Olyan magatartás, amelyre nem jellemző a büszkeség vagy az önteltség. Az alázat nem gyengeség, hanem olyan viselkedés, amely Jehovának tetsző gondolkodásból fakad.

A Héber Iratokban az „alázat”-nak fordított szó egy olyan alapszóból (ʽá·náʹ) ered, amelynek a jelentése: ’nyomorgatott; megalázott; elnyomott’. Az ebből az alapszóból származó szavakat különféleképpen fordítják: „alázat”, „szelídség”, „nyomorúság” stb. Van még két másik héber ige, amely az „alázat” gondolatát hordozza, mégpedig a ká·naʽʹ (szó szerint: ’megaláz[za magát]’) és a sá·félʹ (szó szerint: ’alacsony; lealacsonyodik’).  A Keresztény Görög Iratokban a ta·pei·no·phro·szüʹné szó a ’lealacsonyít’ jelentésű ta·pei·no ʹó és ’az elme’ jelentésű phrén szavakból tevődik össze. Ezt a görög szót „alázatosság”-nak, illetve egyetlen szövegkörnyezetben „alázatoskodás”-nak fordítják.

Az ember úgy válhat alázatossá, hogy a Bibliában vázoltak alapján elgondolkodik az Istennel és az embertársaival való kapcsolatán, majd átülteti a gyakorlatba a tanult alapelveket. A hith·rap·pészʹ héber szó, amelyet így fordítanak: „alázd meg magad”, szó szerint a következőt jelenti: ’taposd el magad’. Találó ez a kifejezés arra, amiről a Példabeszédek könyvének bölcs írója beszél: „Fiam, ha kezességet vállaltál embertársadért. . ., ha szád beszédének a csapdájába estél. . . embertársad kezébe kerültél: Menj, alázd meg magad [taposd el magad], és ostromold embertársadat . . . Szabadítsd ki magad” (Pl 6:1–5). Más szavakkal, tedd félre a büszkeséged, ismerd el a hibádat, rendezd az ügyet, és kérd a másik fél bocsánatát. Jézus arra buzdította az embereket, hogy kisgyermek módjára alázzák meg magukat Isten előtt, és ne akarjanak kitűnni, hanem szolgálják a testvéreiket (Mt 18:4; 23:12).

Az ember úgy is tanulhat alázatot, hogy letörik a szarvát, vagyis egy tapasztalat során megaláztatik. Jehova elmondta Izraelnek, hogy alázatra nevelte a népet, amikor 40 éven át vándoroltatta a pusztában, próbára téve őket, hogy megtudja, mi van a szívükben, és hogy felismerjék: „nemcsak kenyérrel él az ember, hanem Jehova szájának minden kijelentésével él az ember” (5Mó 8:2, 3). Az izraeliták közül sokan kétségkívül a javukra fordították ezt a keserves tapasztalatot, és alázatot tanultak belőle. (Vö.: 3Mó 26:41; 2Kr 7:14; 12:6, 7.) Ha egy ember vagy egy nemzet nem hajlandó alázatossá válni, illetve elfogadni az alázatra nevelő fegyelmezést, akkor eljön az az idő, amikor megaláztatás éri őket (Pl 15:32, 33; Ézs 2:11; 5:15).

Istennek tetsző tulajdonság: Jehova nagyon értékeli, ha valaki alázatos. Bár Isten nem tartozik az emberiségnek semmivel sem, ki nem érdemelt kedvességéből fakadóan kész irgalmasan és kegyesen bánni azokkal, akik megalázzák magukat előtte. Az ilyen személyek kimutatják, hogy nem magukban bíznak, nem magukkal dicsekednek, hanem őrá tekintenek, és az ő akaratát kívánják cselekedni. Amint azt két keresztény író, Jakab és Péter mondta ihletés alatt: „Az Isten a gőgösöknek ellenáll, az alázatosaknak viszont ki nem érdemelt kedvességet ad” (Jk 4:6; 1Pt 5:5).

