Egy illatszerek tárolására használt kicsi, vázához hasonló edény, melyet eredetileg az egyiptomi Alabastron város közelében található kőből készítettek. Maga a kő is – a kalcium-karbonát egyik változata – ezen a néven volt ismert. Dávid bőségesen gyűjtött „alabástromkövet” (héb.: saʹjis) Jehova jeruzsálemi templomának az építéséhez (1Krón 29:2).

Az ókori, vagyis a „keleti” alabástromot nem szabad összetéveszteni a mai alabástrommal, ami egy víztartalmú kalcium-szulfát, és könnyen karcolható. Az ókori alabástrom általában fehér volt, de mivel álló cseppkő formában fordult elő, időnként más színű csíkok is voltak benne. Majdnem olyan kemény volt, mint a márvány, de nem volt annyira fényes. A szilárd alabástromot kifúrták, hogy folyadékot tudjanak benne tárolni;  1 római fontnak (0,33 kg) megfelelő mennyiség fért bele (Ján 12:3). Az alabástromból készült edénynek (gör.: a·laʹba·sztron) általában szűk nyaka volt, így jobban le lehetett zárni, hogy ne illanjon el a benne lévő értékes illatszer.

Amikor már kevésbé drága anyagokból, például gipszből is csináltak ilyen edényeket, azokat is alabástromnak nevezték, egyszerűen azért, mert ugyanarra a célra használták őket. Ám a valódi alabástromból készült edényekben csak drágább balzsamokat és illatszereket tároltak, olyasféléket, mint amilyennel Jézust kétszer is megkenték, egyszer egy farizeus házában, Galileában (Lk 7:37), máskor pedig a leprás Simon házában, Betániában (Mt 26:6, 7; Mk 14:3).