17, Rbi8, lábj.; 1Pt 5:5), a keresztény nők a gyülekezetben való tanítással kapcsolatos elrendezésnek (1Ti 2:11), a rabszolgák a tulajdonosaiknak (Tit 2:9; 1Pt 2:18), a feleségek a férjüknek (Ef 5:22; Kol 3:18; Tit 2:5; 1Pt 3:1, 5), a gyerekek a szüleiknek (1Ti 3:4; vö.: Lk 2:51; Ef 6:1) és az alattvalók az uralkodóknak vagy a felsőbb hatalmaknak (Ró 13:1, 5; Tit 3:1; 1Pt 2:13). (Lásd: ENGEDELMESSÉG; FELSŐBB HATALMAK; FŐSÉG.)

Amikor egy keresztény alárendeli vagy aláveti magát egy másik embernek, akkor abban a lelkiismeretének és az Istennel ápolt kapcsolatának is szerepe van. Ennélfogva, ha az alárendeltség megalkuváshoz vagy Isten törvényének a megsértéséhez vezetne, akkor inkább Istennek kell engedelmeskedni, semmint embereknek (Cs 5:29). Ezért Pál és Barnabás ’nem engedtek a hamis testvéreknek azzal, hogy alávetették volna magukat’ nekik, akik Isten kinyilatkoztatott szándékával ellentétesen támogatták a körülmetélést, és ragaszkodtak a mózesi törvényhez, mintha ezek szükségesek lennének a megmentéshez (Ga 2:3–5; vö.: Cs 15:1, 24–29).

A 2Korintusz 9:13-ban a szükségben lévő keresztényeknek adott hozzájárulásokról azt olvashatjuk, hogy azok bizonyítékok amellett, hogy valaki aláveti magát a jó hírnek, hiszen egy keresztény köteles támogatni a szükségben lévő hittársait (Jk 1:26, 27; 2:14–17).