Még azok is, akik a múltban nagyon rossz dolgokba merültek bele, ha igazán megalázzák magukat Jehova előtt, és az irgalmáért esedeznek, ő meghallgatja őket. Manassé, Júda királya, előmozdítva a hamis imádatot az országában, rávette Júda és Jeruzsálem lakosait „hogy még gonoszabbul cselekedjenek, mint azok a nemzetek, amelyeket Jehova kiirtott Izrael fiai elől”. Ám miután Jehova engedte, hogy Asszíria királya fogságba vigye Manassét, Júda királya „nagyon megalázta magát ősatyái Istene előtt. Kitartóan imádkozott Hozzá, Ő pedig engedett könyörgésének, meghallgatta kegyéért való esedezését, és visszavitte őt Jeruzsálembe, a királyságába; akkor ismerte fel Manassé, hogy Jehova az igaz Isten”. Így tanult Manassé alázatot (2Kr 33:9, 12, 13; vö.: 1Ki 21:27–29).

Jó irányt szab: Aki megalázza magát Isten előtt, számíthat arra, hogy Isten vezetni fogja. Ezsdrás vállán súlyos felelősség terhe nyugodott, amikor a papokon, a nétineusokon, a nőkön és a gyermekeken kívül több mint 1500 férfit vitt vissza Babilonból Jeruzsálembe. Ezenkívül rengeteg aranyat meg ezüstöt vittek magukkal a jeruzsálemi templom ékesítésére. Az úton védelemre volt szükségük, de Ezsdrás nem akart Perzsia királyától fegyveres kíséretet kérni, ezzel ugyanis azt mutatta volna ki, hogy emberi hatalomban bízik. Ráadásul korábban ezt mondta a királynak: „A mi Istenünk keze mind az őt keresők felett van, hogy jót tegyen”. Éppen ezért böjtöt hirdetett, és a nép megalázta magát Jehova előtt. Kérlelték Istent, ő pedig meghallgatta kérésüket, és megóvta őket az út mentén lesben álló ellenségeiktől, úgyhogy gond nélkül megtették ezt a kockázatos utat (Ezs 8:1–14, 21–32). A babiloni száműzetésben élő Dániel prófétát Isten nagy kegyben részesítette, mivel egy angyalt küldött hozzá, és egy látomást adott a prófétának, amiért az megalázta magát Isten előtt, miközben útmutatást keresett, és próbálta megérteni a dolgokat (Dá 10:12).

Az alázat az embert helyes úton vezeti, és dicsőségre emeli, hiszen Isten az, aki az egyik embert felmagasztalja, a másikat pedig megalázza (Zs 75:7). „Az összeomlás előtt az ember szíve felfuvalkodik, ám a dicsőség előtt alázat jár” (Pl 18:12; 22:4). Aki tehát gőgösen dicsőségre vágyik, elbukik, akárcsak Uzziás, Júda királya, aki elbizakodottá vált, és jogtalanul papi teendőket látott el: „amint megerősödött, felfuvalkodott a szíve, egészen a megromlásig, ezért hűtlenül cselekedett Jehovával, az ő Istenével szemben, és bement Jehova templomába, hogy füstölőszert égessen a füstölőoltáron.” Amikor a papok megfeddték, dühbe gurult, Isten pedig leprával sújtotta (2Kr 26:16–21). Uzziást az alázat hiánya félrevezette, és a bukását okozta.

 Segít a bajban: Az alázat nagyon sokat tud segíteni abban, hogy az ember meg tudjon küzdeni a bajokkal. Ha szerencsétlenség éri, az alázat segít neki, hogy állja a sarat, kitartson, és tudja folytatni az Istennek végzett szolgálatát. Dávid királyt sok baj érte. Bujdosnia kellett, mivel Saul király üldözte. De sosem panaszkodott Istenre, és sosem emelte magát Jehova felkentje fölé (1Sá 26:9, 11, 23). Amikor bűnt követett el Jehova ellen Betsabéval, és Nátán, Isten prófétája szigorúan megfeddte, Dávid megalázta magát Isten előtt (2Sá 12:9–23). Majd amikor egy Simei nevű benjáminita férfi a nyilvánosság előtt átkozta Dávidot, és Dávid egyik vitéze, Abisai meg akarta ölni ezt a férfit, amiért ilyen tiszteletlen volt a királlyal, Dávid alázatos volt, és így felelt Abisainak: „Íme, a saját fiam, aki énbelőlem származott, a lelkemre tör; akkor mennyivel inkább egy benjáminita! . . . Talán Jehova meglátja szemével, és Jehova visszaadja nekem a jót e mai átka helyett” (2Sá 16:5–13). Később Dávid Jehova akaratával ellentétben népszámlálást tartott. A beszámoló ezt írja: „Dávidot azonban elítélte a szíve, miután így számba vette a népet. Ezért ezt mondta Dávid Jehovának: »Igen nagy bűnt követtem el azzal, amit tettem. . . nagyon ostobán cselekedtem«” (2Sá 24:1, 10). Bár Dávid megkapta a maga büntetését, király maradt. Javarészt az alázatának köszönhette, hogy Jehova ismét a kegyeibe fogadta.

Isten egyik tulajdonsága: Jehova Isten az alázatot is a tulajdonságai közé számítja. Ez nem azért van, mintha alacsonyabb rendű volna bárkinél, vagy alárendelné magát bárkinek. Inkább abban nyilvánul meg az alázata, hogy irgalmas, és rendkívül könyörületes az alázatos bűnösökkel. Az, hogy egyáltalán foglalkozik a bűnösökkel, és a Fiát áldozta fel az emberiség bűneiért, már önmagában is az alázatának a bizonyítéka. Jehova Isten mintegy 6000 éven át hagyta, hogy fennmaradjon a gonoszság, és engedte, hogy emberek szülessenek, jóllehet az apjuk, Ádám bűnt követett el. Ki nem érdemelt kedvességéből fakadóan tehát irgalmat tanúsított Ádám leszármazottai iránt, lehetőséget adva nekik az örök életre (Ró 8:20, 21). Mindez Isten egyéb nagyszerű tulajdonságai mellett az alázatáról is tanúskodik.

Dávid király felismerte, és értékelte, hogy Isten a ki nem érdemelt kedvességéből fakadóan alázatos vele. Miután Jehova kiszabadította őt az összes ellensége kezéből, Dávid így énekelt: „Megmentő pajzsodat adod nekem, és alázatosságod tesz naggyá engem” (2Sá 22:36; Zs 18:35). Bár Jehova fenséges mivoltánál fogva felmagasztalt helyen ül, a magasságos egekben, mégis elmondható róla: „Kicsoda olyan, mint Jehova Istenünk, aki a magasságban lakozik? Leereszkedik, hogy széttekintsen égen és földön, fölemeli az alacsony sorút a porból, fölmagasztalja a szegényt a hamugödörből, hogy az előkelők mellé ültesse, népének előkelői mellé” (Zs 113:5–8).

Jézus Krisztus alázata: Földi élete során Jézus Krisztus mutatta a legkiválóbb példát abban, hogyan lehet alázatosan szolgálni Istent. Jézus a halála előtti éjszakán körülkötötte magát egy törülközővel, majd megmosta és megtörölte mind a 12 apostolának a lábát. Ezt a feladatot általában cselédek vagy rabszolgák látták el (Jn 13:2–5, 12–17). Korábban ezt mondta a tanítványainak: „Aki felmagasztalja magát, megaláztatik, és aki megalázza magát, felmagasztaltatik” (Mt 23:12; Lk 14:11). Péter apostol is jelen volt ezen az éjszakán, és visszaidézte Jézusnak a nagyszerű példáját, aki a szavához hűen élt. Az apostol később a következőkre figyelmeztette hívőtársait: „Mindannyian övezzétek fel pedig magatokat alázatossággal egymás iránt. . . Alázzátok meg azért magatokat az Isten hatalmas keze alatt, hogy felmagasztaljon benneteket a megfelelő időben” (1Pt 5:5, 6).

Pál apostol arra buzdítja a keresztényeket, hogy ugyanolyan legyen a gondolkodásmódjuk, mint Jézus Krisztusé. Rámutat, hogy Isten Fia milyen magas állásban volt még az emberré válása előtt az Atyja, Jehova mellett az égben, valamint hogy kész volt megüresíteni magát, rabszolgai formát ölteni, és emberekhez hasonlóvá válni. Pál még hozzáfűzi: „Mi több, amikor [Jézus] emberi formában találtatott, megalázta magát, és engedelmes lett egészen a halálig, igen, a kínoszlopon való halálig.” Jézusnak azon szavai, amelyek az alázat jutalmáról szólnak, nagyon is igaznak bizonyultak az ő esetében, amint azt az apostol következő kijelentéséből is láthatjuk: „Az Isten éppen ezért magasabb állásba is emelte, és kedvesen megadta neki a nevet, amely minden más névnek felette áll” (Fi 2:5–11).

Ám ami ennél is különlegesebb, az az, hogy bár Krisztus ilyen felmagasztalt állást tölt be – amikor ’minden hatalmat az égben és a földön’ arra fordít, hogy megvalósítsa Isten földre vonatkozó akaratát (Mt 28:18; 6:10) –, ugyanilyen alázatos lesz az ezeréves uralma után is. Ezért mondja a Szentírás: „Mikor pedig minden alávettetett neki, akkor maga a Fiú is aláveti magát Annak, aki neki mindent alávetett, hogy az Isten legyen minden mindenkinek” (1Ko 15:28).

Jézus Krisztus a következőket mondta magáról: „én szelíd és alázatos szívű vagyok” (Mt 11:29). Amikor megjelent Jeruzsálem népe előtt  a Királyukként, beteljesítette a próféciát, amely ezt mondta róla: „Íme, királyod jön hozzád. Igazságos, igen megmentett; alázatos, és szamárháton ül, kifejlett állaton, szamárkanca fiának hátán” (Za 9:9; Jn 12:12–16). Felmagasztalt égi állásában, amikor Isten ellenségei ellen vonul, próféciaként a következő parancsot kapja: „Menj pompádban, és járj sikerrel, vágtass az igazság, az alázat és az igazságosság ügyéért” (Zs 45:4). Így hát az alázatosak annak ellenére is örvendhetnek, hogy a büszkék és a gőgösek talán elnyomják őket és rosszul bánnak velük. Vigaszra lelhetnek ezekben a szavakban: „keressétek Jehovát, mind, ti föld szelídei, kik végrehajtjátok bírói döntését. Keressétek az igazságosságot, keressétek a szelídséget! Valószínűleg rejtve lesztek Jehova haragjának napján” (So 2:3).

Jehovának azok a szavai, amelyeket Izraelnek mondott még Jeruzsálem pusztulása előtt, figyelmeztették és vigasztalták az alázatosakat, mivel feltárták, hogy Isten cselekedni fog értük az általa megfelelőnek tartott időben. Ezt mondta Isten: „akkor eltávolítom belőled gőgös ujjongóidat, és nem leszel többé gőgös a szent hegyemen. És meghagyok benned egy alázatos és szerény népet, és ők Jehova nevénél keresnek menedéket” (So 3:11, 12). Az alázat sokak megmentéséhez vezet, hisz meg van írva: „Az alázatos népet megmented, de szemed a gőgösek ellen van, hogy megalázd őket” (2Sá 22:28). Éppen ezért biztosak lehetünk benne, hogy a Király, Jézus Krisztus, aki az alázat és az igazságosság ügyéért vágtat, meg fogja menteni a népét, amelynek tagjai megalázzák magukat őelőtte és az ő Atyja, Jehova előtt.

A keresztényeknek alázatosaknak kell lenniük: Pál apostol, amikor azt tanácsolja hívőtársainak, hogy öltsék magukra azt az egyéniséget, amely „újjátétetik Annak képmása szerint, aki teremtette”, még ezt is mondja: „Ennek megfelelően, mint az Isten választottai, szentek és szeretettek, öltsétek magatokra a könyörület gyöngéd vonzalmát, a kedvességet, az alázatosságot, a szelídséget és a hosszútűrést” (Kol 3:10, 12). Krisztus nagyszerű példáját hozva fel, arra figyelmezteti őket, hogy ’alázatossággal úgy vélekedjenek, hogy [Isten szolgái közül] a többiek felettük állnak’ (Fi 2:3). Még a következőket is kéri: „Ugyanúgy gondolkodjatok másokról, mint magatokról; ne a fellengzős dolgokon gondolkodjatok, hanem az egyszerűekkel tartsatok. Ne legyetek értelmesek a magatok szemében” (Ró 12:16).

Pál ugyanilyen érzülettel mondta a Korintusz városában élő keresztényeknek: „Mert bár mindenkitől szabad vagyok, mindenkinek a rabszolgájává tettem magamat, hogy minél több embert megnyerjek. És így a zsidóknak olyanná lettem, mint aki zsidó, hogy zsidókat nyerjek meg; a törvény alatt levőknek olyanná lettem, mint aki törvény alatt van – pedig én magam nem vagyok törvény alatt –, hogy megnyerjem a törvény alatt levőket. A törvény nélkülieknek olyanná lettem, mint aki törvény nélkül van – pedig nem vagyok Isten törvénye nélkül, hanem Krisztus törvénye alatt vagyok –, hogy megnyerjem a törvény nélkülieket. A gyöngéknek gyöngévé lettem, hogy megnyerjem a gyöngéket. Mindenfajta embernek mindenné lettem, hogy minden módon megmentsek némelyeket” (1Ko 9:19–22). Ehhez bizony igazi alázatra van szükség.

Előmozdítja a békét: Az alázat elősegíti a békét. Az alázatos ember nem harcol keresztény testvéreivel, hogy érvényt szerezzen a feltételezett személyes „jogainak”. Az apostol azzal érvelt, hogy bár mindent szabad neki, csak olyasmit fog megtenni, ami mások épülésére van, és ha egy tette zavarja valamelyik testvérének a lelkiismeretét, akkor inkább felhagy vele (Ró 14:19–21; 1Ko 8:9–13; 10:23–33).

Ahhoz is alázatra van szükség, hogy megőrizzük a békét, mégpedig úgy, hogy átültetjük a gyakorlatba Jézusnak azt a tanácsát, hogy bocsássunk meg másoknak, ha vétettek ellenünk (Mt 6:12–15; 18:21, 22). És ha valaki megbánt valakit, az alázatát teszi próbára, hogy engedelmeskedik-e annak a parancsnak, hogy menjen el ahhoz, akit megbántott, ismerje el a hibáját, és kérje a bocsánatát (Mt 5:23, 24). Vagy ha a sértett fél közeledik hozzá, csak az alázattal párosuló szeretet fogja arra késztetni, hogy elismerje a hibáját, és azonnal rendezze az ügyet (Mt 18:15; Lk 17:3; vö.: 3Mó 6:1–7). De az ilyen alázatból fakadó béke, amelyet az érintett személy és a szervezet élvez, jóval felülmúlja a megalázottság érzését. Ezenkívül az alázatos tettek még jobban megerősítik az emberben ezt a remek tulajdonságot, az alázatosságot.

Nélkülözhetetlen a gyülekezet egységéhez: Az alázat segíteni fog egy kereszténynek, hogy elégedett legyen azzal, amije van, és segít neki abban, hogy örömteli és kiegyensúlyozott maradjon. Ahogy Pál apostol rávilágított a korintusziaknak írt első levél 12. fejezetében, a keresztény gyülekezet tagjai függnek egymástól, és ennek alapja az engedelmesség, az alázat és az Isten szervezeti elrendezése iránti alárendeltség. Ennélfogva bár a gyülekezet férfi tagjainak a Szentírás elmondja, hogy „ha valaki felvigyázói tisztségre törekszik, jó munkára vágyik”, de azt a tanácsot is adja, hogy ne törekedjenek becsvágyból felelős tisztségre, például  arra, hogy a gyülekezet tanítói legyenek, ugyanis az ilyen személyek ’súlyosabb ítéletet fognak kapni’ (1Ti 3:1; Jk 3:1).

Mindenkinek, férfiaknak és nőknek egyaránt alá kell rendelniük magukat az elöljáróiknak, és Jehovára kell várniuk mindenféle felelősségteljes feladatra való kinevezés vagy megbízatás terén, mivel ezek őtőle származnak (Zs 75:6, 7). Ahogy a lévita Kórah néhány fia mondta: „Inkább választom, hogy Istenem házának küszöbén álljak, semhogy a gonoszság sátraiban járjak-keljek” (Zs 84:10). Az ilyen igazi alázat kiműveléséhez idő kell. A Szentírás, amikor meghatározza, minek kell megfelelniük azoknak, akik elöljárói tisztséget kapnak, kijelenti, hogy újonnan megtért személyt nem szabad kinevezni, „nehogy felfuvalkodjon a büszkeségtől, és az Ördögre kimondott ítélet alá kerüljön” (1Ti 3:6).

Alázatoskodás: A keresztények azt a figyelmeztetést kapják, hogy ne legyen színlelt az alázatuk. Aki az alázatoskodásban leli kedvét, ’igazi ok nélkül felfuvalkodottá válhat az ő testi gondolkodásában’. Az igazán alázatos személy, nem fogja azt gondolni, hogy Isten Királysága, illetve az, hogy miként lehet bejutni oda, azon múlik, hogy mit eszik vagy iszik, illetve hogy minek az evésétől vagy ivásától tartózkodik. A Biblia rámutat, hogy az ember ehet-ihat, illetve tartózkodhat bizonyos dolgoktól, mert úgy érzi, hogy egészségi okok vagy a lelkiismerete miatt így kell tennie. De ha valaki úgy gondolja, hogy azért fogja Isten kedvelni, mert eszik, iszik vagy megérint, illetve nem eszik, iszik vagy érint meg valamit, illetőleg mert a vallás miatt megtart vagy nem tart meg bizonyos napokat, akkor nem ismeri fel, hogy a tettei „a bölcsesség látszatát keltik ugyan egy önkényesen megszabott imádati formában és alázatoskodásban, a test sanyargatásában, de semmit nem érnek a test kielégítése elleni harcban” (Kol 2:18, 23; Ró 14:17; Ga 3:10, 11).

Az alázatoskodás miatt gőg fejlődhet ki az emberben, mivel arra a következtetésre jut, hogy a saját érdemeinek köszönhetően igazságos. Vagy azért lesz gőgös, mert az alázatoskodásával érvényt szerez az akaratának. De még ha jelenleg érvényre juttatja is az akaratát, Jehovát nem csapja be az alázatoskodásával. Ha gőg fejlődik ki benne, idővel olyan megaláztatásban lesz része, amiben nem fogja örömét lelni. Letörik a szarvát, és a gőg akár még a pusztulását is hozhatja (Pl 18:12; 29:23).